A halál megváltoztathatatlan, de viszonyunk hozzá megváltoztatható, s ebben lehet és szükséges az embereknek segíteniök egymást.
Úgy vélem, ember és halál kapcsolatának jobb megértésében valamennyiünk számára segítséget kínálhat az etnothanatológiai, folklorisztikai vizsgálat, amely egy sajátos kultúrájú társadalmi nagycsoportnak – a magyar parasztságnak – a haldoklóról, a halálról s a halottról kialakult tudását szándékozik feltárni. Jól tudva azonban, hogy a sokgyermekes, ám rendkívül magas gyermekhalandóságú, a szabadföldi munkában nemcsak megrokkanó, hanem belőle életkedvet és kitartást is merítő, betegeit azonban végül is – a szó mai értelmében – nem gyógyító paraszti társadalomban más a halál élménye és társadalmi lebonyolítása, mint korunk betegségorientált, túlgyógyszerezett és nyugdíjas-domináns világában.
Írásomban igyekeztem megvilágítani azokat az égető hiányokat, amelyeket a halálra készülőkkel, haldoklókkal és hozzátartozókkal kapcsolatban munkám során – a magánéletben és az egészségügyi szolgáltatás keretei között – tapasztalhattam. Abban a reményben írok, hogy nemcsak hiteles néprajzi megközelítést nyújtok a választott témáról, hanem e más kultúra vizsgálata során talán találhatok néhány olyan támpontot is, amely korunk emberét segítheti a mulandóság gondjában. Ebben az örök gondban, amellyel az ember ma – nem közösségi, hanem intézményesített körülményei folytán – menthetetlenül magára marad.
Ez a kötet szervesen illeszkedik korábban megjelent könyveimhez: a Magvető Könyvkiadó által gondozott s 1981-ben kiadott A halál tükrében című etnothanatológiai esszéhez, amelyben korunk emberének a mulandósághoz fűződő viszonyát igyekeztem megismerni, valamint a Temetők művészete című tanulmányhoz, amely a Corvina Könyvkiadó jóvoltából 1983-ban került az olvasók kezébe. Ez utóbbiban a halottak emlékét őrző, megkülönböztetett fontosságú területhez, a temetőhöz fűződő hagyományokat, illetve annak jellegzetes tárgyi világát kívántam bemutatni. A mulandóságra vonatkozó paraszti ismereteket először egy kisebb tájegységben vizsgáltam. Erről tanulmányom 1978-ban a Studia Folcloristica et Ethnographica sorozatban Temetők az Aggteleki-karszt falvaiban címmel jelent meg Debrecenben.
Az évek során sokan és sokféle segítséget nyújtottak számomra. Nevük egyenkénti felsorolása helyett valamennyiüknek együttesen mondok itt köszönetet. 1971 óta bejárhattam a magyarok lakta területek legjellegzetesebb tájait. Falvakban és városokban, családi környezetben és kórtermekben, idősekkel és fiatalokkal beszélgetve bővíthettem ismereteimet. E beszélgetések nemcsak adatokkal szolgáltak, hanem személyes jellegük folytán formáltak engem is.
Így vált lehetővé, hogy e különösnek tetsző téma nemcsak nyomasztó, de felszabadító hatással is lehetett rám.
A gyarapodó ismeretanyag emberi és szakmai feldolgozásában képzőművész szüleim és belgyógyász szakorvos feleségem egyaránt segítségemre voltak.
Az anyag tudományos feldolgozása során szakmai észrevételeivel támogatott: Kalle A. Achte, Veikko Anttilla, Balassa Iván, Bálint Sándor, Bodrogi Tibor, Csilléry Klára, Dömötör Tekla, Fél Edit, Gunda Béla, Tor-Björn Hägglund, Hunyady György, Hofer Tamás, Hoppál Mihály, Kallós Zoltán, Papp Ferenc, Pócs Éva, Szabó János, Szabó László, Ujszászi Kálmán, Ujváry Zoltán, Niilo Valonen, Leea Virtatnen, Voigt Vilmos. Valamennyiük tanácsait is itt köszönöm meg.
Köszönettel tartozom a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Múzeumi Igazgatóság igazgatójának, Szabadfalvi Józsefnek és munkatársainak, hiszen ezen intézmény keretei között folytathattam és fejezhettem be munkámat.
Kunt Ernő
Miskolc, 1986. május 30.
Munkám alapjául azok a néprajzi módszerekkel gyűjtött adatok szolgálnak, amelyek a múlt század közepe és századunk hetvenes évei között kerültek feljegyzésre. Feladatomnak azt tekintettem, hogy mind a mások által korábban – esetleg nem néprajzi feldolgozásra szánt –, mind a magam gyűjtötte adatokból a magyar parasztságnak a mulandósághoz fűződő viszonyát értelmezhessem. Ebből az következett, hogy nemcsak az ún. temetési szokásokat igyekeztem megismerni, hanem mindazt, ami e vonatkozásban motiválja a parasztság cselekvését.
Igyekeztem megvizsgálni a halálkép, a halállal kapcsolatos ismeretek és motivációk szerkezetét és működési elvét általában, valamint ezek konkrét megnyilvánulási formáit az egyes esetekben.
Az ily módon s e céllal kiválasztott adatanyag elrendezéséhez, feldolgozásához olyan módszereket kerestem, amelyek megengedik az adathalmazban a funkcionális csomópontok meghatározását, ezek szerkezeti összekapcsolódásának, a viszonylatoknak felismerését, az így működő rendszer áttekintését, e társadalmi rendszer működési elveinek, feltételeinek és korlátainak értelmezését.
A néprajz sajátos elemző módszerei mellett tehát megkíséreltem felhasználni az általános rendszerelmélet – társadalomtudományok vonatkozásában még kevéssé kidolgozott – módszereit. A rendszerelméleti megközelítés alkalmat nyújt arra, hogy a mulandóság problémáját a maga egészében egyrészt mint önálló, teljes rendszert, másrészt mint a társadalom, a kultúra részrendszerét elemezzük.* Lehetővé válik továbbá általa, hogy a halállal kapcsolatos ismereteket társadalmi szabályozó funkciójuk szem előtt tartásával vizsgáljuk.* A rendszerelmélet alaptételei hangsúlyozzák, hogy nemcsak a rendszert alkotó elemek, hanem a közöttük létesülő szabályozott viszonyok is vizsgálandók. E viszonyok közül a legalapvetőbb a kommunikációs folyamat, amely a rendszeralkotók közötti interakciókként s az őket érő, illetve általuk sugárzott információk transzformációjaként is vizsgálható.*
Az alkalmazkodóképesség szempontjából kétféle rendszert különböztetünk meg:
Nyitott rendszernek tekintjük az egyes növényeket, állatokat, embereket, éppen úgy, mint ezen egyedeket magukba foglaló, együttműködő populációkat, valamint például a kibernetikus gépeket. Az emberi társadalmi formák – más biológiai szociokulturális organizmusokhoz hasonlóan – nyitott rendszerekként foghatók fel. A nyitott biológiai rendszereket általánosan jellemzi a faj- s létfenntartás szükséglete.*
1. A Föld lakosságának létszáma hiperbolisztikus törvény szerint növekszik.
(Manfred EIGEN, 1981: 244. lap 43. ábra és 257. lap 47. ábra alapján.)
A nyitott rendszerek önszabályozóak, s így képesek az alkalmazkodásra. Működésüket alapvetően két veszély fenyegetheti: a tevékenységünkhöz szükséges energia elveszítése és a szerkezetük felbomlása. Hogy e veszélyeket elkerüljék, rá vannak kényszerülve, és képesek is arra, hogy részben környezetüket, részben önmagukat folyamatosan változtassák. Ehhez azonban kommunikációs kapcsolatokra van szükség. A bemenő, a vett információkat rendszerre jellemző módon alakítják át kimenő, sugárzott információkká.
Az alkalmazkodás a kommunikáció, interakció és a transzformáció folyamataira épül. A nyitott rendszerek – elegendő alkalmazkodóképesség híján – zárt rendszerekké alakulnak át.
Az ember társadalmi környezetével a kultúrán keresztül tart fenn – a biológiainál magasabb szintű – sajátos kommunikációs kapcsolatot. A kultúra ilyen értelemben: a homo sapiens fajspecifikus, azaz humanizált mesterséges környezete, létezési dimenziója.
Az egyént általában mint a társadalom, a kultúra nyitott rendszerének alkotóelemét fogjuk fel. A paraszti közösségek vizsgálatakor felmerül a kérdés, hogy helyesen járunk-e el, ha az egyént tekintjük a társadalmi struktúra alapegységének. Az elmúlt évtizedek során gyűjtött adatok és a participant observation – résztvevéses megfigyelés – módszerével szerzett tapasztalataim alapján úgy vélem, hogy helyesebb, ha ilyen rendszeralkotó szerkezeti egységnek a családot tekintjük. Úgy is mint önálló és önellátásra törekvő gazdasági és rituális egységet, úgy is mint munkamegosztási egységet, és úgy is mint az utódnevelés és a szocializáció egységét.*
A mulandóság a nyitott rendszereket egyedek és az egész struktúra szempontjából is veszélyezteti az energiaveszteség és a rendszerszerkezet felbomlása tekintetében. Ezért szükséges, hogy a szociokultúrás organizmus olyan önszabályozási stratégiákat alakítson ki, amelyek elhárítják az állandóan jelenlévő fenyegetéseket.
Ugyanakkor a mulandóság a rendszer fennmaradását, az alkalmazkodóképesség fenntartását is elősegíti. Hiszen a társadalmi intézmények folyamatosan működnek, miközben a nemzedékek váltják egymást. Ezen intézmények feladata, hogy az emberi tudást az egyik generációról a másikra átörökítsék. A halál látszólag ezen időbeli ismeretátadási folyamat ellen hat. Korunkban megnőtt az igény olyan ideológiák, elméletek iránt, amelyek mintegy ilyen értelemben is hatástalanítani kívánják a halált. Ezzel kapcsolatosan teszi fel a kérdést Mannheim: „Milyen lenne a társadalom, ha nem halnánk meg?” A mulandóság és a társadalmi fejlődési folyamatok összefüggésére utal ezzel. Szükségszerű, hogy az idősebbek mindig az új és legújabb generációknak adják át helyüket, akik egyrészt a hagyományozott ismereteket elsajátítják, és új módon használják fel, s így a társadalmi akadályokat új szempontból közelítik meg, és sikeresebben megoldhatják. Másrészt az új nemzedék könnyebben alkalmazkodik a folyamatosan változó létfeltételekhez. A felhalmozott emberi tudást csak befejezetlenül, lezáratlanul lehet átadni, hogy az rugalmasan továbbalakítható legyen. Az ember halandósága ilyenformán tulajdonképpen a humán civilizáció fejlődésének feltétele.
Az előbbiek értelmében a kultúra kifejezést a szokásosnál tágabb értelemben használom, s értem rajta azon szerzett – agenetikus – ismeretek összességét, rendszerét, amely az ember közösségi létezéséhez szükséges. Kultúra tehát – Margaret Mead meghatározásával egyetértve – a viselkedésnek mindazon szerzett formáját jelenti, melyet a közös tradíció által egyesített személyek csoportja ad át utódainak.* Ez a szó nemcsak valamely társadalom művészi, vallási és filozófiai hagyományait jelöli, hanem sajátos technikáját, politikai szokásait is, továbbá ezer más gyakorlatot, amely a társadalom mindennapi életét jellemzi.
A kultúra állandó, statikus és aktív, változó minőségeket tartalmaz. Állandónak tekinthető az emberi tevékenység eredményeinek összessége. Ezt szokás görög szóval ergának nevezni. Az aktív, változó tartalom maga az emberi tevékenység, az en-ergia. Az emberi cselekvés előképekhez, modellekhez, mintákhoz igazodik, ezeket követve alkot. E tevékenységet érték- és célorientált elképzelések irányítják.
2. A paraszti kultúra rendszeralkotó összetevőinek és kapcsolódásainak szerkezeti modellvázlata.
Empirikusan kihalt, túlhaladott és élő, aktív kultúrák pluralizmusa figyelhető meg. Korábbi kihalt kultúrák elemei tovább élhetnek az aktív kultúrákban. (Erre a mulandósággal kapcsolatos vélekedésekben és tevékenységekben is bőségesen találunk példákat.) A különböző aktív kultúrák egymással párhuzamosan, kölcsönhatásban léteznek. Így a parasztság őrzi azoknak a kultúráknak a hatását, amelyekkel története során kapcsolatban volt, s amelyek már halottnak tekinthetők. Őrzi a lenyomatait azoknak a kölcsönhatásoknak, amelyek a különböző idegen népekkel szomszédsági és egyéb kapcsolatai során alakultak ki. S magába foglalja annak a komplex kapcsolatnak a hatását, amely a magyar parasztságot egy szélesebb társadalmi formációt magába foglaló, integráló kultúrával összekötötte, illetve összeköti.*
Bármely kultúra az emberi lehetőségek, esélyek – Max Weber kifejezésével – korlátozott számú megvalósítási feltételét, mintáját tartalmazza. Ugyanakkor másokat elnyom, amelyeket azonban az eltérő kultúrák éppenséggel kibontakoztatnak. E tekintetben számos példát kínálnak a különféle népek temetési módozatai.
A kultúrák pluralizmusát és változatosságát néhány kultúraközi állandó – transzkulturális konstans – fogja össze:
1. A létfenntartás szükségletének kielégítése, azaz a táplálkozás, a lakhely iránti s a természeti hatásokkal szembeni védekezés igénye, társulva valamiféle ökológiai stratégiával, technikával és gazdálkodási móddal, bármilyen kezdetleges is legyen az.
2. A fajfenntartás szükségletének kielégítése, azaz a nemi kapcsolatok rendezettsége, a férfi és női viselkedési szerepkörök intézményesítése, azaz társadalmi szintű megfogalmazásuk iránti igény.
3. A kölcsönösség, a társadalmi egyenlőtlenségek kiegyenlítése iránti igény, a jog.
4. Elképzelések a rendről, arról, hogy milyennek is kellene lennie a világnak. Tehát kötelező normák alkotása annak lehetőség szerint egységes megítélésére, hogy mi a jó, a helyes, az illő, a szép, és mi a rossz, a helytelen, az illetlen, a csúf. S ez a normatív értékrend magában foglalja, mit ért az adott kultúra igazán emberin, emberhez méltón. Ezeket az elképzeléseket foglalják magukba az ideológiák, illetve a világkép.
5. Törekvés a szerzett és örökölt ismeretek megőrzésére és rendszerezésére. E részben verifikált – tudott –, részben nem verifikált – hitt – ismeretek szimbólumokban fejeződnek ki. Magukba foglalják az emberek közötti kommunikáció rendszereit (nyelv, gesztusok stb.), az ember- és természetfeletti erők átélésének és jelképekben való megragadásának készségét (mitológiák, vallás), valamint az embernek a művészi kifejezés iránti igényét.
Mindezen transzkulturális állandók társadalmi szinten intézményekben valósulnak meg, kognitív szinten pedig szimbólumokban fogalmazódnak meg.
A kultúrára általánosan jellemző, hogy tartalmai jelképes formában nyilatkoznak meg. Ilyen értelemben mondható, hogy az ember a környezetével nincsen közvetlen kapcsolatban, hanem egy szimbolikus rendszer közvetítésével érzékeli azt. A való világból származó észleléseket, behatásokat eleve megszűrik a szimbolikus világ hagyományos elképzelései és elvárásai. Ilyenformán a kultúra közvetítő, köztes eszköz. Ide sorolhatók a nyelvi formák, kifejezések, a mitologikus jelképek, a vallási és társadalmi rítusok, a nem verbális kommunikációs megnyilatkozások – valamennyi azonban a kultúra jelképes természetének szembeötlő képviselője.* A fokozottan hagyományőrző (az írásbeliséget nélkülöző) kultúrákban a kulturális meghatározottság olyan erős szabályozóerő, hogy mintegy ösztönösen működve (pseudoinstinkt) eleve meghatározza az egyén és a csoportok kultúraspecifikus – így többé-kevésbé előre látható – viselkedési és vélekedési módját a különféle helyzetekben.
Az ember jelképalkotó lény is. A társadalom zavartalan működéséhez szükséges információkat olyan módon kell megfogalmaznia, hogy azok a legkisebb romlással jussanak el a legtávolabb időben és térben. Az írásbeliséget nélkülöző kultúrák ezt az alaptudásukat olyan jelképekben fogalmazták meg, amelyek a rendelkezésre álló információs eszközöknek a leginkább megfeleltek. Ez mindenekelőtt az emberi szellem és emlékezőképesség. A szimbolikus kódolásnak, csomagolásnak éppen az a jellemzője, hogy az információ sugárzását a kognitivitás jelcsatornáiban minél biztonságosabbá igyekszik tenni.
Ilyen értelemben maga a kultúra is jelrendszer. Agenetikus közlemények s az azoknak megfelelő tartalmak magasan szervezett rendszere. Szocializációjuk folyamán a kultúra tagjai ezeket tanulják meg,* s így a rendszerre jellemző értelmezési utasítások birtokába jutnak. S már azáltal, hogy egy bizonyos kódot hogyan értelmeznek, nyilvánvalóvá teszik, hogy mely kultúrának a tagjai.
Minden faj a születések és a halálozások számának egyensúlyban tartására törekszik.* A társadalomnak megvannak tehát a maga jellegzetes ismeretei arról, hogy – adott természeti, társadalmi, történeti körülmények között – hogyan biztosítja a népesség fennmaradását, a növekedéséhez szükséges születések számát, s gondoskodik arról, hogy tagjai a lehető legkisebb számban haljanak meg rendellenes életkorban, illetve körülmények között. Hogy mikor és hol mit tartanak rendellenesnek, az bizonyos mértékig függhet a helyi hagyományoktól, ám alapvetően mégis az egyedeket jellemző általános biológiai adottságoktól függ. Így általánosan szabályszerű, hogy a halandóság újszülött- és csecsemőkorban nagy, tízéves kor felé közeledve pedig rohamosan csökken, tíz és húsz év között a legkisebb, majd előbb lassan, negyven-ötvenéves kortól fokozatosan növekszik, míg idős korban teljessé válik.* Természetesen az egyes társadalmak tagjainak biológiai életpályája, de még inkább társadalmi életszakaszai függnek az adott természeti, társadalmi körülményektől. Ezek a biológiai állandók lehetnek az alapjai annak, hogy a különböző kultúrák hasonlóan igyekeznek biztosítani az újszülöttek és csecsemők védelmét, a fiatalok halálát áltálában természetellenesnek tartják – bizonyos, a közösség fennmaradását más vonatkozásban biztosító különös körülményektől (például a közösség harcban való védelme) eltekintve –, s az időskori halált – valamilyen kultúraspecifikus módon feldolgozva – elfogadják.*
3. A népesség megoszlása életkoronként és nemenként Magyarországon 1910–1975 között.
A századelő népességét a fejletlen országokra jellemző korfamodelljéhez hasonlóan a születések nagy száma határozta meg, s az, hogy minden korcsoportból aránylag sokan haltak meg. Az életkor minden szakaszában viszonylag magas volt tehát az egyes egyedek halálának valószínűsége. Az ilyen széles alapú korfa – azaz a születések és halálozások magas száma – messzemenően jellemzi a paraszti társadalom népességmozgalmi képét, s megmutatja, minek alapján alakult ki a hagyományos paraszti halálkép.
Az 1920-as és 1930-as korfa, lényegében az előzőnek megfelelően, népességmozgalmi és kulturális tendenciákra utal, ám jól megfigyelhető benne az első világháború tragikus vesztesége.
Az 1975-ös korfa az elmúlt évtizedek során felgyorsult kultúraváltási folyamatról is tanúskodik, s a fejlett ipari országok korfamodelljéhez közelít. Jóval szűkebb alapon áll: kisebb a születések száma, ám csökken a halálozási arányszám is. Ennek megfelelően jelentősen megnövekszik a fiatal, a felnőtt és bizonyos mértékig az idős nemzedék túlélésének valószínűsége. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy ezek a nemzedékek mintegy mentesítve érzik magukat a halál gondjától, s azt kizárólag a legidősebb nemzedék ügyének tekintik. Eközben kialakult a halálhoz való viszony új módja.
4. Az előző ábrán bemutatott korfák – populációs keresztmetszetek – a népmozgalom főbb mutatóinak folyamatába állítva szemléltetik a kultúraváltás tendenciáját: a sok születés – sok halálozás törvényének átalakulását a kevesebb születés – kevesebb halálozás irányába. (Demográfiai Évkönyv 1979: 374. lap adatai alapján)
Aminthogy a házasság, illetve a család – a legáltalánosabban elterjedt intézmény – azért jött létre, hogy keretei között biztosítsa – a különneműek együttéléséből – a közösség folytonosságát garantáló gyermekek születését, és – a különböző életkorcsoporthoz tartozók együttélése révén – a gyermekek kultúrába vonását, szocializációját, úgy a társadalmaknak is ki kellett alakítaniok azokat a kulturális intézményeket, amelyek segítenek levezetni a családban, illetve rokonsági kiscsoportban azt a változást, amelyet bármely tagjának halála okoz. A halál következtében megváltozott helyzetű – hiányos s általában sérülékeny – családról a kultúrák eltérő módon gondoskodnak. Valamennyinek célja azonban, hogy a kisközösség egyensúlya úgy álljon helyre, hogy a nagyobb közösség belső rendje ezáltal lehetőleg ne kerüljön veszélyhelyzetbe. Így a termékeny életkorban lévő özvegy férfiak és nők számára általában megengedi a közösségi hagyomány az újraházasodást.
5.1. Korspecifikus halandósági arányok modellje:
- - természeti népeknél, ahol a várható élettartam 30 év
–– fejlett ipari társadalmakban, ahol a várható élettartam 70 év (E. WRIGLEY, 1973. 9. lap 1. 1. ábra felhasználásával)
5.2. Az ember biológiai életívének modellje a korcsoportok feltüntetésével
(Charlotte BÜHLER és R. EKSTEIN, 1973: 351. lap 1. ábra felhasználásával)
5.3. Az ember biológiai életívmodelljének és a különböző életkorok túlélési valószínűségének összevetése, az átmeneti rítusok feltüntetésével:
- - biológiai életív
–– a túlélés valószínűsége
a korcsoportváltás rítusai: 1. keresztelő; 2. legény-, illetve leányavatás; 3. házasságkötés; 4. temetés.
5.4. Az ember biológiai életívmodelljének és a különböző életkorokban beállott halál kulturális értékelésének összevetése.
5.5. Az ember biológiai életívmodellje összevetve a halandósági arányokkal, valamint a különböző életkorokban beálló halál kulturális értékelésével és a korcsoportváltás rítusainak feltüntetésével.
A halál révén sérülékennyé vált kisközösségek és az azokat integráló nagyobb közösség kapcsolatának újjárendeződését biztosítja és vezeti le a gyász mint kulturális intézmény.
A hagyományőrző magyar parasztság körében a házasságok valamely fél halálával szűnnek meg. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a túlélő házasfél életformája megváltozik. Ez az állapot az özvegység. A szülő vagy mindkét szülő halála után a gyermek árva lesz. Az özvegy vagy az árva helyzetét befolyásolják a gazdasági és társadalmi viszonyok, de elsősorban életkora határozza meg.
A kultúra feladata tehát az, hogy adott körülmények között biztosítsa a születések számát, s tagjainak megadja a lehető legoptimálisabb, legsikeresebb életvezetési modell mintáit, és biztosítsa ezek megvalósítási lehetőségeit. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy minden kultúra – ismereteinek megfelelően – számon tartja a hagyományos halálokokat, s hagyományaiban igyekszik átadni tagjainak azt a tudást, melyekkel ezek megakadályozhatók, illetve elodázhatók.
A halálokok – kultúraspecifikus – ismerete egyúttal azt is jelenti, hogy a kultúra rendelkezik bizonyos normákkal, illetve mintákkal afelől, hogy tagjainak mekkora az általános, illetve a társadalmilag és gazdaságilag várható hasznos élettartama.*
A paraszti közösségek az információ közlésére sajátos rendszereket alakítottak ki és használtak.* Ezeket többek között az jellemzi, hogy általában nem olyan végletes analitikus, logikai absztrakció eredményei, s nem csak és kizárólag információk továbbítására specializált rendszerek, mint az írásbeliség, hanem tartalmukban és hatásukban, de megnyilvánulási módjukban is áthatják a kultúra egészét: a nyilvános és a privát szférát egyaránt. Mivel torzulásmentes közvetítésére törekedtek, a kódolási módot jellemzi a fokozott intenzitás és frekvencia, azaz hogy ugyanazt a tartalmat gyakran párhuzamos jelcsatornákon közvetítik, illetve időről időre megismétlik a különböző jelcsatornákban. Jellemzi őket továbbá, hogy az adott tartalmat gyakran túljelzik, az azonos információt hordozó kódokat halmozzák, illetve a hatást igyekeznek valamennyi emberi érzékszervre kiterjeszteni.
A kódokban – a paraszti kultúra jellegzetes világképének megfelelően – gyakoriak a szimbólumok; a jelképek. Ezeknek nemcsak megfejtése, értelmezése okoz gondot, hanem gyakran még szimbólum voltuk sem tűnik azonnal és magától értetődően szemünkbe.
Még nehezebb feltárni a vizsgált közösség vélekedését a szimbólum és a szimbolizált közötti viszonyról. A szimbolikus dolgokkal, eseményekkel, jelenségekkel – tehát a megfigyelhető, lemérhető, leírható és leltározható tényekkel – ellentétben, itt az azokhoz fűződő, egyáltalában nem nyilvánvaló és szembetűnő viszonyokról, a gondolattársítás tradicionális szabályairól van szó. Azokról tehát, amelyek lehetővé teszik vagy megtiltják, sőt kizárják az értelmezésből (értelmetlenné teszik) a kultúra egyes területeinek más területeivel való összekapcsolását. A szimbólumok a kultúra különböző területei között olyan összefüggéseket, kapcsolatokat teremtenek, amelyeknek érzelmi, akarati és, felszólító-mozgósító hatása olykor erősebb, mint értelmi, gondolati szerepe. Ebben rejlik társadalmi és mentális dinamikájuk. Ennek révén fontos szerepet játszanak a rítusokban, amelyeknek éppen az egyéni vagy a társadalmi harmónia felborulása, veszélybe kerülése – a szociokultúrás rendszer homeosztázisának zavarai – esetén az a feladatuk, hogy a hagyományos keretek között egy új egyensúlyi helyzetbe vezessenek át, s a veszélyhelyzetet így feloldják.*
A mulandóság tudata – mint látni fogjuk – mélységesen áthatja a paraszti kultúrát, anélkül azonban, hogy a legcsekélyebb mértékben is megengedné, eltűrné a fatalista gondolkodást. A paraszti közösségek tagjaiban mindig ébren van az emberi élet végességének tudata, de ez soha nem gátolhatja az életre és a megélhetés gondjaira összpontosító igyekezeteket, legfeljebb fegyelmezi. Ezt a látszólagos ellentmondást – a halál tudatával való együttélést – a paraszti vélekedésmód a mulandóságra vonatkozó ismeretek megfogalmazásmódjával, kódolásával is igyekszik feloldani. Ezeket az információkat ugyanis általában jelképekben, szimbólumokban fejezi ki. Ez pedig lehetővé teszi, hogy ezek az ismeretek a parasztélet hétköznapjainak és ünnepeinek más tartalmú szimbólumaival természetes és tartalmas egységet alkossanak. Sajátos tartalmuk akkor válik meghatározóvá, amikor egyrészt egy-egy haláleset kapcsán – az aktuális igénynek megfelelően – összevonódnak: koncentrálódnak, másrészt egyéb, kimondottan a haláleset kihívásának hagyományos kulturális megválaszolásához szükséges speciális szimbólumokkal egybekapcsolódnak. Az egyes speciális kihívások megválaszolásához szükséges ismeretek nagy része a jelképek révén passzívan állandóan jelen van a mindennapi élet kultúrájában – s akkor aktivizálódik, amikor az időszerű szükségletek ezt megkívánják. Ilyenféleképpen feltehetjük, hogy az írásbeliséget nélkülöző kultúrákat jellemzi az alapvető ismeretek állandó, látens jelenléte, amelyek konkrét helyzetekben aktualizálódva felszínre kerülnek, és így fejtik ki hatásukat. Ez figyelhető meg a halálra vonatkozó általános ismeretekkel kapcsolatban, amelyek mindig az egyes egyedi helyzeteknek megfelelően fejeződnek ki, illetve jutnak érvényre.
A paraszti kultúrának tagjait gyakran érik a halállal kapcsolatos, változatos megformálású, megjelenítésmódú figyelmeztetések: dalok, balladák, mondák, hiedelemtörténetek, mesék, zenei élmények, táncok, szokások, cselekvések, gyülekezések, vizuális ábrázolások stb. formájában. E kifejezések között azonban ritkán találkozunk a tartalom közvetlen, tételes kifejezésével. Például azt a tényt, hogy „minden ember halandó”, ritkán mondják ki – legfeljebb az öregek egymás közt –, de állandóan erre figyelmeztet – s egyúttal ezáltal fegyelmez – például a temető látványa, különösen azon falvakban, ahol a település legtöbb pontjáról jól látni azt. Egy temetésen a legritkább esetben mondják ki azt a tényt, hogy „a megboldogult halála az emberi élet természetes velejárója”, hogy „hozzátartozóinak, az életben őreá utaltaknak mielőbb biztosítaniuk kell megélhetésük új módját”, hogy „a rokonsági, szomszédsági kiscsoportokban fokozott együttműködéssel az elhunytat mintegy pótolni kell”, s hogy „a faluközösségnek ügyelnie kell arra, hogyan alakulnak ennek a csoportnak az újjászerveződési kísérletei, hiszen sikerességük az egész faluközösség belső egyensúlyára hat” – mindezt tehát ilyen tételesen nem fogalmazzák meg, de ezek kifejezésére, megértésére, elfogadtatására irányul az egész hagyományos temetkezési szokásegyüttes.
Érvényes ez a megfigyelés a kultúra legkülönbözőbb területeire is. Például az olyan mindennapi munkaeszköz, mint a kapa vagy ásó, a közismert Ásó, kapa, nagyharang válassza el őket! szólásban, illetve közkeletű szövegek vagy párosítódalok állandósult szövegzáró formulájaként – jelképes értelmet nyer. Azt a kívánságot fejezi ki, hogy az ifjú házasok vagy összeénekeltek új, páros élete hosszú legyen, s csak a halál választhassa el őket egymástól. Ez a szerencsekívánság annyira ismert, hogy eredeti jelentése, illetve az az esemény, amelyre vonatkoznak, rendszerint nem is tudatosul sem a kimondókban, sem a hallgatókban. Az alapjelentés akkor ismerhető fel és érthető meg, amikor valaki részt vesz egy temetésen, s látja, amint a sírba eresztett koporsóra a katolikusoknál szakadatlan harangzúgás közepette hányják a földet.
S hogy ezeket a mindennapos szerszámokat hogyan használják a különös – szakrális – eseménynél, arra példának idézzük a pányoki (Abaúj megye) szokást. Itt ugyanis a sír behúzása után, a koszorúk elhelyezése előtt, a sírásók a friss sírhantra keresztbe fektetik szerszámaikat. A szerszámokból így formált időleges jellel – az apotropeikus, gonoszűző alapjelentésű kereszttel – mintegy lezárják a sírt, így is hangsúlyozva az élők és a halott között immár véglegessé vált elkülönülést.
Az ásónak, illetve az ásásnak más irányú szimbolikus jelentését mutatja az az országszerte ismert, az Őrségben feljegyzett hiedelem, amely szerint halottak napján, illetve hetében nem szabad, sőt tilos ásni, kapálni, szántani, azaz a földet bolygatni. Nyilvánvalóan annak a vélekedésnek analógiájaként, amely szerint a föld nem más, mint a halottak pora, illetve nyughelye. Egy alapvetően földművelő társadalom számára – a külső megfigyelőnek úgy tetszhet – aligha találhatni ellentmondásosabb tilalmat. A mindennapi tevékenység mégis azáltal válik különös jelentőségűvé, jelképessé, hogy egy tilalom a kultúra sajátos területével – a halottkultusszal – szakrális-szimbolikus megfelelésbe állítja. E tilalom révén a mindennapos alapvető gazdasági tevékenység egy sajátos jelentéstartalma nyilvánul meg s aktualizálódik. Mindehhez még hozzátartozik a tágabb kontextus: az a tény ugyanis, hogy a halottak ősz végi ünnepe a termények betakarítása utáni időre esik, mikor már nem bolygatják a földet.
Az ásó – föld – halottak – halottkultusz szimbolikus megfeleléssor állandó, de semmiképpen sem kizárólagos mivoltára figyelmeztet az az országszerte általánosan ismert álommagyarázat, amely szerint, ha valaki ásással, földmunkával álmodik, illetve az udvarán disznó túrja a földet, annak hamarosan el kell temetnie valakit, azaz halál esik a családban. Így tárul fel fokozatosan a szimbólum alapjelentése, amely összekapcsolja a földet és a földben nyugvó halottakat, illetve azok kultuszát. Jól rávilágít a szimbólum általános természetére példánk, hiszen bizonyos – kultúraspecifikusan értelmezett – hasonlóság, illetve analógia az alapja, amennyiben a földet azonosítja a földben porladókkal. Amit a református vigasztaló temetési prédikáció ismert fordulata úgy fejez ki, hogy a temetés nem más, mint a pornak a porba tétele. A jelentés szerteágazó mivoltát még nyilvánvalóbbá teszi a közismert „Porból lettél, porrá leszel” bibliai toposz. A két tartalom szimbolikus összekapcsolása a kultúra különböző szemantikai rendszereiben fejeződik ki, mint láttuk például a különös eszközhasználati aktusban, az állandósult szövegformulában, a normatív cselekvési tilalomban és az álommagyarázó hiedelemben. E szimbolikus megfeleléspár nyitottságára, komplexitására, összetettségére jellemző a két tartalmat megjelenítő kódok nagy szóródása, amelyeket asszociációs, gondolattársítási lehetőségek kötnek össze, alkalmat adva a félreértésekre éppen úgy, mint a további elemekkel való összekapcsolódásra (vö.: például a kereszt és az egymáshoz keresztbe fektetett szerszámok jelentéstartalma). A jelek (szignansok) összekapcsolásában az érzelemnek legalább olyan fontos szerepe van, mint a gondolkodásnak.
Ezeknek a szimbolikus kapcsolatoknak a földművesek – jóllehet tudnak róluk – nincsenek és nem is lehetnek állandóan a tudatában. Sőt maguk a sírt ásó parasztemberek is munkaeszközeiket a legtermészetesebben használják szerszámként. Aminthogy a sírásás során is e nehéz munkának megfelelő a viselkedésük: tréfálkoznak, szitkozódnak, bőven esznek, isznak stb. Szerszámuk csak arra a pár pillanatra válik átmenetileg rituális funkciójú, szimbolikus tárggyá, amíg a behantolt sírra fektetik.
A szocializáció folyamán adott társadalom tagjai megtanulják azt, hogy egyes területek mely másokkal állíthatók kapcsolatba, másfelől pedig, miután az egyének ezt tudatosították, megtanulják felismerni azokat az alkalmakat, amikor a kulturálisan adott lehetséges kapcsolatok közül valamelyik – az aktuális kihívásoktól függően – átmenetileg fontosabbá válik. Elsajátítják azokat az ismereteket, amelyek révén különbséget tudnak tenni ünnep és hétköznap, nyilvános- és magánszféra, ünnepi, szakrális és profán között, megtanulják a viselkedés, a kommunikáció és az eszközhasználat megfelelő és megengedett alkalmazási módjait.
Azonban nemcsak a közösségi élet megkülönböztetett eseményei változtatják a szimbólumok tartalmát. Egy-egy kultúra tagjai – és azok külső megfigyelői – tulajdonképpen egész életükön keresztül tanulják a kultúra egészét behálózó szimbolikus kapcsolatokat s a velük való helyes bánásmódot, s azoknak az általános és a saját helyzetekre vonatkozó értelmét.
Az ember életében vannak olyan periódusok, illetve helyzetek, amelyek különösen alkalmassá teszik az egyént az egyes hagyományos szimbólumkapcsolatok megértésére, illetve arra, hogy azok tartalmát a saját helyzetére vonatkoztassa. Így például az idős kor, a hosszan tartó betegeskedés vagy az olyan élethelyzetek is, mint a katonáskodás, a hosszú távú migrálás (például amerikázás), a szerelmi csalódás – általánosabban fogalmazva: az elválás, elzártság, elutazás, magára maradás, fenyegetettség – sajátos, egyéni lelkiállapotai és tapasztalatai alkalmassá teszik az egyént a közösségi kultúra szimbólumainak fokozottabb megfigyelésére, megértésére, tudatosítására. S ezek valamiképpen kapcsolatban vannak a halállal, mulandósággal.
Összefoglalva tehát az eddig elmondottakat, megállapíthatjuk: a halállal kapcsolatos ismereteket, stratégiákat és intézményeket az adott társadalom kultúrája foglalja magában. Ezeknek a kifejezés- és fenntartásmódja mindig kultúraspecifikus. Egy adott kultúra tagja e stratégiákkal és ismeretekkel nem elementáris mivoltukban találkozik, hanem a kultúrát jellemző jelekben, szimbólumokban. Ezek a jelképekben kódolt információk a különféle kommunikációs csatornákon egymással párhuzamosan s rendszeresen ismétlődve, folyamatosan hatnak a kultúra tagjaira. Cselekvési, vélekedési mintákat nyújtanak számára, amelyekkel meghatározzák tevékenységüket. E minták elsajátítása nyomán alakul ki az egyénben a kultúraspecifikus beállítódás, amely oly erőssé válik, hogy mintegy ösztönösen meghatározza őt.*
A parasztságot mint társadalmi nagycsoportot, a faluközösséget, a rokoni, illetve szomszédsági együtteseket mint társadalmi kiscsoportot, a családot mint az egyént körülvevő elemi csoportot, s az egyént mint a kultúra hordozóját, hasonlóan a kultúrához vagy a világképhez, vizsgálhatjuk a rendszerelmélet módszereivel. Hiszen más-más szinten valamennyi nyitott rendszernek tekinthető.
E tételt tulajdonképpen már maguk a legarchaikusabb s legegyszerűbbnek tekintett kultúrák is felismerték és alkalmazták mitologikus ismereti rendszereikben.* A mitologikus gondolkodásmód jellemzője, hogy univerzálékból építkezik. Azaz igyekszik természetet és társadalmat, egyént és közösséget, külsőt és belsőt, tudottat és hittet, reálisat és irreálisat azonos módon megközelíteni, és e különféle szintű rendszerek közötti analógiákat felállítani. Ezekből a mitologikus univerzálékból viszonylag ellentmondásmentes világkép épül fel.
A világképet a kultúra részeként értelmezem, s azon vélekedések, tapasztalatok és elképzelések rendszereként fogom fel, amelyet az adott társadalom önmagáról, tagjairól, környezetéről és helyzetéről nemzedékek során kialakított, s melynek ismeretét minden tagjától elvárja.* A világkép lehetőséget nyújt ismerőinek arra, hogy a jelenségeket és dolgokat azonos, átfogó kategóriák szerint, viszonylag ellentmondásmentesen ítéljék meg, s így egy meglehetősen homogén, zárt rendszert építsenek fel. A világkép erőteljesen normatív karakterű, azaz megszabja a társadalom tagjainak viselkedését.
Történelmi, gazdasági és társadalmi hatások, valamint kulturális kölcsönösségek befolyásolták azokat a hagyományokat, ismereteket, melyeket az egymást váltó nemzedékek napjainkig felhalmoztak ember és mulandóság viszonyának megítéléséről. Az, hogy melyik társadalom milyen választ ad a halál kihívására, függ a gazdálkodásmódtól, a társadalom belső szerkezetétől, a társadalmi egyenlőtlenségektől, az ezeket szolgáló vagy ellensúlyozó ideológiáktól, az integráló, szélesebb társadalmi formációval kialakult kölcsönhatástól s alkalmasint a közösség felerősödő vagy csökkenő társadalmi szintű veszélyeztetettségétől (például háborúk, járványok idején).
A világképnek alapvető feladata az, hogy tagjait a mulandóság természeti törvényének elfogadására felkészítse, a nemzedékek során felhalmozódott tapasztalatokat megőrizze, rendszerbe foglalja, s az élők és eljövendők számára hozzáférhetővé tegye. Feltétlenül szükséges; olyan általános érvényű állásfoglalást létrehoznia, amely lehetővé teszi, hogy a társadalomszervezet egésze megrázkódtatások nélkül működjön, miközben tagjai egymást váltják. A közösségnek a fennmaradáshoz olyan hatékony viselkedési parancsokat kell kialakítani és örökítenie, amelyek azokban a veszélyhelyzetekben lépnek működésbe, melyek egyik tagjának elvesztésekor támadnak. Valamennyi közösségben ki kellett alakulniok tehát olyan szabályoknak és utasításoknak, amelyek általános érvénnyel és kötelező erővel megszabták, hogy mit kell tenni az elhunyttal, és megfogalmazódtak olyan – szintén közösségi érvényű – állásfoglalások, amelyek az egyes egyedeknek és csoportoknak a halálról alkotott vélekedését meghatározták.
Minden társadalomnak érdeke s feladata is, hogy az egyén ne felkészületlenül találja magát szembe a mulandóság kihívásával. A világképbe foglalt parancsok tehát arra törekszenek, hogy az egyes embert az elmúlás bénító tudatától felszabadítsák, testi és szellemi energiáit az életre irányítsák.
A paraszti világkép a maga szintjén teljes értékű kísérletet tesz arra, hogy választ adjon az emberi élet legkülönbözőbb kihívásaira. A világkép nemcsak a típusválaszokat – tagjai viselkedésének vezérlési programját – tartalmazza, hanem egyúttal szabályozza azt is, hogyan alkalmazhatók ezek az egyedi helyzeteknek megfelelően. Az is jellemzi a világképet, hogy ezek az alkalmazási változatok milyen határok között mozoghatnak. Amikor a paraszti világképet általában hagyományosnak tekintjük, akkor e jelzővel éppen arra a sajátosságára mutatunk rá, amely a lehetséges változatok körét igyekszik szűkre szabni, feltehetően a társadalmi rendszer zavartalan működése érdekében, védelmében, azért, hogy tagjainak várható viselkedése nagy valószínűséggel előre kiszámítható legyen. Ez következik egyrészt az adott kultúra történeti-gazdasági fejlettségi fokából, másrészt – ennek megfelelően – az írásbeliség hiányából. Hiszen az emlékezetre, kell bízni az adott világkép tagjait vezérlő programot.
Valamennyi kultúrának tehát szükségszerű és alapvető részei azok a meggondolások, vélekedések, amelyek a mulandóság feldolgozásában, megértésében és elfogadásában segítik tagjaikat, illetve kötelezőek rájuk nézve. E vélekedések, meggondolások rendszerét nevezzük adott társadalom, adott kultúra halálképének.
A halálképet az adott kultúra világképének szerves részeként értelmezzük, amely azon tapasztalatok, vélekedések és elképzelések rendszereként fogható fel, melyet adott társadalom a halálról, a halottról, a mulandóságról, az élők és a holtak viszonyáról nemzedékek során kialakított, s amelynek ismeretét minden tagjától elvárja. A halálkép lehetőséget nyújt arra, hogy ismerői a mulandósággal kapcsolatos eszméket, jelenségeket és dolgokat azonos, átfogó kategóriák szerint, viszonylag ellentmondásmentesen ítélhessék meg, s így – a világképnek megfelelő – meglehetősen homogén rendszert építsenek fel eszméikből. A halálkép kifejezetten normatív jellegű, azaz megszabja a társadalom tagjainak viselkedését. Ilyenformán az adott közösség halálképe meghatározza és hitelesíti a temetkezési szokások gyakorlatát is.
Ez érvényes a magyar parasztságra is.
Jellegzetes halálképe révén a magyar parasztság arra törekszik, hogy az egyes embert a halál bénító tudatától felszabadítsa, s testi és szellemi energiáit az életre irányítsa.
A haláleset kiváltotta igények, kihívások megválaszolási módját – tehát a halálkép egészét – alapvetően meghatározza a paraszti közösség jellegzetes ökotípusa, gazdasági tevékenysége s annak fejlettségi foka.* Az elsősorban földművelő, állattartó, halász, kézműves, illetve ezeket valamiképp ötvöző életforma s az abból következő vagyoni és társadalmi helyzet, valamint a létfenntartó tevékenység hagyományőrző foka feltétlenül befolyásolja, alakítja a halotti szokások megvalósulási formáját. Így például a sárréti pákászok temetése is hasonló volt, életmódjukhoz, mely a legegyszerűbb körülmények között zajlott le. A szertartást sokszor csak vízen járó társaik vagy a pásztorok végezték el saját tisztességük és képességük szerint. Koporsó helyett csónakjukba fektették a halottat, a temető helyett a vízi világ valamelyik szigetére vitték, sírját nem sírjelről, hanem egy szembetűnően nagy vagy különleges formájú fáról ismerték fel. A földművelő falulakók szemében rendellenesnek, titokzatosnak, pogánynak tetszett ez az elhantolási mód. Bizonyára ezzel magyarázható, hogy sok hiedelem vette körül a pákászok temetését, azok sírját, illetve lelkük bolyongását és mulatozását.
Meghatározónak kell tekintenünk továbbá adott közösség társadalmi szervezettségi formáját, struktúráltságát. A kiscsoport által birtokolt társadalmi státus éppen az ilyen kimondottan közösségi szokások során fejeződik ki, erősödik meg. Az ilyen kollektívan gyakorolt szokások alkalmával hatnak kifejezettebben, szembetűnőbben a paraszti közösségben állandóan jelenlévő kohéziós erők.
Az alföldi mezővárosok, hajdúvárosok, hatalmas kiterjedésű falvak bonyolult társadalmi rétegzettségében például a halotti szokások lebonyolítására is külön szervezetek, illetve speciális feladatkörök alakultak ki. Ezeken a nagy létszámú agrártelepüléseken általában több Halotti Társulat (majd temetkezési vállalkozó) is működött, saját tisztségviselőkkel és eljárókkal. Ilyen például a Kiss Lajos által leírt halotti pénzbeszedő, illetve a halottas ember. Ugyanő írja le a temetést szervező paraszti specialista, a funerátor feladatkörét, aki tevékenysége révén a temetést belekapcsolja a nagyközség belső munkamegosztásába: „A halál beálltával a bejárónak megkezdődik a hivatása, és a temetés befejezéséig tart. Ő a temetésrendező. Kötelessége, hogy a kerületi orvossal a halotti bizonyítványt kiállíttassa, s azzal bejelentse a halottat az anyakönyvvezetői hivatalnál. A papnál megbízatásához híven elmondja, mikor és hogy temetik a megboldogultat, énekszóval vagy prédikációval. A nagygazdát, előkelő állású urakat három óniával, vagyis a diákok énekkarával. A nagyon szegény: ingyenes halott.
A funerátor jelentkezik a kántornál, átadja neki a halotti bizonyítványt, majd az elemi iskola V-VI. oszt. tanítójánál 4 vagy 6 ún. halotthoz járó gyerekért, akik a halottat kiéneklik a kántor vezérlete mellett. Kimegy a temetőbe a sírásást elintézni, esetleg sírhelyet váltani. A harangozónál pedig a harangozást beszéli meg, lelkére kötvén, hogy szépen harangozzon, vagyis ne kolompoljon, mint a birka, hanem arányos tempóban, egyforma ritmussal. Itt is, ott is a díjakat fizeti. Fiatalok temetésekor ő gondoskodik fátyolos legényekről, lányokról, kiket a családhoz tartozók és jó barátok közül gyűjt össze. Ahol gyászjelentést nyomtatnak, azokat széjjelhordja. Közvetlen temetés előtt kocsin megy a papért és kántorért azok lakására. Gyalog kíséri ki a temetőbe a halottat, amikor mindig a kántor balján megy. A sír behúzása után meghívják a halotti torba, honnan ezelőtt nagygazda helyről paprikás húst vitt a harangozónak, még bort, pálinkát, ha soká és szépen harangozott.”*
A halotthoz való viszony egyúttal az elődökhöz, az ősökhöz való viszony is, s ez a tény messzemenően alakítja a halotti szokásokat. Az ősök tisztelete tulajdonképpen nem más, mint az élő közösség létét lehetővé tevő, azt eredményező és megszabó saját múlt emlékének ápolása, az élő közösség identitástudatának egyik alapforrása.
A vidékről elszármazott városlakók még ma is gyakran családostól keresik fel szülőfalujuk temetőjében rokonaik, elődeik sírját halottak napján. Sőt – aki teheti – ellátogat az azóta az országhatáron kívül került szülőhelyük temetőjébe is.
Az őskultusznak a halottak tiszteletében megnyilatkozó formái a halotti szokásokban is kifejeződnek, tartalmát elmélyítik, s ugyanakkor a közösség helyzetének erkölcsi mércéjévé is válnak. Hiszen minden egyes haláleset alkalmával megítéli a közösség, menynyire tudta, illetve tudja biztosítani tagjai számára a hagyományosan sikeresnek tekintett létstratégia kivitelezését.
A helybéliek elmondása szerint; az oly sok fiatal életét kioltó ököritói szerencsétlenség utáni temetésen, illetve később, a közös síremlék állításakor összegyülekezett rokonok, barátok között – a fájdalom és megdöbbenés mellett – fennszóval és élesen megfogalmazódott, hogy értelmetlen a fiatalokat – a régi szokást követve – olyan erősen tiltani egymástól.
A temetkezési szokások tartalmazzák az adott társadalomra jellemző közösségi morális, etikai értékelő vonatkozásokat. Az elhunyt élete halálával válik lezárt egésszé. A szűkebb, illetve tágabb közösség, melynek tagja volt, a temetés módjával s a közösségi részvétellel fejezi ki erkölcsi, etikai ítéletét, azaz értékeli az elhunyt által leélt életet.
Nehezen vizsgálható, de feltétlenül szerepet játszik a halál körüli szokások alakításában az adott közösségben elfogadott mentalitás, s annak egyéni és csoportos megnyilatkozási lehetőségei.
A mentalitás sok vonatkozásban színezi a temetkezés szokásait, azok egyedi, lokális jellegét erősítve. Bár a közösségi ellenőrzés meglehetősen rugalmas e tekintetben, mégis félreérthetetlen határokat szab a szélsőségesnek ítélt megnyilatkozásokkal szemben.
Így például az egyik észak-magyarországi faluban szokássá vált, hogy a különböző rokoni csoportokhoz tartozó legények a temetésekkor szinte versengve ástak mélyebbnél mélyebb sírokat, míg aztán az egyikükre rászakadt a föld, s csaknem életével fizetett a versengésért.
Eltűrte, de igen furcsállotta a közösség egy taktaszadai öreg pásztorember – ki életében igen sok asszonynak járt kedvében – utolsó kívánságát, hogy cifraszűrében ravatalozzák fel s temessék el. Temetésekor meghúzatták a környékbeli falvakban a harangokat, hadd tudják meg egykori szeretői, hogy ki halt meg.
A haláleset alkalmával feltörő egyéni és közösségi érzelmek kinyilvánítási formái szükségszerűen beépültek a halott körüli szokásokba, éppen úgy, mint az ezeket fegyelmező, a szélsőséges lelkiállapotban az egyént segítő elvárások.
A társadalom szintén hat e szokásokra. Ezek elsősorban a politikai eszmék és intézmények, valamint a vallási eszmék, egyházi szervezetek szükségszerű befolyása révén érvényesülnek, fejtik ki hatásukat s fonódnak egybe a parasztság hagyományos világképével.
A közigazgatási rendeletek olykor beépültek a paraszti hagyományokba, máskor azonban alapvetően befolyásolták, korlátozták, végül felszámolták azokat. Így például, annak a többször megújított rendeletnek a hatását, amely kötelezővé teszi a temetői hullaházak építését, felerősíti az a tény, hogy mind több falun lakó is kórházban fejezi be életét. Így a háznál való ravatalozás az utóbbi két évtizedben fokozatosan megszűnt, s a hagyományos temetési szokásoknak csak néhány eleme maradt meg, az is csak egy napra, a temetés napjára korlátozódva. Nem ritka, hogy Csehszlovákia, Románia magyarlakta vidékeinek temetőiben a magyar anyanyelvű kisebbség sírjain következetesen piros és fehér virágokat ültetnek a sírhant zöldjébe.
A paraszti temetkezési szokásokra állandóan hatnak az integráló társadalom vallásos eszméi. Ezeknek a mondhatni intézményesített világképeknek az elemei sajátos együttessé alakulnak a paraszti társadalom tagjainak vallásélményében, amely magában foglalja az egyház által hirdetett, elfogadott, illetve megtűrt vélekedéseket és gyakorlatokat, de éppígy a valláson kívüli, illetve az archaikus képzeteket, rítusokat is.
Az egyházak liturgiáinak és a népi temetési szokásoknak bonyolult kölcsönhatásrendszerét példázza az, hogy mennyire sikertelenül próbálták mind a katolikusok, mind a protestáns egyházak híveiket a mértéktelen torozástól eltanácsolni, mert a legtöbb községben mind a mai napig ragaszkodnak hozzá. Ugyancsak évszázadok óta törekszik például a protestáns egyház a végtisztességtévő gyülekezet tagjait rávenni arra, hogy a halálkor figyelmüket az életre, az élőkre fordítsák, hiszen a halott kívül esik a földi erők hatásán. Mégis elvárják a hívek papjuktól, hogy az az elhunyt – vélt vagy valós – érdemeiről hosszan megemlékezzen, vagy legalábbis az ezeket felsoroló búcsúztatókat végighallgassa. Sőt igen fontos szempont volt egy-egy község, gyülekezet papválasztása alkalmával, hogy a jelöltek hogyan tudnak temetni. Minél jobban meg tudja valamelyikük ríkatni a községet, annál inkább tisztelték, holott esetleg egyéb érdemek előbbre valók lettek volna.
A paraszti közösségekben a mulandósággal kapcsolatos szokások ismerete a közösség minden tagja számára kötelező, hiszen egyrészt mindenkinek meg kell adnia hozzátartozóinak a méltó végtisztességet, azaz a hagyományoknak megfelelően kell eljárni a temetésükkor. Másrészt pedig kinek-kinek fel kell készülnie arra, hogy majd tisztességgel tudjon megfelelni élete utolsó feladatának, s szembe tudjon nézni saját halálával.
Mivel a halál minden ember számára minden időben kikerülhetetlen biológiai tény, a különböző kultúrákban egymáshoz hasonló, sőt azonos vagy csaknem azonos fogantatású elképzelések figyelhetők meg anélkül, hogy e vonatkozásban közvetlen kapcsolatok kimutathatók lennének. Egyrészt olyan meggondolásokról, indíttatásokról van szó, amelyek bármely emberből azonos viselkedést, vélekedést válthatnak ki, azaz eredendően az emberi gondolkodásra, világképalkotásra jellemzőek: archetipikusak.
A különböző kultúrákban aligha találhatunk még egy olyan kifejezetten archaizáló tendenciájú rendszert, mint amilyen a halál körül alakult ki. Közrejátszik ebben az elődök, illetve az elődöktől örökölt hagyományok tisztelete, és – ezt erősítve – a halottaktól való félelem. Velük szemben ugyanis az élők más eljárásmódot nem követhetnek, mint azokat, amelyek még ezek életében érvényben voltak, amelyeket ismerhettek, amelyeket így szükséges fenntartani, hogy hatni lehessen rájuk. (Természetesen e megállapítások csak azokra a kultúrákra vonatkoznak, amelyekben magától értetődően hisznek a halál utáni tovább létezésben.)
A halállal kapcsolatos vélekedések és cselekvések területén a hagyományokhoz való ragaszkodás még erőteljes. Az újítások itt törtek át a legkevésbé, hiszen az elődök tisztelete és félelme a közösség által megélt múlt tiszteletére és védelmére is int. Továbbá, az élőknek nincs más eszközük, hogy kapcsolatot tartsanak a továbbélőknek tekintett halottakkal, mint amit elődeik rájuk hagyományoztak, kipróbáltak, amelyekhez ezért fokozottabban ragaszkodnak.
Mivel alapvető, egyént és közösséget létében meghatározó gondról van szó, a kultúráknak szükségszerű jellemzője, aminthogy a társadalmaknak érdeke, hogy a halálra vonatkozó ismeretek ne szűküljenek le pusztán csak a haláleset körüli tennivalók körére, hanem az egész kultúrát behálózzák, illetve az emberi élet valamennyi vetületének kulturális megfogalmazásában vonatkoztatási alapul szolgáljanak. Hogy egy társadalom kultúráját mennyire hatják át a halállal kapcsolatos vonatkoztatások, s hogy ezek milyen arányban fogalmazódnak meg közvetlenül vagy áttételesen, az ugyancsak messzemenően jellemezhet egy-egy kultúrát, illetve társadalmi állapotot. A kultúra legkülönbözőbb területeit kell ahhoz vizsgálnunk, hogy felismerhessük adott kultúra halálképét a maga egészében.
A halál az elmúlás gondolatát ébreszti, s a múló időét. A mulandóság az időt érzékelteti velünk, életünknek ezt az embert meghatározó, mindenkor jelenlevő, de közvetlenül soha meg nem ragadható dimenzióját. A különféle kultúrák különböző időszemléletüknek megfelelően másként és másként szemlélik a mulandóságot, s ennek megfelelően a halált is.
A mitologikus világképek között a legáltalánosabb felfogás szerint a halál nem megszünteti, elmulasztja az élőt, hanem átváltoztatja vagy átemeli egy más időminőségbe. A legkülönbözőbb kultúrákban törekszenek arra, hogy az időnek a dolgok keletkezését és elmúlását biztosító természetét, átváltoztató erejét a születés és a halál jelképpé emelésével ragadják meg.
A reinkarnáció buddhista tanítása szerint az elhunytak újraszületnek az élők világában, csak éppen megváltozott alakban, s újra végigélik az életet. A halál ilyenformán tehát csak az egótól, az egyéniségtől foszt meg, az emberi minőségtől nem. Az idő tehát e felfogás szerint egy, örök, oszthatatlan. A halál csak az egyéni, a szubjektív idő végét jelenti.
A másik lehetőség, amikor a halált a más világba való átlépésnek tekintik. E más minőségű világon az időt is másmilyennek képzelik el: általában sokkal lassabban vagy éppen egyáltalán nem múlónak, „időtlennek” (vö.: öröklét, örökkévalóság). Ezt az időszemléletet mutatja az az Európa-szerte elterjedt és nálunk is több változatban feljegyzett mese, amely egy legényről szól, akit házasságkötése napján az esküvő előtt felkeres elhunyt barátja, s rövid sétára hívja. A séta során megmutatja neki otthonát, ahol mindössze három percet – más változatokban három órát – időznek. S aztán a vőlegény visszatér a lakodalmas házhoz. Ott azonban legnagyobb megdöbbenésére minden megváltozott, s hamarosan kiderül, hogy a vőlegény harminc évig – más változatokban száz évig – volt távol. A násznép tagjai már régen a temetőben nyugszanak, menyasszonya megöregedett, vagy már szintén sírban fekszik. Így érzékelteti a mese az e világi és túlvilági, fikcionált időérzet közötti különbséget, a túlvilági látogatásról visszatért legényre is hat immár a földi idő. Sőt felfokozottan hat, percek alatt megőszül, arca megráncosodik, termete megtörik, elgyengül, s ő maga is porrá hullik szét.*
A különféle vallások túlvilágképzeteit bemutató örök béke, örök gyönyörűség kifejezések jelzője tulajdonképpen az idő megállításának vágyát vetíti ki a túlvilágra. Azét a vágyét, mely az élőkben tör fel egy-egy boldog pillanatban: „Bár állna meg most az idő…”
A newtoni megfordíthatatlan időszemlélet elterjedése nyomán a felvilágosultan gondolkodók mind többen látták be, hogy az idő és a lét egymástól elválaszthatatlanok. Korunk embere számára az az ésszerű megfontolás kínálkozik, miszerint az idő egyirányú folyamat, melyben a születő és meghaló nemzedékek mintegy egymásba kapcsolódva láncolatot képeznek. Az egyes egyedek élete megismételhetetlenül egyszeri, s ezen egyedi mivoltuk az idő ajándéka.
Azt mondhatjuk tehát, hogy a mitologikus gondolkozás újjászületés-eszméje a fajra vonatkozó, s a közösségi érvényű igazság szimbolikus megfogalmazását kínálja, illetve ezt tartja fontosnak. Míg korunk szemlélete – melyben az elmúlást visszavonhatatlannak tekintjük, s a halált visszavonhatatlan veszteségnek – az egyénre nézve fontos igazságot fejez ki.
A magyar paraszti kultúra hagyományos világképét vizsgálva úgy tűnik, hogy az az időt az emberi lét egyik központi minőségének tekinti, a mitologikus gondolkodás középpontjába állítja, különféle szimbólumokkal fejezi ki, melyek közül a legelementárisabbak az ember elmúlására vonatkoznak. Az idő dimenziója elmúltak és eljövendők létezésének folyamata, melyet a halál tagol egységekre. Az éppen élő, a jelenlévő tudatában van annak, hogy e láncolatnak összekötő tagja, akit a halál majd kiragad élete jelenéből, s áthelyez egy „másik” időbe.
A halálképet ilyen felfogásban vizsgálva azt látjuk, hogy annak kidolgozott mítoszszövegei nem maradtak fenn a magyar parasztság hagyományában, de a kultúra egyes elemei arra vallanak, hogy korábban meglehetett a múló, elmulasztó idő és a halál mitikus kapcsolata, melyet a koronként átalakuló világkép másként fogalmazott meg.
A kereszténység előtti világkép halálképzete már csak egyes finnugor korból származó, rokon jelentésű és hangzású alapszavak körének vizsgálatából lenne rekonstruálható. A vizsgálatba* azok a finnugor eredetűnek tekintett szavak sorolhatók, amelyek jelentésbeli és – esetenként – hangzásbeli kapcsolatai kimutathatók a finnugor népek mulandósággal kapcsolatos szövegeiben.* Feltevésem szerint a finnugor kor mitologikus világképe a halált mint halászt személyesítette meg. Ő az, aki az időt jelképező folyóból, vízből kiemeli az élő embereket mint halakat. A halál – halász szimbólum a zsákmányoló halász-vadász életmódot folytató törzsi közösség kultúrájának megfelelő jelképe.
A halál kelet-ázsiai mítoszkörökkel rokon képét a 333. típusú népmese és variánsai őrizték meg.* Ebben a halál – a múló idő – mint minden élőt elnyelő falánk és kielégíthetetlen szörny jelenik meg, akinek tátott szájába torkollik a múló idő, akinek alsó állkapcsa a földet szántja, felső pedig az eget habzsolja. E szimbólum a magyarság honfoglalás előtti iráni és türk kapcsolataira utal.*
A földműveléshez kapcsolódó mitologikus gondolkodás Európa-szerte, sőt azon túl a halált mint az elmúlásra érlelő idő termésének kaszását fogalmazza meg. Az alapképzetet a kereszténység alaposan továbbfejlesztette a középkor folyamán. Változatos formákban jelenik meg a szokásokban, a népdalokban, a találós kérdésekben és szólásokban. A mítikus képzet az új, sőt a legújabb korban is megőrződött parasztságunk hagyományában. A földművelés és az emberi élet jelképes megfelelésbe állításának igen szép példája a nyelvterületünkön általánosan ismert apokrif népi imádság alábbi hat sora:
|
Tapasztalatom szerint gyakran kerülnek a felszínre a paraszti álomlátásokban is egykori, széttöredezett mítoszképek, amelyek a halált mint az időből való kiszakadást különféleképpen érzékeltetik. A leggyakoribb átváltozások (például madár), lebegések, időpontösszemosódások és az időtlenség érzetei, mely utóbbiakat abszurd, nem földi ráció szerint épülő, de érzelmileg igazolható képsorok fogalmaznak meg.
Az idő, az elmúlás köré fonódó mítoszok kifejezéseként, megjelenítéseként fogja fel a kultúrantropológia az ún. átváltozási rítusokat, amelyek az emberi életnek – a főbb biológiai átalakulási fázisokra épülő – kulturális tagolását, időhatárait jelzik, és ceremoniális-rituális aktusokkal az egyik korcsoportból a másikba való átlépéshez mintegy hidat kínálnak: átváltoztatnak. A legutolsó ilyen átváltozás: a halál. Az élet időhöz kötöttsége a temetési rítusokon keresztül fejeződik ki és tudatosul.
Mindezen felsorolt mítoszelemek az ember számára legkevésbé megfogható idő és az emberi tudat örök konfrontációinak kifejeződései.
Az ember a tőle független csillagászati, objektív időt jelképes megfogalmazásokkal igyekezett humanizálni.
A nappal a tevékenység ideje, amikor együtt vagyunk a Nappal, amely – mint világszerte elterjedt jelképei mutatják – közös emberi életjelkép. Az éjjel a pihenés, a nem tevékenykedés időszaka, s az alvás révén a kikapcsolódásé az aktív, tudatos életből. A legtöbb kultúrában megfelelésbe állítják az alvás állapotát a haláléval, az éj sötétjét és csendjét a halálon túli állapot feltételezett minőségeivel. A különféle hiedelmek is arról tanúskodnak, hogy amennyire a nappal az élők aktív időszaka, annyira az éj a halál, a holtak ideje. Aminthogy a Naphoz az életöröm szimbólumai kötődnek, úgy a Hold gyakran jelenik meg a halállal kapcsolatos jelképekben. A fogyó Hold a halál hajója, lélekcsónak. Nagy szerepe van a mitologikus fikciókban a hagyományosan az éjhez kapcsolódó álom és nemiség megfeleléseknek, amelyek összetettebbé teszik és színezik ez időperiódusra vonatkozó képzeteket, melyek jelképeiből aztán a túlvilág-elképzelések is építkeznek.
A vonatkozó archetipikus megfelelések a következőképpen rendeződnek ellentétpárba:
nappal: | éjjel: |
Nap | Hold |
világosság | sötétség |
jó | rossz |
meleg | hideg |
hangos | néma |
tevékenység | nem tevékenység |
változás | állandóság |
van | nincs |
élők | holtak |
Nappal és éjszaka ilyen értelmű megkülönböztetése a magyar parasztság körében is természetes.
A napszállta és napkelte közötti időszak általános hit szerint természetfeletti és emberfeletti lények és alakok tevékenységének nyit teret. Ilyenkor látogatják meg a halottak az élőket otthonaikban. Ilyenkor találkozhatni kísértetekkel, bolygó lelkekkel. Ilyenkor hallatszik a templomból a halottak éjféli miséjének hangja. Ilyenkor lehet látni az akadályokon megtorpanás nélkül áthaladó halottak búcsúmenetét, vonulását. Ez az az időszak, amikor a temetőkön vagy temetők mellett elhaladókkal különös dolgok történnek, amikor a halottak kikelnek a sírjaikból, s megfogják, megijesztik, hazáig üldözik az arra járó élőt. Ekkor esik meg a virtuskodó legénnyel, hogy a halott megfogja a ruháját, s behúzza őt a sírba. Ekkor fogadják el a halottak a meghívást a lakodalomba. De ez az az időszak, amikor a nem tiszta dologban járók varázslásaikhoz, rontásaikhoz gyógyítóeszközeikért a temetőbe mennek, egy-egy csontért, egy-egy maréksírhantról származó földért, egy-egy tépés fűért, egy hasítékért a megrontandóval vagy gyógyítandóval azonos nevű halott keresztjéről, fejfájáról. S gyakran ez a haláljóslások időszaka is. Ha a lefekvés előtt a kemence szájánál kiformált hamukupacok, a tűzhely körül felállított fahasábok egyike az éjen át behorpad, eldől, ebből megtudhatják a reggelre kelők, hogy egyiküknek hamarosan el kell távoznia.*
A hét különösen hatékonynak tartott éjszakái: a péntekről szombatra virradó, s kisebb mértékben a szombatról vasárnapra virradó. Az előbbi feltehetően a keresztény hagyományból táplálkozik, s Krisztus pénteki halálára emlékeztet. Így általában a halottakkal kapcsolatosan megkülönböztetett fontosságú. Az utóbbi a fiatalság szombat esti mulatságaival, szerelmi varázslásaival, s a legények bátorsági próbatételeivel kapcsolatosan válhatott ilyen értelemben is fontossá. A hónap éjszakái közül a telihold körüli s a hold nélküli éjszakák a számon tartottak. Egész éven át is vannak megkülönböztetett éji jelek. A halottkultusz szempontjából ilyen mindenekelőtt a Szent György, mindenszentek, Luca és karácsony éjjele.
Az éjszaka rendkívüli időpontja az éjfél, s megkülönböztetetten fontos szakasza témánk vonatkozásában az éjféltől első kakasszóig terjedő idő. Tágabb határait a katolikus falvakban az esti – napszállati –, a hajnali – napkeltére való* harangozás jelzi. Baranyai, kunsági katolikusok* s a palócok* úgy tartják, hogy az esti harangozás a halottakért szól. A harangszó gonoszűző hatása így nemcsak az élők éjszakai nyugalmát, hanem – a hiedelmek szerint – a halottak rontó hatásával szembeni védelmet s azok tevékenységi idejének végét, határát is jelenti. Az esti és a hajnali harangszó ily módon megerősíti a Nap, az örök és legyőzhetetlen élet fényébe vetett ősi hitet, amelytől az élők védelmüket és megerősítésüket remélik.
Ugyanakkor az éjszaka az élők számára a nyugalom, a pihenés időszaka. Az alvásé, amelyet a magyar parasztság hiedelmei is megfelelésbe állítanak a halállal. Ez a magyarázata a lefekvés vagy elalvás előtti imádkozásnak. Protestáns magyar falvainkban tanúja voltam az együtt élő családtagok közös esti énekének, amely lényegében azonos a magánosan elmondott esti ima tartalmával. Hiszen mindkettő arra emlékezteti az élőt, hogy nem tudhatja, mikor jő el halála, s ebből következik erkölcsi fegyelmező, biztató tartalma, amely arra int, hogy a nap végén ki-ki úgy vessen számot tetteivel, hogy nem számíthat bizonyossággal arra, hogy a következő napon lesz-e módja hibáit jóvátenni:
|
Az esti – különösen gyermekeknél s magányos öregeknél hangos – ima országszerte elterjedt. Benne az alvást a halállal, az ágyat a koporsóval állítják megfelelésbe, mint ezt a katolikus vidékeken ismert esti imádság összefoglalja:
|
S ugyanezt a megfelelést bontja ki a Kelet-Magyarország-szerte az öregek körében még ismert estéli vagy napszállati ének:
|
Idős férfiak és nők katolikus szokás szerint hosszan a szent sarokban álló Mária vagy Jézus szobor előtt, vagy az ágyban imakönyvből, olvasót morzsolva; a protestánsok pedig zsoltároskönyvből imádkoznak. Az idősek, betegek saját könnyű, szép halálukért fohászkodnak, s azért, hogy az előre megjelentessék nekik, illetve halottaik békés nyugalmáért.
A szokásos esti imákat az idősek és a betegek rendszerint kiegészítik olyan szentekhez szóló fohászokkal, akiknek közbenjárásától könnyebb halált remélhetnek. Így Szent Annához a békés elmúlásért folyamodnak; Szent Antalhoz a jó, Szent Dorottyához a könnyebb halálért; Szent Flóriánhoz a pokol tüzeitől való megmenekedésért; Szent Mihályhoz mint a lélek túlvilági kísérőjéhez folyamodnak; Szent Józseftől a halni készülők várnak könnyebbséget.*
Általános szokás, hogy a katolikusok maguk s nyugalmuk éjszakai védelmére keresztet vetnek, nemcsak imájuk kezdetén és végén, hanem lefeküvés előtt a szoba négy sarkára, lenyugovás előtt a fejük alá, a párnára is.*
Az éjszaka sajátos élmény- és hiedelemköréhez szorosan hozzátartoznak a paraszti álomlátások és álommagyarázatok. Ezekkel külön kell foglalkozni. Mindazonáltal szembetűnő, hogy az álomelbeszélések között rendre előfordulnak olyanok, amelyek a halálról, halottakról s a túlvilágról tudósítanak.
A hétnek a halottkultusz szempontjából a kedd, a szerda és elsősorban a péntek az említésre méltó napjai.
A kedd a középkorban Európa-szerte elterjedt emléknapja volt Szent Annának, akit a haldoklók s a boldog kimúlást remélők tartottak számon. A római és a görög katolikus vallású parasztság körében meglehetősen gyakori Szent Anna asszony öt öröméről való megemlékezés a csendes elszenderülés reményében, feltehetőleg a „Szt. Anna asszonynak öt öröme” című ponyvanyomtatvány nyomán. Később a „keddasszony” helyébe Szent Antal keddenkénti tisztelete lépett, akit segítőtársként hívtak a szép halálhoz.*
A szerda Szent József napja, akihez a jó halál kegyelméért fohászkodnak a hívők.*
Péntek Krisztus halálának emléknapja, amelyet a hívő római és görög katolikusok, valamint a görögkeletiek is böjttel, erős imádkozással s a halál minden pillanatban jelen lévő közelségéről való megemlékezéssel, halottaik nyugalmáért való imádkozással hangsúlyoznak.
Minden hónap első péntekét gyónással, vétek nélkül böjtöljük kilenc hónapon át Jézus Krisztusért és a szombatot Szép Szűzmáriáért. Azétt amikor halunk meg, eljön nagy fényességbe és a Rosszat hajtja el tőlünk, nem engedi, hogy a lelkünket vegye el tőlünk. Nem szabad hogy közeledjék vala, gyet menjen ki lelkünk. Lelkünköt pedig veszi el a Krisztus.
(Ploscuteni, Románia, 1980.)
Ájtatos öregasszonyok péntekenként mondják el a fájdalmas olvasót halottaik emlékezetére és könnyebbülésére.* E nap halottkultuszbeli fontosságát különösen a húsvét előtti nagypéntek szokásai világítják meg.
A hónap a Holdnak 29,5 napnyi keringési periódusa a Föld körül, valamint a 3 nap, amíg nem látják. Azt az időszakot, amíg látható a Hold, számos kultúrában állították jelképes megfelelésbe az emberi élettel. A növekvő és csökkenő Holdat azonosították a fiatalság és öregség életszakaszaival. Azt a néhány napot pedig, amíg a Hold nem látható, a halállal állították megfelelésbe. A föltűnő újhold az újjászületés, a feltámadás eszméjének kialakulását segítette, e gondolkozásmódnak megfelelően. Aminthogy a Naphoz az életöröm szimbólumai kötődnek, úgy a Hold gyakran jelenik meg a halállal kapcsolatos jelképekben. A fogyó Hold mint a halál hajója, lélekcsónak jelenik meg.*
A napévet (365 nap) szintén minden kultúra jelképesen összekötötte élet és halál fogalmával. Különösen a természeti népek és a természettel szoros kapcsolatban élő pásztor- és földművelő-kultúrákban figyelhetjük ezt meg. A tavasz mindig a születés, újjászületés ünnepe, míg a tél az öregségé, a halálé.
Népünk számon tartja a naptári évnek azokat a nevezetes alkalmait, ünnepeit, amelyeken illőnek véli a halálról s az elhunytakról való megemlékezést.
Mielőtt ezeket az évfordulókat közelebbről sorra vennénk, fel kell figyelnünk arra, hogy a paraszti vélekedésmódban az esztendő is sajátos, zárt egység, évszakai hagyományos, jelképes megfelelésben állnak az emberi élet főbb szakaszaival. E szerint az archetipikus, transzkulturális párhuzam szerint a tavasz a természet születése, a földművelő számára a gazdasági év kezdése, a nyár a termésérlelő érett kora, az ősz pedig öregkora, s a tél a természet alvásának, halálának időszaka. A tél a halottak november elsejei ünnepével veszi kezdetét. S maga az évszak is sötét: hosszúak éjszakái, hidegek napjai. Sötétség és hideg a halottak hazájának állandó jelzői. Maguk az emberek is többet pihennek, alszanak ebben az évszakban, s az alvás is a halál megfelelője.
