A kedd asszonya*

Ipolyi Magyar mythologiája. 539. lapján a hét napjainak nevéről s a hozzájuk fűződő babonás vélekedésekről szólván, a keddtől ezt írja: „nevezetesen állna még a kedd, miután fel nem ismerhető értelmű, elavult szóra, vagy névre mutat; utóbbira különösen figyelmeztet engem Karcsay közlése (gy. 320), hogy sok helyt kedden a mosás veszélyesnek tartatik, mert úm. azt, aki mos, megbünteti a kedd asszonya; a kérdésre: ki ezen kedd asszonya? a felelet, hogy talán a B. Szűz, mert ünnepei keddre esnek (?)”.

Az utóbbi magyarázat mellé tett kérdőjel helyett Ipolyi, katolikus pap létére, bátran oda tehette volna mindjárt azt, hogy e magyarázat meg nem állhat, s így a rá épített feltevés is elesik; mert a Boldogságos Szűz ünnepei, Mária neve napja és a Rózsafüzér ünnepe kivételével, amelyek az év egy-egy vasárnapjára, ti. a szeptember 8-a utánira, illetőleg október első vasárnapjára esnek, nincsenek a hét valamely napjához kötve, hanem a vasárnapi betűtől függően mozognak a hét napjain végig, mint akár a karácsony, vagy az újév, vagy bármely szentnek a napja, az egy Mátyásé kivételével, mely szökőévben egy napot ugrik, innen „Mátyás ugrása” elnevezés a népies kalendáriumban. Hogy csak a főbb Mária-ünnepeket említsem, melyeket a mi katolikus népünk is ismer és ünnepel: Mária születése, vagyis Kisasszony-napja szeptember 8-ára, a Szeplőtelen fogantatás ünnepe december 8-ára, Gyertyaszentelő (Purificatio) február 2-ára Gyümölcsoltó (Annuntiatio) március 25-ére, Sarlós Boldogasszony (Visitatio) július 2-ára, Havi Boldogasszony augusztus 5-ére, Mária menybemenetele, vagyis Nagyboldogasszony napja augusztus 15-ére esik, tehát a naptár havi dátumait illetőleg csupa mozdulatlan, ellenben a hét napjain eo ipso mozgó ünnep. Ugyanígy a kevésbé ismeretes Praesentatió ünnepe (november 21) is. Azt tehát Ipolyi nagyon jól tudhatta, hogy Karcsay vélekedésének semmi alapja sincsen. A Boldogságos Szűznek egyik ünnepe sincsen a keddi naphoz kötve, de a vasárnapra eső kettőn kívül bármelyike eshetik éppenséggel keddre is, éppúgy, mint a hét bármely más napjára. Ezen az alapon tehát a kedd asszonyát a, Boldogságos Szűzzel nem azonosíthatjuk. De így is figyelemre méltó Karcsay adatában a keddi naphoz fűződő babona, a mosási tilalom, és annak a kedd asszonyától várható büntetéssel szankcionálása.

Még csak azt jegyzem meg, mindjárt itt közbevetőleg, hogy akkor is tévedt Ipolyi, mikor a kedd elnevezésben „fel nem ismerhető értelmű, elavult” szót sejtett. Világossá teszik e szó értelmét annak nyelvjárási kedded (Göcsej, régi Tájszótár), keddöd (Göcsej, Páka, Nyelvőr II. 133.). keded (Zala-m. Szentgyörgyvölgye, Nyelvőr III. 466), ketöd (Simonyi Zs. A magyar, nyelv-I. kiad. I. 66; Zala-m. Hetés, Nyelvőr I. 423, II. 372) alakjai. (L. új Tájszótár I. 1081.) Ezekből ugyanis nyilvánvaló, hogy az Ipolyitól is szláv kölcsönvételekül fölismert szerda, csütörtök és péntek (s hozzátehetjük: szombat) mellett a kedd is szláv hatásra vall, amennyiben nem más, mint az, illető nap szláv nevének, a mely „második”-at jelent, egyszerű fordítása. (L. erről Melich Jánosnak az Akadémiában felolvasott dolgozatát a Nyelvtud. Közlem. XXXIV. 259. s. k. lk.)

Ezzel el is van intézve Ipolyinak i. h. 540. 1 kockáztatott azon feltevése is, amely szerint a kedd szónak valami köze lenne a kedves szóhoz s így a tündérféle kedves asszonyokhoz. Délibábos nyelvészkedés ez a legjavából, de annyiban mégis csak van valami köze a mi feladatunkhoz, hogy a kedd asszonya elnevezés feszegetése során olyan körbe vezet, ahol a további nyomozás ennek a néphitbeli alaknak több, még mindig élő emlékét kerítette felszínre.

Ennek a kutatásnak az eredményei Kálmány Lajos buzgalmát dicsérik, ki Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya c. értekezésében (M. T. Akad; Érték, a nyelv- és széptud. köréből, XII. 9. sz. 1885) a kedd asszonyára, vonatkozó alföldi hiedelmeket is egybegyűjtötte*. Anélkül, hogy e szorgalmas gyűjtőnk kritikátlan következtetéseivel és összehasonlító tapogatódzásaival csak a legkevésbé is egyetértenénk, azt mégis hálával kell elismernünk, hogy az ő fáradhatatlan utánjárása nélkül ennek a néphitbéli alaknak s a hozzája fűződő érdekes babonáknak alighanem teljesen elkallódott volna minden nyoma azon az egyen kívül, melyet Ipolyi Karcsaynak vajmi gyér szavú feljegyzése alapján számunkra megmentett.

Jelen vizsgálódásunk céljaira nem mellőzhetem, hogy Kálmánynak idézett értekezéséből a kedd asszonyára vonatkozó főbb adatokat rendre föl ne soroljam. Előre kell azonban bocsátanom, hogy Kálmány szerintem túlságosan nagy súlyt vet egy körülményre, amely pedig talán csak az ő gyűjtése szűkebb körében jellemző; arra ti., hogy a Szeged vidéki nép a Nagy-boldogasszonyon, ellentétben a Kisasszony-nyal, következetesen (?) Szent Annát érti, míg a Kisasszony Szent Annának nemcsak örökké szűz, de egyúttal gyermektelen (?) leánya. E felfogás nagyon elszigetelt s az egyház tanításában teljesen járatlan elemek sajátja lehet, mert ezen az alapon a Boldogságos Szűz az istenszülő Mária, a Jézus Krisztus anyja számára nem is maradna hely a Nagyboldogasszony és a Kisasszony között!

