XXII. Kirándulás Kvalő szigetére.

 

Sparre-Schneider barátunk útra kelt, hogy bogarászati tanúlmányait folytassa; elútazása előtt azonban lelkére kötötte Foslie  konzervatornak, hogy segítségünkre legyen. Nincs toll, mely annak a remek norvég embernek hozzánk való hűségét és ragaszkodását leírja. Jókor reggel már megjelent, vajjon nincs-e valamire szükségünk. Szavaimból kileste a vágyat s utána járt, hogy teljesűljön. Szerény, szófukar és nagytudományú ember, ki különösen az algákat kutatta és ismerte; de kitűnő ornithológus is volt.

Nagyon bántott, hogy eddig sem hófajd, sem a dunnakacsa hímje nincsen a bálnalapoczkán – azaz: a polczon – és  Foslie kijárta, hogy Kvalő szigetének Tisnæs nevű tájára kirándúlhassunk, hol szerinte hófajd, dunnakacsa, sárszalonka – Gallinago scolopacina – Temminck tringája, sőt vadlúd s mindezeknek fészke is akad.

Ezt ki kellett járni, mert a norvég ember föltétlenűl úr a maga telkén s a mily tisztességtudó és készséges, mégis elvárja, hogy az ember megszólítsa, ha telkén dolga van.

Szép meleg időben indúltunk julius 11-kén délután Sparre sebesjárású csónakján. A tengerre jól kiérve, a nagyobb Uria lomvia röpűlt ide-oda ötös-hatos csapatokban s társam le is lőtt egyet.

Egy kis, köves öblözetben kikötve, legott az osztriganyitogató  köszöntött, ezúttal szokatlan nagy lármával és reánk csapdosva; volt is oka, mert tokos fia ott bujkált a gyepesen s meg is kerűlt. A havasi kis tringa – Tringa alpina –, nagy csapatba verődve, egérszerűen futkosott a sáros helyeken; a kis juhászka párosan járt; a vöröslábú czankó – Totanus calidris – pedig ezúttal beremekelt.

A vöröslábú czankó remeklésének pedig ez a históriája. Már junius 27-kén éjszaka történt, hogy a midőn Tromső-sziget nyugoti oldalát kutattuk, hol ez a czankó állandóan keringett és lármázott a fészke miatt, mely az ingoványban rejlett, társam azt jelentette, hogy látott egy madarat a kerítésen ülve, melyet nem ismer, a melynek azonban hosszú, vörös lába van; abban bizonyos, hogy nem volt rigó. Hosszú, vörös láb – ez csak czankósneff lehet; de hogyan kerűlne a kerítésre? hiszen ez ellenkezik e madár egész biológiájával. Tévedésnek tartottam az egészet.

Már pedig mégis így volt; sőt még másképpen is, mert julius 7-kén éjjel a magam szemével győződtem meg arról, hogy a czankó, mikor fiait félti, megtöri természetét és hogy az ellenséget folyton szemmel tarthassa, ráűl még a karcsú nyírfa csúcsára is. Igaz, hogy megmosolyogtatja az embert, a mikor avval a hosszú lábával, melynek újja nincs megkapaszkodásra berendezve, ott illeg-billeg, perczekig keresi az egyensúlyt, hogy megtalálva, újra elveszítse; de ez a mosoly csak az illegés-billegés furcsaságát illeti és nyomban eltűnik, ha az ember reágondol annak a madárszeretetnek a fokára és mértékére, mely a madarat még arra is reábirja, hogy természetét úgyszólván megtörje.

Ezt a jelenetet azután Tromsőn sokszor láttam; de a mit a czankó Tisnæsen csinált, az már túl jár mindenen s valóságos remeklés: ott a telegráf egy darabon az ingovány mellett halad, hogy végre a tengert érve, mint tengeralatti kábel fusson tovább. A mi czankónk nagy aggodalmában a telegráf drótjára valahogy, de mégis csak felűlt; igaz hogy oly illegetésekkel, mint valami gyenge kötéltánczos, mikor súlyozó rúd nélkül próbál boldogúlni; de végre mégis csak eltalálta.