A halálra és a megújulásra utaló jelképeket tartalmaznak a téli és a tavaszi ünnepkör szokásai. Így például a halál, illetve a halottak megszemélyesített alakjaként értelmezhető a betlehemes játékok sajátos figurája: az Öreg. A Szilveszter napi óévtemetés szokása, a húshagyókeddi farsang- vagy bőgőtemetés alakoskodásai dramatikus formában mintegy temetésként fogalmazzák meg a téli időszak elmúlásának végérvényes és visszavonhatatlan tényét. A játékok középpontjában a telet jelképező, általában halottként megjelenített alakoskodó vagy báb áll.* Ugyanez a vélekedés figyelhető meg a Felföld nyugati területén elterjedt kiszehajtás szokásában, amely a tavaszi ünnepkör egyik kezdő kalendáris szokása, s amelyet halálkihordásnak is mondanak.*
Nemcsak a természet periodikusan változó évszakait, hanem magát az emberi életet is párhuzamba állítja a paraszti hagyomány az évvel, az esztendővel. Így különféle népi szövegek beszélnek születő évről, azaz Újévről, és az Óév haláláról. Ennek értelmében kérdez a hódmezővásárhelyi találós kérdés is:
|
Az év ünnepeinek sorra vételekor emlékeznünk kell arra, hogy a szentek emléknapjai éppen földi haláluk, azaz mennyei újjászületésük napja. Kivéve természetesen az olyan szentekét, mint Mihály arkangyal, akinek alakja teljes mértékben fikció, s nem volt földi előképe. Ugyanitt kell felfigyelnünk arra is, hogy a szentek emlékünnepén rendezett búcsúk is szoros kapcsolatban állnak a halottkultusszal, hiszen – amint Leopold Schmidt rámutatott – a búcsújárás jellemző mozzanatai közül a központi elem minden nagy vallásban a sír. Az antik kultúrákban a hősök sírjait, az iszlámban a szentek s a próféták sírjait, a kereszténységben Krisztus, később a mártírok, szentek sírját keresik fel a hívők.* Mivel valamennyi oltárnak – amelyek közül legtöbbnek koporsó alakja a II. vatikáni zsinat liturgikus újításáig formájával is utalt erre – tartalmaznia kellett annak a szentnek a porhüvelyéből ereklyeként egy darabkát, akinek oltalmába a templomot ajánlották, s akinek nevére azt felszentelték, így a templomi búcsújárásokat is tekinthetjük a sír-, illetve a halottkultusz egy közvetett módjának (vö.: Jelenések könyve: 6:9). Különösen így van ez, ha meggondoljuk, hogy az ókereszténység idejének első bazilikáit a fiatal vallás mártírjainak sírja fölé emelték, ezt megelőzően pedig a katakombákban rendezett titkos istentiszteleteken szükségszerű és magától értetődő volt az élők és holtak szoros egysége. Halott – sír – oltár – templom – élők kapcsolatát csak felerősítette a kiváltságosoknak a középkortól gyakorolt szokása: a templomban való temetkezés. Itt emlékeztetünk archaikus népballadáink jellegzetes fordulatára:
|
A középkori templom körüli temetkezés hagyománya csak erősítette a szentek, a halottak, a templom s, az élők szoros kapcsolatát.
Az év kezdetének és végének a születéshez és halálhoz hasonlítását, kapcsolását csak megerősíti az egyházi év, amely hagyományosan Krisztus születésének hírével kezdődik. A katolikus jelképrendszer mélységesen áthatotta népünk szokásgyakorlatát és gondolkodását, s egyedül határozta meg évi ünnepeit hosszú évszázadokon át. Elmondható ez akkor is, ha jól tudjuk, hogy az egyház számos kereszténység előtti pogány hagyományelemet volt kénytelen elfogadni, illetve ha felfigyelünk arra is, hogy a jámbor buzgóság sok esetben az egyház hivatalos álláspontját figyelmen kívül hagyva, vagy éppenséggel annak ellenében is kialakította sajátos jelképeit. Ennek tudatában tekintjük át igen röviden az év azon ünnepeit, amelyek valamiképpen kapcsolatban vannak halottal, halállal, túlvilággal.
Háromkirályok napjának (január 6.) előestéjén a jó halálért a hagyománytisztelő vidékeken Gáspárhoz, Menyhérthez és Boldizsárhoz imádkoztak, s böjtöltek.* A csíkszentdomokosi öregek szigorúan tartották e böjtöt, de mindennapi esti imájukba is belefoglalták kívánságukat, hogy a háromkirályok velük legyenek haláluk óráján.*
A háromkirályok vize néven is emlegetett szenteltvízből igyekeztek is tartani mindig otthon.* Hiszen a halottat a ravatalon majd ezzel hintik meg a tőle búcsúzók. A temetés alatt ilyen üvegeket szorongatnak az asszonyok, s a szertartás végeztével ezt hintik elhunyt hozzátartozóik sírjára.
A gyertyaszentelő napján (február 2.) szentelt gyertyát gondosan megőrzik.* Mindenekelőtt a családban bekövetkezhető haláleset alkalmára tartogatják. Hiszen ezt adják a haldokló kezébe s a halottéba is, hogy a halál sötétségében szenteltsége erejénél fogva világítson számukra, s a túlvilági útján fényeskedjék előttük. Lehetőség szerint ez ég temetéskor a halott feje mellett, a ravatala körül is.
Kövércsütörtök – a moldvai csángók között halottak húshagyatik, halottak csetertekik* napja volt, és az Ózd környéki katolikus falvak* hagyománya szerint a szegények, koldusok megvendégelésének, megajándékozásának alkalma. Az e napon sült fánkot, lepényt, pogácsát a halottakért való imádkozás fejében adták a szegénységnek.
Farsangfarkán – farsangvasárnaptól húshagyókeddig – vagy valamely más tavaszkezdő napon volt szokásos a téltemetés vagy télkihordás, amely alkalmával például Szegeden a telet jelképező, idős asszonyt mutató rongybábut hordoztak végig az utcákon, végül a Tisza partján meggyújtották, vagy a vízbe lökték.* A Nyárád menti falvakban a telet jelképező ember alakú szalmabábot a falu végén egy gödörbe temették el.
Farsanghoz – olykor lakodalom hajnalához – kötődnek a legtöbbször a legények, fiatal házasemberek által játszott, temetést parodizáló alakoskodások. Ezekben a valóságos temetési szokások drámai hatáselemei közül villantják fel jelzésszerűen a tipikusakat. Elsősorban a nyilvánosság előtt bemutatott, érzelmeket felszabadító, nagy hatású siratókat, illetve búcsúztatókat parodizálják, mintegy igazolva a szélsőséges érzelmek ellentétükbe való átcsapásának törvényét. E játékok tartalmát az obszcén megfogalmazású, szexualitásra orientáltság adja. Így a temetési paródiák mintegy a termékenység szabados ünneplésévé válnak, s a visszájukra fordítják a halál, a pusztulás körül kialakult szokások hatását.*
Húshagyóvasárnap neve a moldvai csángóknál Piroskavasárnap. Ekkor készítették ugyanis a piroska nevű jellegzetes kalácsot, amelyet a szegényeknek kínáltak. Megköszönése így illendő: Iszten fizessze meg és iszten juttassa magukért is, amikor meghalnak.*
Húshagyókedden a csíkménasági fiatalok a beharangozásig a templom előtt – tehát az egykori cinteremben – táncoltak, ezzel mintegy a halottakat is részesítve a farsang örömében. Szintén csíki adatok utalnak arra is, hogy e napon volt szokásban a dúsgazdagolás is.* E dramatikus játékot házról házra járó legények mutatták be, elmondva, eljátszva benne a gazdagból szegénnyé lett ótestamentumi Lázár példázatát. A darabnak rendszerint szereplője volt a Halál is.
A húshagyókeddi képzetkörhöz tartoznak az ünneprontókról való példázat változatai. Ezek többnyire monda formájában terjedtek el, s arról szólnak, hogy az istentisztelet alatt hogyan zavarják meg az ájtatosságot a templom körüli temetőben táncolók, akiknek az ördög fújja, hozza a talpalávalót, s akik féktelen kedvükben megzavarják a böjtre készülők áhítatát. Büntetésük nem marad el: a pokolra táncolnak.* A halottakra való húshagyókeddi hivatkozások – a halott-tisztelet mellett – minden bizonnyal arra is szolgáltak, hogy ily módon fegyelmezzék a farsangi féktelen mulatozásba belefeledkezőket, s intsék a böjt megtartására s Krisztus halálának húsvéti ünnepére való felkészülésre.
Hamvazószerda a nagyböjt kezdő napja, amikor a pap a misén elébe járulók homlokát a mulandóság jeleként meghamvazta. Rábaközi adat arról számol be, hogy a templomon kívül vigadókat is figyelmeztették. Így a kocsmai korhelyek fejére hamut szórtak, mondván nekik: porból lettél, porrá leszel.*
Széles körben ismert szokás szerint a hamvazószerdai hamut az előző év nagyszombatján a temetőben rakott tűz hamvából vitték haza. Így tették még szemléletesebbé a mulandóságra való figyelmeztetést.
A virágvasárnapi szentelt barkát gondosan megőrizték minden háznál. Egyebek között azért is, hogy kéznél legyen, ha a házba nagybeteg kerülne, hiszen ezzel vetettek keresztet a haldokló felett, ezt mártották a szenteltvízbe, hogy megszórják vele a halottat, s ezt tették a koporsójába is. Olykor a temetői sírokra is került e napon szentelt barka.
A moldvai csángók tavaszváró szokása, a habajgatás is kapcsolatot mutat a halottkultusszal. A tilinkájukat fújó legények hitük szerint a halottakat ébresztgették így, hogy azok készen legyenek a húsvéti feltámadásra.*
József napját (március 19.) a jó halál reményében buzgón megtartották a halálra készülődők, az öregek. Egyébként Szent József nemcsak az asztalosok, de a koporsókészítők védőszentje is volt.*
Dizmász (március 25.) a jobb oldali lator neve. A népünk körében elterjedt két latrok története megemlékezik a keresztjén megtérő, bűneit megbánó jó latorról. A szöveges hagyományok mellett – úgy tetszik – sokkal elterjedtebb képi ábrázolása a sírkereszteken. A déli Bükk kőfaragó falvaiban a századelőig készültek olyan sírkövek, amelyek szembetűnően hangsúlyozták a Krisztusra néző és tőle elforduló lator alakját a sírkő oromzatán megfaragott Golgota-jelenetben.*
Nagyhéten nemcsak Krisztus haláláról emlékezett meg parasztságunk, hanem saját halottjairól is. Így a ház, a porta kitakarítása után a temetőt és a sírokat is ekkor volt szokás rendbe tenni. A tavaszköszöntés és a halottkultusz ősi kapcsolata őrződhetett meg így.
Nagycsütörtök estéjén országszerte az asszonyok körmenettel kerülték meg a falut, s felkerestek minden feszületet, így a temetőit is. Parádon este hatkor indultak a temetői feszület elől a gyertyát vivő asszonyok, s a fájdalmas olvasót mondva, szép fájdalmas énekeket énekelve járták végig a falu keresztjeit és a stációkat. Így éjfél előtt kerültek vissza kiindulóhelyükre.*
Nagypéntek Krisztus halálának napja. Erre emlékeztette a híveket a templomban Jézus koporsója, erre emlékeztettek a passiók. Talán e passiójátékokból válhatott ki s lett a népi imádságok egyik legkedveltebbje a fiát kereső Mária siralma vagy Mária siratója, amelynek sok változata ismert, s bennük gyakran bukkannak fel a népi siratókhoz hasonlatos fordulatok.*
Maguk a hívő parasztemberek a templomba menet-jövet és odahaza is úgy viselkedtek, mintha valóban halottjuk volna. Nemcsak fekete ünneplőjük s kevés, halk beszédük jelezte ezt, hanem például az a szokás is, hogy e napon – halálesetkor szokásos módon – fekete kendővel takarták le a tükröt. Sőt e hiedelem magyarázata is részben ugyanaz volt, mint a haláleseteknél, aki ugyanis ilyenkor a tükörbe néz, sárgaságot kap.
Általános meggyőződés szerint szerencsés az, aki nagypénteken búcsúzik az élettől, mert feltétlen üdvösséget nyer, s a mennyországba jut.
A Tisza menti falvakban fontos szerepe volt a nagypénteki kenyérnek a vízbe fúlt halottak keresésében. A kicsi, ökölnyi nagyságú kenyeret nem tűzön sütötték, hanem napon szárították. Közepébe lyukat vájtak, s abba – lehetőség szerint hétszer – szentelt gyertyát állítottak. A gyertyát meggyújtva tették a vízre. Általános meggyőződés szerint, ahol a kenyér egyhelyben maradt a vízen, vagy a gyertya lángja kialudt, ott kellett a vízben a holtat keresni.
Nagyszombaton – szokás a jézuskeresés, amely hasonlatos a nagycsütörtöki körmenethez. Rendszerint éjfélkor vagy éjfél után indulnak – az újtestamentumi asszonyok példájára – Jézus keresésére. A körmenet – a középkorban még helyileg rituálisan és kultikusan is szerves egységet alkotó – templomot és temetőt köti össze. Hajnalban aztán rendszerint ki-ki a saját hozzátartozójának a sírjait is felkeresi.*
Élők és holtak kultikus kapcsolata kifejeződésének tekinthető a nagyszombati temetői tűzgyújtás. A kidőlt, elkorhadt kereszteket iskolás gyerekek gyűjtötték össze. Ezek tüzét a pap megszentelte. Az új tűz, lumen Christi lángjáról gyújtották meg az örökmécsest, a templomi gyertyákat és a házak nagypénteken kioltott tüzét. Hamvát a jövő hamvazószerdára tették el.
A halottkultusz jellegzetes nagyszombati töredéke, hogy a megszentelt étek morzsáiból a gazda tűzbe vetett, a hit szerint azért, hogy a lelkeknek is jusson belőle.*
Húsvétkor egyébként más szokások is mutattak a halottak étellel való megvendégelésére. Így a Mátra vidéki palóc és egyes Ózd környéki falvakban ez alkalomra cipót sütöttek, amelyet a szegényeknek ajándékoztak, hogy azok a család halottaiért imádkozzanak. A szabolcsi görög katolikusok a szentelt pászkának a halott vagy távol lévő családtagnak jutó részét ugyancsak a koldusnak adták. A szentelt ételt a fejük fölé emelve ajánlották el a halottaknak.
A húsvéti, tavaszi termésjóslás és a halottak kapcsolatát jelzi az a sándorfalvi hiedelem, amely szerint minél több gyümölcs fog teremni az évben, annál több családtag jut el a feltámadásra. Ugyancsak jósló jellegű a szabolcsi görög katolikus hiedelem, amely szerint az, aki a szentelésről a legutoljára érkezik a házába, az évben még meghal.
Halottak húsvétja vagy kishúsvét ugyancsak a görög katolikusoknál elterjedt szokás. Fehérvasárnapról virradó hétfőn ételt vittek a családok hozzátartozóik sírjára. Ott azt a pap megszentelte, majd az ételt részben a síron hagyták, részben a szegényeknek adták.*
Márk napja (április 25.) körül szokás a búzaszentelés. Ekkor ki-ki igyekezett néhány szálat a gabonából hazavinni, hogy ezzel adhassák majd fel a haldoklónak az utolsó kenetet. Itt érdemes felfigyelni arra, hogy a halálra, a haldokló ellátására való készület mennyire nem pillanatnyi igényből kiinduló, hirtelen jellegű a parasztságnál, hanem folyamatos része életüknek. Évről évre, ünnepről ünnepre van olyan számon tartott szentelmény, amelynek nagy fontosságot tulajdonítanak a haldokló védelmében és a halott méltó ellátásában. A szentelmények ilyen naiv, csaknem profán felhasználási gyakorlata vélhetőleg az élőknek a halottakkal szemben megnyilvánuló védekező magatartásában gyökerezik; a szentelményeknek hatékony védő-, elhárítóerőt tulajdonítanak.*
Áldozócsütörtökön délben – dúsnoki szokás szerint – az emberek felkeresték a hozzátartozóik sírjait.* Némiképp megvilágítja e szokás értelmét a mátraderecskei hiedelem, amely szerint az e nap delén feltámadt Krisztus után egy óráig nyitva áll még a mennyország kapuja.*
Május utolsó vasárnapján emlékeznek meg Parádon a harcban elesettekről, az idegen földben nyugvó hősökről.* A templomi oltárt e napon nemzetiszínű szalaggal díszítik. A mise után vagy a délutáni litánia idején az özvegyek – más asszonyoktól kísérve – kimennek a temetőbe a hősök sírjához, ahol együtt énekelnek.
Úrnapján általános szokás szerint igyekeztek a hívek a szabadtéri oltár lombsátrából virágokat, gallyakat törni. Ezt azután hozzátartozóik sírjára is kivitték.
Mezőkövesden az utóbbi harminc évben az úrnapi körmenetet a hatalmas temetőben tartják. Az adminisztratív korlátozások mellett annál is inkább választhatták a temetőt a körmenet helyének, mivel eredetileg is az egykori – ma már beépített – temető területét kötötte össze a processzió a nagytemplommal.
Szentháromság napján sok híres búcsút tartanak, amelyet a döghalál – a pestis – hatalmas pusztításának megfékezésére fogadtak a lakosok. Ilyen például a radnai, a pécsi és a kecskeméti e napi búcsú.
Iván napján (június 24.) az ünnepi tüzet – amelyhez a lányok az előző napokban lopkodták össze az égetnivalót – a Zoborvidéken a temetőben rakták.
Szent Iván a korán elhunyt gyermekek mennyei pártfogója. Az ő segítségében bízva vigasztalták magukat a kereszteletlenül elhunyt gyermekek szülei. Ő könnyíthetett sorsukon. E napon az anyák penitenciát vállaltak: nem ettek gyümölcsöt, hanem azt kis halottjukért a tűzbe vetették, vagy idegen gyermekeknek ajándékozták.*
Szent Mihály (szeptember 29.) temetőkápolnák, temetők védőszentje, a lélek vőfélye. Arhetipikus felfogás szerint – amelyet a katolikus egyház is tolerált – a halál nem más, mint az elhunyt lelkének egyesülése, lakodalma a túlvilágiakkal. Ebben a lakodalomban Szent Mihály a vőfély, aki a halott lelkét, a menyasszonyt kikéri az Úrtól, Jézustól, a vőlegénytől az örök menyegzőre. Ezért fohászkodtak őérte a haláluk óráján lévők. Bukovinai csángó öregek azért imádkoztak Mihály úrhoz, hogy ne csontvázként, hanem angyalként jelenjen meg előttük végső órájukon. Szent Mihály jelzőjeként székely idősektől ezt hallottam: a halálhordozó. Kilencvenedik évéhez közeledő csíkszentdomokosi öregember mondta a mulandóságról folyó beszélgetésben: Majd eljön már Mihály bám a kaszával, aztán majd lekaszál.*
E napon emlékezésül a halottakra szokás volt a szegények megajándékozása, sőt a Mihály napi búcsúkon való megvendégelése, hogy majd ők könyörögjenek a halottak lelki üdvéért. E napnak a halottkultuszhoz fűződő szoros kapcsolatára jellemző, hogy tiltónap a gabonavetésre s mindennemű földmunkára, abból a megfontolásból, hogy nem illő ekkor bolygatni a földet, a halottak porát.
Mindenszentek (november 1.) és halottak napja (november 2.). Az előbbi a katolikusok, az utóbbi a protestánsok számára a halottak emlékezetének évenként ismétlődő nagy ünnepe. Hagyományőrző katolikus vidékeken magát az egész november hónapot is halottak hónapjának tartják, amikor is illő a halottakért misét mondani, s róluk a napi élet során is megemlékezni. Azt a hetet, amelyikbe e hónap második napja esik, protestáns vidékeken is a halottak hetének mondják.
A halottak napja alkonyattól alkonyatig tart, ezért már a hónap első napjának estéjén szokás felkeresni a sírokat. E nap estéjét általánosan halottak estéjének nevezik. Ezen a napon emlékezik meg az élő hívek közössége, azaz a küzdő egyház a szentek közösségéről, azaz a dicsőséges egyházról; a halottakról, a tisztítótűzben szenvedőkről, azaz a szenvedő egyházról. E nap a katolikus egyház számára a saját – élőket és holtakat egybefogó – transzcendens egységének kinyilvánítása. Parasztságunk számára – az egyházi vonatkozásokon túl is – mélységesen átérzett ünnep ez: élők és halottak összetartozásának áhítatos alkalma.*
Napokkal; hetekkel előbb, ahogyan az őszi betakarítási munkák engedik, megindul a készülődés a holtak ünnepére. Falumunkájával, közmunkával kitakarítják a temetőt, elégetik a gazt, a kidőlt, elkorhadt sírjeleket a sírba ássák vagy szintén eltüzelik. A családok hozzátartozóik sírjait felkeresik, megtisztítják a nyáron át elburjánzott gaztól. Helyreállítják a hant formáját. Letisztítják a sírjelet, újrafestik, reparálják.
Odahaza is folyik a készülődés: koszorúkat szereznek be, mécseseket készítenek, vagy gyertyákat hozatnak. Csíkdelnén (v. Csík m.) halottak napján sütik a halottak lepényét, amelyet a szegényeknek szánnak.* A halottak napján – de általában haláleset, temetés alkalmával is – tilos a kenyérsütés a házban. Lepényt, lángost azonban szabad készíteni. Így érvényesült a halottkultusz konzerváló tendenciája, így tartott fenn egy archaikusabb ételkészítési eljárást. Országszerte ismert tilalom szerint a halottak hetében tilos volt kenyeret sütni, mert rossz ízű lenne. A szegényeknek szánt kóduskalácsot, mindönszentök kalácsát, kódustuborékot épp ezért már október utolsó napjaiban megsütötték.
De halottak napján sok az egyéb tilalom is. Elsősorban tilos a földben, a földdel dolgozni, a halottak porát bolygatni. Aki nem tartja meg, az hóttetömet kap. Tilos továbbá varrni, mert minden öltéssel a halottak testét szurkálják, meg. Nem szabad káposztát eltenni, mert megromlik. Nem szabad aprófát vágni, mert a végtagok megbénulnak.
A nap ünnepi része délután kezdődik. Katolikus vidékeken a templomban gyülekeznek a hívek, ahol valamennyien részt vesznek a halottak üdvéért tartott misén. Sok helyütt – így például Szajánban – a templom előterében, a cinteremben várakoznak a szegények. Itt adják át nekik a begyűlők a kalácsot, terményt, lisztet. Gyakran maga az egyház gondoskodik a gyűjtésről és a méltányos elosztásról. A mise végeztével a falu népe a temetőbe megy, nemritkán körmenetben. A Borsod megyei Szentsimonyban egész processzióval keresik fel a temetőt. Mezőkövesden régi szokás, hogy a temető kapuja előtt szinte sorfalat alkotnak a falu és a környék szegényei, rokkantjai, koldusai. A temetőbe menők itt adják oda a nekik szánt kalácsot, tojást, bort, újabban pénzt. Ez alkalommal hívják meg a módosabbak a szegényeket az elkövetkezendő napok valamelyikére: a szegények étetésére. Erre valamelyik délután kerül sor. A meghívottakat főtt étellel, itallal s egy-egy számukra készített cipóval kínálják.
Katolikus vidékeken a temetőben járókat harangszó kíséri. Régen két-három órán át is harangoztak. De hagyománytisztelő helyeken ma is egy órán át szól a harang egyfolytában. Mátraderecskén úgy tudják, hogy míg az élők a temetőben vannak, azalatt a halottak hazalátogatnak. Ezért az otthon maradottak gyertyát gyújtanak az ablakban, tükör előtt, asztalon. A Karancs környékén úgy vélik, hogy a harangszó idején megnyugszanak a tisztítótűzben szenvedők.
Baranyában, Vasban a férfiak egymás után húzták a temetői lélekharangot. Ki-ki annyi verset, ahány halottja volt. A családtagok ünneplőbe öltözve közösen keresték fel hozzátartozóik sírjait. Koszorút, virágot, gyertyát helyeztek részben a sírhantra, részben pedig magára a sírjelre is. Hogy a hantokon való gyertyagyújtás mennyire fontos részévé vált – a katolikusok hiedelemmagyarázatainak átvétele nélkül is – a protestáns falvak halottemlékezetének, azt nemcsak a szokás átvétele, hanem elnevezése is tanúsítja. Hiszen az erdélyi református falvak mindenszentek estéjét világításnak mondják. Amíg elégtek a gyertyák, a felnőttek imádkoztak, az asszonyok a fájdalmas olvasót mondták a sír körül. Felidézték a halottakhoz fűződő emlékeket, vagy éppen egymás gondjairól beszélgettek, hiszen erre az alkalomra az időközben elszármazott, idegenben lakó családtagok is hazatértek, ha csak tehették. Az elődök sírja így egyesítette maga körül az élő utódokat. A magányos idős emberek, asszonyok vagy akinek még friss gyásza volt, ez alkalommal újra elsiratták kedves halottjaikat, fejfájára, sírkövére borulva. Teresztenyén a sír körüli feladatokat elvégezve az asszonyok gyakran gyertyával a kezükben közösen énekeltek, létániáztak. A gyerekek megtalálták a maguk kedvét a lobogó gyertyák bűvöletében, vagy szemet-szájat-orrot mutató, belülről gyertyával kivilágított töklámpással futkostak egymást ijesztgetve a hantok között.
Az erdélyi Mezőség központjában fekvő Széken ma is megtartják a szokást, amely szerint világítás délutánján a helybeli zenész cigánycsaládok együtt – zene- és énekszóval – elmennek a saját halottaikat felkeresni a görögkeleti templom melletti oláhok temetőjébe. Napszállatra érkeznek el a Temetőoldalhoz, a falu református lakosságának nagy temetőjéhez. Itt aztán bandákra oszolva várják a meghívásokat. Régi szokás szerint ugyanis az éven vagy a közelmúltban elhunyt legények, lányok, fiatal házasok sírjaihoz az apa, testvér sorra meghívja a muzsikásokat. Azok ott elhúzzák a halott kedves nótáját, rendszerint valamelyik lassú csárdást. Ilyenkor odagyűl a fiatalság is, s előfordul, hogy el is dúdolják a nótát. Ugyancsak hagyomány, hogy a világítás végeztével valamelyik szeg – rendszerint Fórószeg – táncházában cigánbált tartanak. Erre elsősorban a helybeli cigányság távolabb élő rokonai hivatalosak. Régebben magyarok kevéssé látogatták, ma azonban már a falu fiatalsága is begyűlik a táncra.*
Halottak estéjén országszerte felkeresik a hazájuktól távol elesett katonák, hősi halottak síremlékeit. Mezőkövesden a nagyobb iskolások feladata a jelképes sírok, a hősök sírjainak rendbetétele, díszítése. Az első világháború áldozataiért rendszerint a temetőn kívül, a település főterén, templomkertben álló emlékmű körül gyújtanak gyertyákat, s azt díszítik virággal. A második világháborúban elpusztultakért kevés helyen emeltek emlékművet. Az ő tiszteletükre a temetői feszület körül gyújtanak gyertyákat, virágokat. Mezőkövesden a hősök keresztjének nevezett feszület előtt tüzet raknak, s abba vetik a távol nyugvókért a gyertyákat. Újabban szokássá vált, hogy a második világháború keleti harcterein elhunyt katonák özvegyei a település szovjet hősi emlékművét virágozzák fel, körötte gyújtanak gyertyát. Teszik ezt abban a hitben, hogy talán a távol nyugvó magyar harcosok sírjaira is gondot viselnek az itt elhunyt szovjet katonák hozzátartozói.
Ha az útszéli, határbeli feszületek valamelyikét állító család tagjai élnek, akkor a keresztet is felkeresik e napon, gyertyát gyújtanak rajta. Ez rendszerint a nagylány feladata.
A temetőből hazatérve valamennyi családtag gyertyát gyújt az ablakban, az asztalon. Általában annyi szálat, ahány halottról megemlékeznek. Sőt sokszor az asztal alatt a földön vagy az asztal alsó keresztmerevítőjén. A fekvőbetegek, öregek számára sokszor az ágyuk mellett, kis székre állítják a gyertyákat. A gyertya a halottak ünnepének legfontosabb kelléke. Lángja: a világ világossága. Mátraderecskén úgy tartják, hogy amíg a gyertya ég, addig a halottak is világosságban vannak a föld alatt. Valamennyi családtag összegyűlik az asztal körül, s közösen, fennszóval imádkoznak halottaikért. Az imádkozás kezdetét és végét sok helyütt a templomi harangszó jelzi. Másutt addig imádkoznak, amíg a gyertyák el nem égnek. Mátraderecskén, Mezőkövesden úgy vélik, hogy imájuk alatt halottaik hazatérnek, köztük járnak, csak éppen nem látják meg őket. A házat ez alkalomra rendbe teszik, kitakarítják. Az éjszaka során hazalátogató elhunytak számára sok helyen asztalt terítenek, másutt csak vizet és sót készítenek ki az asztalra vagy az ablakba.
A gyertyát azé használják, mer a gyertyavilág a világ világossága. A gyertyát ennek a jeliben égeti a halottaknak, sőt az világít akkor is neki, mer a világ világossága. Ők mindenszentekkor világosságban vannak. Még a föld alatt is. És amikor kijönnek és mindig világosságba vannak, mikor minden síron annyi világ ég, hogy még kilenc órakor is mindig, még este is, mert olyan sokáig ott égnek.
Este jöttek ki a lelkek – ha kigyönnek – az egy óra hosszáig. Hát ők is akkor szétnéznének, de hát nem tudják, hogy ki mőrre lakik? De hón van az, aki hozzátartozója? Ugye, már régen elhunyt, hát emlékszik? Én ezelőtt vótam azon a helyen, azon ahón régen jártam, hát nem eltévettem! Hát egy idős-idősember aki mán ki tuggya mikori néhaji! Hát hisz változik a közösség, a világ.
(Mátraderecske, 1974)
Egyes falvakban kialakult e naphoz fűződően a házról házra járó adománygyűjtés szokása. A szegények étetése mellett ez is egy módja volt a közösségen belüli élelmiszerkészletek újraelosztásának, a különbségek kiegyenlítésére való törekvésnek. Berze Nagy János a baranyai Hegyszentmártonból ismerteti a mindenszenteki koldulás szokását.*
Mink nem itt laktunk, mink tanyón laktunk régen. Elment az öreg fájé, mindenszentek estéjén, november elsején. Elment fájé, hogy ő hoz fát, mer még akkor nem úgy ment, hogy pézér vesz valaki fát. Csak monta neki az anyám:
– Ne mennyé máj'él, mé kell menni? Hát azt se tudod hány óra van!
Szegény apám nappal szunnyat vót, mit tutta ő azt, hogy virrad-e vagy hogy, elment arra a Gyulyalegelőnek, annak-e. Mikor bejért a vőgynél az ódalba, otté nagyon sokan vótak. Mindegyik fekütt az ódalban. Lepedőik vót fiam! Mindegyiken lepedő vót, azt gondóta először, aszongya, hogy tehenek, feküttek mint a marhák. De a lepedők, amit a koporsóba tesznek, mindegyiken fehér lepedő vót. Azelőtt a szemfedő vót ugye. Lepedő az alatta való lepedői, amit csinátak ha vászonból csinátak, ha gyócsból csinátak, az vót rajtok, akkor oszt izé, ők úgy feküttek mind. Mikor odaért, hát látta, egy ember felkel, az ment elejbe. Köszönt annak. Azt mongya:
– Kik vagytok ezek ilyen sokan? Ti kik vagytok azok a sokan? – A meg monta, hogy hát ők meghótak. Az öreg monta. Aszongya:
– – Meghóttak? Hát ti hogy jöttetek ide?
– Kimarattunk este, ugyanakkor este, mindenszentek estéjin a sírból, mer egy óra hossza van nekünk, nem értünk oda, most mind így kell búddognunk. – Aszongya az öreg:
– Hova valók vagytok? – Aszonta, hogy:
– Hát mink – aszongya – már régen mehaltunk. Azt se tugyuk, kitől származtunk, hovavalók vagyunk.
Hát ugye ők már az ágazattyukat sem tutták, hogy honnan valók, nem hogy még tutták, hogy ők ide valók vótak Derecskére. A fijukat is, hát ugye már itt is, ki tuggya mikor eltemették. Ki emlékszik arra – esetleg egy Noé – száz esztendővel utánna vót halottra?
Az öreg visszagyött. De még én akkor riattam meg, mikor ő hazagyött, aszonygya:
– Mari, ó jaj – aszongya –, jaj, úgy félek.
– Mitül?
– Nagy csomó nép ott kinn a Gyulyaszurdokban – aszongya –, ott hevertek. Csak egy kelt fel, egy beszélt, a többi nem szótt semmit. Csak az az egy gyött elejbem – aszongya. Aztán megkérdeztem:
– Hát tik kik vagytok? – Aszongya:
– – Ők meghóttak.
– Hát hogy jöttetek tik ide? – Aszongya:
– Kimarattunk az este, oszt nem értünk oda héttől nyolcig húzzák a halottaknak azt az egy hosszú harangot, egy óra hosszáig, és ez alatt az idő alatt ők, aki ki akar menni: kimehet, az alatt az idő alatt nekik be is kell menni.
Ezt így beszélte el nagyanyám az apámnak, ha ő hazudott, akkor én is hazudok.
(Mátraderecske, 1975)
Borbála (december 4.) a hirtelen haláltól óvta a hozzá imádkozókat.* A palócság, a jászság és a moldvai csángók körében még fellelhető emlékezete. Azokban a palóc és Sajó menti barkó falvakban, amelyeknek földműves lakói időszaki bányászkodással is foglalkoztak, Szent Borbálát a föld alatti halálos szerencsétlenségeket megelőző, elhárító védőszentjükként tisztelték.
Luca (december 13.) neve az egyházi hagyományokban a fénnyel, s így közvetve az örök világossággal van kapcsolatban. Minden bizonnyal az „és az örök világosság fényeskedjék nekik” (et lux perpetua luceat eis) fordulat magyarázza, hogy Szent Luca a temetők, temetőkápolnák gyakori védőszentje.*
Luca-nap éjszakája fontos dátuma a halottkultusznak. Az év eme leghosszabb éjszakáján általános hiedelem szerint a halottak hazalátogatnak élő hozzátartozóikhoz. Ezen az estén általános szokás kukoricapogácsa vagy lucapogácsa sütése. Egyrészt bizonyára így maradt fenn az élők és holtak egységére emlékeztető közös étkezés kultikus emléke. Másrészt a Luca-napi pogácsa fontos haláljósló eljárás is volt. Így – mintegy a tűz közvetítésével, amely a lelkek gyakori tartózkodóhelye – mutatják meg a halottak, hogy kit választanak, hívnak maguk közé az élők közül.
Lázár (december 17.) csak közvetve van kapcsolatban a halottkultusszal. Hiszen ő nemcsak a bélpoklosok, hanem a hivatásos sírásók védőszentje is.*
Ádám-Éva (december 24.) karácsony böjtje, nemcsak az élők közösségének, de élők és holtak összetartozásának is kiemelkedő ünnepe, hiszen e nap ünnepi eseményeit át- meg átjárják az ősök tiszteletének, emlékezetének megnyilatkozásai.
A középkori rekordációk, illetve Paradicsomjáték emlékét őrző ünnepi köszöntőkben céloznak Ádámra, akinek bűnéért az embernek meg kell halnia:
|
A nemzetségek könyvének (liber generationis) templomi énekes előadása, amely Ádámtól vezeti le nemzedékről nemzedékre Krisztus származását, tulajdonképpen szintén nem volt más, mint az ősökről, a halottakról közös rituális megemlékezés.
A karácsony időszaka – mint a téli napforduló ideje – bizonyára már a kereszténység előtt is a gonosz, ártó erők félve tisztelt időszaka lehetett. Így válhatott a halottkultusznak is fontos ünnepévé, hiszen ekkor az élők együtt érezték magukat a család elhunyt s tisztelt őseivel, éppen úgy, mint ahogyan kiszolgáltatva hihették magukat a hosszú éjszakán át a hazajáró lelkek gonosz, rontó beavatkozásának. Ezen ősi, ambivalens képzetek töredékei fennmaradtak karácsony ünnepének számos hagyományos szokásában.
Megjegyzendő, hogy a halottkultusz szempontjából is szoros hasonlóságot, illetve kapcsolatot mutatnak a Luca-napi, a karácsonyi és bizonyos mértékig a szilveszteri, újévi hagyományok. Ennek oka abban keresendő, hogy alapjában véve ezek a szokások mind a téli napforduló ünnepéhez kötődtek, amelyeknek rituális megünneplése azonban a különféle kulturális megfogalmazásokban – így elsősorban a kereszténység hatására – elhúzódott, különböző intézményesített ünnepnapokhoz kapcsolódva széttöredezett.
Európa-szerte ismert hiedelem szerint a halottak karácsony éjjelén felkeresték élő hozzátartozóikat, s velük töltötték az éjt. Illő volt tehát őket megvendégelni. Ez a hit nagyban meghatározta a karácsonyi étkezések szokásait is.* Vendégül látták őket ugyanis a karácsonyi ünnepi asztalnál éppen úgy, mint amikor a házpadlóját szalmával szórták fel, amelyen olykor maguk a házbeliek is az éjszakát töltötték.
Az ünnepi étkezés fogásaiból Nagykanizsán tűzbe vetettek egy-egy darabot a távollevő vagy az az évben meghaltak számára. Hont megyei hagyományok szerint nemcsak a halott családtagoknak vetették a kemence tüzébe a karácsonyi asztal megszentelt étkeinek morzsáját, hanem amennyi morzsát a lángokba vetettek, annyi lélek szabadult a tisztítótűzből. Hangonyi, kissikátori szokás szerint nem szabad a karácsonyi vacsora alatt az asztal alá nézni, mert ott vannak a halottak. Ebben a képzetkörben gyökerezik a bujáki, mátraderecskei hiedelem is, amely szerint a karácsonyi asztalról leejtett diót nem volt szabad felvenni, mert az már a halottaké. Mátra vidéki palóc falvakban – bizonyára azonos képzetekhez igazodva – az asztal alá tett teknőt Mária teknőjének hívták, ebbe rakták az ételmaradékokat a koldusok, szegények számára, mintegy halottjaiknak szánva azt. Hosszúhetényben az étkezés végeztével éjszakára az asztalon hagytak minden étket a hazalátogató halottak számára. Istensegítsen pedig éppen a karácsonyi étkezéshez hívtak meg tizenkét szegényembert halottjaik helyébe. Elterjedt szokás volt a karácsonyra sütött kenyér mellett cipót is sütni, amelyet aztán a szegényeknek adtak. A karácsonyi ételekből olykor egyenesen a halottak sírjára is kivittek.* Az ételajándékozás tulajdonképpen kultikus jelkép, Jézus halálára utal, amellyel megváltotta az emberiséget az örök haláltól.
Hogy a halottak közelsége s esetleges ártó hatása a hagyományos képzetek szerint mennyire szorosan veszi körül az élőket, azt jól mutatják a tiltó, haláljósló hiedelmek is. Így például szegedi vélekedés szerint a karácsonyi asztaltól étkezés közben nem volt szabad felállni, mert aki erről megfeledkezik, az hamarosan meghal.
Ugyancsak általános hiedelem szerint a 24-i, másutt újévi tűznek nem szabad éjjel kialudnia, mert az új évben meghal a gazda.
A család tagjainak haláluk utáni együtt maradását hivatott biztosítani a bátyai szokás, amely szerint a családfő egy almát annyi részre vág szét, ahányan a karácsonyi asztalnál együtt ülnek, s azt valamennyien megeszik, hogy együtt legyenek majd haláluk után a paradicsomban is.
A karácsonyi halottkultusz különös hiedelme a halottak éjfél előtti vagy utáni miséje. Hiedelemmondák külön köre számol be azokról az alkalmakról, amikor valamely élő személy véletlenül elvétette az éjféli mise időpontját, egy órával hamarabb vagy később ment oda, s így a halottak miséjén vett részt, s a németprónai hiedelmek szerint itt azok voltak, akik a jövő esztendőben fognak meghalni.
Vélhetőleg szintén templom és temető egykori egységében gyökerezhet a gömöri hiedelem, amely szerint, ha valaki karácsony éjjelén elmondott egy miatyánkot a temetőben, az meghallotta az angyalok vagy a halottak énekét.
Karácsony és kiskarácsony között a karácsonyfa feldíszített ágát, legújabban egész kis ékes karácsonyfákat helyeztek el a hozzátartozóik sírjára. A szokás terjedőben van országszerte. A zempléni Hegyköz falvaiban és Szegeden mélyebb hagyományai is ismertek.
Szilveszter (december 31.) napjához fűződő magyarózdi haláljósló, tiltó hiedelem szerint e napon nem volt szabad ruhának kötélen kiterítve száradnia, mert akkor a következő évben a családból valaki felakasztja magát.
Az Erdélyben, Szatmárban, Beregben ismert óévtemetés szokására jellemző és fennmaradt szokás, amely szerint az erdélyi Magyarózdon legények, fiatal házasok éjfélkor harangoznak: az első harangszóval az óévet siratják, a másodikkal az újévet köszöntik.* Mezőpanitról ismerünk olyan óévbúcsúztató szokást, amely az óévtemetést közvetlenül összekapcsolja a temetőjárással s a halottkultusszal. A reformátusok lakta falu mindazon családjai, amelyben az éven halál esett, kimennek Szilveszter estéjén a temetőbe, ahol az új síroknál barátaikkal, rokonaikkal zsoltárokat énekelnek. Ezután a gyászolók meghívják a velük tartókat házukba, ahol kaláccsal és borral kínálják őket. Így maradnak együtt – az élők összetartozó kis csoportjába most már a halottakat is belefoglaló hagyomány értelmében – az éjféli harangszóig, amikor is együtt mennek el a templomba. Ott ünnepélyes harangszóval siratják el az óévet.*
Az esztendő halottakkal kapcsolatos ünnepeinek felsorolását zárjuk a moldvai csángó falvak legényeinek óév estéjén, újévre virradóra énekelt újévköszöntő szokásának – a hejgetésnek – idézésével.* Ennek egyes szövegváltozataiban néhány sor a temetésre, a sírba tételre utal. A minden bizonnyal szövegtöredékeket egyesítő s megőrző ének talányos tartalmával az utóbbi időben Weöres Sándornak a magyar költészet elfelejtett értékeiből válogatott nagyszerű gyűjteménye kapcsán esett többször is szó. Maga a gyűjtemény a csángó hejgetés utolsó előtti sorát vette címéül is:
|
A kozmikus, objektív idő egységekből, periódusokból épül fel, az emberi, a humán, az egyéni idő is a gyermekkor, az ifjúkor, a felnőttkor és az öregkor szakaszaiból áll. Az objektív idővel szemben ezt nevezhetjük szubjektív időnek, illetve szubjektív időérzetnek.
A szűkebb közösség, a család saját időszámítására jellemző, hogy valamely jól ismert személy, családtag halálához viszonyítva határoznak meg időpontokat. Például: „Ezt a nyári konyhát akkor csináltatta édesapám, amelyik évben nagyanyánk meghalt. Van annak már vagy hatvan éve is.* …jól emlékszem én arra az évre, mert akkor járt szörnyen az Ötvös Józsi bácsi fia.”*
Az idő múlását is gyakran azzal teszik szemléletessé – különösen az idősek –, hogy barátjuk, rokonuk, a maguk korabeliek halálával állítják szembe a saját életüket, s így mintegy barátjuk, rokonuk hiányához viszonyítva számolnak: Tavaly még együtt kóstultuk az új bort. Két éve ilyenkor még együtt ettük a húsvéti kalácsot. De jóízűen is harapta! A Jóisten nyugtassa meg a halott porait is!
Az emberi élet fő szakaszai objektív, biológiai változásokon alapulnak. Ezek a fordulópontok jelképesen fogalmazódnak meg. Az átlépés az egyik életszakaszból a másikba fontos változást jelent az egyén és a társadalom életében is. Így ezt szükséges a közösség minden tagjának tudomására hozni. E célra szolgálnak az emberi élet fordulóihoz fűződő szokások, például a keresztelés, legény-, illetve leányavatás, sorozás, esküvő, temetés. Ezeket a néprajztudomány, illetve a kulturális antropológia átmeneti rítusoknak nevezi, hiszen akkor végzik őket, amikor az egyén egyik társadalmi helyzetéből (tulajdonképpen biológiai fejlettségi fokából) egy újabba megy át.* E rítusok fontos feladata, hogy segítsék az egyént új társadalmi helyzetének elfoglalásában, a közösséggel pedig elfogadtassák ezt. A parasztság számára fontosak voltak ezek a rítusok, hiszen életrendjükben igen éles határt vontak a különféle korcsoportok között. Az emberi élet e fordulóin működésbe lépő rítusoknak gyakran visszatérő motívuma az elmúlásnak és újjászületésnek összekapcsolódó képzete, amely szerint az átmeneti rítusok főszereplői – annak a korcsoportnak a számára, amelyből egy következőbe lépnek át – mintegy meghalnak. Így például, a lakodalommal kapcsolatos szokások több vonatkozásban is hangsúlyozzák, hogy a menyasszony mint gyermek nincs többé, de újjászületik mint ifjú asszony.
Az emberi élet fordulóihoz kapcsolódó szokások sorát a halálhoz és temetéshez fűződők zárják le. A temetkezési szokások a többi átmeneti rítushoz képest – amilyen például a keresztelő vagy az esküvő – csak az első benyomásra tűnnek teljesen különbözőnek, sajátosnak. Közelebbi megfigyelés során szembetűnnek a tartalmi, a formai, elsősorban azonban a szerkezeti hasonlóságok.
Valamennyi átmeneti rítus – jóllehet, az egyént érintő változások hatására alakult ki – hangsúlyozottan közösségi esemény. Ebből következően erősen formalizált viselkedési és vélekedési normákat tartalmaz. Közösségi mivoltából következik, hogy nem azonnal reagál az egyént érő változásra, hanem bizonyos – kulturálisan szabályozott – késéssel, ami a közösségi vonatkozások szoros velejárója. Az azonos korcsoporthoz tartozó felserdült ifjak különböző időpontokban válnak éretté, mégis egyszerre avatják őket legénnyé. Aminthogy a halottat sem temetik el azonnal, amint megállapítják halálát.
Valamennyi átmeneti rítus jelekben kifejezetten gazdag. Sőt általában túljelzett, azaz azonos tartalmak más-más kommunikációs csatornákon is megfogalmazásra kerülnek. A jelek egyrészt közzéteszik magát az eseményt, ezek a deklaratív kódok, másrészt tartalmazzák az esemény lebonyolításához szükséges ismereteket, ezek az organizációs kódok, harmadrészt pedig magukban foglalják az esemény tartalmát, ezek pedig a rituális kódok.
E jelek révén kifejeződik valamennyi átmeneti rítus három nagy szerkezeti egysége: felhívják a figyelmet az eseményre, lebonyolítják magát az eseményt, és feloldják az általa keltett közösségi hatást. Az együttműködés e vonatkozásai mellett van Gennep – a változáson átment egyén szempontjából – állapított meg három, valamennyi átmeneti rítust jellemző szerkezeti egységet, mégpedig az elválasztó, az eltávolító és a beépítő funkciójúakat. A temetkezési szokások átmeneti rítusában maga a halott az, aki az utolsó – társadalmilag számon tartott biológiai – változáson ment keresztül: a halálon. A halottat a felöltöztetéssel, a felravatalozással elválasztják élő környezetétől, halálának tényét eltemetésével, emlékének ápolásával beépítik a közösségi tudatba.
A szerkezeti megfeleléseken túl további hasonlóságok következnek az átmeneti rítusok egységes paraszti felfogásából. Valamennyi átmeneti rítus az adott paraszti közösség belső, önellátó társas munkájának eredménye. A temetések alkalmával a szomszéd segítségével főznek a gyászolók, a rokonok közül kerülhet ki az eseménysor szervezője éppúgy, mint a sírásók vagy a sírjelkészítők.
Ilyen szerves hasonlóságnak tekinthetjük az eseménysoron belüli olyan kisebb közösségi aktusokat, mint például a közös étkezés, a közös éneklés, a közös szövegmondások, a vonulások stb.* A keresztelői lakoma éppen úgy a családok közötti kapcsolatok megerősítését szolgálja – nem beszélve rituális tartalmairól –, mint az esküvői lakoma vagy a halotti tor. A lakodalmi dalolások – akár ellenkező előjellel – megfelelnek a siratóknak s a temetési éneklésnek. Tartalmuk lényegileg azonos: a közösség belső egységének demonstrálása. Ezen ambivalens egység meglétét bizonyítja a lakodalmak alkalmával eljátszott tréfás temetés, illetve a tornak mint a lélek mennyei lakodalmának való felfogása.
Az emberi élet személyes, relatív időszemléletében ezek a korcsoportváltások igen fontosak. Megrázó fordulatot jelent egy házaspár „időszámításában” a társ halála, amely az özvegy számára többnyire az öregség időszakának kezdetét, s így általában társadalmi és anyagi helyzetének fokozatos értékcsökkenését is jelenti.
A különböző társadalmak arra törekedtek, hogy ideológiájuk, társadalmi berendezkedésük, kultúrájuk szempontjából fontos személy életével, illetve halálával kapcsolják össze időszemléletüket és időszámításukat. Így a katolikus egyház Krisztus születésétől számítja az eltelt éveket. Az egyházi évet pedig Krisztus születéséhez – karácsonyi ünnepkör –, valamint halálához és feltámadásához – húsvéti ünnepkör, pünkösd – köti.
A szubjektív időszámításban tehát az egyéni életút ünnepi, ritualizált állomásainak van fontos szerepe. Figyelemre méltó, hogy az átmeneti rítusok gyakran tartalmaznak a mulandóságra, illetve az utolsó átváltozásra: a temetésre vonatkozó utalásokat. A mindennapi beszédben s a népköltészeti szövegekben is megfigyelhetők az átmeneti rítusok jellegzetes kellékeinek, szokásainak jelképes párhuzamba, illetve megfelelésbe állításai, viszont a temetkezési szokásokban is vannak olyan visszautalások, amelyek megelőző átváltozási rítusokra utalnak.
A halálkép szempontjából szembetűnő lehet azonban az emberi élet fordulói közötti időszakok vizsgálata is. Érdekes például a viselet és az életkor megfelelése. A viselet ugyanis a helyi hagyományok szerint az átváltozási rítusok alkalmával alapvetően megváltozik, de kisebb alakuláson átmegy a köztes időszakokban is. Egységes meghatározó szempont azonban a különféle helyi viselettípusok között, hogy a kor előrehaladtával, azaz a halálhoz közeledve egyre dísztelenebb s színtelenebb lesz a ruházat. Öregessen járok én má' kedvess. Magam gyászban: a magam gyászán – mondta egy idős mezőkövesdi asszony, aki ezzel nemcsak azt akarta kifejezni, hogy régen elhunyt férjét gyászolja, hanem azt is, hogy öreges, azaz sötét ruhadarabokból álló viseletével a koros ember már mintegy önmaga elmúlt életét is gyászolja. Szerte a magyar nyelvterületen szokás mondani az idős emberekre, hogy gyászosan járnak.* Ez rendszerint valóban azt jelenti, hogy gyászolnak valakit, de átvitt értelemben kifejezi azt is, hogy a ruhaviselet helyi szabályai szerint az időseknek való öltözetben járnak.
Az időskori ünneplőruha lesz rendszerint aztán az ember utolsó öltözete is. Jóllehet, vannak vidékek, illetve vannak olyan tehetős családok, ahol a halni való ruhát csak eppe' megcsináltatik, aztá' magukra nem veszik többet, csak amikor feladatik rájuk.* A hálóruhával válik tehát teljessé az emberi életet végigkísérő, annak változásait jelölő öltözetsor.
Az emberi élet fordulói és a temetés, halál közötti jelképes kapcsolat egyrészt külsődleges, mondhatni, formai, másrészt azonban a világkép mélyebb megfelelései fogalmazódnak meg általa.
A rendelkezésemre álló adatok alapján a magyar parasztság világképében nem található meg a születés és a halál eszméjének megfelelésbe állítása. Megjegyzendő azonban, hogy bácskai szokás szerint az újszülött fejénél a keresztelőig éppúgy éjjel-nappal ég a szentelt gyertya, mint a halott mellett eltemetéséig.* Mindkét alkalommal azonos a cél: a gonosz erők távoltartása.
A keresztelői szokásokban sem fordulnak elő ilyen utalások, hacsak nem tekintjük ilyennek azt a mezőkövesdi szokást, hogy külön tartogattak egyszerű cserépkorsókat, jancsikákat, jancsikorsókat keresztelőre és halotti torra, s ezekben szolgálták fel a bort a szegények étetése alkalmával.
A népköltészeti szövegekben rendre előbukkan azonban a magatehetetlen csecsemő és a halott, illetve ezek jellegzetes tárgyainak, illetve a hozzájuk fűződő viselkedésmódnak a megfeleltetése. Így:
bölcső | – koporsó |
pola ruha | – szemfedél |
sírdogálás | – siratás |
(altatás) | |
pola kötő | – eresztőkötél |
bölcsőbe tevés | – földbe tevés |
Ezek a megfelelések elsősorban katonadalokban, balladákban fordulnak elő. Közös jellemzőjük, hogy a párhuzamba állítás révén a kiszolgáltatottságában vagy bűnében magát sirató inkább választaná a halált, semmint keserű sorsát:
|
Bölcsőnek és koporsónak és a kettő között eltelő időszaknak, az élet színterének az összekapcsolását tartalmazó szöveget országszerte lehet mestergerendák felirataként találni. Egy udvarhelyszéki példa így vélekedik a mulandóságról:
|
A bevonulást, katonáskodást a legények úgy élik meg, mint a falu közösségéből való kiszakadást, a szeretteiktől hosszú időre, talán örökre szóló elbúcsúzás élményét. A sor alá kerülő legényeknek társaiktól való búcsúja ezért hasonlít annyira a halotti búcsúztatásra. Példaként idézünk egy cserépfalui verses szöveget, amelyet az első világháborúig szokás volt elmondani azoknak a legényeknek, akik társaiktól a kocsmában búcsúztak a bevonulásuk előtti estén:
|
Házasság és halál, lakodalom és temetés világszerte ismert archetipikus jelképes összekapcsolása nem hiányzik a magyar parasztság halálképéből sem.
Az átmeneti rítusok szoros kapcsolatának mélyére világít az a felfogás, mely szerint a halál nem megszűnés, hanem átmenet egy másik állapotba. Ez az átmenet legtöbbször mint lakodalom fejeződik ki. A juhaiért megölt havasi pásztor így üzeni meg halálát nővéreinek és anyjának:
|
Szembetűnő a szülői háztól örökre távozó, leányi állapotát visszavonhatatlanul elveszítő menyasszony búcsúja vagy magasiratója és a valóságos siratók közötti hasonlóság, elsősorban a szöveg és a helyzet tekintetében. Őt csaknem ugyanolyan fordulatokkal, szófűzésekkel búcsúztatja anyja, mintha temetésén siratozná. A hasonlóságok részben az archaikus házasság = halál képzetből, másrészt az azonos alaphelyzetből – elszakadás, elválás – következnek.
Íme egy moldvai csángó menyasszonyi búcsúzás részlete:
Mámikám s tátikám s testvéreim,
maradjatok békével met nekem mennem kell:
ajtók, kapuk nyitnak s lábaim indulnak.
De arra kérem édes mámikám s édes tátikám s testvéreim,
megbocsássatok, ha valamit vétettem.
Én es megköszönöm, hogy ily ekkarára
felneveltek ingemet es, édesapámnak s anyámnak.
Tátikám s édes anyám, immár se felejtsenek el!
ne gondóják hogy örökre kimenyek az életjikből!
Majd még visszajövök, s felkeresem, édes mámikám.
köszönöm a nevelésit, hogy őrezgetett ingem, édes mámikám
tüztől, viztől
s minden rossztól, édes mámikám.
Testvéreim, megbocsássatok, ha valamit vétettem,
me' lehet, sokszó rosszat mondtam, se
megszidtalak, testvérkéim!
Ne gondójátok hogy én es elfelejtlek!
Majt még eljövek hézátok,
s tik es jertek el hézám, testvéreim!*
S így búcsúztatja siratva férjhez menő lányát egy Heves megyei asszony:
Kedves lyányom, szép virágom, gyönyörü angyalom!
Jaj, ugyan hogy vállyak meg tőled, szép lyányom, kedves széb virágom?
Ugyan mé kellett ezt nekem megérnyi, kedves édes lyányom
hogy én téged ilyen hama férjhe allak, gyönyörü angyalom?
Nekem szép angyalom, kedves édes lyányom!
Jáj, ugyan minyő helyed lesz kedves lyányom?
Ugyan minyő ház, család közé visznek?
Jáj, mijé nem tudhatom előre, hogy minyő család közé jutol?
Nekem aranyos szép lyányom gyönyörü virágom,
akit én még ász szének se hattam vóna, me fújnyi,
há ász szé elejbe áhattam volna, kedves édes lyányom.
Most a más kezíre allak, más viselyi gondod.
De ugyan hogyan bánnak veled, nekem engedelmes, kedves édes lyányom,
aki nekem még csak vissza se feleselt, aranyos szép lyányom?*
Jellemző, hogy az esküvő előtti este neve is több helyen siratóeste, sirató.
A menyasszony nevében szóló vőfély éppúgy búcsúztat a szülői háztól s hozzátartozóitól, mint ahogy a kántor búcsúzik a halott nevében a temetésen a rokonságtól.
Menyegző és halál eggyé válik a Julia szépleány című balladában. A mennyei szüzek seregébe való lépés a földi élettől való megválást jelenti. A ballada majï minden változata a leány magasiratójával s a leányát eltemető anya jellegzetes sírásával zárul:
|
Beleillik a lakodalom – temetés képzetbe a bizonyára profanizálódott keresztényi elképzelés Szent Mihályról, a lélek vőfélyéről. Mihály arkangyal az, aki a halál percében megjelenve a lelket kikéri, s elkíséri az örök menyegzőre az Úr örömére. Torockón a temetés Szent Mihály védelmében inkább menyegző, mint fekete gyász.*
Legendameséink sajátos típusában a halál vagy az elhunyt mint szerető vőlegény jelenik meg a reá várakozó leány előtt, s magával akarja vinni házasság ígéretével.
Az eladott leány típusú balladáink változataiban központi motívum a lakodalomnak temetéssé válása.* Kiszolgáltatott helyzetében maga az eladott leány kívánja halálát:
|
Egy másik változatban az anya átkozza meg a lányát:*
|
„Az esküvőre hazaérkező kedves” balladatípusnak szintén központi motívuma a katonaságban évekig távol maradó szerető átka, ha a kedves meg nem várja visszatértét, valamint az esküvő és a fiatal halott temetése közötti külsődleges hasonlóság*:
|
Egy Szeged környéki monda szerint a büszke s szabados kedvű vőfélyek a temetői koponyát is meghívták a lakodalomba. Az elfogadta a meghívást. A pap tanácsára aztán Szent János-poharat ittak. Ezután a halott – azaz a Halál – viszont meghívta őket. Körmenettel indultak a temetőkbe, így egy időre megmenekültek ugyan, de hamarosan meghaltak.
Lakodalomban és halotti torban szokás volt Szegeden s Tápén a kánai menyegző emlékezetére való éneket előadni, ezt a lakodalomban a muzsikások két fogás között játszották el. A halotti torban az énekesasszony adta elő annak alkalmából, hogy az elköltözött lélek most üli menyegzőjét égi vőlegényével, Jézussal.*
Külön kell megemlítenünk a Dunántúl déli területein lakodalmakban, éjféltájt járt, úgynevezett Bene Vendel táncát. E dramatikus páros tánc feltehetően a középkori haláltánc késői reminisztenciája. E táncjáték távol áll a temetésparódiák obszcén szabadosságától. Itt is azonban az újjászületésre, a termékenységre utalnak közvetetten, hiszen a halottat mímelő férfit egy nő táncolja körül, mintegy életre kelti. A temetésről hasonló tánc leírását adja a 17. századból Az erdélyi és magyar Szimplicisszimusz.*
Az átmeneti rítusok egységét fejezi ki az a palócoknál is gyakorolt eljárás, amely szerint az elhunyt terhes asszony koporsójába mindazon kellékeket vele temették, amelyek az újszülött ellátásához, keresztelőjéhez szükségesek, mert hitük szerint a másvilágon megszüli gyermekét.*
Mezőkövesden azokat, akiknek voltak keresztgyermekeik, a koporsóban úgy fektetik, hogy karjukat mellükön keresztbe tették, míg a többiek karjait testükkel párhuzamosan nyugtatják. Országszerte ismert szokás szerint a haldoklót földre hintett szalmára fektették. Pányoki indoklás szerint azért, mert aki földön született, földön könnyebben hal meg. Ezel a szülésre – amely régen gyakran a földön történt –, illetve arra a szokásra utalnak, hogy a keresztelő után a csecsemőt apja elé a földre, a küszöbre fektették.*
Csikszentdomokoson úgy tartják, hogy ha özvegy, öreg lakodalommal álmodik, hamarosan meghal, egyesül korábban elhunyt hitvestársával.* Általánosan elterjedt szokás szerint az asszonyokat menyasszonyi ruhájukban, a férfiakat pedig – idősebbeket is – jegyingükbe öltöztetik felravatalozásuk előtt.
Országszerte elterjedt gyakorlat szerint a házasulandó korban elhunyt fiatalokat menyasszonyi, vőlegényi ruhájukban temetik el, s temetésük külsőségeibe is hangsúlyozottan a lakodalomba utaló jegyeket iktatnak, hiszen úgy vélik, hogy a másvilágon, létrejön majd a házasság.
A hagyományos magyar paraszti vélekedés különbséget tesz – elsősorban erkölcsi, közösségi értékelés tekintetében – a különféle halálokok, illetve halálnemek között. E téren azonban az eddigi vizsgálatok csak közvetett adatokat szolgáltattak. Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy a hagyományban is megkülönböztetnek természetes – azaz öregség, betegség következményeképp beálló –, valamint erőszakos halált.*
A hagyományos felfogás szerint a természetes, szép halál azoknak válik osztályrészévé, akik a közösségi normákat életük során nem megsértették, hanem inkább erősítették. Ilyenformán a halálhoz való hagyományos viszony rendkívül erősen összefonódott a közösségi morális, fegyelmező szabályokkal, amint ezt minden nép világképében és vallásában megfigyelhetjük.
A közvélekedés szerint a szép halál öregkorban – ezalatt általában az unokák felserdülésének megérését értik – nem váratlanul, de nem is hosszas betegeskedések után, családja körében éri el az embert.
A meglett korúak beszélgetése gyakran fordul e témára, s különösen a nők fejezik ki áhítozásukat Má nekem más akaratom nincsen, csakhogy e világból szép csendben kimenjek. Bár csak adná a jó Isten, hogy eszemen lennék az utolsó percen is.* Mindez azonban semmi esetre sem jelenti azt, hogy vágynának a halálra, illetve, hogy a mulandóság túlzottan nagy teret foglalna le gondolkozásukban. Annak ez természetes része: egy gond a többi között, feladat, amelynek tisztességgel meg akarnak felelni.
A halál természetes, bár nemkívánatos előzményeként ítélik meg a különféle betegségeket. Magát a halált is gyakran úgy fogják fel, mint végzetes betegséget, s az idősek között gyakran hangzik el az Európa-szerte ismert mondás: Halál ellen nincs fű a kertben. A betegséget érző – amíg bírja – igyekszik folytatni megszokott munkáját. Érzi ugyan, hogy olyan kölletlen, gunnyaszti, maga se tudja, mi baja, se éte-, se ita, visszafelé áll a szőr rajta, de az ágyat igyekszik elkerülni. A környezet is észleli a változást, látja, hogy kornyadozik, színevész, bágyadt, sárgul. Egyszer aztán leesik a lábáról, ágynak dől. Mivel csak végső esetben fekszenek ágyba, adják meg magukat a betegségnek a parasztemberek, így általános a vélekedés, hogy aki az ágyat nyomja, az má sehogy nincs. Az ágy a nyomorultak koporsója – azaz a hosszasan betegeskedőké. S ha a betegség rosszra fordul – a beteg hérvad, összemén, elszárad, lába dagad, szederjesedik, szava is eláll –, akkor tudják, hogy ez má a fődhöz húz, hamarosan vége.
Aminthogy a szép halál a tiszta, erkölcsös, Istennek és a köznek tetsző élet koronája*, úgy a hosszú betegeskedést – amelynek közvetlen kiváltó oka általában ismeretlen számukra – gyakran tulajdonítják valamely erkölcsi vétség miatti büntetésnek. Emlékezzünk az életben az egyik lehető legrosszabbat, hosszú betegséget kívánó átokformulára: hét kocsi szalmája rothadjon el alatta! A hosszasan betegeskedők nemcsak imádkozva emlékeznek meg Jézus kínszenvedéseiről gyógyulásuk reményében, hanem fogadalomból úgynevezett türelemüvegeket is készítenek, melyben a megfeszített Megváltót s megkínzatása eszközeit apró fadarabokból állítják össze.*
A helyi hagyomány sok helyütt fenntartja a rendkívüli halálesetek emlékét. Így például, az áttelepült bukovinai csángók között még ma is emlegetik annak a fiatalembernek az esetét, aki mulatságban táncba kezdett, s mindegyre húzatta, mert megérezte, hogy ott meg kell halnia, s tánca végén valóban holtan esett össze.*
A szerencsétlenségek halálos áldozatairól megrendülten emlékeznek meg a közösségben. Tulajdonképpen ezeket a véletlen halálokat a sors, az Isten rendeléséből eredőnek tartják, s igyekeznek belenyugodni.
Azonban az elhúzódó, közvetlen külső okkal nem magyarázható betegségek következtében, a váratlan szerencsétlenségek miatti halált hajlamosak babonás beavatkozás, rontás eredményeképp is magyarázni. Ezek részletes ismertetése nem feladatunk, azonban éppen itt, a halálnemek erkölcsi értékelésének vizsgálatakor, mégis ki kell térnünk a legfontosabbakra.
Ezeknek a kezdeményezői olyan személyek, legtöbbször asszonyok, akik jogos igazukat a közigazgatás előtt valamely okból nem tudják bizonyítani, de erkölcsi alapot, késztetést éreznek arra, hogy igazuknak rontás útján szerezzenek érvényt. Különösen a böjtölésnél van ez így, mert ennél minden változatban megvan annak a lehetősége, hogy ha ártatlannak bizonyul a kiszemelt áldozat, akkor az ártó hatás a kezdeményezőre visszaszáll. A többi halálos ártást, rontást viszont többnyire éppen azok alkalmazzák, akiknek nincs elegendő erkölcsi alapjuk valakinek ártani, s ezért nem a nyilvánosság előtt, hanem titkos praktikákkal lépnek fel ellenük.
Országszerte ismert formája a halálos mágiának a böjtölés, ráböjtölés, kiböjtölés.* Több változatáról tudunk. Enyhébb formája kilenc azonos napon át, kedden vagy szombaton való böjtölés az igazság kiderítéséért. Súlyosabb formájában azzal a céllal történik, hogy akire ráböjtölnek, életében ne legyen öröme, haljon meg.
A halált okozó varázslat lényege az, hogy magánosan, szigorú elzárkózásban kell végezni, abban a teljes meggyőződésben, hogy az áldozat méltó a halálra. Annál is inkább fontos ez az utóbbi, mivel – a dévai csángók és Fekete-Körös-völgyi magyarok hite szerint – ha ártatlannak bizonyul az áldozat, akkor maga a böjtölő hal meg. Legáltalánosabb formája a kilenc napon át kenyéren és vízen való böjtölés. Archaikusabb változatnak tekinthetjük a Fekete-Körös-völgyi szokást, amikor is hét héten át – az első héten szombaton, a másodikon pénteken, s így visszafelé haladva a hét napjainak sorrendjén – kell ráböjtölni valakire. Andrásfalvi csángók szintén hét héten át böjtölnek: vasárnap, kedden és szombaton. Előfordult, hogy még az állataikat is böjtre fogták e napokon. A böjtölés ideje alatt kifordítva, fonákján kell hordani a ruhát. A böjt nem fog, ha a kiszemelt áldozat ártatlan, vagy pedig a lopott holmit – amivel kiváltotta a böjtölést – valamilyen vízen túlra sikerült már vinnie.
Ha átkozom, egy részt veszek el én, sz kettőt ő. Enni nem eszem, inni nem iszom, csak imádkozom s sírok. Minden szübül, gyertyával letérgyülök sz imádkozom, akkor a Jóisten csinál valamit vélle. De félek, ha veszek egy részt én is belőle. Tiszta étlend, tiszta iond. Anyám ezt ő tartotta, sz én isz. Ha én ezt tartottam, ke én azmijánd le kellett betegedjek. El vettem én egy részt abból. Ezmijánd. Ez megtörtént véllem. Meg is halt.
Mett anyánkkal megtartottunk minden pénteket. Az ő veje megvertette édesanyámat. Megvertette, meg is lopta. Akkor édesanyám – jött nagypéntek, nagyhét – akkor anyánk elkezte imátkozni. Magyarul. Engem is magával vett. Letérgyültünk sz imádtunk, magyarul. Ez tartott egy órát. Akkor felkeltünk, kerestük bajunkat. Munkáltunk. S aztán jött a dél. Akkor megest menni imádkozni ebéd helyett. Vacsorázni helyett imádság volt nekünk. De akkor a napba mi történt? Levágta a kezét a vő. Délután. Akkor anyánk elhagyta félbe, ke, hogy elvágta a kezit. Félbe hagyta az imádszágot, ke történik nagyobb sz marodnak el a gyermekei. Vala négy gyereke, szakadnak az ő nyakába. De azért augusztus 15-én halt meg. Szép Szűzmária napján. Úgy elátkozta anyám bőttel; hogy meghalt. De minden szübü kell elimádni! Gondok nem kell legyenek semmifélék, s az égbe fel kell nézni mindig.
(Ploscuteni, 1980, Románia)
A ráböjtölést – ezt a pszichogén halálokot – az egyház tiltotta, s általában a közvélekedés is bűnnek tartotta.
A másik, országszerte elterjedt, halált okozó rontás az öntés, amely tulajdonképpen nem más, mint valamely testrész betegségének továbbadása mágikus úton, a gyógyulás reményében. Ha valamely hosszan tartó halálos betegségben szenvedőt hétféle termény kilenc magjának – kivéve a búzát, amely Jézus Krisztus jelképe – összefőzött levével megmosdatnak, s ezt a levet az összefőtt magokkal együtt az útra, keresztútra kiteszik, akkor az, aki napfelkelte előtt arra járva ebbe a vetésbe, csinálásba belelép, az elviszi, magához váltja a betegséget, s ő hal bele.*
Általános – világszerte elterjedt – megrontási módszer, amikor asszonyok viaszból emberalakot formálva, azt a kiválasztott áldozat nevére nevezik. A figurát a templomban titokban az oltár alá lopják. Ha a pap ott halotti misét végez, az illető hamarosan meghal.
Feltehetően balkáni, szláv kapcsolatokra utal az a Fekete-Körös-völgyi szokás, amely szerint úgy lehet valakinek az életére törni; ha a megrontó az erdőn egy fiatal fát embermagasságban vízszintesen elvág, köréje vesszőből erős gúzst fon, és azt ékkel megfeszíti. Magának a fának a vízszintes lapjába pedig kereszt alakban bevágást tesz, s közepébe éket üt. Naponta ki kell járnia ide, s a rontó ige kíséretében először a gúzst feszítő ékre, aztán kétszer a középső ékre kell ütnie. Amikor a gúzs elpattan, az áldozat meghal.*
Szatmári hiedelmekben felbukkan a halálos rontás küldőjének, kezdeményezőjének megkeresési lehetősége rostaforgatással, zsoltároskönyv forgatásával.*
Az erőszakos halált a hagyományos viselkedésmód igyekszik kiküszöbölni, bár bizonyos alkalmakkor kénytelen megengedni. Legények között például virtusból, lányokért való vetélkedésből, huzakodásból is eshet halál. Az udvarolni, mulatságba, cuháréba* induló legények készen is álltak erre. Bálba készülődő csikszenttamási legényektől hallottam – kik a táncban el is akartak számolni egy komájukkal –, hogy így biztatták magukat s egymást: réttam van a halóruha! Ha meg akar ütni, hát a halálüngöt magáravagye.*
A gyilkosságot a magyar paraszti hagyomány sajátos helyzetekben – általában erkölcsi elégtételként értelmezhető esetekben – eltűri, de semmiképpen nem ösztönöz rá, inkább tiltja, s távol áll tőle az olyan generációkon át öröklődő halálos ellenségeskedés, mint például a vérbosszú. Érdekes e vonatkozásban archaikus népballadáinkra utalni. Ezek fő típusai közül néhány ilyen indítékú gyilkosságokról szól.
Így például, a középkori – Európa-szerte s így nálunk is gyakorolt – jogszokás emlékei élnek tovább a szégyenbe esett lányukat megölő szülőkről (A szégyenbe esett lány), a megsértéséért elégtételt vevő legényről (A halálra táncoltatott lány), a megbecsülését, elismerését követelő ifjú férjről (A halálra hurcolt lány), a felesége hűtlenségét annak megölésével megbosszuló férjről (Barcsai) szóló balladákban. Abból a tényből, hogy mind régi, mind pedig újabb stílusú balladáink egyik fő témája az erőszakos halál, arra következtethetünk, hogy e halálnemet lényegében elítélte s megrendülten vette tudomásul a népi vélekedés.
A közösség védelmében, harcban, háborúban elesetteket megkülönböztetett módon, hősi halottként tisztelték, mind a sor alá vonuló legényt, mind a háborúba vonuló férfiakat. Búcsúztatásukkor gyakran meg is siratták. Az országszerte elterjedt katonasiratók, katonabúcsúztatók emlékeztetnek is a valóságos halotti búcsúztatókra. A hősi halottak emlékét a család is, a faluközösség is tiszteletben tartotta.
Az öngyilkosokkal szemben általános az elutasító álláspont, bár nem mindig szélsőségesen. Általában az öngyilkost megvetik, s erkölcsi megítélését azzal is kifejezik, hogy magukévá teszik a katolikus egyház szemléletét és elutasító álláspontját a temetéssel kapcsolatban. Az egyházi felfogás szerint az ember az életet Istentől kapta, s nincs joga azt önmagától elvetnie. Aki ilyet tesz, Isten ellen vét. Így hát nem nyugodhat a temető szentelt földjében – Döglött kutyának árokban a helye – mondják.* A temetési szokások is csak a legszükségesebbek elvégzésére szorítkoznak, hagyományőrző helyeken például sohasem harangoznak.
A paraszti közösség szempontjából az öngyilkos azonban nemcsak a vallás ellen vét, önkezű halálával nemcsak saját közösségét fosztja meg egy tagjától, hanem próbára is teszi a hagyományos erkölcsi normákat, s többé-kevésbé maradandó bélyeget süt hozzátartozóira. A hagyományos elítélés kiolvasható azokból a hiedelemtörténetekből is, amelyek az öngyilkosokat haláluk után mint nyugtalan, bolygó lelkeket, kísérteteket mutatják be. Mindazonáltal meg kell állapítanunk, hogy e szigorúbb szemlélet a 20. század elején enyhülni kezdett.
