XVIII. A Székelykő.

A Székelykő jellemzése. Felmenetel a Székelykőre. Csegezi Geszteg vagy Lajos csupja, az innen feltáruló kilátás, hidasi Geszteg, Csepegővár vagy csegezi lyuk. A vár sziklája, az itt feküdt vár története, harcz a mongolokkal; a Székelyvárnak mostani maradványai, a Székelykő barlangjai, áldozócsütörtöki búcsúk, egy éj és nép költe a Székelykőn.

Azon büszke havas aljához jutánk, mely a székelyek hét század előtti dicsőségében tündököl; óriási gúla ez, melyet nagyszerű harczok dicsőitésével hozott kapcsolatba a történelem nemtője; nagyszerű emlékkő az, mely nagy idők nagy tetteinek örökitésére nyerte dicssugár-övezte elnevezését. A sziklacsúcsokat körülgyürüző lomberdő egy óriási cserkoszorú, mely a székelyek hősiessége felett minden évben megujuló babérfüzért fon, mert valójában minden székely büszke önérzettel tekinthet a Székelykő égremeredő csúcsaira, hisz annak sziklalapjáról az ősök dicsőségét olvashatja le; a hajnalpir minden reggel megaranyozza azon csodás szépségű sziklaormokat, melyek Aranyosszék keletkezésének büszke talapzatát képezik; a lenyugvó nap minden estve onnan terjeszti szét búcsú sugárözönét az Aranyos vidék szép tájaira; az onnan ellebbenő szellő nagy tetteket susog, s azért nem ok nélküli a székelynek azon lelkesedése, mit mindig érez, midőn a Székelykőre emeli szemeit. S vajjon én, ki e tájnak multja felett szemlélődöm, s ki a mellett, mint székely, mélyen érzem mindazt, mi e nemzetnek örömet, fájdalmat okoz, ellent tudhatnék-e állani azon vágynak, hogy a Székelykőt mely a távolból annyiszor gyönyörködtette szemeimet – közelről is ismerni törekedjem? Vajjon meg tudnám-e magamtól tagadni a felemelő érzet azon jutalmát, mit éreznie kell minden honfinak, midőn az ősök nagy tettei által szentesitett talajra lép? Nem! ily igaztalan önmagam iránt nem lehetek. Megmászom azért a büszke ormot, hogy a dicsőség azon csekély osztályrészét, mely rám is, mint a nemzet egyik legigénytelenebb s érdemtelenebb tagjára háramlik, birtokomba vehessem, ösztöndijul arra nézve, hogy a jövőben arra magamat érdemesithessem; leoldom a mindennapiság saruit, midőn a Székelykő díszkőzetekkel ékes ormai felé haladok, azért, hogy ott önmagam is élvezzek, de azért is, hogy azt, mi a mult nagyság emlékeként ott fenmaradt, egybegyüjtve, – a feledékenység ködéből kiemeljem.

A Székelykőre Aranyosszék felől három úton lehet feljutni: Hidasról, Csegezből és Várfalváról. Én az utóbbit választom már csak azért is, mert leirásom másokra nézve is útmutató akarván lenni, azokra a Várfalva felé való út, mint országút közelébe eső, legkönnyebben megközelithető.

A Székelykőre való kirándulást lóháton, vagy gyalog lehet megtenni; az út Várfalváról a Fütyer-tetőre emelkedik, s igy az ottani várrom megtekintését is ezen kirándulással kapcsolatosan lehet megtenni. A Fütyer-tetőtől, mely a Székelykő első lépcsőzetét alkotja*Itt a sziklák mind augit-porfir és augit-porfirszivag kőzetből állanak megdöbbentő mély szakadások és hegyomlásokkal; itt-ott feltűnik a lajta-mészkő egy-egy rétege is, mely Hidas felé huzódik át., a Totvaj bérczén ki, a havas második lonkájára jutunk, minden lépten gyönyörködve, az emelkedéssel hova-tovább kitáguló látkör nagyszerüségén és a Székelykő mindinkább közeledő s a közeledéssel mindinkább magasulni tetsző büszke sziklaormain. Ezen második lonkán délnek tart az út, szép lomberdők árnyában, az alpi növényzet csodás szépségű virágágyai között; de a kényelmes, virágszőnyeg-ékitette egyenes útat csakhamar el kell hagyni, hogy egy havasi csermelynek mély, sötét völgyébe szálljunk alá, hol az előbb idylli kép helyett a kopár sziklák visszadöbbentő, de azért mégis festői zürjébe tévedezzünk. Azonban a kedélyre nyomasztólag ható mély szakadások és sötét vápákból csakhamar kiküzdők magunkat, s nemsokára a Székelykő közép csúcsának meredek sziklákba vésett ösvényén hatoltunk felfelé. Félelmes örvények felett, roppant magasságú sziklafalak alján haladtunk, hol a sötét augit-porfir sziklák között a legszebb színekben váltakozó carniol-erezeteket fedezheténk fel, mintha a természet ezen díszkőzet csillogványával akarta volna kárpótolni és egyensúlyozni a növényzet teljes eltünte által okozott ridegséget; de földtani észleletekre nem sok időnk maradt, mert csakhamar a Csegezi Geszteg vagy Lajos csupjának nevezett közép csúcson voltunk, hol egy bűvlátvány varázs hatása alatt gyökeret vertek lábaink. Az innen feltáruló körlátvány bizonynyal egyike a világ legszebb kilátásainak, de én azt őszintén bevallott gyengeségem érzetében leirni meg sem kisértem, legfelebb pár tollhuzással való körvonalazására szoritkozom.