Bármint legyen is azonban e részt a dolog, minthogy Kálmány adatait ellenőrizni nincs módomban, oly óvatos gyűjtőnek és lelkiismeretes kutatónak pedig, amilyennek őt ismerjük, jóhiszeműségét kétségbe vonni nincs okunk, egyelőre megnyugodhatunk abban, hogy a nép egy része, kivált az egyház tanításában járatlanabb, de azért nem kevésbé áhítatos asszonyok nép Szeged vidékén élesen megkülönbözteti egymástól a Nagyboldogasszonyt és a Kisasszonyt. Itt már szó szerint idézem Kálmányt: „Szőregen, Ó-Szt-Ivánon, Klárafalván, Oroszlámoson és a többi Szeged népéből keletkezett községben a Nagyboldogasszony senki más, mint Szent Anna; csak a keresztyénséget kiválóan ismerő hívek szerint Mária. Kérdezze bárki is a hitben járatlan, tanulatlan népet, főképpen az asszonyokat, kik sűrűn szoktak hozzá folyamodni: ki az a Nagyboldogasszony? feleletül Szent Annát kapja (I. h. 8. l.). Alább pedig uo.: „Hagyományaink szerint a Nagyboldogasszony az áldott állapotban levőknek a pártfogójuk, hozzá folyamodnak a magtalanok is, kik, hogy céljokat elérjék,… kilenc keddet böjtölnek a tiszteletére pünkösd után. (Szöreg.)

Itt aztán Kálmány, a kat. pap. csodálkozik azon, hogy miért választja ki a nép a Nagyboldogasszony = Szent Anna napjául a hét napjai közül éppen a keddet, „noha ilyenről a kereszténység mit sem tud”.

De itt már mi rajtunk a csodálkozás sora, akik nehezen értjük, miként kerülhette el Kálmány figyelmét, katolikus pap létére, az a körülmény, hogy legalábbis a XV. század vége, ha ugyan nem már az eleje óta, az egész katolikus világban a kedd a Szent Anna napja a hét napjai között. Lehet, hogy a hivatalos keresztény hittanítás e jámbor hiedelemmel nem sokat törődik; de kezdet óta máig nem volt ellene tiltó szava, s e nap tisztelete már elég régóta, majdnem olyan általánosan bevett jámbor szokás, mint ahogyan a Szűz Mária tiszteletének van különösen szentelve a szombat, a Krisztus kínszenvedésének emlékét újítja fel a péntek, az oltáriszentség napjául általában ismert és ünnepelt csütörtök, Szent József tiszteletének van szánva a szerda és az angyalok kultuszának szól a hétfő. Mivel a vasárnap tudvalevőleg a Szentháromság hetenkint meg-megújuló ünnepe, ilyenformán a hét egy napja sem marad árván. Ami pedig a keddi napot illeti, mely bennünket itt kizárólag érdekel, annak Szent Anna tiszteletével; összefüggő jelentőségét Kálmány két magyar, nyelvemlékünkben is megtalálhatta volna. S erre a fontos adatra rámutatni volt e kis értekezésem fő célja, mert ebből egyúttal megvilágosodik az egész bonyolódott kérdés-csomó is, amelyet az Ipolyi fent idézett adata köré halmozott újabb feljegyzések csak mind jobban összebogoztak, ahelyett, hogy feloldották volna.

Míg ugyanis Ipolyinak Karcsay közléséből vett adata szerint a kedd asszonya a Boldogságos Szűz lenne, addig Kálmány feljegyzéseiből, világos, hogy nem ez, hanem a Boldogságos Szűz anyja, Szent Anna. De hogy miért ez és hogy miért az ő szent napja kedd, azt Kálmány is csak kérdezni tudja, választ azonban nem tud rá adni. Pedig a világos felelet e kérdésre ott van a Teleki-kódex Anna-legendájában, melyről, 1904-ben értekeztem. (L. M. T. Akad. Értek, a nyelv- és széptud. köréből XVIII. 10. sz.) Ott csak egy-rövidke jegyzetben (14. l.) említhettem meg, hogy kit. hív és miért hívja a magyar nép a kedd asszonyának. E téren az óta tovább folytatott vizsgálódásaim eredményéről számolok be ez alkalommal.

A Teleki-kódex említett Anna-legendája, mint idézett értekezésem függelékében szó szerint közölt eredetijével igazoltam, egy a XV. század vége felé készült latin kompiláció fordítása. Ugyan e latin eredetinek kissé szabadabb átdolgozása maradt fönn a Kazinczy-kódex egy részletében is, de itt már csak töredékes alakban. A két szöveg egymáshoz és közös eredetijükhöz való viszonyát illetőleg itt csak id. értekezésemre utalok. Ezúttal a legendának csupán a kedd asszonyát érdeklő részeire szorítkozom. Ezek a következők.

A latin legenda. I. fejezetében, a használtam ősnyomtatvány (Hain 1112) 4 b. lapján (id. kiadásomban a 32. l.) ezt olvassuk Szent Anna születéséről: „Tandem divina berygnitate. visionis praefatae veritatem in actum ducere volente, non longa post tempora deo supplex Ernerentia gravida facta, peperit filiam primogenitam in tertia feria hebdomadae, quam appellavit Annam nomine.” [„Nem sokkal ezután, minthogy bizonyságot akart tenni az isteni kegyelemmel megjövendölt látomás igazáról, az Istenhez alázatosan esdeklő Emerencia áldott állapotba jutva, egy keddi napon világra hozta elsőszülött leányát, kit Annának nevezett.”] Alább az V. fejezetben (id. ősnyomt. 8 b. 1, saját kiad. 40. s. k. I.): „… Anna fecundata est, et post no-vem mensium curricula… quadam tertia feria septimanae salub-riter peperit regalem illam plantulam, veri David ante saecula filiam praevisam Mariam.” [„… Anna megtermékenyült és kilenc hónap elteltével…. egy keddi napon egészségesen világra hozta az igaz Dávidnak királyi palántáját, századokkal korábban megjövendölt leányát, Máriát.”] Ismét tovább a VII. fejezet vége felé (id. ősnyomt. 11 b, saj. kiad, 46. l.), ahol Szent Anna haláláról van szó: „corpus suum egressa est anima sanctissima septimo Kalendas Augusti, tertia quidem feria hebdomadae.” [„Testét legszentebb lelke július 25-én, keddi napon hagyta el.” ] Tehát e legenda szerint Szent Anna keddi napon született, keddi napon szülé Szűz Máriát és keddi napon költözött el az élők sorából. Ennek összefoglalásaképpen az idézett fejezet vége így szól: „Propterea licet ubique et omni tempore invoneata novit succurrere et. dugnatur clementer se colentes exaudire, tertiis tamen feriis, ipsius commemoratio studiosius est Christicolis observanda. Fuit quidem tertia feria nata, tertia feria virginis dei matris divinitus praedestinata puerpera, ac tertia feria ab ergastulo corporis liberata.” [” Ezért, bár mindenütt és mindenkor segítségére siet azoknak, kik őt hívják, és kegyelmesen meghallgatja tisztelőit, a keresztények legbuzgóbban mégis a keddi napokon ápolják emlékezetét. Keddi napon született, kedden lett isteni rendelésre szülője Isteni anyjának, a Szűznek és kedden szabadult meg a test börtönéből.”]