Korábban részben a hozzátartozók igyekeztek – éppen a rájuk is ható hátrányos erkölcsi megítélés megelőzése végett – az öngyilkosságot eltagadni, leplezni. Bizonyos helyzetekben maga a közösség is nagyobb tűrést mutatott. Mindazonáltal számos kivételt is ismerünk. A rendkívüli esetek rendkívüli megítélést vonnak maguk után. Ezt bizonyítják azok a folklorizálódott történetek, amelyek e gyászos eseményekről beszámolnak, s a helyi hagyományban huzamosabb ideig fennmaradnak, s olykor tágabb körben, országszerte elterjednek*, általánosan alkalmazható eseménymodellt kínálnak, amelyet aztán az egyes helyi eseményeknek s szereplőiknek megfelelően adaptálnak. Archaikus balladáink ilyen általános érvényű modellt kínálva őriztek meg ilyen emlékezetes eseményeket.
A közösség viszonylagosan elnéző volt – amint erről e balladák beszámolnak – a szerelmi bánatban elkövetett öngyilkosságok iránt (Két kápolnavirág). Elismerést vívhat ki az öngyilkos, ha becsülete védelmében, igazsága végső bizonyítékaként emel kezet magára. Ilyen esetet mutat be például A szégyenbe esett lány balladatípus férfi szereplőjének öngyilkossága.*
Előfordulhat, hogy a család, a kisebb közösség olyan szorongató élethelyzetbe jut, amikor azok valamelyik tagját fel kell áldoznia. Ezekben a rendkívüli helyzetekben – rendkívüli döntésekre van szükség. E döntések meghozatalában az etikai hagyományok segíthetnek. Egy ilyen döntést mutat be Sánta Ferenc Sokan voltunk című novellája. Végletes egzisztenciális szükséghelyzetek rendkívüli megoldásáról van itt szó.
Mindazonáltal nincsen megkülönböztetett hagyománya az időskori öngyilkosságnak, jóllehet, ilyen példákat ismerünk, amikor az öregek a fiatal, a felnövekvő nemzedék számára mondanak le a táplálékukról – s ezzel az életről. Hosszú fogságra ítéltek börtönbeli öngyilkosságát is megértéssel fogadták.
Parasztságunk körében mindezek ellenére ismeretes az öngyilkosság, amennyire a 19–20. századi statisztikai adatokból láthatjuk.* A leggyakoribb mód az önakasztás és a gyufaméregivás volt. Az utóbbi száz év statisztikái alapján azok a területek is lokalizálhatóak, amelyeken a legnagyobb számban követtek el öngyilkosságot. E probléma külön vizsgálatot igényel.
A különböző életkorokban a társadalom tagjai is másként viszonyulnak a halálhoz, jóllehet erre többnyire csak közvetett utalásokból lehet következtetni: a halállal kapcsolatos ismereteik elmondásából, azaz egyéni halálképük reprezentálásából, valamint a temetéseken mutatott viselkedésükből. Nyilvánvaló, hogy a halállal kapcsolatos szóbeli megnyilatkozásukkor és a konkrét viselkedésükben nem az egyéni vélekedést, hanem a hagyományos halálkép szocializációjának fokát, az adatközlő kompetenciáját, beavatottságát figyelhetjük meg. A temetkezési szokásokról az a tapasztalatunk, hogy különösen erőteljes annak a kultúrának a hatása, illetve az olyan eszményekhez, a vélekedésekhez, a viselkedési modellekhez való ragaszkodás, amelyekbe az egyén belenevelődik.
Az együtt élő nemzedékek viszonyulását saját és mások halálához messzemenően meghatározza az a hagyományos közösségi értékrend, amelynek megfelelően a halál révén az együtt élő közösségben támadt veszteség mértékét megítélik.
A paraszti vélekedés szerint – az általános biológiai törvényszerűségekkel összhangban – normális körülmények között csak az előrehaladott korú ember halála fogadható el s minősíthető természetesnek.* Erről tanúskodnak az öreg emberek viselkedésbeli és szóbeli megnyilatkozásai, amelyek szerint viszonyuk a halálhoz s nemzedéktársaikéhoz természetes, elfogadó. Gyakran mondogatják maguk is: Rendes ember idejében elmegy.* Hatvan felé – hazafelé.* Ezt fejezi ki az az egyértelmű viselkedés- és vélekedésmód, amellyel e rend megtartását a fiataloktól elvárják, sőt olykor rájuk kényszerítik.
Adott földrajzi-történeti helyzetben vizsgált közösség temetkezési szokásai közül mindig az a szokássor tekintendő általánosan jellemzőnek, szabályosnak, amely idős emberek temetésekor figyelhető meg. Ekkor valósul meg zavartalanul a hagyományos, szabályos viselkedési és szerveződési utasítássor, s ezt kell a temetkezési szokások vizsgálata során mindenkor – mintegy viszonyítási alapként – figyelembe vennünk. Természetesen kialakultak a fiatalabb életkorúak halála körüli jellegzetes szokássorok is, ezek azonban nem valamilyen különös képződmények, hanem az idősek temetésekor hagyományosan követett szokásmodell bővítése, illetve egyes elemeinek kicserélése másokkal vagy éppen annak lerövidítése egyes elemek elhagyásával.
Az idős nemzedék tagjai sokszor úgy beszélnek a temetkezési szokásokról, a halálról a kérdezőnek, hogy saját eljövendő halálukról, temetésükről s az arra való felkészülésükről is beszámolnak. Ha egy-egy szokáselemet szemléletesen akarnak megmagyarázni, akkor gyakran a saját maguk majdani halálát veszik példának: Tudja kedves, ha én meghalok, úgy fektetnek majd a koporsóba, hogy ezt a fekete cuhát adják rám, a karjaimat összefektetik keresztben a mellemen, és e két rossz, görcsös kezembe nyomják a könyvemet (a zsoltároskönyvet). Vagy: Amikor mán elmegyek ebből a rossz világból – engedje meg a jóisten, hogy csendesen elaludjak – a komám csődíti egybe majd a népet (a rokonságot a virrasztóba).* Az ilyenfajta kitéréseknek, szemléltetésnek azonban nincsen semmiféle érzelgős, önsajnáló, önsajnáltató mellékzöngéje. Közléseik töredezettek, mozaikszerűek, de minden kommentárjukból kiérződik, hogy saját magukat is foglalkoztató kérdésről van szó, s hogy maguk is igyekeznek a hagyományos halálképet, a falu temetési szokásait nemcsak leírni, de értelmezni is – mintegy a halott szemszögéből megérteni –, jóllehet a külső formák pontos, tisztességes megléte is foglalkoztatja őket: Minálunk igen magas ravatalt tesznek. A halott orra majd a pallás gerendát üti. Úgy lépnek fel lócára melléjek, akik siratják. Oszt körben meg szélesen azok a szép lepedők vótak leengedve: egymás alatt három, öt is. Azon meg fodor, szegély, aki tehette. Hát ugye minek az má, neki? Vótak, akik megszólták. Az urak a városból ha bégyűltek, meg a fiatalabbak is. Minek az? Ennyi kőtség? – De bizony én azt mondom, jól esik az a halottnak. Nem lát az ugyan má semmit, de csak jól esik annak a becsülés.*
A középső nemzedékbeli házasemberek, asszonyok akár természetes, akár erőszakos halálát megrendülten fogadják, hiszen az egymásrautaltságban élő paraszti közösségek ereje, egysége szenved veszteséget az élete javában, testi-szellemi ereje teljében lévő tagjának elvesztésében. A közvetlen társadalmi környezetnek és a tágabb közösségnek, a fiatal és az idős nemzedék tagjainak mind szüksége lenne rá. E generáció tagjai tulajdonképpen még felkészületlenek, éretlenek a halálra, bár a szocializációjuk során megtanulták a szükséges viselkedési szabályokat.
Az ő feladatuk normális körülmények között nem a halálra való készülődés. A temetkezési szokásokban rájuk hárul a különös testi és lelki erőt igénylő munkák elvégzése, s ezek megszervezése. S ez a tény a néprajzi gyűjtések során szembetűnően kifejezésre is jut, hiszen a középső nemzedék tagjai a kérdésekre mindenekelőtt az elvégzendő feladatokról, a megoldási lehetőségekről beszélnek, magától értetődően a kommentált temetési szokássorban az aktív szerepeket osztják magukra.
A legtermészetellenesebbnek a paraszti hagyomány a házasulandó korú leány, legény, fiatal házas, ifjú menyecske elvesztését tekinti, tehát az első s második nemzedék határán bekövetkező halált. A hagyományos kultúrába belenevelődött fiatalt éppen akkor kell nélkülöznie a közösségnek, amikor az teljes értékű tagjává válhatott volna, s aki éppen elindulhatott volna a saját életútján, saját családot alapíthatott volna. Ezekkel a fiatalokkal – akik majdan szüleik támaszai lehettek volna, s biztosították volna családjuk fennmaradását – saját jövőjének egy részét is vele temeti a közösség.
Ezen ifjú nemzedék tagjai semmiképp sem készültek fel saját haláluk elfogadására, jóllehet a legszükségesebb viselkedési normákat ismerik, s a helyi hagyományos halálképet lényegében elsajátították. Azonban őket a halál mint az ifjúi életerő gúzsba kötője vagy – szélsőséges esetekben – próbája foglalkoztatja. Önmegvalósításuk, önértékelésük gátjaként s szabályozójaként tűnik fel. Erről tanúskodnak mind az éjjeli temetőjárások bátorsági próbatételeiről szóló hiedelemtörténetek, mind pedig azok az országszerte elterjedt emlékek, amelyek a Halálnak öltözött fiatalok egymást ijesztgető tréfáiról, s azoknak gyakori tragikus végződéséről tudósítanak. Ők az életre készülnek, nem a halálra, olyannyira, hogy azt mintegy megkísértik.
E megrendítő veszteséget a szokásmodell sajátos elemekkel bővített, csaknem túlfokozott hatásossága is kifejezi. A megrázó veszteséget kísérli meg mintegy ellensúlyozni a halotti szokások látványossága, a szélsőséges érzelmeket felszabadító siratók, s mindenekfelett a halál tényével is szembeszegülést mutató, úgynevezett halotti lakodalom. Az elhalt legény, leány elvesztését családja alig heveri ki: a szülőknek életük értelmét kell megsemmisülve látniok. A közösség pedig további létében tűnik – ha átmenetileg is – fenyegetettnek.
Minél alacsonyabb életkorú tagja hal meg az ifjabb nemzedéknek, a közösség annál kevésbé fejezi ki veszteségérzetét, annál inkább csak a szűkebb családban marad meg a fájdalom. A kisgyermekek s csecsemők körüli halotti szokásoknak alig hasonlít egy-két részlete a szokássor alapvonulatához. A kisgyermeket csak szülei, keresztszülei gyászolják igazán, mert olyan rövid ideig élt még csak, hogy a benne szunnyadó ígéret nem bontakozhatott ki. A szülők – általában fiatalok lévén – még nem érzik lehetetlennek azt, hogy több gyermekük születhessen. A gyermekhalandóság magas száma is hozzászoktatta őket a kisgyermek, a csecsemő halálának elfogadásához. A kisgyermekek halála felett rendszerint édesanyjuk szokott a legmélyebben bánkódni, hiszen csak ő volt abban a helyzetben, hogy a kialakuló egyéniség legkorábbi megnyilatkozásait figyelemmel kísérhette: ő már valakit gyászol, míg mindenki más – sokszor a gyermekkel csak nagyobbacska korában foglalkozni kezdő apa is – csak egy gyermek elvesztése miatt bánkódik.
Az idős kor az emberi élet utolsó szakasza, s egyben a halálra való felkészülés ideje. Szempontunkból ennek az életszakasznak behatóbb ismerete rendkívül fontos volna, de néprajzi irodalmunkban – az előző életszakaszokkal, de különösen az ifjúkorral összehasonlítva – kevés elemzést találhatunk róla.*
Az idős embert testi és szellemi erejének apadása szükségszerűen arra inti, hogy a családi s a faluközösségben fokozatosan háttérbe húzódjon még akkor is, ha gazdasági, társadalmi tapasztalatai értékének elismerése egyébként nyilvánvaló. Az idős férfiak társadalmi elismertsége általában nagyobb, mint az asszonyoké, különösen akkor, ha a gazdaság feletti uralmukat halálukig megőrzik.*
A magyar parasztság társadalmi értékítélete az idősek tiszteletére int, de ezt ellensúlyozza azzal a ki nem mondott, de a gyakorlatban érvényesített elvvel, amely szerint ez a tisztelet csak olyan mértékű, amilyen mértékben az idős ember családjának még hasznára lehet.
Az öreg ember fizikai erejének apadása folytán egyre szűkebbek munkavégzési lehetőségei, s minden tekintetben mindinkább a középső nemzedékre kell hagyatkoznia. Ez egyúttal kiszolgáltatottságot is jelent, amit tapasztalatainak gazdagságával, tudásával ellensúlyozhat. Ezt igyekszik a fiatalabb, a felnövekvő nemzedéknek átadni, így kapnak elsőrendűen fontos szerepet az unokák nevelésében – szocializációjában – a nagyszülők. Amennyiben már ezzel nem teheti magát hasznossá, úgy visszavonhatatlanul félre kell állnia, s a legteljesebb mértékben alkalmazkodnia a fiatalabbakhoz, a munkavégzőkhöz.
Az öreg ember – amikor már abban a kórba van, mámikor közeleg az ü idejínek a víge*, a még folyamatban lévő dolgainak elrendezésére törekszik. Ha adóssága van, megadja. Szerszámait kijavíttatja. Az állatok felől is gondoskodik. Igyekszik úgy maga után hagyni mindent, hogy elmondhassa: osztan engem senki ne gyalázzon, pirongasson a siromban.* Ugyanakkor imádkozással, elmélkedéssel ügyel, hogy készületlenül ne találja a halál. Viselkedésével, intéseivel, tanácsaival, tetteivel próbálja a környezetét az általa legjobbnak látott irányban befolyásolni, a hagyományos morális értékek tiszteletére inteni s az abban való megmaradásra ösztönözni.
A paraszti szemléletben a halál az élet természetes velejárója. Az idősek legtöbb megnyilatkozásából ez ki is tetszik: természetesnek érzik eljövendő halálukat. Feladatnak, amelynek éppen úgy tisztességgel kívánnak megfelelni, mint eddigi életükben a munkának s gyermekeik felnevelésének. Ahhoz, hogy céljuknak eleget tehessenek, idős koruk minden tapasztalata, bölcsessége, az előttük járók, élők példái s a hagyományok vannak segítségükre. Beszélgetéseik gyakori témája egy-egy elhunyt barát, rokon, szomszéd halálának felidézése, s olykor rövid mondatokban – a végórán való – viselkedésének megítélése.
A halál elfogadásáról vallott vélekedésük alapja egyrészt az életük során szerzett természeti s közösségi tapasztalatuk, másrészt az e tapasztalatokat összegző, formalizáló hagyomány, amely át meg át van szőve a kereszténység ugyancsak a halál elfogadását támogató ideológiájának elemeivel: Aki születik, annak meg kell halnia.* Mög köllött szülötni, mög kölletik halni.* Porból lettünk, porrá leszünk. Egyéb óhajtásom sincs, csak má nyugodtan meghaljak.* Kívánnám már letenni ennek a földi életnek a gondját.* Ezek az egyes szám első személyű megnyilatkozások mind arról tanúskodnak, hogy tudomásul vették haláluk közelségét, legalábbis e beszédfordulatok hangoztatásával meg kívánnak felelni a feléjük irányuló közösségi elvárásnak. Különösen azok, akik betegek, erőtlenek vagy özvegyen maradtak, s a családon belül a fiatalabb generációk mellett élnek. Ám még inkább a teljesen magukra maradtak mondják: Énnekem má ajándék vóna meghalni.* Idős parasztasszony csaknem imává alakuló fohászban kéri halálát: Oh, édes jó istenem, édes jó istenem, drága jó menyei szent atyám! Hallgasd meg a kérésemet! Hozd el a hosszas időmnek a végit, édes jó istenem! Má az én akaratommal nem vónék, engem csak az a mindenható nagyúristen tart a kegyelmiben.* Gondolkozásukban mindinkább központi gondolattá válik a készülődés saját elmúlásukhoz. Erre az öregeknek a családi munkamegosztásban fokozatosan csökkenő szerepe módot is nyújt. Imákkal, elmélkedéssel éppen úgy igyekeznek természetesen feldolgozni e gondjukat, mint gyakori templomba járásokkal, különféle vallási összejövetelek látogatásával, halottnézőkbe való eljárásokkal, s – különösen az asszonyok – a halott körüli tennivalók végzésében. Szellemi és gyakorlati tevékenységük mind szorosabb részévé válik a halál körüli foglalatoskodás, a halál gondja s a halott ellátása. A temetés körüli tennivalók néhány parasztspecialistája rendszerint a korosak közül kerül ki. Így a halottmosó, öltöztető, a halálbíró, az imádkozó asszonyok, virrasztóban éneklő férfiak. De a temetésen, búcsúztatón megjelenők nagyobb részét is a harmadik, idős generáció tagjai alkotják, akik már maguk is elmondhatják: közelibe vagyónk.
Azt, hogy a halálra való felkészülés mikor kezdődik meg az öregeknél, köztük élve is igen nehéz megfigyelni. Mindenesetre az unokák megszületése, illetve a legifjabb generáció növekedése félreérthetetlen figyelmeztetés. Sőt az ükunokák megszületésének megélése nemritkán szégyennek számított. Másrészt, az előttük járó idős nemzedék tagjainak fogyatkozása rádöbbenti, kimondatja velük: Má mink következzünk.
Egy szegény csikszentdomokosi székely családnál figyelhettem meg egy idős férfi általános érvényűnek tekinthető viselkedését. A hetvenes éveit elhaladó, gyengülő öregember, ki lánya családjával élt, csak olyan munkákba fogott bele, amelyeket a maga egyre fogyó erejéből, segítség nélkül maradéktalanul elvégezhetett. Aprómunkái közti hosszabb szünetekben félreült, nehogy valamiképpen útba kerüljön. Ekkor vehettem észre, hogy mennyi tapasztalat s tapintat kell ahhoz, hogy az ember valóban ne legyen terhére senkinek, de ne is váljon ezzel feltűnővé, ne vonja magára a figyelmet, sajnálkozásra késztetve környezetét. Általában hallgatott. Akkor beszélt, ha kérdezték. Akkor is igen röviden és tartalmasan. Félrehúzódott ugyan, de együttműködési készsége nem csökkent. Élénken figyelemmel követte a körülötte zajló eseményeket. A közös étkezéseken szándéka szerint nem vett részt. Szégyellte is, hogy csaknem fogatlan szájjal nem tud úgy enni, ahogy magától elvárná. Ha az asztalhoz hívták, csak inni ült oda. Kevés ételt fogyasztott. Annyit, amennyi teste fenntartásához szükséges, de eleget ahhoz, hogy el ne gyengüljön, le ne essen a lábáról. Amikor helyzetéről kérdeztem, a Székelyföldön teljes formájában ismeretes közmondással felelt: Jó az öreg a háznál – ha nincs baj, csinál. Nélkülözhető személyi használatú tárgyaiból egyet-egyet unokáinak ajándékozott. Az egyszerű eszközökhöz is nyomatékos használati és megbecsülési utasítást fűzött. Így például öreg bicskájának karbantartásáról s a helyes késfogásról egyszerű, de valóban hasznos tanácsokat adott. Gyermekei, unokái nem fordítottak az öreg bapóra különösebb gondot, de nem is néztek keresztül rajta. Így tartották rendjén. Az öreg maga mondogatta: Mi a vénember? Má csak kenyérpusztító.
Olyan az ember is, ugye, mint a viseltes gúnya, elvásik, oszt egyszer csak el kell vetni végre – mondta egy ragályi idős asszony, miközben a temetőben saját kiválasztott sírját mutatta elhunyt férje mellett. Az idő előrehaladását kinek-kinek saját magának kell észrevennie. Erre int a Halál postája című középkori tanulságos történet, amelynek újkori változatai a magyar nyelvterületen elterjedtek, illetve részletként egyéb történetekbe beépültek:
|
Az idős asszonyok a maguk és a férjük számára is félretéve, rendben tartják a halálra való ruháikat, amiben majd eltemetik őket. Hosszú betegségre vagy előrehaladt korra való tekintettel halálra való batyut, halálra valót, haló egyetmást készítenek össze. Ebben rendszerint a halotti öltözet darabjain túl elhelyezik a szemfödélnek valót, az állfelkötő kendőt, némelyikbe a halottfogó ruhákat. Alkalmasint egy-egy kedves emléktárgyat is e batyuba helyeznek, hogy ezt majd velük temessék el. Ha valamilyen oknál fogva a halálra való batyu ruhadarabjait nem adhatták a halottra, akkor azt a koporsóba vagy a sírba mellé temetik.
A „haló egysmás” mellett a legtöbb családban őriznek olyan vászonneműt, amit a temetés alkalmával használnak fel újra meg újra. Ilyen lehet például a halott lepedő, párna, más, drágább anyagból készült ravatalterítő.
Aki teheti – főként a férfiak – előre gondoskodik a sírjelnek, padmalynak való fa beszerzéséről, amelyet saját udvarában, rendszerint a csűrben, pajtában tart, s meghagyja, hogy abból készüljön a fejfája, keresztje. Van, aki el is készítteti még éltében. A saját erdővel, erdőrésszel rendelkezők előre kiválasztották és megjelölték azt a fát még lábon, amelyből temetésükkor a szükséges kellékek készíttessenek. Nemritkán a koporsót is beszerezték. Ágyuk alatt, de néha levegős, védett helyen tartották. Rendszerint a padláson. Átmenetileg tárolóedénynek használták. Többnyire diót, dohányt tartottak benne.
Egy asszony meg – M. Gáborné – öregasszony vót mán, megvette magának a koporsót. Mán ez az én időmbe történt, háború, második világháború után, megvette magának a koporsót, szemfedélt meg, a halállepedőt, osztán beletette a koporsóba. Oszt betette a nagyházba, az ágyfenékére a koporsót. Rárakta a párnát, belevetette az ágyba, betakarta, oszt ott vót. Sokáig még élt, talán húsz esztendeig is, a koporsója meg vót. Ilyeneket is csináltak. De nemcsak ő, ezelőtt más is csinált olyant.
(Tiszaladány, 1985)
A rokonságnak meghagyták az öregek, ki készítse a sírjelüket, szépen megkérték arra még életükben például a komájukat. Ha idegen volt a sírfelkészítő, akkor a szegényebbek előre ledolgozták az árát.
A temetőben is jó előre sírhelyet választottak. Az özvegyek vagy kiknek gyermekük elhalt, már úgy hagytak helyet, a sírnál, hogy majdan ők is odakerülhessenek. Sőt előfordult, hogy aki tehette, sírját is megásatta, bedeszkáztatta. A gazdagabbak kriptákat építtettek. Sokszor egész részletesen meghagyták: Azt mondta édesanyám: Meg ne tudjam, hogy énrám ződet (örökzöldet) ültettek! Csak virágot! Én meg mondtam: Oszt ki locsolja? – mert mink ugye kint lakunk a szőlőben, messzi onnan.* Vagy: Énrám azt a kódiskeresztet (a temetkezési vállalat egyszerű keresztjét) ne tűzzétek, mert kirúgom, ki én!*
Minderről a legközelebb álló fiatalabb családtagokat, rendszerint lányukat, menyüket vagy – ha beteges volt a fiatal – édesanyját tájékoztatták, s nekik hagyták meg, hogyha halomásuk történik*, hogy járjanak el.
A temetésre való költséget is félreteszik, vagy gabonaneműt, egyebet, amit könnyen pénzre lehet váltaniok, nehogy semmitlennek mondják majd őket.
A halálra készülődő öregember azonban nemcsak saját, hanem hozzátartozói, utódai jövőjére is gondol, s má mikor eléri azt a kort, amikor möghallani a kaszasujintást* végrendelkezik, végső rendöletöt tösz, hagyakozik, osztoztat, levetkezik. Erre csak ott van szükség, ahol a hagyományos jogszokások nem automatikusan biztosítják a vagyon további generációra szállását (például a nagycsaládrendszerben).
A végrendelkező ép elmével, teljes magabírásában* teszi rendeletét, tanúk füle hallatára. A jegyző jelenlétében tett rendelkezés a gazdagabbak s a polgárosuló parasztok körében terjedt el. Hagyománytisztelő községekben ugyanilyen ereje volt a gazda szóbeli végrendelkezésének. Jó lelkiismerettel és elkészült elmével azonban nemcsak a keze alá tartozó ingatlan s ingó vagyonról rendelkezett, hanem a hagyományok, az eleinktől elöröklött szokások, a morál s az utódok magaviselete, erkölcse felől is intést tett, figyelmeztette őket Isten félelmére, ember becsülésére. A gazdaságukat hozzátartozóik között még életükben szétosztó s azután magára hagyott öregek példáján okulva mondogatták egymásnak a korosok között ismert közmondást: Amíg le nem feküdöl, jobb ha nem is vetkőzöl.
A hozzátartozók a végrendeletet ugyanúgy igyekeztek teljesíteni, mint a halott egyéb kívánságait. Azonban megesett, hogy a szétosztás felett méltatlankodó örökösök még a fődből is kiforgatták volna szegént, hogy megváltoztassa akaratát. Avagy így átkozták: Vesse ki még a főd is, hogy ilyet cselekedett velünk, s keresték a megváltoztatás módját. De ez már a népi jog területére vezethető szál.*
A halott egyik alapvető joga, hogy életében tett utolsó kívánságait teljesítsék. Ezt a hagyomány elvárja az élőktől.* A hagyatkozást tehát lehetőség szerint legmesszebbmenően teljesítik a hátramaradottak. Ha mégsem tartanák tiszteletben e jogot, akár szándékosan, akár akaratlanul, úgy a hiedelemmondák tanúsága szerint a halott nem nyughatik, s maga szerez érvényt jogainak. Hazajár éjjelente, zaklatja hozzátartozóit mindaddig, amíg kívánsága nem teljesül, vagy bosszút nem áll az élőkön. A morális parancsot így erősítik a hiedelmek.
A paraszti halálkép számos megfigyelést, tapasztalatot, hiedelmet, mágikus eljárást ismer arról, hogyan lehet előre kifürkészni vagy elhárítani a halált, illetve milyen jelekre kell figyelni, amelyek figyelmeztetnek közeledésére. Nem testi tünetekről, szimptómákról van itt szó. Az e témakörbe vonható adatokat a szakirodalom általában a haláljóslás, illetve az előjelek címszavak alá csoportosítva vizsgálta.* Sem a haláljóslások, sem pedig a tiltó, illetve elhárító hiedelmek, cselekvések egy jelentős csoportja nem előzi meg közvetlenül a halált, hanem csak távolról, hozzávetőlegesen utal rá: valószínűsíti azt az életkort, amikor bekövetkezik a halál, utal a halál nemére, a házastársaknál kijelöli, melyikük hal meg előbb. Léteznek azonban a halált közvetlenebbül megelőző, azt kísérő, illetve azt követő jelek a népi hiedelmekben.
Az előjelek, jóslatok között szét kell választanunk azokat a hiedelmeket, amelyek hozzávetőlegesen, általánosságban utalnak valakinek majdan bekövetkező halálára, és azokat, amelyek közvetlenül, pontosabban megadott időhatárokon belül előzik meg azt. A jóslatok és jelek időbeli érvényét figyelembe vevő csoportosítás lehetővé teszi, hogy az eddig előjelekként felfogott hiedelmek közül külön csoportba soroljuk azokat, amelyek a halált kísérik, s amelyek azt közvetlenül követik. (Ezeknek többnyire egyszersmind további jósló tartalmuk is van.) Továbbá szükségesnek látszik a halálesetet általában jósló hiedelmek mellett külön csoportban megvizsgálni azokat a tilalmakat, amelyek a halál elkerülhetőségére figyelmeztetnek. Ilyenféleképp tehát a következő felosztás szerint hozunk példákat a halálra vonatkozó jóslatok, tilalmak és előjelek köréből:
a halálra vonatkozó általános jóslatok,
a halálra vonatkozó általános tilalmak,
a halált közvetlenül megelőző jelek,
a halált kísérő jelek,
a halált követő jelek.
1. A halálra vonatkozó általános jóslatok mindenekelőtt az emberi élet fordulóihoz, illetve a naptári év téli fordulójához kapcsolódnak.
Már a születő gyermeket, születésének időpontját, körülményeit megfigyelik, mert felfedezhetnek olyasmit, aminek alapján halálára következtethetnek. Például az augusztusban született lány harmincévesen meghal (Hajdúnánás). Az áprilisban született gyermek akasztással múlik ki (Udvarhely m.). Ha a köldökzsinór az újszülött nyaka köré csavarodik, akasztással múlik ki (Fadd). Az ilyen hiedelmek mellett tapasztalatok, megfigyelések is helyet kapnak. Általánosan elterjedt vélekedés, hogy azok a gyermekek nem lesznek hosszú életűek, akiknek szüleik sem voltak azok. Életrevaló, okos kisgyermek korán meghal (Békés m.). Ha a kisgyermek hasra fekszik, úgy alszik, azt tartják róla, hogy a föld alá búvik, hamar meghal (Vásárosnamény). Ha az üres bölcsőt ringatják, gyermekhalál lesz (Nagydobrony). Keresztelő után a keresztelőtakarót a tükörre kell tenni, mert ha a kisgyermek meglátja a tükörképét, három nap múlva meghal (Bakony vidéke).
Igen sok hiedelem veszi körül a házasságkötést, s ezek között is nagy a száma azoknak, amelyek azt fürkészik, melyik házastárs éli túl a másikat. Itt csak példának említjük meg azt az ugyancsak általános szokást, miszerint az ifjú házastársak nevét – esetenként keresztnevét – egyfolytában kell leírni, s aszerint, hogy az így keletkezett betűsor páros vagy páratlan számú-e, az asszony vagy a férj fog előbb meghalni.
A halálesetek, temetések alkalmával is adódhatnak olyan jelek, amelynek megfigyeléséből a helyi hagyomány további halálesetekre következtet. Így például Teresztenyén úgy vélik, hogy ha a halott szeme nyitva marad, akkor még vár valakit maga után a rokonságból. Ha a halott arca öreggé válik, akkor öreg, ha fiatalossá, akkor fiatal lesz az utána következő (Csíkszentdomokos).
Az év ünnepei közül Luca napja, karácsony és szilveszter, illetve újév a kiemelkedő haláljósló napok.
A csiki székelyek például Luca napján pogácsát formáznak, abból egyet ki-ki magának választ, vagy nevét egy cédulán belerejti, s baromfi tollát tűzi bele. Akinek a kisütés után elég a pogácsáján a toll, a következő esztendőben meghal.
Országszerte ismert szokás szerint karácsony estéjén fél dióhéjban a család minden tagja vizet tesz ki az ablakba. Akiéből reggelre hiányzik a víz, az csak a következő évet éri meg. Általános az alma-, dióválasztás szokása, amikor is az számíthat rossz kilátásokra, akinek a férges, rossz gyümölcs jut. Ugyancsak az analógiás – különböző dolgok részleges hasonlóságának rituális fontosságot tulajdonító – gondolkodásra épül az a szokás, amely szerint a család tagjai karácsony este fahasábokat választanak maguknak, azokat függőlegesen felállítják, vagy a tűzhelyhez támasztják, s az éri meg csak a jövő évet, akinek a fahasábja eldől az éjjel. Ugyancsak karácsony este sok helyen a tűzhely hamvából sírformát alakítanak ki, s akinek reggelre behorpad a hamusírja, az nemigen számíthat egy évnél hosszabb életre.
Szilveszterkor Mátraderecskén éjfélkor háromszor kell a házat körülszaladni, majd az ablakon benézve meglátható, ki lesz a halott jövőre.
Újév első napján vagy esztendő utolsó iccakáján ífélre, tizenkettőkor, egyedül egy szobába a tükörbe kell nízni, és amikor tizenkettőt üt az óra a tükörbe megjelenik koporsóba az, aki abba az esztendőbe meghal a családból (Hajdúnánás, 1971.).
De halálra vonatkozó jóslatok olvashatók ki természeti jelenségekből, emberek, állatok viselkedéséből, nyilvánvaló okkal nem magyarázható eseményekből is. Például ha a temető felett hulló csillag, üstökös tűnik fel, az háborút jelent (Csíkszentdomokos). Hosszan tartó, szeles idő: sok akasztott lesz vagy van (Hajdúnánás). Ha Pál fordul köddel, sok ember hal döggel, tartják Békésben. Ha gyermekek temetést játszanak, valaki meghal a családból (Fertőrákos). Ha asszony fésülködéskor kihagy egy hajfürtöt, meghal valaki a rokonságból. Ha véletlenül egy asztalhoz tizenhárman ülnek le, egy közülük meghal hamarosan. Ha disznó túrja az udvart, valamelyik házbelinek a sírját ássa. Ha sütés közben a kenyér kereszt alakban megreped, halált jelent. Ha az asztal megreped, halált jelent. Széken azt tartják, hogy ha a tányér a falról lehull s eltörik, halált jelent. Ha recseg a bútor, halott lesz (Pákony). Ha valaki után kinyílik az ajtó, annak halálát jelenti (Tihany). Erdély-szerte ismert hiedelem szerint, ha valaki tavasszal elsőként fekete-sárga pillangót lát meg, annak számára ez rossz hírt, betegséget, sőt halált jelenthet. Kalotaszegen a Szent György-nap előtt látott lepkére kiköpnek, mert az a lelket akarja kicsalni az emberből. E hiedelmek a halálpillangó képzetköréhez tartoznak.
Országszerte, így Székelyföldön is a harangok szavából olvassák ki a rossz előjelet: ha szombaton nagyon sír a harang, halott lesz (Háromszék). Ha a harangozás bevégeztével az ütő még egyet kondul, halottat jelez (Csíkmada). Ha harangozáskor az óra is megszólal, halottat jelez (Torda).
2. Hajdúnánáson a lakóháznál nem szabad temetési éneket énekelni, mert valaki a háziak közül meghal. Faddon aprómarhát nem szabad az udvarba temetni, mert valaki meghal. Zentán a halottat nem szabad kutyának, macskának átugornia, mert visszajön valakiért.
3. A halált közvetlenül megelőző jelek közül igen gazdag a halált jelentő álmok csoportja. Az álomjóslatokról azt tartja a nép, hogy vagy három napra, vagy egy hétre teljesednek be. Országszerte ismertek valamely testrész elvesztéséből, megsebzéséből, rokon vagy közeli hozzátartozó elvesztését kiolvasó álmok: ha valakinek álmában kihúzzák a fogát, s fáj, közeli hozzátartozóját veszti el, ha nem fáj, távoli rokont (Pányok). Hasonló a jelentése azon álmoknak, amelyekben valaki valamely ruhadarabját veszti el, illetve veszik el tőle. Álmomban leesett a csizmám sarka, gondoltam is, hogy sógoromnak rosszra fordul a sorsa a kórházban (Pányok).
Bizonyos álombeli tevékenységek is kifejezetten közeli halálra utalnak, így például a meszelés (Teresztenye), az árok-, gödörásás (Szentistván), kenyértészta-dagasztás (Pomáz), a kenyér sütés közben megreped (Marcali), a piszkos, hináros vízben való gázolás (Mezőkövesd).
Halottakról szóló álmokból, is gyakran olvasnak ki közeli halált: úgy hiszik, hogy akit álmában halottja szólítgat, hív, hamar meghal (Mátraderecske). Aki álmában halottját megcsókolja, nem soká él, az ellenben, akit a halott csókol meg, hosszú életet remélhet (Pányok). Országszerte ismert hiedelem szerint, aki álmában meghal, halottként látja magát, az hosszú életre számíthat.
Állatok álombeli szerepléséből is kiolvasható a halál közelsége: például ha fehér ló áll az udvaron (Csíkszentdomokos) vagy disznó túrja a kaput, udvart (Hajdúnánás).
Az álmok arra ösztönzik azokat, akik számon tartják őket, hogy személyi környezetük tagjait jobban megfigyeljék, vagy pedig a házban levő nagybetegre fokozottabban ügyeljenek.
És amikor én nagybeteg lettem… Hát én, mintha egy nagy alagúton mentem vóna. De az olyan szőlőlugas vót. Szőlőlugas alatt mentem. Lógtak rajta félkarnyi fekete girizdek. És ez se jó, ezt is hallottam a nagyanyánktól. Aki fekete szőlővel álmodik az egy nagy betegség. Vagy uborkával álmodik, az is betegség. Babbal álmodik, az szaporodás. Így beszélték az öregek.
Oszt akkor én találkoztam egy pappal. Kérdezi:
– Hova megyen?
– Tisztelendő úr, nem tudom. Nem tudok innen kikecmeredni.
– Menjen csak igyenesen. Menjen. Majd kiér a végire.
Ki is értem. No, most akkor, a testvéremnek a veje – már akkor ő meghalt a harctéren, má' tudtuk – ott hányta a szenet. Mondom:
– Hát te meg hogy gyöttél má ide?
– Hát, behordom má innen ezt a szenet.
No, én azzal csak mentem tovább. Akkor abba a vőgybe, ahun én gyöttem, meg gyött a rettenetes nagy víz. A nagy zavaros víz. Jajj – mondom – de jó, hogy má' én átértem ezen a zavaros vizen. Akkor én elmentem egy helyre, felmentem a padra, mert féltem a víztül. Hát ott ül a házigazda, meg a fia. Oszt a fián egy nagyon, nagyon fehér ing vót. Oszt az meg kaszált a padon. Olyan száraz; gazféle kórókat. Aztat kaszálgatta a padláson álmomban. Azt mondom én:
– Jajj, hát maguk is? Nem hiába, hogy mindig ilyen kaparnikek vótak. Még a padon is termelnek? Maguk még itt is termelnek?!
– – Hát, hát te hunn jársz itt?
– Hát nem tudják, hogy milyen nagy víz van ott, abban a nagy vőgyben?
– Hát honne tudnánk. Azé gyöttünk ide.
– Én is azé gyöttem ide.
No, így ez elmúlt, hogy hogy múlt el?…
Akkor én megindultam. Akkor én egy rettenetes nagy, szemmel beláthatatlan, olyan mohás kaszállóra mentem. De nagyon tiszta víz vót. Nagyon. Még imitt-amott láttam olyan kunyhóféliket, tanyaféliket. Habocskoltam én a vízbe, hogy majd én kikecmerednék onnan. Mentem vóna a tanyába, oszt sose értem oda. Soha, a tanyára.
(Mezőkövesd, 1975.)
A közösség hol egyik, hol másik tagja láthat olyan álomképet, melyet a falu hiedelembeli hagyományai szerint negatív hatású eseménynek, esetleg a halál előjelének tekinthet. Ezek az előjelek rendszertelenül, esetlegesen bukkannak fel a legkülönbözőbb egyéneknél, akik általában nem is igen beszélnek álmaikról. Az álom által figyelmeztetettek rövid ideig – legfeljebb három napig – fokozottabban figyelik környezetüket, magukban latolgatják, kire vonatkozhat a rossz előjel. Amennyiben nem tudják senkire vonatkoztatni, elfelejtik. Így az adott közösségben mindig van néhány egyén, aki prekondicionált, azaz figyelmeztetettségi állapotban van.
A hagyományőrző falvakban számon tartanak olyan előjeleket, amelyek két-három nappal, huszonnégy órával előzik meg a halálesetet. Különösen az állatok viselkedéséből következtetnek erre: kutya magas hangon uvít, vonít, kaparja a ház falát, tövét, befelé, a pitvarba ugat, a házbeli beteg halálát jelenti. Ha a kuvik, bagoly, halálmadár, táltosmadár száll el az ablak előtt, és rikolt vagy a háztetőre száll, kuvikol: a házbeli halálát jelenti. Csirke, tyúk kukorékolása halált jelent Hajdúböszörményben, csakúgy, ha a denevér a kéménybe száll s ugat: Tiszaigaron, Aggteleken. Az állatok viselkedését figyelve legtöbbször konkrét személyre vonatkoztatják a kedvezőtlen előjeleket, hiszen azoknak rendszerint akkor tulajdonítanak jelentőséget, ha egy portán belül, sokszor egymást kiegészítve tapasztalják ott, hol általában beteg vagy öregember van.
A halált közvetlenül megelőző jeleknek feltehetően az a funkciójuk, hogy a nagybeteg közeledő halálának kifejezésére szimbolikustapintatos megfogalmazási lehetőséget kínáljon fel a környezet tagjai számára, akiknek a küszöbön álló esemény tudatosítására kell törekedniök. Annál is inkább feltételezhetjük ezt, mivel ezek az előjelek a ténylegesen is élete végén lévő, nyilvánvalóan nagybeteg személy körül „nyilatkoznak meg”.
Ha jól meggondoljuk, az álmokra s egyéb előjelekre vonatkozó hiedelmek, jóllehet irracionális tartalmúak, a hamis tudat fogalomkörébe tartoznak, mégis hasznosak a közösség számára, hiszen folyamatosan előkészítik az eseményre tagjaikat. Így igyekeznek megvédeni a közösséget a váratlanul bekövetkező elementáris veszteség bénító sokkjától. Minden halált, betegséget, nem konkretizált veszélyt hirdető előjel tulajdonképpen egy-egy jelképesen megfogalmazott „memento mori”. Azt gondolhatnánk ezek után, hogy a közösség ilyenformán állandó „presokk” állapotban van, amely zavarja élettevékenységében. Nincs azonban ez így. Az előjelek rendszere, mondhatni, bizonyos pszichológiai érzékenységgel működik: minduntalan más és más egyénnél bukkan fel, s tartalma igen korlátozott körben, legfeljebb a családban terjed el, s így esetleges zavaró, gátló hatása behatárolt.*
A haldokló megkülönböztetett helyzetbe kerül a társadalmi értékrend jogállása, a hozzá fűződő érzelmek és a neki tulajdonított különös, olykor emberfeletti képességek tekintetében. Körülötte már kezdetét veszi a temetés rítusa.*
Mán meghal, mer mán kőtözik: az ágynak az egyik végibül a másikba kell fektetni. Á, mán nem sokáig él, mert mán motoszkál: babrálja a dunnahajat, meg igen erősen néz. Igen néz a szegletbe. Meg se mozdul, csak igen néz a szegletbe. Ja, meghal mán nemsoká, mer mán bádogosodik a szeme. Meghal mán, mer félrebeszél. Mán meghal már nem eszik. Mán négy napja semmi nem vót a szájába! Mán eltestált, mán nemsokáig él. Meghal mán, mer megáldott: hívatta a papot, úrvacsorát vett.
Az öreg Győri Miklós bátyám meg a halálos ágyán danóta, hogy:
Ha meghalok, a síromra ne tegyetek keresztet,
Viseltem én életembe eleget.
Meg is hót nemsoká.
(Tiszaladány, 1985.)
A súlyossá váló beteg mellett mindig van valaki. Figyelik, hogyan fordul rajta a kór. Ha úgy látják, hogy lába dagad, teste szederjedesik, arca elváltozik, szava eláll, akkor úgy ítélik meg, hogy betegsége válságosra fordult: a beteg a fődhöz húz. Ilyenkor a család, a helyben lakó rokonság egyre több tagja gyűlik, tartózkodik állandóan körülötte. Nem hagyják magára.
Több a feladat is, amelyet el kell végezniük. Néhol kimeszelik a pitvart. Kitakarítják az első szobát. Kiviszik belőle a felesleges bútorokat. Ide vetnek ágyat a haldoklónak. Lehetőség szerint olyant, amelyikben már meghalt valaki. Így – közismert hit szerint – nem kell majd sokat szenvednie, vergődnie, könnyebben elmúlik. Az ágyban nem lehet tollal töltött ágynemű, mert abban a beteg nem tud meghalni. A beteget a férfiak hozzák át a kamrából, a hátsó házból vagy a tüzelős ólból, az istállóból, ahol rendes fekhelye volt, s ahol eddig betegeskedett. A nagyházban úgy állítják az ágyát, hogy arccal az ajtó felé, háttal az ablakoknak, általában a mestergerenda alatt, vagy azzal párhuzamosan feküdjön a fal mellett.* A szoba berendezéséből minden díszt – de például Teresztenyén még minden fémtárgyat is – kivisznek, készen arra, hogy ha a halál bekövetkezik, annak megfelelően alakítsák a berendezését.
Az előjelek különbözők. Vannak olyanok, akit megért a nép is, de vannak olyanok, akiket csak a halott, a halálra készülő ért meg. A beteg megérzi a legtöbbet. Például, az én anyám halála előtt két órával azt mondta, hogy híjjam elő az apámat elbúcsúzni tőle, mert már neki egy pár órája van hátra. Megnéztem az óránkat, fél tizenegy óra volt, oszt fél kettőkor az én jó anyám meghalt. De gyönyörűen elbúcsúzott mindenkitűl! Megmonta, hogy mék ruha kijé legyék. Ki hun lakik, hogy ércsük meg egymást. Szépen elbúcsúzott, megcsókolt. Nekem mondta, hogy lyányom, neked vagyont nem tudok hagyni, mert nekem sincs, de rádhagyom az anyai áldásomat, úgy hújjék rád az áldás, mint az égből az eső. Oszt avval magához szorított éngem, összecsókolt, sírva asztmonta: Isten áldjon meg gyermekem! – És még a halottér való imáccságot is mondta! Jött oda egy öregbátyánk, hangosan imátkozott érte, kérdeztem tűle, hogy: Jó anyám, hát Sándor bátyám imátkozni akar a halottnak valóin, hát hangosan mondja, vagy lassan? Azt mondta: Hangosan, mer még én is mondom! Még az Ámment is ki tutta mondani. Oszt szép csendesen meghalt.
Mán az apám, a mán meg nem tudott szólni. Egy nappal előtte nem tudott szólni. Az nem búcsúzott el tűllünk. Csak azt arrúl tuttuk meg, hogy meghal, hogy gyengült, mindig gyengült, az nem látott semmit. De sok ember ha beszélget a hozzátartozójával, osztán azt mondják rá, hogy mán érte jöttek: érte jött az annya, érte jött az apja, vagy a felesége értejött, mán hal meg. Oszt meg is hal. Oszt akkor azt higgyük, hogy azér, mer érte jöttek.
(Tiszaladány, 1985.)
Apám az utólján aszonta:
– Sajnállak itthagyni benneteket, Miska! De elég már ennyi üdő.
– Jancsi, a bátyám ott fekütt, azon a lócán-e. Mer egy éccaka őrzöttük csak. Egy fél óra múlva már meg is halt. Sándor aszongya:
– Miska! apánk el van csendesedve?
– El.
– Mehalt.
Mehalt: Egy óra, fél egy vót, éfél körül. És mehalt. Én csak annyit mondtam neki, hogy:
– Apám! Ha valami van ott, élet a másik világon, nekem csak a hajamat simicsa meg! A fejemet! Nem a hajamat, a fejemet!
Jancsi bátyám aszonta, hogy:
– Nem fész?
– Hát mé félnék? Simiccsa meg!
– Nem simította meg azóta se.
(Mátraderecske, 1976.)
A haldokló fejéhez kétoldalt körben – ki hogy teheti – szentelt gyertyát állítanak, szüntelenül égetik, hogy így segítsenek megtisztulni a betegnek bűneitől, s óvják a gonosztól. A szentelt gyertyák melletti hely mindig a legközelebbi, a legtekintélyesebb női hozzátartozót illeti meg. Itt állva a beteg fejénél, siratgatja őt és saját magát. Innen fogadja a látogatókat.
A nagy betegségnek, haldoklásnak, halálnak – híre megy. Szomszédok, utcabeliek, rokonok, ismerősök szájról szájra adják az újabb híreket: kicsi van hátra, utolsókat rúg, halálán van, lerakodott, készen van. E hírek hallatán a közeli rokonság tagjai és a szomszédok felkészülnek a segítségre, s munkájukban rászámítanak, hogy legalább két-három nap ki fog esni, hiszen temetés körüli feladatokat kell majd elvégezniök. A legközelebbi hozzátartozók – külön élő gyermekek, szülők, testvérek, vők, menyek, sógorok és ezek házastársai, valamint a komák – a betegség rosszabbra fordulásának, a haldoklásnak a hírére elmennek a szenvedő látására. Erről általában valamelyik, a távozni készülővel egy háztartásban élő rokon vagy jó szomszéd értesíti őket. Ilyenkor sietve öltenek ünneplőt, templomjáró vagy tisztességesebb hétköznapi ruhát. Az asszonyok fekete – a somogyi Csökölyön még napjainkban is fehér – kendővel kötik be a fejüket. Gazdagabbaknál, s ahol előre felkészülhettek a halálesetre, ott a hír hozója hozza nekik ajándékba a gyász jeléül a fekete kendőt. A tehetősebbek a templomban könyörögtetnek a beteg békés elszenderedéséért. Katolikusok a múlt század végéig rendre meghúzatták a lélekharangot a haldoklónak, hogy könnyebben haljon meg.
A rokonok, komák, jó barátok valamennyien igyekeznek megadni a végtiszteletet. Kiseprik az udvart, felszórják homokkal az ereszalját, az utat a kisajtótól a házig.
Ha a beteg magánál van, hozzátartozói sorban eléje járulnak, s kérik megbocsátását, sőt áldását is. Maga az útra készülő pedig arra kéri a jelenlevőket, hogy őt ne sirassák, nyugodjanak meg Isten akaratában: lelke a mennybe, teste a földbe, a végnyugalomra készül. Kéri, hogy ne tekintsék vétkeit. Megerősíti végrendeletét. Inti hozzátartozóit a tisztességes életre, egymás becsülésére, szeretetére. Gyakran előfordul azonban, hogy a nagybeteget nem kímélik a halála utáni gondoktól sem.
A második világháború után, az ötvenes évekbe szintén meghalt egy fiatalember. Hát az is rokonunk volt, az uramnak vót rokonja. Olyan huszonnyolc, harmincéves szép derék ember vót. Oszt a háborúba ellőtték a fél lábát, de nem abba halt meg, tán torok-rákba. Hát hosszas beteg volt. Mikor mán a vége fele járt a betegségnek, megbeszélték együtt, a felesége monta neki, hogy – Hát meghalsz Béla! Hát mibül temettessünk el? Hát pénzünk sincs! El kell adni egy darab fődedet!
– Mer jómódú vót a fiatalember. Hát asztmonta nagybetegen, hogy
– – Hát aggyuk el a Tormást!
Elatták a Tormást. Megcsinálta a vevő a szerződést, aláírta a beteg saját kezével. No, meglett a temetésre való, a félesége bement Tokajba. Megvette neki előre a koporsót, meg kiválogatták a koszorót, de nem hozták ki, csak akkor mán, mikor meghal. Majd mongya nekem a felesége, hogy: – Montam Bélának ángyom, hogy remek koporsót vettem neki, meg milyen gyönyörű koszorókat válogattam ki, minden remek nagy krizantimok vannak, ha meglátnád, örülnél néki! – Nem törődött az érzésével, hát hogy annak fájhat, meg kellemetlen előre tudni az ilyen.
(Tiszaladány, 1985.)
A halálát közeledni érző üzen régi haragosának, hogy utoljára béküljenek meg, vagy a betegség súlyosbodása hallatán maga a békülésre hajló keresi fel őt. A halálos ágynál való kibékülés örökre szól. A halál békét szerez – mondják Csíkszentdomokoson. Az ilyen halál előtti békeszerzést rendszerint igen komolyan veszik, hiszen a távozni készülőnek adott szó – ha lehet – még inkább kötelez, és érvényes a haldokló hozzátartozóival fenntartandó további kapcsolattartásra is. Az ilyen megbékélés a nagybeteg megkönnyebbülésére szolgál, de megnyugvással veszi tudomásul maga a faluközösség is.
Annál inkább megütközik a közvélemény, ha valaki olyan keményszívű, hogy sajnálja a megnyugvást haragos társától. Elítélik azt, aki ilyenkor késlekedik, kéreti magát, kelletlenkedik. De elvárják a haldoklótól is, hogy a halálos ágyánál megjelenő haragosnak meg tudjon bocsátani. A közösség megköveteli minden tagjától, hogy meglegyen a személyek közötti feszültségek rendezése iránti készsége, különösen ilyen alkalommal. Általában tapasztalatként hangoztatják, hogy a haldokló nem tud meghalni, ha meg nem békülhet, ha haraggal kell távoznia. A békülni hajlandó ilyenkor szolgálatot tesz az élettől búcsúzónak csakúgy, mint magának, hiszen a két családi, rokoni kiscsoport közötti konfliktus lehetőségét csökkenti vagy megszünteti.
Ha haldoklóhoz nem is, a búcsúztatásra, temetésre rendszerint még az igen nagy ellenségek is elmennek. Előfordul, hogy a búcsúztató szövegébe – erre előre számítva – ezt bele is foglalják, s így adják tudtul a megjelenteknek. A kapcsolatok ilyen rendezése már egyértelműen mutatja, hogy a haláleset alkalom a továbbélők együttműködésének javítására.
Gyakori szokás volt régebben, hogy a haldoklóval megitatták a búcsúpoharat. Ezt az utolsó pohár bort János-bornak mondták. A szokás a középkorig nyúlik vissza, s általában a hosszú útra indulónak adnak János-poharat. A nagybetegnek, haldoklónak igyekeznek minden kívánságát teljesíteni, amennyire lehetséges. Egyébként is figyelmes gonddal veszik körül. Nem kívánja senki megbotránkoztatni, senki nem akar rossz végső benyomást kelteni a búcsúzóban. Igyekeznek azt főzni, amit megáhít. Általában nem a háznál főznek, hanem vagy a szomszédban, vagy valamelyik rokonnál. Senki sem restelli érte a fáradságot, ha csak azon múlik, hogy kedvére tegyenek. Idegen is ad, ha valamire szükség van, s mindig ingyen, hogy jobban használjék.
Ha a beteg végső szenvedése elhúzódik, akkor énekes-, olvasós asszonyokat, idős férfiakat hívatnak, akik estelente – de ha kell, napközben is – egy-két óráig körülötte vannak. A katolikusoknál a beteg ágya elé térdelnek. A férfiak nyakában skapuláré, az asszonyok kezében rózsafüzér. Általában a Hétfájdalmú rózsafüzért mondják felváltva. A haldoklóknál rendszeresen megjelenő imádságos asszonyokat beteglátó asszonyoknak is mondják. Gyakran ott-tartózkodásuk előtt vagy után veszi fel a beteg az utolsó kenetet, miután meggyónt és áldozott. A protestánsok körében ugyancsak ismert a szokás, hogy a nagybeteg körül énekesférfiak, -asszonyok gyűlnek össze, és zsoltárokat mondanak. A szenvedőhöz olykor kihívják a lelkipásztort is, aki békéltető, útravaló áldást ad utolsó szolgálatként.
A fájdalmakkal küszködő, betegséget elhúzó szenvedőhöz elhívják a javast, füvesasszonyt, kenőasszonyt, hogy az próbáljon meg segíteni. Őket mindig a legközelebbi rokon kéreti, fogadja és fizeti. A beteggel négyszemközt maradó javas imádkozva végzi a munkáját. Növényi főzettel megkeni a beteg orrát, homlokát, keze fejét. A kenőasszony sótlan zsírral keni, gyúrja a mezítelenre vetkőztetett beteget a fejétől végig, miközben imádkozik, s a háziaktól kapott pálinkából is fogyaszt.
A hosszú, kínlódó haldoklást valamely nagy vétségért való büntetésnek tekintik. Közismert hiedelem szerint a boszorkány, a tudományos ember, a halottlátó nem tud meghalni addig, amíg valakinek át nem adja a tudományát. Végül seprűt adnak a kezébe, hogy annak adhassa át. A káromkodós emberről is úgy tartják, hogy nehezen hal meg.
Sok olyan tudósítást ismerünk, amely szerint a halálát érző addig nem tud meghalni, ameddig valamelyik különösen szeretett családtagja meg nem érkezik hozzá. Három-négy napig is elvárakozik így a nagybeteg – környezete legnagyobb csodálkozására –, mígnem aztán a késlekedő megérkezik, akinek a halni készülő elmondhatja titkát, vagy búcsút vehet tőle, vagy megáldhatja, s így megnyugodva zárhatja le örökre szemeit.
A haldokló kínlódását maguk a házbeliek is igyekeznek enyhíteni. Általános tilalom szerint nem szabad a végét járót hangosan siratni. Akit így felsírnak, visszasírnak, annak még jobban elnyúlik a vergődése.
Fel is szokták ordítozni a beteget, aki mán haldoklik. Szép csendesen ellihegett, oszt akkor elkezdenek ott mellette ordítani, oszt akkor felébred. Oszt valamennyi idejig még él. Oszt úgy szokott tenni, hogy:
– Mér háborítottatok, engemet meg a jó szép helyrűl? Milyen szép helyen vótam mán én. Azér ríttatok vissza, hogy szenveggyek!?
(Tiszaladány, 1986.)
A haldokló kezébe gyakran adnak égő szentelt gyertyát; gonoszűző hatásában bízva. Hívő katolikusoknál a pap egyik templomi ruháját vagy az egyház kulcsát teszik a feje alá, érintetik meg a kezével. A sokáig húzó, szenvedő beteget szentelt vízzel hintik be újra meg újra. A gyermekágyban haldokló anyának mellére fektetik újszülöttjét, hogy vigye magával, ne hagyja itt árvaságra maga után.
A végét járó gyermeknek édesanyja esküvői ruháját adják kezébe, jegykendővel takarják le egy pillanatra. Férfiaknak behozzák kedves szerszámait, kezéhez érintik, hogy vigye magával. Ásóját, kapáját előtte megforgatják, hogy ne hiányozzon neki.
Legtöbb helyen a haldokló szenvedésén úgy enyhítenek, hogy férfi hozzátartozói kiemelik az ágyból, s a mestergerenda alá, azzal párhuzamosan a földre fektetik. Országszerte igen változatos e szokás: van, ahol semmit sem terítenek alája, másutt szénát szórnak le elébe, lepedőt terítenek rá. Sokszor maga a haldokló kéri ezt. A szokás népi magyarázata is különböző. Aki földön születik, földön hal meg. Porból lettünk, porrá leszünk – mondják. Szentelt helynek is tekintik, mert a mestergerendába legtöbbször a kereszt jele is be van vésve.
A halált megelőzően a haldoklót kiveri a halálveriték, melle rí, szeme megüvegesedik, kiszakad, kiszalad belőle a lélek egy nagy sóhajtással. Nem lélegzik már. Bevégezte.
A halál pillanatában hagyományos parancs bizonyos dolgok azonnali elvégzése. Baranyai megfigyelés szerint fejére kézi gabonarostát tesznek, hogy a lélek azon át kiszállva tisztuljon meg. A jelenlevők a lelke nyugalmáért fohászkodnak. Katolikusoknál azonnal kinyitják az ablakot rövid időre, hogy a frissen szabadult lélek kimehessen rajta. A szentelt gyertyával eléje világítanak, hogy ne haljon meg sötétben. Megállítják az óra sétálóját, másként a lélek kódorogni fog. Ami fényes, tükröződő felület, letakarják: ablakot, tükröt, képet. Sokszor még a kutat is lefedik. A vederben álló vizet kiöntik, nehogy megtartóztassa a tükörkép a szabaduló lelket.
A haldoklónak tulajdonított természetfeletti erő – olykor jóslatként is felfogott – utolsó szófoszlányaiban, gesztusaiban nyilatkozik meg. Ezért utolsó szavait, mozdulatait igen erősen megfigyelik, sokáig emlékezetben tartják.
A halál pillanatában azonban egyéb kísérő eseményeket is számon tart a hiedelem. Amikor valaki megválik a földi léttől, az égen lefut egy csillag: lélek szabadul. A házban megreccsennek a bútorok. Csörömpöl a cserépedény, megreped az asztal, kettéhasad, lehull a tükör, leesnek a tányérok. Ugyanebben az időben a távolban élő hozzátartozók házában is hasonló események történhetnek, megjelenítve a rokon halálát.
A halál pillanatát úgy tekinthetjük a közösség szempontjából, amikor a rendszer védtelen marad egy külső erővel – „a túlvilág erőivel”, a „Halállal” – szemben, s kénytelen egy tagját elveszíteni. A közösség figyelme a halott felé fordul, s e pillanatot hangsúlyozza még néhány kísérőjelenség (például: végvásznak lehullása, elhasadása, mestergerenda megroppanása stb.). Tehát a bekövetkező halál helyét tradíció előírta formában így jelölik meg, s kitűzik a közösség azon pontját, ahová annak – a halotti szokásokban való részvétel formájában – erejét összpontosítania kell.
A halál beálltakor a környezet által végzett cselekedetek lényegében mind arra irányulnak, hogy alkalmazkodjanak ahhoz a pillanathoz, amelynek révén az előbb még élő élettelenné, valami mássá alakul át. Ennek az átalakulásnak a magyarázata, megnevezése, illetve az erre tett kísérletek képezik valamennyi nép halálképének alapját. E magyarázatokat fejezik ki a változás megnevezései, ehhez alkalmazkodik a viselkedésmód, a hagyományosan elvárt szerep a változás pillanatában a környezet és a távozó részéről, s ennek kifejezéseiként foghatjuk fel a különböző hiedelmeket, amelyek a halál okáról szólnak.
A hagyományos viselkedésmód szerint az egyén belenyugvással fogadja saját halálát. A halált gyakran – a Biblia tanításaival egybehangzóan – mintegy adósságként élik meg. E felfogásra utalnak például a hajdúnánási szólások, amikor valakinek halálát hallják: Jaó járt, nem adaós vélle! Jaójárt, szegín: letetteja a gongyát!* Következésképpen elítélik azt, akin úrrá válik a halálfélelem. Azonban a magatehetetlen belenyugvást, a fatalizmust is elvetik. Abban, hogy tisztességgel haljon meg valaki, nem az utolsó percek a mérvadóak, egész leélt életéből meríthet csak erőt. Legalábbis erre ösztönöz mindenkit a közös hagyomány és a közös vélekedés. A közösségi jelenlét, a nyilvánosság egyúttal bizonyos fokig kényszeríti, fegyelmezi is a vég óráira jutót, hiszen – mint egész élete – utolsó pillanatai is mások szeme előtt zajlanak le.
A közösségi és az egyéni viselkedés és vélekedési normák tehát azt szolgálják, hogy lehetőség szerint minél megrázkódtatásmentesebb, zökkenőmentesebb legyen az egyén távozása a közösségből.
Magának a halálnak, az életműködések megszűnésének közvetlen magyarázatát az éltető lélek távozásában látják a parasztemberek, amely után a magatehetetlen test tárggyá válik.* Általános meggyőződés szerint az ember addig él, amíg lélegzik. A lélek az utolsó lélegzettel, végső szusszanattal, sóhajjal, fúvintással távozik. Az tekinthető halottnak tehát, aki kilehelte a lelkét, akiből kiszaladt, elszállt, kiment a lélek, akiből távozik a lélek szele, azaz nem lélegzik már. Ezt hivatott eldönteni a népi gyakorlatban az orr, illetve száj elé tartott toll, tükör, kendő, hajszál. Ugyanezt a képzetet fejezi ki a szólás: kilehelte a páráját, kijött belőle a pára, kiadta az élete páráját.
Az életerőt jelentő lélek azonban nem mindig a lélegzettel távozik. Aki elvérzik, annak a vérében folyt ki a lelke. E szemlélet a kereszténység előtti képzeletkörig nyúlik vissza, melynek párhuzamai a rokon népeknél is fellelhetők. Maga a képzet általánosan elterjedt a legkülönbözőbb kultúrákban, mely szerint az embernek több lelke van (testlélek, képmáslélek), s az egyiknek a távozása az élet megszűnését jelenti.*
A távozó lélek – a hagyomány szerint – általában láthatatlan, de alkalmasint láthatóvá válik, sőt formát is ölthet. Így gyakran pára formájában lebeg el a testtől. Ősi gyökerű képzet szerint a lebegő lélek könnyedségét a magyar hiedelmek a pillangó, méh, madár jelképével fejezik ki.* Kiskunfélegyházán például az ártatlan gyermek lelke fehér galamb képében ül a halottas ház tetejébe, a bűnös lélek barna foltos galamb képében, s az ilyen barna foltos galambot látva halottas házon, tudják, hogy a bűnös a tisztítótűzbe került. Moralizáló történetekben az akasztott ember lelke kutyává, fekete kutyává változik, amely tulajdonképpen maga az ördög.
A távozó lelket a moldvai csángóknál meggyújtott keresztelői vagy szentelt gyertyával háromszor megkerülve a házat kísérik ki. Székelyföldön ugyanezért háromszor megkerülik a kihűlő testet.
A halálnak szintén archetipikus magyarázatát őrizték meg azok a szólások, hiedelemtörténetek, amelyek szerint minden élő embernek van egy csillaga. Ha ez lehull az égről, akkor gazdája meghal a földön. Ha egy csillag lefut, lélek szabadul. Leáldozott a csillaga – mondják a halottra.
Az életerő rokon jelképköre az égő gyertyával, mécsessel, fáklyával való azonosítása. Elkoppana élete gyertyája – mondják a Székelyföldön. Ha ez kialszik, elhamvad, akkor a gazdája is meghal a földön.*
Székely szólásokban szerepel az elszakadt az ezüstzsinór kifejezés,* amely közvetve az ugyancsak általános elképzelésre utal, miszerint emberfeletti erők fonják, sodorják s szakítják meg az ember életének fonalát. A képzet jobban kidolgozott formája a Jó szövő, jó fonó, jó varró című mesében található meg.*
Idős emberektől hallani olykor a mondást: halál halált von ellene.* Sándorfalván is úgy tartják például, hogy felnőtt halála további emberek halálát s állatok pusztulását vonja maga után. Ezzel magyarázták azt a szokást is, hogy amíg a halott a házban volt, addig a nyújtópad alá seperték a szemetet. Csak amikor ezt szétszedték, akkor vitték ki a szemétdombra. Vélhetőleg másodlagos magyarázatként úgy is kommentálják e szokást, hogy azért van rá szükség, hogy a szerencse a háznál maradjon. Bizonyára a halál ilyen tisztátalan, mintegy fertőző felfogásában van a magyarázata nemcsak a holttest körüli óvintézkedéseknek, hanem annak az archetipikusan megkülönböztetett bánásmódnak is, amelyben a halott közvetlen hozzátartozói részesülnek. Hiszen ők a legtöbb helyen semmilyen munkát nem végezhetnek, semmihez nem nyúlhatnak, különösen nem ételhez, amíg a halott a házban van. A paraszti felfogás szerint a haláleset elsősorban a vérrokonokat teszi veszélyessé s veszélyeztetetté.
Feltehetően nemcsak az egykori emberáldozat emlékét tartották fenn, hanem arról a szemléletről is tudósítanak a bukovinai hiedelemtörténetek, hogy a halálnak csaknem elrendeltetésszerűen meg kell lennie. A különböző hiedelemtörténet-változatok szerint forrásból, folyóból, a Szucsávából hang szól: Itt az üdő s nincsen ember! – Valakinek máma meg kell itt halni. Gyerünk, gyerünk, mert várlak! Az áldozat rendszerint úton járó katona, aki a vízből inni akarva, holtan esik össze.*
A halál okának mitikus magyarázata kiegészül a megszemélyesített Halál képzetével, aki közeledő végórájára figyelmezteti a halandót, s a vég pillanatában eljön érte. Elveszi tőlük életüket, vagy elrabolja őket. E felfogás szerint a halál külső, emberfeletti beavatkozás eredménye, amelynek az ember ki van szolgáltatva.
Szó-, szólás- és hiedelemmagyarázatok alapján feltehetjük, hogy a halál a honfoglalás előtti eredetű megszemélyesített képzete a halászáshoz, a halhoz kapcsolódott, s magát a Halált mint Halászt képzelhették el.* Népi magyarázat szerint évei elhaladtán az ember a Halál horgára jut. Szinte halványul, olyan, mint aki elalszik, hál – de örökre. Szája elnémul, örökre elhallgat, teste kihűl. Az elröppenő lélek híján a halvány, hallgató, hideg test a hal asszociációját kelti. E képzetnek mitológiai kidolgozottságát engedi sejtetni az a vogul mítosz, amely szerint, ahol az ég a földdel összeér, ott egy kis nyílás van, azon hétszeres halháló. Ezen át lehet lejutnia az alvilágba az előbb madárrá, majd hallá váló halottnak. A Kalevala hasonló mitologikus képben fogalmazza meg a túlvilágra jutást. A kalotaszegi Magyarvalkóról jegyezte fel Nagy Ernő a halál ilyen képes kifejezését: öü juta a Halál horgára.*
Aminthogy a halászó-vadászó életmódra épülő világképben a halott-hal, halál-háló-halász megfelelések feltételezhetőek, úgy minden bizonnyal a földművelő életmódban a halálnak mint kaszásnak, aratónak az elképzelése felel meg. E képzet már a Bibliában megtalálható. A középkori Európában s hazánkban is igen széles körben elterjedt volt változatos megjelenítési formákban.* A magyar paraszti felfogásban is teljesen általánossá vált.* A közlésekből úgy tűnik ki, hogy a halál-kaszás, arató megfelelés egyúttal azt a normatív igényt is magában foglalja, miszerint az idős ember halála a természetes, azé aki már arra megérett.*
Egy felvidéki, Bars megyei hiedelemmagyarázatból megtudjuk, hogy a Halálnak – aki kaszás férfi – felesége is van, kinek rút gyermekei születtek. Ezért a terhes asszonyoknak lebetegedésük előtt szenteltvízzel kell behinteniök szobájukat, s a lámpát égve kell hagyni, nehogy a halál felesége kicserélje az újszülöttet az ő csúnya gyermekeivel.* Talán ezzel is magyarázható a Mátraalja palóc népének az a ma már csak emlékezetben élő szokása, amely szerint a kisgyerekeket a Halál elleni védekezésképp gyengéden, ócsárló jelzőkkel illetik: te kis szemét, te kis semmiházi, te kis fertelmes.*
A hiedelemtörténetek tanúsága szerint a Halál vagy sárga, mint a kikirics s mint legtöbbször a halottak, vagy fehér.* Nem éppen gyönyörűséges látvány. Csontváz vagy aszott bőrű férfi alakjában képzelik el. Gyakran lepelbe – a halotti szemfedőbe – burkolózik. Az ajtón dörömböl. Az ablakot kocogtatja csontujjaival. De jártában is zörög, csörömpöl. Arca sohasem látható.* Gyakran kaszával a vállán jár vagy hadonászik vele. Előfordul, hogy lovasként emlegetik, aki fehér gebén ül. Ha valaki meglátja a Halált, nem tudja megmondani hirtelen, mit látott: egy időre eláll a szava, ha túléli is e találkozást.* A Halál éjszaka jár. A bukovinai csángók szerint oda viszi az embert, ahová érdemes: azaz a pokolba vagy a mennybe.
Mint már utaltam rá, katolikusok lakta vidékeken a halál alakjáról alkotott elképzelések összemosódnak Szent Mihály arkangyaléval.
Az egész magyar nyelvterületen elterjedt ijesztő mesék hosszú, vékony, sárga lábú embernek ábrázolják a halált, kinek csontja zörög, s aki megeszi az embereket.* E mesékben gyakran nem mondják meg, kiről van szó, hanem – bizonyára védekezésképpen – csak mint Valakit nevezik meg.*
Ugyancsak általánosan ismert keresztény-moralizáló történet szerint a Halál – egyes változatokban Szent Mihály – nem teljesíti az Isten akaratát, aki őt egy özvegyasszonyért küldte le a Földre. A Halálnak az asszony két kisgyermekén esik meg a szíve. A változatok egyik csoportja szerint engedetlenségéért harminc évig kell az emberek között szolgálnia. A másik csoport szerint az Isten megmutatja engedetlen szolgájának, hogy sokkal csekélyebb dolgokra is gondot visel – a tenger fenekén egy kőben élő kis bogárra –, semmint hogy ne ügyelne a két árva sorsára. A történet lényegében segíti a halálesetbe való belenyugvást,* s megerősíti azt a hitet, amelyet röviden így fogalmaznak meg az öregek: Az Úr adta, az Úr elvette, áldott legyen az Úr neve!
A különböző paraszti szövegekben a halál gyakran nincs részletesebben leírva, de majdnem mindig megszemélyesítve képzelik el. Mezőkövesdi gyermekek őszi játékai közé tartozott a töklámpakészítés. A kivájt tökbe gyertyát helyeztek, amely ijesztően villogott át a szemet, orrot, szájat mutató nyílásokon. Estefelé e lámpásokat a fejük fölé emelve szaladoztak az utcákon, s kiabálták: Jön a halál, jön a halál!
Általánosan ismert szólás: Jön a Halál! Erre utal az a szokásmagyarázat is, amely arra a tilalomra vonatkozik, hogy a beteg házában nem szabad másként, csak visszafelé seperni, nehogy a Halál bemenjen. Szemléletes, bár szélsőségesen egyedi példa annak a pányoki idős asszonynak a mondata, amellyel azt akarta kifejezi, hogy az utóbbi években kevesen haltak meg a faluban: Tán katona most a Halál, hogy olyan ritkán jár közöttünk.*
Mesékben és hiedelmekben megtalálható az a természetes kívánság, hogy elkerüljék a halált. Az ilyen történetek a halált megszemélyesítve szerepeltetik, s azt adják elő, hogyan sikerül a hívott vagy hívatlan halált becsapni vagy elijeszteni, s így az életet meghosszabbítani.*
A magyar tündérmesékben előforduló elem, hogy a hős tettei eredményeképp halhatatlanságot nyer, illetve éppen a halhatatlanságra vágyva, törekedve, bonyolódik különféle helyzetekbe.*
Miután a haldokló kilehelte lelkét, a körülálló hozzátartozók sírva tapogatják meg testét, nincs-e benne élet. Testére szenteltvizet hintenek, miközben valamelyik rokon vagy szomszéd a szemét hüvelyk- és mutatóujjával zárja le. Ha a szemhéjak felpattannak, az azt jelenti, hogy a halott vár valakit maga után. Ilyenkor szemét újra lezárják, és pénzdarabot helyeznek rá. Erdélyi adatok szerint fazekasok is készítettek e célra kerek cserépdarabokat. Pénzérmét akkor is tesznek a halott szemére, ha nem pattannak fel a szemhéjak. A pénz addig marad a szemen, amíg a test teljesen meghidegszik, s a szemek végleg zárva maradnak. Aztán a pénzt a halottal a koporsóba teszik, vagy koldusnak, szegénynek adják. A halott száját is összezárják. Ha nyitva marad, az azt jelenti, hogy lett volna még kívánsága. Állát fehér kendővel felkötik, amelyet majd a pénzzel együtt távolítanak el róla. A holttest nyílásait textilhasítékkal eltömik. Magát az egész testet kiterítik, kinyújtóztatják. Két karját legtöbbször mellén keresztbe teszik vagy a testtel párhuzamosan nyugtatják. A lábakat is párhuzamosan egymás mellé helyezik. Sokszor a lábfejet vagy a nagyujjat fehér vászonkendővel egymáshoz is kötik. A friss halottal kapcsolatos valamennyi intézkedés arra szolgál, hogy a hűlő test olyan állapotban meredjen meg, amelyet legrendezettebbnek, legszebbnek tartanak. Ez pedig a hanyatt fekvő, zárt testhelyzet. Az állkötő kendőt és a lábrögzítőt akkor veszik le, amikor a halott test meghidegszik, felfagy. E kendőket általában a koporsóba rejtik.
