XI. Az „Aederholm” vagy a norvég pehelygazdaság.

 

Utinaplómba 1888. junius 11-ike alatt még a „Motala” norvég gyorshajó fedélzetén következőket jegyeztem volt be: „Christiansandtól Bergenig hajózva, nagy darabokon nem mutatkozott madár. A kikötőkben rendesen két-három pár tengeri csüllő, – Larus marinus, – valamivel több ezüstös sirály – Larus argentatus – keringett. Bergen előtt röpűlt az első Somateria – dunnakacsa; előbb csak egy magánosan, majd egy pár s mind alig két arasznyira a tenger színe fölött sietve tova, a halomszigetség közeibe.”

E madárfaj tojója, gunárja majdnem lúdnagyságú; a tojó barna és sötéten hintett színezetű; a gunáron a fehér szín az uralkodó; van rajta bársonyfekete, pofáján tengerzöld is. A fejtető, szemvonás, has, fark, szárny fekete; háta, nyaka, begye, szárnyfedői fehérek; így messze kirí s könnyen tűnik föl; határozottan kacsa-alkatú. Tudományos neve Somateria mollissima Leach.; származás szerint: σωμα test, ξριον gyapjú és mollis puha, tehát értelem szerint puha pelyhes testű madár, melyet a tudomány a Fuligulák közé soroz; kizárólag az északi tengereken él, s nagyhírű, mert tőle való a legfinomabb pehely, az ágytöltelékek legbecsesebbje.

Felületes útleírások mindenfélét írnak összevissza e madárról; meredek sziklákra rakatják fészkét, ezt sokszor raboltatják meg pelyhétől, hófehérnek mondják stb.

Már pedig a dunnakacsa fészkelés szerint leginkább a halomszigetség – Holm – madara, szereti a barlangot s éppen ezen a réven jutott ahhoz, hogy az észak lakói reá alapítsák pehelygazdaságukat.

A dunnakacsa elterjedése a földgömb északi részére esik; legdélibb költőhelyei a Németországhoz tartozó északnyugoti szigetségre, névleg Sylt-szigetre s az evvel északi szélesség szerint egy vonalba vágó dán szigetekre esnek tulajdonképeni terűlete azonban a sarkkör, még pedig köröskörűl. Grönland lakóira nézve sok tekintetben az, a mi Európa bizonyos hegyi lakóira nézve a juh: húsa főtáplálék, tollas bőréből készűl a legmelegebb ruházat; tojása ismét fontos, mert jó eledel; pelyhe, a mellyel fészkét béleli, rendkívűl becses, keresett ágyneműt szolgáltat, tehát a világkereskedelemben forgó, biztos értékű árú. A madár így nemcsak a megélhetésnek, hanem a vagyonosodásnak is egyik legfőbb forrása.

Island szigete mellett Widoe nagy halomsziget a dunnakacsák leghíresebb költőhelye, a mennyiben sziklása a költés idején a szó szoros értelmében dunnakacsákkal van borítva.

Az a körűlmény, hogy a dunnakacsa fészkelés idején, a fajfentartás ösztönének hatalma alatt, merőben elveszti vadságát, a hajózás kifejlődésével sok ponton majdnem vég veszedelembe döntötte a szép és hasznos madarat, a mennyiben különösen az angol sportemberek mind sűrűbben szálltak volt ki a költőtelepekre, hol halomszámra lövöldözték össze a bizalmas madarat, mely – fészkén űlve – csak akkor mozdúl meg, a midőn az ember lába már majdnem érinti.

A norvég partokon, az arktikus öv legjobb helyein, a madár már ritkúlni kezdett, oly föltűnően, hogy a törvényhozás az intézkedés szükségét belátta s az 1877-ben hozott törvénnyel, többek között Tromső kerűletben is, 1885-ig föltétlen tilalom alá vette, vagyis nyolcz évig ilyen madarat lőni egyáltalában tilos volt. 1885-től kezdve a tilalom április 15-étől augusztus 15-éig tart, vagyis arra az időre terjed, a melyben a madár vadságát leteszi, a költést és fiainak vezetését végzi; a vadászat pedig akkor szabad, a mikor vadász legyen, a ki a dunnakacsát megközelíti, szerencsefia, a kinek véletlenűl lövésre jön.

Island is rendőri fölügyelet alá helyezte a legjobb költőhelyeket.