Keletre forditott tekintetünk legközelebbről Aranyosszék teres és hegyes vidéke felett simul el, a kettő összeolvadni látszik, mert az alólról magas bérczekként büszkélkedett hegylánczolatok e magassági nézpontról eltörpülnek, megsemmisülnek, s a tér viszvonaláig látszanak lelapulni; de az ekként egyhanguvá vált vidéket kellemesen változékonyitja a határok gazdag szinkoczkái közt szétszórt 22 helysége Aranyosszéknek, melyek mindenikét egyenkint megszámlálhattuk. Ott büszkélkednek azok mint sokszorozott bölcsői azon dicsőségnek, mely e sziklaormi csatákban leli kiindulási pontját, s mely a magasban vívott győzelmet annyiszor ismétlé ott lenn a jutalmul nyert és elismerésül adott térségen. Ott kigyózza át e tért a szikla korlátai közül kiszabadult Aranyos, mintha ő is ragyogva akarná visztükrözni a mult dicsőségének e táj felett végig szövődő sugárözönét, s miután ott a hires Torda alatt elsimult, miután a Keresztesmező városok és faluk élénkitette virányain át hömpölygött, Egerbegynél irányt változtatva, siet édes testvére, az ős Székelyföldről letörtető Maros keblére, mintha a gyarmatot ekként akarná az anyahonhoz csatolni, ahhoz közelebb hozni. Ragyogó pompával egyesül a két folyam, mely a hon két ellentétes szélén eredve bár, folytonosan és következetesen egymás felé törekszik azért, hogy egyesülésük áldásait a haza kereskedelme felvirágoztatására hasznositsák; összeömlenek, hogy egy hajókázható folyamot alkotva, kárpótolják e hont havaszárlatáért, egybekötve és belehozva a világforgalomnak nagymérvű körvonalába. Az Aranyos, a ragyogó ara, itt véglegesen elveszti nevét, mert azután felgazdagodott vőlegénye firmája alatt folytatja útját s öntözi azon áldásdús teret, melynek megszámlálhatlan helységei közt felismerhetők Felvinczet, Marosujvárt, Enyedet, Tövist s a fehérvári várba fészkelt szentegyháznak fénylő tornyát; mig a háttérben a távol Szeben és Fogaras-vidéki havasok lehelletszerű vonala olvadt össze a fellegekkel, elhalaványulva a feletti szégyenükben, hogy mi büszke talapzatunkról, minden nagyszerüségük mellett is lenéztük őket. De im a távol kelet messze ködében vizsgálódó szemeink más vonzóbb alakzatok körvonalain akadtak meg; hisz ott kékellenek az anyaföldnek üdvözletet intő havasai: a büszke Hargita, Mezőhavas, Cserepeskő és a Kelemenhavas kilencz csúcsa, melyekkel az Istenszékének büszke orma ölelkezik össze; Fényes nevű fordulópontja ez a honkeritő Kárpátoknak, melylyel a borgó-prundi szoros hegysége füződik egybe, s ezzel ismét az északi Kárpátoknak azon hullámzatos vonala, melynek az eltörpülő Tordahasadék és Felek fölé emelkedő tömegéből az Ünökő és Czibles hó-ezüsttörte csúcsai magasulnak ki. Ily nagyszerű mérpontok, ily óriási irányvonalok közt terül el azon nagyszerű tájkép, mely fél Erdélynek tárja fel végtelenül váltakozó s szinezetben oly dús virányait.

De mit itt gyenge vonásokkal körvonalaztam, az csakis egyik fele látkörünknek, mert ha órahosszat elmerengtünk az egymást lépcsőzetesen követő hegysorok most élénken színezett, majd a távol gazdag árnyazatú kék leplébe fogott fodrozatain; ha a láthatár vég határvonalán tüneményszerüleg felötlő havas-óriásoknak bizarr alakulásait elbámultuk; ha a közel vidéknek részletszépségeivel eltölt élvsovár lelkünknek szépben, nagyszerüben gyönyörködő érzéke: akkor csak sarkunkon kell megfordulnunk, hogy szemeink előtt álljon egy egészen más jellegű és hatású látvány, mely a túloldali lágy, olvadékony és szelid vidéknek éppen ellentétét képezi; mely egyszerre, rohamosan, mintegy megdöbbentőleg tárja fel vadon szépségeit a szemlélő előtt.

Túlról előbb szelid lankás terek, ragyogványos folyamok, partjaikon szétszórt száz meg száz helységgel foglalják el az előtért; feltüntetve az emberi szorgalom áldásait, az emberi uralomnak hatalmát, mely elől a vadon nagyszerüségnek képletei, az ember érintése elől elzárt roppant havasok háttérbe huzódnak. Innen felől ellenkezőleg az ember ki van zárva, vagy igen szűk körre szoritva, s a havasok végtelen tömkelege, a hasznosithatlan kopár csúcsok sokasága a legközelebbi előtér szinvonalára lép. A legközvetlenebb közelben a Székelykővel éppen szemben fekvő, azzal magasságban versenyző Vidálykő, Tilalmas, Kesely és Ordáskő, melyeknek égre meredő kopár gerinczei a legfantasticusabban vannak kicsipkézve. Mint óriási fürésznek félelmes fogai merednek fel apró, egymást sürűn követő tetőcsúcsai; fürész is az, mely a viharterhes felhőket metszi át; kopárok azok, de kopárságukban a legfestőiebbek s festőiségük mellett a leghasznosabbak, mert keblükbe vasat, rezet, ezüst és aranyereket fektetett a gondos természet, s azok a megfélemlitő csattanások, azok a hegyeket viszhangoztató kopácsolások, melyeket a tájékozatlan útas egyelőre magának megfejteni nem tudott, ezen érczek kiaknázására és feldolgozására irányzott cyklopsi erőlkődéseit jelölik az embernek; a völgy mélyében elrejtett hámorok érczkalapácsai idézik azt elő, s havasok sziklái százszorosan viszhangozzák azt az ember megdöbbentése és rettentésére, ki, ha előitéletes, könnyen haragvó óriások lármájának tarthatná a vadon e szokatlan bömbölését.

A Vidálykő roppant sziklahalmazán túl más havasok, szépen kicsipkézett sziklaszálakkal ékes bérczek emelkednek, egymást sürün követő sorokban. Azok az Aranyos felvidékének bérczóriásai, melyek egészen a határszéli Biharig nyúlnak el, mely e végtelen havas zűrnek végpontján, mint a netovábbnak óriási felkiáltójele, mindent uralva emelkedik fel.