A halott körüli teendők, a holttest ellátására nem mindenki alkalmas. Vannak ijedősek, borzongók, hüdők, akik nem tudják ellátni e feladatokat. Azonban a rokonságból rendszerint akad olyan személy – általában idősebb nő –, aki minderre gondot visel, s akinek nagy tapasztalata van e téren. Ezek az asszonyok éppoly természetességgel sürgölődnek a halott körül, mint a bábák, illetve szülésekkor segítő idős asszonyok. Nemritkán ugyanaz a személy végzi e két feladatot.
A többi jelenlevő távolabbról figyeli a történteket, s szemléli a rendbe tett testet. Az észlelhető elváltozásokat jól megfigyelik, s kommentálják. Aki kínlódás nélkül halt meg, arra azt mondják: szépen elaludt; olyan, mintha aludna, nemhiába imádkozott csendes nyugodalomért. A test színe is fokozatosan elmegy, elhagyja a szine; sárga lesz, mint a kikirics. Hiszen hát öreg rendű is volt, megérett a halál kaszájára – mondják. Máson kék, fekete foltok jelennek meg, bőre tarjagossá válik, sőt meg is fakad. A hullafakadékot ártalmas varázsszerként tartja számon a hiedelem. Gyakran úgy látják, hogy a halál révén egészen elváltozik az ember: a kövér csonttá, bőrré aszalódik össze, meg sem lehet ismerni. Az öreg mintha megfiatalodna örök álmában. De van olyan fiatal halott, aki egy szempillantás alatt vénné válik. Az ilyen változásokból egyúttal azt is kiolvassák, hogy a frissen elhunyt milyen alkatú, életkorú embert vár maga után, milyen lesz a következő halott.*
A halálban átváltozott test egyúttal különös erővel rendelkező tárggyá is válik, amely egészében vagy részeiben gyógyító, varázsló erőt hordoz. A gugós, golyvás beteg gyógyulás reményében háromszor érinti meg a halott kezével daganatát. A reumások beteg testrészüket halott ember csontjával dörzsölik. Magtalan asszonyok gyermekáldásuk siettetésére porrá tört embercsontot isznak borban. Ijedtség ellen vagy a halott lábujját fogják, csavarják meg, vagy valamely más testrészét. A halott fakadéka gabonakásába főzve s az úton elöntve halál-varázslószer, míg borba töltve a részegeseknek adják, hogy az italtól elrettenjen. A halott gyermek kisujja, neveletlen ujja éjjel világít, a tolvaj számára minden zárat kinyit. A halott péniszét korcsmárosok vagy a cégérre kötik, hogy sok vendégük, szerencsés forgalmuk legyen, vagy a boroshordóba teszik, annak reményében, hogy akkor nem fogy ki belőle a bor.* De különös jelentőséget tulajdonítanak a halottal kapcsolatba került tárgyaknak is. Így például az állfelkötő kendőt a tető legalsó lécsorához kötik. Majd évről évre egy-egy léccel feljebb, hogy a gazdaság is így virágozzon fel.
Általános vélekedés szerint a halott érzékszervei bizonyos ideig a halál után is működnek, különösen a hallása. Így a halott fülébe kiáltják a korábban elhunytaknak szánt üzeneteiket. Gyakran arra kérik a halottat, legyen szószólójuk a másvilágon. Ugyancsak hangos szóval kérik a halottat, hogy özvegyét, kisgyermekét vigye magával, ne hagyja itt magára, árván. A gyermekágyban elhunyt asszony csecsemőjét halott anyja emlőjére teszik, vagy pár csepp tejet fejnek neki.
A kihűlt testet vagy annak egy részét megmosdatják, felferesztik, fésülik, beretválják. A helyi hagyományok különböznek abban, hogy kinek a feladatává teszik ezt a munkát. Általában az elhunyt valamely nőrokona végzi. Ugyanakkor például Szabófalván vagy Mátraderecskén rokon nem végezheti ezt a munkát, hanem csak valamelyik szomszéd. Ismerünk olyan falvakat, ahol egy személy állandó feladatává válik a halottak mosdatása, öltöztetése. Sőt általánosnak mondható a szokás, miszerint lehetőleg mindig olyan nemű mosdatja, öltözteti a halottat, amilyen ő maga. A halottmosók fizetsége legtöbbször az az ágynemű, ruha, amelyben az elhunyt kiszenvedett. Ezt alkalmasint megtoldják pénzzel, sőt a torba is elhívják. Az ilyen foglalatoskodásra mindenekelőtt javakorabeli vagy öregedő szegények hajlanak, kiknek természete nem berzenkedik e munkától, s rá vannak utalva az adományokra. A halott csecsemőt gyakran édesanyja mosta meg, olykor a bábaasszony.
Általában az egész testet nagy gonddal lemossák langyos, szappanos vízzel. Ahol erre nincs mód, ott az arcot, nyakat, kezet törlik meg vizes ruhával. A teljes mosdatás általában teknőben történik vagy a szoba közepén, a földön. A gyermekhalottat egy asszony tartja, a felnőttet négy asszony, ha nem bírják, akkor férfiak segítenek. A nehezen mozgatható testet abban az ágyban mosdatják meg, amelyben kiszenvedett, vagy a földön.
A mosdatás végeztével az arcot olykor borral is megtörlik, hogy színes legyen a képe.
A mosdatás indoklásaként általában egyszerű, gyakorlati okokra hivatkoznak. Néhány magyarázatból azonban kitűnik, hogy e tisztálkodást a lélek tisztulásával is párhuzamba állítják: Megmosdatjuk, hogy tisztán menjen a másvilágra, ne azzal a szennyel, ami rajta van. Ne mondják, hogy mocskosan megy a másvilágra.*
A mosdatóvizet nagy gonddal kezelik, s minél félreesőbb helyre igyekeznek elönteni, mert általános hit szerint sárgaságot kap az, aki belelép. Legtöbbször a trágyadombra, kerítés tövébe, félreeső helyre, udvar földjébe kapart lyukba öntik. Azt a hitvány cserépedényt, amelyben volt, a ház sarkához, földhöz csapják, s a cserepeket is a szemétre vetik. Ugyanoda dobják a halottmosó rongyot is, vagy a koporsó aljába rejtik, s a halottal temetik. Mivel úgy tartják, hogy a halottmosó ruhával magát dörgölve a sárgaságba esett ember betegségétől szabadulhat, némelyek titkon félre is teszik a rongyot. Csíkban a ház hátulján öntik el a vizet, s a mosdatótekenyőt ráfordítják, s úgy hagyják a temetésig. Amikor majd temetéskor viszik ki a halottat, idegen, nem házbeli személy emeli fel a teknőt, s figyel: amelyik irányból ekkor kakaskukorékolást hall, abban az irányban hamarosan meghal valaki. A halott kifésült haját, levágott körmét gondosan egybegyűjtik, s vagy a szalmával töltött párnába dugják, amelyen a koporsóban feje nyugszik, vagy kis vászonzsákba helyezve teszik a koporsójába.
A megmosdatott halottat szépen, illőn, tisztességgel felöltöztetik – mindig ünneplőbe. A halott öltözetének megválasztásában, korra és nemre való tekintettel, a helyi hagyományos viselet a mértékadó.* Kivételt csak akkor tesznek, ha a halott még éltében másként óhajtotta. Például egykori 48-as honvédek közül többen honvédruhájukban kívántak nyugodni. Többnyire ugyanaz a személy öltöztet a családtagok segítségével, aki mosdatott. A halott öltöztetése vagy az ágyon, vagy a szoba földjén folyik. A ruhát – mielőtt feladnák – katolikusoknál gyakran szenteltvízzel hintik meg.
Mialatt az asszonyok a halott öltöztetésével végeznek, a férfiak általában felállítják a nyújtópadot, kiterítőt, ravatalt, hideg ágyat,* amelyre – mint egy emelvényre – helyezik majd a halottat, amíg a házban van. A ravatalra fektetett halott nemcsak tiszteleti tárgy, rituális objektum, hanem látványosság is; a házban zajló temetési színjáték kiemelt, központi helye, amely körül a cselekmény fő vonulata zajlik. Ennek megfelelően igyekeznek minél lenyűgözőbb hatású, minél szebb ravatalt készíteni, hogy egész grófilag láttassék az a holt.*
A ravatal helye az első szobában, a két utcára néző ablak között, rendszerint a mestergerenda alatt, azzal párhuzamosan van. Többnyire az utcai falhoz állítják szorosan a fejtől való végét – amely általában az ajtóval szemben van –, vagy úgy helyezik el, hogy körüljárható legyen. Mezőkövesden úgy tartják, hogy a ravatalnak ott kell állnia, ahol az asztal helye van.
Általában a háznál lévő készségekből állítják össze a ravatalt. Legegyszerűbb formája a két székre fektetett szekéroldal, amelyre szalmával frissen töltött szalmazsákot tesznek. Egyes változatok szerint az amúgy is az első szobában lévő támlás ágyat húzzák a szoba közepére. Ennek a támlájára fektetnek deszkákat, így emelve meg a fekhelyet. Másutt a nagy, szobai asztalra fektetnek szekéroldalt, s azon alakítják ki a ravatalt. A Nyárád mentén a módosak asztalossal előre megcsináltatják a kinyújtóztatót. Ez nem más, mint a szokottnál jóval magasabb, hosszú asztal, oldalain s végén lépcsőkkel, grádiccsal. A szegényebbek ugyanitt a ravatalt a templom pitvarából hozzák el, ahol a közösségi használatra szánt egyéb kellékeket – így a Szent Mihály lovát is – használaton kívül tartják.
A nyújtóztatóra először friss szalmával töltött szalmazsákokat fektetnek. A palócoknál, Kalotaszegen ötöt, hatot is egymásra. A fej alá s olykor a derék alá is szalmával töltött párnát helyeznek. Mindezt általában több rend lepedővel borítják le úgy, hogy mindkét oldalon a földig eltakarja a szerkezetet. A lepedők fodros, díszesen hímzett szélcsíkjai egymással párhuzamosan, mindig egymás fölé kerülnek.* Ezeket a lepedőket általában halotti lepedőkként tartják számon, s egyéb alkalmakkor nem használják. Díszítésmódjuk igazodik az alkalomhoz. Motívumaik megegyeznek a szoba más részeit díszítő s a temetés alkalmára feltett vászonneműek díszítésével. Például Kalotaszegen haláleset alkalmával kicserélik a lepedőket, rúdra való kendőket és függönyöket, illetve tányér köré való kendőket, amelyek díszítése harmonikus, s mintegy gyászba „öltözteti” a szobát. A halotti lepedőket legtöbbnyire nem temetik a halottal, hanem a családon, rokonságon belül használják, s anyáról leányra öröklődik.
A legfelső lepedő szintén lehet többnyire fehér, vagdalással, újabban csipkével díszített. Ezt is, sőt olykor csak ezt nevezik halotti lepedőnek, mivel ennél fogva emelik majd a halottat a koporsóba, s ezt vele el is temetik. A lepedők helyett a gazdagabbaknál fekete bársony vagy selyem ravataltakarót használtak, amelyet alkalmanként a szomszéd szegényebbeknek is kikölcsönöztek. Székelyföldön gyakran csergét terítettek a halott alá, vagy festékes szőnyeget. Minderre még gyakran aggatnak hímzett törülközőket, kendőket.*
Az így elkészített ravatalra a felöltöztetett halottat férfiak emelik át. Erdélyi adatokat ismerünk a halotti kendő használatára.* Ez kétarasznyi széles, másfél-két méter hosszú vászonkendő, amelyet – több párat – a fiatalasszony sző meg első szövéseként új otthonában. A halottas kendő lehet fehér színű, de piros, illetve kék, keresztben csíkos is. A halottas kendő egyikét a halott hónaljánál átvezetik a háta mögött, s újra a másik hóna alatt húzzák ki. Két ember fogja egy-egy végét, A másik kendőt a halott lába, térde alatt fűzik át, s ugyancsak ketten fogják. Így emeli át négy férfi keze érintetlenül a halottat a ravatalra. Általános a tilalom, hogy a halottal lehetőleg ne érintkezzenek közvetlenül a hozzátartozói. Így a halott emelését is szomszédok végzik a leggyakrabban. Ahol nem szokás a halotti kendő, ott általában karjukon helyezik át, fejét, derekát és térdeit fogva.
Általánosnak mondható a törekvés a magas – általában az álló ember szemmagasságáig emelt – ravatal építése. Így például a palócoknál s Kalotaszegen mintegy versenyeztek abban, kinek a halottja van közelebb a mestergerendához, úgy, hogy csaknem az orrát ütötte belé. A dekorativitás s a központi helyzet hangsúlyozásán túl azzal indokolják a magas ravatalt, hogy nem lenne jó a szobába lépve azonnal meglátni a halottat. Ehhez fel kell lépni a ravatal mellett két oldalt elhelyezett lócákra, székekre, s itt mindig csak az tartózkodik, aki búcsút vesz tőle, aki siratja.
A halottat az alatta levő lepedő visszahajtásával vagy újabb lepedővel derékig, mellig betakarják. Ezt hívják szemfedőnek. Néhol éjszakára teljesen betakarják a testet: hadd aludjon, s csak nappal vonják le róla derékig, térdig a szemfedelet. A halott fejéhez – családi vagy szintén közösségi tulajdonban lévő s a templomban őrzött – halottas keresztet állítanak. Melléje kétoldalt szentelt gyertyát tesznek, s ha tehetik, a halott lábaihoz is.
Dombrádon hét-kilenc szentelt gyertyát tesznek a halott köré. Ezt nevezik a halálra váltak gyertyájának. Mindig bőven szenteltetnek, s félreteszik a szomorú szükségre, hogy legyen. Égő szentelt gyertyával többször körül is járják a ravatalt a gonosz ellen. Magának a halottnak is tűznek egyet meggyújtva a kezébe, hogy mutassa neki az utat a túlvilágon, ne kelljen világvesztve bolyongania. A gyertyák vagy a lámpa egész éjjel égnek, általában mindaddig, amíg a halott a házban van. A fény s a szentelmény gonoszűző, oltalmazó hatásába vetett hit ma már alig tudatos, inkább azzal magyarázzák, hogy ne legyen sötétben az a halott. Leányok, legények, fiatalasszonyok ravatalára kerülhet az évszaknak megfelelő kerti virág, csokorban vagy a test mellett körbehintve. Fiatal lányok ravatalára többnyire rozmaringot is tesznek.
Igyekeznek a halott arcát életszerűvé, legalábbis nem elrettentővé tenni. Ezt célozza – a már említett vörösboros arcmosáson túl – a halott arcára éjszakán át terített ecetes, az utóbbi időben spirituszos rongy.
Több helyen azért nem nyitnak addig ablakot, amíg a halott a házban van kiterítve, mert úgy vélik, hogy a friss levegő hatására felpuffad, megfakad a test. Abban a helyiségben, sok helyütt pedig az egész házban tilos ilyenkor tüzet gyújtani. Ugyancsak az idő múltával előrehaladó biológiai változások késleltetése érdekében helyenként nyáron jéggel teli dézsát tesznek a ravatal alá. De általános a rendszeresen cserélt hideg víz ilyenféle használata is. Palócföldön és a székelységnél rendszerint vastárgyat helyeznek a halott mellére, hasára, abban a hitben, hogy így nem puffad fel. Az erre használt vastárgyakat – lópatkó, fejsze, ekevas, vaslapát, vasaló – nem feltétlenül temetik a halottal, bár igyekeznek olyan tárgyat választani, amit már nem fognak rendeltetésszerűen használni.
Nemcsak a test minél zavartalanabb fenntartásáról s dekoratív elhelyezéséről igyekeznek gondoskodni, hanem magát a helyiséget is az ünnepi alkalomnak megfelelően alakítják át. Kihordanak minden felesleges bútort a szobából – olykor az egész házból is –, hogy a vendégeket, halottnézőket, virrasztókat fogadhassák. Ugyanezért a ravatal köré s körben a fal mellé lócákat ácsolnak, állítanak. Székeket kérnek kölcsön a szomszédoktól. A halott feje fölé – legtöbbször az ott lógó tükörre, ha az nem ott van, akkor arra a falszakaszra – ugyancsak fekete alapú, aranyos hímzésű nagykendőt terítettek. Rendszerint felirata is van: „Isten veled (Nyugodj békében) Kedves halottunk”, vagy „Isten veletek. Én már elmegyek”. A katolikusoknál az ablakokba rendszerint gyertyát állítanak, amely – ha tehetik – addig ég, amíg a halott a házban van.
A halott körüli munkában részt vevők közül a házbeliek öltenek gyászruhát, ha már megvan nekik, vagy van erre való ruhájuk. Ez tulajdonképpen csak az asszonyok öltözetének megváltoztatását jelenti: sötétebbre, ünnepire. A férfiak ünneplőt öltenek. A rokonok, szomszédok, ismerősök, segítő asszonyok azzal osztoznak a gyászban s tisztelik meg a halottat, hogy sötét, fekete vagy – ahol ez szokás – fehér fejkendőt kötnek, s tisztább hétköznapi ruhájukban jönnek. Csakúgy, mint a férfiak, akik szintén jobb munkaruhájukban jelennek meg a gyászos háznál.
A halálesetet általában az elhunyt valamely férfi hozzátartozója vagy a gyászoló család megbízottja ünneplőbe öltözve jelenti be a közigazgatás és az egyház illetékeseinél: a halottkémnél, anyakönyvvezetőnél, lelkésznél, harangozónál. Tulajdonképpen e bejelentésekkel kezdődik hivatalosan s az egész közösségre kiterjedően a temetési szokások és előkészületek sora.
Gyakran a bejelentést tévő személy látja el a további szervezési feladatokat. Rendszerint férfi, lehetőleg az elhunyt keresztapja vagy komája.
A keresztkoma szokott lenni a szervező a temetésen. De úgy nevezik, hogy funerátor. Hát ez a koma szokott lenni. Hogyha mán az öregek halnak meg, mán nem él a komjok, akkor a fijuknak a komja vagy a lányoknak a komja helyettesíti, végzi ezt a dógot. Férfi szokta végezni.
(Tiszaladány, 1983)
Azonban nagyobb településeken e külön szerepkörré vált feladatokat mindig azonos személy, a funerátor, bejáró, illetve alkalmasint a bejárónő tölti be.* A funerátornak ez a kenyérkeresete, foglalkozása. Általában éltes, jóeszű, írástudó személy, akinek olyan a szerepe a temetésben, mint a vőfélyé a lakodalomban. Ő mintegy specialistaként működik közre. Pénzbeli vagy terménybeli fizetséget kap megállapodás szerint. Mindig hivatalos a torba is.
A világi és egyházi hivatalos személyek értesítésének sorrendje helyenként változik. Elsőként általában a papot és a harangozót értesítik, hiszen a harang szavával válik közhírré a gyászos, közösségi figyelemre méltó esemény. A harangozó általában meghatározott fizetségért végzi munkáját, vagy pedig tevékenysége fejében felmentik a falumunkákból. A torba ő is hivatalos. Ha szükséges, akkor segítséget kap a gyászos háztól, különösen a temetés ideje alatti folyamatos harangozásban.
A harangozásnak helyenként változó módja alakult ki, amely messzemenően függ a harangok számától. A halált bejelentő harangozásnak mindig van olyan része, amely magát a halál tényét adja hírül, valamint azt, hogy milyen nemű volt a halott, felnőtt-e vagy gyerek. Kifejezhető a harangozással, hogy az elhunyt gazdag-e vagy szegény. Sőt bizonyos mértékig érzelmet is kifejezhet a harangozó. Így a halottnak való harangozás egyik próbatétele volt a harangozó „hangszeres” tudásának. Az említett információkat ritmikai különbségekkel és – ahol volt – a különböző harangok együttes vagy eltérő idejű használatának változataival lehetett kifejezni.*
Általában a halotti harangozás első egysége a halál hírüladása volt. Ezt legtöbb helyen csendítésnek, csengetésnek, lélekharangozásnak, lélekváltságnak mondják. Lényegében megszakított ritmusú figyelemfelhívó jel, amelyet általában a legmagasabb hangú kisharang, csengő, lélekharang használatával szólaltatnak meg. A csengetés azonos időtartamú, de különböző számban ismételt szakaszokból, versekből áll, aszerint, hogy férfi, nő vagy gyermek a halott. Így Hajdúnánáson gyermekeknek egy, asszonyoknak két, férfiaknak három versben csendítettek. Azoknak, akik nem gyóntak, nem áldoztak, általában nem húzták meg a lélekharangot. Hangját a faluban mindenki hallja, s elindul a kérdezősködés: Vajon ki halt meg, tudod-é ki a halott? Egyúttal elkezdődik az elhunyt minősítése is: nevét továbbadva felemlegetik tetteit, a tulajdonságait, mérlegelik közösségi szerepét. Latolgatják a hátramaradottak jövendő sorsát. A halotti harangszó egyszersmind tudtára adja az egész falunak, hogy kinek-kinek fel kell készülnie a temetési szokássor folyamán reá háruló feladatok elvégzésére.
A harangszóra a katolikusok keresztet vetnek, s röviden imádkoznak. Amikor először megtudják, hogy ki a halott, neve után mindjárt hozzámondják: Isten nyugosztalja! Nyugodjék békében! Egyúttal figyelik, hogyan szól a harang: ha szomorúan szól vagy a szokottnál csengőbben, akkor hamarosan újabb haláleset várható.
A harangozás következő egysége a szaggatás, szakgatás, összehúzás, ráhúzás, pompázás. E szakasz az előzőt követi. Benne felváltva szólal meg egyik, másik, majd valamennyi harang – ez az összehúzás. Itt is ki tudják fejezni a halott nemét. Kápolnásfalun férfi halottnak először a nagyharangot húzzák, mintegy két percig, majd ugyaneddig a középsőt magában, s újra csak a nagyot azonos ideig. Végül mindhárom harangot összehúzzák. Ha nő a halott, akkor először a középsővel, majd a naggyal, újra a középsővel harangoznak, s végül ugyancsak összehúzzák. A harangozás hosszúságával, megismétlésével fejezhető ki, hogy gazdag a halott, a közösség tekintélyét élvezi. Hajdúnánáson úrnak egyszerre húzzák két haranggal, majd egyszerre elhagyják, s újra kezdik. Parasztnak az egyiket húzzák, elhagyják, s a másikat ráhúzzák. A baranyai Hegyháton a gazdagnak duplán húzzák.
Amíg a halott a házban van, reggel, délben, este harangoznak a halottnak. A község megbecsült halottjának mindkét felekezet templomának harangja szól. Módosabbak számára Faddon a déli vagy az esti harangszó után még húznak egy hosszabb sort is: a halott tisztességére valót. Öngyilkosoknak, vízbe fúltaknak nem szabad harangozni, mert elvész a harang viharűző ereje. Ha gondatlanságból mégis meghúzták volna, újra fel kellett szenteltetni.
A harangszó halotti rangjelző, s megkülönböztető jelentését sok helyütt a hangutánzó szópárokban is megfogalmazták. Így például Szegeden a gazdagnak az öregharang szól, s mondja: mentedolmány, a szegény temetését a kisharang így adja hírül: ringy-rongy. Tápén a gazdagnak ezt kongatja a harang: bunda-bunda, míg a szegénynek: ringye-rongya. Szőregen három harang van. A kicsi – amelyet szegények temetésekor húznak – így szól: cékla-karaláb. A középső: papnak vót-jó nóta, azaz a módosabbak a temetésen részt vevő papnak is többet adhattak. Végül a nagyharang szavából ezt hallják: harangozó is részt vett benne – kántor is. Azaz a gazdagok mindenkit jól elláttak, aki a temetésen szolgált.*
A harangozás ideje alatt vagy azt követően a templomtoronyból fekete zászló, lándzsa kinyújtásával jelzik, merre van a halottas ház. Mezőkövesden a harangozónak segítő gyerek kiabálja le a toronyból a halott nevét s a ház címét, hogy a szegények tudják, hová menjenek imádkozni.
A harangozóval egy időben a papot is értesítik, s bejelentik, milyen temetést kívánnak a hozzátartozók: ingyenes, szegénytemetést kérnek-e, vagy énekeset prédikációval. Meghagyják a halott személyi adatait. Hódmezővásárhelyi katolikusok a templomban levő fekete táblára írják fel a nevet, életkort.
A kántort, tanítót is felkeresik, s megadják neki a személyi adatokon túl az elhunyt életének legfontosabb eseményeit, hogy méltóan elkészíthesse a búcsúztatót, vagy meghívják a halottas, a megszomorodott házhoz.
A halott anyakönyvi bejegyzéséhez szükséges volt a halotti bizonyítvány, amit orvos hiányában idős, tapasztalt, tekintélyes férfiember: a halálbíró, halottkém, halálvizsgáló, halottmester állíthatott ki. Ő a bejelentést követő huszonnégy órán belül megvizsgálta a háznál a halottat, s kiadta az engedélyt az eltemetésre. Feladatának különös nyomatékot adott az általános félelem a tetszhalottak eltemetésétől.
A hivatalos személyeken kívül a rokonokat, szomszédokat is illő volt meghívni, ezt nevezték hívogatásnak, gyászba hívásnak. A halálesetről sokszor nem élőszóval, hanem halotthívó tábla küldésével is szoktak értesíteni. A temetési vagy kalandos társulatoknál az atya, a mester indítja útnak a táblát, ezt házról házra továbbadják, míg végül visszakerül elindítójához. A szokás ismert ott is, ahol ilyen társulatok nem működnek: Széken a sulykolóhoz hasonlóan kialakított temetési táblára írta az utca tizedese a megfelelő halott nevét, temetése napját. Ezt adták aztán tovább családról családra. Akit nem hívtak meg, az csak a temetésre mehetett el, a torba nem. Ahol ez nem volt szokásban, ott ki-ki maga döntötte el, hogy a temetési szokássor mely részén illő megjelennie. Ugyanakkor értesítették a más faluban, tanyákon lakó távolabbi rokonokat is, hogy a temetésre valamennyien össze tudjanak gyűlni a hozzátartozók.
A gazda, gazdasszony halálát nemcsak az embereknek, de az állatoknak is hírül adták. A férfi halálakor szabadon engedték az udvaron az ökröket, teheneket. Az asszonyok ekkor az istállóba, a méhkasba is bekiáltottak, sőt a gyümölcsfák törzsét is megütögették, így adván tudtukra, hogy gazdájuk elhunyt. E szokásokban tükröződik az a felfogás, mely szerint a paraszti kultúra nemcsak emberek együttese, de szervesen összekapcsolódó emberek, állatok, dolgok közössége.
A halálról mindenekelőtt a rokonság kap hírt. Az ő értesítésükkel kiválik a közösségből azon egyének csoportja, akiket az elhunythoz vérségi vagy rokoni kapcsolatok fűztek. Őket éri a legközelebbről veszteség, tőlük követeli meg a legszorosabb együttműködést a rendszerben támadt hiány. A halotti szokásrend úgy fejezi ki a közösség eme védekező reflexét, hogy a hozzátartozókat a közösség többi tagjától megkülönböztetve a halott köré rendeli, s elvárja tőlük a halotti szokások lebonyolítását, s őket állítja a halotti szokások eseményének középpontjába. Az egész organizmus úgy kíván tehát mentesülni a veszteség hatásától, hogy egy kisebb csoportot jelöl ki, amelynek kizárólagos feladatává teszi a veszteség körüli tennivalókat. A segítők – sírásók, fejfafaragók stb. – a rokonság köréből kerülnek ki. E hagyományos parancsnak is az a célja, hogy a közösség nagy részét mentesítsék az eltemetéssel járó részfeladatoktól.
A közösségnek azonban azért, hogy erejét megőrizze, szüksége van arra, hogy a veszteségről az egész falut értesítsék, hogy további tevékenységében alkalmazkodjon az újonnan kialakult helyzethez. A falu egésze számára az egyén halála általában mint annak gazdasági együttműködési szervezetében, valamint a faluközösség társadalmi és gazdasági rendjében változást kezdeményező esemény nyer fontosságot. A közösség ettől fogva már nyilvánosan is keresi annak a módját, hogyan tölthetné be a legmegfelelőbben elveszett tagjának megüresedett helyét. A rituális, kultikus halotti játék mellett megindul a társadalmi játék.*
A sírásás az elhantolással kapcsolatos feladatok közé tartozik, s részét képezi a temetkezési szokássornak. Jellegzetes társas munka. A hóttat az élőnek kell eltemetni – mondják Tiszaladányban.
Az ásásra férfiakat kérnek fel, akik a rokonságba tartoznak, s akiktől e segítséget annak kényszere nélkül fogadhatják el, hogy azt záros határidőn belül, megadott formában viszonozniuk kellene. A felkérésre legkésőbb a halált követő napon kerül sor. A felkérés módja nem formalizált.
Általában a felkért személyek már tudnak a halálesetről, s számítanak is a várható munkára. Erős legényekre és jó munkabírású férfiakra van szükség, általában három-négy főre. De előfordul, hogy egymást váltva több tucatnyian is részt vesznek a munkában. Különösen akkor, ha a temetés napján ássák ki a sírt. Visszautasításra csak betegség, illetve halaszthatatlan tennivaló esetén kerülhetne sor, de erre alig van példa. A föld színén senki nem maradhat – mondják. Egyéb munkáikat félretéve, e feladatot tekintik elsőrendűnek. A sírásáshoz tulajdonképpen minden férfi ért, hiszen életében többször is el kell végeznie e munkát.
A sírásók a legrövidebb időn belül kapcsolatba lépnek egymással. Saját szerszámukat magukhoz véve, köznapló ruhában, közösen indulnak ki a temetőbe. Ha délután vagy éjjel történik a haláleset, másnap reggel, ha pedig délelőtt, akkor már aznap délután munkához fognak, illetve hagyományőrző vidékeken – például a Beregben – csak a temetés reggelén.
Szerszámaik a következők: fejsze, ásó, kapa, csákány, fonott kosár, kötél, létra, (2,5-3 méteres), a sziklásabb helyeken sziklavéső, kalapács vagy bunkó és feszítővas vagy stanga. 1977-ben Teresztenyén így ástak sírt:
Előbb megtisztítják a szükséges területet a cserjéktől s a felszíni növénytakarótól. Általában a legidősebb – aki a legtöbbször végzett efféle feladatokat – megrajzolja ásóval vagy kapával a sír méreteit, amely általában egy-másfél méter széles és két-két és fél méter hosszú. Ezután ásóval, kapával, csákánnyal kezdenek a munkához. Amíg hozzáférnek, ketten dolgoznak. Egyméteres mélység elérése után már csak egy ember fér jól a munkához. A többiek a földet emelik ki és hányják fel a sírnak azon az oldalán, amelyiken még nincs kialakítva további sír. A friss földhányást az akna hosszabbik oldalával párhuzamos deszka akadályozza meg a visszacsúszástól, amelyet két végén két földbe vert cölöphöz támasztanak. Másfél méteres mélységen túl a földet fonott fáskosárba hányják, s a sírban álló előbb kézzel adja ki, majd a segítő kötéllel emeli ki azt. Köves talajban gyakran használnak sziklavésőt vagy feszítővasat. Amikor az akna a kívánt mélységet elérte, akkor a lent dolgozóhoz még egy társ ereszkedik: egyikük az oldalfülke ásásához kezd, másikuk a földet adogatja ki a fent álló harmadiknak. Az oldalkamrák ásása különösen igénybe veszi a sírásók fizikai erejét és ügyességét. Ezért igyekeznek szorosan az addigra már beszerzett koporsó méreteihez igazodni, s csak az ahhoz szükséges helyet előkészíteni. A munka előrehaladtával a gadnár-, illetve padlanfát készítő fejfafaragó vagy segítője is megjelenik a sírnál, és ott szabja ki a kívánt méretre a deszkákat és cölöpöket. Olyan pontosan kell illeszkedniök, hogy valóban ne jusson majd föld a koporsóhoz. Ha van elegendő idő, próbaképpen bele is állítják az így elkészült deszkákat.
A sírásás nehéz fizikai munka. Ha legények végzik, gyakran kerül sor köztük vagy a más-más alkalommal felkért csoportok között vetélkedésre: ki tud gyorsabban haladni, ki tud mélyebb sírt ásni. Égerszögön például az 1920–1940-es években 4-4,5 méter mély sírokat is ástak.
A sír elkészítése általában egy-másfél napot vesz igénybe. Ezalatt a munkások a gyászos háztól kapnak bőven ételt, italt. Reggelit, ebédet a temetőben fogyasztanak, melyet a gyászoló rokonság gyermek vagy nőtagja visz ki. Vacsorára a gyászolók megbízásából valamelyik szomszédban főznek számukra. Hiszen a halottas háznál – amíg a halottat el nem temetik – nem főznek.
A sírjelek készítői a nagy faragó hagyományú vidékeken maguk a parasztemberek, falusi ezermesterek. Általános azonban, hogy specialisták: kerékgyártók, bognárok, ácsok, faragómolnárok, kőfaragók, vasöntők készítik. Ugyanazzal a szemlélettel, mesterségbeli tudással fognak a sírjelek megfaragásához, mint egyéb szükséges gazdasági, háztartási eszközök elkészítéséhez.
Ha nem mesteremberhez fordulnak, akkor általában a fejfafaragásra való felkérés is arra szolgál, hogy a sírjelkészítő és a gyászoló hozzátartozók közötti társadalmi kapcsolatok megerősödjenek. Lehetőleg rokont kérnek fel erre a munkára. Vannak falvak, ahol a keresztapa faragja meg a fiatal halott sírjelét. Kunhegyesen a századelőn például a szegényebb sorsúak faragták csak családtagjaiknak a fejfát. A gazdagabb – általában rokoni kapcsolatban álló – családok egymásnak készítik el. A legkitüntetőbb azonban, ha a főbíró Józsa család – ahol a fejfafaragás mestersége nemzedékeken át öröklődik – valamelyik tagja faragja meg a fejfát.
Az egész országból ismeretesek példák arra, hogy a korosodóak maguk választják ki még életükben a sírjelnek valót, maguk kérik meg komájukat, jóemberüket elkészítésére, s majdani fáradságuk árát előre le is dolgozzák számukra.
Haláleset alkalmával a temetés lebonyolítását szervező gyászoló családtag megy el a sírjelkészítőt értesíteni. A kérést nem lehet visszautasítani, sőt minden egyéb munkát félbehagyva kell teljesíteni. A megrendelő rendszerint csak a felirathoz szükséges adatokat adja meg, s általában nem fejezi ki kívánságát a sírjel formája iránt, hiszen ő is, a faragó is csak a falu hagyományainak megfelelő formához igazodhatnak. Rendszerint a felirat szövegét sem beszélik meg, csak ha különös kívánságuk van a hozzátartozóknak.
Munkájához vagy a gyászos háznál, vagy annak valamely szomszédjánál kap helyet és faanyagot a faragó. Saját szerszámait használja. A munka elvégzésére a temetésig általában két nap áll rendelkezésére. Munkájáért pénzbeli fizetséget nem kap, de amíg dolgozik, ételéről, italáról a gyászoló család gondoskodik, vagy utólag ledolgozza, visszaadja a segítséget. A temetés után a faragót általában meghívják a torba.
Az elkészült sírjelet a temetés délelőttjén viszik ki a frissen megásott sírhoz. Kivétel ez alól a leányok, legények temetése, kiknek sírjelét általában a temetési menettel, a koporsó előtt, illetve után viszik.
A kő sírjelek elkészítéséhez, állíttatásuk költségeinek összegyűjtéséhez több időre van szükség. Amíg ezeket fel nem állítják, addig fa sírjeleket alkalmaznak.
A sírjel általában a hozzátartozók számára magát az elhunytat képviseli. Ha a sír mellett beszélgetnek, önkéntelenül is a sírjel felé fordulnak, ha az elhunytról beszélnek, meg-megsimítják a fejrészt. Amikor a temetőben siratják a halottat, a sírjelre ráborulnak, ölelgetik. Amikor például fényképezésre kérnek, úgy állnak mellé, mint egy élő személy mellé. Az ilyen felvételek az esküvői fényképek szokásos beállítását idézik.
Vizsgáljuk meg közelebbről a fejfafaragók szerepét a falu közösségi művészetében, hiszen az ő munkájuk során vetődik fel a közösségi hagyomány és az egyéni újítókedv, a tradicionalitás és a fejlődés, a közösségi ízlés és az egyéni adottság egymásra hatásának kérdése.
A fejfafaragók nem művészspecialisták. Olyan férfiak, akik paraszti – az utóbbi három évtizedben ipari – főfoglalkozásuk szükséges kiegészítéseképpen értenek a famunkákhoz, s ezek között a fejfafaragáshoz is. Szerszámaik, faragótudásuk alkalmassá teszi őket a faanyag sokoldalú megmunkálására, mindenekelőtt a helyi, paraszti termelés eszközeinek készítése érdekében. Számukra a fejfa csak egy a készítendő eszközök és szerszámok sorában. A sírjelnek ez a nem kivételezett szerepe adja meg a faragó számára a magától értetődő biztonságot a forma alakításában. Nem egyéni alkotásra, sajátos formanyelvre törekszik. Elodázhatatlan szükségletet elégít ki, mint egy-egy tető ácsolásakor, kocsialkatrész készítésekor vagy szövőszék, bölcső faragásakor. A sírjelet faragó parasztemberek semmivel sem fordítanak tudatosabb gondot ezen alkalmi feladatuk elvégzésére, mint máskor. A faragás, a szerszámhasználat fogásai a kezükben vannak, a faragandó forma pedig olyan mélyen beleágyazódott a helyi közösségi hagyományba, hogy magától értetődő módon azt és csak azt tudják készíteni sírjel céljára. A formaalakításban tehát szorosan a helyi hagyományokat követik, térformáló tevékenységük során mintegy előre gyártott elemeket használnak fel – alkotó módon.
A fejfafaragók nem megkülönböztetett, de becsült tagjai a közösségnek. Nem individualista „művészek”, hanem kulcsemberek, akik a hagyományt újrafogalmazva erősítik meg.
A sírjelek tárgyi kellékei a magyar parasztság temetkezési szokásainak. Így alkalmazásukat, megformálásukat alapvetően meghatározza a földművesek életformája és gondolkozásmódja az elmúlásról. Az ennek tudatában szemlélt, művészi formavilágú sírjelek a városi s polgári kultúra tagjaira szükségszerűen mély hatást gyakorolnak. Egyrészt a tárgy által kifejezett, felidézett gondolkodásmód hat rájuk, hiszen a városi kultúra félelmekkel és álcákkal veszi körül a halált, másrészt pedig – mivel századunk képzőművészete alkalmassá tette rá esztétikai fogékonyságunkat (például Brancuşi, Henry Moore szobrai révén) – úgy tekintünk e sírjelekre, mint nonfiguratív szobrokra, amelyek érett formájukkal lenyűgöznek bennünket. Ahogyan a századelő európai képzőművészetére megdöbbentő hatást gyakoroltak az Európán kívüli népek törzsi művészetének rituális és kultikus eszközei, úgy e sírszobrok érzékeny szemlélője számára, a racionális realitáson felülemelkedve, érzelmi realitást fejeznek ki. Mint az igazi művészi alkotások az elvonatkoztatotthoz, a transzcendens valósághoz vezetnek. E tökéletes formavilágú, zárt alkotások a kifejezés, a szimbolikus jelentés teljes koncentrációi. Évszázadokon át érlelt alakjuk, díszítményeik népünk hagyományos térformáló kultúrájában gyökereznek.
E faragott fák – miként az élők – függőlegesek, súlyos lábukkal a földben gyökereznek, törzsük gazdag formákkal teljesedik ki. Az alapélmény formába öntésének lehetőségei és korlátai a nyersanyaghoz igazodva valósulnak meg. A formák – bármilyen változatosak is – nem veszélyeztetik a szerkezet zártságát. A részformák szoros egységgé épülnek. Racionális jelölőfeladatuk mellett messzemenően betöltik esztétikai funkciójukat is.
Mivel az első világháború óta mindinkább csak akkor jelentik be a harangozónak a halottat, amikor az már a ravatalon van, így a halott kiharangozása után a távolabbi szomszéd, utcabeli, ismerős asszonyok, nagylányok még nappal elmennek a gyászos házhoz halottnézni. Ennek célja a búcsúvétel a halottól – ezzel a megtiszteléssel mindenki tartozik neki, aki életében ismerte –, s egyúttal a hátramaradottak vigasztalása. E látogatást ösztönzi a kíváncsiság is.*
A részvéten és a látványosságon túl e látogatások alkalmával megfigyelik az elhunyt és a hátramaradt hozzátartozók közötti viszonyt, a gyászolók viselkedését, öltözetét. Szemügyre veszik és megítélik a halott öltöztetését, hogy tisztességgel elkészítették-e a halottat, s milyen ravatalra helyezték. A halottnézés tulajdonképpen a haláleset által közvetlenül sújtott kisebb rokoni közösség és a tágabb faluközösség közötti első nyilvános találkozás, s egyúttal az első kísérlet a halál után kialakuló új közösségi viszonyok felmérésére.
A halott mellett mindig vannak a közeli női hozzátartozók közül, akik csendesen imádkoznak, zsoltárokat énekelnek. A halottnézők érkeztére azonban mindig fennszóval siratják a halottat. A halottnézők a nap bármely órájában kisebb-nagyobb csoportokban jönnek, többnyire azonban a déli harangszóra gyűlnek bé. A halottas ház ablakán nem szabad beleselkedni, mert a kíváncsiskodó vagy sárgaságot kaphat, vagy korán utoléri a halál.
Általában nem jönnek üres kézzel a halottnézők. Holtmaroson például tányérban lisztet, azon tojást visznek, kendővel szépen letakarva. Magyarlapádon ki-ki egy-egy tyúkot visz. A Nyárád menti székelységben ki mit tud: tésztát, húst, szalonnát, lisztet, túrót. A háznál valamelyik keserves veszi át az ajándékokat. Megköszönnie azonban általános hiedelem szerint nem szabad. Ahol nincs aki átvegye, ott előre elkészített asztalra teszi, ki mit hozott.
Belépve a halottas szobába elsőként a halottra köszönnek: Jól járt, letette a gondját! Ha nagybeteg volt, sokat szenvedett: Én Istenem, jól tetted, hogy elvetted. Odavaló volt ezelőtt egy pár hetekkel. Öregnél: Jól járt, nem kínlódik többé! Jóllaka már az élettel, mert bizon öregrendű vala, és súlyos betegség járá át. Ahol a szülők valamelyike a halott: Istenem, beh szerencsétlenül maradt ez a család! Ahol gyerek a halott: Látod-é? A Jóistennek is a jó kell! Nyugtatják, csitítják az erősen siratót: Ne búsúlj, ne aggódj, én is így jártam! Ne búsúlj, az Isten jól dolgozott! Ne sirasd, a Jóistennek is a jó kell! Ne búsúljanak, mert az Isten nem hagyja el, gondviselőjük lesz ezután is! *
Szabófalván a halottnéző keresztet vet, s elmond egy miatyánkot s egy üdvözlégyet. Majd megcsókolja a halott kezét, ha az nem gyermek. A háziak pálinkával kínálják, amelyet illő elfogadni s a halottra köszönteni.
Aki bátrabb, fellép a ravatal melletti lócára, közelebbről nézi meg a halottat. Aki fél, ijedt, retten, annak azt tanácsolják, hogy fogja meg a halott nagylábujját, sőt gyermekekkel meg is csavartatják. Aki nem akar a halottal álmodni, a kezét fogja meg. Vannak, akik előre megfüstöltetik magukat a halott szemfedőjéből levágott darabkával vagy a halott tarkójáról erre a célra fésüléskor levágott hajtinccsel. A nagyon megihedtet a földre fektetik, hanyatt, arcára rostát, abba tányérban hideg vizet helyeznek, s megolvasztott ólmot, ónt öntenek bele. Abból az összesüllengett formából kilátszik, hogy kitől ihedt meg. Rendszerint a halott alakját ismerik fel, aki ijedtségét titkolja, vagy nem tesz ellene két-három hétig; abba az ijedtség beleörökösödik, vagy szárazbetegséget kap, vagy meghal. Aki igazán megijedt, az mindig maga előtt látja a halottat.
A halottas házhoz begyűlnek a szegények is imádkozni a halott körül. Őket illő megkínálni, amiért a halott nyugalmáért, üdvéért könyörögnek. Ahol vannak imádkozóasszonyok, azok együtt látogatnak el a megszomorodottakhoz, s alkalmi imákat mondanak. A katolikusoknál általában a hétfájdalmú rózsafüzért. A protestánsoknál idősebb asszony diktálása után mondják a zsoltárokat.
A halottnézők fél, egy órát maradnak a halott mellett. Odalépnek a halott mellé, s fennszóval siratják együtt a családtagokkal, vagy távolabb állva, ülve, imádkozva, beszélgetve osztoznak a gyászban és figyelik, hogyan siratnak a többiek, különösen a halott rokonságába tartozók. A férfi, legény halottnézők csendesen, elgondolkodva állnak a halott mellett, nem siratnak.
Ott-tartózkodásuk alatt vagy távozásukkor megkínálja valamely családtag mindegyiküket pálinkával vagy borral. Ugyanekkor visszakapják a tányéraikat, rajta összehajtogatva a kendőkkel. Távozóban a halottól is búcsút vesznek: Isten nyugosztalja! Nyugodjék békében! – s a hozzátartozókat vigasztalják: Elég rossz helyen járt a halál, de bele kell nyugodni Isten akaratába. A távozókat nem szabad kikísérni.
A háziaknak gondoskodniok kell a halottnézőkről, a halottért imádkozó szegényekről és a virrasztók megvendégeléséről. Mivel a legtöbb szokásváltozat szerint a megszomorodottak maguk nem főzhetnek, semmilyen ház körüli munkát nem végezhetnek, sőt sok helyütt a tüzet is kioltják a halottas háznál – így a szomszédokat kérik meg, hogy engedjék őket a konyhájukon főzni. E munkában azonban legtöbbször maguk a szomszédok is kiveszik a részüket, gondoskodnak a temetési előkészületekben részt vevők étellel, itallal való ellátásáról. Ahol van funerátor, ott erről is az ő tiszte gondoskodni: belátása szerint használ, rendelkezik a megszomorodott ház éléskamrája, pincéje felett, vagy vásároltat mindazt, amire a segítők ellátására szükség lehet.
A siratás, a siratozás a nők feladata. Férfiak igen ritkán siratnak, inkább némán, elgondolkodva állnak a halott mellett. Az asszonyok közül különösen a középső generációbeliektől várják el a siratást. A leányok inkább csak rínak, sironganak, az öregasszonyok rijjognak, motyognak.
A halottat nappal siratják, éjjel virrasztják. Amíg a házban van, mindig van mellette valaki a keservesek közül, aki vagy fennszóval, vagy a maga csendességében siratja, siratgatja.
A temetés után már magukban siratják a halottaikat az asszonyok: munka közben, amikor eszükbe jut a fájdalmas hiány. Amikor életük fordulása különösen érezteti velük a veszteséget, s amikor az emlékezéssel könnyíthetnek szívükön. Ilyenkor – ha otthon vannak – az elhunyt valamely személyes emléktárgyát, viselete darabját is előveszik, s azt simogatva, nézve, becézgetve mondják a siratót. Így özvegyek, árvák férjük, apjuk kalapja előtt, gyermeküket gyászoló anyák a kis halott öltözetének darabja, játékszere mellett. A fénykép elterjedése óta az általában bekeretezett fényképet simogatva, csókolgatva siratnak. A sírlátogatások, de különösen a halottak közös emlékezete – halottak napja – idején újra a közösség előtt siratják el szeretett halottjukat, fejfájukra, keresztjükre borulva, azt ölelgetve.
A különböző időpontokban egyazon személy által elmondott szövegek tartalma rendszerint azonos felépítésű azzal, amelyet a ravatalon fekvő halott mellett először elmondtak. Előfordulhat, hogy idő múltával újabb és újabb motívumokkal egészítik ki, így a tartalom inkább a sirató személy életének alakulását, abban a halál óta beállott változásokat fejezi ki.
Siratásnak a halott közvetlen környezetében élőkben kiváltott fájdalmat, hiányérzetet, kiszolgáltatottságot tartalmazó, rendszerint szöveges vagy szövegrészleteket, mondatokat magában foglaló, olykor rímes, általában azonban szabad ritmusú, a szélsőséges érzelmi állapotot kifejező, szavak nélküli kitörésekkel, gesztusokkal tagolt megnyilatkozást nevezzük.* A szöveg nélküli sirongatást, zokogást, zokkantást, rívást, ordítást nem nevezik siratásnak. Azt, aki túlzásba viszi, elfeledkezik magáról, bár általában megérti, de elítéli a közvélekedés. Szépen azok siratnak. akik szivikből siratnak, nem szájikból. Akiknek a szíve az olvasó könyve. Nem mindenki tud egyformán siratni: az megadatik némelyiknek, hogy tudjon siratni, a bánatja is felszakadjon, de le se kacagják. Épp olyan ez, amint danolni se mindenki egyaránt tudhat.* Negyven éven felüli asszony siratását már meg lehet hallgatni – tartják Mérán.
A szélsőséges lelkiállapotban előfordul, hogy valaki nem jól, ellenőrizetlenül rakja egymáshoz a szavakat, s a tragikus hangulat egy szempillantás alatt komikumba fordulhat át, nevetségessé válik. Az ilyen eseteket aztán gyakran felemlegetik, a komikus szövegrészt faluszerte még évtizedek múltán is emlegetik. Az ilyen emlékezetes tévesztések is segíthették az országszerte elterjedt siratóparódiák kialakulását, tartalmi gazdagodását, változatosságát.*
Aki szépen siratja a halottját, az az elhunytnak is, magának is tisztességet szerez. Lelki bánatjait is kimondja, s megkönnyebbül gyászában.
A siratók olyan önállósult folklóralkotások, amelyek a közösségi hagyományban fenntartott szövegmintákat egyéni vonatkozásokkal töltik ki. A következő főbb tartalmi elemeket lehet megkülönböztetni a siratók műfaján belül:
Jókívánságok a halott számára, ígéretek, melyek nyugalmát szolgálják.
A halott érdemeinek felsorolása: istenfélő volt-e? Szeretett-e dolgozni, s hogyan? Hogyan bánt a háznéppel? Mennyi vagyona volt? Megbecsülték-e a faluban? A negatívumokat nem mondják, hiszen azt Isten tudja, az emberek meg gondolják.
Kérdések a halotthoz: Miért halt meg? Hogy tudta itthagyni környezetét? Megbántotta-e valaki s mivel? Mi a kívánsága?
Kérések a halotthoz: Keljen életre! Viseljen gondot halálában is a hátramaradottakra! Viseljen gondot a korábban elhunyt családtagokra! Adja át az üzeneteket a halott hozzátartozóknak!*
Aki szépen sirat, az az elhunyt életének valamely jellegzetes részletét, egy-egy emlékezetében felbukkanó élményét is beleszövi a siratóba. Aki nem tud siratni, egyszerűbben követi a hagyományos szerkezetet, kihagy részleteket, rövidít.*
Osztán a siratás úgy történt, hogyha nem vót aki bízott magába, hogy jól tud órdítani, siratni, hát az hozatott. Szentmihályon vót egy asszony, Nácsa Rózsinak hitták, az én időmbe azt szokták híni siratni. Kapott egy véka búzát, meg egy fejrevaló gyászkendőt, oszt ordított érte annyit, hogy rengeteget. Mégcsak tartott a szertartás, mindég ordított. Meg ezelőtt el kellett ájulni a temetésen. Ha el nem ájult, akkor nem vót szép a temetés. Csak ha elájult, akkor aszt monták: milyen szép vót! Hogy siratta az ura, még el is ájult! Vagy a felesége, hogy elájult! Szép temetés vót! De akik nem, aszt mondták, hogy: Á! Nem szép temetés vót. Mégcsak el se ájult senki.
Még akkor fiatal vótam én is, mikor szegény jó anyám meghalt. Huszonöt éves. Hát én magam vótam egy gyermek. Én is gondolkoztam rajta, én nem olan könnyen tudok ájulni. Megszólnak, hogyha nem fogok elájulni. Hiába próbálkoztam, én csak nem tudtam elájulni. Pedig sajnátam az anyámat, mert szívből szerettem. Ordítani ordítottam, ahogy csak bírtam, de elájulni csak nem tudtam.
(Tiszaladány, 1986.)
A sirató személy teljes gyászba van öltözve. Kezében mindig ott a zsebkendő, amellyel a mondását megszakító, a feltörő zokogásban szemét, arcát törüli. Aki sirat, mindig a halott fejénél áll, a siratás közben meg-megsimogatja annak arcát, kezét, ráborul a halottra, csókolgatja. Hátrább lép, oldalra hajlong. Egész testével, magavalójával sirat. Azonban nemcsak a fejénél állva, de a ravatalt körülkörüljárva is siratnak, meg-megállva s újra elindulva. Magyarszováton például a koporsót, a ravatalt körüljárva siratnak. Gyakran többen is, ilyenkor mindenki a magáét mondja, nem alkalmazkodnak egymáshoz a szövegben, legfeljebb a mozgásban.
A siratók szövegét, kifejezéseit, mozgását, viselkedését éles szemmel figyelik a jelenlévők, s épp annyira megjegyeznek egy-egy oda nem való szót, mint ahogyan a kevés számú telesírt zsebkendőt.
A siratásból mind a halottról, mind a hozzátartozók hozzá fűződő viszonyából sok mindent megtudnak. S ennek ismeretében is alakul az elhunyt közösségi megítélése. Ez is formálja a faluközösség és a tovább élő hátramaradottak között újjáformálódó viszonyt. A sirató ilyenformán a személyiség és a közösség próbája egyaránt. Kifejezetten nyilvános esemény ez.
Az elhunytat általában a halála utáni harmadik napon temetik. Amíg a háznál van, mindkét éjjel virrasztják. A halottas háznál nemcsak a gyertyának, lámpának kell égnie egész éjszaka, de mindig kell lennie a halott mellett valakinek a megszomorodottak közül. Nem szabad a halottat magára hagyni, amíg a házban van.
A virrasztás, virrasztó, virjasztó, csángóknál végvacsora esti harangszótól virradatig tart.* Ez idő alatt az elhunyt hozzátartozóin kívül a rokonság, a szomszédság tagjai éppúgy megjelennek, mint a jó ismerősök, barátok, jó emberek: mindenki, aki úgy érzi, hogy valami köze volt a halotthoz, s nem sajnál tőle egy utolsó búcsút venni.
A virrasztó első estéjén többnyire a szűkebb rokonság, szomszédság jelenik meg. A virrasztó második estéjén szabad mindenki számára a megjelenés. Mindkét estére elvárják azonban azokat a rokonsághoz nem feltétlenül tartozó asszonyokat, embereket, akik híres-szépen imádkoznak, énekelnek. A falvakban jól ismerik őket, s íratlan feladatuk és tisztségük, hogy hívásra vagy hívás nélkül – csak a halotti harangszóból értesülve a halálesetről – elmenjenek estére a megszomorodott házhoz.
A virrasztóba készülők igyekeznek hamar elvégezkedni a ház körül. Vacsora után tiszta hétköznapló ruhát öltenek. Az asszonyok fekete kendővel kötik be fejüket, a férfiak jobbik kalapjukat teszik fejükbe. Legények, leányok, fiatal házasok, gyermekek csak akkor mennek a virrasztóba, ha közvetlen hozzátartozók. Általában a házaspár sem együtt indul, hanem ki-ki egyedül. A virrasztóba rendszerint az asszonyok is, a férfiak is külön-külön csoportban érkeznek meg, s az egész este alatt egymástól elkülönülve maradnak. Valamennyien magukkal viszik énekes-, zsoltáros könyveiket, az asszonyok, idős férfiak rózsafüzérüket, olvasóikat is.
A megszomorodott házhoz érkezve valamennyien köszöntik a holtat s a mellette levőket. A bátrabbak megnézik a halottat, kitakarják szemfedelét. A beköszönés után a legtöbb helyen rendszerint az asszonyok maradnak a halott mellett, míg a férfiak a hátsó szobába, esetleg a szomszédokhoz – a háziak által megkért és átrendezett szobákba – mennek át, nyáridőben pedig az udvaron telepednek le.
Az asszonyok a halott köré ülnek, s felváltva énekelnek, imádkoznak, halkan beszélgetnek. Mind az énekek, mind az imák sorrendje tetszőleges. A szövegek nyomtatott vagy kézírásos énekeskönyvekből kerülnek közös elmondásra vagy diktálás utáni éneklésre. Ebben különösen fontos az úgynevezett társulatos, imádságos, olvasósegyletes asszonyok szerepe, irányítása. A katolikusok Erdély-szerte az 1719-es Cantionale catholicum második kiadásának, Kájoni János énekeskönyvének alkalomhoz illő énekeit követik, melyek részben emlékezetben*, részben kéziratos könyvekben maradtak fenn. A protestánsok az alkalomhoz a zsoltárok közül választanak.* A katolikus virrasztóban mindig sort kerítenek a halottas, halotti olvasó elmondására. Az éneklések szünetében a halottról, annak tetteiről, jelleméről, a hozzá fűződő élményeikről emlékeznek meg. A virrasztóban nem illő már oly erővel megsiratni a halottat a háziaknak, mint a halottnézéskor, de az elhunythoz közel állók fel-feltörő sírása kihallatszik a többiek énekéből. A szokás egyes változataiban – például a székelyföldi Kápolnásfaluban – az idős férfiak vezetik a halott körüli éneklést. Ők az énekösök, s itt a virrasztó neve: éneklő.
A férfiak ezalatt lócákon az asztal köré ülve együtt beszélgetnek, s ugyancsak énekelnek, imádkoznak. Általában azonban nagyobb szüneteket tartanak, mint az asszonyok, vagy rövidebbre fogva a megemlékezést, beszélgetnek vagy dióban kártyáznak. Ők ugyancsak megemlékeznek az elhunytról, s latolgatják, hogyan lenne a legjobb a hátramaradottaknak az élete. Tanácsokat adnak. Segítséget ajánlanak fel a jelen lévő férfi gyászolóknak. Rosszabb esetben osztoznak, veszekednek, vitáznak az örökség felett.
Egy-egy jobb mesélő moralizáló, oktató történeteket mond el. Vagy ki-ki életének egy-egy tanulságos, komoly eseményéről emlékezik meg. Nem ritka azonban, hogy a férfiak ez idő alatt állítják össze a halott nemzetséglevelét. Ebbe belefoglalják az elhunyt nevét, életében betöltött tisztségeit, életkorát. Közös emlékezettel leírják élete fontosabb eseményeit. Végül felsorolják mindazokat, akiktől a halott nevében majd a búcsúztatáskor vagy a pap, vagy a kántor, vagy a szószóló elköszön. Ezt a részt különös körültekintéssel készítik el, mert igen nagy sértődés támadhat abból, ha a szülők, testvérek, sógorok, ángyok, komák, gyermekek, menyek, vők, unokák, jó szomszédok, jó barátok sorából valaki kimarad. S az ilyen sértődés a hátramaradottakat segítők számát csökkentené.
Nem ritka azonban a virrasztóban a csendes társasjáték, elsősorban a férfiak és a fiatalság között.* Így például Székelyföldön gyakran megesik, hogy az asszonyoktól a hátsó házba különhúzódó férfiak dióban kártyázgatnak. Baranyai adatok szerint itt a szintén elkülönült férfiak a királyosdi nevű játékot játszották. A játék – éppúgy, mint a kártya – szelekciós tendenciájú. Ugyancsak baranyai adatokban maradt fenn a fiatalság virrasztóbeli játéka, amely a részt vevő játékosok „halmazát” párokra szelektálja.* Figyelemre méltó, hogy ezek a virrasztóbeli játékok tulajdonképpen nem mások, mint annak az új társadalmi elrendeződésnek, annak a felgyorsult szelektálódási folyamatnak a modelljei, amely a temetés körül megindul, s amely – mint előbb láttuk – éppen a férfiak közötti virrasztóbeli megbeszélésekben oly fontos szerepet kap.
Az asszonyokat, a férfiakat a háziak megkínálják itallal, kaláccsal, kenyérrel, fánkkal. Csikszentdomokoson éjfélkor főtt ételt adnak fel a virrasztóknak. Az italt: általában a halottra köszöntik. Hagyományőrző protestáns vidékeken éjfélnél tovább nem maradnak, míg a katolikusoknál virradatig vannak együtt a virrasztók. A búcsúzók a halottól is elköszönnek, kinek csendes nyugodalmat kívánnak, míg a ház népének pedig vigasztalást s a vendéglátás költségeinek többszörös megtérülését.
A megjelenést a virrasztóban mindenki a halott iránti szolgálatként fogja fel, amellyel az elhunyt és a maguk tisztességének tartoznak. A virrasztó helyi változatai jobban szabályozott szokások, mint a halottnézésé. Ez kifejezetten nyilvános esemény. A részvételnek, illetve a távol maradásnak a közösség szemében jelentősége van. A gyászolók pedig ebből érthetik meg, hogy mire értékeli a közösség az elhunytat s őket magukat. Mennyire számíthatnak a későbbiekben a köz segítségére.
A virrasztó első estéje alkalmával elsősorban a rokonság gyűlik össze a halottas háznál. Így fejezik ki összetartozásukat s azt, hogy elfogadják s teljesítik a hagyomány által rájuk rótt feladatot. A megjelenés azonban alkalmat ad a rokoni kiscsoportban a hozzátartozójuk halála okán feltétlenül megváltozó belső pozíciórendszer felmérésére is. Az, hogy a virrasztókon a férfiak – az elemi családok társadalmi vezetői – általában külön helyiségben gyűlnek össze, alkalmat ad a vagyoni, társadalmi státus- és tekintélyrendszer átalakítására s a hozzá való alkalmazkodásra. A közösségnek az elhunyt rokonságába nem tartozó, de egyéb kapcsolatokkal a családhoz fűzött tagjainak a második virrasztóbeli este ad alkalmat együttérzésük s egyben az újjáformálódó kiscsoport-szerkezethez való alkalmazkodási készségük vagy ellenzésük kifejezésére.
A koporsó a halált követő napon vagy a temetés napjára készül el vagy érkezik meg. Fában gazdag vidékeinken, ahol élnek a faragó hagyományok, a századelőn még a rokonságba vagy a szomszédságba tartozó ügyes kezű faragó készítette el a fakoporsót. Másutt gyakran fordultak a helybeli vagy a környékbeli város asztalosához, faragómolnárához, kerékgyártójához a koporsómegrendeléssel. Égerszögön a második világháború előtt egy paraszt asztalos testvérpár azért volt mindenkor mentesítve a falumunkák alól, mert kötelesek voltak ennek fejében egyéb munkájukat félrehagyva, haláleset alkalmával a falubelinek ingyen koporsót készíteni.
A készítőket országszerte koporsósoknak, koporsókészítőknek, koporsókovácsoknak hívták. Magát a koporsót a Dunántúlon helyenként a halott házának is nevezik, másutt a sírt azonosítják ezzel a képzettel, a koporsókészítő mesterek egymás közt a koporsót húsosládának mondták. Segédeik gyakran aludtak a frissen készült, eladásra váró koporsókban. A századfordulótól a Dunántúlon és az alföldi mezővárosokban a temetkezési vállalkozóktól szerezték be a koporsót.*
Az idős emberek sokszor maguk jó előre beszerezték koporsójukat, a betegeskedő fiatalokét is előre megcsináltatták. Ha mégsem állt volna készen a koporsó, amikor szükségessé vált, idős emberek portájukon mindig tartottak e célra száraz deszkát, jól kiszáradt farönköt, amiből aztán hamar megkészíthette a mester.
Ahol volt funerátor, a koporsót ő rendelte meg. Másutt valamely férfi családtag. A háztetőből kihúzott náddal vagy spárgával mérték meg a halott hosszát, s úgy indultak a készítőhöz. Az a nádszál, amellyel a halottat megmérik, a padlásra téve elűzi és távol tartja a háztól az egereket.*
A koporsóhoz általában fenyő-, tölgy-, szilfát használtak, a gazdagabbaknak vagy nagyon szeretett személyeknek diófából készítették.
Egy fából kivájt bödönkoporsóról a Bodrogközben tettek említést, máshonnan nincsen adatunk erről. Általánosak a zsilipelt technikával, illetve gondos asztalosmunkával készített koporsók, valamennyi változat ún. háztető alakú. Járványok idején, háborúkban, igen szegények számára azonban egyszerű ládaformát készítettek, lapos tetővel. Megjegyzendő, hogy a koporsók archaikusabb formáját valószínűleg az ácsolt szekrény, szökröny, szuszék tarthatta fel napjainkig.
Az alföldi egyszerűbb koporsóknak nem volt bedeszkázott aljuk, hanem két-három keresztfára építették a függőleges deszkakeretet, s a feneket nádfonadék alkotta. A fedelet ugyancsak deszkából készítették el. Az ilyen egyszerű, általában háznál készült koporsók festetlenek voltak. Az asztalosok által készített, illetve bolti koporsóknak volt fenekük. Fedelüket sima gerincesre, háztető formára alakították ki vagy garádicsosra, lépcsőzetesre. Készítettek domború fedelűeket is.
A kisebb, gyermekkoporsók hossza 64 cm (2 sukk), az asszonyoké általában 150–170 cm, a férfiaké 170–192 cm között volt. A koporsó színe országszerte kapcsolatot mutat a halott életkorával. Időseknek feketét, barnát, májszínt: sötétbordó színűt választottak. A gyermekeknek fehér, világoskék, világoszöld színűeket vagy rózsaszínt. A lányok, legények koporsója szintén világos volt: fehér, kék, zöld. Az ő koporsóikat alkalmasint mintásra is festették. Hajdúböszörményből ismerünk ilyen pingált koporsókat, de emlékük Kalotaszegen is fennmaradt. Csak a koporsó fedelét festették ki, mivel a többi részét a szemfedő eltakarta. A fedélre rózsa, tulipán, gyöngyvirág, levél, koszorú minták kerültek. A növényi díszítés mellett előfordulnak mértani alakzatok is.
A koporsó fedelét az ország más részein is díszítették, akik tehették. Különösen a fiatalokét: ezüstözött, aranyozott papírmasé applikációkkal, melyek angyalokat, a keresztre feszített Jézust, protestánsoknál kelyhet, horgonyt ábrázoltak.
Az elhunyt neve általában a fedél bal oldalára került; míg életkora, halálának dátuma a jobb oldalra. Az idősebbek koporsójának csak e feliratok voltak díszei. A tehetősebbek nevét, évszámait fehér porcelán vagy sárga fejű rézszegekkel verték ki. Ugyanilyen szegekkel rögzítették a gazdagabbak koporsóján az öregebbeknél fekete bársony, fiataloknál fekete gyolcs, fehér selyem, kék bársony koporsóbehuzatot.
A koporsóért maga a megrendelő ment el valamelyik rokonnal, szomszéddal. Ha nem volt a gyászolóknak szekerük, akkor ingyen odakölcsönözte az, akinek volt, hogy így egy tisztességet tegyen az elhunytnak. A hozzátartozók ezt később segítséggel viszonozták. Ha bolti vagy mestertől való volt a koporsó, azt azonnal kifizették. Ha falubeli, rokon, készítette, köszönet járt érte s meghívás a torba.
A koporsót a sárréti pákászoknál saját csónakjuk helyettesíthette.* A csónakba való temetkezés emlékét igen kevés adat tartotta fenn a Bodrogközben, a Szigetközben és a Tisza árterébe eső falvak szegényeinél. Úgy tudjuk, hogy csak a szegények, a társadalmi foglalkozásuk vagy társadalmi helyzetük miatt a közösségből kívül rekedők temetésekor használták a csónakot koporsóul.
Ugyancsak a vizek menti falvakban maradt fenn az emléke a vesszőből font, nádból kötözött koporsónak, ezt azonban csak az igen szegények használták.*
Rendkívüli körülmények között elhunytakat, gyilkosságok áldozatait vagy törvényen kívüliek holttetemét koporsó nélkül temették el: gyékényfonadékba, nádkötésbe, lepedőbe csavarva.*
A halott portájára érkezvén a koporsóval, azt nem viszik be a házba, csak amikor sor kerül arra, hogy a halottat belehelyezzék. Ezt általában koporsótételnek nevezik, s vagy a második nap délutánján, vagy a virrasztó második estéjén, éjfélén kerül rá sor.* Sok helyen akkor helyezik a koporsóba a halottat, amikor a halottnak való esti harangozás felhangzik. Előfordul, hogy külön harangoztatnak a koporsótételhez. Egyes hagyományváltozatok szerint illő a papot, lelkipásztort meghívni ez alkalomra, bár az egyházi liturgiában ez az aktus nem szerepel. A koporsótételre ugyanazok a személyek jelennek meg, mint a virrasztóban, bár itt egyáltalán nincs vagy csak kevés szerepük van az imádkozó asszonyoknak, énekeseknek.
A ravatal mellé a földre helyezett koporsóba először is gyaluforgácsot, szíjjácsot, nádat tesznek. A halott feje alá ugyancsak forgáccsal töltött párnát helyeznek. Gyimesi csángó hagyomány szerint a vánkost szárított gyógynövényekkel tömik meg, hitük szerint a halott túlvilági használatára s az élők védelmére szánva azokat. Kalotaszegen – mielőtt a halottat a koporsóba emelték – a gyaluforgácsra varrottas lepedőket, törölközőket, párnahuzatokat tettek körbe: bebélelték. Erre emelték rá a halottat a ravatalról, azzal a lepedővel, amelyiken ott feküdt. Sokszor több lepedőt is egybefogva emelték át. A lepedők hímzett végeit, két oldalát úgy rendezik el, hogy akörül, a koporsó peremén kívül essék le, s így takarja el a láda oldalait, sőt még túl is érjen azon. Ahol használatosak halotti kendők, ott a ravatalról azokkal emelik át a koporsóba s benne is hagyják, széleiket szépen kétoldalt kiengedve.
Ha a koporsóba tett halott feje félrefordul: rossz jel, arról az oldalról vár maga után valakit, amerre a feje billen.
A koporsóba helyezett testet általában visszaemelik a ravatalra, s itt várják be vele a temetést. Más változatok szerint pedig, amint leemelték a ravatalról a halottat, azonnal szétbontják az emelvényt, darabjait kiviszik a fészerbe, félreeső helyre, csűr oldalába, s a koporsót a ravatal helyére állítják vagy a földre, vagy két székre, vagy az ágyra. A ravatal szétbontása után az abban felhasznált székeket, lócát felborítják – magyarázatuk szerint azért, hogy a halott lelke azon tanyát ne üssön –, s azokra a torig, amíg a halott a házban van, nem ül senki.
A koporsótételben elsősorban a rokon vagy szomszédasszonyok vesznek részt. Akkor segítenek a férfiak, ha igen nehéz a halott. Közben a jelenlevők imádkoznak, énekelnek. Katolikusok a koporsótétel alatt a halotti vecsernyét éneklik.
A koporsóban a halottat hanyatt fekvő helyzetben fektetik; kezét, lábát, fejét gondosan úgy igazgatva, ahogyan a ravatalon feküdt. Ezúttal azonban a kezében fogott olvasón, imádságoskönyvön, szentelt gyertyán kívül további tárgyakat helyeznek melléje, illetve vesznek le róla, például a drágább ékszereket. Ez utóbbit elsősorban azért, hogy a sírt senki ne háborgassa. Olykor a kezéről levett gyűrűket, nyakláncát, esetleg aranyóráját egy vászonzacskóban titkon a feje alatti vánkosba rejtik, s így temetik vele.
A koporsóba helyezett tárgyak sora meglehetősen változatos. Egy részüket azért teszik bele, hogy megszabaduljanak tőle – például halottmosó ruha, állfelkötő kendő stb. –, más részüket abban a hitben helyezik a halott mellé, hogy a túlvilágon azoknak hasznát veszi. A tárgyak egy része kifejezetten az elhunyt feltételezett egyéni használatára szánt: ruha, használati eszköz, élelem, pénz. Egy másik csoport rontáselhárító, amulettszerű, az elhunyt nyugalmát s a továbbélők tőle való védelmét szolgálják. Kerülhetnek olyan tárgyak is a koporsóba, amelyeket a korábban elhunytak számára küldenek.
Az ünneplő ruha mellé a leányok, legények koporsójába több rend ruhát tesznek, hadd legyen mit viselniök a másvilágon. Az öregeknek egy is elég. A menyasszonynak öltöztetett lányok mellé még a kontyolóabroszt is odateszik, hogy legyen mivel terítenie a vőlegénynek. Eladósorban elhunyt lányok koporsójába virágot, művirágot tesznek. A legénynek a gomblyukába tűznek egy mirtuszágat. Idős férfiak mellé odateszik kalapjukat, botjukat, kedves pipájukat, sőt egy pakli kártyát is, hogy szerencsés legyen. Ha kívánja, s nagyon templomjáró volt, az imádságos könyvét, a Bibliát is melléje teszik. Az idős asszonyok ugyancsak elvihetik magukkal kedves imakönyveiket, zsoltároskönyveiket, valamint zsebkendőt, fésűt, sőt orsót is. Újabban mellé temetik kívánságára a család korábban elhalt tagjainak fényképét, különösen a fiatalon elhunyt gyermekeiét.
Ha a gyermekágyban elhunyt anya teje megindul a koporsóban, pár cseppjét a gyermeke bölcsője oldalára kenik, abban a hitben, hogy gyermeke így majd jobban gyarapszik. A ház küszöbét is bekenik a tejjel, hogy a halott anya szelleme ne térjen vissza, s ne ijesztgesse gyermekét. A gyermekágyban elhunyt asszonyok, lányok gyermekét – ha az is meghal – a koporsóban fekvő anyjuk mellére teszik, s vele együtt temetik el. Terhes asszony mellé mindent odatesznek, ami a gyermek ellátásához szükséges: tűt, cérnát, gyermekpólyát. Iskolás fiú mellé könyvét, irkáját, palatábláját, plajbászát is odatették. Gyermekek mellé kedves játékszerét. Kereszteletlenül elhalt csecsemő viaszgyertyát kap, hogy majd legyen, ha az utolsó ítéletkor Krisztus megkereszteli.
Előfordul, hogy felnőtt halottak mellé – kendőbe kötve vagy cserépedényben – a fejéhez vagy a lábaihoz tesznek élelmet. Gyakoribb azonban, hogy egy-két marék búzát, egy-két tojást helyeznek koporsójukba, minden bizonnyal ezeknek termékenységvarázsló szerepet tulajdonítanak. Az elhunyt csecsemőknek szentelt gyertya viaszából kis csészét formáznak, abba fejik az anyja pár csepp tejét, hogy legyen mit ennie, s ne járjon vissza az anyjához. Kisgyermeknek karikás kalácsot is húznak a karjára. Az italos férfiak feje mellé egy üveg pálinkát vagy bort tesznek. Pipásnak dohányáról, gyufájáról sem feledkeznek meg.
A halottak markába, zsebébe gyakran adnak fémpénzt. Leggyakrabban azt, amelyik a szemén volt. A pénzre a túlvilágra vezető hídon a vám megfizetésére, a Jordán vizén a révész kifizetésére lehet szüksége, vagy azért, hogy magát megváltsa, és bejuthasson a mennyországba.
E koporsóba helyezett tárgyak eltemetését általában azzal indokolják, hogy az a halotté, személyes tulajdona és joga, hogy magával vigye. Általános hiedelem, hogy a túlvilágon használják ezeket a tárgyakat. Ennek megfelelően, úgy hiszik, ha valamely kedves vagy még életében meghagyott tárgyat vele nem temetnek vagy kifelejtenek, a halott lelke kísérteni fog, amíg meg nem kapja. Ezért – a saját nyugalmuk érdekében is – igen gondosan ügyelnek arra, hogy minden szükséges tárgy benne legyen a koporsóban.
A halottak visszajárásától ugyancsak a koporsóba helyezett dolgokkal védekezhetnek alkalomadtán. Különösen a gyermekágyas asszonyokat tartják e tekintetben veszélyesnek. Az ő ruhájukba tövist rejtenek, hogy az ne engedje felkelni.
