A hűség jutalma.
Rege Erdélynek régi idejéből
(Másolatja egy a zsombori levéltárban talált kéziratnak.)

Kőhalomszék napkeleti végén fekszik a meglehetős népes falu Zsombor, melynek lakosai a régibb időkben szászokból állottak, de ezek kihalván, nagyobbára az 1454-dik esztendőben uralkodó iszonyu dögvész alkalmával magyarok foglalák el az ő helyöket, kik a körülbé fekvő helységekből, kiváltképen Felső-Fejérvármegyében fekvő, a gróf Bethlen család Alsó-Rákos nevü falujából ide vonák magokat, szabadságot és termékeny mezőket találván a szászok földjén, melynél fogva időtelve a dögvész után megmaradott kevés szászok is bevevék a magyar nyelvet.

A falu megett északra egy jócska nagyságu hegy emelkedik fel, melynek alja, mint az ide való protestans zarándokok szent nyugvó helye (temető) földi futásunk végére emlékeztet komolyan; fejét pedig a hegynek ékesítik egy régi német várnak maradványi, hol jelenleg gabonát szalonát, s egyéb portékát tartanak a falusiak. A vár a mint most ott áll, régi kinézést majd egészen elvesztette, mivel az egyetlen egy, még fenn álló 3–4 ölnyi magasságu kerités fala mintegy 20 esztendővel ez előtt végbement kijobbitáskor, mésszel behányatott és megfejérittetett. A régi időben kettős fallal és egy sánczczal volt körülvéve, melyeknek egykori lételéről még csak egy a földben találtató alap kőfalak bizonyitnak. Ebben az eredeti állapotjában elég erős is vala a vár, hogy ama boldogtalan régi időkben, szerencsétlen eldődeinknek tágas menedékhelyül és bátorságos oltalmul szolgáljon.

Midőn 1421-ik esztendőben ismétlen (ujból) vért szomjuhozó ragadozók csordája pusztítván és égetvén mindenfelé, a szerencsétlen hazát által járná, ebbe a régi várba szaladának a környék megrettent lakói, oltalmat és védelmet keresvén a közelgető pogány csordák dühe előtt. Az egybeszorult és tódult, segedelmet óhajtó szerencsétlenek serege közt egy ifju magyar nemes ember is találtatott, a mint a rege tartja egy homorod. szt. mártoni Lebei János nevü gróf*( Hihetőleg csak primor volt, mert a székelyek között akkor nem voltak grófok. Az ő nevéből eredne a ne lebegj (ne kaczérkodj) székely szó. Különben, hogy Robert Károly korában Szt. Mártonon Lebée nevü család élt, arra biztos történeti adatunk van (Lásd Kőhalom leirásánál az ezt követő fejezetben.) Az 1324. előforduló Lebée Lászlónak lehetett utódja ez a Lebei László. forrón szeretett, nem régen magának eljegyzett drága nőével egyetemben, a kinek a barbarusok közelgetésétől több mint egy okból félni kellett. Éppen olyan kellemetes és szép vala ez, mint gondos ura élete iránt, e pedig ahoz való szeretetből annyi bátorságot vett vala magának, hogy vezérül ajánlaná magát a vár kicsiny őrizetének. Elkövetkezék a rettenetes nap, melytől sok ideig reszkettek; a várra rohanának a kegyetlen csordák számtalan sokasággal és vad dühösséggel, nagy rebegést okozó lármával és zajjal jelentvén magokat. Kétségbeeséssel és magok egész elszánásával oltalmazák a megtámadtak régi kőszíklafészköket, oroszlány módjára harczolt elől az ifju vezér számba sem véven a testéből csordogáló vért. De hiába, a sokaság győzedelmet vőn, a Murád Bey csordája lerontá a védelmező falaknak egy részét, nem kedveze még a csecsszopónak sem, anyjának emlőin is folytató a gyilkolást, a maga gyönyörüségére vért szomjuhozó vad indulattal. Rettenetes volt a nézés, azt beszéli a rege, hogy szinte*Szinte=csaknem, majdnem. térdig állott a meghült keresztény vér a vár sötét járásaiban (folyósóiban); kevesen maradának meg életben, a kiknek t. i. szerencséjök vala a zavarban elszaladni, mások pedig rabszolga lánczokban huczoltatának el. Az első közé tartozott az ifju grófné, az utolsók közé maga a vitéz vezér.