Az útas, ki nyárszakán igyekszik a norvég partokon végig az Északi-fok, egyáltalában az arktikus öv felé, csak ezeket tudva, érti meg azt a sajátságos jelenséget, hogy a dunnakacsa tojó a kikötők belsejében és ott is úszkál, hol a csónakok forgalma legélénkebb; szóval, hogy oly bizalmas, mint bármely házi rucza. A hathatós védelem fölszaporította s bizalmassá tette, kikötők tájára is rakatta vele a fészket; a gunár tartózkodóbb, óvatosabb s világosan kivehető rajta, hogy csak a párjához való ragaszkodás hozza a kikötőkbe is, hol azonban távol tartja magát a forgalomtól.

A norvég pehelygazdaság legfejlettebb formájába (7. kép) Kobberdál mellett, közel a sarkkörhöz, tehát az északi szélesség 66-ik fokán jóval túl, pillantottam be legelőször.

 

7. kép – «Aederholm» Kobberdál mellett; mesterséges költőbarlangokkal.

 

Az öblözetben jókora halomsziget terűlt el, melyet egy kis nyereg két egyenetlen félre osztott; a kisebbik szigetfél kopár volt, legvégén egy deszkából össze rótt, vörösre festett, a tenger felé lábas tárház állott; a nagyobbik félen mintha össze-vissza hányt kövek, kőrakások terjedtek volna szerte, a melyekből itt-ott egy-egy karó is kiállott.

Kora reggel volt; két asszony, hengeralakú háti kosárral fölszerelve, kőrakásról kőrakásra járt, valamit szedegetett; a halomsziget körűl, úgy a tengerszínén, mint röpkedve is, igen sok dunnakacsa nyugtalankodott, s úgy, a mint az asszonyok a szedegetéssel a rakodóház felé haladtak, a kacsák mindinkább megszállották a halomsziget ellenkező végét s látni lehetett, hogy a kőrakások között el-eltünedeztek.

 

8. kép – Dunnakacsák mesterséges költőbarlangja Kobberdál mellett.

 

Minthogy hajónk igen közel vetette ki vasmacskáját s jó darab ideig rakodott, a messzelátóval igen jól vettem ki a dolog csínját-bínját, t. i. azt, hogy az ember elkészítette a madárnak a költésre való alkalmat, de meg is vette rajta a bért.

Ezek a barlangocskák kövekből voltak rakva, még pedig minden rend nélkül; e köveket itt-ott karók erősítették meg, a beomlást megakadályozva; a dunnakacsa gunárok inkább a barlangok tetejét szállották meg, a tojók pedig besiettek a különböző nyílásokon, s minthogy ez junius 21-én történt, nyilvánvaló, hogy az asszonyok az első fészekrablással voltak elfoglalva.

A különböző állomások, halásztelepek közelében föltünedező halomszigetoken, egy kis gyakorlás után, hamar észre lehetett venni ezeket a ravaszúl kieszelt madárjobbágykunyhókat, hol elszórtan, hol kisebb csoportokban.

A norvég pehelygazdaság évi forgalma így alakúl. Az arktikus nyár végével, a dunnakacsa fölnevelte fiait s tengerre száll, hol emberrel s mindennel szemben a legóvatosabb, legvadabb madarak közé tartozik. Leginkább a tengernek oly részein tartózkodik, a hol a mélység az  50 métert nem haladja meg , vagy ennél sekélyebb s hol a fenék és annak sziklavilága borítva van a Mytiluskagyló millióival, a dunnakacsa e legkedvesebb eledelével.

A dunnakacsa rendkívűl ügyes bukó; a legkitünőbb észlelők szerint leszáll az 50 méternyi mélységbe, a víz alatt pedig öt, sőt hat perczig is kitart, – én csak négy perczet figyeltem meg. Télen át messze elbarangol s ritkán bár, de egyesen elvetődik az európai földség legbelsejébe; sőt megkerűlt már Magyarországon is. Röpte a tengeren mindig alantjáró s korántsem oly nyilaló-sebes, mint a mi kacsáinké; annál kitünőbb az úszása, a mellyel roppant távolságokat mér végig. A telet tehát barangolva tölti el.

Tavaszra kelve az idő, a dunnakacsa vissza kezd szállingózni költő helyére, még pedig párosan; a tojóban oly hatalmas a fészkelés ösztöne, hogy ügyet sem vet emberre, ladikra, hajóra; vadsága merőben elveszett s nemcsak az ember házatáján, hanem sokszor a ház belsejében is rakja meg egyszerű, rendesen hínárral alapozott fészkét.

A gunár is aránylag letesz vadságáról, de bizalmatlan marad; távol tartja magát az embertől, házatájától s ha a tojó nagyon közel vagy éppen a házba rakta fészkét, a gunár kiszáll a tengerre s a tojó látogat el hozzája.