A koporsóba helyezett halott ruháját, szalagjait általában megoldozzák, kigombolják. A lábakat összekötő szalagot azonban nem mindig veszik le, különösen azoknál – például gyermekágyban elhunyt asszonyoknál –, akiknek visszatérésétől, kísértésétől tartanak, sőt csomóra kötik, félregombolják valamelyik ruhadarabját.
A koporsóban fekvő halottra általában fodros, csipkés, hímzett szélű fehér gyolcslepedőt terítenek szemfedőül. A legénynek – ha már házasodóban volt – jegykendőt terítettek arcára, a menyasszonyoknak pedig fátylával fedték le arcát. Kisgyermeknek anyja menyasszonyi fátylából tettek szemfedelet.
Ha a koporsóból kifelejtettek valamely tárgyat, akkor azt igyekeznek mihamarabb eljuttatni a halotthoz. Ezt néhol úgy teszik, hogy utólag a sírba ássák, általában a következő halottal vele temetik, vagy pedig a tűzbe vetik.
A házasulandó korban elhunyt legények, lányok temetését mintegy a halott lakodalmaként tüntetik fel a hagyományok. Jól példázza ezt a koporsófedél, szemfedél kikérésének széki szokása.* A temetés napján a fiatalság délre gyülekezik össze a templom alatti téren. Idejönnek a zenészcigányok is. Déli harangszóra indulnak el a Felszegen lakó Szegedi János asztalosmesterhez, aki a hetvenes években még helyben készítette a székiek számára a koporsót. Az élen a gyászlobogót vivő legény halad, mellette társa, aki a lobogó hatalmas bojtját tartja kezében. Ő tulajdonképpen a vőlegény, akit elkísérnek a kikéréséhez. Öltözete rendes utcai, miként a többieké. Csak épp nincsen bokrétája, mert az a rendes vőlegénynek, a halottnak van a koporsójában. Utánuk két kérő pálcásan, énekelve, s a legények összeölelkezve, rendszerint dúdalva. Őket követi a cigánybanda, amely oda s vissza húzza a széki lakodalmak jellegzetes vőlegény-menyasszonykísérő dallamát. A menetet a lányok csapata zárja le. Közöttük az élen megy a négy pár nyüszőjány. Mindegyik pár egy-egy – régebben maga készítette – koszorút visz.
Az asztalos portájához érve az egyik kérő a kapun belül kerül, s röviden eljátsszák a lakodalmakkor szokásos párbeszédet, amelyben a kint maradt kérő elmondja, hogy kinek a számára s mit akarnak kikérni. A koporsó fedele, két keresztrúddal a hordozáshoz, ilyenkor már készen áll, s azt a mestertől megkapják. Visszafelé a gyászos ház felé haladva a menet így alakul át: elöl a lobogós legény megy, mellette a vőlegény. Mögöttük a két kérő. Utánuk egy pár nyoszolyólány, kezükben koszorúval. Őket követi a négy koporsófedél-vivő legény, kiket kétoldalt kísér s közvetlenül követ egy-egy pár nyüszőlány koszorúkkal. Majd következnek a legények, a muzsikások s végül a leányok.
A koporsó fedelét a zárásig általában sehol sem tartják a halottas házban, hanem a fészer, a pajta, a csűr falához, ajtajához támasztják, ahonnan férfiak hozzák be ez alkalomra. A hozzátartozók hangos sírás és siratás mellett utoljára csókolják meg a halott arcát, kezét. Úgy siratják, majd kiveszik a koporsóból – mondják Hajdúnánáson.
Rendszerint ez alkalommal készülnek az ún. ravatalképek. A század húszas éveitől szokássá vált tehetősebb családoknál, hogy fiatal halott vagy gyermek elvesztésekor kihívták a hivatásos fényképészt. Ilyenkor a halott köré szülei, testvérei, nagyszülei álltak. E fényképeket sokáig megőrizték, néhol a falra is kiakasztották.
A szomszédok vagy a halott körül eddig is segítő asszonyok közreműködésével aztán a halottat szemfedelével beterítették. Széken a gyermeket, ifjú halottat mindig édesanyja takarta be.
Kevés figyelemre méltatott szokás a szemfedő meghasitása.* A katolikusoknál többnyire a halott arca felett hasítják el kereszt irányba két vágással a szemfedelet, a protestánsok körében ritkább ez a szokás. Ők lábtól az arcig hasítják végig egy mozdulattal a szemfedelet. A szokás magyarázatát a katolikusok azzal indokolják, hogy így színről színre láthassa meg a halott az Urat. A végighasítást azzal magyarázzák, hogy így könnyebben lép ki koporsójából az utolsó ítéletkor, ne húzódjék utána feltámadáskor, Isten elé könnyebben menjen, vagy hogy – amint Őcsényben mondják – Ábrahám minél előbb megláthassa, és kebelére ölelhesse. Utóbb keletkezhettek azok az ésszerűnek tetsző magyarázatok, melyek a szemfedélhasítást azzal indokolják, hogy így lélegezni tudjon, hogy ne fojtódjék meg. Az öngyilkosoknak vagy aki nem tisztán hal meg, összetépik a szemfedelét, s úgy vetik a koporsójába.
Szokás nemcsak a halott lepedőjét, de ruháját is úgy elrendezni, hogy az kétoldalt a koporsó külső oldalán lelógjon, kiengedődjön. Így helyezik rá a fedelet, és a ruhákon át szögezik le.
A koporsó lezárása abban a helyiségben történik, ahol a halott fel volt ravatalozva a már a temetésre egybegyűlt családtagok, rokonok, gyászolók jelenlétében. Nem része ez az egyházi búcsúztató szertartásnak, de gyakran részt vesz benne a pap, a lelkipásztor és a kántor is. Az egybegyűltek közéneke, majd a katolikusoknál a halott beszentelése, protestánsoknál az útravaló áldás után, közös ének mellett zárják s szegezik le a koporsót. Ez idő alatt a temetésre gyülekező kikísérők az udvaron gyülekeznek.
A koporsót férfiak zárják le, általában a koporsó készítője és segédei. Erős, határozott ütésekkel, lehetőség szerint gyorsan végzik munkájukat. A házbeli hozzátartozó asszonyok sírása, siratása ekkor felerősödik, hiszen ez az első aktus, amely visszavonhatatlanul elválasztja őket halottjuktól, akinek ezzel megkezdődik utolsó útja a házából a sírjához. A koporsó lezárása után a leánynak, menyecskének virágcsokrot, legénynek, ifjú házasembernek virággal díszített kalapját szögezik tetejére. A koporsót a legközelebbi férfi családtagok emelik karjukra, s úgy viszik ki a házból. A halott a koporsóban mindig úgy fekszik, hogy lába a menetirányban legyen. A lakóházból kihozva a koporsót, általános szokás szerint háromszor az ajtófélfához, gyakrabban – leengedve az alját – a küszöbhöz ütik. Ezzel elbúcsúztatják a holtat, abban a reményben, hogy temetése után így majd nem jön vissza búcsút venni.
A koporsó lezárása az utolsó esemény, amely a gyászos házban történik, s egyúttal kezdete a temetkezési szokássor leglátványosabb szakaszának: a halott házából való kivitelének s elföldelésének. Tulajdonképpen csak ezt a fő eseménysort szokták „temetésnek” nevezni. E temetésnek minden faluban hagyományosan kialakult ideje van. Rendszerint kora délután zajlik le. Általános hit szerint úgy kell kezdődnie, hogy legkésőbb napszállatig be legyen húzva a hant.
A halottól való végső búcsúvételre a harangszó gyűjti egybe a végtisztességtévőket.* Mivel a búcsúztatás és a temetés ideje alatt hosszú ideig s fárasztó módon igénybe van véve a harangozó, a gyászoló családtól elküldenek segítségére egy legényt vagy férfit. A temetésre való harangozásnak változatos helyi formái alakultak ki. Valamennyiben megkülönböztethető azonban négy szakasz. Először – általában a nagyharanggal vagy több harang összehúzásával – húzzák a híradót, félsírt, gödör számára valót. Úgy is nevezik ezt a szakaszt, hogy a halottnak való. Ez a temetésre való felhívó jel. Ezután mintegy fél órával húzzák – általában a kisharanggal vagy a kicsivel és a naggyal összehúzva – a kántornak, papnak valót, ami hírül adja, hogy ők elindultak a temetésre. A harmadik szakasz – általában ugyancsak a nagyharanggal – a gyűlő, amely a falubelieknek szól. A temetési szertartás alatt szünetel a harangozás. Amikor azonban a menet megindulva a koporsóval átlépi a gyászos ház portáját, elkezdik húzni – általában valamennyi harangot összehúzva – a kikísérőt, amely folyamatosan tart addig, amíg a menet a temetőbe nem ér. Szüneteket akkor tartanak, ha a menet útközben elénekel egy-egy verset, vagy megáll. A harangozók közül egy mindig figyeli a temetés eseményeit a toronyból. A funerátor vagy a temetés vezetője a harangozás beszüntetésére, illetve folytatására botja, karja felemelésével vagy – ha ő viszi a zászlót – annak megemelésével ad jelet. A kikísérő harangozásában kell a harangozóknak megmutatni tudományukat, s ilyenkor igyekeznek minél szomorúbb, méltóságteljesebb hangot kicsalni a harangnyelvekből, hogy a kikísérők elismerőleg mondják majd a torban: Be szépen húzta! Még a harang is megsiratta! Még a nagyharang is, mely szomorúan bongott! Azt is tartotta a hiedelem, hogy ha különösen fájdalmasan szól a harang, vagy sajátos csengése van és nagyon messzire elhallatszik, akkor már a következő halottat siratja, hamarosan újra haláleset történik a faluban.
Mezővárosokban s olyan falvakban, ahol több harang is volt, megbecsülésnek számított, ha a nagyharangot is meghúzták, s csak annak, aki mind az egyháznak, mind a falunak igaz, hű, jóembere volt. A harangozásnak tulajdonított jelentőségre jellemző, hogy Teresztenyén a Jehova tanúi szektához tartozó idősek is fizették a református egyháznak az adót, hogy temetésükre meghúzzák a harangot, nehogy szó érje majd református vallású családtagjaikat és rokonaikat. A nagyharang meghúzása, a pompázás gyakran külön fizetséghez volt kötve, s így csak a gazdáknak a temetésén szólalt meg.
Tilos volt harangozni annak, aki életében elhanyagolta a vallást, részeges, kicsapongó, a közerkölcsöt megbotránkoztató életet élt, vagy részegségében halt meg, s ezért a község szamártemetésre ítélte.
A búcsúztatásra a halott portája, udvara frissen felseperve várja a begyűlőket. A Hajdúságban és a Nyírségben szokás az ereszalját, az udvart, sőt a járda ház előtti részét is sárgahomokozni,* friss fövennyel felszórni. Ezt gondosan el is gereblyézik. A sárgahomokozás magyarázatául azt adják, hogy arra azért van szükség, hogy a halott meg ne ismerje a házat, ne kísértse a benne lakókat. Utóbb úgy magyarázták, hogy így tisztább, illendőbb az udvar, s a halott a legtisztább úton mehet a másvilágra. Hajdúböszörményben a járda felhomokozása nemcsak a halottas házat jelöli meg, hanem elhárító célzatú is. A helybeliek hite szerint a visszajáró léleknek szemenként kellene felszednie a homokot, de mindig ráhajnalodik, s el kell tűnnie.*
A végtisztességtevőket a nyitott nagykapu várja. Általában az udvar, olykor rossz időben a csűr, a pajta közepén áll egy hímzett vászonneművel leterített asztal s szék, gondolkodószék, karszék a pap számára. Előtte egy lóca, két támla nélküli szék vagy kecskebak, általában ugyancsak fehér vagy hímzett lepedővel leterítve. Helyenként létezik a halálterítő, amellyel az asztalt, a koporsótartót takarják le, ezeket a hímzett vászonterítőket csak temetésekkor használják. A díszítés motívumai gyakran megegyeznek a halotti lepedőével, rendszerint feliratosak. Pányokon a halálterítőre ez van írva kétoldalt: „Isten veled / Kedves Halotuk”. A ráhelyezett kisebbre: „Nyugodj / békében”.*
A pap asztalára és a koporsó alá szánt halálkendők fiatalabbak számára fehérek, világosak, pirossal hímzettek, díszesebbek, idősek számára sötétebbek, a hímzésük sötétkék, fekete. A századforduló óta gyakorivá vált a fekete bársony, amelyet sokszor a gyászzászlóval együtt a templomból, kalandos-, fáklyástársulat vezetőjétől hoznak el. Ahol tehetik, a koporsó mindkét oldalán, egymással párhuzamosan több lócát is elhelyeznek a begyűlő idősebbek számára.
A halottól búcsút venni, utolsó útjára kikísérni mindenkinek felebaráti kötelessége. Így hát a családtagokon, rokonokon, szomszédokon, jó barátokon, jó embereken kívül a falu, falurész minden családjából megjelennek. Többségben házaspárok a második és a harmadik generációból, de eljönnek a fiatalok, gyermekek is. Eljönnek a halott vagy családtagja haragosai is, mert: megátalkodott, hitetlen ember az, aki még a halottól is sajnálja a lába fáradságát és a lelki megbocsátást.* Különösen gazdák temetésén megjelennek a szegények is: bégyűl a szegénység.*
A búcsúztatni menők szomszédságok, utcák, falurészek szerint összegyűlve indulnak tisztességes köznapi – ha hétköznap van a temetés –, de még inkább ünnepi, gyászos viseletben. Az asszonyok sötét kendőt kötnek, s a nagylányok is bekötik a fejüket, vagy fekete, bordó, sötétkék pántlikát fonnak a hajukba. A gyászoló ház közelében lakók kapát, ásót is visznek magukkal, hogy a sírt legyen mivel behúzni.
A búcsúzni érkezők a gyászoló ház portáján, udvarán gyülekeznek. A házra, kapura a halottnak szóló első harangozás után szokás kifüggeszteni a fekete zászlót – melyet a templomban tartanak –, s onnan kérik el más gyászos holmikkal, gyászkészségekkel együtt, vagy a temetés napján a kapura, a ház ajtajára tűznek egy tiszta, hímzett halottas lepedőt, néhol az ajtóra fekete függönyt. Ahol leány vagy legény a halott, ott a Székelyföldön a kapura – a gyimesi csángóknál a halottas menet útvonalán az utcákra is – letört csúcsú fiatal fenyőfát erősítenek, amelyet aztán a menettel visznek. A zászlót, lepedőt a menet távozása után azonnal, vagy a temetőből hazatérve veszik le.
A végtisztességtevők általában nemek szerint elkülönülve helyezkednek el úgy, hogy az asszonyok állnak a ház és a koporsó közötti oldalon, a férfiak pedig velük szemben. A szegények és a gyászolókkal semmilyen kapcsolatban nem lévők, vagy akik tartózkodásukat ki akarják fejezni, a nyitott kapuban, az utcán állnak.
A hozzátartozók koszorúikat vagy a kezükben fogják, vagy a ház tornácának könyöklőjére fektetik, illetve – mintegy közszemlére – a tornác falába vert szögekre aggatják.
Dunántúli és székely katolikus falvakban gyakran helyezik az udvaron a Szent Mihály lovára a koporsót.* Ez négy lábú, szék magasságú, saroglyaszerű faszerkezet, melynek eleje és vége – olykor oldala is – úgy van kiképezve, hogy jól meg lehessen fogni, hiszen a Szent Mihály lova a koporsó temetőbe szállítására való speciális eszköz. Használaton kívül általában a templom pitvarában, előcsarnokában, a kerített templom falának valamely belső boltíve alatt vagy a temetőben tartják. Akinek szüksége van rá, onnan viheti el, s mindenkor oda viszi vissza. Kifejezetten közösségi használatra való eszköz. Falumunkájában készíti a falubeli – rendszerint a koporsókat is készítő – faragó parasztember vagy asztalos. A Szent Mihály lovára rendszerint mindjárt rá is kötik a koporsót a sírba engedéshez szükséges kötelekkel. A gyermek halott számára asztalt, támla nélküli széket használnak, arra teszik a kis koporsót. Tíz év alatti gyermek búcsúztatásán azonban már nem vesz részt a falu népe, csak a rokonok, a szomszédok.
A lezárt koporsót a halott legközelebbi hozzátartozói hozzák ki az udvarra. Fiatal házasok, lányok, legények koporsóját többnyire a halottal ellentétes neműek viszik, mint majd később, a temetési gyászmenetben is. Amidőn a koporsót az udvarra kihozták, rendszerint úgy helyezik el, hogy lábbal a porta kapuja felé feküdjön benne a halott. A pap a ministránsokkal, a lelkipásztor a kántorral s mögöttük az iskolásokkal vagy a falubeli férfiak énekkarával a halott lába felől áll. Gyakori azonban, hogy a helyi hagyomány éppen azt várja el, hogy a fej felől álljanak, így általában szembekerülve a nyitott kapukkal és a gyülekezet nagyobb részével.
A katolikusoknál használatos temetési zászlókért a rokonok, a szomszédság tagjai vagy pedig a társulatosok mennek el a templomba, ahonnan rendszerint a pappal, kántorral együtt indulnak a temetésre. Ugyanekkor hozzák el a körmeneti keresztet is. A gyászos ház udvarán a zászlósok a koporsó két oldalán sorakoznak fel a hozzátartozók között vagy közvetlenül mögöttük. A keresztet tartó mindig a pappal átellenben áll.
Ha a sírjelet temetés előtt a házhoz hozzák – ez rendszerint fiatalabb halottak esetében van így –, akkor azt a koporsó lábtól vagy fejtől való oldalán, a földre támasztva függőlegesen tartja valamelyik rokon férfi, vagy pedig a kapu közelében támasztják a ház falához.
Az udvarra tett koporsóra katolikus vidékeken gyakran helyeznek három-négy viaszgyertyát vagy viaszgyertya tekercset és egy pohár szenteltvizet, melléje gyakran valamely örökzöld ágát. A temetésre érkezők ilyenkor rendre odalépnek a koporsóhoz, keresztet vetnek, és a szenteltvízbe mártott gallyal behintik, megszentelik azt. Ugyanígy tesz az is, akit a búcsúztató szövegében megneveznek.
Kalotaszeg falvaiból ismerjük a koporsótakarót. Ez általában nagyméretű, rendszerint hímzett szőttes vagy gyári kelme, amely arra szolgál, hogy a koporsót befedje, egészen a földig érve betakarja. Csak a sírba eresztéskor veszik le a koporsóról.*
A koporsóhoz legközelebb a hátramaradott családtagok állnak: a halott fejénél a szülők, a házastárs, a gyermekek vagy testvérek, a láb felé a rokonsági fok csökkenő sorrendjében, valamint a koporsóval párhuzamos hátsóbb sorokban. A közeli hozzátartozók közé mindig oda tartoznak a keresztkomák, keresztszülők, keresztgyermekek is. Ma már elhalványuló hagyomány általában meghatározta a nemek szerinti különbséget is. Ennek megfelelően vagy a halotthoz, vagy a házhoz viszonyítva jelölték ki a nők és férfiak helyét. Általában a halott bal oldalán álltak a nők, a férfiak a jobbon.
A halottat legközelebbi női hozzátartozói, felváltva vagy egyszerre, a koporsóra borulva fennhangon siratták. A végtisztességtevő sokadalom ugyancsak éberen figyelte, ki hogyan tudta siratni halottját: megtetszett, hogy ki szívből, ki színből, ki szemből, ki szájból! A szépen, bánatát igaz szívből kiöntő siratók elismerő híre évekig emlékezetes maradt a faluban, míg akiknek kevesebb adottságuk volt erre vagy félig-meddig, kényszeredetten sirattak, azokat megítélték, megrótták maguk között. A szótévesztőket, figyelmetlenül fogalmazókat pedig azáltal tették nevetségessé, hogy hibáikat később is felemlegették, sőt tódítottak is rajta. A gyászoló férfiak levett kalappal álltak a koporsó mellett. Ők nem sirattak. A végtisztességtevők közénekében azonban rendszerint részt vettek.
A temetésen jó hangú idősebb énekes ember, diktáló mondta soronként az éneket, s a jelenlévők a kántor vezetésével énekelték utána. A diktálóknak rendszerint a temetés valamennyi fontos mozzanatára voltak megfelelő énekeik. A szöveget nemritkán maguk írták, ami gyakran nemzedékeken át fennmaradt egy-egy kézírásos füzetben. A verseket valamely zsoltár dallamára énekelték.
A halottat búcsúztató és áldó egyházi szertartás után kerül sor a halott elbúcsúztatására hozzátartozóitól.* Az egyszerűbb s az énekes temetéseken általában a kántor, a rektor, a diktáló vagy valamely verselő parasztember: a búcsúztató mondja ezt el, míg a gazdagabb, prédikációs temetéseken maga a pap olvassa fel. Erre szokás szerint az elhunyt nevében valamelyik – rendszerint azonos nemű – hozzátartozója, többnyire szintén versben vagy egyszerű beszédben válaszol. Sem a búcsúztató, sem pedig a válasz már nem képezi az egyházi szertartás részét, bár a helyi hagyomány kapcsolhatja egyházi személyhez.
A búcsúztató lényegi tartalmi egységei megegyeznek a korábban említett nemzetséglevéllel. A közelebbi, különösen szeretett hozzátartozóktól több versszakon keresztül is búcsúznak, s a távolabbiaktól is sokszor egy-egy egész strófában. Így nem ritka a negyven versszakos búcsúztató sem. Általában úgy tartják, minél rangosabb a halott, annál hosszabb legyen a búcsúztatója.
Amíg a sirató népköltészeti alkotás, addig a búcsúztatók félnépies, közhellyel teli szövegek, egyházi és világi szövegből kölcsönzött pátosszal. A búcsúztatóknak általában van néhány alapváltozatuk: idősek, fiatalok, gyermekek, nők, férfiak, szegények, gazdagok számára. Ezek tartalmát alakítják az elhunyt személyéhez, s a gyászolók által megadott nevek beírásával pontosítják. Mindez azért lehet így, mert a búcsúztató hallgatói számára elsősorban nem a szöveg tartalmának művészi megformáltsága, megkapó mivolta a fontos, hanem az újjáalakuló társadalmi kapcsolatokra való utalásai.
A búcsúztatók rendszerint a halott nevében íródtak, s így fokozottabb a hatásuk. Leányok, legények temetésén általában a halottal azonos nemű barátja vagy barátnője mondja el a szövegét, rendszerint azonban nem ő írja. A szöveg azáltal, hogy néven nevezve sorra vesz minden egyes közelebbi hozzátartozót, s hogy legtöbbször egyes szám első személyben szólaltatja meg a halottat, igen szélsőséges lelki hatást gyakorol a hallgatóira, közöttük is elsősorban a búcsúzásra szólítottakra. A népi kultúrán kívül álló számára nemcsak hátborzongatónak, de kifejezetten kegyetlennek tűnnek az ilyen fordulatok:
|
Úgy vélem azonban, hogy ez a megfogalmazásmód a legmegfelelőbb annak a pszichikai stratégiának, amelyet a parasztság általában követ. Ennek a stratégiának az a lényege, hogy azon társadalmi kiscsoport tagjai, amelyet a leginkább sújtotta a veszteség, a legrövidebb – s eközben akár szélsőséges – módon essenek át a veszteség sokkhatásán. Eszközül szolgál erre a hagyományok szigorúan elvárt betartása – a siratás, a búcsúztatás –, amely egyfelől módot nyújt az érzelmek felszabadítására, másfelől azonban a hagyomány erejével nyomban formába is igyekszik kényszeríteni e kitöréseket. Ilyenféleképpen pszichológiai értelemben is beszélhetünk a hagyományok fegyelmezőerejéről. A másik eszköze e stratégiának a közösségi jelenlét. A halál pillanatától kezdve a nyilvánosság színe előtt folynak a halott körüli szokások. Legmegrázóbb mozzanatai – a koporsólezárás, a búcsúzás, a sírba tétel – pedig a közösség fokozott jelenlétében zajlanak le. Míg tehát a közös hagyományok szinte a végső érzelmi megpróbáltatásokon hajszolják keresztül a gyászolókat, addig a közösségi jelenlét s a hagyományos viselkedési és megnyilatkozási minták fegyelmező keretet is biztosítanak. A paraszti hagyományok így ítélik legmegfelelőbbnek a veszteség első megrázkódtatásának katarzissá fokozását s feloldását. A veszteségérzet további kifejezései már a szűk családi körben szokásosak. S ezeket a hagyományos elvárások igyekeznek minél inkább visszaszorítani. Legfeljebb a halottak nyilvános emlékünnepén engedik meg.
A búcsúztató szövegében említett jelenlévő családtagoknak nevük említésekor elő kell lépniök. Az asszonyok általában ilyenkor hangosabban sírnak, ordítoznak, ráborulnak a koporsóra. A férfiak meghajtott, hajadon fővel lépnek a koporsó közvetlen közelébe, olykor ráteszik a kezüket. Ha felserdült fiatal a halott, Széken egy-két leány s legény is mond verset, búcsúztatót a halottnak, amelyben elbúcsúztatja fiatalságtól: jó pajtásaitól, leánybarátaitól.*
A búcsúztató záró része az elhunyt áldását és intését közvetíti. A hátramaradottakat felszólítja, hogy a jó kapcsolatot, a felebaráti, rokoni szeretetet őrizzék meg minden jó emberrel, s mindenkit erkölcsös, istennek tetsző élet élésére int. Mindennek reményében áldja meg a halott a hátramaradt hozzátartozóit, s kéri, hogy emlékét tisztességgel őrizzék meg.
A búcsúztató után a családtagok gyakran megköszönik az áldást, s fogadják, hogy megtartják az intelmeket, s eleget tesznek a tolmácsolt kéréseknek. Ezek után a gyászoló gyülekezet felkerekedik, s megindul a temető felé.
A búcsúztatót az érintettek és a hallgatóság igen nagy figyelemmel hallgatja. A rokonság és a faluközösség számára ebből derül ki, hogy a hátramaradottak belső erőviszonyai családtagjuk elvesztése után hogyan rendeződnek át, melyik csoport erősödött meg, s melyik gyengült, melyik gyászoló személy vagy csoport érvényesítette akaratát a búcsúztató megírásához adott utasításokban. Az érintetteknek nem a megszokott helyen való szerepeltetése vagy a teljes kihagyása sokatmondó hír a faluközösség számára, sőt olykor felér egy hadüzenettel a rokonság tagjai között, de legalábbis évekig, sőt egy életen át tartó sértődés forrása lehet. A végtisztesség tételére ilyenformán nemcsak a gyászolók fájdalmában való osztozás, a halott megtisztelése miatt gyűlik össze a sokadalom, hanem a faluközösség társadalmi rendjének további alakulására vonatkozó információk beszerzéséért is. Ezeket az információkat a siratók viselkedéséből és a búcsúztató szövegéből merítik.
Lányok, legények koporsójára teszik az udvaron való búcsúzás idejére – az ország déli részében elterjedt szokás szerint – a halotti koronát* Ennek általában egy kendővel letakart tányérba tett virágcsokor a legegyszerűbb változata, de sokszor almát tesznek a tányérba, s abba szúrnak örökzöldet, virágokat, s köréje építik a virágdíszt. Főként görög katolikus falvakban. Gyakran azonban drótból, ágból koszorút kötnek, s azt vonják be színes papírral, élő vagy művirággal. E koronaformákat olykor nem tányérra, hanem párnára teszik. Az ifjú halott koronáját keresztanyja szokta készíteni s a temetésre elhozni, aminthogy ő helyezi a koporsóra is. Innen a menet indulásakor az elhunyt választott vagy ez alkalomra kijelölt jegyese, mátkája viszi a koronát a koporsó előtt, általában két – az elhunyttal azonos nemű – fiatal kíséretében.
A gyászoló asszonyok a búcsúztatás végeztével a papnak s a kántornak adnak egy-egy háziszőttest, rendszerint hímzett törülközőt. Ezt a pap általában a körmeneti keresztre köti, a kántor pedig arra a sírjelre, amit a halotti menetben visznek. Ha idős a halott, akkor egyszerűbb szakajtóruhát adnak. Ha legény, leány, akkor hímzett gyolcstörülközőt. Ha gyermek, akkor csak a kántornak adnak egy pirossal hímzett kendőt.
A katolikus pap mindig kimegy a temetőbe a menettel, a református lelkész azonban helyenként a búcsúztatás után hazatér, s az elföldelésben nem vesz részt.
A halottra várakozó szekér, fogatolt jármű a ház kapuja előtt áll az utcán. A századforduló óta elterjedt a falvakban s a mezővárosokban a városi használatban megismert üveges, díszes, csak temetés alkalmával a koporsó szállítására használatos halottaskocsi, halálkocsi, pompakocsi, gyászkocsi, amelynek bérlését csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak. Általában a család, rokonság tulajdonában lévő lovas, ökrös, bivalyos szekereket használták. Ha tehették, négy, hat igavonót is befogtak. Az állatokat ünnepien letisztogatva, felszerszámozva állították ki. A szekérre inkább idős halottak koporsóját tették, ha fiatalokat vittek ki rajta, akkor hímzett vászonkendőket kötöttek oldalára.
A búcsúztató után, amint a koporsót felemelik, vagy rögtön azután, hogy kivitték a házból, abban a helyiségben, amelyben a halott ki volt terítve, a koporsót tartó székeket felborogatják, vagy a vetett ágyat összedöntik s így hagyják, amíg a temetőből vissza nem térnek, nehogy a halott lelke ott maradjon. Szokás gazda halála esetén a lábasjószágot, a gazdasszony távozásakor pedig a baromfit kiengedni az udvarra, amint azt a temetésre indulók elhagyták.
A halotti szokássornak az az állomása, amikor a koporsót kiviszik az udvarra, ad alkalmat arra, hogy a falu egész közössége – képviselők közvetítésével – kinyilvánítsa veszteségérzetét, illetve készségét, hogy hajlandó fokozott közösségi együttműködéssel az elhunyt hiányát pótolni. A faluközösség mint társadalmi rendszer, életerejét oda összpontosítja, ahol a veszteség bekövetkezett. A fokozott közösségi részvételre azért is szükség van, mivel a halott ekkor végérvényesen eltávozik portájáról, s általában ilyenkor a legnagyobb a közvetlen hozzátartozók fájdalma, s az ő krízissel fenyegető szélsőséges lelkiállapotukra a faluközösség jelenléte fegyelmezően hat.
Itt kell emlékeztetni a különféle temetési társulatokra. Ezek rendszerint önkéntes emberbaráti, vallásos társulások. Céljuk az, hogy – általában – bármely rendbeli s mindkét nembeli tagjaik számára biztosítsák a halál előtti oltári szentség felvételét, s később temetésük méltó kereteit. A tagok egymás temetési költségeihez előre meghatározott összegű tagdíj rendszeres befizetésével járulnak hozzá. Részt vesznek a temetési munkákban éppúgy, mint magán a temetésen. Viszik az egylet zászlait, fáklyáit, jelvényeit: rendszerint rózsafüzért vagy az azt jelképező rózsacsokrokat. Együtt vannak a halott tiszteletére – rendszerint általuk rendelt – emlékmisén: Együtt mennek ki a temetőbe halottak napján, néhol körmenettel. Általában ők vállalják a költségeit a szegények s idegenek eltemetésének.
Elnevezésük Szent Mihály Társulat (például Szabadkán), az alföldi mezővárosokban általában Temet(kez)ési Egylet, Halotti Társulat, (Hódmezővásárhely, Kunszentmárton), Krisztus Teste Társulat a felvidéki szász városokban s Nyugat-Magyarország nagyobb városaiban, Fáklyás Társulat a Hegyalja mezővárosaiban. A Rózsafüzér Társulatok feladata hasonló az előbbiekéhez (Mezőkövesd).
E társulatok célját jellemzően foglalta össze Ökrös József, kunszentmártoni takácsmester 1854-ben készült kéziratos feljegyzéseiben:*
„A keresztények illő dísszel kívánták mindenkor halottjaikat eltemetni, e végre nem kíméltek sem költséget, sem fáradságot, jól tudván, hogy ez az utolsó tisztelet, melyet elhunyt kedveseiknek adhatnak, azonban megtörtént az is, hogy olykor temetkezési költségek hiányában nem adhatták meg holtjaiknak ama tiszteletet, melyet különben óhajtottak volna, s e gyalázat miatt nem egy hitestársnak és gyermeknek tört meg a szíve. Azért már több évek előtt némely emberbarátok azon célra egyesültek, hogy a szegényebbek tisztes eltakarításárul fognak gondoskodni. Több rendbéli társulatok léteznek, melyek föladata a haldoklókat ápolni s az elhunytakat keresztényileg eltemetni. Ilyen az úgynevezett Confraternita della Misericordia, mely a 13. században Florentzben keletkezett, s azóta majdan egész Olasz országban elterjedt, e Társulat tagja mindenki lehet rang- és állapotkülönbség nélkül. A tagok kötelesek a betegek körül szolgálni, s a halottakat a sírkertbe kikísérni. …Maga helyén lesz itt a temetők vagyis a sírkertekről való megemlékezés, annyival is inkább, mivel ezek nem utolsó fokot képeznek, annyi bizonyos, hogy a jól rendezett sírkert tanúja az elhunytak iránti tisztelet és szeretetnek, úgy viszont mi sem tünteti elő a nép vallásos közönyét, mint az elhanyagolt temető…”
E társulatoknak a gyökerei valószínűleg a középkorig nyúlhatnak vissza.
Az elhunyt temetőbe szállításának változatos helyi hagyományai alakultak ki mind a menet útvonala, mind a menetben részt vevők elrendeződése, mind pedig az ez alkalommal követett szokások vonatkozásában.
A halott temetőbe kísérése kifejezetten nyilvános esemény: a menetben részt vesznek mindazok, akik a halott búcsúztatásán megjelentek. A településen végighaladó éneklő menet bekapcsolja azokat is, akik a temetésen nem vesznek részt, s a folyamatos harangozás – amelyet Tápén például kísérő harangnak mondanak – pedig kiterjeszti az esemény hatását az egész településre.
A temetési, halotti menet szokás szerint nem a legrövidebb utat választja a gyászos ház és a temető között. A katolikusok rendszerint betérnek a templomba, ahol a pap rövid beszédet mond s beszenteli a koporsót. A protestánsok is rendszerint útba ejtik a templomukat, bár nem mennek be, hanem megállnak előtte, s énekelnek. Gyakori szokás, hogy a halott szülőháza felé is tesznek kitérőt, amely előtt szintén megállnak, s énekelnek. A menet – bármilyen kerülőt jelentsen is – mindenkor a település fő útvonalain igyekszik haladni, így terjesztve ki hatását csaknem az egész településre, s így búcsúztatva el a halottat a falu valamennyi lakójától. A halottas menet révén tehát éppen úgy igyekeznek közfigyelmet kiváltó, egyszersmind kielégítő útvonalat választani, amint azt a lakodalmi menet esetében teszik.
6. A világkép szabályozhatja például a temetés útvonalát is. Teresztenyén 1978-ban idős halottat a következő útvonalon vittek ki saját házából a temetőbe. Választhattak volna rövidebb utat is, de a hagyományok értelmében fontosnak tartották, hogy a halottas menet útba ejtse az elhunyt egykori szülőházát és a templomot. Ezeket az állomásokat azzal tették hangsúlyossá, hogy közelükbe érve megállott a menet, megszakadt a harangozás, s diktálás után valamennyi résztvevő közösen énekelt egy-egy többé-kevésbé tartalmilag odavágó zsoltárszakaszt. A menetnek az útvonala a következő – a világkép szempontjából értelmezhető – pontok fontosságát hangsúlyozta:
1–2: élet – születés
1–3: egyéni élettér – a közösségi élet rituális központja
1–4: egyéni élettér – elődök, ősök területe
1–5: egyéni élettér (élet) – egyéni nyughely (halál)
2–3: szülőhely – a közösségi élet rituális központja (a keresztelő útvonalának megismétlése)
2–4: szülőhely – elődök, ősök (születés és halál)
2–5: szülőhely – nyughely (az élet két végpontjának összekapcsolása)
3–4: az élők rituális központja – a holtak rituális központja (élet és halál egysége)
A halottat – hagyományőrző katolikus vidékeken – például moldvai csángóknál, mikófalvi palócoknál – előbb a templomba vitték, s utána a temetőbe. A templomba vitel hagyományai a középkorig nyúlnak vissza, amikor a temető a templom körül volt, s rendszerint – különösen a köztiszteletben állókat – itt ravatalozták, itt is búcsúztatták, s itt szentelte be a koporsót a pap. Többnyire a templom előterében – protikuszában, cintermében – teszik le a koporsót. Itt siratják el újra a hozzátartozók. Általában nem olyan hangosan, fegyelmezettebben, mint otthon. Ezalatt a pap odabent a kikísérőkkel rövid misét mond. A moldvai csángók nyitott koporsóban vitték a templomig a halottat. Itt a pap misét mondott, prédikált. A halottat ez időre kitakarták, azaz felhajtották szemfedelét. Köréje fejtől, lábtól, balról s jobbról három-három égő gyertyát tettek. A prédikáció végeztével újra elsiratták. Ekkor lezárták a koporsót, és így vitték a temetőbe.*
A menet útján többször megáll. Először akkor, amikor az induláskor a gyászos ház kapujába ér, végül pedig akkor, amikor a temető bejáratához érkezik.
A menetben részt vevők elhelyezkedését elsősorban az elhunyt életkora és neme, ezenkívül vagyoni, társadalmi helyzete, megbecsültsége határozza meg.
A menetben részt vevők általában – idős férfi halotthoz – a következők szerint sorakoznak fel: elöl a hivatalos egyházi képviselők haladnak az őket megillető kísérettel és jelekkel. A katolikusoknál vagy a pap előtt viszik a templomi zászlókat, vagy ha több van belőlük, akkor mellette is viszik a gyászlobogókat ministráns gyerekek, társulatos asszonyok, férfiak. A reformátusoknál sokszor a kántor is itt halad az énekes diákokkal. Őket követik a legények, majd a házasemberek. Utánuk a koporsó következik, mely mögött a halott hozzátartozói haladnak. A menetet a lányok és az asszonyok csoportja zárja le.
7. Széken (Románia) a lakodalmas menet és a koporsófedelet kikérő fiatalok menete szerkezeti megfeleléseket mutat:
A A lakodalmas menet szerkezeti vázlata:
a menyasszonyos ház felé menőben,
a menyasszonyos háztól a templom felé menőben.
B A koporsófedelet kikérő fiatalok menetének szerkezeti vázlata:
koporsófedélért indulók,
a koporsófedéllel a halottas házhoz visszatérők. (Szék, 1972.)
A menetben részt vevő férfiak levett kalappal, az asszonyok bekötött fejjel haladnak. A nagyobb kiterjedésű településeken, s ha a gyászolók tehetősek, az egész menet szekéren, illetve lovon halad.*
A sárréti és balatoni falvak lakóinak temetéséről tudjuk, hogy alkalomadtán csónakon kel útra a menet. Az első csónakban ül a pap és a kántor, a másodikban van a koporsó és a fejfa, utána a többi csónakokban a gyászolók következnek.*
Ha a halott tagja volt valamely ipartestületnek, akkor a testületi zászlót is a menet élén vagy a temetésen részt vevő tagok egy csoportja előtt viszik.
Az idős halott koporsóját – rendszerint a katolikusok – a Szent Mihály lován vagy szekéren szállították. A fiatal házasokat, legényt, leányt rúdon, karon vitték. Az iskolás korú halottat négy-négy diáktársa viszi ki a temetőbe. A gyermek kis koporsóját pedig keresztapja vagy anyja, idősebb testvére maga vitte vállon, ölben, hóna alatt, ha nehezebb volt, akkor kendővel kötve át. A gyermekágyas asszonyt abrosz alatt temetik. Koporsója fölé négy pálcára kötött, hímzett szélű abroszt emelt mennyezetszerűen a halott négy barátnője.
Házasulandó korú lányok koporsóját legények viszik, a legényekét pedig lányok, rendszerint hatan. Ilyenkor a legények szabad karjukra a gyászolóktól kapott kendőt kötik, a lányok ugyanezt teszik, vagy az ugyancsak nekik ajándékozott pántlikát kötik a hajukba. Mind ők, mind a koporsóvivésben őket váltók – kik időről időre átveszik a koporsót – ünneplőben vannak. A koporsóvivők mellett olykor zászlósok is haladnak: Búzásbesnyőn hat-hat visz egy-egy guzsalyszárat, melynek a csúcsára virágot, az alá fehér kötényt, fejkendőt, pántlikákat kötnek. Erdélyi katolikus székelyek között szokás a koporsó mellett – fejtől is, lábtól is – két-két gyertyát vinni. Ezek hordozói mindig azonos neműek és életkorúak a halottal. Lányhalott koporsója előtt fehér ruhába öltözött leány egy cserép rozmaringot visz.
A házasulandó halott koporsója előtt viszik sírjelét is. Az idősekét, házasokét sokszor már előbb kiszállítják a temetőbe. A lányoknak kendőt, a legényeknek bokrétát kötnek rá. Ha súlyosabb a sírjel, akkor a legény viszi, ha könnyebb, akkor legény halottét leány hordozza. A kendőt vagy kint hagyják a temetőben a sírjelen, vagy annak ajándékozzák, aki a sírjelet kivitte. Ugyancsak a koporsó előtt viszik – ahol ez szokásban van – a halott koronáját, virágcsokrot, mirtuszágat. Ezt a halott vőlegényének vagy menyasszonyának tekintett fiatal viszi, két oldalról a halottal azonos nemű kísérőkkel.
A halottat a menetben mindig úgy viszik, hogy lába előre legyen a koporsóban. Ha karon, vállon viszik, akkor a házasembert, asszonyt nyolc-nyolc, négy-négy, három-három házas férfi vagy asszony viszi, kiket a mellettük, mögöttük haladók váltanak fel. A koporsóvivők az indulásnál és a temetőbe, illetve a sírhoz érkezésnél a halott közelebbi hozzátartozói, míg útközben a távolabbi rokonok, jó barátok, jó emberek is segíthetnek. Mindazonáltal rendszerint előre megállapodott sorrend szerint, melyet többnyire a temetést szervező funerátorral határoznak meg.
Gyakran használnak a koporsók kézi szállítására koporsóvivő rudakat: lábfákat is. Ez három vagy négy darab, másfél-két méter hosszú erős farúd. Sok helyen feketére festettek, és pántlikával vannak bevonva. Egyik végük gyakran faragott. Néhol a többi temetkezési kellékkel együtt a templomban tartják, másutt a temetés végén a sírjellel ellentétes oldalon a felhantolt sírba szúrják őket. A lábfák – a népi magyarázat szerint – a menetben a halottat viszik, mintegy az ő lábai, s így a sírban a helyük. Ezzel magyarázzák azt is, hogy ott mindig lábtól szúrják le őket, innen kapták nevüket. Ha csak egy lábfát tűznek a sírra, akkor azt rendszerint a koporsó előtt viszik.
Ha a halottat kocsin szállítják, akkor alája szalmát, kukoricaszárat tesznek, hogy a koporsó rázkódását enyhítsék. A szekér két oldalára felültetik a siratóasszony-hozzátartozókat vagy a gyerekeket.
A koporsót követő asszonyok felváltva siratják a halottat, vagy együtt énekelnek a menettel. Asszonybarátaik, férjük, férfi rokonaik támogatják őket.
A fiatalok temetésén gyakori a zeneszóval való kikísérés. Ilyenkor a zenekar vagy a menet élén, vagy a koporsó előtt, vagy a menet végén halad, gyakran éppen úgy, ahogy a helyi hagyomány az esküvők alkalmával meghatározza. A zenekar összetétele is a más alkalmakkor megszokott.
A menet végén halad a gyászolók megbízottja, aki a sír behúzásában segítők megkínálásához szükséges pálinkát viszi. Gyakran előfordul, hogy a gyászoló család megbízott által pálinkás butykosból kínálja a koporsóvivőket.
A menetben haladó asszonyok viszik – ahol ez szokásban van – a résztvevők temetőbeli megkínálásához szükséges kalácsot, bort vagy pálinkát.
A temetési menetet nem illik a ház előtt állva megbámulni, legfeljebb meglesni. Mindenki, akinek háza előtt elhalad a temetési menet – röviden megemlékezik a körülötte állókkal a halottról, de legalábbis mond egy Isten nyugosztalja, Nyugodj békében formulát. A katolikusok keresztet vetnek magukra, s rövid imát mondanak magukban.
Általános hiedelem, hogy a temetési menet elől félre kell állni. A szembejövőknek ki kell térniök. Ha lakodalmi menet halotti menettel találkozik, akkor az ifjú pár valamelyik tagja hamarosan meghal.
Országszerte ismert és követett az a szokás, amely szerint mindenkor harangozni kell, ha halottat szállító menet halad át a falun, vagy a határon. Ha a harangozás valami okból elmaradna – leggyakrabban azért, mert a halottvivők előre nem jelentkeznek be –, akkor a határt elveri a jég.
Amikor a menet a temető kapujába ér a koporsóval, rendszerint megállnak, sőt olykor a koporsót egyszer vagy háromszor hozzá is ütik a kapuoszlophoz, vagy lekoppantják a földre. Ezzel – mint mondják – béköszöntik a halottat a temetőbe: új hazájába. A hiedelmek szerint azért kell megállni a halottal a temetőkapuban, mert ilyenkor váltja le az új halott az utoljára előtte meghaltat, s most már a következő falubeli halálesetéig ő fog ott „őrt” állni, strázsálni.
Ahol van a temetőben – rendszerint a temetői feszület előtt vagy a kapuval szemben lévő kis térségen – koporsótévő, ott a koporsót erre helyezik rá, s itt végzi el a pap mindazt, amit a templomban szokott. E szokás tulajdonképpen utalás az egykor a temető közepén lévő templomokban a halottaknak megadott egyházi végtiszteletre. A templom rituális funkcióját a temetői feszület, a koporsótévő és e szokás együttesen helyettesítik.
Ahol nincsen koporsótévő s a templomba sem mennek be, ott a pap a nyitott sírnál búcsúztatja el a halottat. A sírhoz érkező menet rendszerint ugyanúgy helyezkedik el, mint a búcsúztatásnál az udvaron. A koporsót a nyitott sír felett keresztbe fektetett koporsóvivő rudakra helyezik úgy, hogy a szomszédos sírokban nyugvókkal megegyező irányban legyen a feje. A láb felől áll a pap, segítő, a gyászoló család férfi képviselője vagy a funerátor, s – ha van – az énekkar, a templomi keresztet hordozó, a gyászzászlót vivő. Ha többen vannak, akkor a sír hosszanti két oldalára állnak. A hozzátartozók a halott feje felől állnak. Itt fogják a földre támasztott sírjeleket is. A kikísérő sokadalom a sír két oldalán áll, bal oldalon rendszerint a nők, a jobbon a férfiak, s a koporsóhoz közelebb a hozzátartozók. A kikísérők igyekeznek minél szorosabban körülfogni a nyitott sírt, s eközben bizony gyakran a szomszédos sírhantokra állnak. Jóllehet, ezt általában tiltják és kerülik, ez esetben azonban bocsánatosnak tekintik.
A búcsúztatás közben vagy végén a koporsóhoz közel álló valamelyik családtag rendszerint letép egy darabot a szemfedőből, hogy ezzel füstöljék meg azt, aki a halottal álmodik, vagy aki megijed tőle.
A búcsúztatás bevégeztével a rudak mellett két-három, hosszú eregetőkötelet, (a gyimesi csángóknál végvásznakat) fűznek át, amelyekkel a koporsót lassan a sírba engedik. Ezt rendszerint a sírásók végzik. Igen ügyelnek arra, hogy egyenletes ütemben engedjék a köteleket, mert rájuk nézve szégyen, a halott iránt pedig tiszteletlenség, ha a koporsó a sírba zuhan. Ezt általában rossz jelnek tekintenék. Kedvezőnek tekintik – karcsai hiedelmek szerint –, ha temetésen esik az eső. Ez azt jelenti, hogy jó ember volt az illető: még az Ég is megkönnyezte.
Szokás a papot és a kántort mindjárt a nyitott sír mellett kifizetni. Ezt azzal indokolják, hogy jó, ha a halott „látja”, hogy minden körülötte való szolgálatért tisztességgel megfizettek, s nem maradt utána adóság. Így is biztosítani vélik nyugalmát.
Amikor a koporsó a sír fenekét éri, az egyik sírásó az aknában a helyére igazgatja, majd őneki adogatják le az oldalkamra lezárására való vagy a koporsó fölé emelendő padolás, padlan, palincsoló darabjait.
A sírba engedett koporsóra – vagy a padolatra – a jelenlévők sorban vetnek egy-egy marék földet olyan sorrendben, amilyen szoros rokonsági kapcsolatban voltak az elhunyttal. Eközben békés nyugodalmat kívánnak a halottnak. Olykor maga a pap kezdi meg a rögvetést.
Szokás a rögvetés előtt a családtagok koszorúit is a koporsóra vetni, melyeket a sírba leereszkedett egyik sírásó rendez el. A felhantolt sírra ilyenkor csak a távolabbi gyászoló hozzátartozók koszorúi kerülnek. Leány- vagy legényhalott koporsójára vetik azt a koszorút, csokrot, halotti koronát, amelyet a menetben előtte vittek. Azt a cseréptányért pedig, amelyen a halotti koronát vitték, a koporsó fedeléhez vágják. Ha a tányér nem törik össze, rossz jelnek tartják, s úgy hiszik, a halott eljön azért a legényért, leányért, aki a temetésen vőlegénye, menyasszonya szerepét magára vállalta. Ritkán az is előfordul, hogy a halottat igen szerető hozzátartozó – magát nem türtőztetve – leugrik a sírba, s a koporsót ölelgetve siratja, majd felriasztja a halottat, alig lehet letépni a koporsóról. Őt felhúzva a sírból, attól távolabb vezetik, s nyugtatgatják, ha végképp nem tud úrrá lenni magán, akkor a sír frissen felhányt földjéből a nyakába hintenek egy marokkal. Ugyanígy cselekszenek azzal is, aki a temetés közben – különösen akkor, amikor a koporsóra döngve dübörögnek a rögök – megihed, megretten, megfélemlik.
A rögvetés után a sírásók – a jelenlévők éneke és harangszó mellett – behúzzák, befödik, behányják a sírt. Gyakran igyekeznek részt venni ebben a rokonok, sőt valamennyi kikísérő is, s így közvetlenül is közreműködnek a halott elföldelésében, végtiszteletében. Eközben állítják a halott fejéhez sírjelét s szúrják lábához a lábfákat. A maradék földet igyekeznek csinos halomban felhányni a sírra, olykor tudatosan arra törekedve, hogy olyan legyen a formája, mint a koporsó. Szabolcsban, Szatmárban azt mondják, háztető alakra formálják a hantot. Országszerte fennmaradt a képzet, amely szerint a sírt is – nemcsak a koporsót – a halott házának nevezik, Székelyföldön olykor a sírt, kriptát is hidegháznak mondják, nemcsak a temetői ravatalozót. A friss hantra helyezik a koszorúkat. Ha nem dobták a sírba őket, akkor úgy helyezik el, hogy a legközelebbi hozzátartozóké kerüljön a sírjelre, a sír közepére, s a továbbiak ezek köré. Ugyancsak a sírjelhez közelebb teszik a hozzátartozók koszorúit is, ha azokat koszorútartó rúdon függesztik a sír fölé.
Az első világháború óta fokozatosan elterjedtek a minél nagyobb, díszesebb művirágkoszorúk. Azelőtt – ha volt a környéken alkalmas örökzöld – az asszonyok maguk készítették a koszorút. Rugalmas vesszőből hajlított kávára a határban megtalálható zöldet vagy örökzöldet kötöztek egymás mellé csomókban. Fiatal halottak számára fehér, piros papírból virágutánzatot is kötöttek bele. Az efféle egyszerű koszorúk készítése temetés előtt éppúgy az asszonyok feladata volt, mint halottak napja előtt, s társas munkában végezték a szomszédság, rokonság tagjai.
Az idős halottak sírjára országszerte barna – azaz sötét színű művirágból összeválogatott koszorúkat helyeztek, amíg a fiatalabbakéra világosat. Ma már ez a rend felbomlóban van.
Gyakran a frissen hantolt sírt a hozzátartozók vagy az ő vezetésükkel a jelenlévők egyszer, háromszor megkerülik. Aki nagyon szerette halottját, az gyakran friss sírjelét ölelgetve, arra borulva siratja. Eladósorban lévő fiatalok sírja körül szokásban volt fiatal társaik tánca is, amelyet az egyház erősen tiltott, de például Pécskén még a századelőn is táncoltak az egyházi rendeletre a temetőből kiszorított fiatalok – immár a temetőkapuban.*
Miután a sírral elkészült a funerátor, int a temetés vezetője, elhallgat a harangszó, s következik a temetésben részt vevők munkájának, végtisztességtevők megjelenésének megköszönése és a torba való meghívása. Ez az utolsó búcsúvétel és nyugalomkívánás. Előfordul, hogy ez a szöveg is rímbe van szedve. A meghívásnak a köre kiterjedhet minden megjelentre, s őket a torba mind vendégül látják. Másutt az idegeneket nem hívják a torba, csak a segítőket, szomszédokat, rokonokat. Az Észak-borsodi-karszt falvaiban általában valamennyi kikísérőt mindjárt a temetőkapubeli megvendégelésre hívják meg.
A temető előtt a temetőkapuban, kaláccsal, fánkkal s borral vagy pálinkával kínálják a végtisztességtévőket. Ha ezen részt vesz a pap, akkor rendszerint ő vagy a presbiter – a kurátor, kántor rövid előimádkozása után – a halott tiszteletére s az élők tisztességére és nyugalmára köszöntik az italt. A rövid vendégség után a résztvevők szétszélednek, vagy csoportosan a gyászos házhoz indulnak a torba. Ha a zenészek is kint vannak a temetésen, akkor hazafelé a banda már vígat húz.
A temetés a temetkezési szokások utolsó, a falu teljes nyilvánosságának részvételével lezajló állomása. Ezután már a közösség figyelme újra a soron következő napi tennivalók felé fordul, s a haláleset a továbbiakban csak a hozzátartozó gyászolók ügye lesz.
A temetésen részt vevők a temetés bevégeztével gyakran keresik fel korábban eltemetett hozzátartozóik sírját, megnézik, milyen állapotban van. Rövid imával emlékezve meg róluk indulnak haza.
A mezővárásoktól, falvaktól távol eső tanyák népét megillette a jog, hogy a városi temetőbe temetkezzenek, ezáltal is kifejezve a városhoz tartozásukat. Ilyenkor – akik tehették – szekéren hozták be halottjukat, hosszú szekérsor kíséretében, s épp úgy adták meg neki a végtisztességet, miként a városlakó polgároknak azt megadni természetes szokás volt. Azonban rendkívüli esetekben s a szegényeknél előfordult, hogy nem mehettek a városi temetőbe. Ilyenkor a környék lakosai által hagyományosan használt – beszenteletlen – helyen földelték el halottjukat. Ha a pap nem tudott kijönni, vagy máshová kellett mennie, akkor maguk énekelték s búcsúztatták el. A temetéssel – ha tehették – ilyenkor bevárták a távolabbi tanyákon élő hozzátartozókat is.*
Az öngyilkosok elföldelése a hozzátartozók szűk körének részvételével, harangszó s kíséret nélkül zajlott le. Rendszerint a pap sem ment ki a temetésére, csak ha a hozzátartozók rákényszerítették. Számukra nem adtak helyet a többi tisztességes halott sorában, hanem félre temették őket: a temető árkába. A hozzátartozók igyekeztek ezen enyhíteni: vagy úgy, hogy a család valamelyik hozzátartozójának sírjába helyezték el, vagy úgy, hogy a temetőárok belső oldalára, épp a temető szélére temették őket.
Megszégyenítő – jóllehet, még kulturálisan szabályozott normák közé foglalt – temetése volt azoknak, akik semmibe vették a közösségi kötelékeket, megsértették az uralkodó erkölcsi értékrendet. Például az olyan javíthatatlan korhelyeknek, akik részegségükben lelték halálukat. Ezek ún. szamártemetést kaptak. A falu társadalma és az egyház ezektől teljesen megtagadta a végtisztesség hagyományos szolgáltatásait. Temetésük tulajdonképpen afféle ellentemetés volt, mindannak a hiánya, fordítottja, ami a tisztességes halandót megillette. A holttestet mosdatni, öltöztetni senki nem ment, és nem is mehetett. Az ilyenek számára tilos volt a közösségi figyelem és segítségnyújtás: „a község közül senki feléje ne menjen, se sirató, se koporsócsináló, se sírásó, hanem temesse el a maga Házanépe, amint tudja, de nem a közönséges Temető helyben, hanem egyéb magános helyben, s még pedig távul a közönséges Temetőhelytül az maga gyalázattyára”. Sem nem siratták, sem nem virrasztották – hacsak nem titokban valamely családtagja. Nem búcsúztatták, s a temetőbe – ahová egy trágyásszekér vitte ki – senki nem kísérte. Testét csak a maguk védelmében kapartatták el a falubeliek, lehetőleg valami szegénnyel vagy idegennel. A szamártemetés rendkívüli elrettentő erejével alapjában véve a megtartó közösségi hagyományok védelmét szolgálta.
A korán elhunyt kisgyermekeket, csecsemőket, újszülötteket, halva születetteket nem kísérték ki a temetőbe. Ha megkeresztelték, akkor keresztapjuk vagy édesanyjuk vitte ki őket – rendszerint hajnali vagy esti szürkületkor – saját maga ácsolta faládába, amely általában festetlen vagy fehérre, rózsaszínre festett volt. Gyakran a család valamely elhalt rokonának sírjába ásta, s annak sírjelére egy másik kicsit erősített a kis halott emlékére. A kisgyermeket temető férfi rendszerint fedetlen fővel ment a temetőbe, s ott is hajadonfőtt dolgozott. Munka közben sokszor magában imádkozott. A korán elhalt, kereszteletleneket apjuk vitte ki – általában nagyobb cserépfazékba téve – a temetőbe, ahol annak árkába földelte el. A halva születetteket – szintén cserépfazékban – olykor a bába vitte ki a temetőbe, vagy valamelyik határbeli kereszt mellé temette el.
Mialatt a temetőben folyik az elhantolás, azalatt a halott házában maradt asszonyok – rendszerint megbízható szomszédok, olykor a halottmosdató – kitakarítanak s előkészülnek a torra.
Amikor kiviszik a házból vagy az udvarról a halottat, azonnal kinyitják az ablakot, hogy elmenjen a halottszag, változzék a szag. Felseprik, felsúrolják a földet. A tükröt, képeket takaró kendőket leveszik, csakúgy, mint az ajtó vagy kapu felé tűzött gyászlobogót, egyéb jeleket. Mindazt, amit a templomba kell visszavinni, az udvaron, pajtában gyűjtik össze. A szobában lemossák a bútorokat, amelyek végig bent voltak, s visszahozzák azokat, amelyeket a ravatal készítésekor kivittek. Alkalmasint úgy rendezik át a szobát – ha más helyiség nincs vagy nem elég nagy erre –, hogy a torba jövők elférjenek. Erre csak télben, esőben van szükség. Egyébként az udvaron terítenek a torozóknak.
A halott ágyneműjét gondosan félreteszik. Később kimossák, s a szegényebbek újra használatba veszik, a tehetősebbek elajándékozzák a rászorulóknak. A halott szalmazsákját – amin meghalt, vagy amin felravatalozták – rendszerint elégetik, általában a temetőárokban, vagy félreeső nyilvános helyen, nem a saját portán. Kivételt a gyermekágyban elhunyttal tesznek. A palócoknál a Boldogasszony ágyát kilenc napig azon vetetlen állapotban hagyják. Ezután égetik el a szalmáját, s a mennyezetet alkotó lepedőt szétszaggatják az asszonyok. Egy-egy ilyen fosztást, rongydarabot a gyümölcsfák alá ásnak, vagy egy-egy marék földdel a halott sírjáról kiegészítik, s a szántóföld sarkába ássák bővebb termés reményében. Ugyanilyen tépéssel megdörzsölik az ellős állatokat, abban a hitben, hogy így szép, egészséges fiakat ellenek.
Mint említettük, a hozzátartozók azon ruházat használható darabjait, amelyben a birtokosuk meghalt, az öltöztetőnek, a szegényeknek adják. Ezeket gyakran kiegészítik a halott összegyűjtött ruházatának egyéb darabjaival, melyeket a családon belül nem tudnak vagy nem akarnak már használni. Előfordul, hogy a megboldogult minden ruháját eladják: rendszerint rongygyűjtőknek, vagy pedig – alkalmasint a szalmával együtt – elégetik.
Ahol nem takarítják ki a házat a temetés előtt, ott rendszerint másnap végzik el azt. Ilyenkor kimeszelik a szobát, sőt az egész házat, s nagytakarítást tartanak. A földpadlót is újra tapasztják.
Nyugat-magyarországi adatok szerint a férj halála esetén nem bontják el a halotti ágyat, hanem a temetés utáni éjszakán az özvegynek abban kell aludnia, hogy megláthassa férjét álmában.
Halotti tornak, torozásnak szerte a magyar nyelvterületen elsősorban a halott emlékezetére rendezett, a temetést követő közös étkezést nevezték. A virrasztók alkalmával tartott közös étkezést utolsó vacsorának nevezték. Alkalmasint tornak hívták az elhunyt temetésének évfordulóin rendezett közös étkezést a halott emlékére.* Ez a szokás – kiegészülve a halottak napjának estéjén rokonokkal közösen elfogyasztott vacsorával – él még a bukovinai csángók emlékezetében. Ők mindkét alkalmat román eredetű szóval pomanának nevezik. A halotti emléktorokat az egyház erősen tiltotta, s a múlt század második harmadában jószerével el is maradt e szokás.
Miként a temetési szokássor különböző állomásain, a torban kiváltképp kifejeződött a hátramaradottak vagyoni helyzete. A szegények sokszor nem tudtak olyan torral áldozni halottjuknak, amilyennel szerettek volna. Tort minden felnőttnek rendeztek, még ha kölcsönből is, hosszú nélkülözés árán. Tizennégy év alatti gyermeknek egyáltalán nem vagy csak szűk körű tort rendeztek. A házasuló korú leányok, legények torán ellakták a halott lakodalmát.
A temetésről hazatérőket a tehetősebb halott portája előtt összegyülekezett szegénység várja, s ők rendszerint ételadományban részesülnek, annak fejében, hogy imádkoznak az elhunyt lelki üdvéért. A szegények és koldusok Hódmezővásárhelyen kapnak a torra készített paprikás húsból, friss kenyérből, borból. A katolikusok egyet kiválasztanak a várakozók közül, s annak úgy adnak a tor ételeiből, mintha a halottnak adnák. Az alamizsnálkodást a rangidős családtag rendeli el: Húst a szögénységnek! Adjatok a koldusnak, hogy haza ne járjon a lelke! (ti. az elhunytnak).
A temetésről hazatérők rendszerint nem lépnek azonnal a házba, hanem valamelyikőjük – a funerátor vagy egy férfi hozzátartozó, esetleg az özvegy – az ajtóból háromszor bekiáltja a házba a halott nevét, vagy megkérdezi, otthon van-e. Erre rendszerint valamelyik házbeli takarító asszony tagadólag válaszol. Egyes változatokban az ablakon kiáltanak be. Ezzel a szokással mintegy meg akarnak bizonyosodni afelől, hogy nemcsak a halott teste, de lelke is eltávozott az élők közül.*
Általános szokás, hogy a házba lépés előtt ki-ki megmossa a kezét az ajtóhoz készített vízben.
Erdélyben mindazok, akik a torba hivatalosak, már előre, halottnézéskor éppúgy visznek nyersanyagot a torhoz, amiként ez a lakodalmak előtt – a háziak költségein enyhítendő – szokás.
A torba mindenkor hivatalosak az elhunyt hozzátartozói, rokonai, valamint a pap, kántor, kurátor mellett mindazok, akik a temetésben segítettek – funerátor, sírásók, koporsókészítők, sírjelkészítők, harangozó, énekesek, köszöntők, búcsúztatók, halottbíró –, továbbá a virrasztóban, a temetésen részt vevők, fáradozók. Ahol nincs mód arra, hogy egyszerre vendégeljenek meg valamennyi meghívottat, ott rendszerint először a fáradozókat és kikísérőket látják el, s utánuk következnek az elhunyt hozzátartozói. A harangozónak rendszerint már a temetés megkezdése előtt küldenek élelmet, s italt bőven, hogy igen szépen húzza!
Asztalt – ha az időjárás megengedi – a gyászos ház portájának udvarán, sokszor sátor alatt terítenek. Szegényebb háznál előfordul, hogy az udvar földjére terített ponyva, lepedők körül ülnek le a vendégek. Télen a házban, s a jó szomszédoknál széjjeloszolva toroznak.
Általánosan gyakorolt szokás, hogy az asztalhoz külön ülnek a férfiak s külön az asszonyok, vagy egymást váltják. De ugyanilyen általános a vegyes ülésrend is, ahol a házaspárok egymással szemben vagy egymás mellett ülnek. A gyászolók ülnek a központi helyen, s rendszerint szomszédok, távolabbi rokonok, jó emberek, asszonyok szolgálnak fel. Az ülésrendre – ha szorosan kívánják tartani – a funerátor vagy az a személy ügyel fel, aki eddig is ellátta a szervezői szerepet. Gyakran – különösen katolikus falvakban – a halott számára is terítenek. Az ő evőeszközeit azonban keresztbe rakják egymáson. Vagy úgy, hogy kés, villa, kanál középen keresztezve egymást mintegy csillagformát mutasson, vagy úgy, hogy a kanalat, villát egymással párhuzamosan helyezik el s a kést keresztül fektetik rajtuk. Az így elhelyezett evőeszközöket letakarják a megfordított tányérral. Egyebütt a halottnak rendszeresen terítenek, s szednek is az étkekből egy keveset tányérjára.
Miután mindenki asztalhoz ült, rendszerint közös ima következik, amelyet ritkábban a jelenlévő pap, általában a kántor, kurátor, idős férfi kezdeményez, aki ezután rendszerint rövid asztali áldást mond. A közös étek állhat – jobbára a protestánsoknál – kenyérből, kalácsból s borból, pálinkából vagy pedig főtt ételből, illetve ételekből. Különösen fiatal, házasulandó korú halott torában adnak fel több étket, amelyek lényegében követik a lakodalmi ételsor fő fogásait. Az étkezés alatt kevés szó esik. Ritka szokás, hogy ezalatt – rendszerint valamelyik társulatos asszony, sirató, énekes – egyházi vagy gyászéneket énekel, felolvas a Bibliából. A poharat – megint csak az imát kezdeményező irányítására – együtt emelik, s az elhunyt nyugalmára, a továbbélők boldogulására köszöntve isszák ki. Moldvai és gyimesi csángók a földre öntenek egy-két cseppet a halott számára. Szegedi szokás, hogy a torban az énekesasszony egy üveg bort s egy kosár felszentelt kenyeret felvéve elénekli Szent János áldását. Ezt aztán szétosztja, kínálja. Ital közben gyakori a közös, az alkalomhoz illő templomi, gyászénekek közös éneklése, melyet rövid imával zárnak le. Nem ritka azonban, hogy a templomi énekekbe mind több világi dal kerül, s köztük vidámabbak is. Aminthogy a beszélgetés is a mindennapi dolgok, témák felé terelődik. Előfordul ilyenkor, hogy a jelenlévők táncba is fognak.
A táncolásról különféle adatok szólnak.* Úgy látszik, hogy a közös együttlét, az ital s az a tény, hogy a torral a halott körüli közvetlen elvégzendő feladatok sora lezárult, alkalmat kínál arra, hogy a jelenlévőkben felszabaduló életkedv – a gyász, a szomorúság átcsapásaként – így nyerjen teret. A népi megítélés e téren szigorú, de sokkal megértőbb, toleránsabb, mint az egyházé, amely kegyeletsértésnek, ördögi mesterség eredményének tekintette a torban való táncot. A táncok egy része a legtöbb adat szerint igen egyszerű, és nem igazi mulatság. Nem kegyeletsértés, inkább a jelenlévők fellélegzése. Néhány – Szeged s Tápé környéki – adat szerint a siratóasszony énekére táncoltak a jelenlévők. Széki példák arról tanúskodnak, hogy ahol zenével kísérték ki a halottat, ott e zenészek muzsikájára fordultak is egyet-kettőt.
Kifejezetten a torhoz kapcsolódó táncokról kevés adattal rendelkezünk. Karcagon jegyezték fel a szokást, miszerint az étkezés megkezdése előtt egy férfi lefeküdt a földre – mintegy az imént eltemetett halott megszemélyesítőjeként – s a jelen lévő idősebb férfiak, báránybőr sapkájuk mellett égő gyertyákkal, lassú csárdáshoz hasonló lépésekkel, egymás mögött haladva lassan körültáncolták. Ehhez hasonló szokásról az Alföld más területeiről is vannak említések.*
Szeged-felsővárosi beszámoló szerint itt a torbeli evés-ivás végeztével egy asszony – ki a halott mellett énekelt – felállván az asztaltól, fejére borral telt üveget téve, a Kánai menyegző népi imádságának verseit énekelve lassan táncolni kezdett. E szokásra a Palócföldön is emlékeznek még, csakúgy, mint az énekelt szövegre.*
Ahol házasulandó korú a halott, ott a fiatalokat még biztatják is a táncra az elhunyt hozzátartozói. Hiszen megítélésük szerint ezzel tartoznak az elhunytnak, s annak is csak örömére szolgálhatnak így. Ugyane meggondolásból a gyászoló szülők rendszerint olyan kendőkkel, pántlikákkal ajándékozzák meg a jelenlévő fiatalokat, amilyeneket az elhunyt lakodalmára szántak: reakészültek és reafordítják a halottjukra es.
Ez a múlt században még országszerte elterjedt szokás akkor érthető meg jobban, ha meggondoljuk, hogy népünk vélekedése szerint az ember élete a házassággal s a következő nemzedékről való gondoskodással válik igazán teljessé. A házasulandó korban bekövetkező halált tehát ily szempontból is különösen nagy veszteségnek tekinti, s igyekszik valamiképpen enyhíteni. Az idő előtt, házasulandó korban elhunyt lelke nem nyughat, veszélyessé válhat, mivel korai halála megakadályozta abban, hogy betöltse az ember hivatását: megházasodjon s családot alapítson. Így, mintegy a lélek megnyugtatására – s mivel általában már készültek, gyűjtöttek lakodalmára, reászánakoztak –, ellakják a halott lakodalmát. Így szövődtek bele a fiatalok temetésébe a lakodalomra utaló szokáselemek és jelek. Széken a fiatalok a temetőből egyenesen a táncba mennek, ahol a gyászos háztól küldött kaláccsal, pálinkával s ugyancsak általuk fizetett zenészekkel vígan vannak.
A torból távozóban mindenki az elhunyt nyugalmát kívánó és a hátramaradottakat vigasztaló köszöntéssel búcsúzik. Az idősebbek indulnak el hamarabb, majd követik őket a fiatalabbak. Végül a halott rokonai maradnak együtt, akik közül a más faluban lakók általában a halottas háznál, szomszédoknál töltik az éjszakát, s rendszerint részt vesznek a ház másnapi nagytakarításában. Egyúttal megbeszélik egymás közt az osztozás gyakorlati tennivalóit. A gyászoló házban, miután az utolsó torozó is elment s a gyászolók magukra maradtak, elindítják a halál pillanatában megállított órát.
Általános hiedelem, hogy a temetést követő éjszaka a halott hazajön megköszönni a szállást. Ezért a házbeliek gondoskodnak számára ételről. Lénárddarócon az ablakba tesznek egy tállal a torbeli ételből. Sajómercsén vízzel színültig telt poharat s egy kistányéron elsimítva sót tesznek az asztalra. Ha reggelre hiányzik a vízből, vagy a só felületén jelet találnak, úgy magyarázzák, hogy csakugyan otthon járt a halott lelke. Ha kisgyermek halt meg, akkor estére homokkal szórják le az asztallapot, abban a hitben, hogy reggelre megláthatják a lábnyomát.
Az eltemetéssel a közösség egységében támadt hiány véglegessé válik. Ám az, hogy e hiány a közösségi hagyomány által előírt – tehát a közösség minden tagja által elfogadható és elfogadandó – megformálást is nyert, tulajdonképpen egyúttal az új rend megnyugtató helyreállását is jelenti. A torral a közösségi feladatok véget érnek.
Az elhunyt emlékezetének őrzői a gyászolók, gyászosak, hátramaradottak, megszomorodottak. Az ő feladatuk az elhunytnak a helyi hagyományoknak megfelelő ellátása, eltemetése, illetve ennek megszervezése s az elhunyt kívánságainak beteljesítésén túl emlékének védelme, tisztelete és ápolása.
E feladatok elvégzése a kijelölteket meglehetősen laza szálakkal kapcsolja össze, s lehetőség szerint azokat a közöttük korábban is meglevő – elsősorban rokoni – kapcsolatokat erősíti meg, amelyek révén e feladatok ellátására a haláleset alkalmával a hagyományok normáinak engedelmeskedve kiválasztódtak.
A gyászolók organizációs és rituális társas munkájának különösen aktív és szorosabb együttműködést kívánó időszaka a halál beálltától a torig tart. Ezt az időszakot követően kapcsolatuk az eredeti társadalmi kapcsolatok szintjén folytatódik, s a halott-tisztelet meghatározott alkalmaikor erősödik fel. A gyászolókra hagyományosan kirótt feladatok az elhunythoz fűződő rokonsági fokoknak megfelelően oszlanak meg, s így elsősorban a legszűkebb társadalmi környezet: a család tagjai vállalják a legnagyobb részt, és ők viselik a gyász megkülönböztető jegyeit a leghosszabb ideig.* A gyász súlya elsősorban a nőkre ereszkedik – s különösen az idős asszonyokra –, az ő viseletükben és viselkedésükben nyilvánul meg, s tőlük várja el ezt a közvélekedés is. Őket hívják sok helyen hátramaradottaknak. A házastársat özvegynek, árvának mondják, s ugyancsak árváknak nevezik a halott gyermekeit is. A gyászolók tágabb körébe tartoznak – akiket például Pányokon megszomorodottnak neveznek – a szülők testvérei, a házastárs szülei, sógorok és sógornők, unokatestvérek és a testvérek gyermekei. Gyászt vállalhatnak a rokonság további, bővebb körébe tartozók, a szomszédok is. A temetés idején s a gyászolók további életében nagy szerepe van a szomszédok segítségének, de ők tulajdonképpen nem a gyász részesei, hanem a haláleset által szükségessé lett feladatok elvégzésében vesznek részt. Ugyanez a szerepe a különféle társulatok tagságának is.
A gyász ideje általában hat hét és egy év közötti időszak, attól függően, hogy milyen életkorú hozzátartozóját veszítette el valaki. Így csecsemőt, kisgyermeket hat hétig, fiút, lányt hat hónapig, felnőttet egy évig gyászolnak. A hozzátartozók számára a gyász tulajdonképpen a halál pillanatában lép életbe, s a szűk rokoni körre legalább egy évig érvényes, bár az időtartam messzemenően függ a gyászoló életkorától. Az idősebb generációk tagjai életük végéig gyászolnak, a középső generációhoz tartozók megtartják az egy évet, míg a fiatalok sokszor elhagyják, megtörik a szokásos idő előtt a gyászt.