A havasok e végtelen tömege közt, ha keressük az ember által lakott, a földmívelés által hasznositott tért, az egy szűk völgyszalagra látszik szoritva lenni, mely a Székelykő és Vidálykő közé ágyalta be magát. A Székelykő nyugatról, minden előhegyek nélkül, függélyesen van leszelve, s igy havas-szegélyzett völgyünkbe a letekintés félelmes, mert 3552 láb magasból függélyesen letekinteni remegés nélkül alig lehetséges; és mégis minden visszadöbbentő hatása mellett is, az örvényszerű völgy oly bűv látványt tár fel, hogy a szemlélő akaratlanul is legyökerezve érzi lábait; félelmet és veszélyt feledve bámul el a feltáruló nagyszerű látványon, mert e völgy, a havasok határtalan tömege közé ékelt e termékeny terecske, mint zöld bársony szegte szőnyeg terül el ott, a kopár tenyészet nélküli havasok sziklakeretében; valódi kis oáz az a kopár szirtek hullámzata közt, egy elrejtett kis éden, hol a másunnan kiszoritott ember megvonta magát, alkotva oly kies lakhelyet, mely a távolból is vonz magához, a közelből pedig elbűvöl.

De lássuk a gyönyörű völgynek részletezett szépségeit. Lenn közvetlenül a talapzatunkúl szolgáló Székelykő alján Toroczkó városának madártávlati képe tünik fel, mely kertek közé fogott sürű házaival s négyszög piaczán kerek kastélyba fogott templomával a legfestőibb képet mutatja. A várost szép rétek környezik, melyeknek zöldje a kopár szirtek keretében még szebbnek, viritóbbnak tetszik; odább e rétek körül díszes rakműként Toroczkó-Szent-György emelkedik ki, felette egy dombocskán a ferenczesek fehérlő kolostora és temploma, melylyel élénk ellentétben egy várromnak magas sziklacsúcsra helyezett sötét tömege tünik fel, mintha a mult is képviseltetni akarná magát. A völgy alább szép havas keret közt kitágul. E hegyek közt a Vidálykő idomzatát utánzó Ökörkő, melynek lábainál Gyertyános nevű falu szerénykedik. A völgy, mely kiszélesült, hogy ezen 4 helységnek fekhelyet s művelhető határt nyujtson, Gyertyánoson alól egyszerre elzárul, s egy roppant sziklafalak közé fogott oly szoros áll elő, mely ismeretlen nagyszerüségében felülmulja a hirhedt Torda-hasadékot, s mind azt, mit a hegyszorosokban gazdag Erdély e tekintetben fel tud mutatni.

Majd lesz alkalmunk e hegyszoros nagyszerüségét, s egyáltalában a toroczkói völgy szépségét, műemlékeit, annak kedves vonzó képét közelebbről is megismerni; s azért most többet azzal nem is foglalkozva, e futólagos átpillantás után búcsút veszünk, hogy figyelmünket visszavezessük a Székelykő tetőormaira, hol a kilátásnak e teljes mérvben éldelt gyönyöre után még sok felkutatni valónk van.

A Székelykőnek három főcsúcsa van, a Lajos csup, vagy csegezi Geszteg, melyet kilátásunk talapzatául használtunk. Ennek eocengyüleg s augit porfirból álló sziklái sötétek, mig az ettől délre eső hidasi Gesztegnek nevezett másik csúcsa a világos jura-mészkő hullámzatos képleteit tünteti elő, pedig a két csúcs folytonosságban van, s választékukat egy alólról alig felötlő csekély begyürődésnek tetsző átmetszés alkotja. Pedig az a valóságban egy roppant mélységű sziklateknő, melynek kőzuhanyokkal telt torkolatja éppen Toroczkó felé nyilik, honnan Székelyvár árkának nevezett veszélyes ösvény huzódik hajmeresztő szirtek közt fel e félelmes sziklaszorosba. Mi ez ösvény veszélyeit mellőzük most, de azért mégis meg kell küzdenünk a sziklaszoros mindkét oldali nehézségeivel; pedig ez átmetszés oly mély, sziklafalai mindkét oldalról oly függélyesek, hogy csak bátor és az élettel keveset törödő ember tud, sziklák erezeteibe kapaszkodva, félelmes örvények felett csüngve a hidasi Gesztegre felhatolni, melynek oromszélére csovát helyeztek, mintha azt akarnák jelölni, hogy tilos az odajutás; de mivel e csovát ember helyezte oda, s mivel ottlétemkor is kecske-nyájával kellemes kolompzenét hallató pásztor legelteté ott nyájait, én az odajutást lehetetlennek nem hittem; áthágtam a tilalmat, s félórai küzdelem után a hidasi Geszteg tetején levő azon egyetlen fenyőfáról szakiték rügyet, mely ott a sziklák rétegeiben megfogamzott, mintha jelölni akarná, hogy itt a fenyvesek regiójában lépdel az útas, s a kopár sziklákon csak azért nem tenyészik a havasok e díszfája, mert nem tud termő földet találni, hova gyökeret verhetne.