De még ezzel sem éri be legendánk, hanem, hogy annál mélyebben vésődjék a jámbor hivők lelkébe Szent Annának különösen a keddi napon kiváló áhítattal lerovandó tisztelete, annak malasztos voltát is tanulságos példával világítja meg. A X. fejezet egy tékozló ifjúról szól, ki a legenda némely, pl. az alább említendő Dorlandus-féle szövegében magyarországi származású s ennyiben is érdekelhet bennünket. Ez a fiatalember részben a saját könnyelműsége folytán mindenét elveszti, de utóbb egymást érő csapások is járulnak ahhoz, hogy második Jóbként sirassa egykori jómódját, melynek elbúcsúztával cserbenhagyják őt, mint amaz előképét is elhagyták legjobb barátai. Szégyenében és nyomorúságában földönfutóvá lesz s nem tudván lelkének hová lenni, Jézushoz folyamodik, majd azt kérdi az Üdvözítőtől, hogy melyik szentnek közbenjárását kérje. Erre megjelenik előtte Szent Jakab apostol. (A kisebb-e, vagy a nagyobb, azt a legenda nem mondja meg, mert a benne feljegyzett hagyomány szerint mind a két Jakab, az Alphaeus fia is, meg a Zebedaeusé is, Szent Anna unokája.) Tőle azt a tanácsot kapja, hogy minden kedden mondjon Szent Anna tiszteletére három Miatyánkot és három Üdvözlégyet, s égessen a szentnek képe előtt gyertyát. Majd meglátja, hogy meg fogja őt segíteni. Az ifjúnak arra a kérdésére, hogy miért kell ezt éppen keddi napon tennie, így válaszol az apostol: „Quia tertia feria Anna beatissima nata est, tertia feria virginis Mariae Christi matris puerpera effecta est, et tertia feria in terris mortua.” [„Mivel boldog Anna kedden született, a boldogságos szűz Máriát, Krisztus édesanyját keddi napon szülte, és keddi napon halt meg e földön”.] (Id. ősnyomt. 16 a, saj. kiad. 55. l.) Az ifjúnak azon további kérdésére pedig, hogy honnan tudja mindezt az apostol, ez a felelet: „Et ego eius filiae natus sum, et avia mea est et domina, veluti Jesu Christi domini et dei nostri.” [„És én az ő lányától születtem, és nagyanyám és úrnőm ő, ahogy Jézus Krisztus az én uram és Istenem.”]*

Ennek a keddi napra vonatkozó hagyománynak – amely a XV. század vége, vagy a következőnek eleje óta hazánkban is ismertnek mondható a Teleki-kódex vallomása szerint – ennél a legendánál régibb nyomát egyelőre nem tudjuk megjelölni. A legendának Szent Anna életére vonatkozó többi apokrif adatai azonban jóval régibbek. Így az a része, amely szerint Szent Anna nemcsak a Boldogságos Szűznek, hanem vele együtt három Máriának az anyja volt: hogy Joachim halála után még kétszer lépett házasságra, előbb Kleofással, majd, egy Salome vagy Salomas nevű férjjel; hogy a három Mária testvérisége alapján nevezik az evangéliumok az Űr testvéreinek a kisebbik Jakabot, az Igaz Józsefet, Simont és Júdást; hogy ugyancsak Szent Anna unokái a harmadik Mária fiai, a nagyobbik Jakab és János apostol is: mindezt már a XIII. század utolsó évtizedeiből való Legenda aurea 131 fejezete is tanítja, sőt már ugyanabba az emlékeztető versbe is foglalja, amely a mi legendánk első fejezetének a végén is olvasható. Legrégibb, de szintén apokrif hagyományon alapul pedig a legendának az eleje, mely nagyjában a Protevangelium Jacobi [Jakab ősevangéliuma], az Ev. Pseudo-Matthaei [Az ál-Máté evangéliuma] és a De Nativitate Mariae [Mária születése] című könyvek (1. Tischendorf, Evangelia Apocrypha. [Apokrif evangéliumok] – 2. kiad. l., 51. és 113. l.) első fejezeteiben elmondottak visszhangja, némely újabb betoldással bővítve. Ilyen a Szent Anna szüleinek Stollanus és Emerentia neve, továbbá Anna egy Ismeria vagy Esmeria nevű nővérének és az ettől származóknak beiktatása az I. fejezet végén lévő nemzedék-rendbe; főképpen pedig az I., V. és VIII. fejezetnek a keddi napra vonatkozó, nagyon is hangsúlyozott adata.

Ennek a keddi napot annyira kiemelő és Szent Anna életének legfontosabb mozzanataival összefüggésbe juttató hagyománynak aligha lesz egyéb alapja, mint az, hogy amikor a kedd már elég széles körben volt Szent Anna különösebb tiszteletére lefoglalva, akkor ennek valami okát próbálták adni. Ilyenül semmi sem kínálkozott elfogadhatóbbnak annál a magyarázatnál, amely e napnak ismételten kiváló szerepet juttat a szentnek életében. De miért éppen ennek és nem más napnak? Azért, mert éppen ezt és nem mást kellett megmagyarázni. Épp így azt is kérdhetné valaki, hogy miért kellett Rómát Romulusnak és Remusnak alapítania? A felelet az, hogy éppen azért, mert Róma alapításáról és nevének az okáról kell naiv kérdésre naiv választ adnia az illető mondának.

Más kérdés az, hogy miért választották mégis éppen a keddi napot az Anna-kultusz számára akkor, amidőn a később koholt ok még semmiképp sem lehetett befolyással e választásra. A valószínű magyarázat szerintem az, hogy a XV. században, mikor Szent Anna tisztelete a nyugaton mind általánosabb és buzgóbb lesz,* a hét többi napjai a fönt említett áhítatossági vonatkozások számára már jóformán mind le voltak foglalva. Lehetett némi része e választásban annak is, hogy a kedd egyházi latin neve, a Feria tertia, legjobban illett a Mettertia-kultuszhoz, amelyről itt még egy-két szót kell közbevetőleg mondanom.