A gyászolók fontos tevékenységének ítélik – a hagyomány szerint – az alamizsnálkodást, amelyet sokszor maga az elhunyt végrendeletében írt elő vagy hagyott meg szóban, vagyis azt, hogy hozzátartozói adakozzanak a szegényeknek, az egyháznak vagy a közösségnek pénzt, terményt vagy egyebet. Ennek első alkalma tulajdonképpen a temetésből visszaérkezők adakozása a gyászos ház előtt várakozóknak, de ugyane körbe vonható a halott ruháinak elajándékozása, s majdan – az elsősorban halottak napján gyakorolt – szegények étetése. Ezen alkalmakkal a szegényeknek vagy egy kiválasztott szegénynek úgy adakoznak, mintha a halottnak adnának, vagy pedig azzal a kifejezett kívánsággal adnak neki terményt vagy pénzt, hogy a megajándékozottak a halott lelki üdvéért imádkozzanak: mert a szegények imáját jobban meghallgatják. A szegények számára való adakozás a halott-tisztelet jellegzetes motívuma, melyben feltehetőleg a megajándékozott a halott megszemélyesítője. Az, hogy melyik módosabb család melyik szegényebb családdal tart ilyen – éveken, olykor nemzedékeken át tartó – kapcsolatot, az érintetteknek kifejezetten belső ügye. Általában nem beszélnek róla. S az ajándékozások alkalmai sem nyilvánosak.
Katolikusok a temetés utáni napon vagy héten mutatják be a templomban az engesztelő szentmiseáldozatot halottjuk lelki üdvéért. S később is – akik tehetik – a halál évfordulóján ezt megismételik. Mind templomi, mind otthoni imáikhoz gyakran kapcsolnak a gyász ideje alatt a halott lelki nyugalmáért elmondott, erre a célra íródott vagy pedig átalakított, alkalmasint maguk költötte imákat.
A gyász külső jelzése – férfiaknál – a fej megmeztelenítése, a kalap levétele. Lányoknál, asszonyoknál a kibontott haj, amit gyakran kendővel kötnek be. A férfiak alkalmasint szakállat növesztenek, meghagyják hajukat. A fehér színű viselet feltehetően a viselt vászonnemű eredeti, természetes színéhez való visszatérés, a festésről való lemondás révén jelezhette a gyászt, amit erősíthetett a szín tisztítóerejébe vetett hit is. A fekete öltözet talán a sötét színben való elrejtőzés, illetve – a veszteségre való megemlékezésképpen – a köznapi, egyszerű, piszkos öltözet viselésében gyökerezhet. E két színen túl azonban ismeretes néhány adat egyéb színek meglétére a gyászviseletben. Így a gyermeküket gyászoló anyák öltözékében piros, a fiatalokat, gyermekeket gyászolóknál a kék, az ifjú legény gyászolásánál pedig a zöld színre vannak adataink.*
A gyászolók szűkebb körének nőtagjai hagyományosan teljes gyászt öltenek, azaz olyan új viseletet vesznek, vagy az előzőt úgy alakítják át, hogy arról egyértelműen felismerhető legyen: közeli hozzátartozójukat veszítették el. Országszerte valaha feltehetően a fehér, az utóbbi másfél évszázad során pedig a fokozatosan általánossá váló fekete szín jelezte ezt az öltözetben. Azonban amíg az idősebb és a középső nemzedék asszonyai teljes ruházatukkal gyászoltak, addig a fiatal lányok csak egy-egy ruhadarabjuk – leggyakrabban pántlika, kötény – cseréjével jelezték ezt.
Ugyanígy a gyászolók tágabb körének nőtagjai már szintén csak egyes ruhadarabjaik – elsősorban fejkendő, kötény – gyászosra cserélésével fejezték ki hovatartozásukat.
Az idős asszonyokkal ellentétben az özvegy menyecskék a gyászév letelte után még fél-egy évig félgyászban jártak, azaz gyászviseletük bizonyos darabjait világosabb színű, a vasárnapi, ünnepi viseletből valókkal váltották fel. De a megkülönböztető utalás a gyászukra mindig megmaradt.
A saját gyászruhájának megvásárlásán, elkészítésén túl a gyászolók szűkebb köre köteles gondoskodni már a temetés előkészületei során is a résztvevők viseletbeli kiegészítő jeleiről. Így ők szerzik be a férfiak, legények számára a gyászfátylat, amelyet azok kalapjukra, alkarjukra kötnek, s rendszerint csak a torig viselnek, az asszonyok számára a fekete fejkendőt, leányok számára pedig a fekete gyászpántlikát, melyet hajukba fonva viselnek. Ezeket a megajándékozottak rendszerint vasár- és ünnepnapokon, a templomi viseletük kiegészítőjeképpen hordják a gyászidőszak leteltéig.
Jellemző tabu például, hogy a gyászolók szűkebb körének – amíg a halott a házban volt, és akár úgy kívánta a hagyomány, hogy ők lássák el a holttesttel kapcsolatos közvetlen tennivalókat, akár tilalmazta azt – nem volt szabad főzniük, sőt semmilyen ételhez vagy főzőedényhez érniök. A közvetlen kapcsolat révén mintegy maguk is részesültek a halott tisztátalannak ítélt mivoltából. Ilyenkor – mint említettük – a távolabbi rokoni kör tagjai vagy szomszédok látták el helyettük az ételkészítés, vendéglátás feladatait.
Ugyancsak tilos volt a gyászidő alatt a gyászolók szűkebb körének a vígsághelyek látogatása. Nem nótáztak, csak a templomban énekeltek. Nem mehettek táncba. A nyilvános helyektől és szereplésektől – a templom kivételével – visszahúzódtak, s ezt el is várták tőlük. Megjegyzendő, hogy a férfiak iránt támasztott elvárások e téren is enyhébbek, hiszen igen sok közösségi ügy, munkaszervezeti megállapodás a kocsmában zajlott.
A gyászolók szűk körébe tartozók számára tilalmas volt a gyászidőn belül az újabb házasságkötés. Idős asszonyok s férfiak között erre igen ritkán adódott példa. Ha ők esküvővel álmodtak, rendszerint hamarosan elkövetkező halálukra magyarázták, amikor majd gyászolt férjükkel, feleségükkel kelnek újra egybe. A középső nemzedék özvegyasszonyai is a hagyományos elvárások értelmében igyekeztek kitartani, és tartózkodtak az új házasság kötésétől. Általában apjuk vagy férfi testvérük, esetleg sógoruk háztartásának tagjaiként éltek tovább. Előfordult azonban az is, hogy új kérőjük akadt. Azt azonban mindenkor szigorúan elvárta tőlük a közvélemény, hogy csak a teljes gyászidő megtartása után kössenek új házasságot. A középkorú özvegyemberrel szemben – különösen, ha több kisebb gyermeke volt – megértően ítélt a közvélemény, ha a gyászidőn belül új feleséget vett házához, hiszen a ház körüli női munkák ellátása, a gyermekek nevelése feltétlenül erre kényszerítette. Mindazonáltal meg kell állapítani, hogy viszonylag sok özvegyember vállalkozott arra, hogy felesége halála után maga nevelje fel a gyermekeit. Sokszor azok a vagyonosabb özvegy gazdák kényszerültek újabb házasság kötésére, akiknek gazdaságának irányításában veszélyt jelenthetett a gazdasszony hiánya.
A fiatalok szüleiket egy évig, testvéreiket fél-egy évig terjedően gyászolták. Ez idő alatt nem mentek a bálba, mulatságba, tartózkodtak a közös vígságoktól. Rájuk különös súllyal nehezedett a gyász tiltó hatalma. Hiszen ha előzőleg tervezték is, a gyász idején rendszerint nem esküdtek, nem kötöttek házasságot, hanem megvárták vele a gyászév leteltét. Ha mindenképpen meg kellett kötni a házasságot, akkor megtörték a gyászt, vagy gyász alatt esküdtek. Ezek a lakodalmak azonban nélkülözték a rendes körülmények közötti nyilvánosságot és csak a legszükségesebb szokáselemek megtartására szorítkozott a kevesebb számú résztvevő. A fiatal pár menyegzői öltözete is félgyászos volt: jelezte, hogy valamelyikük még a gyászidőben van.
A gyermekek hamar elvetették a gyászt. A serdülők vasárnapi s ünnepi viseletén még felismerhető volt a gyász jele a gyászidő végéig, de a kisebb gyermekeknél a temetés után már általában semmi nem mutatta gyászoló mivoltukat.
Az elhunyt tiszteletének megőrzését, a gyász megtartását a közösség mindenkor alapvető erkölcsi értéknek tekintette. Szépen s illően gyászolni tisztesség élőnek és halottnak egyaránt. Az elvárásoknak eleget tenni nem kívánókat a közösség megszólásától, megítélésétől való félelem kényszerítette a gyász megtartására. Aki ennek ellenére hamar elhagyta, megtörte a gyászt, egyik nap temetett, másik nap a kocsmában táncolt, annak számolnia kellett – a sokszor élete végéig tartó – megbélyegzéssel. A gyászt nem tagadták meg azoktól sem, akiknek hozzátartozója valamilyen közösségellenes, a közösségi erkölcsi értékrendet sértő cselekedet következtében lelte halálát. A gyászban nem osztoztak, de elnézték, s megértőleg tudomásul vették.
A gyász közösségi kultuszának ideje a hívő parasztemberek számára az egyházi év húsvéti ünnepköre, illetve az azt bevezető nagyböjt.
A halottról való megemlékezés spontán és kötött alkalmai elsősorban a temetőhöz – a holttest nyugvóhelyéhez –, a templomhoz – az élő közösség rituális központjához –, s az elhunyt egykori lakóhelyéhez, illetve az emlékezetét őrző leszármazottak lakóhelyéhez van kötve. Mindazonáltal bárki bármikor megemlékezhetik halottjáról: emlékének felidézésével, imával, álmok, különös eseményeknek az elhunythoz kapcsolásával. A megemlékezés alkalmai voltak a protestáns családoknál – elsősorban téli estéken – a közös bibliaolvasások. A családi Bibliába ugyanis feljegyezték a család újonnan született és elhunyt tagjainak keresztnevét és az esemény időpontját. Sokszor ezt nem a szent könyv elejébe vagy végébe írták, hanem valamely alkalmasnak vélt vers mellé széljegyzetként. Egy széki család Bibliájában Pál 8:34 verséhez ezt találjuk bejegyezve: 1897 decben hala meg Feri nevü legényfiúnk. Az Ur adta, az Ur elvette. Áldott legyen az Ur neve.
Bizonyos tárgyak, tárgyegyüttesek érintetlenül hagyása vagy a lakásbelső kiemelt pontjára való helyezése is az emlékezést szolgálta. Például a halott férfi kalapját a szentképek alá függesztették, az elhunyt asszony fejkendőjét a Mária-szobor alá terítették. Ha a házban lett valamelyik családtag öngyilkos, akkor azt a helyet is megjegyezték, s gyakran az olvasót vagy valamelyik személyes ruhadarabját is odahelyezték. Újabban a falra akasztott fényképek közül azokra akasztanak fekete kendőt, szalagot, amelyek az elhunytat ábrázolják. Sőt mellé temetése után odatűznek a koszorújából egy művirágot. A halott iránti tisztelet és emlékének megőrzése gyakran nyilatkozik meg abban a ragaszkodásban, amellyel egyes örökölt tárgyakat kezelnek. Az ilyen használati eszközöket megkülönböztetett gonddal kezelik, vagy kiemelve a napi használatból emléktárgyakká teszik, s így beszélnek: Ez még idösapámtól marat jussba. Többnyire azonban használatba veszik, s így – emlékeztető mivoltukat elveszítve – a személyes vagy családi tárgyi környezet részévé válnak. Emléktárgyakká elsősorban a ritka, értékes dolgok válhatnak.
A szóbeli megemlékezés alkalmaikor az elhunyt nevének említése után vagy az emlékező szövegrész lezárásaként rendszerint hozzáfűzik a nyugodjék békében – tiszteletet és védekezést egyaránt tartalmazó – formulát.
A templom – számos egyéb szimbolikus funkciója mellett – az elhunytak tiszteletét jelző rítusok színhelye. A rítusok hangsúlyozottan közösségi szinten zajlanak le.
Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy a gyász nem más, mint a hiány reprezentálása. A közösségnek azon tagjai, akik hozzátartozójuk halála folytán egzisztenciális – s sokszor érzelmi – krízishelyzetbe kerültek, hosszú ideig rászorulnak még a közösség segítségére, illetve kímélésére, védelmére. Ezeknek a személyeknek a megkülönböztetését szigorú parancs írja elő, s számos eszköz szolgálja, például a viselet színváltása, a gesztusok tompítása, az életmód zártabbá válása stb. A gyász kötelezettsége már nem érvényes az egész közösségre, hanem csak a kiscsoportra, illetve egyénekre.
Súlyos tragédiákról a szélesebb közösség gyásszal emlékezik meg. Szerte a magyar nyelvterületen számon tartotta parasztságunk október 6-át, az aradi vértanúk kivégzésének napját. Hagyománytisztelő idős parasztemberek ma is megemlékeznek e napról: böjttel, ha munkájuk megengedi, tisztább öltözettel, a szebbik, sötét szalagos kalap feltételével, de leginkább csendes esti beszélgetésekkel. Ekkor idézik fel az öregek a nagyszüleiktől a forradalom napjairól, halottairól hallottakat. Egészen századunk közepéig e napon tették rendbe a 48-as hősi halottak sírjait, s felemlegették, ha élt a faluban egykori honvéd. Egerbaktán, Csíkszentdomokoson úgy emlékeznek meg e napon a módosabb gazdák, hogy tiszta szobájuk falán függő 48-as csatákat vagy a 13 aradi vértanút (rendszerint „A magyar Golgota” című) ábrázoló olajnyomatokra gyászszalagot függesztenek.
Előfordul az is, hogy egy-egy község fogad gyászt, s így emlékezik nemzedékeken keresztül egykori rendkívüli veszteségére. Például az erdélyi Mezőség központjában fekvő Szék – sóbányái révén egykor szabad királyi város, ma nagyközség – női viselete ma is fekete, illetve sötét tónusú. Fejkendőt viselnek a leányok is, csak éppen a hajadonoknak virágos a főggyi, azaz virághímes. A férfiak öltözetét is fegyelmezi a közös gyász emléke. Ezt azon szomorú esemény alkalmából fogadta a község, amely 1657. augusztus 24-én történt velük. II. Rákóczi György balul végződött lengyelországi hadjáratának megtorlásaként a török porta a krími tatárokat szabadította Erdélyre. Támadásuk éppen Szent Bertalan – a széki nép nyelvén Birtalan – napjára esett. A váratlanul betörő tatárok csaknem az egész város népét lemészárolták, vagy rabságba hurcolták. Hetven lélek élte túl – gyermekekkel együtt – a szörnyű pusztítást. Az életben maradtak örökös gyászt fogadtak. Jóllehet, a község magyar lakossága református hitű, mégis egész napos böjtöt tartanak. E napon háromszor mennek el a templomba, ahol felolvassák az egykori túlélők tanúvallomásait: ki mit látott a hegyről, hogyan törtek be a tatárok, kit öltek meg? Az örökös gyásznak – amelyet az egész község ma is szigorúan megtart – minden bizonnyal fontos szerepe lehetett a székiek általános hagyománytiszteletében, s egész kultúrájuk jellegzetes fegyelmezettségében, amelynek csak egyik szembetűnő megnyilatkozása a népviselet. Színeinek visszafogottsága különösen akkor kelti fel figyelmünket, ha az ugyancsak Kolozsvár környéki kalotaszegi falvak viseletével vetjük össze.
A székelyföldi Csikszentdomokos népe pedig éppen azért fogadott fel búcsút november 2-ra, mert határában, Pásztorbükkiben 1599-ben e napon ölte meg két helybeli Báthori Endre kardinálist. A falu lakossága magáénak érezve a bűnt, ekkor fogadta meg, hogy halottak napján körmenettel keresi fel a hegy ormának közelében, a gyilkosság színhelyén felállíttatott sírkeresztet. A helyi emlékezetben így őrződik a történet:
Báthori egy pap vót, aki Erdélynek a fejedelme vót. Mikhál vajda fejit akarta venni. S akkó vót egy Ördög Balázs, Kristó… Kristály András (domokosi születésű vót), akik azt mondták, hogy ennyi és ennyi pénzétt ők elfogják, itt Szentdomokoson. Femennek ők Pásztorbükkibe. S ottan vót egy pásztor, akinek ott es vót a leánya. S amikó ők odamentek (értsd: BÁTHORI MENEKÜLÉS KÖZBEN), akkó a lovát kinnhagyta, s lefekütt, s elalutt. A lány ölibe tette a fejit. Mikó odaért Kristály András Ördög Balázzsa, akkó ők intettek a leánynak, hogy ne merjen megmozdulni, mett azonna megölik. A ló küzdött, úgy kapátt, de annyira e vót aluva, hogy nem ébredett meg. S ottan fejét vették. Aztán aztán, amikó etemették, nőtt ott egy nagy-nagy nyírfa a sírján. S úgy monták – nem tudom mennyi ideig – a nyírfa tövibő vér folyt ki. Vér bugyogott ki. S azt monták, hogy az átka Szentdomokosra maratt: hét évig csak csengő kóró teremjen itten! Egyeb semmi! S akkó fogatták fel a búcsut, hogy Mindenszentek napján búcsujárás lesz oda Pásztorbükkibe.*
Az emberi jelenségnek archetipikusan dualisztikus felfogása a magyarság kereszténység előtti vélekedéseiben is megtalálható, s töredékeiben máig megőrződött. Eszerint az ember egyrészt a látható, kézzel fogható, a napi életben tapasztalható anyagi minőségből és az azt mozgató, meghatározó, közvetve érzékelhető, az öt érzékszervvel csak rendkívüli körülmények között megfigyelhetőnek vélt szellemi minőségből áll. Az előbbit mulandónak, az utóbbit pedig maradandónak, halhatatlannak képzelték. A kereszténység előtti magyarság a léleknek legalább két minőségét, összetevőjét különböztette meg: a lélegzetlelket (pára, lehelet), amelyet lényegében az életfunkciókkal azonosított, s a képmáslelket (vagy árnyéklelket), amely inkább a személyes adottságokat, mentalitást és karaktert határozta meg. Az utóbbi időlegesen – súlyos betegség, önkívület, álom állapotában – elhagyhatta a testet, s oda visszatérhetett, míg ha az előző távozott a testből, az egyet jelentett a halállal. Ezt a képzetet őrizték meg a szólások: kiadja a lelkét, kileheli a lelkét, kiajánlja a lelkét, kirepül belőle a lélek. S ezt fejezi ki a durva, de szemléletes kiszólás: kifingott a világ kéményén. A lélegzetlélek az utolsó sóhajjal távozik. Ilyenkor – a hagyományok szerint – látni is lehet: pára formájában, vagy galamb, lepke, méhecske alakjában. Az ösztönösen megőrzött hagyományokat figyelve, melyek a halálnemekhez, illetve a halálesetekhez kapcsolódtak, feltételezhetjük, hogy mielőtt népünk kapcsolatba került volna valamelyik nagy vallással – akár az iszlámmal, akár a kereszténységgel – lélekhite részletes és sokoldalú volt. Erre engednek következtetni egyrészt az ázsiai török és paleoszibériai népek és a finnugor rokonnépek hiedelmei, s az az általános megfigyelés, miszerint a természeti népek túlnyomó többségének igen bonyolult lélekhite volt, kidolgozott halottkultuszának megfelelően. Itt arra utalok, hogy a paraszti beszámolók túlnyomó többsége a fej, a máj, valamint a szívsérülést, illetve a vér elfolyását tartja halált okozónak. Ennek s a nevezett testrészekhez, illetve a vérhez fűződő képzeteknek megfelelően talán feltehető, hogy többféle s e szervekhez köthető vagy a főként e szervekben rejtőző életerő-lelket különböztettek meg a magyarok is.
A kereszténység a hagyományos hiedelmeket leegyszerűsítette a testre és a lélekre, s részletesen kidolgozott lélekhittel, túlvilágképpel egészítette ki. Részben a hagyományok töredékes továbbéléséből, részben a laikus módon félreértett, továbbképzett keresztényi tanításokból alakulhatott ki az az összetett lélekképzet, amelyet a magyar parasztság a magáévá tett, amely azonban már nagyjában-egészében megszűnőben, feledőben van. Ezt a komplex hagyománykört itt nem a történeti egymásra rétegződés, hanem a halottkultuszban betöltött szerepe szempontjából vizsgáljuk.
A halál – a népi elképzelés szerint – az a pillanat, amikor a lélek végérvényesen elhagyja a testet. A temetkezési szokások során sok hagyományos cselekvés, eljárás, kifejezetten vagy közvetve, ennek a testből szabadult léleknek a biztonságát, gondviselését és útra bocsátását szolgálja, ugyanakkor azonban a továbbélők védelmét és nyugalmát is biztosítja e lélekkel szemben.
Mivel a szokások ismertetésekor már szó esett azokról a cselekményekről, amelyek a lélekkel kapcsolatosak, itt csak mintegy összegzésképpen állapítjuk meg, hogy a hiedelmek szerint a testet elhagyó lélek a temetésig a házban vagy a szobában időzik, ott, ahol a holttestet felravatalozták: a fej közelében vagy a mestergerenda alatt. Csángó hiedelmek szerint pedig az eresz alatt, s onnan kell kiimádkozni. A koporsó lezárásakor, illetve az udvarra vitelkor a lélek a koporsó fedelére ül, s ott marad a temetőbevitel során is. A temetés végeztével a frissen felállított sírjelre ül, ha nem maradt kint a temetőkapuban az előtte megholt lelkét őrségéből leváltani.
A frissen szabadult lélek estig vár a sírján. Éjszaka hazalátogat. Ahogy országszerte mondják: megköszöni a szállást. Ezért, ahogy szó esett róla, már a torban is több helyen hagynak számára egy helyet, s terítenek is neki.*
A különböző hiedelemmondák és hiedelemtörténetek szerint a halott lelke egy-hat hétig még a falu körül kóborol, bolyong. S hol ennél, hol annál az ismerősénél, rokonánál, barátjánál vagy ellenségénél tűnik fel. Ahogy mondják: rendezi adósságát. Baranyában a temetés utáni harmadik napon várják haza. A lélek este, éjfélkor jár, s általános hiedelem szerint első kakasszóig, pirkadatig maradhat – de a Nap sugara nem érheti.
Például az enyém lányom azt mondta, mikor meghalt:
– No, anyukám, majd én eljövök magáho. – El is gyött!
– (Hogyan?)
– Úgy, hogy a kislány fölé állott, meg az annyát simogatta. Oszt az annya, a feleségem azt monta:
– No, jó van, szépjányom! – úgy szokta. De ez való igaz vót, mert a zárt ajtón is begyött. Oszt odabe zörgött, odament a kislyán fölé, azt megsimogatta, akkor az annyán is végighúzta a kezit, de mán hideg vót a keze. És akkor azt monta az annya:
– Jó van fiam, – aszongya – csakhogy eljöttél, csak már tudom azt, hogy itt vótál. A kicsinek nincsen semmi baja, – aszongya – eszik, pisil, alszik.
Csak a vót a bánat, hogy az annyát meg se szopta.
(Mátraderecske, 1976.)
Tesznek egy fehér gyólcsot a fejéhez (a halottéhoz a ravatalon). Két méteresz. Kötik meg kettőbe, sz fogják úgy cérnával, hogy tudják felakasztani. S azon a gyólcson ül a lelke. Van ott egy kép isz egy szentkép, azon a gyólcs. Ott ül a lelke. Ő nézendi ő tesztit, hogy mibe ült ő lelke. S ő töpi, ha nem volt munkás ember. Akkor töpi:
– Mennj el innen büdös, rothadt! Nem tudtál megmunkázni! Nem tudtál megmunkázni! Rothadt vagy, büdes vagy! – Sz ő lelke töpi magát.
Addig ott ül, amíg kivitték a holtat a házból. Azt a gyócst teszik fel a keresztre. Vannak sok keresztek: Ezkel viszik ki a holtat. Van az első: Krisztus. Aztán a Ján-kereszt. Aztán a Fekete-kereszt, azt a gyócst kötik fel erre, azon ül a holtnak a lelke. Aztán viszik ki a temetőbe. Sz akkor azt a gödör fölé a keresztre kötik. Vaj, visszaviszik a templomba, sz azokból csinál a tisztelendő úr inget amelyikben könyergi az Urt, vaj eláldoz münket.
Amikor jő ki negyvened napra a lélek a gödörből, akkor abba törölközik meg, abba törli az izzadszágot. (De ezt a tisztelendő nem mondja soha es, úgy kaptuk a vénektől.) A lélek ott ül azon a kereszten azond a gyócson. Úgy lehet amint Krisztus Urunk vitte a keresztet a Kálvár hegyén, ők isz kell hordozzák sz törülközzenek meg. Mind a Veronika isz, megtörölte nekije. Azmijánd kell hogy legyék nekijek. A keresztet ki kell vigye Kálváriánd, hogy vitte ki Krisztus. Mük isz úgy ki kell vigyük. Egészen ki kell vigyük.
(Ploscuteni, Románia, 1980.)
Figyelemre méltó, hogy a hagyományok megőriztek olyan sajátos elemeket, amelyek a haláltól a temetésig mintegy módot nyújtanak a halottnak, illetve a léleknek, hogy ő maga szóljon a továbbélőkhöz. A halott nevében elmondott, illetve leírt szövegekre gondolok itt. A halál utáni tükörletakaráshoz az ország több részén használnak olyan kendőket, amelyekre a halott nevében fogalmazott szöveget hímeztek. Némi fényt vethet erre a hagyományra az a moldvai csángó hiedelem, amely szerint a halál után a lélek – náluk tiszta fehér – tükörletakaró kendőre ül, s onnan szemléli megvetően az előtte fekvő tetemet: addigi börtönét.
Általános szokás: a halott egyes szám első személyben elmondott búcsúzása portájától, kikísérőitől temetése napján. Végül gyakran a sírjelek felirata is – különösen fiataloké – úgy van fogalmazva, hogy abban maga az eltemetett szólítja meg az élőt s mondja el a szövegben sorsát és halálát. Megjegyzendő még, hogy a paraszti beszámolók szerint a halottlátók is gyakran egyes szám első személyben, a halott nevében beszélnek látogatóikhoz.
A különböző hiedelmekben s a népi tudatban is összemosódik a lélek amúgy sem egyértelmű alakja a kísértettel, a lidérccel, sőt a kisasszonnyal s más természetfeletti lényekkel is. Különösen a Dunántúl északnyugati részén gyakori a hiedelemszövegekben, hogy halottat mondanak ott, ahol másutt lélekről beszélnek. Ennek oka minden bizonnyal egy másik – feltehetően német közvetítésű – hiedelemkör: az élő halotté, illetve élő holttesté.*
A lélek – lilök, lélök – általában nem látható, csak következtetni lehet rá, hogy jelen van. Leginkább abból, hogy nagy zajt csap. A cserépedényeket mind leveri a földre, de azok nem törnek el. Kopogtat a mestergerendán, a padláson. Megreped a lámpaüveg, csörren a pohár, pattan az ajtó. A vizesedényekben felkavarodik a víz, s más váratlan, hirtelenében meg nem magyarázható események történnek az élők körül.
Van, amikor csak árnyékként tűnik fel a lélek, azonban alakot is ölthet. Általában magáét a halottét. Leggyakrabban csak térdig látható. Többnyire fehér lepelben, a szemfedőben. Olykor ugyanabban a ruhában mutatkozik, amelyikben eltemették. Arca vagy árnyékban van, vagy feltűnően fehér, innen a szólás: olyan sápadt vagy, mint a hazajáró lélek. Viselkedése, járása, szava – ha van, ki szóra tudja bírni – olyan, mint az elhunyté. Ütés, golyó nem fogja, csak ima vagy éppen káromkodás. A lélek – de még inkább a rossz lélek, a kísértet – felveheti minden háziállat alakját, kivéve a galambét, amely a Szentlélek jelképe. Tárgyakká is változhat: például kocsivá, tüzes kerékké, marhabendővé, hordóvá, létrává, lánggá, lámpává. Ha az ember nem is ismerné fel azonnal, a kutyák mindig észreveszik s ugatják, vonítják, faldosva kísérik, de nem árthatnak neki.
– Hát mán én most 71. esztendős vagyok. De mán nagyanyánk beszéte, hogy mi történt velük. Ha emlékeznék, szentség isten! Mer ő sokat mesét nékem, mint gyerekeknek, hogy hó járt most a dédnagyapád, meg tudomis én.
– Fiam – aszongya –, elment kaszónyi, úgy hajnalba. Nem is hajnalba, mer óra se vót akkor mindenkinek. Tán mintha körülbelül 12 óra közt mehetett el. Vitte a kaszót a vállán. Ment a rétet vágni. Hát utána ugrott egy kis geda. Szarvasgeda.
– Gyere gedókám – aszongya -, majd elvezetlek a jó legelőre, majd te is eszel! Majd eszel ott, ahol én vágok! Menek kaszónyi. Hát a geda ment is vele egy darabig, mikor kiérnek a lefele, ahol kifordul a kocsiút, ott vót egy nagyon nagy topolya fa.
– Na – mongya –, most erre menünk.
Hát a geda hogy szaladott, mindig szurgálta az öreget.
– Ereggyél el, az anyádnak… Hát én még azt akarom, hogy te gyere a jó legelőre, te engemet meg bántassz, szurgálsz? – összeszitta az öreg. Hát, ahogy vágta vóna le a kaszóval, hogy majd levágja a sarjút, nem engedett a geda neki. Nem engedett a geda, úgy hogy mindég szurgálta őt, meg fel akarta taszítanyi, meg mindenhogy. Hát nem tutta az öreg, hogy mennyi idő vót, de ők aszt állították, hogy még biztos 12 óra közt lehetett.
– Na – aszongya –, nem menek sehova! Nem megy! Hát akkor leülök – aszongya – egy zsombékra.
Vótak ott olyan hangya zsombékok, meg határzsombikok, ugye kijé meddig vót, a határnak a zsombika. Leütt arra. A geda leütt vele szemközt. Oszt úgy űttek. A geda messzebb űt. Ő nem tudott izé, emenekülni tőle sehogy. No, osztan akkor aszongya, mikor kukurikolt a kakas, a geda eltünt. Szóval az tovább nem vót.
Akkor ő már elment a rétibe, és vágta a rétet lefelé, hogy majd hazaviszik a magukét a saját portájukra. Mikor vágta, mondta:
– Jaj, de jó lett vóna – aszongya – egy cigaretta is. Akkor rágyuthattam vóna, meg egy pipa is, me' dohány lett vóna, de gyufa nem vót. – Aszongya. – Na, ahun gyün már egy cigarettás ember. Ugyan a fődjibe, az övébe, akit ő vágott. Na, oszt akkor láttya, hogy közeledik hozzá, de a tüzet úgy szórja, hogy szinte megint megremegett tőle. Nem elég vót előbb a geda? Nem. Megint gyött a tüzes ember. Ember vót, tüzesen. Úgy szórta magábó a cikrát. Ilyettyibe nem tudott neki semmit se szónyi, csak aszonta neki, hogy:
– – Dicsértessék a Jézuskrisztus! Aggyék a jó isten jóreggelt a tüzes embernek!
Az tovább nem vót tüzes! Csak aszonta neki az ember, hogy:
– Köszönöm szépen fiam, hogy ezt mondottad, mer még a világ mindég tüzesen jártam vóna. Mer az életemben nem köszöntem ilyesmit soha senkinek.
Ezt mind emlegette nekem a nagymamám, de hát ugye mán ő is oda van a másvilágon, meg amazok is oda vannak.
(Mátraderecske, 1976.)
A lélek lehet jó vagy rossz szándékkal az élők iránt. Vannak, akik megfelelő szavakkal szóra bírják, s el is küldik. A lélek legtöbbszőr valamilyen félbemaradt dolgot – rendszerint örökség méltányos elosztását, elrejtett s meg nem talált pénzt, adósságot – akar elintézni vagy az élők segítségével rendezni. Ilyenkor nem szabad tőle megijedni, hanem keresztvetés után azt kell mondani: Minden jó lélek dicséri az Urat!, amire a lélek rendszerint azt válaszolja: Én is dicsérném. Meg kell kérdezni: Mit akarsz? Erre a kérdésre vár a visszajáró lélek, hogy elmondhassa kívánságát, követelését, felvilágosítását. Ha azt teljesítik, azután többet nem kóvályog az élők között. Megnyugszik, lenyugszik, elcsendesül. Van, amikor imát, misét, gyertyát kér, mert valamilyen – rendszerint a családtagok által nem ismert – bűnért vezekel a túlvilágon, s a szent szó segít neki. Gyakran csak vigasztalni jön azt, aki nagyon sokat emlegeti, siratja, hogy megmondja neki: a sok könnytől átázik a ruhája, hagyjon fel a siratásával. A halott anya visszajár gondját viselni árváinak vagy a hajukat fésülgetni.
A kereszteletlen gyerek lelke sem nyughatik: félresírdogál. Temető, árok mellett hallatszik panaszos hangja. Az arra járóknak meg kell keresztelni, s akkor elhallgat. Ezért például Mezőkövesden azokat az újszülötteket, akiken a bába látta, hogy igen gyengék s a keresztelőt nemigen érhetik meg, azokat ő maga keresztelte meg Isten nevében, hogy kereszteletlenül ne kerüljenek a másvilágra. Ezt mondják bábakeresztségnek.
Csángó vélekedés szerint a szerencsétlenségben váratlanul elhunytak, öngyilkosok lelke addig kóborol a földön, ameddig élnie kellett volna. Külön hiedelemmonda-típust alkotnak az életben a határkövet elszántó, áthelyező földmérő, inzsellér, béres alakja köré szövődött történetek.
Az élőkhöz rossz szándékkal közeledik az olyan kísértet, amely valamilyen nagy bűnös halott lelke. Ezzel az úton járó a keresztutaknál, a temető mellett vagy benne találkozhat, vagy láthatja őket éjszaka, rejtélyesen működő, egyébként elhagyott, romos, vagy csak egykor létezett malomban, házban, kastélyban. A kísértetek jajgatnak, rínak. Megszólítják, eltérítik, elfárasztják, eltévelyítik, meghurcolják, félrevezetik, elkísérik az élőt. Ha lovára, kocsijára veszi az élő, akkor azt megfárasztják, megterhelik, nem engedik haladni. Ők azok, akik az éjféli temetőbeli templomokban, kápolnákban miséznek, körmenetet járnak, keresztútnál vonulnak, vagy kivilágított házban mulatnak. De ők azok is, akik az otthon ágyában fekvőt megnyomják, megfárasztják, mint a boszorkányok. Védekezni ellenük úgy lehet, mint a lelkek ellen, vagy pedig bal kézzel lehet megütni őket. Azon sincs hatalmuk, aki sapkáját, kabátját hirtelen kifordítja.
A halottak lelkét meg is lehet idézni akkor, ha valamit meg akarnak tudni tőle, vagy nagyon bánják elvesztését hozzátartozói, s nagyon hiányzik nekik. Ez azonban kockázatos vállalkozás, mert a halottat nem jó zaklatni. Hiszen ha sokat emlegetik, nevének említésekor is mindannyiszor fordul egyet a sírjában. De azért sem tanácsos felidézni, mert alakjában rendszerint a gonosz jelenik meg, s elgyötri, beteggé teszi a halott után sóvárgót.* Ilyen a csángóknál számon tartott lidérc, akinek alakja mindig arra hasonlít, akit felidéznek, de lólába, patája van. A halott férj, vőlegény, szerető képében visszatérő lidérc képzete hiedelemmondák önálló csoportját alkotja: a halott vőlegényét.*
A hét héten át keddenként tartott böjt eredményeképp – a Bodrogközben így tudják – álomban meglátható a halott, s lehet is beszélni vele. Megidézhető mágikus eljárásokkal is: ruhája főzésével, sírkeresztjének eltüzelésével vagy a keresztje tövében kása főzésével.
A halott lelke a hatodik-hetedik héten, más hiedelmek szerint a harmincadik-negyvenedik nap után megindul a túlvilágra, s immár végképp eltávozik az élők közül. Csak az nem indulhat meg, akinek valami nagy vétke volt földi életében, amely nem engedi nyugodni. Ezekből lesznek a hazajáró lelkek, a kísértetek. A hazajáró lélek, a kísértet hiedelmeit racionalizáló népi magyarázat szerint azonban: a rosszat a másvilágról nem eresztik, a jó meg nem kívánkozik vissza.
Népünk körében ma már igen bizonytalan a halottak hazájáról megőrzött elképzelés. Pogány és keresztény elemek egymásba szövődéséből, egyéni fantáziából, valamint profán elképzelésekből tevődik össze a kép. Maga a túlvilág, másvilág elnevezés ősi elképzelésekhez kötődik, miszerint a holtak hazája az élőkétől különböző, más világ, amely az élők birodalmán túl van. Az út oda – baranyai hiedelmek szerint – tüskön-bokron, vizeken, hegyeken át vezet. A lélek aztán elér a Jordán vizéhez, itt benne megfürödve tisztul meg először, hiszen a keresztényi tanításoknak megfelelően, a lélek sorsát földi tettei határozzák meg, s bűneitől tisztulnia kell.
Itt ki kell térnünk azokra a hagyománytörténetekre, amelyekből arra következtethetünk, hogy vannak a lélek elindulásával kapcsolatban más elképzelések is. Gyakori hiedelem, hogy a halottért, haldoklóért valamely korábban elhunyt hozzátartozója, rokona jön el, fogadja a halál pillanatában és kíséri el az ő birodalmába. Buzgó katolikusok hiedelmei szerint Szent Mihály úr a lélekvezető, sőt ő az, aki mérlegeli az elhunyt jó és rossz tetteit, s ő lesz az, aki majd az utolsó ítéleten a halottakat felserkenti. Baranyai hiedelmek szerint a lélek Gábriel arkangyal ajtajához érkezik, aki bebocsátja az Úristenhez vagy a purgatóriumba, vagy éppen a pokolba küldi azt, aki oda szógál.
A léleknek tehát számot kell adnia. Ítélet tartatik felette. Mérlegelik tetteit. A döntésnek megfelelően kerül a mennybe, a tisztítótűzbe, a pokol tornácára – a limbusba – vagy a pokolba.
A tisztítótűzben – a bukovinai csángóság nyelvén a bocsánatos tűzben – olyképpen ég az ember lelke, mint az arany. Úgy emelkedik egyre feljebb, ahogyan ég ki belőle a bűn. A lángok tetejéről az angyalok viszik fel a mennybe. A kisgyermek csak éppen átrepül a tisztítótűz lángja felett, hogy az eredendő bűnt leégesse magáról.
A pokol mélységes mélyen van a föld alatt. Ott örökös-örökkétig ég a tűz. A szatmári magyarság képzetei szerint a pokol nagy tűz, de ennél nagyobb a kénköves tavon a gyehenna. Bukovinai csángó elképzelés szerint hét pokol van. A legalsóban szenvednek a legnagyobb bűnösök, akik onnan soha nem szabadulnak. A legfelsőben rövid ideig tartózkodnak a lelkek, ez a purgatórium. A pokol válogatott kínjai közé tartozik az örökös szomjúság, a forró olajban, szurokban való főzés, a fürdés a fekete kénköves tóban, a pörkölődés a kénes tűzben. Kígyók, békák, viperák rágják, szívják az elkárhozottat. Bőrét átluggatják, nyúzzák, testét sózzák, szívét átnyársalják, szeme világát kiszedik. A tolvaj kezénél van felakasztva. A pletykálkodó fehérnép a nyelvén lóg. Az anya, aki magzatát elhajtotta, annak húsát eszi, de az soha nem fogy el. A kínoknak soha nincs vége, mert nem lehet meghalni. Mindig szeretnének valamit mondani, de nem jut eszükbe, hogy mit: Jézus nevét. A pokol szögesdróttal van körülvéve, senki nem menekülhet. A legalsó szinten egy óra egyre ezt üti: So-ha töb-bé. – Mind-ö-rök-ké! A pokol víziója megegyezik a kereszténység által részben adoptált, részben kiépített pokolképpel. Leírása közben az adatközlők mintha megfeledkeznének arról, hogy a test nélküli lélek kerül oda, s felsorolják mindazt a válogatott rettenetet, amelyet életük során emlékezetből, szemtanúként vagy személyes tapasztalatból megismertek – egészen az első világháborúban elterjedt drótkerítésig, szögesdrót akadályokig.
Aminthogy a pokolba széles, jó út visz, a mennyországba éppenséggel keskeny, tövises ösvény vezet. A mennyország az égben van, a mennyben. Hét ég van a bukovinai csángók szerint. A hetedikben található a Nap és a csillagok, és itt ül az Atyaisten aranyos székben.
A legalsóban a Hold. A kapunál Szent Péter áll. Két kulcsa van: az egyik a mennyhez, a másik a pokolhoz. Kit-kit oda irányít, ahová érdemes.
A mennyben patakokban folyik az örök ifjúságot adó víz. Mindig szól a zene: Szent Cecília orgonál. Bőséggel van tej, méz, nem kell koplalni. A mennyei boldogságot a mindennapi paraszti beszédben ritkán használt jelzők halmozásával fejezik ki: jóság, édesség, öröm tölt el mindenkit, míg a bent lévőket a szépség, fényesség, tündöklés jellemzi. Azért a háborús élmények itt is belopakodnak: akiket a földre küldenek angyaloknak, azoknak a trénkocsi kijár ám ott mindig.
Hogy mekkora a mennyország? Amióta áll a világ, mindég belefér a nép, akkora.
A lelket nem lássa senki. Mikor meg foga halni, úgy van (a túlvilágon) mint itt is. Pontosan. Az uram jő haza. Pontosand úgy van, hogy ő járt hondeli. De ő teste el van rothadva. De lelke a Jóisten előtt úgy menend, mind csak úgy. Ez a testünk elrothad a másvilágon. Ott se nem eszek, se nem iszok, csak imátkozok. Kérjük a Jóistent.
De ha bémenend purgatorba, akkor szenvedünk.
Ha bémenen a koporba, ott nem még szalad ki! Onnan nem jő ki senki: S azmijánd én sírtam, hát bemegyek én oda a tiszta pakurába! Úgy isz lehet bémenni oda, csak akarjunk csinálni rosszat. Vagy lopok. Csánok rosszakat. Rontom másziknak e házát. Akkor én semmi jót nem veszek el amiért jót csináltam. Mind csak oda menek bé! Mind csak ott fővek a pakurában! Állandóan jajgatni. Fogait össze-vissza csikorissa. Abba a nagy szajditászokba. Az ott legrosszabb: Sz az ki elnyéri, odamenend…
Métt ül negyven napig a gödörbe? Ott van mindegyiknek a purgatórium. Ott ég, amíg ki nem ég belőle az egész vétek. Ha nincsen mitt égjen, memend bé egészend az égbe. Ha nincsen erősen szenvedni vétek. Krisztusz isz haladott a tűzbe-lángba. Sz mink isz kell haladjunk. Ha vannak vétkek, akkor ki kell szenvedjük.
A purgatorba szenvednek még ezer esztendeig isz. Gyet hogy ez a föld végzett mindenvel, akkor nem még szenved az isz. Akkor megérett az isz. Akkor mondják majd: – Kéjjetek fel holtak, sz feküdjünk le mink! Világ végén ez a föld el kell égjen, hét singet. Sz bújjék bé pincébe, sz ott isz kapja meg az a tűz. Az égből jön le a tűz…
Gyet, bétőtt pontosan negyven nap, akkor én még megálmodtam uramot. Elmentem oda a keresztyéhez, elmenek én a gödréhez oda álmamban. Én mind csak sírtam őt. Volt még egy nagyobb testvérem ott, sz még egy szomszédasszony. Sz mind szirni, szirni, szirni őt. Menyek, hogy szirjam: gödre üres. Mint amikor megfüstölték-e gödrit. Tiszta üres volt, de úlyan, úlyan tiszta volt a gödre, mint e fal! Akkor mondom:
– Jaj, Jóska hol vagy? – Akkor ő mondja, itt veri a hátomat hátul:
– Né! Itt vagyok Ilana, mért sirc? Imán nem még ülek e gödörben:
– – Há ho ülsz Jóska?
– Há hond ülök vélled. Én nem még ülök gödörbe. Én nincs mit csináljak a gödörbe többet, én hond ülök vélled, s a gyermekekvel. Te nem látsz.
Mink nem látjuk őket. Ők a másvilágond vannak, mink vagyunk ezend a világond. Ez a világ, ez nem jelent szemmit. Mük meg kell haljunk. Mink arra kell várkóznunk örökkétenig: Ma vagyunk, holnap nem vagyunk. Az a másvilági lélek nem még hal meg egyszer isz. Örökké. Mük örökké kell várjunk. Nem tudjuk az órát, mikor bétellik…
A halottak lelke örökké visszajár. Mi azt tartjuk. Ke meghalt, egy rend ruvát tartunk a házba. Ő hazaér, nincs mivel felvetkezzék. Most is van. A férjem gyet hazajön, mivel vetkezik fel.
Gyet, ha vacsorálunk sz nem említjük meg „Gyere tészisz Jóska!” Mük ha nem emlegetjük meg, akkor ő kezd szirni, sz menend ki az ajtón. De mük nem látjuk. Minden vacsoránál, italnál. Mindennél. Csak megemlítjük. Ő azzal jól van lakva…
(Ploscuteni, Románia, 1980.)
Hogy mennyire más a másvilág, azt az idő másmilyenségével is kifejezik. A pokolban lassan múlik az idő. Ugyancsak bukovinai csángó hiedelemmonda szerint, az, aki háromévi ágyban fekvő betegség helyett a három nap purgatóriumot választotta, igen rosszul járt, mert bár háromszáz esztendőnek érzi már a tisztítótűzben eltöltött szenvedést, ám a földön a testét még fel sem ravatalozták. A mennyországban éppenséggel gyorsan múlik az idő. Az egyik történet szerint egy nap a földön ott egy évnek felel meg. Más hiedelmek úgy tudják, hogy egy földi óra száz mennyei nappal egyenlő.
Mindezeket meggondolva érthető, amikor hívő katolikus palóc asszonyok fohászkodva így térnek napirendre egy-egy kellemetlenség felett: Bár itt büntess, csak ott kedvezz! A túlvilági hiedelmek mellett – amelyeket elsősorban az asszonyok ápolnak s tartanak fenn – gyakran hallani férfiak szájából azt a felvilágosult vélekedést, hogy a pokol itt a földön van, s a mennyország es itten van. A hiedelemmondák egy csoportja arról szól, hogyan vitatkoznak arról, hogy van-e túlvilág, s hogy hogyan van ott a lelkek sora. A korábban meghaló jelentést tesz az élőnek arról, hogy van, de másmilyen, mint gondolták.
Külön, kimunkált képzetköre van az élők túlvilágjárásának, látogatásának a halottak között. Ez az archetipikus elképzelés különböző hiedelemmesékben, hiedelemszövegekben maradt fenn. Szerepel népi álomtörténetekben, a leánya siratását túlzásba vivő anya hiedelemtörténetében, a halott barátnál tett látogatás meséjében, és azokban a történetekben, amelyekben természetfeletti képességű személyek szerepelnek. Így a táltosok, de még inkább a halottlátók, akik három, hét, kilenc napig tartó betegség, eszméletvesztés, elragadtatás során a túlvilágon járnak, s beavatást nyernek az ottani törvényekbe. Ezután öntudatra ébredve – ha a saját akaratuk ellenére is – éppen olyan természetes kapcsolatot tartanak fenn a halottakkal, mint az élőkkel.
A túlvilágra bepillanthatnak a tetszhalottak, akik azonban életre kelve elfelejtik látomásaikat.* Beregi hiedelmek szerint kiváltságos embereknek megadatik, hogy még életükben meglássák a túlvilágot.* A gyürei leány tizenegy napig volt elragadtatva. A tizenkettedik napon aztán beszámolt róla, hogy Jézus vezetésével bejárta a mennyet és a poklot, s az ezután hozzájárókat istenes életre intette.*
A legrészletesebb ismereteink azonban azokról a tudó, látó, mondó asszonyokról – ritkán férfiakról – vannak, akik paraszti foglalatosságuk mellett, a nekik tulajdonított különös képességük alapján közvetítenek élők és halottak között. Ezek a halottlátók tehát népi specialisták, akik a paraszti közösségben élve tágabb társadalmi környezetük igényeit elégítik ki, s így szervesen kapcsolódnak a hagyományos paraszti halottkultuszhoz és gyászhoz.
A következőkben – 1907–1978 között gyűjtött – szövegek elemzése alapján megkísérelem a halottlátó hagyományos tevékenységét megvizsgálni. Ezek az adatok tehát nem ellenőrizettek – verifikáltak – az erre hivatott tudományok – pszichológia, pszichiátria, szociológia, jog, társadalomigazgatás – által. Azt szemléltetik, amit a paraszti vélekedés igaznak és hasznosnak tart.
A halottlátó alakja és tevékenysége az egész magyar nyelvterületen ismert.* Úgy tűnik azonban, hogy több adat maradt fenn az Alföldön, Erdélyben és a moldvai csángók között működőkről. E munka alapjául szolgáló adatok Északkelet-Magyarországról származnak – a Mátra, Bükk, illetve a dél-borsodi Mezőség, Taktaköz, azaz főként a palócok, barkók, illetve a matyók által lakott területről. E területen az alábbi falvakban ismertek halottlátókat, ahol nevüket is fenntartotta a hagyomány, itt azt is feltüntetjük:
1. Aldebrő
2. (Eger) Bakta
3. Bekecs: Nagy Márta: 1895–1938
4. Besnyőtelke
5. Borsodszemere
6. Diósgyőr: T. Gyuláné (V. Ibolya): 1894–1974
7. Dormánd: cigány (anyósától örökölte)
8. Eger
9. Görömböly: Burján Mihályné (Petrovics Erzsébet): 1886–1957
10. Hejőcsaba: Kozákné: 1900–(?)
Sopp Marcsa: 1910– (1930–1940) –197?
11. Mezőkeresztes
12. Mezőtárkány
13. Miskolc
14. Novaj: Hegyi Józsefné (Nagy Katalin): 1862–1919
15. Sárospatak: Vig Jánosné: ?–1944
16. Putnok: Csala (Saláta) Keleti Józsefné (Vécsei Jolán): 1923–)
17. Szemere: Németh Pálné ([Kós] Bukta Borbála): 1835–1910
Németh Máté: 1883– (1913, Amerika) –?
18. Szihalom: Ittes Józsefné (Ferenc Mari): 1860–1930
Póta Anna
19. Taktaköz: Smocer Istvánné (Bodnár Magda)
20. Tiszafüred
Ezeknek a halottlátóknak a tevékenysége a 18. század közepétől napjainkig ismert. Lakóhelyükön keresték fel őket. Vonzáskörük tulajdonképpen egész Kelet-Magyarországra kiterjedt, de a Dunántúlról is jártak hozzájuk. Mivel általában lakhelyükön, saját házukban fogadták látogatóikat, így rendszerint csak a falujuk szerint nevezték őket – a dormándi asszony, a szemerei asszony, a putnoki asszony –, s valódi nevüket inkább csak a falubeliek tudták.
Előfordultak közöttük olyanok, akik vándorolva házaltak tudományukkal.
Kivételnek számít a halottak üzeneteit írásban, túlvilági levél formájában, minden bizonnyal városi, spiritiszta hatásra közvetítő diósgyőri tudalmas asszony.
A lakhely szerinti megnevezés mellett – vagy azt kiegészítve – a következőképp hívták őket:
– túdós, túdós asszony, tudalmas asszony,
– látó, látó asszony,
– mondó asszony, beszélgető (s) asszony,
– újabban jósnak is mondják.
Néhány adatközlő úgy tudja, hogy a látók a halottakról beszélnek csak, a túdósok azonban az elveszett tárgyakról is. A túdós, tudó jelző a természetfeletti képességekkel rendelkezés különleges adományára utal, s ilyen tekintetben a halottlátót a tudós pásztor, kocsis, bába, molnár, vadász, kertész, méhész, pap, koldus különleges tudománnyal rendelkezők sorához közelíti. A látó, a halottlátó azon képességére utal, hogy látomásként jelennek meg előtte a halottak, látja azt, amit a többi ember nem. A beszélgető, mondó jelző azt fejezi ki, hogy a különös látomását szavakkal közvetíti a halottlátó az élőknek.
A halottlátók zömükben nők, igen ritkán akad közöttük férfi. Ilyen kivétel területünkön a szemerei Németh Máté, aki azonban igyekezett megszabadulni tudományától, s – abban a hitben, hogy a nagy vízen való átkelés közben elveszíti tudását – 1913-ban, harmincéves korában kivándorolt Amerikába, amire ugyan minden bizonnyal alaposabb oka is lehetett.
Tudományukat rendszerint serdülőkorukban nyerik el. A leggyakoribb beszámolók szerint a kiválasztott – aki eladdig nem különbözött társaitól – váratlanul beteg lesz, hosszú (háromnapos – egyhetes) álomba merül. Álmában a túlvilágon jár, s a halottak kényszerítik őt a tudomány átvételére. Vagy a mennyországban jár, s Szűz Máriától kapja tudományát. A hosszú alvás a külső szemlélőket a tetszhalál állapotára emlékezteti. Többeket el is akartak temetni ilyen állapotukban. Maguk az alvók arról számolnak be, hogy álmuk kínzó, ijesztő, nyomasztó volt, s kimerülten ébrednek, mint egy betegségből. Mások, éppen ellenkezőleg, kellemesnek ítélik, s úgy emlékeznek vissza hosszú alvásukra, mint a különös boldogság állapotára. E hosszú, átváltoztató, tudományba avató önkívületi állapotot általában elragadtatásnak, rejtezésnek nevezik.*
Kevesebb közlés számol be arról, hogy a tudományt anyjától vette át a halottlátó, például csók és kézfogás által. Ugyanakkor általános meggyőződés szerint a tudomány nem örökölhető vér szerint. Különösségként tartják számon, hogy a dormándi cigányasszony anyósától örökölte volna képességét.
Néhány adat utal arra, hogy a tudományt valami nagy könyvből olvasta volna ki a halottlátó. Az ilyen – a tudomány megszerzését a könyvből való tanuláshoz kötő – hiedelemmonda-elemek a garabonciás diák személye felé közelítik a halottlátó alakját.
Így kevés adat számol be az olyan hirtelen, csodás változásról – tükörbe, szentkép üvegébe nézve halálfejet lát a kiválasztott saját arca helyett –, amelynek révén egy pillanat alatt nyeri el a tudományát.
A halottlátó megszerzett tudományától csak halála révén szabadulhat, s addig eleget kell tennie különleges elhivatottságának. Akkor is, ha ezt ő maga nem szívesen teszi. Így vannak olyanok a kiválasztottak között, akik nem felelnek meg tudományuknak, s néhány év múltán meghalnak, vagy elmebetegek lesznek, s így képtelenek ellátni feladatukat.
A halottlátók – tudományuk megszerzése után is – gyakran esnek napokig tartó alvásszerű önkívületi állapotba, melynek során külső ingerekre egyáltalán nem reagálnak. A néphit szerint ez idő alatt találkoznak az elhunytakkal, s átveszik tőlük az üzeneteket.
A halottlátó tudománya megszerzése után éppúgy látja, hallja a halottakat, akik állandóan vagy időről időre körülötte vannak, mint az élőket. A halottlátó olykor beszél, vitatkozik is velük. Sőt a halottak segítenek is neki, bizonyos napi feladatok elvégzésében.
A halottlátó – a hiedelemszövegek tanúsága szerint – érzékenyen észleli, átérzi a halott azon állapotát, amelybe bűnös vagy bűntelen életének következtében halála után jutott. A tisztátalan, bűnös életűektől viszolygás, undor, mintegy fizikai rosszullét fogja el, míg a bűntelenek közelében boldognak érzi magát. Ezt látogatói megfigyelhetik rajta, vagy maga közli velük. A legviszolyogtatóbb, a legsajnálatraméltóbb állapotúaknak az öngyilkosokat írja le a halottlátó. – Ezek a közlések megfelelnek a paraszti halálkép morális értéknormáinak, s mintegy új formában, élményszerűen megerősítik azokat.
A halottlátó közvetlen családi környezetéről kevés szó esik a hiedelemtörténetekben. Legtöbbjük férjes asszony, több gyermek anyja. Akadnak azonban vénlányok is közöttük, de ők különös képességüket nehezen viselik el, s mikor megítélik őket, a betegségükre utaló jegyeket hangsúlyozzák elsősorban.
Több halottlátóról tudják, hogy férje nem nézte jó szemmel tevékenységét, s igyekezett ettől eltiltani – akár rendszeres verés árán is – feleségét. A legtöbb esetben azonban a férjeknek bele kellett nyugodniok abba az általános meggyőződésbe, amely szerint a tudományt letagadni, elrejteni, tilalmazni nem lehet – s alkalmazkodtak feleségük különös tevékenységéhez.
A halottlátó asszonyok legtöbbje paraszti környezetben nevelkedett, s elsősorban földművesek vették igénybe szolgáltatásait is. Amikor nem mondott, akkor maga is végezte a munkát. Arról számos történet szól, hogy az elragadtatás, a hosszú alvás kint a határban, munka közben lepte meg a halottlátót. A halottlátók a tevékenységükből befolyt pénzt – amely, ha önálló gazdálkodók voltak, rendszerint meg sem közelítette a gazdaságból befolyó jövedelmeket – általában közös családi felhasználásra engedték át. Több tudósról úgy tudják, hogy az egyházat is támogatta.
A halottlátókat tágabb társadalmi környezete – a falubeliek – elsősorban egyéniségének megfelelően ítélte meg, s másodsorban sajátos tevékenysége, képessége alapján, mely félelmet, tiszteletet és – az utóbbi évtizedekben a gazdagodás lehetősége miatt – irigységet ébresztett benne. A halottlátók ösztönösen vagy tudatosan meg akartak felelni a megkülönböztetett mivoltukból fakadó fokozott közösségi figyelemnek, s viselkedésüket is ennek megfelelően alakították. A viselkedést szabályozó normákat igyekeztek megtartani; nem ismeretes olyan adat, amely erkölcstelen életmódjukról tudósítana. Mind általános, mind különös képességeikhez mérten igyekeztek segítségükre lenni a hozzájuk fordulóknak. Ennek megfelelően megbecsülést szereztek maguknak falujukban. Viselkedésük rendkívüli jegyeit – hosszú alvás, önkívületi állapot, bolyongás, vándorlás, szokatlan időben, szokatlan helyen tartózkodás – különös képességeikkel hozták kapcsolatba, s a személyiség e deviáns vonásait betegségként fogták fel, s ilyen alkalmakkor segítőkészek voltak. Fontos felfigyelnünk arra a tényre, hogy a hiedelemszövegek szerint általában nem akarta senki átvenni a halottlátók tudományát, ha mégis akadt ilyen rendkívüli vállalkozó, annak vagy nem lehetett átadni a tudományt, vagy pedig nem bírta, s belehalt.
A távolabbi helyiségekben, ahonnan a halottlátót felkeresték, aszerint ítélték meg őt, ahogyan a nála járt falubeli értékelte tudását: általában osztatlan elismeréssel.
A halottlátóhoz elsősorban halott hozzátartozóikkal kapcsolatos kérdéseikkel fordultak az élők, azonban – amennyire képesnek tartották erre – további különös helyzetekben is kérték segítségét.
A halottak felől érdeklődők közül elsősorban azok tekintették rendkívül fontosnak a halottlátó felkeresését, akiknek váratlanul halt meg hozzátartozójuk, s így nem volt módja halála előtt rendelkezni, illetve kívánságait kifejezni; akiknek ismeretlen körülmények között hunyt el hozzátartozójuk, s tisztázni kívánták a haláleset körülményeit; akiknek eltűnt hozzátartozójuk, s azt gondolták, hogy meghalt, de a holttestet nem találták meg; akiknek eltűnt hozzátartozójáról tudniok kellett, hogy él-e még, vagy már meghalt.
A látogatók többsége azok közül került ki, akik hozzátartozójuk halála utáni nyugalmáról nagy odaadással igyekeztek gondoskodni, vagy úgy ítélték meg, hogy a gyász méltó feladatai közé tartozik, hogy érdeklődjenek az elhunyt felől.
A látogatók kisebb része azért fordult a halottlátóhoz, mert környezetében rendkívüli eseményeket észlelt, melyeket valamiképpen az elhunytakkal hozott kapcsolatba. Azt gondolta, hogy a halott nyugalmát valami zavarja, s ez ellen tenni akart valamit. Ehhez a halottlátótól várta az utasítást.
Voltak, akik azért keresték fel a halottlátót, mert a halottal kapcsolatos – gazdasági, családi, egyéb – viszonyuk rendezetlen volt, s így külső vagy belső – lelkiismereti, etikai vagy morális – kényszer alá kerülve, a halottlátó közvetítésével remélték megtudni, hogyan rendezhetnék helyzetüket.
Rendkívüli esetekben az élőkről, a jövőről, elveszett tárgyakról tudakozva is kérték a halottlátó segítségét, aki olykor tudott is segíteni.
A hiedelemtörténetek beszámolnak alkalmasint olyanokról, akik csak kíváncsiságból, bátorsági próbából a halottlátó tudományának próbatételére, sőt egyenesen megszégyenítés végett keresték fel. Ezeket a látogatásokat a halottlátó eleve elhárította, s sokszor látogatói megszégyenítve távoztak tőle.
A halottlátóhoz indulók viselkedését bizonyos normatív hagyományok irányították. Ha valaki elszánta magát a halottlátó felkeresésére, akkor először is, valamennyi halottját emlékezetbe kellett idéznie. Több hiedelemszöveg tudósít arról, hogy a halottlátó olyan halottak jelenlétéről is beszámol, akikre elfelejtettek gondolni, vagy akikről a látogató valamilyen okból nem is tudhatott.
A helyben nyugvók sírját ajánlatos felkeresni, rendbe tenni, virágot tenni rá. A halottlátó tudományát a hozzáfordulók gyakran azzal vizsgáztatják, hogy vajon beszámol-e az indulásuk előtti kegyes megemlékezésekről.
A századelőn még gyakori hiedelemparancs volt, hogy gyalog, legfeljebb szekéren mehettek, vonaton nem, hiszen a lelkek így kifáradtak volna. Ma néhányan úgy tudják, hogy bal lábbal kell a vonat lépcsőjére lépni, s a halottakat gondolatban magukkal hívni, s úgy kell haladni, hogy ők is bírják az iramot. A halottakat egyébként is egész úton hívni és bátorítani kell.
A halottlátó falujába érkezve egyenesen a halottlátóhoz kell menni, s nem szabad esetleges odavaló rokonokat, ismerősöket útba ejteni, mert a halottak nem várnak addig.
Aki nem tartja be ezeket a hagyományokat, azt a halottlátó vagy a halott megfeddi, sőt ezek elmulasztása miatt maga a látogatás eredménytelenül is végződhet.
A hagyományos viselkedési utasítások arra ösztönöznek, hogy a halottlátónál tett látogatás után a halottak kívánságainak, rendelkezéseinek a lehető leggyorsabb időn belül, halasztás nélkül tegyenek eleget.
A hiedelemtörténetek és beszámolók nem adnak egészen pontos leírást arról, hogyan is teremt kapcsolatot a halottlátó a holtakkal. Illetve olyan közvetett utalásokat tartalmaznak, amelyekből más-más olvasható ki. Mindazonáltal a következő fő változatok ismeretesek:
– a halottakat abban az állapotban látja, ahogyan eltemették őket: belelát a sírokba, átlát a koporsón;
– a halottakat abban az állapotban látja, ahogyan meghaltak;
– a halottakat éppen úgy látja, mint az élőket, azok éppen úgy mozognak, beszélnek, gesztikulálnak, öltözetük azonos azzal, ahogyan eltemették őket;
– nem a halottakat, hanem azok lelkeit látja s hallja, következésképp azok testi tulajdonságairól nem tud beszámolni;
– csak hallja, s nem látja a halottakat.
Az a bizonytalanság, amely szerint a halottlátó a holtat magát és/vagy annak lelkét látja, illetve e látomást pontatlanul nevezi meg, megfelel annak a kettősségnek, amely a parasztság halál utáni állapotra vonatkozó hiedelmeiben általánosan megfigyelhető. Itt ugyanis minduntalan keveredik, hogy mi él tovább a halál után: a holttest (Vö.: élőholttest-hiedelemkör) vagy pedig az elhunyt lelke.
A halottlátó az elhunytak üzeneteit
– azok melléről olvassa le;
– azok szóbeli közlését meghallgatja, s azt szóban vagy írásban szó szerint vagy tartalmát összefoglalva tolmácsolja;
– a halottlátóba költözik az elhunyt, s szólal meg az ő szájával;
– a halottak gesztusaiból olvassa ki az üzenetet, s mondja el azokat szavakkal;
– nem tudja megnevezni hogyan, hanem csak érzi, mit kell mondania.
Igen kevés történet tudósít arról, hogy a halottlátó a halottat mások számára is érzékelhető módon meg tudja idézni:
– a halottlátó elsötétített szobájában megjelenik a látogatók előtt az elhunyt ködös képe;
– nem látják, de érzik, hogy jelen van a halott;
– tárgyak látható ok nélküli megmozdulásából következtetnek a halott jelenlétére.
A halottlátó a halál után közvetlenül nem tud kapcsolatot teremteni a halottal. Az egészen friss halottat még nem látja, mert az még azon a helyen bolyong, ahol életét leélte. Régen – általában huszonöt éven túl – elhunyt halottal sem tud már érintkezésbe lépni, mivel az már elfoszlott, elporladt, illetve eltávozott, semmivé vált. Minél régebbi a halott, annál ködösebben, bizonytalanabbul látja.
A halottlátóhoz általában a látogatókkal egy időben „jönnek el” halottai. Előfordulhat azonban, hogy megjelenik a halott, de a hozzátartozója – aki időközben meggondolta magát – elmarad. Ugyancsak előfordulhat, hogy a hozzátartozónak várnia kell halottjára, mert annak vagy túlságosan messziről, távoli világháborús harcterekről kell eljönnie, vagy pedig a hozzátartozó az utolsó pillanatban szánta el magát a halottlátó felkeresésére, s halottjának nem volt ideje megérkezni.
A hiedelemszövegek számon tartanak olyan eseteket is, amikor a halottak kérik, kényszerítik a halottlátót, hogy üzenjen a hozzátartozóknak, jöjjenek el, mert mondanivalójuk van számukra. Sőt olyan hiedelemtörténetek is vannak, amelyek szerint a halottak késztetik, hogy maga a halottlátó induljon el és keresse fel – gyakran távolabbi, számára ismeretlen faluban – az élő hozzátartozókat, hogy átadja a halottak üzeneteit. Ezekben az útjaiban, bolyongásaiban a holtak vezetik.
A halottlátó a hozzá forduló látogatót általában azzal fogadja, hogy már várta, tudta érkezését, hiszen halottai is megérkeztek. Ezután vagy kérdezés nélkül, vagy rövid kérdéseket feltéve beszél. A kérdések általában arra vonatkoznak, hogy a látogatót milyen rokonsági kapcsolat fűzte elhunyt hozzátartozójához. Ezután elmondja, hogyan látja maga előtt a választott halottat. Megemlíti a halott életének fő fordulatait, s beszámol halála körülményeiről. A hiedelemszövegek szerint e bevezetőben az általánosságok és a meghökkentően egyéni, sajátos jellegzetességek keverednek. Akkor dől el tulajdonképpen az, hogy bíznak-e a halottlátóban, tudósnak ítélik-e vagy csalónak.
A bevezető rész után következik a halott üzenetének tolmácsolása, mely a következő fő tartalmi csoportokba rendezhető:
– az elhunyt köszöni, hogy nem feledkeznek meg róla, emlékét tiszteletben tartják, ápolják, s kéri, folytassák ezt továbbra is (például misemondatást, gyertyagyújtást);
– az elhunyt megnyugtatja a gyászolókat, hogy jó helyen van, törődjenek bele elvesztésébe, ne sirassák, csak emlékét őrizzék;
– az elhunyt kifejezi különös kívánságát egy-egy vele eltemetett tárgy iránt (amelyet a következő halottal kell utánaküldeni), vagy megerősíti végrendeletét, utolsó kívánságát, alkalmasint felelősségre von, amiért azt még nem hajtották végre;
– az elhunyt halála révén támadt családi vitában állást foglal, tanácsot ad, rendelkezik;
– az elhunyt megmondja, hova rejtette azokat a tárgyakat, melyeket utána örökölnek;
– az elhunyt megnevezi gyilkosait, ezzel rendszerint felmenti a hamisan vádoltakat, felvilágosítást nyújt halála körülményeiről, ezzel gyakran hozzásegíti a hozzátartozóit a holttestének megtalálásához.
A hiedelemszövegek tanúsága szerint a halottlátó ezeket a közleményeket vagy a saját természetes hangján mondja el, vagy pedig – amint ez általánosabb – a halott hangján, annak jellegzetes szófűzéseivel, fordulataival, sőt – ha az nem magyar anyanyelvű – olykor mindezt a halott anyanyelvén mondja el.
Időnként a látogató a halottlátó közvetítésével feltehet igen rövid kérdéseket is.
Végezetül a halottlátó rendszerint újra megerősíti a halott kívánságait, s ezek megtartására figyelmeztetve bocsátja el látogatóját.
Egy-egy látogatót, csoportot tíz perctől fél óráig fogad a halottlátó. Rendszerint délelőtt fogad, de különös esetekben egész nap, s nemcsak odahaza, hanem munka közben, útközben is. Éjszaka azonban soha nem tud az élőknek mondani, akkor a halottakkal van elfoglalva.
Szintén nem tud a halottakkal kapcsolatot teremteni halottak napja előtt és után két-két hétig, valamint húsvét előtt és után sem. Mindkettő az elhunytakra való megemlékezés ünnepe, amikor a néphit szerint a halott lelkek visszatérnek az élők közé.
Akkor sem beszél a halottlátó, ha éppen búcsú van abban a faluban, ahonnan érdeklődni jöttek hozzá, mert ilyenkor a lelkek is búcsút járnak.
A halottlátók általában csak a holtakról tudnak beszélni, ám némelyikük olykor más adottságokkal is rendelkezik: tudják, hogy a holtak élő hozzátartozói milyen bűnöket követtek el, s ezeket a halott szemébe mondják. Gyakran számolnak be a hiedelemszövegek arról is, hogy a halottlátók meg tudják mondani, ha valakit közeli, rendkívüli halál fenyeget, de megmenteni nem tudják. Némelyik halottlátóról úgy vélik, hogy a múltról is, az élők elmúlt tetteiről is tud beszélni.
A halottlátók képesek azokról a távoli, általuk nem látható eseményekről tudomást szerezni, amelyek a hozzájuk készülődő élőkkel kapcsolatosak. Így a halottlátó tudja, ha valaki készülődik hozzá, de végül is nem megy el. Ilyenkor üzen érte.
Tudja, ki mit vélekedik felőle: aki nem hisz benne, azt nem fogadja. Ugyancsak nem fogadja, elutasítja, megleckézteti azt, aki a hozzá készülők közül tiszteletlenül beszélt róla, alábecsülte tudását, vagy gúnyt űzött mesterségéből.
A halottlátó – rendkívüli esetekben – segíteni tud elveszett, elrejtett tárgyak megkeresésében, mert látja azokat.
Némely halottlátóról úgy tudják, hogy egyaránt értett az ember- és az állatgyógyításhoz. Ez a tudása azonban nem függött össze halottlátó képességeivel.
Ugyancsak beszámolnak a hiedelemtörténetek a rontani tudó halottlátókról. Miskolc környékén elsősorban a szemerei Németh Mátét ismerték ilyennek.
Szórványos közlések utalnak arra, hogy különösen a vándor halottlátók képesek alakot változtatni vagy láthatatlanná válni. Ezt a tulajdonságát bizonyára a többi természetfeletti erejű vándorló hiedelemalakoktól vette át.
Ugyancsak beszámolnak a hiedelemtörténetek a rontó vagy éppen a rontást elhárítani tudó halottlátókról. Róluk nem a halottakkal való különös kapcsolataikat hangsúlyozzák a hiedelemszövegek, hanem nekik tulajdonítják a helyi hiedelemvilágban ismert rontó vagy óvó, természetfeletti erejű személyek tudását.
A halottlátó képességei közé tartozik, hogy meglátja a letagadott, elfojtott terhességet, s figyelmeztet rá. Ezek a közlések arra engedhetnek következtetni, hogy a halottlátók világképében az élet előtti és élet utáni minőségek azonosak, egymással kapcsolatban levők.
A halottlátók külön alkalmi szolgáltatásként bonyolult családi ügyekben mintegy lelki segítséget nyújtanak a hozzájuk forduló idegeneknek – általában sikerrel. A halottlátók ugyanis rendkívüli beleélőképességűek, nagy emberismerettel és tapasztalattal rendelkeznek, jártasak az érzelmi és lelki gondokban, valamint különös tekintélyük folytán tanácsukat az emberek megfogadják és megtartják.
Általános a meggyőződés, amely szerint a halottlátó kifejezetten jóslással nem foglalkozik.
A halottlátó vendégeit otthonában fogadja. A történetek részben arról tudósítanak, hogy kis elsötétített kamrában várja a hozzá fordulókat, vagy ellenkezőleg: a tisztaszobában. Az elsötétített kamra berendezése igen egyszerű: egy asztal s ülőhelyek körben, melyek közül mindig szabadon kell hagyni néhányat a halottaknak. A tisztaszoba helyi normákhoz igazodó berendezését vallásos tárgyú képek sokasága, esetleg Mária-szobor vagy kereszt egészíti ki s teszi jellegzetessé.
A halottlátó öltözete felől is megoszlanak a vélemények. Általában korának megfelelő, tiszta, hétköznapi viseletben van. Sokan azonban teljes gyászviseletben találkoztak vele. Különös kiegészítőként kezében gyakran tart rózsafüzért.
A halottlátó alkatát, viselkedését minden megkülönböztető jegy nélkül írják le. Alkalmi utalások hangsúlyozzák, hogy szúrós – és általában kék – a szeme.
Viselkedése többnyire nyílt, határozott, de nem barátságtalan. A halottakkal való kapcsolatteremtés során nem néz a látogatójára, hanem mereven egy pontra függeszti a tekintetét – ahol a látogatók semmi különöset nem tudnak megfigyelni –, vagy pedig a földre süti szemét, s úgy beszél. Alkalmasint imára kulcsolja kezét, s az olvasót, imakönyvet csókolgatja. Hosszabb mondás után észrevehetők rajta a kifáradás jelei.
A halottlátó szolgálatait a látogatók többsége nemcsak egyszerűen elfogadja, hanem minősítteti is.
Valóságos tudósnak, tudónak, tudalmasnak, igazi látónak, valóságos igazmondónak mondták azokat a halottlátókat, akik részletes információt adtak a halottakról, egyedi jellegzetességeket neveztek meg.
Jósnak, tudogatónak, mondogatónak minősítették azokat, akik csak hozzávetőleges információkkal szolgáltak, néha melléfogtak, zavarosabban beszéltek s viselkedésükben a betegség vagy az erőlködő találgatás szembetűnt.
Nemtudónak, csalónak, szélhámosnak, tudatlannak mondták azokat, akik a halottakról csak általánosságban beszéltek, a látogatóktól feltűnően sokat kérdezősködtek, akiknek egyébként is gyengécske volt a híre, vagy akik főként kártyajóslással vagy egyéb okkult tevékenységekkel foglalkoztak. Ezek elsősorban városokban, peremvárosokban éltek – vidékünkön Egerben és Miskolcon –, s a szuburbán kultúra okkult, spiritiszta igényeinek kiszolgálásából húztak hasznot. A tőlük való távolmaradás, tevékenységük negatív megítélése azért is fontos számunkra, mert megmutatja, hogy a parasztság mennyire érezte és számon tartotta a határokat a saját és a szuburbán, urbán kultúra között. És a sajátos igényeinek kielégítésére elsősorban a saját kultúráján belül kialakult válaszadási lehetőségeket vette igénybe, illetve tudta elfogadni.