A hidasi Geszteg tetőlapja egy északról délnek lejtősülő fensik, melyben roppant kraterszerű, kerekded bemélyülések vannak, oly szabályszerű berendezés és sorozatban, mintha azt emberkéz véste volna oda, pedig azok látszólag nagy tavaknak kiszáradt medrei. A talaj itt mészkősziklából áll, alig boritja azt pár hüvelyk vastagságú földréteg; s még ez is dús füvet termel, melyet csakis sziklákon merészen szögdécselő kecskékkel lehet leétetni; mert e sziklacsúcs minden oldalról a leirt északi oldalhoz hasonló függélyes lemetszéssel bir, mi az odajuthatást ember és állatra egyaránt megneheziti. A hidasi Gesztegről a kilátás kellemesen váltakozik, a mennyiben a leirt körlátványhoz éppen azon tájrészlet csatlakozik, mely általa volt eltakarva, vagyis az Enyed háta mögött levő Pilis, a sugár díszgúlaként fellövelő Kecskekővel, háttérként a Retyezát kék lepelbe vont bérczóriásával, előtérként a nagy-enyedi patak vadon szépségekben dús völgyével. De a hidasi Gesztegen nem csak a kilátás az, mi leköt, hanem a mellett ottan találjuk a Csegezi lyukot, vagy Csepegővárt is. Igy hivnak egy vagy 50 lépésnyire bemélyülő barlangot, mely ezen hegycsúcsnak északnyugati szögletén a függélyes sziklaoldalba öblösül, oly bajosan megközelithető helyen, hogy csak a legbátrabbak tudnak, nem menten az életveszélyes lezuhanástól, oda eljutni. Ily elhelyezésben e barlang önmagában is biztos menhely volt, még biztosabbá tették az emberek az által, hogy a barlangszádát erős védfallal látták el, mely fal még most is épebb helyein 5–6 láb magasságban, 4 láb szélességben fennáll, s nemcsak teljesen elzárja a barlangnak 10 lépés széles torkolatát, hanem tovább folytatódva, a barlang egy mellékosztálya vagy inkább ablakszerű felső nyilata előtt félkör-idomú bástyát alkotva, a barlangnak ellenség általi megközelitését még most is lehetetlenné tenné, mert az oda vezető ösvény oly szédelgős helyen – 60–80 ölnyi függélyes sziklaoldalon – emelkedik fel s annyira keskeny, hogy egyszerre csak egy ember hatolhat elő; az egymásután sorban jöhetőket az egész ösvényt uralgó barlang védfalairól kővel is könnyen el lehetne zúzni. A barlangnak Csegezi vár neve – mint mondják – onnan ered, hogy ugy a mongol dúláskor, mint az azutáni kun, török, tatár és labancz járások alkalmával is, e barlang volt a csegeziek oly biztos menhelye, melyet ellenség bevenni soha sem tudott. Különben a barlangnak elől egy tágas, 6–8 öl átmérőjű terme, hátul pedig egy felfelé hatoló s vagy 20 öl hosszuságú tágas folyosója van, ugy, hogy a barlangban pár száz ember kényelmesen elhelyezkedhetett. A barlang fölepéről szép idomú stalaktitek csüngenek alá, s a barlang oldalfalait is fénylő csepegés-lepel vonja be, honnan Csepegővár mellékneve is ered. A barlangban a nagy mennyiségben heverő vastag cserépdarabok mellett nyilhegyeket, sarlóidomú bronz késeket s más fegyvertöredékeket is találtak, melyek e barlangnak még a székelyek előtti használatát kétségtelenül bizonyitják.

Hátra van még a Székelykő harmadik, legszebb és legérdekesebb csúcsa, a Vársziklája, melyhez bizonynyal meghatva s fokozott érdekeltséggel fog közelitni mindenki, ha tudatával bir annak, hogy e csúcson feküdt azon büszke vár, melynek székelyek által védett falain megtört a mongolok hatalma, hol legyőzhetlenségüknek nymbusa csorbát szenvedett, hol oly csatákban nyilvánult a székelyek hősiessége, melyeknek győzelmi emléke egészen napjainkig fen van tartva e havasnak Székelykő és e várnak Székelyvár elnevezésében, mert azelőtt a Székelykőt Kengürthnek*A mit ez kitetszik egy az aranyosszéki székelyek, a Toroczkai-család és a fehérvári káptalan enyedi birtoka közt a határvonal meghatározása feletti hosszas perből, melyben Lajos 1378. apr. 17. calendáján Toroczkai István fiai, László és Miklós, valamint Ákos fia Miklós kérésére határkijáratást rendel. Közli Kemény József Dipl. Tran. II. 154–158. lap. Ezen kérdés ekkor eldöntetlen maradt, s egy század mulva, nevezetesen 1464. Apostolok napja utáni 5-ik napon ujból felujult; a határjárásra kiküldött biztosok a Székelykő tetőormán levő határt igy jelölik: Az Aranyos folyónál, azaz Apatörvényétől a Csupnál két métát, egyik a székelyeké, másik a Toroczkói-nemeseké. A Feyeragyagos helynél ismét két métát, onnan a Kengürth bérczen a Várkövihez (ad lapidem castri) a Kapusnál (ez a várkapu lesz) két métát, onnan megy a Kengurth hegy Vártövének nevezett csúcsáig, mely közvetlenül Toroczkó városa (civitas) felett emelkedik, melynek élén mentek a káptalan határjeleig, hol a kijárás végződött. Eredetije a fehérv. kápt. levélt. Közli Kemény József Dipl. Tran. suppl. VI. 116. Töredékesen közölte Gál László Nemz. Társ. 1831. I. 407–408. Ezen határkérdés felett a per Aranyosszék és a Thoroczkai-család között még a 17. században is folyt. 1607. dec. 1-jén a fehérvári országgyülés bizottságot küld ki, de a kérdés csakis 1678-ban intéztetett el véglegesen. Lásd Benkő Spec. Tran. Cott. Torda. Toroczkói rov. és a Székelyvárt Truszko vagy Toroczkó várának nevezték.

Toroczkó vára lételéről első okmányi tudomásunk 1249-ig hat fel, mely évben IV. Béla Andrásnak, Ivanca fiának azon kitünő szolgálataiért, melyeket a haza vészének idejében kedves fia István részére tett, nevezetesen Turuch várában, nem kimélve áldozatot és fáradalmat, azt fegyveresek sokaságával*Itt kétségtelenül a kézdi székelyek értetődnek, kik a mongolok ostroma alól e várat felszabaditák, miért jutalmul Aranyosszéket nyerték. védte és oltalmazta, Mangát, a Galgócz vármegyében Zsitva folyó mellett fekvő falut adományozza*Eredetije Forgács Józsefnél, közli Fejér Cod. dipl. IV. 2. 54.. 1253-ban pedig ugyanezen András mesternek, mert Turuch várát erősen épitette s még erősebben védte, Gimest adományozza*Lásd Fejér Cod. dipl. IV. 2, 207. Kunics Dacia Sic. 9. azt mondja, hogy a mongolok préda reményével rontottak Toroczkó várára, hova Chelleus (Ilyés) toroczkói gróf fiaival, unokáival, rokonaival s roppant kincseivel behuzódott volt; a mongolok ostrom alá is vették, de a székelyek serényen ott teremtek, a várat ostrom alól felmenték, s a mongolokból nagyon sokat levágtak. Miért Chelleus megjutalmazandó, a várat a hozzá tartozó földekkel együtt a székelyeknek adta, kik azt „Szekel várom”-nak nevezték el. Mikola László Hist. gen. Tran. p. 33. A mongolokkal Székelykőn vivott harczokat Kunicscsal öszhangzóan adja elő, azon hozzáadással, hogy Thoroczkói Ilyés nemcsak várát adta jutalmul a székelyeknek, hanem közbenjárásával nagyban elősegité a királynál azt, hogy a mostani Aranyosszéket telephelyük nyerjék..