Társam az „admirálissal” befelé vette útját, én Foslieval, északra kerűlve, a nyíres felé mentem.

Éppen kanyarodóban voltunk, mikor nagy hirtelenséggel egy egészen füstbarna, nyílfarkú halfarkas csapott le a szedegető ezüstös sirályok közé. A halfarkas repülés dolgában leghatározottabban túltesz még a kerecsen-sólymon is, a mely rendesen cselhez folyamodik, hogy a kiszemelt préda felibe juthasson, azután lefelé vethesse magát reája; a halfarkas üldözésével arra kényszeríti a sirályt, hogy a kifogott prédát a szájából kiejtse, hogy ő aztán elkaphassa. Hogy ezt elérje, alulról fölfelé, felűlről lefelé, oldalt, szóval minden irányban vág őrűletes sebességgel a prédáját tartó és védő sirályra, folyton lesve, mikor hullatja ez el a prédát, a melyet a rablónak el kell kapnia, még mielőtt a vizet érhetné. A kiejtett prédának elkapása igazán szédítő látvány.

A megjelent halfarkas boldogúlt is a fogással, aztán egy a tengerből kiálló sziklára telepedett le. Foslie a vállamra föltett karabéllyal, hegyes golyóval rálőtt s a golyó a halfarkas előtt alig egy arasznyira vágott a vízbe; a távolság száz lépésnél több volt.

 

29. kép – Osztriga-nyitogató – Hæmatopus ostralegus –. Dr. Madarász Gyulá-tól.

 

A nyíres szélén halmos kaszáló volt, ezen minden perczben rőtbegyű pityér röpűlt fel. Foslie éles füle rögtön kivette a különbséget; ez a pityér mikor fölrepűl, csak egyet szól, körűlbelől „sztt”, holott fajrokona, a réti pityér, e hangot egymásután kétszer hallatja. Ezekből hármat lőttem. Erre felkelt a gojzer s nagy jajveszékléssel tudatta, hogy fészke ezen a tájon van; de a láp, a hol a fészek állhatott, feneketlennek bizonyúlt s meg kellett kerűlni. Ezen az úton folyton mutatkoztak a sárga barázdabillegetők és a rőtbegyű pityérek; ezeket hajhászva, halmos és bokros helyre jutottunk. Ezek a halmok czipókerekségűek s ingók voltak, inkább tőzeg-képletek s a mikor ezt megjegyeztem, alig tíz lépésnyi távolságban egy hófajd-jércze robogott elő, nagy lármával, folyton verdesve szárnyait s roppant ügyességgel úgy futkosva, hogy a halmok közötti mélyedésekben maradt; majd láttam, majd nem s minthogy nem volt kedve szárnyra kelni, egy-egy pillanatot felhasználva lőttem; de a madár kimaradt s a sűrűben eltűnt. A lövésre a kakas burrant fel Foslie lába elől, de a karabély töltése nem sűlt el. Vagy háromszáz lépésre haladva, ismét felburrant  Foslie előtt egy kakas s noha messze voltam, rálőttem; nyomban lefityegtette a jobb lábát s levágódott a bokrok közé – nem volt mód, hogy kutya nélkül megtaláljuk.

A tengerhez kerűltünk, délre attól a ponttól, a melyen kikötöttünk. Itt lőttem egy vöröslábú czankót a fa tetejéről, pár sarkköri juhászkát, szóval vígan dörgött a fegyver.

Az osztriganyitogató már majdnem anyányi fiát rejtegette a kövesben; a ravaszabbja kiosont a gyepre és ott lapúlt meg.

Ez a madár igazán jellemzi a halomszigetséget; elevenségével, lármájával tarka színével nyomban föltűnik s így a tájnak úgyszólván alkotó része.