Lássuk mindenekelőtt a mettertia szót magát. A -met enklitikus szócska tudvalevőleg a klasszikus latinságban csak a személyes és birtokos névmások legtöbb alakjához s az ipse mutató névmás egyes és többes nom-ához járul, kivétel nélkül suffixum gyanánt, erősítő maga értelemmel. A középkori latinság e használatot a rendszámnevekre is kiterjesztette s a suffixum helyébe praefixurnmi is tette a met szócskát. Egy ideig, úgy látszik, a kétféle használat vegyesen élt egymás mellett, míg utóbb, kivált a pongyolább latinságban, a praefixumos használat vergődött túlsúlyra. Az átmeneti alakok alighanem az ilyenféle, már az ókori latinságban is előforduló szócsoportok alapján fejlődtek, minők: de memet ipso (Cic.), nobismet ipsis (Cic.) stb. Ezekben a hasonlókban, valamint a szintén már az ókori ipsissimus-, ipsimus vagy ipsumus felsőfokú alakokkal való összetételekben lassankint, a hangsúly elmozdulása következtében a -met hová-tartozósága iránt zavarba jött az idegen behatások által is megingott nyelvérzék. A memet ipso és nobismet ipsis vagy más hasonló Összetétele, a memet ipso és nobismet ipsis hangsúlyozás folytán, me metipso és nobis metipsis stb. ejtésnek meg írásnak adnak helyet. A met-nek ipsimus-sza1 való összetételéből önálló szó is fejlődik a román nyelvekben: ol. medesimo; prov. medesme; r. fr. mesme, ma méme; sp. mismo; port. mesmo. A -met, ill. most már met-, sőt met középkori használata utóbb, mint már mondtuk a rendszámokra, de egyes főnevekre is kiterjed, pl. met oculis perspicius mentis. (L. Ducange, Gl. med. et inf. Lat. Paris 1845. IV. 387. A többire nézve pedig: Neue, Formenlehre der Lat. Spr. II. 361, 373 és 409. s. k. l. Körting, Lat-roman. Wörterb. Paderborn, 1819, 4433. sz.) Met-tertius, met-septimus (egybeírva is) stb. gyakoriak a középkori latinságban. Ducangie i. h. a Sachsenspiegelből felhozott példáit számos mással lehetne szaporítani, aminek azonban nem itt a helye. Elég ennyi is annak igazolására, hogy helytelen az a vélemény, mellyel közkézen forgó ismeretterjesztő munkákban, pl. a Brockhaus-féle Conv. -Lexikon legújabb kiadásában és a Wetzer-Welte-féle Kirchen-lexikonban is találkozunk, hogy Mettertia (így) vagy Mettertia (ami már legalább az írást illetőleg helyesebb volna) olasz szó. Az olasz szótárak tudtommal nem ismerik, s ha olasz íróknál előfordul, akkor mint- középkori latin szó fordul csak elő.

Nézzük már most, hogy e szó hagiográfiai és ezzel összefüggő ikonográfiái értelme Mettertia minden egyéb vonatkozás nélkül egyelőre csak a. m. egy nőnemű személy harmadmagával. Később a képzőművészetben először is a szentcsaládnak olyan ábrázolása, melynek a Boldogságos Szűz a középső alakja, mellette a kis Jézussal és a szintén gyermek Ker. Szent Jánossal, minők pl. Raffaelló Madonnái közül a M. del Cardellino (Firenze, Uffizi), az úgynevezett Belkjardihiere (Paris, Louvre), a M. della Sedia (Firenze, Pitti), valamint a mi Esterházy Madonnánk a Szépművészeti Múzeumban, hogy csak a legismertebbeket említsük. Majd a szentes áldásnak olyan képeire is alkalmazzák a Mettertia nevet, amelyekben a középső alak az isteni kisded, s mellette jobbról és balról a Bold. Szűz és Szent József, vagy a Bold. Szűz és Szent Anna foglalnak helyet, noha az ilyenekre inkább a Mettertius elnevezés illenék a középső alakra való tekintettel. De úgy látszik, a mindinkább erősödő Madonna-tisztelet és a középső alak kisded volta a már megszokott elnevezést támogatták fönnmaradásában. – Ismét egészen helyén való a Mettertia alak nyelvtanilag is ott, ahol a hármas csoport középpontja Szent Anna, és mellékalakjai Joachim meg Mária; vagy ami sokkal gyakoribb, ahol Szent Anna mellett a kisded Mária és a szintén kisded Jézus jelennek meg a képen. És ez a legutóbbi Mettertia-ábrázolás az, amely bennünket ezúttal érdekel. Ennek a gyakorisága abban az arányban nő, amint; a fokozódó Mária-tisztelettel az Anna-kultusz is mind szélesebb körre kezd kiterjedni.

Nyugaton e szentnek nyilvános egyházi tisztelete hivatalos elismertben és jóváhagyásban csak 1378-tól kezdve részesül, amikor VI. Orbán pápa az angoloknak azt megengedi. Csak körülbelül száz esztendővel utóbb, teszi e kultuszt általánossá IV. Sixtus. (1471-84). A szentnek július 26-i ünnepét pedig csak XIII. Gergely erősíti meg 1584. május elsején. De természetes, hogy maga az ünnep jóval régibb, amint, azt már az előző évszázadokból való e napi prédikációk nagy száma, többi közt a mi Pelbártunknál is három szent beszéd. (De sanctis p. aestiv. XXXVI.-XXXVIII.), valamint a XV. századból eredő helyi Officiumok [misék] tanúsítják. A legélénkebb volt mindenesetre e kultusz a XV. század második felében, s föllendülése nyugaton a kevéssel előbb tartott bázeli zsinatnak 1439. szeptember 17-én, a 36. ülésben kimondott határozata óta kezdődik, amely a Bold. Szűz szeplőtelen fogantatásának hitcikkellyé emelése útján a legnevezetesebb lépés. Természetes, hogy Mária eredendő bűn nélkül fogantatásának ezen hivatalos elismerése révén édesanyjának, Szent Annának, méltósága is nagyon emelkedett a jámbor hivők szemében, akiknek túlbuzgóbb része e kultusz iránt már amúgy is fogékonnyá volt téve az olyan épületes iratkák által, aminő a Teleki-kódexben magjaiul is megszólaló Anna-legenda. Láttuk, hogy, ennek alkotó részei több százados, sőt a magvát, az apokrif evangéliumokból eredő kezdőfejezetet illetőleg, több mint egy évezredes fejlődés eredményei. Bizonyára jóval régibb feljegyzésük ezen alakjainál a benne lévő csodák egy része is, melyek mind annak az igazolására szolgáinak, hogy

Anna boldogítja, gyámolítja,
 megvigasztalja híveit

Annát kik szeretik, virradnak boldog időkre,
 s jár a nyomukban a jó sors, a szerencsehozó.
Hogyha megostromolod jó vagy balsorsban imákkal,
 Ő segítőn tefeléd nyújtja kezét mihamar.
S az, kinek elméjét kín gyötri, feléje kiáltson!
 Nem hagy imát üresen szállni el ő sohasem.
Fény a sötétségben s üdvünk elsődleges útja,
 zátony zúzta hajóroncsot a révbe vezet.
Anna a szolgáit nem hagyja sosem szomorúan
 szétszéledni, hanem balzsamot oszt kegyesen,
Kérlek azért, tiszteld örökös dicsszóval, imával;
 higgyed el: Ő illőn megfizet érte neked.
 