A „Hármas hámor” a Székelykő „Vársziklája” nevü csúcsával. (Rajz. Greguss János.)

A „Hármas hámor” a Székelykő „Vársziklája” nevü csúcsával. (Rajz. Greguss János.)

Ez adománylevelekből kitűnik az, hogy Toroczkó várát ide a havas ormára András mester, a Toroczkóiak ezen hős eldőde épitette; ki az, hogy az oly tekintélyes vár volt, melynek épitése és megvédéseért két tekintélyes jószágot nyert András mester; kitűnik az is, hogy azt a mongolok ellen fegyveresek sokaságával – mialatt kétségtelenül a székelyek értetődnek – megvédte.

Aranyosszék adománylevélben a székelyek e győzelme még nyomatékosabban ki van emelve, hol előadatik, hogy a kézdi székelyek a szorongatott Toroczkó várának segitségére sietve, nemcsak felmenték, hanem a szétszórt mongolok kezei közt levő foglyokat is kiszabaditák. A Thoroczkaiak a székelyek ezen mentő segedelmeért hálás elismeréssel voltak s nevezetesen Ilyés (ugyan Ilyés fia*Az ezen okmányt közlők Eleust hibásan Cheleusnak olvasták, s igy fordul elő Eleus vagy Ilyés helyett mindenütt az értelmezhetlen Cheleus. Toroczkót örökös várát, tulajdonjogának fentartása mellett*Proprietas nihilominus ipsius castri Toroczkó cum pleno jure dominii semper preacto Cheleo etc., védelem végett átengedi az Aranyos-melléki székelyeknek mindazon időre, mig az Aranyos táján laknak*Az okmánynak vége ki levén szakadva, annak keletkezési évét nem tudhatjuk, s igy azt sem tudjuk biztosan, hogy Thoroczkói Ilyés mikor engedte át az aranyosszékieknek Toroczkó várát; de mivel Aranyosszéket V. István adományozza a székelyeknek, ki mint vezér 1257-ben van Erdélyben, s mint király 1272-ben halt el, azért Aranyosszék adományozásának, valamint a toroczkói vár átengedésének is ez időközben kellett történni. Hacsak el nem fogadjuk többek azon állitását, hogy Aranyosszéket még IV. Béla adta a kézdi székelyeknek. Az átengedési okmány töredékét közli Kemény Józs. dipl. Trans. suppl. I. 80, és Nemz. Társ. 1882. I. 399–400.. Ezen átengedésnek királyi megerősitését találjuk az aranyosszéki székelyek adománylevelében (1291), hol a nekik telephelyül kijelölt területn levő helységek közt Toroczkó vára is emlittetik, mint oly vár, melyet a székelyek a tartománybeliekkel közösen birnak*„Turuskou castrum silicet commune cum provincialibus”. Lásd az adománylevelet Fontes rerum Aust. XV. 167–168.; mi éppen a Thoroczkay-család átengedési okmányában kikötött jogfentartásra vonatkozik, mely vész idején a Thoroczkai-családnak és alattvalóinak, tehát tartománybelieknek is biztositotta e vár védelmének közös igénybe való vételét.

Ez alapon az aranyosszéki székelység ahhoz nemcsak hogy mindig jogot tartott, hanem Székelyvár nevének fentartása mellett azt többször kiigazitotta, s vész idején le egészen a 17. század közepéig védhelyül is használta, a mint egy 1650-ben kelt esketésből kitűnik, mely esketés éppen a vár birtokjogának meghatározása iránt az aranyosszékiek által a Thoroczkai-család ellen inditott perben merült fel.

Ezen esketésben e várra vonatkozó sok igen érdekes adat van, igy több tanu vallomásából az tünik ki, hogy háború idején az aranyosszékiek mindig, de főleg Báthori Zsigmond korától fogva a szék tisztjeinek vezetése alatt e várba vonultak, azt többször kiigazitották, nevezetesen a legujabb időben is ottan boronákból ujabb erőditvényi műveket emeltek; mi ellen a Thoroczkai család, sem akkor, sem azelőtt soha fel nem szólalt, s igy a székelység századokon át annak mindig békés birtokában volt, a mint azt örökké Székelyvárnak hivták és hivják most is.

Másik tanu azt vallja, hogy a jenői táborzás alkalmával (tehát 1616-ban) a Székelyvárt az aranyosszékiek boronafákkal ujból épitették a kapura két felől sorompót csináltak, s a honmaradtak a szászokkal együtt e várban kerestek menedéket. A béke helyreálltával is a székelyek mindig őrt és állandó gondviselőt tartottak a Székelyvárban, ilyek voltak legutoljára Csipkés István és Flóra János.

Többször vitték ki a Thoroczkayak határkijáró bizottságokat, de az aranyosszékiek, kik ezután is a várban állandó őrizetet tartottak, azt soha sem eresztették oda*Megvan ez az esketés és a reambulatoria commissiók jelentései egész terjedelmükben az „Aranyk.” 173–174. lapján Aranyosszék levéltárában.. Nem, mert e különben semmi hasznot nem hajtó kopársziklához határtalanul ragaszkodtak, azt hosszas perlekedés és költekezéssel is megvédték, igen, mert azon kopárszikla a dicsőség bebérjait tenyészté számukra, mert az az ősök hősiességével volt azonosulva, mert az jogszerüleg, történelmileg és elnevezésileg is őket illette. Aranyosszék székelyei nemcsak mindent elkövettek a birtokjog fentartására, hanem e várnak, őseik dicsősége e palládiumának ujbóli kiépitését is elhatározták, a mint kitetszik az e czélból fejedelmi rendelettel szemléletre 1656-ban kiküldött Kemény János (későbbi fejedelem) jelentéséből, melyet, mint e várra igen érdekes adatokat nyujtó okmányt, egész terjedelmében ide iktatok:

Joannes Kemény de Geörőmonostor.