A fészek, mint láttuk, rendszerint hínárból van alapozva, csészéjét a tojó forgolódással mélyiti ki s mihelyt ez megvan, tépni kezdi melléről a tollak közűl a finom pelyhet, mely szürke szinű s a mellyel a csészét körűl is rakja, hogy majdan a tojásokat – távozáskor – befödhesse s a kihűléstől megóvja.

Egy fészekalja rendesen hat vagy nyolcz tojás.

Ezt az első fészket rendesen mindenestől szedik el a norvégek s ezekből az első fészkekből telik a legnagyobb jövedelem, mert a pehely válogatott, a legfinomabb; azonféle a tojás is keresett élelmi czikk.

A dunnakacsa rövid idő múlva újra hozzáfog a fészkeléshez; minthogy azonban pelyhe elfogyott, nagy igyekezetében tollakat is tép, majd előveszi a gunárt s megkoppasztja a fészek érdekében.

A költés ideje körűlbelől 26 napot tesz s a második fészkelést a norvégek nem bántják, bevárják a kis kacsák kikelését.

De a míg ez bekövetkeznék, azokon a helyeken, hol a fészkek nagyon közelről szomszédosok, a kacsák lesegetik egymást s a mikor az egyiket az éhség a kiszállásra kényszeríti, a másik azon van, hogy azalatt egy-két tojását maga alá kaparhassa.

Végre kikelnek a fiak s ekkor a norvég rajta van, hogy megóvja attól a veszedelemtől, a mely az aprókat a tengerig vezető úton ragadozó madarak képében fenyegetné: a fiakat kézi kosárba, a fészek pelyhét a háti kosárba szedi; mind együvé, a hány fészke van. Az anyakacsák nyugodtan követik a kosaras embert, ki a szedést bevégezve, a kézi kosárral a tengerhez megy s a fiakat ott kiborítja. Az anyakacsák itt megosztoznak az aprókon s kezdődik a vezetés.

Ennek a sarjúfészkelésnek pelyhe kevésbbé tiszta; néha, ha a kacsa nem téphette meg a gunárt, a pehely kevés s akadnak közte ágacskák és hínárrészek is.

Körűlbelől 30 első rakatú fészek ad egy kilogramm pelyhet, melynek ára a helyszínén átlag véve 25 korona; a másodfészkek sarjúpelyhe valamivel gyöngébben fizet. Az ára tisztasággal – természetesen – emelkedik; a tisztítás pedig élénken visszaemlékezteti a régibb embert régi polgárházak egykori téli estéire, a mikor uraság és cseléd patriarchális összeállásban a tollfosztás nemes mesterségét gyakorolta. Itt is előbb kiterítik és szárítják a pelyhet, azután – a tél „örök éjszakájában” – pislogó mécs mellett, mely régente sokszor egy kövér alka volt, a melybe kanóczot húztak, tisztogatja a család a dunnakacsa pelyhét.

A dunnakacsa buzgósággal vezeti fiait, különösen azokon a helyeken, a melyeken tengerapadáskor a Mytilus-kagylók könnyen hozzáférhetők; a mikor a fiak kifáradnak, kiszáll velők a szárazra is, hogy megpihenjenek; ha háztájon költött, ott ilyenkor a szó szoros értelmében lábatlankodik. Lassan azonban mégis huzakodni kezd az öreg és a fiai is, és úgy, a mint az utóbbiak növekednek, növekedik a bizalmatlanság is. Az anyakacsa mind messzebbre viszi családját a tengerre, kerűlni kezdi a háztájat, majd a csónakot s mindent; mire pedig a fiak anyányiakká váltak, az egész család benne van a téli vadságban.

A míg a dunnakacsa költ és fiait vezeti, a gunárok kisebb seregekbe verődnek és együttesen barangolják be a fészkelő telepek környékét. Egy ily falka dunnakácsér, valami szirtre telepedve, a legszebb látványok közé tartozik s kemény próbára teszi a vadászembert, különösen addig, a míg a tojó költ s a kácsér lövésre bevár – ám lőni nem szabad!

A pelyhes fiak igen kedves, fürge teremtések s szárazon is igen ügyesen mozognak. Vígan tipegnek anyjok körűl, kinek a járás nehezére esik.

A kicsinyek színe sötét szürkés-barna, a hasfél elmosódottan világosabb; az orr tövétől indúlva a szem fölött egy világosodó vonás huzódik. A kicsinyek egészben véve inkább az egyszínűség hatását teszik (9. kép) s nem tudom mire venni Brehm Alfréd leírását, ki „ziemlich buntes Gewand”-dal ruházza föl őket.

 

9. kép – A dunnakacsa pelyhesei.




Hátra Kezdőlap Előre