A halottlátók szolgáltatásukért nem kértek semmilyen fizetséget. Szerintük kötelességük, hogy adottságukat a hozzájuk fordulók rendelkezésére bocsássák, s nem is tehetnek mást, mert akiben benne van a tudás, annak szolgálnia kell vele a tudatlanokat. Több hiedelemszöveg szerint a halottak, Mária vagy a Jóisten is erre késztette őket. Mindazonáltal látogatóik pénzben, terményben kifizették őket. Igen fontos volt, hogy a segítséget kérő ne maradjon adósa a halottlátónak, s így ne kerülhessen hatókörébe. Ezért a mondás után azonnal fizettek. Még az egy falubeliek sem tettek másként, s a halottlátásért a legritkább esetben fizettek ledolgozással.
Nyilvános viselkedésükben a halottlátók hangsúlyozzák vallásosságukat, általában buzgó templomjárók. Napi mondásukat gyakran saját maguk által kialakított autentikus, laikus és profán vallási elemeket vegyítő szertartással nyitják meg, amelynek során az összegyűlt vendégekkel együtt imádkoznak. Sokszor egy-egy mondás megkezdése előtt is a látogatókkal közösen imádkoznak. Úgy tűnik, hogy a vallásosságukkal önnön lelki és érzelmi fegyelmüket igyekeznek ápolni és megerősíteni. Ezt részben sajátos képességeikből következő magányuk, részben pedig a szolgáltatásuk révén megismert emberi gondok súlya alatt érzik szükségesnek. Mindazonáltal feltűnő, hogy nem gyónnak, illetve nem szívesen gyóntatják őket. Általában az egyház helyi képviselői elhatárolják magukat a halottlátótól és tevékenységétől. Hiszen – kimondva vagy kimondatlanul – kuruzslónak, szélhámosnak, csalónak ítélik őt magát, és tevékenységét babonaságnak tartják. Károsnak ítélik azért is, mert a helyi vallási életet megzavarják. Ennek ellenére a halottlátó is és a szolgáltatását igénylő is e különös tudást isteni eredetű adománynak tekinti. Amennyire a szövegekből kiolvasható, a halottlátókat a világi hatóságok zaklatása is arra ösztönzi, hogy a vallásosságban, illetve a vallásos viselkedési jegyek hangsúlyozásával nyerjenek bizonyos fokú védelmet és elismerést.
A halottlátó és a világi, állami közigazgatás közötti viszonyról meglehetősen ellentmondásosak a tudósítások. Egy részük arról számol be, hogy a halottlátóknak többször is bajuk volt a törvénnyel. Csendőrrel állíttatták elő őket, hogy tevékenységükről számot adjanak. Ezt részben a gyilkosságokkal kapcsolatos mondásaik s az így támadt bírósági ügyek idézték elő.
A megkülönböztetett hatósági figyelem további oka az volt, hogy a halottlátó nagy kiterjedésű területen folyamatos migráció középpontját képezte, s körülötte népes, bár szervezetlen hívőtábor alakult ki. A halottlátó háza hasonlított az egy társadalmi osztályba tartozó embereket megmozgató, kiemelt búcsújáró helyekhez. A különbség annyi volt, hogy a halottlátókat nem egy-egy ünnepen nagy számban, hanem folyamatosan, kisebb csoportokban keresték fel. A halottlátók soha nem használták ki helyzetüket. Az a tény, hogy nagy területen elismerték tevékenységüket, általában megvédte őket a túlzott hatósági zaklatásoktól.
A hiedelemtörténetek másik része arról tudósít, hogy a hatóságok rendkívüli esetekben igénybe vették a halottlátók segítségét, képességeiket. Ezek a feltevések a rendelkezésre álló adatok alapján nem igazolhatóak. A néphagyományban azonban ismertek a Rudolf trónörököstől a Kennedy gyilkosságig olyan történetek, amelyek a magyar halottlátók nyomra vezetéséről, de legalábbis felkéréséről tudnak.
A nagy tudású, országos hírű – baktai, tárkányi, novaji, putnoki – halottlátókat nemcsak a parasztok keresték fel az ország távoli vidékeiről, hanem a városi, polgári társadalom tagjai is. A hiedelemtörténetek számon tartanak olyan alkalmakat, amikor a társadalom vezetői fordultak segítségért a halottlátókhoz – Ferenc Józseftől Kádár Jánosig, illetve Kennedynéig –, s ők helyes útbaigazítás fejében védelemben részesítették volna a halottlátót.
A halottlátó olykor a hozzá fordulóktól számon kérte a hagyományos morális értéknormák megtartását. Így például háború idején az asszonyokat óvta attól, hogy idő előtt özvegynek tekintve magukat, más férfiakkal teremtsenek kapcsolatot. Figyelmeztette őket arra, hogy férjüket még nem látja a halottak között. Szemére vetette – a halott nevében – a hozzá forduló élőknek, ha azok valamilyen módon vétkesek voltak hozzátartozójuk halálában, öngyilkosságában.
A halottlátóról szóló ilyen történetek kapcsolódnak a paraszti közösségi élet normáit hangsúlyozó egyéb viselkedési és vélekedési utasításokhoz, ezeket megerősítik emocionális hatásukkal, és szolgálják a közösség belső stabilitását.
A halottlátót felkeresők túlnyomó többsége idős asszony. A fiatalabbak közül inkább az özvegyek, hadiözvegyek, gyermeküket gyászoló anyák, szüleiket elvesztő leányok mentek el hozzájuk.
A férfiak csak kísérőként, fuvarosként. Ha részt vettek a mondáson, akkor azt a kíséretükben lévő nők kifejezett kérésére tették. Így a halottlátóval kapcsolatos hiedelem- és élménykör éppen úgy a nők által őrzött, ápolt és fenntartott kulturális jellegzetesség volt, mint például a népi álomfejtés és a népi vallásosság számos vonatkozása.
A halottlátó felkeresése, az utasítások elvégzése a gyászolók számára az utolsó lehetséges tiszteleti és gondoskodási forma, amellyel a halottjukról megemlékezhetnek. Az általános megítélés szerint ezzel megtették mindazt, ami a halottért megtehető. A gyásznak ezután nyugodtabb, oldottabb szakasza következik, s az élők figyelme maradéktalanul az élet felé fordul.
Összefoglalásul megállapítható tehát, hogy a halottlátó a paraszti közösségben működő specialista, akinek a paraszti világkép olyan mágikus vagy isteni eredetű természetfeletti erőt tulajdonít, amelynek révén képes a halottak és élők között kapcsolatot teremteni. A halottakkal elsősorban vizuális érzékelés útján kerül kapcsolatba – halottlátó – a segítségét kérő élőkkel pedig verbális úton – mondó –, látomásait igen ritkán írott formában is közvetíti. A halottlátó tevékenysége elsősorban az egyén és a rokonsági kiscsoport pszichés igényeit elégíti ki, s nagy hatása van a gyászidőszak mentális és emocionális konszolidációjában. A halottakra – olykor az élőkre – vonatkozó morális értékítéleteivel a tágabb közösség együttélési normáinak stabilitásában is szerepe van. Egyes halottlátóknak további különös, természetfeletti képességeket tulajdonítanak: igazmondás, telekinetikus, telepatikus adottságok, jóslás, gyógyítás, rontás. A magyar nyelvterületen a halottlátók általában nők, az ilyen adottságú férfiakat kivételképpen tartják számon.
A halottlátók tevékenységét a paraszti közösség szükségesnek, hasznosnak tekintette, és közös megítélése alapján értékelte. A különbségeket közöttük számon tartotta, s megkülönböztetett néhány kiemelkedő képességűt. Az egy időben élő halottlátók ismerhették egymást, de rivalizálásról (vö: sámánok, táltosok) nincsen tudomásunk.
A halottlátót természetfeletti képességű személyként tartják számon. Ez azonban nem befolyásolja feltétlenül társadalmi helyzetét, bár hatással van arra. A parasztságot integráló szélesebb társadalmi berendezkedés nem ismeri el, de megtűri a halottlátó tevékenységét.
Hogy a halottlátók alakja, szolgáltatása mennyire szerves része a magyar paraszti világképnek és társadalomnak, arra jellemzőek azon hiedelemszövegek – hiedelmek, hiedelemmondák, memoratok, narratívok – nagy száma, amelyek körülöttük kialakultak.
Hát el is mentem. Ugye mások szoktak menni, hát én is. Én csak Parádra mentem. Aki fölbiztatott asszony, nem gyött velem. Az urát akarta ott tudatni. Rászakadt amarra a bánya valamerre Gyöngyösnek-e. Osztán akkor ő nem gyött. Pedig fölbíztatott, hogy megyünk. Hát mikor mentem hozzá reggel, aszontam:
– Gyerünk már!
Aszongya:
– Hát, mán ő nem gyön.
No, most micsinájjak mán? Én meg felbizakodtam, hogy majd én menek. El is indultam én magamba. Keresztül a Szélespallagnak magamba. Így, a határúton mindig-e. A határúton keresztül. Isten panaszként ne vegye, én mihelyt a falut kihagytam, elkezdtem imádkozni. Egész úton mindég imádkozgattam. Hangosan mondtam magamba, mert hát, olyan vót mintha fétem vóna, de mégis nem fétem. Csak mentem, oszt imádkozgattam. Mikos Szélespallagon menek, még akkor Parádot nem láttam. Körülbelül fele útján vótam a Parád határjába. Úgy, hogy aztán honnat, honnat nem ott jött szemközt egy kocsis lovas ember. Kifelé gyött a faluból. Aszondom: Jaj istenem, de jó mán, hogy mégis jön valaki. Mégis, mán járnak erre! Közeledik hozzám a kocsi. Hát úgy gyön a lova, az ember alig bírja tartanyi. De még ágaskodik is. Szentséges isten, én térek az útról lefelé, mer hát nekem hajt ez az ember.
Azt mégse gondótam, hogy énvelem a meghaltak jönnek, a hozzátartozóim. Oszt attó félt a lova. Úgy hajtott-e! Én meg fétem tőle. Mondom, végig ver ez az ember, hogy mi vagyok én ördög, vagy micsoda? Hogy hát mellőlem nem tud elmennyi úgy fogja a lovát. Mikor elhaladt, úgy vágtatott, hogy úgylehet, kitudja hon állott meg.
Mikor elmenek Parádra, elmentem a háza mellől. Mikor elmentem vagy négy-e, vagy öt ház vót-e még arra, nem tudom, oszt akkor mán nem is vót mán semmi. Oszt akkor visszamentem. Mondta egy kisgyerek, hogy ott lakik a tudósasszony. Elmentem oda. Aszongya:
– Jó asszony! Már mióta várják magát a meghaltyai, maga meg elment a ház mellől!
Hát mondom, hát honnan tudja ő aztat, hogy elmentem a ház mellől. Se nem láttam senkit kível, mikor mentem be, mer éppen belestem abba az udvarba, mert arra tévedt a tekintetem. Aszonta, hogy:
– Itt van a sok meghótja, itt vannak már kível, oszt maga elment a ház mellől. – Aszongya. – Nem találkozott maga, aszongya, egy izével, kocsival meg lóval? – Aszongya. – Hajtott szemközt.
Aszondom:
– De találkoztam.
Aszongya:
– Tudja, – aszongya, – úgy ment – aszongya – hogy a lovát alig bírta megfogni.
Hogy honnat tudta ő aztat, hogy én találkoztam lóval?
Akkor osztán behítt. Így a konyhába ni, mint mink is vagyunk most. Nekem is adott egy széket, úgy űtem. De azóta én még nem találkoztam vele, a házával is. Már monták, hogy nem is a lakik benne. Nagyon sokat vótak arra, de ki tudja, ki emlékszik rá. Azt monta, sokan vótak. Az anyjával, őneki el kellett gyönni, mer ezt neki folytatnyi kellett. A fia, nagyon haragudott, meg mindenki rája, mer neki bujdosóba kellett magának menni, mer azé, hogy őneki ezt folytatni kellett, amit őneki adtak.
Mondta oszt nekem:
– Idefigyejjen jó asszony! Van itten nagyon gyönyörű szép fiatal asszony. Az – mondja – ott van, nagyon fényességbe van, nem tudja magának a jóságát megköszönni.
Aszondom:
– Nekem nincs olyan.
– De van.
Utoljára csak elvállaltam, mert olyant mondott.
Aszongya:
– Idefigyejjen jó asszony! Aszongya az a fiatal asszony, hogy az irgalmas isten meg hagyja élni jövőre magának – ne úgy ültesse Mindenszentekkor rá a virágot, mint most ültette.
– Hát hogy űtettem?
Aszongya:
– Piros virágot ütetett a fejfájához, őneki meg kisfejű virágja maradt.
Akkor oszt, mikor azt monta, hogy irgalmas isten, hát az vót a lyányom szavajárása: édesanyukám, jövőre az irgalmas isten meg hagyja élni a nyarat, a telet, meg tudom is én, jött sorba. Akkor találtam meg a lyányomat. De még akkor me' kérdeztem, hogy mi van a fejin? Hát ő nem tudta szegény, mer hát minálunk a vót a szokás, horgolt csipke főkötőji vót:
– Oszt minőbe van? – kérdeztem. Aszonta:
– Tiszta fehérbe van.
(Mátraderecske, 1976.)
Falvainkhoz, mezővárosainkhoz szükségszerűen tartozik olyan terület, amelybe elföldelték az elhunytakat. Rendkívüli esetekben még a tanyák – a nagy kiterjedésű határral rendelkező alföldi mezővároshoz tartozó szórványtelepülések – lakói is létesítettek egy-két sírból álló temetőt.
Napjaink falusi temetőinek csak kisebb hányada áll századok óta hozzávetőlegesen azonos területen, a legtöbbet az utóbbi másfél-két évszázad során nyitották meg. Érdekes példája a középkortól fogva azonos helyen található temetőknek a telkibányai református temető, illetve a Csíkszenttamás határában, az Égettszer nevű dűlőben található templomrom körüli temető. Mindkét település lakóterülete az idők folyamán fokozatosan eltávolodott az egykor a falu középpontjában lévő templomtól, illetve temetőtől.
Egy-egy községben gyakran találkozunk különböző időszakban létesített, illetve bezárt temetőkkel, amelyek közül a legújabbat használják, míg a régiebbek már csak a halott-tisztelet kegyeleti színterei.
A temetőterület mérete a lélekszámtól függ, a faluhoz tartozó temetők száma, belső felosztásuk pedig a lakosságot hagyományosan megosztó vagyoni és felekezeti hovatartozástól. Így például Balavásáron a szegényeknek 1864-ig külön temetőjük volt.
A felekezet szerint különböző temetők a 18–19. század folyamán az egész ország területén lezajló nagyarányú spontán paraszti vándorlások, illetve központi telepítési akciók következtében alakultak ki. A törzslakos és az újonnan letelepülő lakosság gyakran különböző vallású volt. Jellegzetesen meghatározza e tény a magyar falvak képét: két templomuk, két temetőjük van. Hódmezővásárhelyen a századelőn a reformátusoknak három temetőjük volt – Dilinka, Arany, Kincses –, a többi felekezetnek egy-egy.
8. A teresztenyei Régi temető fejfatípusai.
9. A teresztenyei Régi temető helyszínrajza: a helybeli, házas korban elhunytak jellegzetes fejfaformájától eltérő, leányt, legényt, gyermeket jelölő sírjelek, illetve sírok megjelölésével.
10. A teresztenyei Régi temető fejfáinak formai változatai az emberi élet korcsoportváltásának megfelelően különböznek egymástól. Az alaptípust a helybeli, felnőtt, idős vagy öreg korban elhunyt sírjára állított forma képviseli. Ezektől szembetűnően különbözik a helybeli, de ifjú – leány, illetve legény –, illetve gyermek sírjele.
11. Részlet a teresztenyei Régi temetőből:
Balra idős helybeli házasember sírjele; középen közös sírban nyugvó idős, helybeli asszony kontyos sírjele, mellette a szomszédos faluból származó, pártában maradt sógornőjének sírjele; a háttérben helybeli leány; jobboldalt helybeli idős házaspár sírjelei (balra az asszony kontyos fejfájával).
12. A helyi hagyományok megszabják, hogy a halott körüli munkában kik vehetnek részt, s kik vannak abból kirekesztve.
A mátraderecskei (Nógrád megye) példa azt szemlélteti, hogy hogyan oszlik meg a rokonság:
1. ha az adatközlő (ego) apósa a halott;
2. ha az adatközlő (ego) leánya a halott.
A többnemzetiségű falvakban a felekezeti különbségekkel gyakran egybeesett a nemzetiségi hovatartozás szerinti elkülönülés is. Széken például a falu törzslakosságát adó református magyarság használja a Temetőódal kiterjedt temetkezőhelyét. A szombatos szektához tartozó magyarok e református temető szomszédságában, de külön temetkeznek, míg a falu görögkeleti vallású románsága s néhány cigánycsalád egészen különálló területen, a görögkeleti templom mellett, Felszegen hantolja el hozzátartozóit. A nagyobb falvakban, mezővárosokban élő zsidóknak falakkal kerített különálló temetőik voltak. A kisebb falvakban élő, csekélyebb számú zsidó családok szintén külön, de a helyi törzslakosok temetőinek szomszédságában temetkeztek.
Új temetőterületeket nyithattak maguknak továbbá a különböző falvakból nagyobb számban áttelepült családok, illetve a népesebb falvak, mezővárosok különböző településrészeihez tartozók. Így például temetőjük volt Karcagon az Asszonyszállásról, Ködszállásról, Magyarszállásról, Bolcsáról, Orgondaszentmiklósról betelepülteknek. Kunmadarason négy falurészben, ún. tizedben települt a lakosság, s ennek megfelelően négy temetőt nyitottak: Madaras, Fábiánka, Kápolnás és a 18. század végén kialakult Újváros részére.
Vannak továbbá – mindenekelőtt a nagyobb lélekszámú falvakban – a katasztrófatemetők, ahová például az 1831-ben pusztító kolerajárvány áldozatait temették, valamint a háborúk hősi halottait.
Egyes családok vagy magánszemélyek saját földterületükön temetkeztek, jóllehet ezt a közigazgatás tiltotta. Mindenekelőtt ott volt ez szokás, ahol a családi porták a temetővel határosak. A gömöri Keleméren, az erdélyi Nagykenden például a tulajdonosok a temetőhöz közel, saját kertjükben nyugszanak. Gömörszőlősön egészen az ötvenes évekig a falun kívül lévő temető közelében, saját szántóján temetkezett egy család.
Meg kell emlékeznünk az Alföld, különösen pedig a Kiskunság kiterjedt tanyavidékeinek alkalmi temetőiről, amelyekbe a tanyasiak – akik rendesen az őket is megillető városi temetők valamelyikét használták – rendkívüli esetekben halottaikat elföldelték. „Húsz év előtt e népnek nem volt még papja, kántora, rendes temetője sem – írja Tömörkény István 1905-ben. – Aki halottját eltemetni akarta, behordta a városi temetőkbe; de nem mind hordhatta be. Eltemette odakint pap nélkül és temető nélkül.”
Szerencsétlenség, gyilkosság alkalmával előfordult, hogy a település határában, a tett színhelyén temették el az áldozatot. Ma már e sírok helyét nem mutatja jel, csak az emlékezet őrzi. Például Égerszögön a falu határában az Urak sírja helynév utal egy egykori gyilkosságra s az áldozatok sírjára. Szerencsétlenül jártak, ismeretlen helyen elhunytak emlékét – különösen Erdélyben és a Dunántúlon – több útszéli kereszt, emlékkő jelzi. Például Orbán Balázs ír ilyen emlékkőről:
„A Bucsin-tetőn egy cifra tulipános emlékkő van, mely kirívólag vonja magára minden utas figyelmét, az egy itt nyakát tört székely atyafi emlékköve, melynek eredeti felirata megérdemli az ideiktatást:
1860 8-ber 31.
|
És alatta egy kifaragott kakas, a felébredés, a feltámadás jelképe. Hogy a fennebbi vers nem valami jeles költemény, azt magam is átlátom, de azt mégis közlöm, mint egy mintáját a szokásos népköltészetnek, mint egy szokásos modorát a székelyföldi sírverseknek; mert azok mindenikében megvan rendszerint a haláleset elbeszélése, megvan az a sajátságos visszabeszélgetés a túlvilágról, s búcsúzgatás itten maradt kedveseitől.„* (Szarkavárnak mondják Csókfalva temetőjét.)
Az idézett szöveg tartalmi szerkezetében és előadásmódjában valóban szoros rokonságot mutat a temetési búcsúztató versekkel, továbbá az új stílusú balladák azon csoportjával, amelyek szerencsétlenségekről tudósítanak.
Az egykori Zemplén megyéhez tartozó Baskó és Sima közötti út szélén ma is áll egy feszület, ezzel a felirattal:
|
Öngyilkosságok helyét is gyakran jelölik meg. Ezek aztán nemritkán olyan hellyé válnak, amelyet nemcsak a tragikusan elhunyt hozzátartozói, de más önelveszejtésre készülődők is felkeresnek. Ilyen például a Borsod megyei Diósgyőr közelében, a Szinva-patak völgye fölé magasodó sziklacsúcs, amelyet Molnársziklának neveznek. Rajta ma is – úgy tudjuk, legalább másfél évszázada, újra meg újra megújított – hatalmas feszület áll, emlékéül a magukat innen a mélybe vetőknek. A helybeli emlékezet a szikla nevét az első öngyilkossággal kapcsolja össze. A történet szerint a völgyben élő vízimolnár nem engedte leányát a szegény molnárlegényhez, s az ifjú pár végső kétségbeesésében a halálban való egyesülést választva ugrott le a szirtről. A szöveg a hasonló történeteket előadó helyi mondák tipikus modelljét követi:
Nagyobb vonzásköre volt az életükről önként lemondók körében az erdélyi Háromszékben fekvő torjai Büdös-barlangnak. A fullasztó kéngőzben halálukat keresők sírjai a barlang mellett egész temetőt alkottak.
„Eljönnek azonban e helyre az élet balzsamát, az egészséget keresők mellett azok is, kik az élet terheit hordozni megunták, kiknek szívvirágait leforrázta a csalódások dere, úgy azok, kik önmagukkal és a világgal meghasonlottak, valamint azok is, kik üldözve vannak, akik kétségbeesettek. Az ilyen szerencsétlen reményvesztettek szintén ide jönnek a gyors, fájdalom nélküli halált keresni, mert a kénbarlangban csak pár lélegzetet kell venniök, az elviselhetetlen élet megsemmisül.
Mivel pedig ily szerencsétlenek és boldogtalanok mindenütt vannak, azért e barlang közelében, valamint a szomszédos hegyoldalban is sok sír domborodik; sírkövek vagy egyszerű fejfák emelkednek a sírhantokból, ezek mindenike egy-egy gyászos eseményt jelképez.
Ím, itt nyugszik egy szegény ifjú, ki gazdag lányt szeretett, de a szívtelen szülők megvetve a szegény, szorgalmas és jó erkölcsű legényt, gazdag férjhez erőszakolták egyetlen lányukat. A fiú széttépett szívvel jött ide halált lélegezni, a lány pedig menyasszonyi mezében temetkezett a Feketeügy hullámai közé.
Odább másik sír van, mely az igazszólás vértanúját fedi, mert egy fiatal Könczey nyugszik ottan, ki a forradalmat követett gyászos korszakban emlékiratban önté ki hazafias szívének nemes fájdalmait; e röpiratában leálcázta azokat, kik hivatalnoki minőségben a haza eltiprása, a hazafiak gyötrése és kifosztására küldettek: hű arcképét és jellemrajzát adá a sok hazátlan civilizátornak, kik hullafaló undok madarakként csaptak le a szabadság dicső küzdelmei közt leigázott magyar haza virányaira; jóslélekkel elmondá, hogy mi vár e nemtelen bérencekre; s miután azt elterjeszté, idejött a kénbarlangba meghalni, hol az elfogására kiküldött foglárok csak hulláját, a nemes lélektől elhagyott hideg testet találták.
A felemlítettek mellett még sok más sír domborul, melyek mindenikének megvan gyászos története; legtöbbje besorozott fiataloké, mert a székely, ki mint nemzeti harcos örömest szolgált, sőt büszke volt, hogy ő a nemzet katonája, most, midőn a szabadon gondolkozó lényből lelketlen gépet akarnak faragni, idegenkedik a katonáskodástól, miért nincsen év, hogy a távol, idegen országba leendő elhurcoltatás elől többen ne keresnének menedéket a halálban. A szülőföldhez és szabad léthez való hű ragaszkodásból származó ezen iszonyhoz gyakran csatlakozik a szerelem is, mert szeretettjeiktől megválni nem tudván, idejönnek a félelmes üregbe, hogy a halálban egyesüljenek.” *
Európa-szerte csakúgy, mint nálunk, vannak hagyományai a két falu közötti határvonalon való temetkezésnek. Számos hiedelemmonda foglalkozik e sáv területenkívüliségével s az ide temetett halottakkal. A néphit szerint a határon a gonosz, ártó erők uralkodnak. Olykor itt hajtották végre a kivégzéseket, nehogy az áldozat bosszúálló szelleme bármely szomszédos községet háborgathasson. Néhol ide temettek a hirtelen, erőszakos halállal elhunytak tetemét, alkalmasint a koraszülötteket, a kereszteletlenül elhunytakat is.
A katonáskodás a helyhez, helyi hagyományokhoz kötődő parasztság hagyományos világképében a kiszolgáltatottság, az életerő, megőrző közösségtől való elszakadás szimbólumaképpen fogalmazódott meg. Egyben egy tágabb, ismeretlen kultúrába való kapcsolódást, a közösségi feladatokból való részt vállalást jelentett. Különösen felerősödtek ezek az attitűdök a háborúk alkalmával. A szoros egymásrautaltságban élő faluközösség számára súlyos veszteséget jelentettek a harctereken elesettek. Az ország, a szélesebb társadalmi berendezkedés – melynek védelmében elhunytak – azzal igyekezett a szűkebb társadalmi környezetet veszteségében kárpótolni, védeni és fokozott együttműködésre biztatni, hogy a háborúban elhunytakat egy magasabb társadalmi elismerést jelentő etikai szintre emelte: hősi halottnak minősítette. E fokozott megbecsülést emlékük megkülönböztetett fenntartásával fejezte ki. A központi intézkedés természetesen pozitív helyi fogadtatásra talált. A hősi emlékművek nem a helyi világkép szimbólumait, hanem össztársadalmi jelképet hordoztak. A hősök emlékét nemcsak a faluközösség, hanem az állami közigazgatás is ápolta. Célja ezzel nemcsak az elhunyt hazafi megbecsülése volt, hanem egyúttal ébren tartották a helyi közösségben azt a tudatot is, hogy a társadalom védelmére, áldozatok vállalására mindenkor készen kell állniok.
A háborúban, szülőföldjüktől távol elesett hősi halottak emlékét a község költségén, a település központi helyén vagy a temető közelében, illetve annak megkülönböztetett részében felállított emlékmű őrzi, de az elesettek nevét gyakran vésték rá a családi sírkőre is. Sok helyen, például Égerszögön, a református templom kertjében áll az első világháborús emlékmű. Előfordul azonban, hogy egész kis temetőt alakítanak ki a hősi halottaknak. Ilyen található az egykori Zemplén megyei Baskón. A temető mindjárt a falu bejáratánál van. Közepén feszület, s körötte az első és a második világháború katonaáldozatai. A Brassó megyei csángók a háborúban, idegenben elhunytak ruháját a faluhoz legközelebb eső dombon elásták, vagy az ott álló fára akasztották. E szokást még az első világháború idején is követték. Ha a ruhák az ágakról eltűntek, hitük szerint a halott meglelte nyugalmát, nem tér vissza többé.
Ahogy az egész magyarság Mohácsot nemzeti nagylétünk nagy temetőjeként tartja számon köztudatában, úgy egy-egy tájnépe is emlékezik azokra a helyekre, ahol valamely okból nagyobb számú magyar vagy idegen vesztette életét. Előfordul, hogy ezeket az emlékhelyeket sírjellel meg is jelölték. A gyászos emlékezetű helynek olykor csak a neve emlékeztet az egykori tragikus eseményekre – mint például az erdélyi Madéfalva és Csicsó közötti Vészhalom, ahol az 1764. évi székely vérengzés áldozatainak tömegsírját tartja számon a vidék magyarsága. Sokatmondóan írja le Orbán Balázs a Vészhalmon felállított emlékmű sorsát. Az emlékhely megjelölésének hányattatása nemcsak az élőknek a holtakhoz való viszonyáról, hanem saját korukról, helyzetükről, sorsukról is tanúskodik. 1869-ben így ír Orbán Balázs a Siculicidiumról:
„Azokat, kik ezen népgyilkosságban elestek, összegyűjti a nép, és eltemette Csicsó és Madéfalva között. Ott van most is a Vészhalom nevű nemzeti sír, azok pedig, kik ezen újabb Bertalan-éj iszonyait rendezék, gúnyt űztek még sírjából is az ártatlanul legyilkoltaknak, mert oda emléket emeltek, melyre felvésték:
DOMITA SICULORUM SUPERBIA HIC JACET;
túlfelére titkon igaz kéz azt véste:
ITT EMELT MAGÁNAK A GONOSZSÁG OLTÁRT
MOND EL HÓHÉRINKRA A CIX-K SOLTÁRT.
Ez emlékét a sír nyugalmát sem tisztelő hetyke gonoszságnak, a hatalom vérengző túlkapásának e szégyenkövét, József császár ittjártakor elpusztíttatta. Sokszor emelt azután emléket e helyre a nép, de még övéinek gyászolását, az elhunytak hamvainak kegyeletes tiszteletét is eltiltó kegyetlenség azt mindig szétromboló. Most egyszerű fakereszt áll az út mellett, ezen felirattal:
EZEN KERESZT ÁLLITTATOTT EMLÉKÜL
KIK ITT NYUGOSZNAK
AZ 1764 VESZEDELEMTŐL.
Legsajátságosabb pedig az, hogy e kereszt 1852-ben, a legnagyobb önkény korában emeltetett; még nagyobb gúnyja az eseményeknek, hogy ezen gyáva hidegvérű népgyilkolás éppen Madéfalván követtetett el, hol néhány évtizeddel ezelőtt hűségesküjét tevé le a nemzet, a kormány ellenei fejére halált mondva, és néhány évvel azután, hogy a nemzet elvérzett a trónnak védelmében kifejtett, Európát megrendítő harcokban, éppen azon uralkodó alatt, kit a nemzet erős védkarjai mentének meg az elbukás és megsemmisüléstől, s valójában a: „Moriamur pro Rege nostro” képnek szomorú társképe (pendant) a sötét vérrel színezett madéfalvi Siculicidium.
Búcsú és kedélyes népünnep leírásával kezdők e fejezetet, sötét, gyászos események rajzával végezzük be; borús kebellel, fájdalomdúlta szívvel állunk meg ez ártatlan honfivér áztatta hantok felett, ezen bús nemzeti temetőben, s midőn felmerülnek lelki szemeink előtt ezen iszonyatos napok, akkor nem lehet, hogy Isten igazságos ítéletét fel ne kérjük a tettek mérlegelésére és megtorlására.
És ti, szent vértanúi e sokat szenvedett nemzetnek, nyugodjatok csendesen, sírotok ha most puszta is, de nem feledett, a nemzet kegyelete szívében hordja emléketöket; eljövend bizonnyal a kor, midőn itt dicső emlékjel fog ragyogni, midőn irányotokban való tartozását a számolás napján lerovandja nemzetünk. Addig is áldás és béke hamvaitokra!„*
Napjainkban újra csak a hely neve őrzi az ártatlanul elpusztítottak emlékét.
A temetkezésre szánt helyeket általában gondosan elkülönítik a településtől. A holtak nyughelyei így a határ, illetve a településszerkezet szerves, de megkülönböztetett részeit képezik. Ennek megfelelően a falusi temetők legnagyobb részét a sajátos domborzat vagy más természetes határok legalább részben elkülönítik a település lakott részeitől.
A magyarlakta területeken általánosnak mondható az a törekvés, hogy lehetőleg a település magasabb részére temetkeznek. Így van ez a Felföldön, Erdélyben, a Dunántúl dombságainak falvaiban. De ugyanezt láthatjuk az Alföldön, ahol a sík területen a kisebb hátakat, partosabb részeket választották e célra. A Bodrogközben, a Tisza és a Dráva egykori árterébe eső falvakban a víztől viszonylag védett homokhátakon találjuk a holtak nyughelyeit. A helybeliek szerint a halottakat száraz helyen biztonságos elföldelni, mivel az élő el tud menekülni, ha jön az ár, de a halott nem. A temetőt valamely folyóvíz is elválaszthatja a falu lakott területétől. E tapasztalati tény az élők halottaikhoz való ambivalens viszonyát magyarázza: azt akarják, hogy a temető közel is legyen, másrészt, hogy kifejezetten el is legyen tőlük választva. E világ és túlvilág szembeállítása így az élő falu és a vízen túli halott falu szembeállításában is megnyilvánul. Például a szőlősardói Régi temetőt a Rét-patak választja el a falutól. Kunmadarason az egyházi jegyzőkönyvben is feljegyezték, hogy az Oktalan temető vízen túl nyittatott meg a 18. szászad derekán.
A halottkultuszra jellemző ambivalens hiedelmek másik része élők és holtak összetartozásának hagyományos eszméjét hangsúlyozza. A hegyoldalon fekvő temetőkről például azt mondják, hogy onnat vigyáznak az öregek (ti. az elhunytak), hogy megtartják-e a régi törvényt (ti. az élők). A legtöbb ilyen, temetőből jól lehet, látni a falu minden pontját, s a sírok, sírjelek is úgy helyezkednek el, hogy a település felé „nézzenek”.
A temetőterület megkülönböztetésére szolgálnak a különböző kerítések. A templom körüli cintermekről már korábban említést tettünk. A falvak határában fekvő temetőket a szomszédos telkek kerítései, a határba vezető utak, de hagyományosan általában árok- és élősövény garát – akác, birs, istenfa, lícium, orgona, vadrózsa stb. – vette körül, melyen sokszor csak egy nyílás jelezte a bejáratot. A fában bővelkedő Felföld és Erdély nagy faragó hagyományú falvaiban igényesen kialakított kapukat állítottak, amelyek a sírjelekkel azonos stílusúak. Az utóbbi három évtizedben mind több helyen fa-, illetve betonoszlopokra erősített drótháló kerítéseket emelnek. A temető kerítését, kapuját évente tavasszal és ősszel a közösség hozza rendbe.
A temetősövény, az árok, valamint a kapu fontos szokások, hiedelemcselekvések színtere lehet. Pányokon például a szemmel vert kisgyermekről levett s széttépett ingecske darabjait vetik a temetőt kerítő vadrózsasövényre gyógyulást remélve. Palóc falvakban szokás a halottas ágy, a hidegágy szalmáját a temetőárokban elégetni A temetőárokban szedett növényeknek Erdély-szerte gyógyítóerőt tulajdonítanak. A temető kapuja kiemelt fontosságú hely a temetés során.
A temető háborítatlan mivoltára a népi szólások így utalnak: Csendes, mint a temető. A hétalvókra ezt mondják: Egy temető helyett alszik.
A temetőbeli viselkedést számos tiltó hiedelem szabályozza. Így a Karancs környéki falvak hagyományai szerint temetőbe menet előtt mindig mosakodni kell, aminthogy onnan hazaérkezve sem jó legalább kézmosás nélkül a házba lépni. Kisgyermeket nem szabad a temetőbe vinni. A temetőben nem szabad enni, mert a fogak rothadni kezdenek. Tilos onnan virágot hazavinni.
A holtak nyughelye egyúttal mágikus eljárások színtere is.
Azután meg az anyám hat hetes vót, oszt a hideg lelte. A vót a divat, hogy temetőre kell kivinni tizenkét és két óra között a csepp gyermeket, a hideglelőst, akit lel a hideg, oszt meghimbálni a levegőbe háromszor, oszt mondani, hogy:
Halak, vadak, madarak!
Az én lyányomat oly hideg rázza!
Vegyitek le rúla!
Oszt nagyanyám ezt megtette. Kivitte a hathetes gyermeket a temetőbe. Oszt mikor elmondta, egy nagy lánccsördülést hallott a setétbe. Nagyanyám elég bátor asszony vót, hazajött a gyermekkel, letette a gyermeket, felvette a fejszét, ment a temetőre abba az irányba, ahol a lánccsörgést hallotta. Hát megyen oda, lát ott egy tehenet, akinek két nagy szarva vót. A sír mellett eddegélt. A fejfa mellett meg egy fekete alakot. Ráemeli nagyanyám a fejszét, azt mondja az öreg Kákóné neki, hogy:
– Agyon ne üssék mán komámasszony, én vagyok!
– Hát mit keres itt écakának idéjén a temetőn?
– Étetem a tehent, mert nappal itt a sírok közt nem szabad tehénnek járkálni.
Hát oszt az anyám meggyógyult. Hogy attól gyógyút-í meg, vagy egyébtűl?
Az én nagynénémnek vót egy kisfia, oszt öt esztendeig beteg vót. Oszt hát ezelőtt nem híttak orvost, ezelőtt csak javasasszonyt híttak. Csépesné vót ezen a járáson a kuruzsló asszony, elhítták. Hát oszt fürdőt rendelt neki, osztán hát azt mondta, hogy a küszöbön keresztül kell tenni, oszt úgy fürdetni meg a gyermeket teknőbe. Hogy a teknő a küszöbön keresztül van. Oszt akkor az apja a gyermeknek menjék el a temetőre, oszt ássék három gödröt. Oszt mindegyik gödröt keresztelje meg, de azt senki se tudja az apán kívül, hogy melyik gödröt minek kereszteli. Egyet kell keresztelni élőgödörnek, egyet sínylő gödörnek, egyet hót gödörnek. Oszt a nagynénémnek kellett kivinne a fürdőlevet, beleönteni a gödörbe, oszt amelyikbe öntötte tudatlanul, hogy melyik gödör mire van keresztelve, a fog történni a gyermekkel. Hát, csudák csudája! A hót gödörbe öntötte. Na, lett is osztán nagy rívás, hogy meghal a gyermek, meghal. Hát meg is hótt a gyermek, nem lett se élő, se sínylő, hanem meghalt.
Az öreg Kis Gábor bátyám meg egy jómódú, korhely ember vót. Részeges. Osztán hát, nagy súlyt fektettek azér ám a temetőre, halottra. Egyszer csináltatott egy fatáblát. Befestette feketére, oszt fehér festékkel ráíratta azokat a szavakat, akiket igen sok értelmes útas, ha arra járt, a noteszába felírt. A vót rá írva, hogy:
|
(Tiszaladány, 1985.)
Kommunikációelméleti és szimbolikus antropológiai szempontból a temetési szokássor és a temető – a rituális és organizációs jelekkel – ugyanazokat az alapinformációkat fejezi ki. Azt foglalja ugyanis össze, hogy a közösséget milyen mértékű veszteség érte. A mód azonban, a kódolás rendszere csakúgy, mint az igénybe vett jelcsatornák, alapvetően különböznek egymástól. A temetési szokássor a halál által szükségessé vált átalakulást, változást hivatott levezetni, azaz a közösség gazdasági-társadalmi belső egyensúlyának helyreállítására kínál normatív keretek között intézményesített formát. Ennek megfelelően a változás irányának legfontosabb paramétereit hangsúlyozza, reprezentálja. S az ehhez felhasznált jelei, szimbólumai túlnyomórészt múlékonyak. A temető pedig – a maga sajátosan rendezett tárgyegyüttesével – az egyes változási folyamatok összefoglaló képét nyújtja, azaz a sírokon, sírjeleken az egyén halálakor bekövetkezett változásokat szabályozó azonos paramétereket kódolja, természetesen e tárgyegyüttes statikus mivoltának megfelelő jelrendszer felhasználásával. A temetési szokássor tehát a halálhoz mint egyedi, konkrét eseményhez – a halál következtében az egyén életében s a közösségben beállt változáshoz – való viszonyt reprezentálja, míg a temető magát a tényt. Így egészítik ki egymást az adott esemény deklarálására szolgáló időbeli és térbeli rendszerek.
Különbözőségükben minden bizonnyal alapvető szerepe van annak a természetes igénynek és szükségletnek, hogy a halálozásról és a halálozási arányokról ne csak az esemény közvetlen társadalmi környezete szerezzen tudomást, hanem a következő nemzedékek is. Ez utóbbiak informálására szolgál a temető: három-négy nemzedék születési és halálozási arányainak összevetését kínálva a sírok egymás közti térbeli elrendeződésével, a sírjelek térbeli megformálásával s a feliratok közvetített adataival.
A sírjelek közül például a fejfán többféle kódolási mód rétegződött egymásra. Feltehetően a legrégebbi a térbeli tagolás, a forma és a színezés; később kapcsolódtak a hordozó formához a síkdíszítmények, mint a kultúrák világképének megfelelő szimbólumok; a szöveg minden bizonnyal a forma és a síkdíszítmények jelentésének elfeledésével, sőt azokat kiszorítva került a sírjelre; végül a fénykép a legújabb világképhez kötődik.
Érdemes szemügyre venni, hogy melyik jelrendszer (világkép) mit tartott fontosnak az elhunytról közölni. (A táblázatban az x jelek a kódok és az információtartalmak közötti közvetlen megfelelések, az ( x ) jelek a közvetett megfelelések meglétét fejezik ki.)
Az elhunyt | Neve | Neme | Kora | Családi állapota | Vallása | Rangja | Származása | Erkölcsi megítélése | |
A sírok elhelyezkedése | x | x | |||||||
A sírjelek formája | x | x | |||||||
A fejfa | |||||||||
Anyaga | (x) | x | |||||||
Mérete | x | (x) | |||||||
Formája | x | x | x | (x) | x | ||||
Színe | (x) | ||||||||
Síkdíszítménye | x | (x) | (x) | ||||||
Felirata (x) | x | (x) | x | x | (x) | (x) | |||
Fénykép | x | x | x | (x) | (x) |
A fejfák formáját kialakító világkép számára nem az egyén, hanem a közösség paramétereinek feltüntetése a fontos. A társadalom alapja a család, az egyén csak mint a család egy tagja szerepel.
A felirat – már egy másik világképhez igazodva – az egyénre jellemző adatokat adja meg.
A fénykép pedig már az egyén közvetlen hasonmását nyújtja, az individuumot jeleníti meg.
A jelek tulajdonképpen a szociológiai vizsgálatokból jól ismert fejlődési folyamatokat, a paraszti társadalom belső szerkezetének átalakulását is jelzik: a közösségi hagyományok és ismeretek, a folk-love helyébe fokozatosan a családi hagyományok, a family-love, majd az egyéni ismeret és hagyomány, az individual-love kerül.
Megfigyelhető bizonyos tartalmak halmozott jelzése a sírjeleken: az életkor, a nem, a családi állapot, a vallás, a származás, amelyek a helyi közösség társadalmi normáit és benne az egyént meghatározó paramétereket hangsúlyozzák. Az idősek és a fiatalok aránya a közösség belső szerkezetére utal; ha túl sok fiatal halottról tanúskodnak a temető jelei, minden bizonnyal a helyi társadalom struktúrája is felelős ezért. Házasok és nem házasok aránya a közösség fennmaradása szempontjából igen fontos. A vallási megoszlás arányai a lakosokat összetartó és elkülönítő erők mértékére utalnak, s a vallási csoportok erőegyensúlyáról informálnak. A származási közösség hangsúlyozásával egy-egy település legelementárisabb összetartó erejére hivatkozik. Ugyancsak az egység óvása érdekében zárják ki egy-egy falu lakói maguk közül életükben és holtukban azokat, akik a hagyományos normákhoz nem alkalmazkodnak, vagy nem tudnak alkalmazkodni. A temető jelnyelvén tehát a társadalmat éltető és összetartó agenetikus parancsok hagyományozódnak.
Amint a szemiotikai vizsgálatból kitűnik, a falusi temető alapvető társadalmi vonatkozású információkat, illetve értékítéleteket közvetít és rögzít, azaz a falu társadalmi rendjének modelljeként értelmezhető, amely azonban nemcsak tájékoztat a falun belül kialakult társadalmi erőviszonyokról, hanem egyúttal az élők számára alapvető fontosságú agenetikus parancsokat is továbbít, amelyek – összhangban az egyéb módon megfogalmazást nyert kulturális parancsokkal – a sikeres létstratégiák hagyományosan elismert lehetőségeit továbbítják az éppen élők felé. E parancsok értelmezését a hagyomány folyamatossága biztosítja. Ezek az információk nem tudatosulnak szükségszerűen az egyénekben, hatásuk azonban – a kulturális parancsok általános működési elvének megfelelően – annál zavartalanabb.
A teresztenyei temető például egy olyan társadalmat modellál, amely megkülönbözteti – bár nem kiélezve – tagjainak felekezeti hovatartozását és származási különbözőségét, s utal a társadalmi és rangkülönbségekre, mégis – lévén csekély lélekszámú közösség – mindenekelőtt az egységet hangsúlyozza. Ezt szolgálja a belső demokratizmusa, amely általános elvként elveti a személyválogatást, a társadalmi értékkülönbségek szélsőségessé válását. Toleráns ez a társadalom a közösségi élet szabályai ellen vétőkkel szemben is, különösen amióta a falu lakossága csökken. Tagjai elé természetes célul tűzi ki az idős kor elérését, azaz segíti a sikeres, a hagyományos társadalmi feltételekhez alkalmazkodó létstratégia választását. A társadalom teljes értékű tagjainak a házas embereket tekinti, akik nemcsak a közösségi feladatoknak felelnek meg, hanem az újabb generáció felnevelését is vállalják, s így a lokális közösség fennmaradását is biztosítják. Különös nyomatékkal figyelmeztet és ügyel e közösség fennmaradását esetlegesen veszélyeztető ifjúkori halálozásokra. A legények és leányok azért kapják a feltűnőbb sírjeleket, mert velük a közösség egy-egy, már sikeresen szocializált tagját veszíti el éppen a közösségi feladatokban való teljes résztvállalás és a családalapítás előtt. E társadalmi szerkezet alapelemének a családot rendeli, s e kapcsolatokon belül mindenekelőtt a házastársi, a testvéri és gyermeki diádokat jelzi (például a közös sírba temetkezéssel). E társadalom fennállását magától értetődőnek és természetesnek találta, bízott hagyománya erejében, így nem akart mindenáron kiterjeszkedni az időben. Ezért nem készítette sírjeleit olyan időálló anyagból, amely két-három nemzedéken át fennmaradt.
A temetkezési szokássor kollektív érvényű utasításokat tartalmaz arra nézve, hogy milyen nemű, korú, társadalmi rangú személyt milyen módon kell eltemetni. Rendelkezik továbbá a temetés időtartamáról, annak aktív és passzív résztvevőiről, illetve ezek hatékony együttműködéséről. Megszabja a holttest előkészítési módját a temetésre, átmeneti, illetve végleges eltávolítását az élő környezetből, a mellé helyezendő tárgyak, kellékek minőségét és számát. Intézkedik az elhunytak földi maradványainak fenntartására kijelölt helyről, az elhunyt tiszteletéről. Végül viselkedési parancsokat ad, hogyan kell, illetve szabad gondoskodni a halott közvetlen hozzátartozóinak visszavezetéséről a megszokott közösségi életbe.*
A temetési szokás mint intézmény tehát az élő közösség érdekeit szolgálja. Készenlétben tart egy közismert, kötelező érvényű kollektív viselkedési programot, amellyel a krízishelyzet áthidalható. Az egyén számára a tradicionális tudás és normarendszer ismerete azért fontos, mert felkészíti őt a halál körüli feladatokra.
A temetési szokások ennek megfelelően utasításokat tartalmaznak:
a továbbélőket ért veszteség lehetőleg rugalmas feloldására, a végzetes krízishelyzet kiküszöbölésére;
az elhunyt testi maradványainak eltávolítására az élők közül a higiénés veszély elhárításáért;
az elhunyt emlékének fenntartásáról.
A temetkezési szokásokra vonatkozó társadalmi parancsok mélyén a következő funkciók figyelhetők meg. Ezek alkalmanként más-más összetételben érvényesülnek, de mindig közös erőterükben zajlik le az egyénnek a közösségből való kiszakadása:
1. Megelőző (preventív) funkció: a közelgő halál elhárítása és mind az élettől búcsúzónak, mind pedig környezetének felkészítése a várható eseményre.
2. Megállapító (konstatáló) funkció: a halál tényének megállapítása az adott kultúra ismereteinek megfelelő módon.
3. Elkülönítő (differenciáló) funkció: a halottra irányul. Hangsúlyozottan megkülönbözteti az élőket és holtakat. A halott öltözete, a kiemelkedő ravatal, az egész halottközpontú rituális „színjáték” mind-mind az élet és a halál minőségeinek fokozott megkülönböztetésére szolgálnak.
A temetkezési szokások valamennyi változatának központjában tehát az az igény áll, hogy az elhunytat eltávolítsák az élők közösségéből. Ez az archetipikus meggondolás a halált nem úgy fogja fel mint megszűnést és megsemmisülést, hanem mint átalakulást, melynek révén az élő átlép egy – az élettől különböző – más világba, s ott folytatja létezését. A temetkezési szokások tehát egyrészt azokból a tevékenységekből építkeznek, amelyek során a halottat az élőktől megkülönböztetik, elkülönítik, másrészt pedig azon eljárásokból, amelyek a halottnak az átalakult, de tovább élőnek tekintett minőségéről gondoskodnak.
4. Kihirdető (deklaráló) funkció: a közösség hagyományosan meghatározott részét – amelynek együttműködését a haláleset befolyásolhatja – értesítik, erre a közösség általában azzal válaszol, hogy – abbahagyva a folyamatban levő tevékenységet – megkezdi azoknak a feladatoknak az elvégzését, amelyek a munkamegosztásban rájuk esnek. Ezen kívül a temetési előkészületek és a temetés, valamint a sírjel folyamatosan hirdeti a tágabb társadalmi közösség számára is a halálesetet, és tájékoztat arról, hogy a folyamat melyik állomásánál tartanak. Ez a funkció az organizációs és rituális kódok segítségével valósul meg.
5. Összpontosító (koncentráló) funkció: a közösség kijelöli azt a helyet, ahol a veszteség érte, s ahová erőit egyesítenie kell. Ez általában a halál, illetve a temetés színhelye.
6. Mentesítő funkció: a napi munkáktól mentesítést nyújt mindazoknak, akik a halott körüli tennivalókat látják el.
7. Mozgósító (imperatív) funkció: a hagyományos munkamegosztás szerint kijelölt feladatra mozgósítja az érintetteket.
8. Bemutató (demonstráló) funkció: A közösség közvetlenül érintett része demonstrálja, milyen fokig sajátította el a normákat, s azt, hogyan aktualizálja az egyedi esetre az általános hagyományokat. Ugyanakkor a halott közvetlen társadalmi környezete demonstrálja a közösségben elfoglalt s a halál következtében megváltozott gazdasági, társadalmi helyzetét.
9. Értékelő funkció: a temetés alkalmával minősítik az elhunyt létstratégiáját, valamint azt a szűkebb társadalmi közösséget, amelynek társadalmi, gazdasági vagy egyéni helyzetére a halál kihat. Továbbá értékelik magát a közösséget is, hiszen az előírt létstratégiának próbája is volt az elhunyt élete.
10. Kiigazító (korrigáló) funkció: az elhunyttal vagy a halála által érintett közvetlen társadalmi környezettel szembeni közösségi vagy egyéni méltánytalanságokat igyekeznek rendezni, orvosolni. Ezáltal is biztosítják a közösség zökkenőmentes együttműködését. A helyreigazító tendencia érvényesül abban a közismert hagyományban is, amely szerint a halál előtt álló igyekszik rendezni azokat a feszültségeket, amelyek őt a rokoni csoporton belüli vagy kívüli személyekkel szembeállították.
A helyreigazító elvek egyénre és közösségre egyaránt érvényesek, hiszen az egyénnek is, a közösségnek is szembe kell néznie magával minden haláleset alkalmával. A közösségnek számot kell vetnie azzal, mennyiben segíti elő tagjainak sikeres életvitelét. Az egyes emberek felmérik elhunyt társuk halálával értékelhetővé vált életstratégiáját, s – szembesítik vele sajátjukat. Ez az elhunyt utolsó szolgálata: lezárt életével tükröt villant társai elé.
A hagyományos halálkép magában foglal egy olyan értékrendet, amely szerint a közösség tagjai a veszteség mértékét megítélhetik.* S ezt a minősítést a temetés módjával ki is kell fejezniük.
A veszteség mértékének megítélése egyrészt az elhunytnak a faluközösségen, a rokoni nagycsoporton és a családon belül betöltött szerepétől – azaz gazdasági, társadalmi státusától –, másrészt életkorától függ. E két értékmérő bizonyos fokig természetesen, biológiailag magától értetődően megfelel egymásnak, hiszen a közösség számára akkor a legfontosabb egy tagja, mikor munkavégző korban van, s utódairól gondoskodik. Az ekkor bekövetkező veszteséget tehát nagyobbnak ítélik.
A halál következtében keletkezett veszteség mértékének megítélését befolyásolhatja a nemek közötti különbség. Ez megfelelést mutat az élő közösség tagjai között meglévő nemek szerinti státuskülönbségekkel.
Befolyásolja még a haláleset értékelését a halál módja is. Az előrehaladott kor, a betegség által bekövetkezett halált természetesnek, míg az erőszakos halált természetellenesnek ítélik. Külön ítélik meg az öngyilkosokat, halálukat elmarasztalóan értékelik, így igyekeznek védekezni saját társadalmi szervezetük gyengítése, tagjaik önrombolása ellen. Egyértelműen elítélik a közösség együttélési formái ellen vétőket. Nagyra becsülik azonban a szűkebb közösség, illetve a tágabb társadalom védelmében elhunytakat.
A halálesetek hagyományos értékelése elsősorban a temetés módjának a megválasztásában fejeződik ki. Azaz abban, hogy milyen mértékig tartják be, illetve térnek el – az egyes szokáselemek elhagyásával, felcserélésével, illetve kibontakoztatásával – az idős férfiak hagyományos eltemetési módjának modelljétől.
Kifejeződik azáltal is, hogy a közösség milyen mértékű társadalmi részvételt ítél szükségesnek, milyen mértékben használ fel a ceremoniális alapból, milyen mértékben jelzi, illetve halmozza az esemény értékelését deklaráló kódokat.
A továbbélők számára a legfontosabbak azok a hagyományok, amelyek a haláleset hatásának térbeli és időbeli terjedését, kihatását szabályozzák. Így a paraszti rokonsági és települési közösségek egészét érinti ugyan a veszteség, de többnyire a közvetlen társadalmi környezetre hárulnak a halál körüli tennivalók, ők a gyászolók. A haláleset közösségre gyakorolt hatása hosszabb vagy rövidebb ideig tarthat. Ez időszak alatt a hozzátartozók – hagyományos módon megváltoztatott – viselkedése, életvitele, öltözete jelzi megkülönböztetett, gyászoló mivoltukat.
Mivel a hagyományok a haláleset alkalmával az elhunyt családjának és az azt magában foglaló rokonsági, szomszédsági kiscsoportnak a feladata a temetés, azt is elvárják e csoportoktól, hogy fel legyenek készülve a feladatok gazdasági fedezésére. Így valamennyi paraszti gazdaság rendelkezik olyan tartalékkal, amely kifejezetten az emberi élet fordulóihoz kötődő szokások kivitelezésének fedezésére használható fel. Ezt nevezzük ceremoniális alapnak.*
Várható haláleset, idős korba lépő családtagok esetében ez a pénz még átmenetileg sem használható fel más célra. Minden családnak lehetőség szerint tartalékolnia kell olyan összeget, amelyet – akár váratlan halálesetkor is – felhasználhat. Erről általában a család gazdasági vezetőjének felesége hivatott gondoskodni. A pénzösszeg mellett biztosítani kell tartalék élelmet, megfelelő ruhaneműt (a halott, illetve a gyászolók számára), rituális eszközöket és szerszámokat is. Ezek együtt képezik a ceremoniális alap halálesetre fordítható részét. Emellett a hagyományok arra ösztönöznek, hogy minden család folyamatosan úgy alakítsa társas gazdasági kapcsolatait, hogy erejét meghaladó feladatok esetén – s ilyen a legtöbb esetben a temetés is – igénybe vehesse a rokoni, szomszédsági kiscsoport, sőt esetleg nagyobb együttműködő társadalmi egység segítségét is.
A ceremoniális alap értékét a család összvagyonához, illetve tartalékainak értékéhez viszonyítva, egyrészt az adott családi gazdaság pillanatnyi teherbíró-képessége, másrészt a hagyományos elvárások határozzák meg.
A haláleset ilyenformán egy hagyományőrző faluban nemcsak kifejezett gazdasági próbatétel, hanem egyszersmind alkalom a család gazdasági erejének demonstrálására is. A rituális-ceremoniális eljárásokban kifejeződő gazdasági szelekciós kihívások révén a közösség a saját gazdasági energiáját s az ennek megfelelő belső tagolódásának hitelességét igyekszik biztosítani.
Ugyancsak az együtt élő közösség gazdasági erejét védi s továbbélését zökkenőmentesen biztosítja a hagyományos örökösödési rend. Ez szabályozza azokat a lehetséges megoldásokat, amelyek révén az elhunyt gazdasági javai valamely továbbélő birtokába kerülhetnek át. Az egész rokoni csoport gazdasági erőnléte szempontjából fontos, jövője szempontjából meghatározó lehet, hogy milyen arányban oszlanak meg az örökölt javak az egyes családok között. Az általános örökösödési hagyományoknak helyi változatai alakultak ki.
Az optimális örökösödési lehetőségek biztosítására való törekvés úgy az elemi családon, mint a rokoni nagycsoporton belül befolyásolhatja mind a nemek közötti, mind pedig a nemzedékek közötti kapcsolatokat. Mégpedig úgy, hogy elvárja a hagyományok megtartását. Ezáltal erősíti a fennálló társadalmi értékrendet, azaz a tagjai közt kialakult hierarchiát. Fegyelmezi a társadalmi kapcsolatokat, vagyis a paraszti örökösödési rend a gazdasági-társadalmi stabilizációt segíti elő.
A személyek közötti viszonyok rendezése iránti törekvés mellett megfigyelhető az anyagi hátterű társadalmi egyenlőtlenségek kiegyenlítése, a feszültségek mérséklése iránti törekvés.
Az öröklési szabályok elsősorban a rokoni kiscsoporton belüli kedvező vagyoni elosztást kívánják biztosítani, a temetés és a halottak emlékünnepei alkalmával szokásos megvendégelések, ajándékozások az elhunyt hozzátartozóinak tágabb közösségi kapcsolatait stabilizálják.
Ezért ajándékozzák el például a halott ruházatát, ágyneműjét, olykor személyes használati tárgyait, ezért szokás megvendégelni a résztvevőket a torban, olykor alamizsnát osztani a temetésről hazajövet.
E társadalmi kiegyenlítő tendenciájú szabályozónak archetipikus hiedelemmagyarázatai szerint a halott ruhadarabjaitól és közvetlen használati tárgyaitól – amelyek tulajdonképpen magát a halottat képviselik – a vérrokonság bajelhárító, apotropeikus meggondolásokból igyekszik szabadulni. Archaikus gyökerű hiedelmek szerint ugyanis elsősorban maga a rokonság van kitéve az elhunyt esetleges ártó befolyásának. A szegényeknek adott élelem-, terményajándékozást az magyarázza, hogy azt mintegy a halottuknak adják, másrészt a szegényeket a halott nyugalmáért mondandó imákra kérik és kötelezik ezekkel az ajándékokkal. Újabb keletű mondás szerint: A szegények imáját Isten inkább meghallgatja.
A temetés alkalmával szokásos alamizsnálkodást, pénzosztogatást helyenként azzal is indokolják, hogy a szegénység így részesül az örökségből. Gyakran magába a végrendeletbe is belefoglalják, hogy a szegénységnek mennyi pénz osztassék szét. Megfelelést mutat e szokás azokkal az Európa-szerte ismert jótékony célú, közhaszonra szolgáló végrendeleti hagyakozásokkal, amelyekkel vagyonos arisztokraták, polgárok kívánták nyugalmukat, lelki békéjüket szolgálni.
A hagyományos halálkép tartalmaz olyan szervezési intézkedéseket, amelyek a temetkezési szokások kivitelezését biztosítják. Ezek szabályozzák a haláleset időbeli, térbeli és társadalmi hatását, a feladatok felosztását, azok elvégzésének sorrendjét és kivitelezési módját.
A közösség – amikor elveszti egy tagját – a szükséges tennivalók elvégzésére alkalmi társas munkaszervezeti formát léptet működésbe. E társas munkában az elsőrendű feladat- és szerepkör az elhunyt közvetlen társadalmi környezetét alkotó családé és a rokonságé. Részt vesznek benne továbbá a távolabbi rokonsági, szomszédsági, vagyoni érdekcsoportok tagjai, de a tágabb körű – például vallási, lokális – nagycsoportok is képviseltetik magukat. A temetkezés széles körű közösségi részvétellel zajlik le. A résztvevők túlnyomó többsége a faluközösség tagjai közül kerül ki, azonban az integráló társadalom is képviselteti magát: a pap, a kántor, a tanító, a jegyző – ma alkalmasint a tanács képviselőjének személyében.
Az együttműködésben közvetve tulajdonképpen a település egész közössége részt vesz, sikerét azonban mindenekelőtt azon személyek biztosítják, akik hasonló helyzetekben rendszeresen azonos feladatokat láttak el (például a funerátor, a sírásók, a sírjelfaragók, halottmosók, öltöztetők, siratók, énekesek, szakácsnők stb.).
E társas munka elvégzésére – elsősorban közegészségügyi okokból és a holttest fenntarthatóságáról szerzett tapasztalatokból – általában nem több, mint három nap áll rendelkezésre. Ennek az időnek a rövidítése vagy meghosszabbítása rendkívüli eltérésnek számít a hagyományos szokásoktól, s általában nem szívesen élnek vele. A megnyújtás ellen az élők biztonsága szól, a megrövidítés ellen pedig az a félelme, hogy az idő rövidsége miatt nem tudják halottjukat a hagyományos tiszteletadásban részesíteni.
A temetési készületek alkalmával mindhárom generáció tagjai jelen vannak, de elsősorban az idősebb és a középső nemzedék tagjaira hárul az elvégzendő munka zöme. Minden egyes temetés egyúttal intenzív szocializációs alkalom is, amikor a fiatal nemzedék az élet hagyományos feladatait megtanulja és felkészül azokra.
A résztvevők nemek szerinti munkamegosztása általában az egyéb munkavégzések alkalmával megszokott képet mutatja.
A feladatok elvégzésének halaszthatatlansága fegyelmezi az együttműködőket. A hagyományos temetkezési szokásokhoz való ragaszkodás segít a faluközösség s az érdekelt csoportok rugalmas belső átszerveződésében. Ugyanezek a szabályok gondoskodnak arról, hogy a tágabb közösség a gyászoló hozzátartozóknak mintegy automatikusan segítségére legyen, s a temetési társas munkában részt vállalók pedig egyéb feladataik alól ezen időre mentesítést kapjanak.
A temetési előkészületek során kialakuló együttműködés – mint említettük – elsősorban az egymással már korábban is különféle kapcsolatban álló családokra, kiscsoportokra támaszkodik. Ez alkalommal e kapcsolatok mintegy próbára, illetve felülvizsgálatra kerülhetnek. Többnyire még inkább megerősödnek – s ez a temetési feladatokban nyíltan vállalt részvétel formájában nyomatékos kifejezést is nyerhet. Azonban – elsősorban gazdasági – érdekellentétek következtében (például a végrendelet körüli nézeteltérések, aránytalannak tekintett jussolás stb.) az együttműködés fel is bomolhat, a csoporton belüli meglévő ellentétek elmélyülhetnek vagy újak támadhatnak.
A temetkezési szokások hagyományos társas munkája szerves kapcsolatot mutat a paraszti gazdálkodás önellátó jellegével. Ez utóbbi felbomlásával párhuzamosan a temetések alkalmával a századelőig érvényesülő egységes önellátás is átalakult. Az 1920–1930-as évektől már nem házilag készítik, hanem a közelebbi városokban vásárolják a koporsót, az 1940–1950-es évek óta pedig több vásárolt kelléket alkalmaznak. A társadalmi-gazdasági egymásrautaltság fokozatos megszűnésével egyre inkább megnyílik az út a városi példák követésére, ahol a temetéseket fizetett specialisták, illetve intézmények végzik, hivatali szervezésben, napi munkában.
A családnak és a szomszédsági, rokonsági közösségnek készenlétben kell állnia egy-egy alkalmi gazdasági vagy rituális társas munka elvégzésére, és az eszközöknek is alkalmasaknak kell lenniük arra, hogy a megfelelő másodlagos használatra átcsoportosíthassák. Vannak olyan eszközök is, amelyek közös tulajdonban vannak, s egy megbízott személynél, intézménynél őrzik őket, ahonnan szükség szerint lehet kölcsönözni azokat.*
A halálesetek és temetés alkalmával elsősorban a család, valamint a szomszédság eszközkészletéből választják ki azt, amire szükségük van, amelyek egy részét elsődleges funkciójukban, másik részüket alkalmi, másodlagos funkciójukban alkalmazzák. Így például a szomszédságból a siratásra, virrasztásra, torra kölcsönkért székeket, asztalokat, evőeszközöket célszerűen használják. A két székből, szekérderékból összeállított nyújtóztató, ravatal alkatrészei már másodlagos felhasználásúak. Vannak tárgyak, amelyeket rendszeresen használnak temetéskor, jóllehet elsődleges, mindennapi funkciójuk más. Így például Kisgyőrben a közepes vagyoni állapotú családokban megtalálható két olyan egyszerű, négylábú, meglehetősen magas kispad, amelyet általában mosáskor állítanak a teknő alá, de kímélnek, mert mindig ezekre teszik a koporsót is a szobában s az udvarban. Akadnak olyan tárgyak is, amelyek ez alkalommal bevégzik szolgálatukat. Ilyenek például azok a cserépedények, amelyekbe a halottlemosó vizet facsarják. Ezeket mindig eltörik használat után.
Külön tárgycsoportba tartoznak azok a háznál őrzött szentelmények, amelyeknek a haldokló, a halott és a temetés körül fontos szerepet tulajdonít a hagyomány. Ilyen például a szentelt gyertya, szenteltvíz, a virágvasárnapi szentelt barka, a szájban hazalopott áldozati ostya stb.
Egy-egy paraszti gazdaságnak rendelkeznie kell – egyrészt saját vagyoni helyzete, eszközkészletének differenciáltsága, specializáltsága mértékében, másrészt az adott nagytáj társadalmi-gazdasági munkamegosztási fejlettségi foka függvényében – olyan szerszámokkal, amelyek segítségével tagjai elkészíthetik a temetési kellékeket. Amilyen mértékben a parasztság hozzájuthatott az integráló társadalom ilyen szolgálataihoz, olyan mértékben mondott le maga a paraszti gazdaság e téren az önellátásról. Ám bizonyos elzárt földrajzi területeken továbbra is éltek a munkamegosztás korábbi formái.
Egy-egy rokonsági csoport gazdasági teherbíró-képességét jól jellemzi az a tárgycsoport, amelyet kifejezetten a temetés alkalmára készít. Ugyanakkor magát az adott kultúrát is jellemzi, hogy milyen mértékig engedi meg az ilyen egyszeri alkalmakkor a költségek fokozását, s ad lehetőséget a költségek szélsőséges, már-már öncélú, az adott kiscsoport továbbélését veszélyeztető mértékű egyszeri felhasználásra.
A szegényebb családoknak rendszerint nincsenek olyan eszközeik, melyeket csak a temetések alkalmával használnak, így azokat kölcsönkérik, például a díszes ravatalterítőt. Ezekért a kölcsönzött tárgyakért rendszerint nem jár fizetség, hiszen a halott eltemetése végső soron közös szükség, s így a közös szolidaritás formájaként értelmezhetőek a tárgykölcsönzések s az ilyenkor végzett kölcsönmunkák. Mindazonáltal a falun belüli lekötelezettségi viszonyok kiegyenlítésére törekedtek a kölcsönvevők is, és igyekeztek adandó alkalommal – kimondva vagy ki nem mondva – viszontszolgálattal ledolgozni adósságukat.
Egy-egy falurész, utca közösen birtokolt olyan tárgyakat, amelyekre kifejezetten temetések alkalmával volt szükség.
A temetési zászlókat, temetési kereszteket, a Szent Mihály lovát, a gyászos házat jelző lobogót, az ajtó fölé, a ravatal fölé való hímzett kendőket – mindenünnen egyforma távolságra – rendszerint a templom előterében, tornya aljában vagy éppen bent a templomhajóban tartották. Innen vehette ki-ki kölcsön, s ide vitte vissza. Az organizációs szempontokon túl hiedelmi, bajelhárító meggondolások miatt is tárolták e tárgyakat a település rituális, szakrális középpontjában, a templomban.
A halálról alkotott képet az élők állandóan alakítják, változtatják, viszonyuk hozzá szintén folyamatosan alakul: nemzedékek során át éppen úgy, mint egy emberöltőn belül életkoronként. Így az ismeretlen halál köré az emberiség története során felhalmozott jelképekből az egyén mindig mást és mást ért meg. A különböző társadalmak, kultúrák mindebből mást és mást hangsúlyoznak vagy éppen hallgatnak el, szorítanak háttérbe.
A mulandósággal kapcsolatos ismeretek hiánya, a hozzá fűződő viszony tisztázatlansága azért vetődik fel napjainkban különös hangsúllyal, mert azon hagyományos kultúrákat, amelyek a maguk keretein belül a halál kihívásának megfeleltek – így a hagyományos magyar paraszti kultúrát is – századunkban egy új kultúra kezdi felváltani. E változás világméretű, jóllehet az egyes társadalmakban más és más módon, eltérő hevességgel zajlik le.
Korunk nem hangsúlyozza annak fontosságát, hogy szükséges felkészülnünk az elmúlásra. A halál közeledése így inkább megzavar, s életünk nem befejeződik halálunk révén, hanem abbamarad. A helyzetet súlyosbítja az emberi kapcsolatok elbizonytalanodása a beteg körül: hiszen a kultúrából kiközösített halállal együtt magát a haldoklót is megtagadjuk. Így marad – külső és belső biztonság híján – teljes magányban az élettől búcsúzó és a továbbélő. E magány elviseléséhez, kulturális feldolgozásához segíthetnek a hagyományos kultúrák kínálta tanulságok.
A halál továbbra is megismerhetetlen marad. Az élet azonban megismerhető. A halál kihívása életünk egyszeriségére, megismételhetetlenségére figyelmeztet bennünket. Ennek tudatában kell megbecsülnünk sorsunk, minden megélt pillanatunk értékét. Erre int bennünket végsősoron A halhatatlanságra vágyó királyfi című székelyföldi népmese is.
Eccö vót, hol nem vót, hetedhét országon, még azon is tul, még az Operencián is tul, bédőlt kemencének kidőlt ódalába, vénasszony szoknyájának a hetvenhetedik ráncába vót egy fejér bolha, annak a köllős-közepibe vót egy fényös királyi város, a városba pedig lakott egy öreg-rend király, kinek vót egyetlen egy jóramenendő fia.
Elég az hezza, hogy a király sokat remélt ebből a fiából, azér őtöt kitaníttatta minden iskolai tudományokra, azután elküldötte külső országokra látni, hallani, tapasztalni. Oda is országolt több esztendeig a királyfi, míg végre az apja kévánságára hazatelepedett, de a királyfinak a sok járás-kelésbe egészen elváltozott a természete, gondolkodóvá és szomorkodóvá lött. Ezen az öreg király erősen megütődött, s gondolkozott, hogy mi lehet ennek a nagy változásnak az oka?
Történt eccer, hogy a király csak a királyfival ketten voltak a királyi resedencia ebédlő szobájába, az öreg király kartőn fogta a fiát, bévezette az ódalszobába, teli vót mindenféle szép leányi képekkel, s azt mondá a fiának:
– Te édes fiam, nagyon kedvetlenül viseled magadot; jó vóna, ha megházasodnál. Lásd, ebben a szobában minden császár, király és fejedelem leányka le van festve, tetszésöd szerint választhatsz; én amelyik leginkább szüved szerént való közülök, azt hozatom feleségül neked, csak jobb kedvedet lássam.
– Jaj édes király-atyám – felelé a királyfi – nem a szerelöm, sem a házasság nem bánt engemet, hanem az a gondolat szomorít, hogy minden emböröknek, még a királyoknak is egyször meg kell halni. Szeretnék olyan birodalmat találni, ahol a halálnak nincs hatalma; el is határoztam magamban, hogy ha a lábam térgyig vásik is, addig menyek amig ilyent találok.
Az öreg király igyekezett leuntatni fiát feltett szándékáról; s ajánlotta, hogy a királyságot is átaladja neki, csak más kedvit lássa, s maradjon otthon, de a királyfi másnap reggel kardot kötött az ódalára, s útnak is indult.
Ment, mendegélt, s amint haladott az úton, még messzire meglátott egy roppant nagy élőfát – mintha a tetejibe egy nagy sas libegne. Közelébb menyen a fához, hát látja, hogy egy nagy sas annak a nagy fának a tetejiben lévő ágait úgy rugdossa, ugyan poszátoltak szerteszéjjel az ágak. Mikor elbámészkodnék rajta, a sas csak magát gondolja, leszáll melléje a királyfinak, körösztül bukkik a fejin. Lesz belőle egy király, s azt kérdi a királyfitól:
– Te mit bámulsz, öcsém?
– Hát biz én csak azt bámulom, hogy te miért rugdosod ezt a nagy fa tetejit!
Erre a saskirály azt mondja:
– Ládd-e, én arra vagyok kárhoztatva, hogy se én, se semmi hozzám tartozó zelletségöm meg ne halhassunk addig, míg ezt a nagy élőfát innét tőstől-gyökerestől ki nem rugdosom sasképibe. Azér járok ide minden nap dógozni vele. De már este van, ma többet nem dógozom, hanem hazamenyek s tégödet is mint utazót, s mint formádból látom, királyfit jószűvel látlak hálóba szegény házamhoz.
A királyfi erre el is igérkezék s együtt elsétáltak a saskirály resedenciájába. Hát a saskirálynak egy gyönyörűséges szép leánya vagyon, fogadta az apját és a vendég királyfit s azonnal asztalt teríttetett. Vacsora közben kérdé a saskirály a királyfit, hogy mi célja utazásának? Azt mondja a királyfi: addig akar éppeg utazni, míg olyan birodalomra nem talál, amelyben a halálnak semmi hatalma.
– No édes öcsém – mondá a saskirály – úgy éppeg jó helyen jársz. Nem hallád-e, hogy addig rajtam és a hozzám tartozókon a halálnak semmi hatalma nincs, amíg azt a nagy fát tőstől-gyökerestől ki nem rugdosom; addig pedig eltelik hatszáz esztendő is. Kelj össze addig a leányommal, s itt nálam addig eleget élhettek.
– Jaj édes király bátyám-uram, az mind jó vóna! De hatszáz esztendő mulva csak meg kell halni, én pedig olyan helyet akarok felfedezni, hol a halálnak soha sem legyen hatalma.