Az aranyosszéki uraim requisitiójokra ez alább megirt dologról való recognitiomat nem denegalhatván, azoknak eleibe terjesztem, valakiket ez dologh illet, szolgálatomnak ajánlása után, hogy ennek előtte való esztendőkben, üdvezült akkori kegyelmes urunk, az néhai méltoságos eöregbik Rákotzi György Fejedelmönk, az aranyosszéki uraim instantiaiokra enghemet és szegény Gerendi Márton uramat exmittált vala, egy Várhelynek oculálására, melyet az aranyosszéki uraim akartak volna megh épiteni. Mi annak okáért elmenvén az ő nagysága kegyelmes parancholattya szerint, velünk levén az aranyosszéki első rend uraink ugyan felesen, vittek egy vár helyhez, mely vagyon Csegezen felül, és az több aranyosszéki falukon is felül, az mint reá emlékezem, az mely uton mi fel mentőnk, Csegez maradott jobb kéz felől…*Egy szó kiszakadt. pedigh az Vár helynek tetejire, bal kéz felől maradott, melyet csegezi lyuknak neveznek; ugy tettzik egy forás is ugyan bal kézfelől a kő vár hegynek oldala, avagy allya tayiahyan vala, az hegy pedig Toroczko felett vagyon, mely helynek oculalására, hogy nem mások hanem az aranyosszéki uraim instantiaiokból, és mint magok határokra ugy vittenek légyen, és ugyis exponaltak akkori kegyelmes urunknak, és hogy annak oculalásától minket senki semmi nemű legitimus mediumok által nem impediáltak; hanem emlékezem arra, hogy beszéllettek valakik, hogy annak az várhelynek hason fele Toroczkóhoz tartozónak lenni pretendaltatnék; de akkoris nem igazlo volt a szó, azis már nem jut jól eszembe, a Toroczkai patronatus uraimék közzül valának-é jelen, az kik az praetensiot emlegetik vala, avagy mások? mi akkor a reánk bizott oculatiot absque ullo impedimento véghez vivén, reportaltuk akkori kegyelmes urunknak.

A Székelyvár romja, háttérben a hidasi Geszteggel. (Rajz. Bicsérdy J.)

A Székelyvár romja, háttérben a hidasi Geszteggel. (Rajz. Bicsérdy J.)

Ugy értettem, abba mult a dologh, hogy nem egyezhettek megh egy más közt, mert némelyek Várfalvánál akartak várat épitteni, némelyek pedigh a meg nevezett helyett; egyébiránt az mint akkor az dolgot forgani láttam, ha maghok között hasonlás nem lött volna, edigh jó részet elis készülhetett volna, mi előttünk mind az által nem producaltanak akkor semmi leveleket, ugy mint valami metalis felől valo privilegiumat, mert nemis ugy botsáttattunk, mint határt járni; mind az által voltak valami relatoriak, ezt azért énis conscientiose az szerént tudom referálni. Ezek után Istennek áldása maradjon kegyelmeteken. Datum in Gerend die 22 mensis may Ao 1656.

Kegyelmeteknek szeretettel szolgálo atyokfia Kemény János*Ezen jelentés megvan eredetiben Aranyosszék levéltárában Okmánytár I. 95–96. lap, honnan minden legkisebb változtatás nélkül szóról-szóra lemásoltam..

Ugy látszik, hogy a várnak szándékolt kiépitése abban hagyatott, vagy a pert folytató Thoroczkai család fellépte által megakadályoztatott, mert annak kiépitéséről azután sehol mi adatra sem találtam.

Im előadtam mind azt, mit a történelem e vár multjára vonatkozólag feljegyzett, illő már most, hogy annak egykori fekhelyét, s most látható maradványait felkeressük.

A Székelykőnek fennebb ismertetett két csúcsa északról keletre terjeszkedik. A hegység e főzöméhez egy a Lajos csuppal összefüggő, nyugatra kirugó ága, vagy harmadik csúcsa van a Székelykőnek, azon egészen világos jura-mészkőből alakult sziklagúla, mely alólról tekintve is külön válik, s a többi fölé emelkedve e hegység fénypontját alkotja. E büszke csúcs sziklaidomzatainak meglepő szépsége, s az egésznek öszhangzatos nagyszerüsége mellett azért is legszebb és legclassicusabb része a Székelykőnek, mert ennek tetőormán feküdt a mongoldúlások közepette dicsfényben feltünt Toroczkó vagy Székelyvár, honnan székely őseink oroszlányi bátorsággal csaptak le, hogy a világ és országdúló mongolok felfuvalkodását megtörjék; hogy a legyőzhetleneknek hitteket legyőzzék, s győzelmük által a rabszijra fűzött hazafiak ezreit kiszabaditsák. Az ország minden részébe ellátszó ez óriási sziklagúlára eltörölhetlen betükkel van bevésve a székely név dicsősége, s valahányszor a Székelykő és Székelyvár neve emlittetik, mindannyiszor felujulnak azon nagy idők, mindannyiszor felelevenednek az itt vívott fényes győzelmek emlékei. Zarándokoljunk el azért Mekkába menő áhitatos hadzsikként oda a büszke sziklaoromra, megszemlélendők azt, mi e várból fenmaradt, hogy kőbetüivel a késő ivadéknak az ősök csudás vitézségéről beszéljen. Vándoroljunk el oda szent ihlettel, hadd lássuk, mi képviseli ott a multat, hadd tudjuk, mit tartott meg az idő kérlelhetetlensége azon nagy korszakból, midőn vihart e büszke sziklaormon nem a természet, hanem az ember költe; jótékony vihart, mely, miként a természet vihara a légkört, kitisztitá a hont az ártalmas, egészségtelen elemektől. De lássuk a kérdéses várat. Vár volt már önmagában is azon sziklacsúcs, mely minden oldalról megközelithetlen, mert sziklafala oly függélyes, több ezer lábnyi oly mélység környezi, melyen át csak a büszke reptű sas tudhat a tetőre feljutni; kivételt egyedül a keleti oldal képez, hol a Várhegy a Lajos csuppal egy nagyon keskeny, szintén meredeken lehanyatló sziklagerincz által függ össze. Csak ez egyetlen alig öt öl széles, különben is bajosan megmászható helyen tudhatja az ember megközeliteni a sziklaormot, s azért ez egyetlen pont megerősitésére volt a várépitőknek minden figyelme forditva. Mert ott, hol az út AA (lásd alaprajzát) a sziklagerinczen a hegynek vagy 6 ölnyire ez oldalról is meredeken leszelt oromszélére sziklába vésve felvonult, egy hatalmas, látszólag köridomú zömtorony (donjon) B állott. Ezen zömtoronytól jobbra és balra, vagyis délkelet és északkeletre V idomban hatalmas védfal nyúlt ki, mely a felvonuló útat mindkét oldalról fedezte, s honnan és a központon levő zömtoronyból a feligyekvő és a keskeny úton csak kis tömegben rohanható ellenséget nagyon könnyen meg lehetett semmisiteni. A délkeletre nyúló fal CCC az út felett vonuló sziklagerinczre volt fektetve, s miként a sziklaél, ugy ez is kanyargólag ment 120 lépés hosszuságra; itt a szikla maga is függélyesen levén leszelve, a fal megszünt, de alább, hol a szikla bemélyedése a megközelitést lehetővé tette, ujból folytatódott, ugy hogy a délkeleti fal egész hosszát 160 lépésre tehetjük. Az északkeleti védfal DDD közvetlenül a hegy oromszélére volt fektetve 120 lépés hosszuságban, vagyis a hegynek csak azon pontjáig ment, hol az függélyes-meredekké válván, a feljuthatás lehetlenné vált, miért a fal továbbépitése is feleslegessé volt téve. Várunk erőditési műveinek alaprajza ez:

Ennyi volt itt csak az emberkéz által emelt erődités, mely kizárólag csakis a bejárat biztositására szoritkozott. És ez tökéletesen elégséges is volt, mert a többi oldalakat a hegy alakulása önmagára is megközelithetlenné tette; őseink pedig nagyon éles szemmel birtak az oly pontok kikeresésében, hol maga a helyalakulás a megközelithetlenség igényeinek megfelelt, hol kevés munkával bevehetetlen erődöt lehetett előállitani. Ily helyeken aztán falat csak ott emeltek, hol az mulhatatlanul szükséges volt. Az erőditéstan ez elméletének itt legbámulatosabb alkalmazását észlelhetjük, mert a fenn körvonalazott kevés fal és zömtorony által a Várhegyre való feljuthatás teljesen el volt zárva, s mi e falakon hátul volt, vagyis a hegynek délre lejtősülő lapályos fenlapja, mely mint egy 25 hold kiterjedésű lehet, önmaga képezett egy oly terjedelmes és bevehetetlen erődöt, hol 20–30,000 ember is elfért, s teljes biztonságban táborozhatott, mert a vár belterén levő sátrak, vagy alkalmi faházakban tanyázhattak, a mennyiben a hegynek figyelemmel átvizsgált fenterén semminemű épületnyomra nem akadhattam, s másra, mint nagy mennyiségben szétszórt vastag cserépdarabokra, nem találhattam; de e töredékek is tanusitják, hogy a most sasok és keselyük által lakott sziklaormon egykor emberek laktak, oly emberek, kik sasként csaptak innen le a hon ellenségeinek kiirtására.

A leirtak szerint volt erőditve a Székelyvár, de e védműveket is csak figyelmes észlelés nyomán lehet felismerni, mert ma alig áll fenn a leirt zömtoronyból két öl magasságú, s másfél öl szélességű faldarab*Toroczkói öreg emberek beszélik, hogy e zömtorony gyermekségük idejében csaknem épen állott s nagyon magas volt; kapuja felett feliratos kő volt, melyből „Renovatum sub Zápolya” még kiolvasható lett volna, de e kő leesvén, a pásztorok egy alkalommal, hogy szökéseit lássák, leeresztették a hegyen, mikor darabokra tört.; többi részének valamint a két oldali szárnyfalaknak csak 3–4 láb magasságú alaprakata van most meg; a többit elmorzsolta az idő kérlelhetetlensége, köveit a végtelen örvénybe hengergette le a vihar zúgó fertege; de a fenmaradt csekély töredék is elégséges arra, hogy felmutassa, miként itt valójában kővár létezett; elégséges arra, hogy igazolja a történelem által feljegyzett hősi harczokat, hogy a mult emlékeit kutató az egykor büszke várnak csekély töredékeiből is megállithassa a mult dicsőségének elvitázhatlan tényeit. Az e romok közt bolyongóra, az e töredékeket vizsgálóra 629 év előtti események emléke zúdul; az e műtöredékek közt kutatót a hősök nagy szelleme lengi körül, s ily nézpontról tekintve, az a darabocska fal hatodfél század előtti dicsőség mutatóujjává változik át.

Fájdalom, az sem soká fog állani, mert a vihar már is kifeszegette aljának támköveit, a zúgó fergeteg egy napon viharparittyájával ledönti a mult nagyság e csekély maradványát, a mult dicsőség ez oly ékesen beszélő emlékkövét is, s azért igyekeznünk kell, hogy legalább leirásban és képben fenmaradjon egykori lételének bizonyitványa.

A leirást már bevégeztem, annak hiányait kiegészitem, a Székelyvár képének ide mellékelése által. (Lásd a 190. lapon.) E kép közepén látszik a zömtoronynak még fennálló faldarabja*E fal, fájdalom, csak állott; ugy látszik, csak addig várt, mig én örökitem, mert távoztam után nemsokára egy vihar alkalmával lehajtá 6 százados öreg fejét, s most csak romhalmaz jelöli helyét., a délkeleti falnak kanyargó vonala és az északkeleti falnak kezdete, mig háttérben a hidasi Geszteg tünik fel, oldalában a Csegezi lyuk vagy Csepegővár nevű barlangnak erőditett szádával (nyilatával).