(Kárpáty Csilla fordítása)

E disztichonokkal vezeti be különféle forrásokból egybeszedegetett iratkáját az a német minorita, ki alighanem a XV. század utolsó évtizedeiben írta meg latinul a mi Teleki és Kazinczy kódexünk Anna-legendájának forrását, a Hain Repertóriuma 1111-1114. sz. a leírt ősnyomtatványt. (Én a 1112. sz. a. leírt lipcsei 1497. évi kiadás nyomán adtam ki e legenda szövegét fönt már többször említett értekezésem függelékében, 30. s. k. lk. A bevezető verseket és az előszót azonban ott mellőztem, minthogy kódexeink is elhagyják; csupán az előszónak a szerzőre vonatkozó célzásait emeltem ki a 12. s. k. lapon.)

A szinte varázserejű segélykérő fohász, melyre Szent Anna a hozzá áhítatos bizalommal folyamodókat oltalmába veszi, a róla szóló legendákban rendesen így hangzik: O sancta mater Anna nunc mihi succurre mettertia! [Ó, szent Anna, anyám: jöjj segítségemre, vagy segíts meg harmadmagaddal!] Kik azok, akik e mettertia szóban még Szent Annával egybefoglalván, azt ugyan e legendák elég világosan elárulják, sőt egy némelyikük képes ábrázolattal is szemlélhetővé teszi. Így a többször idéztem komplikáció is, melynek a IX. fejezettől az utolsóig, a XVII-ig érő második fele jórészt párhuzamos, legalább tartalmilag, a Dorlandus-féle Anna-csodákkal. (Acta SS. Jul. VI. 261-279.) E csodák közül különösen érdekelhet itt bennünket a IX. fejezetben elbeszélt eset. (Dorlandus-nál i. h. 264. I. cap. II. 15.) Ennek a Teleki-kódex Anna-legendája forrásául szolgált latin szövegben olvasható előadása (id. ősnyomt. 14 a. saj. kiad. i. h. 51. s. k. l.) úgy mondja el a dolgot: Egy magyar nemes ifjú, szüleinek egyetlen fia, a prágai egyetemen tanul s huszonkét éves korában a szépművészetek mestere és jogtudor lesz. Egy várnagy neki szánja két leánya közül az egyiket. Procopius, ez az ifjú neve, ki is választ közülük egyét s eljegyzi magának. A dolog rokonainak nincs kedvére, mért ezek egyházi pályára szánták a jeles ifjút. S úgy látszik, az Ég sem hagyta jóvá az ifjú szándékát, mert kevéssel az esküvő előtt meghal a menyasszony. Az apa azonban vigasztalja a gyászoló vőlegényt, s a másik leányával akarja összeházasítani. Most azonban a vőlegény esik súlyos betegségbe, s ebben már ő is az Isten ujját látja, s felgyógyulván búcsút mond a világnak, és remeteségbe vonul. Itt él éveken át a világtól elrejtőzve. Ájtatos visszavonultságában egyszer látomása van, mely Szent Anna fokozottabb tiszteletének ásván, egy pogány vitéznek holttestére bukkan, melyen aranyláncot talál. Ezt elviszi a királynak, s arra kéri őt, hogy a talált aranyból Szent Anna tiszteletére érmeket veressen melyek egyik oldalán az ország címere, a másikon pedig imago beatae Annae cumfilia virgine et eius divina prole sculptae appareant. Tehát az előbb említett Szent Anna Mettertia-kép, amilyent számosával láthatni a Szent Annának tiszteletére rendelt kápolnákban és templomokban, a szent oltárai fölött.

E képeken a két kisded elhelyezése több változatban látható. A legáltalánosabb azonban az, amely a szentnek egyik karjára helyezi a gyermeknek ábrázolt Boldogságos Szüzet, a másikra pedig a kisded Jézust. Vannak azonban olyan Mettertia-képek is; amelyeken Szent Anna ölében ül a serdülő hajadonnak feltüntetett Szűz Mária s ennek az ölében az isteni kisded. Arra nézve, hogy a Megváltó nagyanyjának melyik karján ül az unokája s melyiken a leánya, érdekes a Kazinczy-kódex egyik helyét egybevetni, amely legendánk X. fejezetének felel meg, és azt szabadon fordítja, illetőleg itt bővíti, holott egyebütt inkább rövidít rajta.

Ebben a föntebb idézett fejezetben egy másik, Dorlandus megfelelő szövegében szintén magyar ifjú sok viszontagság után jut oda, hogy Szent Annát választja az imént már látott módon védőszentjévé. Az ő tiszteletének előmozdítására egyebek közt Mettertia-képet fest egy templom tornyának nyugat felé néző falára, mintegy hatvan singnyi magasságban. E képet a Kazinczy-kódex 56. l. (Nyelvemléktár VI. 203. l.) így írja le: „es zépőn zenth annanak kepet megh ira: bal őlebe ira urunkat: es iob őlebe azzonunka: es az képnek főlőte imezt ira arany bőttőkel: zent anna: mind harmad magadal segic megh engőmeg”. A Teleki-kódex párhuzamos helyén (99. l. Nyelvemléktár XII. 311.) csak ezt olvassuk: „scent anna azzon kepet: igőn nag zep ekesőn meg ira: a bodog ziz mariaual: es az ő edes isteni magzattyaual: es a kep alat: maga zeles aranas bőtvkel meg ira: sceht anna azzon: segel mvnket harmad magaddal”. [A közös latin forrásban (id. ősnyomt. 17 a, saj. kiad. 57. l.): „depinxi timaginem sanctye Annae decoram, cum virgine beata’ et eius prole divina, subscripsitque amplissimis litteris aureis: Sancta Anna, succurre mettertia!”] Látjuk e párhuzamos idézetből, hogy két kódexünk közül melyik fordítja az eredetit híven és melyik szabadon; melyik ragaszkodik csupán a latin szövegben talált adatokhoz, és melyik told ezekhez a sajátjából.