Megértvén a kesergő asszony urának szerencsétlen sorsát, eladá javait, és elutaza napkeletre, hogy forrón szeretett társát, – ki a szaraczenusok nyomorusággal és gyalázattal teljes fogságába hevert – élete koczkáztatásával is megszabadítsa. Elérkezvén Jeruzsalembe tovább megyen onnét hü szolgájával, kí az ő kincseit viszi vala. A gyenge szép grófné keresztül járja Syriának égető pusztáit nappal a nap hévségétől égettetvén, éjszaka a hideg harmattól eláztatván, a várhoz juta Eufrates folyó vizénél, melyben férje lánczokban sínlődött. A vár ura megpillantván a szép magyar nőt, magának kivánja tartani. De megtántorithatlan hűséggel ragaszkodik ez urához, és ellene áll minden megkisértéseknek, minden fenyegetéseknek, minden kínoknak. Végtére megilleti a nagy hűség a barbarust, igéri, hogy szabadon bocsátja társát, de három nehéz feltételek alatt.

Elsőbben el kelletett mennie, hogy a szaraczénus atyafiát kikérje, ki az Eufratesen túl, egy pogány vad nép keze között halálfia vala.*Vészes rabságban volt. Által kel tehát a nagy folyón, megilleti könyörgéseivel a vadnak szivét és elhozza a férje kegyetlen urának az ő atyafiát. Másodszor lekellett ereszkednie egy töredékeny csolnakban valamely magas rettenetes vízomlásról.*Zuhatag. Imádkozva lépett a csolnakba, ezren állának a parton, a nemes asszonynak bátorságát csudálván és elkerülhetetlen halálán bánkódván; midőn a csolnak lassan az omláshoz érkeznék, befedi könnyeivel áztatott fátyolával szemeit, leesik imádkozva térdeire, s lezuhan ugy a zugó habokba. És az Isten angyalai szárnyaikon hordozák a csolnakot, sérelem nélkül lépik ki a martra*Mart = a folyóknak meredek oldala. az egybegyült sokaság örömkiáltásai közt térvén vissza a várba, melynek sötét tömlöcze kedves urát magába zárta.

”Menj – azt mondja most a szarcenus – szabaditsd meg őt magad” kezébe adván nagy kevélyen az ura fogházának és lánczainak kulcsait. Elviszi aztán a vas kemény rostélyhoz, mely a tömlöcz tornyát körülvevé, és a melyet éh oroszlányok, a bemetelnek őrzői, prédára vágyakodó körmeikkel megragadván fogaikkal harapnak vala. Megnyitja félelem nélkül az ajtót, a ragadozó kegyetlen állatok arra rohannak azonnal; de ő leborul, buzgón imádkozván térdeire esik, és imé mellette feküsznek egyszeribe*Rögtön, azonnal. az oroszlányok, csendesen békességesen nyájaskodván, mint valamely bárányok, gyenge kezével az egyikre támaszkodván, azok közül felkel, kinyitja a tömlöczöt, eloldja drága urának lánczait, és kiviszi, a kit megszabaditott, a napvilágra, melyet amaz öt esztendő óta nem látott vala. Által járja véle a kietlen pusztákat, bátoritja, mikor kétségbe akar esni, megehető gyökereket keres néki, a forrásba, melyet találnak, bemártja fátyolát, hogy az égető hévségben néhány csepp vize legyen annak megenyhitésére. Végtére eléri vele Jeruzsalemet, majd Ptolemais városát is, hajóra ül ott, és megérkeznek ismét ketten szerencsésen hazájokba.

Mi vala hüségének jutalma? Hűségtelenség. Fájdalmainak bére? Még nagyobb fájdalom. A meleg éghajlat elégette vala az ifju dámának*Urhölgy, mi a francza Madameból eredhet. gyenge arczáját. A sok félelmek elüzték vala annak szép rózsáit, a könnyek meggyengiték vala szemeinék tüzét. Az öcse (huga helyett), egy ifju gyönyörü kisasszony, nála lakott. Szerencsés vala a ház, egyetértvén egymás között annak tagjai.

A gróf minden nap látta Máriát – annak hivták a felesége öccsét – ennek vig pillantásai, vidám szép magaviselete, kedves mosolygásai szeretetet gerjesztének szivében. Harczolt ugyan szenvedélye ellen, de mindennap gyengébben, mikor Erzsébet elébeszélte miképen állt a vadak között, hogy suhant le eltébolyodva a félelmes vizomláson, mindenkor gyülölte magát hűségtelen voltáért, és bánatnak könnyeit hullatá. De haszontalan*Oknélküli. vala az ő bánatja. El kellett volna inkább távoznia, mit sem a vétekkel tusakodnia. Mária látta az ő kinjait, észrevevé milyen félelmesen igyekezik gyötrelmeit felesége előtt elrejteni, és kéré erősen bizadalmáért azt vélvén, hogy megenyhitheti, lecsendesitheti ugy az ő fájdalmait. A gróf félre voná magát egyedülvalóságába. A jó leányzó nem monda le azonban reménységéről, hogy még megvigasztalhatná őtet, elméne mindennap hozzája, mig végtére a rettenetes titkot kitekeré*Kivette, kierőszakolta. belőle. Szeretlek Mária! – kiálta vadon felindult érzékekkel, – s már most engedj meghalnom.”