Mielőtt a Székelykőtől megválnánk, még szemlét kell tartanunk annak egyes szétszórt nevezetes pontjain; ilyen a Várhegy keleti alján elvonuló roppant mély sáncz, mely a várnak külső védművét alkotta. A hagyomány azt tartja, hogy itt a sáncz körül folyt a várőrizet és az ostromló mongolok között a legelszántabb harcz, mit igazolni látszik az is, hogy e sáncz körül teméntelen sok fegyvertöredékeket s főleg feltünőleg sok nyilhegyet lehet találni*Itt és a vár belterén is nagy mennyiségben találtak nyilhegyeket, sarló idomú bronz késeket, bronz lándzsákat, buzogányokat, sarkantyúkat s más töredékeket, melyeknek egy csekély része megmentetve, az erd. muzeum régiségtárában van letéve., még pedig két fajtát: sima és szakálos nyilhegyeket; mondják, hogy a szakálos nyilhegyek a székelyeké, a simák a tatároké voltak. Elszántan folyt mindkét részről a harcz, a vér patakzott a két hadsereget elválasztó mély árokba, midőn a szorult helyzetben levő s élelmükből már-már kifogyott testvéreik segélyére siető kézdi székelyek Lajos nevű vezérök alatt az akkor ily nevet nyert Lajoscsupról rárontván a mongolokra, azokat a Székelyvárból és csegezi várból kiütők segélyével három oldalról megtámadván, elszánt, véres harcz után – melyben minden székely sebzett oroszlánként harczolt – legyőzték, a foglyokat felszabaditák, s azokkal kezetfogva a szétszórt mongolok nagy részét lesujtották; a mi kevés elmenekülhetett, azt a Várfalva feletti várból hős Fütyer vezetése alatt kiütött székelyek mind egy lábig levágták. Igy egésziti ki a hagyomány, a népek ez élő krónikája, a történelmi feljegyzések hiányait; igy eleveniti fel a régi dicsőségnek már-már feledékenység homályába vesző emlékeit.

Meg kell még emlitenem a Várhegy sziklaormába mélyülő két barlangot; egyik a várhegy Toroczkóra néző legmagasabb pontján van; a belejutás egy kürtőszerüleg bemélyülő keskeny üregen történik, benn aztán a barlang egy tág termet képez, melynek széditő örvény felett tátongó előfolyosója éppen Toroczkóra néz, s oly sziklapáholyt nyujt, melyből az egész toroczkói völgyet Borévtól a Kőszorosig végig lehet pillantani. E barlang a vár használatakor kétségtelenül lakva volt, vagy raktárul használtatott. A várhegy északi oldalában annak közép magasságában másik Kiskőerdeje barlangjának nevezett sziklaüreg van, mely a Székelykő minden barlangjai közt a legnagyobb. E barlang is erőditve volt, s a toroczkóiak védhelyéül szolgált, mire már azért is alkalmas volt, mert belső folyosójában egy gazdag forrás buzog fel. Ez és egy más, Lajos csupja oldalában levő forrás látta el vizzel a Székelyvár védőrségét is, e mellett a sziklában tágas viztartók is voltak, hová szükség idején az esővizet egybegyüjtötték.

E leirt barlangok valamelyikéből került azon érdekes bronz lelet, mely az erdélyi muzeum régiségtárába Wolf tordai gyógyszerész által küldetett be, azok közt kiválóan egy szép, félkarra való karperecz, egy igen keskeny celta és két karika pénz. Szabó Samu egy a Székelykőről került kőcsákánynyal egészité ki e gyüjteményt, a mely arról tanuskodik, hogy a Kengurth bérczeit, a székelyeket megelőzött kő és bronz korszakban is emberek lakták, vagy legalább a természetesen erős fekvésű havast védhelyül használták. A Székelykő ormai most kopáran emelkednek fel csak itt-ott leng egy-egy árván maradt fenyő, a havas-regio jelképeként, pedig a büszke havas nem volt mindig ily kopáron kietlen, s még a mult század közepén ős erdőség koronázta és ékitette e csúcsokat; de 1764-ben a székely határőri huszárság tisztei ezen szék szabad erdeit katonáik szabad prédájára bocsáták; ekkor a legközelebb eső hidasiak neki estek a Székelykő addig tilalmasban tartott ős erdőségeinek, a százados fák halomra dőltek fejszéik alatt, s azokat a Székelyvár árkán leeregetve Toroczkóra, ott potom áron elvesztegették*A mint ez kitetszik egy Aranyosszék által a székelykői erdőirtás ügyében 1765-ben Toroczkón végbevitt esketésből. Lásd Okmánytár I. 374. s következő lapjain.. Ez okon lett kopárrá a Székelykő. – Toroczkó lakóinál meg van azon régi korból eredő szokás, hogy áldozó csütörtökön búcsúra seregelnek a Székelykő tetejére, hol vig zene mellett két napig is elmulatoznak, estvénkint a bércz ormain mindenfelé örömtüzeket gyujtanak, mi a büszke havasnak ilyenkor megható tekintetet ad; a sziklacsúcsokra csovákat is szoktak tűzni, mi az elesettek sirjaira régen tűzni szokott kopjákat helyettesiti. Ezen népünnepély keletkezését azon korra viszik fel, midőn a Székelykő, a székelyek dicsősége által lett legelőbb történeti fényben feltüntetve, s ezen unitárius népség által fentartott búcsú nem lenne más, mint kifolyása és folytatása azon győzelmi ünnepélynek, melyet a székelyek a mongolok feletti győzelemkor ültek meg legelőbb, s azután e nap évfordulóján mindig nagy hadgyakorlatok- és tornákkal egybekötött harczi ünnepeket tartottak. A lovagkor letüntével a harczias ünnepeket áhitatos búcsúk válták fel, melyeket a reformátio elterjedtével az aranyosszékiek felhagytak; de a toroczkóiak népünneppé alakitva át, egészen korunkig lehoztak. Most azonban korunk kalmár szelleme előtt kezdenek ezek is háttérbe szorulni, mert Toroczkón ez időben sokadalom tartatván, e miatt a székelykői népünnepek hova-tovább kisebb körre szoritkoznak, s kezdik jelentőségüket veszteni.

Áldozó-csütörtök örömtüzeit mi is felgyujtók a Székelykő ormain, mert a nap felköltét onnan akarván ellesni, az éjt ott töltöttük. – Nyughelyünk a Székelyvár őrtornya volt, világitó fáklyánk egy roppant máglya, melyet felgyujtánk, hogy e vár felett a történeti homályt eloszlassuk, de az csak gyenge fényt áraszthata szét a századok ködéből szőtt sürű fátylon át, teljes világosság csak akkor derengett e romokon, midőn a nap dicspompájában kiemelkedve, megaranyozá a Várhegy büszke ormát, s nemsokára szétterjeszté áldásos sugárözönét Aranyosszék virányai felett; mintha jelölni akarná, hogy e vár lételének, az ott vívott győzelmek valódiságának legbiztosabb bizonyitványa maga azon szék létele, s ott a székely elemnek annyi századokon át való felvirágzása.