Éppen ilyen természetű, ti. ikonografikus részletezést tartalmazó betoldás van a Kazinczy-kódex ezen fejezetének egy valamivel előbbi helyén is, az 54. lapon (Nyelvemléktár VI. 202. l.): „Íme legottan urunk iesusnak kepe: kyt zenth annanak balya felől kebelebe iratotuala; az nag zeretetnek iegeert: mert embőrnek zyue bal felől uagon: kyből az zeretet ky zarmazik: iobia felől kegek; kebelebe irattauala azzonunkat: megh zolala vneky…” Itt az előbb idézettel egyező elhelyezése a két kisdednek már meg is van magyarázva, aminek megint nincs nyoma sem a Teleki-kódex párhuzamos helyén (96. l., Nyelvem-léktár XII. 310. l.), sem a közös latin forrásban.

Kétségtelen ez idézetekből, hogy a Kazinczy-kódex fordítója, vagy inkább átdolgozója előtt egy hazai Mettertia-kép lebegett, mely a legrégibbek egyike lehetett, tekintve a kódex írásának idejét. Minthogy az előttünk lévő másolat illető része 1526-ból való, az eredeti bátran egy-két évtizeddel korábbra tehető. A legendánál nem sokkal fiatalabb időből való lehetett tehát az a kép, melyen a Szent Anna bal karján, a szívéhez közelebb ült a kis Jézus, a jobbján pedig a Bold. Szűz. Annaberg szászországi bányaváros (az Érchegységben), melynek már a neve is a virágzó Anna-kultusz egyik nevezetes emléke a XV. század legvégéről (a város 1496-ban keletkezett, de nevét valamivel később kapta I. Miksa császártól), címerében viseli a Mettertia-képet. De ezen a két kisded éppen fordítva van elhelyezve Szent Anna két karján, ti. balra (a nézőtől jobbra) a Szent Szűz és jobbra (a nézőtől balra) a kis Jézus. Amaz serdülő leánykának van ábrázolva, úgyhogy a lába majdnem földig lóg le édesanyja öléből, míg az isteni kisded körülbelül másfél vagy két esztendős gyermeknek van feltüntetve. Annaberg e címerének említése kapcsán megjegyezhetjük, hogy Szent Anna egyebek közt a bányászoknak is védőszentje . Innen a sok Anna-kápolna és Anna nevével kapcsolatos hely- és tárna-vagy akna-név, főleg az ezüstércekben gazdag, de a szénbánya-vidékeken is. (Pl. hazánkban is Annavölgy.)

A Mettertia-tisztelet ezen vázlatos ismertetése után térjünk már most azokra a különösebb esetekre, amelyekben a szentnek oltalma kiválóképpen üdvösnek és hatékonynak bizonyul, a róla szóló legendák tanúsága szerint. Ezeknek a során fog majd világ derülni a mi népünk Kedd asszonyának egyes legjellemzőbb vonásaira is; egyúttal pedig kitetszik majd az is, hogy milyen viszonyban áll a népies kultusz fokán a Szent Annával azonosított alföldi (szorosabban Szeged-vidéki) Nagyboldogasszony az igazival, ti. a Boldogságos Szűzzel; és hogy miért foglalja le népünknek a hit dolgaiban tudatlanabb része az utóbbi számára, kivált mikor édesanyjával szembeállítja, a Kisasszony nevet.

Szent Anna a róla szóló legendák legrégibb részeiben, amelyek még a fönt említett apokrif iratokon alapszanak, tehát a Kr. u. II. századig vezethetők vissza, hosszas meddőség után fogadja méhébe és szüli a Boldogságos Szüzet. Miután azonban terméketlensége Isten különös kegyelméből megszűnt, teszik hozzá a későbbi legendák (ezek már csak a XII. századig kísérhetők fel), még két leánynak ad életet. Szent Anna ezen többszörös anyasága és azon hiedelem ellen, hogy a három Máriát három különböző férjétől szülte, az egyház hivatalos tekintélye mindig erélyesen tiltakozott. Mindazonáltal, mint a XV. századbeli kompiláció és annak magyar származékai is bizonyítják, ez a hit elég szívósan tartotta magát; sőt maguk a róla szóló legendák későbbi toldalékai olyan csodákkal erősítik e hitet, amelyek az abban kételkedők bűnhődését szemléltetik épületes tanulság céljával. (Így a mi legendánk VIII. és IX. fejezete. Vö. Teleki-kódex 59-67. l. Nyelvemléktár XII. 298-300. l.) Könnyen érthető mármost, hogy az efféle épületes iratkák és ilyeken alapuló prédikációk révén a nép közé is eljutott hiedelem magva tovább csírázott. Ennek a csírázásnak különben még más, szintén a legendából táplálkozó vélekedések is jöhetnek segítségére. A saját magán tapasztalt és keservesen megsiratott meddőség szégyenétől megváltatván, Szent Anna, egészen természetes, hogy épp a meddő asszonyok pártfogója és segítője lesz. Éppoly természetes, hogy a 20 évi meddőség után, aránylag már előrehaladottabb korban háromszor is termékennyé lett szent asszony másrészt az áldott állapotban lévő nők és nehéz szülésben vajúdók oltalmazója és kegyes megmentője is egyúttal, amit szintén a legendájából tudunk igazolni.

A Teleki-kódexbe teljes egészében átment latin kompiláció s ennek Dorlandusnál párhuzamos része, mint láttuk, egyik fejezetében a magyar eredetűnek mondott Procopius történetét beszéli el. E regényes kezdetű fejezetet az imént csak odáig kísértük, ahol a remetévé lett Procopius a királynak átadja, a pogány vitéz sírjában lelt aranyláncot, hogy abból Szent Anna tiszteletére az ő Mettertia-képével ékes érmeket veressen. A király ez érmek egyikét áldott állapotban lévő nejének ajándékozza, ki azt nyakán hordja. Halljuk már most legendánk szószerinti szövegét (id. ősnyomt. 14 a, saj. kiad. i. h. 51. s k. l.): „Post hoc contigit reginam impraegnatam recreationis causa cum sua comitiva circa nemus equitare; et dum sua traheret quemque voluptas, et alter ab altero sequestratus solivagus incederet, contigit reginam in quodam loco solam inadvertenter esse dimissam, cui inopinus labor partus advenit. Quae dum se solam cerneret ac mulierum solatiosa praesentia defrauda-tam, in angustiis periculisque constituta, deo volente cogitare coepit de beatae Annae patrocinio, visoque nummo cum sanctae Annae imagine, ait cum gemitu ac osculo huimli: O sancta mater Anna, nunc mihi succurre mettertia!… quaeso, mihi peccatrici loco obstetricis assistentíam ne deneges, me miseram in hac hora recollige, in hac mea necessitate liberatio-nis gratiam mihi in te cortfidenti digneris impartiri. Et ecce mox sine humano praesidio incolumis et gaudens peperit suumque periculum imminens et beatae Annae obsequisum auxilium regi enarravit.” [„Ezután történt, hogy az áldott állapotban lévő királyné kíséretével kilovagolt az erdőbe felüdülni, s míg kit erre, kit arra vitt kedve, egymástól eltávolodva, magukban kószáltak, a királynét egy helyen, amikor teljesen magára maradt, váratlanul meglepték a szülési fájdalmak. Amikor észrevette, hogy teljesen magára maradt, megfosztva az asszonyok vigasztaló jelenlététől, a szorongató, veszélyes helyzetben Isten akaratából boldog Anna oltalmazó erejére gondolt és miután ránézett a Szent Anna képével díszített érmére, sóhajtva és alázatosan megcsókolva azt, így szólt: Ó szent Anna anya, siess segítségemre harmadmagaddal!… kérlek, ne tagadd meg tőlem, bűnöstől jelenlétedet a bábaasszony helyett, erősíts meg engem, szerencsétlent ebben az órában és e szükségemben, ki hiszek benned, részesíts a megszabadulás, kegyelmében. És íme, ezután emberi közreműködés nélkül egészségesen és vidáman szült, s a fenyegető veszélyt és boldog Anna könyörülő segítségét a királynak elmesélte.”]