Elfutának mind ketten egymástól, az egyik vad kétségbeeséssel, a másik szörnyü ijedséggel, csak napok mulva látták meg ismét egymást a boldogtalanok; mindeniknek homlokán függött a gonosz lelkiismeret fekete fellege.

Még erős vala Mária a grófnak nem a maga keserüségét, de mégis szeretetét eltitkolni. Hallgatott a gróf is, de minden nappal emésztőbb lőn kinja, és a Mária ereje gyengébb, végtére az ágy fenekére szegzé a grófot a legkeményebb szivbeli fájdalom és betegség. A szerencsétlen Mária nem hagyhatta el őt, hogy a nénje ne vigyázzon mellette, a mit az nagy gyengesége mellett is örömest cselekedni kivánt. A gróf Máriára függeszté olyankor halvány szemeit, és mondá végtére: ”Mária nyomjad csak egyszer a te ajkaidat az én szájamra, azután meghalok.” ”Oh élj!” – kiálta Mária mintegy magán kivül lévén – szeretlek.” Azután mellére borula és elájula.

Erzsébet grófné a nyitva lévő ajtóban ezeket mind hallotta volt, vissza tántorogva erőtlenül a maga szobájába, vevé a lánczokat, melyekből az urát megszabaditotta vala, és hullata azokra keserves könnyeket, nagy kedvetlenség támada nemes lelkében; de a szeretet meggyőzé azt hamar, és elvégzé*Elhatározá. magában, hogy hallgasson. Más nap reggel tudósitást vőn, hogy az ura jobban volna. Jól tudá, hogy a szerencsés szeretet gyógyitotta volna meg őt. Egy ünneppel ünneplé meg az ő meggyógyulását. Azon ünnep napnak elsején elvezeté őt legtitkosabb szobájába, körülfogá ott testét,*Megölelé. tréfálkozván fogságának lánczaival, azután megölelé lankadt karjaival és kérdé tőle ”Ezek a lánczok hozzám kötik, e mindörökké szivedet?” A gróf egyik térdére esék és elévéve rettenetes nézéssel egy tőrt, mondván: ”Én meghalhatok éretted, a mint te érttem akartál meghalni.” Azután megesküvék a grófnénak kétséges kitételekkel, melyekkel a maga halálára czélzott, örökös hüségére. Tovább folytatá. ”El kell mennem egy barátomért harczolni.” A grófné kéré, hogy maradna még egy nehány nap otthon, mivel hogy igen gyenge és erőtlen volna, és közelebb a halálhoz, mintsem gondolná. Ajánlá egyszersmind néki öccsét Máriát s melléhez hajolván hideg arczájával, hogy a halál szinét és könnyeit elrejtse. Már arra kéré, hogy kisérje el őtet egy klastromba, hol ifjuságában élt, ott akarna néhány nap barátnéjának, a fejedelemasszonynak karjai közt mulatni. Elkiséré oda a gróf, de nem tére vissza jószágába, hogy egyedül ne lenne Máriával. Nyolcz nap mulva jelenté neki a fejedelemasszony feleségének halálát, elküldvén egyszersmind annak utolsó leveleit, melyek azt a kérést foglalák magokban, hogy el ne hagyja a hugát és emlékezzék meg az ő kivánságáról, ajánlásáról.

A grófné nem halt vala meg. Egy kápolnát épitett előre megkészült sirja mellett, és ott élt mig a keserüség rövid idő mulva véget vete nemes életének.

A fejedelemasszonyság egy emlékeztető jelt*Siremléket. emeltetett neki, melyre ezen szókat metszette:

”A szeretet erősebb a halálnál, erősebb a háládatosságnál, magok a lánczok sem köthetik meg.”