A Hæmatopus ostralegus (29. kép) a bíbicznél magasabb s egyáltalában nagyobb madár – hossza 42 cm., szélessége 82 cm., farka 11 centiméter. Feje, nyaka, begye és háta nyáron fekete, részben zománczosan fénylő; a farcsík tája és a hasa fehér; a szem alatt egy fehér foltocska, a szárnyon nagy fehér tükör. Szeme csillaga vérvörös, foglalatja míniumvörös s ilyen a hosszú, kemény orr is; a láb sötétpiros. Fészkelő helye az észak, honnan csak ritkán téved le délibb tájakra, hazánkba is.

A mit mozgalmairól eddig tudunk, abból kivehető, hogy a meleg Golf-áramhoz alkalmazkodik, tehát nem fordúl elő ott, a hol a tenger be szokott fagyni.

Áll, hogy az osztriganyitogató az északi szigetség legelevenebb madara, mely örökösen futkos, madarakkal kötekedik s szünet nélkül hallatja átható hangját, a kvik-kvikkvik-kvik gyorsan pergő szótagokat.

A míg nem fészkel, nagyon bizalmatlan és vad; de mihelyt tojása, fia van, roppant lármával kis körben kering az ember körűl, majd leűl és azon van, hogy a háborgatót futva csalja el a fészek tájáról. Tojása feltűnően nagy, 60-40 milliméternyi és halavány rozsdás alapon, sötéten aprón van pontozva, irkálva és pecsétezve.

Fészkelés végeztével kis csapatokba verődik s ekkor barangolásra fogja a dolgot. Nem képzelhetni szebb látványt, mint a mikor 8–10 ilyen tarka madár lánczba sorakozva, vonúl a tenger aczélos színe fölött.

Kválőn kiválóan sok akadt; különösen egy kis öböl kövesén, közel egy szigetbeli ház tájához, hol többször lőttem rájok s egyet el is ejtettem.

Egyszerre csak kilódúl az ajtón egy ütött-kopott, öreg norvég s ugyancsak pattogni kezd a nyelve felénk. A jó Foslie mindenképpen csittította; de az öreg jogára hivatkozott, hogy nála is kellett volna jelentkezni –  Foslie pedig váltig, még útközben is ismételgette, hogy bizony bajba keverhet, mert igaza van az öregnek: ő itt az úr!

A kinél pedig ki volt járva a dolog, az behívott a házába és jól tartott kitűnő tejjel.

Éjfél előtt tizenegy volt, a mikor huszonhárom madárral és társam szedte negyven tojással gazdagodva, ismét a tengerre szálltunk, hogy Tromsőre térjünk vissza.

A sziklazátonyokon sok üstökös kárakatna, dolmányos és ezüstös csüllő volt megtelepedve, dunnakacsa-hímek is hosszú sorokban keresgéltek; de nem vártak be, bukva menekültek tova.

Éppen éjfélkor kerűltük meg Tromső-sziget déli fokát, szembe jutva a teljes fényben ragyogó éjféli Nappal, mely az alakzatos felhőzet szélét igazán megaranyozta. A felhőzet nagyobb közeiben apróka, gyöngyfehér bárányfelhők állottak; a Nappal éppen szemben, tehát délnek, zivataros felhők borongtak. Pontban éjfélkor teljes pompával fejtette ki színeit egy ragyogó szivárvány.

A levegő lehűlt, úgy + 9° C-ra. A felhőzet el-elfogta a Napot s a mint fénye a felhőközökön ismét kitört, a Malangen-fjord kereszteződésén ágaskodó, hóborított Bensjorstind és lánczolata felragyogott.

Társam azalatt kiszállt a partra, kiszedte Tromsőn a rég őrzött fészket, lelőtte madarát s kitűnt, hogy a nálunk is élő nádika: Acrocephalus phragmitis.

Azért, hogy a tilosba kerűltünk, nem lett semmi bajunk.




Hátra Kezdőlap Előre