A király erre Procopiust hálából prágai érsekké teszi, bármint vonakodik is a szent ember remeteségét elhagyni. E csodának Dorlandus-féle változata (Acta SS. i. h. 264. l. 15.) a dolgot még azzal a csodával tódítja, hogy a királynő terhességének még csak ötödik havában volt s mégis teljesen ép gyermeket szült. Erre a Bollandista Cuperus, a legenda kiadója, megjegyzi, hogy ezt a részletet nem tartja odaillőnek és valószínűnek: „Regina quinque mensibus gravida, ad laboriosam ac periculosam venetionem exiens, et sola a suis relicta. Non cohaerent, nec satis verosimilia videntur.” [„Az ötödik hónapjában terhes királynő, fárasztó és veszélyes útra indult és egyedül maradt övéitől. Nem nagyon függenek ezek össze és nem is látszik elég valószínűnek.”]

E legenda jámbor írója és még jámborabb s naivabb hitű olvasói azonban aligha vetemedtek ilyen bíráló és kétkedő észrevételekre, hanem azzal a fogékony készséggel, mely a szorongatott és hiszékeny lelkek egyik legjellemzőbb vonása, hajlandók voltak az ótestamentumi Sárának és Ráchelnek, meg a Sámuel- próféta szintén Anna nevű édesanyjának nyomába lép Ő Szent Annát a magtalanok és a vajúdók leghathatósabb pártfogójaként tisztelni s leghőbb vágyuk teljesedéséért, vagy halálos veszedelmükből való szabadulásukért hozzá teljes bizalommal folyamodni. Érthetjük már most, miért böjtölnek a mi népünk körében is, de egyebütt is, a magtalanok Szent Anna tiszteletére kilenc keddet, a tizediket pedig Szent Joachiméra. Továbbá mért folyamodnak ugyanő hozzá az áldott állapotban lévők is, hogy szerencsésen szülhessenek. (Kálmány L.. i. h. 9. l.) Nem kell azért a Szent Annával egynek vett Nagyboldogasszonyt vagy a Kedd asszonyát mindenképp pogány hitbeli eredetű, életadó istenasszonynak tekintenünk, mint Ipolyi néhány elejtett megjegyzése és Barna Ferdinánd kritikátlan közleményei alapján Kálmány nagyon is egyoldalú elfogultsággal tette. Az ilyenféle hiedelmek keletkezésének vizsgálatánál nem tanácsos mindjárt a prehistorikus rétegbe fúrni, mikor előbb még a közelebb eső történelmi talajnak a gondos átkutatása is meglepő fölfedezésekkel kecsegtet.

A kereszténység majdnem egy évezredes kultúrájának iskolájáig átment magyar nép, amely a keresztény vallást még régibb idő óta ugyanezen iskolába járó népektől, germánoktól, szlávoktól és románoktól vette fel, keletről pedig bizánci határokkal telített szűrőkön át is kapott és kap a nemzetiségek révén- még ma is egyet-mást, – vajmi sokszoros összetételű és heterogén elemekből álló mítoszi maradványokat őriz még ma is lelke mélyén. Nem mondjuk, hogy e maradványok közt az egykori őseredeti pogány vallásnak, valamint a kereszténység felvétele előtti más monoteisztikus hatásoknak, vagy egyéb, idegen pogány vallásrendszereknek a nyomai szintén ne akadnának. A jóval nagyobb és hatékonyabb része e hagyományoknak azonban abból a félhivatalos, vagy egyáltalán el nem ismert csak tűrt, sőt néha keményen el is ítélt, alsóbb kereszténység rétegéből való, amely annál erősebb, minél jobban közeledünk az egységes kormányzatú és szabatosan körülírt tanrendszerű katolikus hitélet perifériáihoz. Hazánk Kelet és Nyugat közötti helyzeténél, és sokféle nemzetiségű meg felekezetű lakosságánál fogva különösen alkalmas területe e többrendbeli elemek és többé-kevésbé az eretnekséghez közeledő nézetek keveredésének. Ilyennek az Anna-tisztelet túltengésében is van egy érdekes hazai nyoma, melyet a sok tekintetben klasszikus tanú értékével és érdemével fellépő Temesvári Pelbárt tartott fönn számunkra, Stellariuma IV. könyve I. része 1. articulusában. Itt a jeles minorita szembeszáll azoknak az együgyűeknek (simplices) a vélekedésével, kik azt hiszik, hogy Szent Anna nem a természetes úton, hanem persolum osculum [egyik fülével] fogadta méhébe Szűz Máriát. E Pelbárt koránál jóval régibb balvéleményt az egyház sokkal később, 1677-ben, mikor az megint felújult, hivatalosan, is kárhoztatta. Ugyanekkor az Anna-kultusz újabb fellendülésének néhány kinövését a tiltott könyve jegyzékében is elítélte a szentszék. Pelbártnak tanúsága e balvélemény mellett annál becsesebb, mert a tévhitnek akkortájt hazánkban is meglévő nyomát árulja el, s ebben egyúttal nagyon jellemző bizonyítéka a Teleki- és Kazinczy-kódex Anna legendájában is eléggé igazolt magyar Mettertia-kultusznak oly időből, amikor az a velünk határos külföldön is erősebb lendületnek indult.