Ezen kézirat egy nép ajkán élt történeti regének hü leirását adja, azt e század elején irta le Zsombornak egyik lelkésze ugy, miként neki egy öreg zsombori gazda elbeszélte, a kézirat alatt T. M. betü van, mely a nevezett lelkész nevének előbetüit képezi, s valójában nagy szolgálatot tett nemzeti irodalmunknak azáltal, hogy ezen gyönyörü regét, ezen gyöngyét a népköltészetnek, megmenté a feledékenységtől. Mi annak szövegébe semmi változtatást nem téve, nyujtjuk tiszt. olvasóinknak.

Zsombor lakóiból, a szászokkal lévő százados együttlét sem tudta a vendégszeretetet kiirtani, azt ők főleg magyar utas irányában egész a pazarlásig gyakorolják, elannyira, hogy még a fogadós sem akar fizetést elfogadni.

Nyelvünket tiszta szabályos kiejtéssel beszélik, azon sajátsággal azonban, hogy az ittegyen, ottogyan kifejezést gyakran szövik közbe, minek ugyan ittné, ottné, együtt, val vel stb. jelentése van.

Zsomboron lévén, nem tehetők, hogy az ide oly közel levő kőhalmi várhoz elne ránduljunk, s azért uti tervünk akként módositók, hogy Kőhalmon át Rákos felé menjünk Erdővidékre.

És igy a Homoródot, melyet a Hargitán felfakadni láttunk, elkisérni vállalkoztunk azon pontig, mig ő testvérével a Nagy-Homoróddal egyesülten, az Olt hullámai közé merül el.

És a nemes szász nemzet meg fog engedni, ha féltékenyen örzött Sachsenlandjának határait ekként sértjük meg. Ártatlan foglalás, melyet nékünk főként ezen foglalási s elcsatolási korszakban megfognak engedni, hisz mi ez által inkább a haza szivéhez óhajtjuk ölelni, nem pedig eltaszítani őket, kik tőlünk válni akartak; hisz mi inkább testvérileg öleljük édes Székelyföldünkhöz azokat, kik a haza e részét kiszakitani, elidegeniteni ohajták, a szentirás szavai szerént kenyérrel dobva azt, ki minket kővel dob, magunkhoz ölelve azt, ki tőlünk elpártolni akar.*)Ez a Bachrendszer gyászors emlékü korszakára van vonatkozással, midőn a szászok kijelenték, hogy ők nem a magyar birodalomhoz, hanem egyenesen az osztrák császársághoz tartoznak.

Zsomboron alól, attól félórányira van Mirkvásár*A zsomboriak Mirkvasá-nak hivják. Valjon ezen név nincsen e kapcsolatban Mirke nevü székely őssel, kinek várát a karácsonfalvi Mirktetőre helyezi a hagyomány. (Streitford) hajdan, mint neve is bizonyítja, magyar falu, de a tatárok által feldulatván, szászok települtek oda. Mirkvásáron magas kerek kürtök vannak divatban, melyek bizár alaku fedélzetükkel, mint megannyi tornyocskák néznek ki.

Temploma igen érdekes, főként magas négyszög bástyákra támaszkodó templomkastélya igen erős, fel és le irányuló lőrésekkel, s ormózatán kiszökellő zúzművekkel (pechnase), mik igazolják a rajta lévő 1517. és 1541 évszámot, mely korra épitésideje bizonyosan felvihető. A közepén lévő templom is ezen korból valónak látszik; bár most az izléstelen kiigazitások, illetőleg elidomtalanitások által egészen új szinezetet nyert.

Mirkvásáron alól az ut dombra hág fel, ez a két Homoródot elválasztó hegysornak végfoka, honnan felötlik a két testvér Homoród egyesülésénél oly festőileg fekvő Homoród nevü nagy szász falú, melynek erős bástyákra támaszkodott kettős falzatu várkastélya, a benne lévő ódon templommal igen festői csoportozatot mutat. E templom ugy látszik román stylben volt épitve, de ma már felismerhetlenné tétetett a sok hozzátoldás s kiigazitás által. A szokásos nyugati homlokzatnál van régi tornya, mely eltörpül azon másik magas, s 14 lépés oldalhosszal biró donjonszerü torony mellett, mely a templom szentélyére épittetett reá. Mondják, hogy a torony alsó osztályában még most is meg van a beépitett szentély boltozata, melyet kiválóan szép fresco-festvények boritnak, de én azt – zárva lévén – nem láthattam meg. A kastély falán 1657. évszám mutatja az erőd keletkezési korszakát.

A két Homoród összefolyásánál még egy harmadik folyócska, a nyugati irányból lefolyó Kosbach vagy Müllenbach szakad be, s csakhamar feltünt szemeink előtt Kőhalom büszke fellegvárával. Negyedóra alatt e város rosz kövezetén döczögtünk.