Ebben a kultuszban, melynek nevezetes irodalmi terjesztője volt a nevezett két magyar kódex általunk fölfedezett közös latin forrása – Szent Annának ebben az egyház által ugyan jóvá nem hagyott, sőt részben utóbb el is ítélt, de részben máig is megtűrt tiszteletében – van a gyökere azoknak a népies hiedelmeknek és szokásoknak, melyek a Kedd asszonyára és a vele helytelenül azonosított Nagyboldogasszonyra vonatkoznak. Ez a Szent Annával összetévesztett Nagyboldogasszony csak a Kisasszonynak is nevezett Boldogságos Szűz helyébe lép akkor, midőn az áldott állapotban lévők és a gyermeket áhító magtalanok oltalmazója és segítője lesz, holott a régibb századok Mária kultuszában ezt a kettős tisztet is az Istenanya viselte, mint azt számos róla szóló legenda bizonyítja. E tisztre azonban akkortól kezdve, mikor Mária alakjában mindinkább a szűzen-szülés, majd a szeplőtelen fogantatás eszméje emelkedik előtérbe, a jámbor hivők alkalmasabbnak találták Szent Annát, aki legendája szerint hosszas meddősége után többszörös anyasággal lőn megáldva: míg ellenben az alföldi néphit Kisasszonya, legalább az együgyűek, a hitbeli analfabéták felfogásában, nemcsak mindvégig szűzen maradt, de egyúttal gyermektelen is.

Ami még ez elnevezés eredetét és a Boldogasszony, Nagyasszony, Nagyboldogasszony nevekhez való viszonyát illeti, arról is kell még ezúttal egy-két szót ejtenem. Mikor népünk a kereszténység tanaival, köztük különösen a Szűz Máriára. vonatkozókkal megismerkedett, az akkoriban a szűz és hajadon szókkal körülbelül egyértelmű, csak valamivel, úgy látszik, előkelőbb kisasszony szót alkalmazta a emper virgo [mindig szűz] egyenértékűje gyanánt. Egészen olyan összetétel ez, mint a német Jungfrau, melyhez elemeinek értelmét nézve is nagyon hasonlít. Mikor aztán a Gellért-legenda sokszor idézett tanúsága szerint (a XIII. fejezet vége felé) e név helyébe, nagyobb tisztelet okáért, mindinkább a nagyasszony lépett, úgy, amint a németeknél az unsere liebe Frau, vagy csak Liebfrau, a románoknál a nostra Domina (fr. Notre Dame), vagy mea Domina (ol. Madonna) kezd ugyanez okból mindjobban elterjedni: akkor könnyen megeshetett, hogy a tovább is egymás mellett élő két elnevezés, a kis- és nagyasszony (vagy tulajdonnévvé válva immár Kis- és Nagyasszony) az együgyűbb népnél azt a vélekedést kelthette, amelynek némi nyomát mutatják Kálmány Lajosnak a Szegedvidéki alsóbb néposztály körében tett tapasztalatai és feljegyzései. Ti, hogy a nép eme hittanításban járatlanabb elemei a Kisasszony-Máriával szemben Nagyasszonynak a Szűz Mária édesanyját tekintették: kivált amióta a kettőt együtt, vagy Jézussal hármasban ábrázolva látták az oltárok fölött és házi szentélyeikben.

Ami még hátra van, az, hogy néhány szót szóljunk arról a tilalomról is, amely büntetéssel fenyegeti Szent Anna részéről a neki szentelt napon bizonyos munkát végezőket, kivált azokat, akik keddi napon mosnak. Ezt a Kálmánynál (i. h. 10. l.) egy kis példával is erősített babonát szintén számos helyütt megleljük többféle változatú mondák kapcsolatában, amelyek mind csak az ünneprontás tágabb körű kategóriájába tartoznak, s a legtöbb szent személy ünnepeivel szerves összefüggésben állanak. Ugyanebbe a körbe valók a vasárnap, a csütörtök, a péntek és a szombat megszentelésére vonatkozó babonák és hiedelmek, mondák és legendák is, melyek mind a hét és a teremtés hetedik napja ótestamentumi megszentelésének a kiágazó sarjai. Hogy ez a hetedik nap a kereszténységben a hét első napja lett, azt a Megváltás középpontjának tekintendő feltámadás ünnepe, a húsvét vasárnapja okozta: vagyis az, hogy az evangéliumok tanúsága szerint az Üdvözítő a szombat utáni napon támadt föl. Annak pedig, hogy a mi keddünk, amely jelentése szerint, éppúgy, mint szláv eredetije, a hét kettedik napja, miért esik egybe az egyház feria tertiaival, annak is megvan a maga oka. Az ugyanis onnan van, mivel a mi egyik hétszámításunk, melynek nyomait a hétfő, kedd, csütörtök (= negyed nap) és péntek (= ötöd nap) őrzik, hétfővel kezdi a hetet: míg a másik, amelynek emléke a szerda (a. m. középső nap, tehát = a ném. Mittwoch), egy vasárnappal kezdődő számlálás mellett tesz tanúságot. A latin feria secunda, fertia stb. elnevezések pedig úgy értendők, hogy a kereszténység államvallássá emelkedése idején, I. Theodosius és II. Valentinianus törvénye szerint (389-ben) a húsvét előtti és utáni két egész hét törvénykezési szünet és egyúttal munkaszünet is volt, tehát csupa diesferiataból vagy feriaból állott. Ezek közül azonban az első, a vasárnap, és az utolsó, a szombat, megtartotta amúgy sem pogány vonatkozású Dominica (Κυριαχή) és Sabbatum (Σαββατον) nevét. Utóbb aztán éppen azért, hogy a hét napjainak pogány istenségekre emlékeztető nevei teljesen kiszoruljanak s kiküszöbölésük által a hivők állandó botránkozására egy okkal kevesebb legyen, az év összes heteire kiterjesztették a két legfőbb szent hétnek ezt az elnevezését, s így lett a többi nem feriata nap is feria. Egy másik magyarázata annak, hogy a hét összes napjai feria nevet kaptak, abból a még régibb szokásból indul ki, mely szerint már az újszövetség előtt is közkeletű volt a zsidóságnál, mint Eusebius, de már az evangéliumok (Máté 28. l. Márk 16, 1. Lukács 24, 1. János 20, 1.) is tanítják, az egész hetet s annak minden egyes napját (az illető sorszámmal ellátva) a hét utolsó és legszentebb napja után szombatnak nevezni. Ennek pedig, a nyugalom és teljes munkaszünet napjának, latin egyenértékűje a feria elnevezés, amely aztán éppen úgy az egész hétnek, utóbb a hét egyes napjainak is a neve lett, mint a zsidó szombat.




Hátra Kezdőlap Előre