A királykisasszony is marasztotta, mert már jóformán megismerkedtek vót; de semmiképpen sem tudá őtöt maradásra bírni. Végre hát, hogy minden emlék nélkül mégis el ne bocsássa, adott neki egy iskatulyát, annak a belső fenekén az ő képe volt lerajzolva, s azt mondá:
– No te királyfi! Mivelhogy semmiképpen sem maradál nállam, vedd ezt az emléket! Ennek olyan tulajdonsága van, hogy ha elfáradsz a földönjárásba, nyisd föl az iskatulyát, nézz az én képemre, s ahogy gondolod, úgy utazhatsz; ha tetszik a levegőben, ha ott igen éles lesz a levegő fúvása, a föld szintjén, úgy mint a sebes gondolat, vagy mint a sebes forgószél.
A királyfi az iskatulyát megköszönte, a zsebibe tette, s másnap búcsut vett a saskirály házától, s útnak indult.
Egy darabig ment-mendegélt gyalog az országúton, de egy idő mulva meg kezdett bágyadni, s eszébe jutott az iskatulya. Elévette hát, kinyitotta s reápillantott a királykisasszony képire, s gondolta magába: „Haladjak ugy, mint a sebes szél fenn a levegőben!” S azonnal felkereködött, s úgy haladott fenn, mint a sebes szél. Mikor egy jó darabig elhaladott vóna, eccer egy roppant nagy magos hegy fölött látja, hogy egy kopac ember egy kosárba ásóval és kapával fődet rak a hegy tetejiről, s viszi az alj felé. Megáll s elbámul ezen a királyfi, – a kopac ember is megáll s kérdi
– Te mit bámulsz, öcsém?
– Hát én bizony csak azt bámulom, hogy kégyelmed hova viszi innét azt a kosár fődet?
– Jaj édes öcsém! – mondá a kopac – én arra vagyok kárhoztatva, hogy addig sem én, sem semmi familiám meg nem halhatunk, amig ezt a nagy hegyet ezzel a kosárral mind el nem hordom, s a helyet itt meg nem teresítem; de már este felé van az idő, ma többet nem dógozom.
Azzal körösztül bukkott a fején, s lett belőle egy kopac király, s melléje állott az utazó királyfinak, s meghítta őtet magához éjjeli hálóba. El is mentek együtt a kopac király residenciájába, hát ennek még százszorta szebb leánya van, mint az előbbeninek – ez is őket jószűvvel látta, s vacsorával is csakhamar. Vacsora közben a kopac király is megkérdezé, hogy meddig utazik? mire a királyfi megint csak azt felelte, hogy addig utazik, amíg olyan országot talál, melyben a halálnak ne legyen hatalma.
– Úgy éppen jó helyt jársz – azt mondja a kopac király is –, mert amint mondám, én arra vagyok kárhoztatva, hogy addig nem halhatok, mig azt a nagy hegyet mind el nem hordom, addig pedig eltelik nyolcszáz esztendő is. Keljetek össze a leányommal. Ugyis, látom, nem unjátok egymást, s nyolcszáz esztendeig eleget élhettek.
– Igen, de – mondja a királyfi – én pedig oda akarok menni, hol a halálnak soha se legyen hatalma.
Másnap mindnyájan igen jókor felkeltek, s a királykisasszony ujból marasztotta a királyfit, de bizony nem maradt; hogy tehát minden emlék nélkül el ne menjen a királyfi, adott neki egy olyan aranygyűrűt. Annak az a tulajdonsága volt, hogy aki az ujjában megforditotta, éppen ott lett azonnal, ahol akarta. A királyfi a gyűrűt megköszönte, s avval elbucsuzott, s útra indult megint.
Egy darabig ment az országúton; egyszer eszébe jut a gyűrű. Megfordítja az ujjában, s gondolja magában, hogy éppen a világ végin legyen. Behúnyja szemit, s hát egy pillantásra, mikor a szemit kinyitja, egy pompás királyi város közepiben vagyon. Megindul az utcákon le és fel; látja a sok csodálatos öltözetű s formájú embereket, huszonhét féle nyelven próbált velek szólani, mert annyi nyelven értett a királyfi, de senki sem felelt egyre is. Megbúsul tehát, hogy mitévős legyen itt, hol senkivel se tud értekeződni. Addig jár-kel bújában, hogy egyszer egy olyan öltözetü emberre talál, milyent az ő országában szoktak viselni, megszólítja a maga nyelvin, hát tud reá felelni. Megkérdezi mindjárt:
– Miféle város ez?
– A kék király országának fővárosa – azt mondja az ember. – Maga a király meghótt, hanem vagyon egy kedves szép királyi kisasszony, s az uralkodik hét ország felett; mer más senki sincs az egész királyi familiából.
Kérdi a királyfi:
– Nem tudnád-e a királykisasszony residenciáját megmutatni?
– Jó szűvvel – mondja az ember, s elvezeti a királyfit a residenciához, s ott elbúcsuzik tölle.
A királyfi beindult a királyi residenciába, hát a királyi kisasszony a residencia garádicsára leülve hímet varr. A királyfi egyenesen neki indul, a kisasszony pedig felállott ülőhelyiből, s felvezette a residencia palotáiba. Hogy megtudta a királyfi szándékát, kérte, maradjon nálla, s legyen neki társa az uralkodásba; de a királyfi kijelentette, hogy csak abban az országban akar megtelepedni, hol a halálnak nincs hatalma. Ekkor a királykisasszony kartőn fogta a király-úrfit, bevezette egy ódalszoba ajtójába, s hát annak a szobának a pádimentuma úgy teli van szurkálva varrótűvel, hogy csak egyet sem lehetne többet leszúrni.
– No te királyfi – azt mondja a királykisasszony – látod-e ezt a roppant sokaságu varrótőt? Én arra vagyok kárhoztatva, hogy amig ezt a sok tőt el nem használom, el nem váslalom a varrásba, addig sem én, sem semmi hezzám tartozó familiám meg nem halhatunk. Addig pedig eltelik ezer esztendő. Ha nálam maradsz, addig eleget élhetünk s uralkodhatunk.
– Igen – azt mondja a királyfi –, de ezer esztendő mulva csak meg kell halni; én pedig olyan országot keresek, hol a halálnak soha hatalma ne legyen.
Eleget igyekezett a hímvarró királykisasszony leverni szándékáról a királyfit, kijelentette, hogy nem marad, hanem folytatja az útját. A királykisasszony ekkor eleibe állott, s így szóllott hozzá:
– Mivel semmiképpen nem tudlak megtartani, emlékbe fogadj el tőlem egy arany vesszőcskét. Ennek olyan tulajdonsága van, hogy szorultság esetibe azzá változik, amivé gondolod.
A királyfi megköszönte a királykisasszony adományát, a zsebibe rejtette, avval búcsut vett tőlle, s útra indult újból.
Alig ért ki a városból, hát ott egy nagy folyóra talált; de látta, hogy annak a túlsó szélinél az ég már leereszkedett, s tovább menni nem lehet, mert ott a világnak vége van. Felindult tehát vízjöttire a folyó martján. Mikor egy darabocskáig felfelé haladt volna, eccer csak lát ám egy fényes királyi kastényt a folyóvíz felett, függve a levegőben. Akárhogyan is vizsgálta nem lelt semmi utat vagy hidat, amelyik azt a szárazfőddel összekötötte vóna; pedig csakugyan szerette volna abba a fényes kastélyba bepillantani. Egyszer csak eszibe jut az aranyvessző, melyet a hímvarró királykisasszonytól kapott volt. Eléveszi, s ledobja a földre: legyen belőlled egy palló, átal a fényes királyi kastélyba! – s legottan a vesszőből arany palló lett, átal a fényes királyi kastélyba. A királyfi sem késedelmesett sokáig; reagrik az arany pallóra, s átalmenyen rajta a kastélyba. De mikor a kastély kapuján belépett, hát azt olyan csudaállatok őrzik, amilyeneket ő sohasem látott volt. Megijed, s poroncsol a kardjának: kard ki a hüvelyből! A kardja ki is ugrik, s egynehánynak a fejét elüti. De hát azoknak egyszeribe más fejek nőtt. Erre még jobban megretten a királyfi, a kardját hüvelyibe poroncsolja, s megbámul. A kastély királynéja ezt látta az ablakból, s egy inast tüstént utána szalasztott, hogy az őrök ne bántsák. Megporoncsolta az inasnak, hogy az idegen utazót hozzá vigye. Úgy is jött. Az inas gyorsan lefutott, a királyfit az őrökön keresztülvitte a kastély királynéja eleibe.
Azt mondja a királyné:
– Azt látom, hogy nem mindennapi ember vagy; de azt is akarom tudni, ki vagy s mi járásbéli.
A királyfi megnevezé, hogy ő melyik királynak a fia, s hogy azért indult útra, hogy olyan országot fedezzen fel, hol a halálnak nincs hatalma.
– No, jó helyt látsz – mondá a királyné –, mert én vagyok az élet és halhatatlanság királynéja, itt már bátorságban vagy a halál ellen.
Egyszeribe leültette, s jó szűvvel is látta a királyfit.
Éppen egy ezer esztendeig maradt ebben a fényes kastélyban a királyfi, de az oly hamar eltelt, mint azelőtt egy félesztendő.
Mikor eltölt volna az ezer esztendő, egy éccaka olyan álmot lát a királyfi, mintha otthon az apjával s anyjával mulatozott volna. Reggel, amikor felkelt, tüstént jelentette a halhatatlanság királynéjának, hogy ő haza akar menni, az apját és anyját még egyszer meglátni. A királyné elbámult ezen a beszéden, s azt mondá:
– Jaj, te királyfi, mit tettél te fel az eszedbe! Hiszen apád és anyád több nyolcszáz esztendőnél hogy meghótak, azoknak most semmi híreket, porukat fel nem találod.
De a királyfit nem tudta leverni szándékáról; azt mondá tehát:
– No ha csakugyan mégis elmész, addig ne menj el, jere velem, hogy tarisznyáltassak az útra.
Azonnal a nyakába is akasztott egy arany és egy ezüst kulacsot, s bevezeté őtet legelőbb egy kis ódalszobába, ennek egyik szegletibe megmutatott neki egy lappancsot, azt fölnyitotta, s azt mondá:
– No ebből a folyadékból, mely ez alatt a lappancs alatt van, töltsd teli az ezüst kulacsodat. Ha ebből akárkit lepreckelsz, ezer élete volna is, azonnal halál fia leszen.
Azután bevivé egy más ódalszobába, annak egyik szegletibe hasonlólag egy kis lappancs látszott, azt is felnyittatta a királyné, s megtölteté annak folyadékjából az arany flaskót, s azt mondá:
– No te királyfi, ennek a folyadéknak, mely az örökkévalóság kősziklájából fakadt, olyan tulajdonsága van, hogy ha valaki ezelőtt négy vagy ötezer esztendővel meghótt is, ha csak egy csontikáját megkapod s megpreckeled ennek vizivel, azonnal a legjobb állapotjában fölébred.
A királyfi megköszöné a halhatatlanság királynéjának szép ajándékait, avval elbucsuzott tőlle és az egész kastélytól, s útra indult.
Csakhamar beért abba a városba, hol a hímvarró királykisasszony lakott, de alig ősmert reá, annyire el volt változva. Ment sietve a királyi residenciához, hát ott olyan csöndesség van, mintha senki sem laknék benne. Menyen fel a kastély palotába, hát mikor a nappali szobába ér, ott találja a királyi kisasszonyt a varrójára búva s elaludva. Szép csendesen odaosonkodék, szólítja, de nem felel. Meghuzintja a gunyáját, de nem mozdul. Szalad abba a szobába, mely teli volt tővel, hát egy tő sincs benne. Az utolsó varrótő is a királyi kisasszony varrójába beletörött, s avval a királyi kisasszony meghótt. Csakhamar kapja az arany flaskóját, meglocsolja belőle a királyi kisasszonyt, az éledezni kezd, eccer felveszi a fejit, megszólalik, s legelőbb is azt mondja a királyfinak:
– Jaj, édes barátom, be jó, hogy felébresztél! Rég hogy aluszom, úgy lehet.
– De alhattál volna – feleli a királyfi – mig a világ, ha fel nem támasztottalak volna!
Ekkor a királykisasszony észrevette, hogy ő meghótt vót, s a királyfi támasztotta őtet fel. Megköszöné igen szépen, s jótétel helyibe jót ígért.
Innen a királyfi búcsut véve, ment egyenesen a kopac királyhoz. Hát még messzire meglátja, hogy a nagy hegyet mind elhordotta. Mikor odaérkezik, látja, hogy a kosarát a feje alá tette, az ásót és lapátot maga mellé elnyujtotta, s meghótt. Csakhamar előveszi itt is az arany flaskóját, megpreckeli vele a kopac királyt, s föltámasztja őt is.
Ez is jótétel helyibe jót ígér, s a királyfi tőlle elbúcsuzik, s menyen a saskirályhoz. Hát a saskirály a nagy élőfát tőstől-gyökerestül együtt úgy kikapálta, hogy a legkisebb ágának sincs híre-pora; maga pedig a szárnyait kétfelé vetette, az orrát a földre guggasztotta, s meghótt; már a legyek dorolták is, s ilyen helyen a hónya alatt – kőhöz legyen mérve – már a férgek be is lyuggatták vót. A királyfi előbb eléveszi az ezüst flaskót, megöntözi vele a férgeket s azok egy pillantásra mind kivesztek s hulltak a saskirály oldalából, azután előveszi az arany kulacsot, megöntözgeti jómóddal a halhatatlanság vizeivel a saskirályt, s az is éledzeni kezd, összeszedi magát, s megszólalik:
– Jaj be sokat aludtam! Köszönöm, hogy megébresztettél édes jó barátom!
– De alhattál vóna – mond a királyfi – míg a világ, ha fel nem támasztottalak vóna!
Ekkor veszi észre magát a saskirály, hogy ő meghótt vót. Rea emlékszik a királyfira, s megköszöni, hogy őtet feltámasztotta, s jótétel helyibe jót ígér.
Ezután búcsut veszen a királyfi a saskirálytól is, elindul, s csakhamar megérkezik apja királyi városához, de már messziről észreveszi, hogy a királyi residencia elsüllyedett, semmi híre-pora nem látszik. Közelebb menyen hozzá, hát kénköves tó lett a helyire, mely úgy égett kék lánggal folyvást, mint a jó szilvapálinka.
Elveszti reményit a királyfi, hogy valaha az apját s anyját feltalálhassa. Bújában visszaindul, de amint a város közül haladna ki, hátulról valaki megszólítja ezekkel a szókkal:
– Megállj, királyfi, jó helyt jársz! Éppen ezer esztendeje, hogy szüntelen kereslek!
A királyfi hátratekint, s megösmeri, hogy aki megszólította, az az öreg Halál (kő fülibe!). Csakhamar kapja az ujjában levő gyűrűt, megfordítja, s mint a gondolat olyan sebesen a saskirálynál terem, onnat a kopac királynál, onnat a hímvarró királykisasszonynál, mindenikkel minden ármádiájokot kiállíttatja a Halál akadályoztatására, míg ő a halhatatlanság királynéjához béérhet; de a Halál olyan gyorsan vágtatott mindenütt utána, hogy mikor a halhatatlanság királynéja kastélyába egyik lábát betette a királyfi, a másikat kívül megragadta a Halál:
– Megállj! Enyim vagy!
Észrevette a halhatatlanság királynéja a dógot, s leszólott az ablakból, s pirongatta a Halált, hogy mit keres az ő országában, mikor ott hatalma nincs.
– Igen, de – azt mondja a Halál – féllába az én országomban van, az az enyim!
– Igen, de fele az enyim mindenképpen – azt mondja a halhatatlan királyné – s mi hasznod, ha elhasítjuk? Felinek sem én, sem te nem vehetjük hasznát. Hanem azt mondom: jere be hezzám, most megengedem, s itt ketten fogadással intézzük el a dolgot.
A Halál rea állott, bement a halhatatlanság királynéja kastélyába, s a királyné azt javasolta neki, hogy ő a királyfit felrugja éppen a hetedik égig, a hajnalcsillag háta megi, s ha olyan egyenesen fel tudja lökni, hogy a várba esik, akkor legyen a királynéjé, ha pedig a vár falát kívül esik le, akkor legyen a Halálé. A halál ezen fogadásba beleegyezett. Ekkor a királyfit a királyné kiállította a vár közepibe, a lábát a királyfi lábai alá feszítette, s úgy felrugta a csillagok közé, hogy egészen odaveszett. De a veselkedésbe egy kicsit megtántorodott a királyné, s erőssen megijedt, hogy bizony kivül esik a királyfi a váron, szorgalmatosan leste tehát, mikor a királyfi visszafordul. Eccer megpillantja mint egy kis darázst, hogy hol vagyon. Méri a szemeivel, hogy hova esik, de hát éppen a vár falát találja. Megijed a királyné, de egy kis déli szél annyit használt mégis, hogy a királyfi éppen a vár mellé belől felől esett volna, ha a királyné ki nem fogta volna, de a királyné odaugrott, s mint egy könnyű laptát úgy kifogta. Bévitte az öliben a kastélyba, s látván, hogy küsség megszédült, megcsókolta, hogy kijózanodjék. Ekkor megporoncsolta a királyi udvar népének, hogy mindnyájan seprüt keressenek, azt gyujtsák meg, s tüzes seprükkel seprüzzék ki a Halált a halhatatlanság királynéja várából, s megporoncsolta neki, hogy oda többé lábát bétenni ne merészelje. A királyfi és királyné pedig maig is boldogul és dicsőségesen élnek; aki nem hiszi, keresse fel a világ véginél a folyó fölött a levegőbe függő várat, a halhatatlanság királynéjának várát.
(Demeterfalva, Udvarhely megye)
ABRAHAMSON, H.: The Origin of Death: Studies in African Mythology. Uppsala, 1951.
AGENDA a Magyarországi Evangélikus Egyház lelkészei számára. Bp., 1963. (Temetés: 312–347.)
ÁGH Attila: A társadalmi tudat rendszerelméleti megközelítése. In: Hiedelemrendszer és társadalmi tudat, I. Bp., 57–65.
A halottkémlés kézikönyve. Gyakorlati útmutató halottkémek részére. Bp., 1910.
ÁKOS Károly: Az idők örvényében. Agy és tudat. Bp., 1975.
ALBERT István: Halotti szokások a baranyai Hegyhát vidékén. = Ethn. XII., 1901. 25–32.
A Magyar Parasztház (kiadja a Magyar Mérnöki és Építészeti Egylet). Megjelent a VI. füzetben. Bp.
A deviáns viselkedés szociológiája. ANDORKA Rudolf–BUDA Béla CSEH-SZOMBATHY László (vál.). Bp., 1974.
APOR Péter: Metamorphosis Transilvaniae. Bukarest, 1978.
ARANY János: Egy egyszerű beszélyke. Úti tárcámból. Arany János összes művei, X. 7–17. Bp., 1962.
Arbeitsgruppe Bielefelder Soziologen: Alltagewissen, Interaktion und gesellschaftliche Wirklichkeit, I–II., 1973. Reinbek bei Hamburg.
ATINEAVE, F.: Informationstheorie in der Psychologie, Grundbegriffe, Techniken, Ergebnisse. Bern, 1965.
BÁN A.: Falvak, épületek és temetők Karjala végvidékein. = NÉ. 1906. VII. 263–275.
BAKÓ Ferenc: Hagyomány és változás a palóc temetkezési szokásokban. = Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve, III. Balassagyarmat, 1977. Településmód a népesség, a családszervezet történeti változásainak tükrében. In: Palóc kutatás. Tematikus és lokális monográfiák, III. (Szerk. Bakó Ferenc) Mátraderecske. Néprajzi tanulmányok. Eger, 1978. 3–25.
BALASSA Iván: A magyar gyászszínek kérdéséhez. = Ethn. LVI. 1945. 69–70.
Gombfa-faragás a háromszéki Bodoson. = Erdélyi Múzeum, LII. 1947. 152 ff.
A magyar temetőkről. = Folio Ethn. I. 1949. 103–126.
BALÁSY Dénes: Udvarhely vármegyei babonák. = Ethn. XVI. 1905. 40–42.
BALOGH János: Az ünneprontók. = Ethn. XXXVI. 1925. Ünnep és ünneprontók. = Ethn. XXXVII. 1926. 113–121.
BALOGH József: A „lakodalmas temetés” Aranynál. = Ethn. XXXIX. 1928. 39.
BALOGHY Dezső: A magyar halotti szokások pogány hagyományaihoz. = Ethn. XI. 1900. 190.
BALÁZS Lajos–HOPPÁL Mihály: „…ismerem én ezeket a neveket…”. Vallomás és életforma. = Déri Múzeum Évkönyve. Debrecen, 1975. 501–522.
BÁLINT Mihály: Az orvos, a betege és a betegség. Bp., 1961.
BÁLINT Sándor: Népünk halálélménye. Bp., 1943. Venitas. 152–192. Népünk halálélménye. In: Sacra Hungaria. 132–192. Kassa, 1944.
A halálhoz és a temetéshez fűződő szegedi néphagyományok. = Az Alföldi Tudományos Intézet Évkönyve, I. Szeged, 1946. 58–69.
Karácsony, Húsvét, Pünkösd. A nagy ünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából. Bp., 1973. Ünnepi kalendárium I–II. Bp. 1977.
A szögedi nemzet – A szegedi nagytáj népélete, III. Szeged, 1980.
BANNER János: Jászberényi sírkeresztek. = NÉ. XV. 98–108. 1914.
A békési fafaragásról és temetőkről. = Békési Élet. 1971. 549–552.
BÁRCZI Géza: Magyar szófejtő szótár. Bp., 1941.
A magyar szókincs eredete. Bp., 1958.
BARNA Gábor: Halottlátók Borsodban. A miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei, 12. 1973. 109–113.
Hiedelmek és szokások Nagykőrösön. = Acta Musei de János Arany nominati. A nagykőrösi Arany János Múzeum Közleményei, I. 1978. 433–498.
Néphit és népszokások a Hortobágy vidékén. Bp., 1979.
Halottlátók a magyar néphitben. In: Hoppál M.–Novák L. (szerk.): Halottkultusz. Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához. 1982. 10. 199–212.
N. BARTHA Károly: A kötött kapu faragása és állítása Bátyán. = NÉ. XXV. 1933.
BATESON, G.: Steps to an Ecology of Mind. London, 1972.
BÁTKY Zsigmond: Adatok a kopjafákhoz. = NÉ. V. 1904. 107–110.
Adatok a fehér gyászviselethez. = Ethn. XXII. 1911. 33, 101.
A famunka. In: A Magyarság Néprajza, 2. kiad. I. Bp., 1933. 261–274.
BAUDRILLARD, J.: Le système des objets. Paris, 1968.
BAUSINGER, H.: Volkskunde. Darmstadt. é. n.
BAUSINGER, H.–MOSER-RATH, E.: Hrsg.: Direkte Kommunikation und Massenkommunikation. Tübingen, 1976.
BECK Zoltán: Népszokások Békés megyében. Néprajzi cikkek, tanulmányok. Békéscsaba, 1974. 219.
Az élet nagy eseményei. Parasztélet a vásárhelyi pusztán. (Szerk. Nagy Gyula) Békéscsaba, 1975.
BECKER, E.: The Birth and Death of Meaning. An Interdisciplinary Perspective of the Problem of Man. London, 1962.
BELÉNYESI Márta: Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél. Bp., 1958. Somogyi adatok a halottsiratás és halotti tor történetéhez. = NK. III. évf. 1958. 4. sz. 338–344.
BENCSIK János: Adatok a Hajdúságból a temetkezés szokásának és hiedelemanyagának gyűjtéséhez. = Déri Múzeum Évkönyve. Debrecen, 1970. 429–446.
BENDANN, E.: Death Customs: An Analythical of Burial Rites. London, 1930–1969.
BENEDEK András: Les jeux hongrois de Noël. = Folia Ethnographica 2/1. 1950. 55–94.
BENEDEK István: Korszerű elmélkedés a halálról. In: Pusztába kiáltott szó. Bp., 1974. 386–389.
BENE László: Kalotaszegi fejfák. Erdély. Kolozsvár, 1905. 118–121.
BENKÓCZY Erzsébet: Egervidéki babonák. = Ethn. XVIII. 1907.
BENKŐ András: Háromszéki babonák. = Ethn. II. 1891. 357–362.
BENKŐ Loránd (szerk.): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, I–III. Bp., 1967–1976.
BERLO, D.: The Process of Communication (An Introduction to Theory and Practice). New York, 1960.
BERTALANFFY, L. von: Adalékok egy általános rendszertanhoz. In: Bleicher, K. (szerk.): A szervezet mint rendszer. Bp., 1979. 35–51.
BERZE NAGY János: Babonák, babonás alakok és szokások Besenyőtelkén. = Ethn. XXI. 1910.
A zászlós kopjafa emléke Hevesben. = Ethn. XII. 1911.124.
Az üldözött szarvasünő. = Ethn. XXXVIII. 1927. 148–150.
Baranyai magyar néphagyományok, I–III. Pécs, 1940.
Kővel, gallyal behányt halmok. = Ethn. LIV. 1943. 251–252.
Magyar népmesetípusok, I–II. Pécs, 1957.
BÉRES András: Halottak húsvétja. Temetkezési szokások a régi Bihar megyében. = Ethn. LXXXIV. 1973. 345–367.
BICZÓ Ilona: Nagykőrösi fejfák. = NÉ. IX. 1908. 166–173.
A kosdi temető. = NÉ. XIII. 1912. 69–84.
BÍRÓ Endre: Megmondani! Egészségügyi Dolgozó, III. 1978. 1. 7.
BLEICHER, K. (szerk.): A szervezet mint rendszer. Bp., 1979.
BODGÁL Ferenc (szerk.): Borsod megye népi hagyományai. Miskolc, 1966.
CS. BOGÁTS Dénes: Történeti adatok a háromszéki székely népszokásokhoz. = Ethn. LVII. 1946. 77–89.
BOSNYÁK Sándor: A bukovinai magyarok hitvilága. = FA. 6. 1977.
BÖSZÖRMÉNYI Ede: Hódmezővásárhelyi öngyilkosságok. In: Történeti statisztikai tanulmányok. 1977. III. 237–305.
BÖSZÖRMÉNYI Zoltán: A haldoklás és a halál. Új Írás, 1979. 5. 87–97.
BRAIN, J. L.: Sex, Incest and Death. = Current Anthropology, Vol. 18. No. 2. 191–208. 1977.
BRAUN Róbert: A falu lélektana. A Huszadik Század Könyvtára, 47. sz. Bp., 1913.
BROMLEJ, J. V.: Etnosz és néprajz. 1976.
BROWN, N. O.: Life against Death. Middletown, 1959.
BUDA Béla: A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. Bp., 1974.
Empátia, a beleélés lélektana. Bp., 1978.
BUDAY László: Népünk halandósági viszonyai. Az OSH Évkönyvei. Bp., 1917.
BUDENZ József: Bálvány és fejfa. = Ethn. VIII. 1897. 117–124.
BURGSTALLER, E.: Brauchtumsgebäcke und Weihnachtsspesien. Linz, 1957.
BURGYÁN Miklós: Magyarországi szív alakú sírjelek. = Ethn. LXXXIII. 1972.
BÜHLER, Ch.–EKSTEIN, R.: Anthropologische Resultate aus biographische Forschung. In: GADAMER, H.-G.–VOGLER, P. (Red.) Neue Anthropologie Bd. 5. Psychologische Anthropologie. 347–385., 1973.
CARVALHO-NETO, P.: Folklore and Psychoanalysis. Miami, 1972.
CASSIRER, E.: Philosophie der symbolischen Formen, I–III. Berlin, 1923–1929.
CHURCHMAN, C. West: Rendszerelmélet. Bp., 1977.
CURT, S.: World History of the Dance. New York, 1965.
CSABA György–VÖRÖS László: Ma és holnap. Bp., 1975.
CSABA György (szerk.): A modern ember biológiai paradoxonja. Bp., 1978.
CSABA György: A biológiai szabályozás. Bp., 1979.
CSABA J.: Kereszt alakú varázsjelek alkalmazása a vendeknél. = NÉ. 1956. 102–109.
Mágikus jelek egy nárai kúton. = Ethn. 1958. 229–231.
CSALOG József: A sárközi református temetők ember alakú fejfái. = NÉ. XXXII. 1940. 381–385.
A hazajáró halottak elleni védekezésnek egy különös esete Gerjénből. = Ethn. LXI. 1950. 231–233.
A szentesi református temető gombosfái. = NÉ. LXVIII. 1957. 203–210.
CSAPÓ Julianna: A tarpai temetés. Honismereti kutatások Szabolcs-Szatmárban. = Néprajz, Nyíregyháza, 55–88.
CSEBOKSZAROV, Ny. Ny.–CSEBOKSZAROVA A. I.: Népek, rasszok, kultúrák. Bp., 1980.
CSEH-SZOMBATHY László: A statisztikai módszerek alkalmazása az öngyilkosságok vizsgálatánál. In: ANDORKA–BUDA–CSEHSZOMBATHY (vál.). A deviáns viselkedés szociológiája. Bp., 1974.
CSETE Balázs: Temetés a kalotaszegi Nyárszón. = Ethn. LIII. 1942. 200–215.
CSISZÁR Á.: A hazajáró lélek. A beregi nép lélekhitéből. = A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve, VIII–IX. 1965–1966. 159–201. „CZ”: Magyar temetői fejfák. Magyar Iparművészet, V. 1902.
DALA J.–ERDÉLYI T.: Matyóföld. Bp., 1941.
DANKÓ Imre: A hajdúböszörményi temetők költészete. = A Hajdúsági Múzeum Évkönyve, II. 285–294. 1975.
Adatok a „lábtúl való fa” elterjedéséhez. = Múzeumi Kurir, III. 1976. 32–35.
DEÁK Geyza: Az Ung vármegyei Tiszahát népi építkezése és művészete. = NÉ. XI. 1900. 185–199.
DÉGH Linda: Három népmese. = Ethn. L. 1939. 151–165.
Adalék a „hálás halott” epizód mesei és mondai formálódásához. = Ethn. LXVIII. 1957. 307–18.
DELLEQUARDI, Fred: Helping the Family in Urban Society. New York–London, 1963.
DEMETER I.: Hazajárnak-e a lelkek? Szalézi Művek, hn. 1948.
DIÓSZEGI K. I.: Kiosztatott talentom… Debrecen, 1969.
DIÓSZEGI Vilmos: Nem halt meg, csak elrejtezett… = A Néprajzi Múzeum Adattárának Értesítője, 1. sz. 1953. 42–44.
Adatok a táltos révüléséhez. = Ethn. LXIV. 1953. 303–311.
A novaji tudósasszony. = NÉ. I. 1956.
A sámánhit emlékei a magyar nép műveltségében. Bp., 1958.
A pogány magyarok hitvilága. Bp., 1967.
DIÓSZEGI Vilmos–NAGY Ilona: Halottlátó. In: Néprajzi lexikon II. 1979.
DOMANOVSZKY György: Bereg megyei fejfák. = NÉ. XXVIII. 1936. 91–98.
Fejfák Szatmár és Szabolcs megyéből. = Ethn. XXIX. 1937. 423–437.
DOUSA, G.: De itinerie duo Constantinopolitano. Antwerpen, 1592. (Ism. Tud. Gyűjt. 1836. V. 92.).
DÖMÖTÖR Sándor: A halál országa (mese). = Ethn. XXXVIII. 1927. 265–266.
A jelkép, mint néprajzi fogalom. = Ethn. LV. 1944. 59–69.
Az abádszalóki temető süveg alakú fejfái. Jászkunság. 1959. 179–182.
Abádszalóki fejfa-díszítések. = Index Ethn. 1960. 81–94.
DÖMÖTÖR Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás. Bp., 1964.
Magyar népszokások. Bp., 1972.
Hitvilág. In: A magyar folklór. Bp., 1979.
A magyar nép hiedelemvilága. Bp., 1981.
ECKERT Irma: A kalocsavidéki magyarság vallásos népköltészete. = Ethn. III. 1937. 167–181.
ECSEDI István: Siratóének Hajdúszoboszlóról. = Ethn. XL. 1929. 113–116.
EIGEN, M.–WINKLER, R.: A játék. (Természeti törvények irányítják a véletlent) Bp., 1981.
EISSLER, K. R.: The Psychiatrist and the Dying Patient. New York, 1955.
ELEKES Sándor: Gernyeszegi babonák és népszokások. = Ethn. VI. 1895. 49–53.
EMBER Mária: A XVI–XVII. századi ruhadarabok egy sárospataki kriptából. = FA., 1968.
e. p.: Éjjeli terítés. = Ethn. XI. 1900. 281.
ERDÉLYI Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék – Archaikus népi imádságok. Bp., 1976.
ERDÉSZ Sándor: Fejfaírók a szatmári Erdőháton. = Ethn. LXXIX. 1968. 201–224.
A „nevető fejfák” kérdéséhez. = EMN. 1977. 1. 163–167.
EWING, J. F.: Juramentado: Institutionalised Suicide among the Moros of the Philippines. = Anthr. Qart. 1955. 28/4.
ÉBNER László: Temető-fejfa, kopjafa. = NÉ. 1902. 3.
F.: Temetőfejfa, kopjafa. = NÉ. 1902. 3. 61–63.
FARBEROW, N. F. (ed.): Suicide in Different Cultures. Baltimore–London–Tokio, 1975.
FEHÉR Zoltán: Bátya néphite. = FA. 1975. 3.
FEIFEL, H.: The Meaning of Death. New York, 1959.
FEILBERG, H. F.: Das nordische Weihnachtsfest. = Hessiche Blatter für Volkskunde, V. 1906. 26–40.
FEKETE József: Kiböjtölés. = Ethn. XXI. 1910. 126.
Tudósasszonyok. = Ethn. XXI. 1910. 291–292.
FELFÖLDI László: Keresztelő, lakodalom, temetés Kisteleken. In: Tanulmányok Kistelek történetéből és népéletéből. Kistelek, 1976. 423–446.
A magyar halottas táncok funkcionális vizsgálata. HOPPÁL M.–NOVÁK L. (szerk.): Halottkultusz. = MN. 10. 1982. 212–224.
FERENCZI Imre: Adatok a látó (néző) alakjához. = Ethn. LXX. 1959.
Egy temetési rítus magyar párhuzamai és történeti összefüggései. = Néprajz és Nyelvtudomány, IX. Szeged, 1965.
FETTICH Nándor: Az ember formájú életfáról. Index Ethnographicus. 1956.
FÉL Edit: Adatok a gyászszínekhez és párhuzamok. = Ethn. XLVI. 1935. 6–17.
Újabb adatok a zöld gyászszín magyarországi előfordulásához. = NÉ. XXXII. 1940. 417.
A női ruházkodás Martoson. = NÉ. XXXIV. 1942.
A Néprajzi Múzeum 1963–64. évi tárgygyűjtése. = NÉ. LXVI. 1965.
Magyar népi vászonhímzések. Bp., 1976.
FÉL Edit–HOFER Tamás: Über monographisches Sammeln Volkskundlicher Objekte. = Festschrift Alfred Bühler. Basel, 1965. 77–92.
FIRTH, R.: A Questions of Terms: Scope and Meaning of Symbol. In: Simbols: Public and Private. 74–91. London–New York, 1973.
FODOR István: A sírszobrok kérdéséhez. = FA. XXI. 113–125.
FORBES, H. O.: The Orientation of the Death. = MAN. 1916. Vol. XVI. No. 3. 35.
FÖLDVÁRI Zsigmond: Kopjafák a kiskunlacházi református temetőben. A ceglédi Kossuth Múzeum Adattára, 1970.
FÖVENNYESSY János: „Temessük el a halottakat!” Temetési énekek ref. énekvezérek, tanítók, énekkarok, családok és gyülekezetek használatára. Mezőkövesd, 1923.
FRAZER, J. G.: The Belief in Immortality, I–III. 1923.
The Fear of the Death in Primitive Religions. London, 1933.
FREGE, G.: Logika, szemantika, matematika. Bp., 1980.
FREUD, S.: Our Attitude towards Death. London, 1915.
FROLOV, I. T.: A tudomány haladása és az ember jövője. Bp., 1977.
FUKAZAVA, H.: Zarándokének. Bp., 1968.
FULTON, R.: Death and Identity. New York, 1965.
FÜLÖP Imre: Temetőfejfa, kopjafa. = NÉ. III. 1902. 61–63.
FÜLÖP Lajos: A születés, házasság és halál szokásai Gyöngyöspatán. = Múzeumi Füzetek, 10. Gyöngyös, 1969.
GAÁL György: Házsongárdi pantheon. = Korunk Évkönyve. 247–281. Kolozsvár, 1980.
GAÁL I: A Hunyad megyei Erdőhát népének és közeli szomszédainak babonáiról. = Ethn. XXXIX. 1928. 55–57.
GÁL Kálmán: Temetési szokások a Nógrád mellett = Ethn. 1895. VI. 222–226.
GÁRDONYI Géza: Krisztus kuckója. A novaji asszony. Bp. A halottas tánc = Ethn. 1906. XVII. 251–53.
GADAMER, H.-G.–VOGLER, P. (Red.): Neue Anthropologie, I–VII. Stuttgart, 1973–1976.
GAZDAPUSZTAI Gyula: A kunhalmok, az őskor érdekes vallástörténeti emlékei. = Világosság, 1968. 68/7.
GEERTZ, C.: Religion as a Cultural System. In: BANTON, M. (ed.): Anthropological Approadies to the Study of Religion. London, 1966.
GEHLEN, A.: Az ember – természete és helye a világban. Bp., 1976.
GEIGER, P.: Weihnachtsfest und Weihnachtsbaum. = Schweizerische Archiv für Volkskunde, 1939–40. XLIII–XLIV. 229–254.
GENNEP, A. van: The Rites of Passage. Chicago, 1960.
GERGELY Mihály: Röpirat az öngyilkosságról. Bp., 1972.
GERNTJENS, H.: Die Totenfurcht bei primitiven Völkern Anthropos. XXI. 1926. Misc. 636.
GLUCKMAN, M.: Closed Systems and Open Minds: The Limits of Naivity in Social Anthropology. Chicago, 1964.
GOFFMANN, E.: Encounters (Role Distance 85–152). Indianapolis, 1966.
Relations in Public – Microstudies in Public Order. 1972.
Érintkezések. Válogatott tanulmányok. Bp., 1977.
GORER, G.: Death, Grief and Morning. New York, 1967.
GÖNCZI Ferenc: A lükő és fejfa Göcsejben. = NÉ. IV. 1903. 140–145.
A természeti elemek kultuszának maradványai a Göcsejben. = Ethn. XXI. 1910. 284–291. Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése. Kaposvár, 1914.
Fejfák tömeges beszerzése a Somogy megyei Múzeumnál. = NÉ. XXIX. 1937. 246.
A halottnak nyitott koporsóba való temetése. = Ethn. LII. 1942. 234.
GÖRING, Heinz: Generative Grammatik und Kulturanthropologie. Anthropos. 1967.
GRANOVIST, H.: Muslim death and burial. Arab customs and traditions studied in a village in Jordan. = Soc. Scientiarum Fennica. Commentationes Humanorum Litterarum. Tom. XXXIV. Nr. 1–2. Helsinki, 1965.
GRÁFIK Imre: A tulajdont jelölő jelek rendszere a magyar népi műveltségben. = NÉ. LXXIII. 1972. 69–204.
GREEN, A. W.: Sociology. New York, 1972.
GULYÁS Éva: Jászdózsai hiedelmek. = FA. 4. 1976.
GUMEBAUM, C. E. von–CAILLOIS, Roger (Ed.): The Dream and Human Societies. Los Angeles, 1966.
GUNDA Béla: A kereszt, mint mágikus jel az anyagedényeken. Ethn. LII. 1941. 66–67.
Néprajzi gyűjtőúton. A kereszt mint mágikus jel. Debrecen, 1956. 91–92.
A lakóházat védő mágikus jelek. = Ind. Ethn. LXVIII. 1957. 192–198.
GUREVICS, A. I.: A középkori ember világképe. Bp., 1974.
GYÖRFFY István: Nagykunsági fejfák. = NÉ. VIIII. 1907. 94–105.
Babonás hiedelmek és szokások a Fekete-körösvölgyi magyaroknál. = Ethn. XXVII. 1916. 81–89.
Dél-Bihar falvai és építkezése. = NÉ. XVII. 1916. 114.
Kunkép, jászkép. = NÉ. XVIII. 1926.
Matyó népviselet. (Szerkesztette és sajtó alá rendezte FÉL Edit.) Bp., 1956.
GYURKÓ László: Balatonudvari kuriózumok. = Élet és Irodalom, 1960. július 15.
HALBWACH, M.: Az emlékezet társadalmi keretei. In: A francia szociológia. 124–131. Bp., 1971.
HALLOWELL, A.: Culture and Experience. New York, 1967.
HANÁK Péter–SZILÁGYI Erzsébet: Egy különös jelenség – A „halottlátó” a tömegkommunikációs eszközök tükrében és a közvéleményben. Tömegkommunikációs Kutatóközpont. Bp., 1979.
HANEY, W. V.: Communication: Patterns and Incidents. Homewood, 1960.
HANKISS Ágnes: „Én ontológiák” – Az élettörténet mitologikus áthangolása. In: Hiedelemrendszer és társadalmi tudat, II. 1980. 30–39.
HANKISS Elemér: Érték és társadalom. Bp., 1977.
HAMMOND, P. B.: Cultural and Social Anthropology. London, 1970.
HÁRDI István: Pszichológia a betegágynál. Bp., 1975.
HARMATH Lujza: Nyárádmenti székely népszokások. = Ethn. X. 1899. 44–47.
HASELOFF, O. W.: Kybernetik als Sozialtatsache. Hamburg, 1963.
Probleme der Motivation in der kybernetischen Verhaltenssimulation. In: Informationen über Informationen. Starnberger Gesprache, hsg. von H. DITFURTH, 1968.
Kommunikation, Transformation und Interaktion. In: Neue Anthropologie Bd. 5. Psychologische Anthropologie. 1973. 94–140.
HAVIGHURST, R. J.: Problems of Aging. New York, 1952.
HEGEDŰS Lajos: Virrasztás. Nyr. 1947. 190.
Moldvai csángó népmesék és beszélgetések. Bp., 1954.
HEINTZE, B.: Bestattung in Angola – eine synchronisch-diachronische Analyse. = Paideuma Band, XVII. 1971. 145–206.
HEISENBERG, W.: A rész és az egész (Beszélgetések az atomfizikáról.) Bp., 1978.
HERKELY Károly: A matyók betegsége és halála. = Ethn. XLVIII. 1937. 181–187.
HERMAN Ottó: A harangok szava és még valami. = Ethn. II. 1891. 323.
HOEBEL, E.–FROST, E. L.: Cultural and Social Anthropology. New York, 1976.
HOFER Tamás: Archaikus sírjeleink kérdéséhez. In: HOPPÁL M.–NOVÁK L. (szerk.): Halottkultusz. MN. 10. 308–325. 1982.
HOFFMANN Tamás: Néprajz és feudalizmus. Bp., 1975.
HONTI János: Mesék és mítoszok, a halálról és a halhatatlanságról. = Ethn. XLVII. 1936. 34–59.
Mesék és mítoszok a halálról és halhatatlanságról. In: Válogatott tanulmányok. 265–272. Bp., 1962.
HOPPÁL Mihály: Hiedelemrendszer, világkép és mitológia. IV. Nemzetközi Finnugor Kongresszus. Bp., 1975. Fejfáink keleti hátteréhez. In: HOPPÁL M.–NOVÁK L. (szerk.): Halottkultusz. =EMN. 10. 1982. 325–367..
HOPPÁL Mihály–NOVÁK László: Vengerszkie namogilnije pamjatnyiki. = Acta Ethn. XXVI. 1977. 309–337.
HOPPÁL Mihály–NOVÁK László (szerk.): Halottkultusz. = EMN. 10. Bp., 1982.
HORÁNYI Özséb (szerk.): A kommunikatív jelenség. Kommunikáció, 1. Bp., 1977.
A kommunikáció világa. Kommunikáció, 2. Bp., 1978.
HORVÁTH István: Magyarózdi toronyalja. Kolozsvár, 1971.
HÓDI Sándor: A „meghívott” halál – Tanulmány az öngyilkosságról. Újvidék, 1979.
HULL, C. L.: A Behavior System. New Haven, 1952.
HUN Nándor: Bevezetés a szociális gerontológiába (különösen: Az idős emberekről alkotott kép a tudatban. 199–222.) Bp., 1972.
HUNTER, D. E.–WRITTEN, Ph.: Encyclopedia of Anthropology. New York, 1976.
HUSZKA József: A székely ház. Bp., 1895.
HUTÁS Magdolna, R.: Ravatal. = MNy. 1955. 92.
HYMES, D.: The Use of Computers in Anthropology. The Hague, 1964.
Reinventing Anthropology. New York, 1969.
ILLYÉS Endre: A sírgöröngy rejtelmei a beregi néphitben. = Debreceni Képes Kalendárium. 1941. 74–76.
IMREH Pál–HOPPÁL Mihály: Fejfák és temetők Erdélyben. = FA. VII. 1977. 5–77.
ISTVÁNFFY Gyula: Adatok a palócz nép babonáihoz. = Ethn. III. 1892. 351–362.
Újabb adatok a palóczok néprajzához. = Ethn. V. 1894. 181–184.
A borsodmegyei palócok. = Ethn. XXII. 1911. 229–232.
JAKAB József: Szatmár megyei babonák = Ethn. VI. 1895. 410–416.
JANKÓ János: Kalotaszeg magyar népe. Bp., 1892.
JANKULOV Boriszláv: Magyar temetők a Balkán félszigeten. = Ethn. XXV. 1914.
JASCHIK Álmos: Népművészeti barangolások (Isaszegi sírkeresztek. Az albertirsai temető). = Magyar Iparművészet, 1927. 30.
JÉKELY Zoltán: Sándor von Serach – a Balaton s a kopjafák múlt századi énekese. = Magyar Nemzet, XXXVI. 1980. 127. 11.
JÓZSA László: Kunszentmártoni temetkezési egyletek és halotti társulatok a XIX. században. (Kézirat.) 1979.
JUHÁSZ Ágnes: A halott-tettetés szokása Vizsolyban. = HOM Közleményei, 15. Miskolc, 1976. 77–78.
JUHÁSZ-NAGY Pál–VIDA Gábor: Szupraindividuális organizáció. In: Csaba György (szerk.): A biológiai szabályozás alapjai. 1978. 337–407.
JUNG, C. G.: Man and His Symbols. London, 1964.
JUNG Károly: Az emberélet fordulói. Gombosi népszokások. Újvidék, 1978.
A kiházasítatlanok halotti koronája. = Ethn. XCI. 1980. 79–98.
Haláljóslás és a halál előjelei a jugoszláviai magyarság hagyományvilágában. In: HOPPÁL M.–NOVÁK L (szerk.): Halottkultusz. EMN. 10. 1982. 224–232.
KALLÓS Zoltán: Tánchagyományok egy mezőségi faluban. Tánctudományi tanulmányok (1963–64). Bp., 1964. 235–52.
Balladák könyve. Bukarest, 1971.
Új guzsalyam mellett… Bukarest, 1973.
Siratóénekek és keservesek, 1978.
KALLÓS Zsigmond: Hejgetés: Dunántúli regösének és a pogány magyar sírbatétel szokása egy csángó népdalban. = Vasi Szemle, 1939.
KAPROS Márta: A gyermekekre vonatkozó preventív és produktív mágikus szokások az Ipoly menti néphagyományban. = Nógrád megyei Múzeumi Közlemények, 20. 1974. 75–96.
KARDINER, A.: The Psychologial Frontiers of Society. New York–London, 1963.
KARDOS Tibor. Régi magyar drámai emlékek. RMDE. I–II. Bp., 1960.
KASTENBAUM, R.–AISENBERG, R.: The Psychology of Death. New York, 1972.
KASTENBAUM, R.: Death, Society and Human Behavior. St. Luis, 1977.
KASTENBAUM, R.–COSTA, Paul T.: Psychological Perspectives on Death. = Ann. Rew. Psychol. XXVIII. 1977. 225–49.
KATONA Imre: A magyar halottas költészet tiszta és átmeneti műfajai. = HITK. 35. 1978. 25–34.
Halottas énekköltészetünk tiszta és átmeneti műfajai. In: HOPPÁL M.–NOVÁK L. (szerk.): Halottkultusz. EMN. 10. 1982. 133–145.
KATONA L.: Túlvilági látomások codexeinkben. In: Irodalmi tanulmányai, II. Bp., 1912. 101–125.
KATZ, E.: Communication research and the image of society; The convergence of two traditions. Amer. J. Soc. 65., 1960.
KÁJONI János: Cantionale catholicum. 2. kiad. Balás Ágoston által megjobbítatván. Csíksomlyó, 1719.
A keresztény katholikusok egyházi énekeskönyve. 3. kiad. Andrási Rafael által. Csíksomlyó, 1805.
KÁLDY Gyula: A régibb és újabb magyar tánczokról. Bp., 1896.
KÁLDY József: Bakonyi babonák és szólásmondások. = Ethn. XIX. 1908. 284.
KÁLLAY Ferenc: Magyarok pogány vallása (jászképek, kunképek). Pest, 1861.
KÁLMÁNY Lajos: Koszorúk az Alföld vadvirágaiból. Arad, 1877.
Szeged népe, I–II. kötet. Arad, 1881–91.
Világunk alakulása nyelvhagyományaink. Szeged, 1893.
Halottas tánc. = Ethn. XXIII. 1912. 292–294.
Hagyományok, I–III. 1914. Vác–Szeged.
KÁRA Judit: Nagydobronyi szokások és hiedelmek. = FA. I. 1975. 40–64.
KÁROLY S. László: „Jaj, nekem, szomorú életem!” – A szövegformák főbb típusai siratóénekeinkben. Népi Kultúra – Népi Társadalom, IX. 1977. 307–329.
KEES, H.: Totenglauben und Jenseitsvorstellungen der alten Ägypter. Leipzig, 1926.
KELEMEN A.: A sámánizmus pszichoszociális alapjai. In: Mítosz és történelem. HOPPÁL Mihály–ISTVÁNOVITS Márton (szerk.): EMN. 3. Bp., 1978. 143–148.
KERÉNYI, Karl: Strukturelles über die Mythologie. = PAIDEUMA Band, V. 1952. 151–157.
KESZI-KOVÁCS László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése. Kolozsvár, 1944.
Adatok a magyar néphit lélek és halál képzetéhez. In: HOPPÁL M.–NOVÁK L. (szerk.): Halottkultusz. EMN. 10. 1982. 118.
KINCS Miklós: Nevettető fejfák. Derűfakasztó sírfeliratok. Édes részegek. Bp., 1948.
KINDLER János–KISS István (szerk.): Rendszerelmélet. Bp., 1969.
KIRNER A. Bertalan: Fejfák között. Kézirat. Gödöllő, 1962.
KISHÁZY József: Nevetős fejfák. Miskolc, 1932.
KISKÉRI BALOGH István: Cserháti néprajzi adatok. = Ethn. IX. 1898. 129–135.
KISS Eszter: Siratóversek (Hajdúnánás). = Ethn. XXXIX. 1928. 115.
Hajdúnánási temetkezési szokások. = Ethn. XLII. 1931. 37.–40.
KISS István (főszerk.): Fogalmi rendszerekről, szerkezetekről és szervezetekről. Bp., 1979.
Rendszerelmélet mint társadalmi igény. Bp., 1982.
KISS Lajos: Magyar fejfák, bálványfák. = Magyar Iparművészet, 9. 1906.
A kenyérsütés Hódmezővásárhelyen. = NÉ. XI. 1908. 178–184.
Hódmezővásárhelyi temetkezési szokások. = Ethn. XXXI. 1920. 80–94.
Színes és virágos koporsók Nyíregyházáról. = NÉ. XVIII. 1926. 27–28.
Zenetörténeti emlékek a szlavóniai virrasztó énekekben. = Ethn. LXXVII. 1966. 151–211.
Temető. In: Magyar Nyelvőr, 100. évf. 458–461. 1976.
KISS Lajos–RAJECZKY B.: Siratók. A Magyar Népzene Tára, V. Bp., 1966.
KLIMKEIT, H.-J.: Tod und Jenseits in Glauben der Völker. Wiesbaden, 1918.
KNÉZY Judit: A táplálkozás szokásai és rendszere…. = Somogyi Múzeumok Közleményei. Kaposvár, 1975. 103–118.
KNOTT, E. J.–PRULL, R. W.: Death Education: Accountable to Whom? For What? Omega Vol. 7. No. 2. 1976. 177–183.
KOCZOGH Ákos: Térformáló képzelet. = Művészet, 74/1. 25–28. 1974.
Főtül való fák. Confessio, III. 4. 1979. 84–101.
KODOLÁNYI János: A táltos a magyar néphagyományban. = Ethn. LVI. 1945.
Adatok Kápolnásfalu (Udvarhely m.) temetkezési szokásaihoz = Ethn. LVIII. 1947. 121.
A temetők és temetkezések rendjének szabályozása a XVIII. században. = NK. IV. 1959. 244–253.
KOLUMBÁN Samu: A hóstáthiak népszokásai. = Ethn. VI. 1895. 119–123.
Hétfalusi csángó babonák. = Ethn. VI. 1895. 390–401.
KOPP János: Kopjafák a dömsödi temetőben. A ceglédi Kossuth Múzeum Adattára. 1971.
KÓS Károly: Régi Kalotaszeg. Bp., 1911.
Ékes fejfáinkról. = Művelődés, II. 1956. 36–37, 54.
Szerelem és halál a szilágysági népművészetben. In: Népélet és néphagyomány: Bukarest, 1972. 209–237.
A székely sírfák kérdéséhez. In: Népélet és néphagyomány. Bukarest, 1972. 253–273.
Fafaragás. In: KÓS Károly–NAGY Jenő–SZENTIMREI Judit: Szilágysági magyar népművészet. Bukarest, 1974.
Ékes fejfáinkról. In: Olasz Ferenc: Fejfák. Bp., 1975. 171–193.
Eszköz, munka, néphagyomány. Bukarest, 1979.
KÓS Károly–SZENTIMREI Judit–NAGY Jenő: Kászoni székely népművészet. Bukarest, 1972.
Kis-Küküllő vidék magyar népművészete. Bukarest, 1978.
KOVÁCS Bálint: A zágoni nép szokásai és babonái = Ethn. VI. 1895.
KOVÁCS János: Halál, hol a fullánkod? = Forrás 1979. 5. 51–61.
KOVÁCS L.: A honfoglaló magyarok lándzsái és lándzsástemetkezésük. = Alba Regia, XI. 1971. 81–108.
KOZÁK Károly: Bajelhárító jelképek, kőfaragványok középkori templomainkban. = Arrabona, 17. Győr, 1975. 109–130..
KOZÁKY Sándor: A haláltáncok története. Magyar Történelmi Múzeum Sorozata. Bp. 1936.
KÖRNER. Tamás: A magyar hiedelemmondák rendszerezéséhez. = Ethn. LXXVIII. 1967. 280–285.
Mutatvány a készülő magyar hiedelemmonda katalógusából: B.) A halál és a halottak. = Ethn. LXXXI. 55–96.
KÖRNER, T.: Totenkult und Lebensglaube bei den Völkern Ost-Indonesiens. Leipzig, 1936.
KRESZ Mária: Magyar parasztviselet 1820–1867. Bp., 1956.
KRETZENBACHER L.: Santa Lucia und die Lutzelfrau. München, 1959.
KRISTÁLY Balázs: A „lüdércz” a székely néphitben. = Ethn. 1895. VI. 105–108.
KRIZA Ildikó: A halálra táncoltatott lány. – Egy magyar népballadacsoport vizsgálata. Bp., 1967.
KRIZA János: Székely népköltési gyűjtemény, I–II. Bp., 1956.
KROEBER, A. L.: Disposal of the Death. = American Anthropologist, Vol. 29. 1927. 308–315.
Anthropology Today. Chicago, 1962.
KUBLER-ROSS, E.: On Death and Dying. New York, 1969.
KULCSÁR Kálmán: Az ember és társadalmi környezete. Bp., 1969.
KUN Andor: Nevettető fejfák. = Magyar Nemzet. 1949. 198. sz.
KUNOS Miklós: Nevettető fejfák. Bp., 1948.
KUNT Ernő: A magyar népi temetők szemiotikai elemzése. = A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, 1975.a XIII–XIV. 475–507.
Hiedelemrendszer és társadalmi parancs (A magyar népi halotti szokások társadalmi vonatkozásai). Visegrád, 1975.b
A halál tükrében. = Új Írás. 1978/3.a
Temetők az Aggteleki-karszt falvaiban. Debrecen, 1978.b
A halál tükrében. Bp., 1981.
Temető és társadalom. In: HOPPÁL Mihály–NOVÁK László (szerk.): Halottkultusz. EMN. 10. 1982. 243–257.
Temetők népművészete. Bp., 1983.
KUTSCHER, Austin: But not to Loose. A Book of Comfort for those Bereaved. New York, 1969.
LAJTHA László: Sopron megyei virrasztó énekek. Bp., 1936.
LAKÓ György (szerk.): A magyar szókészlet finnugor elemei. I–III. Bp., 1972.
LANGER, M.: Learning to Live as a Widow. New York, 1957.
LAVER, J.–HUTCHESON, S.: Communication and Face to Face Interaction. Harmondsworth, 1972.
LÁNG János: Lélek és isten. Bp., 1974.
LÁSZLÓ Elek: Csíki székely népszokások. = Ethn. VII. 1896. 383–398.
LÁSZLÓ Lajos: Infarktus. Bp., 1978.
LEACH, E.: Culture and Communication: The Logic by which Symbols are Connected. Cambridge, 1976.
Two Essays Concerning the Symbolic Representations of Time. In: LESSA, W. A.–VOGT, E. Z. (red.) Reader in Comparative Religion. New York, 1979.
LE VINE, Robert A.: Culture, Behavior and Personality. Chicago, 1973.
LEVI-STRAUSS, Claude: A struktúra fogalma az ethnológiában. In: A francia szociológia. 1958. 261–276.
Mythologiques, 1–4. Paris, 1964–1971.
LÉVI-BRUHL, Lucien: A természeti népek világképe. In: A francia szociológia. 1958–1971. 161–178.
LOSONCZI Ágnes: Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben. Bp., 1977.
LOTMAN, J. M.: Szöveg – modell – típus. Bp., 1973.
LUBY Margit: Régi sírfeliratok Szatmár megyéből. = Ethn. XXXVIII. 1927. 205.
A parasztélet rendje. Bp., 1935.
LÜKŐ Gábor: A magyar lélek formái. Bp., 1942.
Tanulmányutam a szatmári, beregi, máramarosi, továbbá a Közép-Tisza melléki községek temetőiben. = A debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1942.
Kiskunsági kopjafák. = Művészet, 71/9. 6–7.
Magyar fejfák, bálványok. Magyar Iparművészet, IX. 1906. 140–150.
MAGYAR Imre: Kozmikus sértődés. Bp., 1968.
Reményt kell nyújtani. = Egészségügyi dolgozó, 1978. I. 2. 7.
MAKKAI Endre–NAGY Ödön: Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez. Erdélyi Tudományos Füzetek, 103. Kolozsvár, 1939.
MAKSAI Ferenc: A magyar falu középkori településrendje. Bp., 1971.
MALINOWSKI, B.: Baloma. Bp.,1972.
MALONYAY Dezső: A magyar nép művészete, I. (A kalotaszegi magyar nép művészete.) Bp., 1907.
A magyar nép művészete, II. (A székelyföldi, a csángó és a torockói magyar nép művészete.) Bp., 1909.
A magyar nép művészete, III. (A balatonvidéki magyar pásztornép művészete.) Bp., 1911.
A magyar nép művészete, IV. (A dunántúli magyar nép művészete, Veszprém, Zala, Somogy, Tolna.) Bp., 1912.
A magyar nép művészete. (A palócok művészete, Hont, Nógrád, Heves, Gömör, Borsod magyar népe.) Bp., 1922.
MANGA János: Ünnepi szokások a Nyitra megyei Menyhén. Bp., 1942.
A kánai mennyegző változatai. Ethn. LVII. 1946.
Ünnepek, szokások az Ipoly mentén. Bp., 1968.
Szokások Tótkomlóson. = A Békés megyei Múzeumok Közleményei, 3. 3–58. Békéscsaba, 1974.
MANNHEIM, Karl: Essays in the Sociology of Culture. London, 1956.
MARANDA, P.: Introduction to Anthropology. New Jersey, 1972.
MARETT, R. R.: Psychology and Folk-Lore. London, 1920.
MARIKOVSZKI Gábor: Protestáns halotti búcsúztatók. Pest, 1862.
MARKELOV M.: Halottkultusz a Volga–kámai finnugor népek temetési szokásaiban. In: HOPPÁL Mihály (szerk.): A Tejút fiai. Bp., 1980. 333–350.
MARÓT Károly: A lélekfogalom kérdése (Szemle). = Ethn. XLII. 99–102. 1931.
Szent Iván napja. = Ethn. L. 1939. 254–295.
MARX, Karl: Gazdaságfilozófiai kéziratok. Bp., 1954.
MEAD, M.: Sociétés, traditiones et techniques. Paris, 1953.
MELETYINSZKIJ, Je. M.: Poetyika mifa. Moszkva, 1976.
MERTON, R. K.: Patterns of influence (A study of interpersonal influence and communication behavior in a local community). In: Communications Research 1948/49., hrg. von P. F. LAZARSFELD, F. Stanton. New York, 1949.
Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Bp., 1980.
MEYER-EPPLER, W.: Grundlagen und Anwendungen der Informationstheorie. Berlin, 1959.
MÉSZÖLY Gedeon: Az Őrség száz évvel ezelőtt. = Ethn. XXVIII. 1917. 111–112.
MITFORD, J.: Ravatalbárók. Bp., 1967.
MOERS, M.: Die Entwicklungsphasen des menschlichen Lebens. Ratingen, 1953.
MOLDOVÁN Domokos: „Halálnak halálával halsz…” = Ethn. LXXXII. 1971. 586–618.
A halottlátó. 1983.
MOLNÁR József: A halott és eltakarítása Hajdúnánáson. = Ethn. XL. 1938. 138–148.
MOLNÁR Józsefné: Komlóstótfalu (Szatmár megye) fejfái. = NÉ. XXX. 1928. 223–238.
MOODY, R. A.: Life after Life. New York, 1976.
MORVAY J.: Asszonyok a nagycsaládban. Mátraalji palócasszonyok élete a múlt század második felében. Bp., 1956.
MORVAY Péter: Árva borjú anyátlan. = NÉ. XL. 1939. 386–387.
58 Kiskérdőív a fejfa és lábformák kutatásához. = A Néprajzi Múzeum Adattári Értesítője. 1957. 76–78.
A templomkertben, temetőben és a halotti toron táncolás s a halottas játék népszokásához = Ethn. LXIX. 1958. 73–82.
Ember alakú fejfák a börvélyi temetőben. = Ethn. LXIX. 1958. 53–68.
Miről vallanak a temetők? = Reformátusok Lapja, 1962. 4.
Fejfák és fejfa-faragók. Reformátusok Lapja, 1969. 4.
MOZSOLITS Amália: Végrendelet. = Ethn. LVIII. 1947. 281.
MUNKÁCSY Bernát: A bálvány szó eredete. = Ethn. VII. 1896.
Adalékok a magyar halotti szokások pogány hagyományaihoz. = Ethn. XI. 1900. 97–111.
MURDOCK, G. P.: Social Structure. New York–London, 1943.
MURKO, M.: Das Grab als Tisch. Wörter und Sachen, II. 1910. 79–154.
NAGY Dezső: A magyar fejfák és díszítményeik. FA. 2, 1974.
NAGY Géza: Kalotaszegi fejfa Szenczi Molnár Albert sírján. Pásztortűz, 1940.
NAGY Jenő: Temetés, temető és halotti tor a kalotaszegi Magyarvalkón. = Ethn. LIII. 1942. 132–143.
A kalotaszegi magyar népi öltözet. Bukarest, 1957.
A torockói magyar népi öltözet. Bukarest, 1958.
NAGY József: Bácsmegyei babonák. = Ethn. VII. 1896. 99–101, 177–181.
NAGY Sándor: Dunántúli faoszlopok (Göcsej). = Magyar Iparművészet, 6.
NAGY Zoltán: A mohácsi emlékhely. = Művészet. 77, 34–39.
NÉMETH E.: Domoszlói hiedelmek és szokások. = Ethn. LVIII. 1947. 122–123.
NILSON, M. P.: Studien zur Vorgeschichte des Weihnachtsfestes. = Archiv für Religionswissenschaft, XIX. 1916–19. 50–150.
Primitive Time-Recognize. Lund, 1920.
NOPCSA Ferenc: Úti jegyzetek egy amatőr etnográfus naplójából. = Ethn. XXXIV–XXXV. 1923. 65–74.
NOVÁK József Lajos: A temető népi művészete. = NÉ. XI. 1910. 1–27, 149–161.
Kapubálványok. = NÉ. 1929. XXVIII.
NOVÁK László: A halál árnyékában (Adatok az irsai temetők néprajzához). A ceglédi Kossuth Múzeum Adattára. 1964.
Halottkultusz és fejfatípusok Albertirsán. = Studia Cumitatensia, 2. 1973. 203–228.
A Duna-Tisza köze temetőinek néprajza. = Cumania, V. (Néprajz) Bács-Kiskun Megyei Múzeum Közleményei. 1975. 219–305.
A temető helye a halottkultuszban, különös tekintettel a sír és sírjelölés kérdésére. In: HOPPÁL Mihály–NOVÁK László (szerk.): Halottkultusz. EMN. 10. 1982. 275–285.
NOVÁK Vilmos: A születés, keresztelés és halálozás szokásai a muravidéki szlovénoknál. = Ethn. LIV. 1943. 177–186.
NYÁRÁDY Albert: Temetkezés a Palócok földjén. = NÉ. VII. 1906.
NYÁRÁDY Mihály: A szatmárcsekei református temető fejfái. = A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve. 1960. 193–218.
NYÁRI Albert: A halottlátó. = Ethn. XIX. 1908. 93–94.
NYÍRŐ József: Kopjafák. Kolozsvár.
ODGEN, C. K.–RICHARDS, I. A.: The Meaning of Meaning, New York, 1930.
OLASZ Ferenc: Fejfák. Bp., 1975.
OMEGA = Journal of Death and Dying. (Szerk. CASTENBAUM, R. J.), New York, 1969–
O. NAGY Gábor: Magyar szólások és közmondások. Bp., 1976.
Mi fán terem? Bp., 1979.
ORTUTAY Gyula: Magyar népmesék, I–III. Bp.
OSGOOD, Ch. E.–SUCI, G. J.–TANNENBAUM, P. H.: The Measurement of Meaning. Urbana/III. 1957.
ÖRKÉNY István: Rózsakiállítás. Bp., 1977.
ÖRSI Julianna: Az alföldi mezővárosok temetkezési rendje. In: HOPPÁL Mihály–NOVÁK László (szerk.): Halottkultusz. EMN. 10. 1982. 257–275.
P. H.: A szalacsi halottlátó asszony. = Ethn. X. 1899.
PAIS Dezső: A magyar ősvallás nyelvi emlékeiből. Bp., 1975.
PAPP László: A magyar népi jogélet kutatása. 1948.
PATTISON, M. E.: Help in the Dying Process. In: America Handbook of Psyschiatry Vol 1. 685–702. New York, 1974.
PÁL András: A csángó nép gyászának humora. = Ethn. 1910. XXI. 294–296.
PÁVAY V. F.: Oláhlapádi babonák és népies gyógymódok. = Ethn. XVIII. 1907. 215–221, 294–299, 354–359.
PENAVIN Olga: Halotti búcsúztatók, imák, koldusénekek, gyógyító ráolvasások. = HITK. 1977. 32. 5–23.
A nagycsaládszervezet Szlavóniában (Kórógyon). Újvidék, 1981.
PERTORINI Rezső–POLCZ Alaine: Orvosi pszichológia a gyakorlatban. Bp., 1976.
PESOVÁR E.: A magyar táncművészet évszázadai. Bp., 1977.
PETKES József: Kopjafák. = Művelődés, 1972. 6. sz. 44.
PÉTER László: Adalékok a hiedelemmonda-katalógushoz. = Ethn. LXXXII. 1971. 269–270.
PÉTERFY László: Faragott sírkövek és díszítményeik a nagykendi temetőben. = FA. 1977. 7. 79–163.
PHILLIPS, D. C.: Holistic Thought in Social Science Standard. California, 1976.
PLÉH Cs.–TERESTYÉNI T. (szerk.): Beszédaktus – Kommunikáció – Interakció. Bp., 1979.
Cs. PÓCS Éva: Zagyvarékas néphite. = NK. VIII. 1964.
A Karácsonyi vacsora és a karácsonyi asztal hiedelemköre. = NK. X. 1965. 3–11.
Kenyér és lepény – A régi nyersanyag és technológia szerepe a halottkultuszban. In: HOPPÁL Mihály–NOVÁK László (szerk.): 1982. 184–199.
POLCZ Alaine: A halál iskolája. = Valóság, 1978. 8. 63–77.
A gyermekek haláltudata. = Valóság, 1979. 3. 61–70.
POPPER, K. R.: Objective Knowledge – An Evolutionary Approach. Oxford, 1974.
POSONYI E.: A Tar Lőrinc-monda és a Szent Patrik purgatóriumi viziók keletkezése. = Magyarságtudomány, I. Bp., 1942.
PRAZSÁK, V.: Die sozialen Zustande als Grund für die Formanderungen im Bereiche der materiellen Kultur Volk Liv, 2. 1938. 336–349.
PREUSS, K. Th.: Tod und Unsterblichkeit in Glauben der Naturvölker. = Anthropos, XXVI. 1931. Misc 595.
PRÜCKLER József: Jászberényi református temető kopjafái. = Jászberényi Jász Múzeum Évkönyve, 1938–1943.
PUSZTAI László: A magyar öntöttvasművesség. Bp., 1978.
„R”: Somogyi és ormánsági fejfák. = Magyar Iparművészet, 1907.
RADIN, P.: The Method and Theory of Ethnology – Classics in Anthropology. New York–London, 1966.
RAJECZKY Benjamin: „Kaszás e földön a halál.” = NK. III. 1958. 26–31.
RAPAICS R.: Magyar Kertek. Bp., 1940.
RAPPAPORT, R.: Pig for the Ancestors. New Haven, 1968.
REDFIELD, R.: The Little Community. Peasant Society and Culture. Chicago, 1961.
RELKOVIC, D.: Adalékok a Somlóvidék folklórjához. = Ethn. XXXIX. 1928. 95–107.
Kopjafás temetés Keszthely vidékén. = Ethn. XL. 1929. 184.
RÉTHEI PRIKKEL Mariann: Magyar halottas táncok: = Ethn. XVII. 1906. 167–= 172.
A magyarság táncai. Bp., 1924.
RÉVAI Sándor: Baranyai babonák. = Ethn. XVI. 1905. 293–297.
RICHTER M. István: Halotti szokások Német-Prónán és vidékén = Ethn. VII. 1896. 399–408.
RITOÓK Zsigmond: Dichterweihen. = Acta Classica, VI. 1970. 17–25.
ROEDIGER Lajos: Kopjafák a kovásznai temetőben. = NÉ. IV. 1903. 299–302.
RÓHEIM Géza: A halálmadár. = Ethn. XXIV. 1913. 23–32.
A külső lélek nyomai a népmesében. = Ethn. XXVI. 1915.
Az élet fonala. = Ethn. XXVII. 1916.
Lucaszék: Adalékok a magyar néphithez, II. 29–277. Bp., 1920.
Magyar néphit és népszokások. Bp., 1925.
Psychoanalysis and Anthropology. New York, 1950.
RONCSIK Jenő: A tűz a babonában, néphitben és a népszokásban Magyarországon. = Debrecen sz. kir. város hivatásos tűzoltóságának évkönyve. Debrecen, 1926. 79–117.
ROSENBLATT, P. CD. A.: Grief and Mourning in Cross cultural Perspective. New Haven, 1976.
ROSENTHAL, D.: Tod (Semantische, stilistische Wortgeographische Untersuchungen auf Grund germanischer Evangellen und Rechtstexte) Goetheborg, 1974.
ROST, H.: Der Selbstmord bei den Naturvölkern Anthropos. 23. Misc. 698., 1928.
ROUX, J. P.: Le Mort chez les peuples altaiques anciens et médiévaux. Paris, 1963.
RUDOLPH, W.–TSCHOHL, P.: Systematische Anthropologie. München, 1977.
RUITENBECK, H. M. (ed.): Death: Interpretations. New York, 1969.
SÁMUEL Aladár: Kisküküllő vármegye református népének temetkezési szokásai. = Ethn. XXIX. 1918. 91–106.
SÁNDOR Mihályné: Fejfák (fűtül való fák) Berettyóújfaluban. = Múzeumi Kurír, Debrecen, 1970. 4. sz.
Egy bihari parasztasszony hiedelmei. = FA. 4. 1976. 187–282.
SÁPI László: A régi debreceni temetők és síremlékek. = A debreceni Déri Múzeum Évkönyve. 1962–1964. 151.
SÁROSI Bálint: Sirató és keserves. 1963.
SARTORI P.: Die Speisung der Töten. Dortmund, 1903.
Sitte und Brauch, III. Leipzig, 1914.
SCHATZMANN, L.–STRAUSS, A. L.: Social class and modes of communication. Amer. J. Soc. 60. 1955.
SCHMIDT, L.: Volksglaube und Volksbrauch. Berlin, 1966.
SCHRAMM Ferenc: Temetkezési szokásaink, 1957.
Turai népszokások. Szentendre, 1972.
SCHÜTTE, H. G.: A szociológiai rendszerelméletek egyes problémái. In: BLEICHER, K. (szerk.): A szervezet, mint rendszer. Bp., 1979. 146–159.
SEBESTYÉN Ádám: A bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története Madéfalvától napjainkig. Szekszárd, 1972.
SEBESTYÉN Gy.: Dunántúli Gyűjtés. = MNGY. Új folyam, VIII. 1906.
SEBESTYÉN Károly: Székelyföldi kopjafák és keresztek. = NÉ. 1905. VI. 103–107.
Háromszéki sírkövek. = NÉ. VIII. 1907. 105–110.
SEMLYÉN István (vál.): Népesedésrobbanás – egyke. Bukarest, 1982.
SERPELL, Róbert: Kultúra és viselkedés. Bp., 1981.
SERVICE, E. R.–SAHLINS, M. D–WOLF, E. R.: Vadászok, törzsek, parasztok. Bp., 1973.
SHANIN, T. (szerk.): Peasants and Peasant Societies. 3. kiadás. Harmondsworth, 1976.
SINKÓ Ferenc: A törteli temetőben. = Új Ember. 1957. Nov. 10.
SOLYMOSSY Sándor: Magyar fejfák, bálványfák. = Magyar Iparművészet 9.
Ősi fejfaformák népünknél. = Ethn. XLI. 1930. 65–84.
Babonás hiedelmek és műveletek. In: A Magyarság Néprajza, 2. kiadás. III. Bp., 1937. 286–340.
A magyar ősi hitvilág. In: A Magyarság Néprajza, 2. kiad. IV. 383–340. Bp., 1937.
SOMOGYI Endre: Az igazságügyi orvostan alapjai. Bp., 1973.
SPEER, D.: Magyar Szimplicisszimus. Ungarischer oder Dazianischer Simplicissimus, 1683. Szerk. TÚRÓCZI-TROSTLER József. Bp., 1956.
STEINBACH, K.: Ansatze zu einer Kybernethischen Anthropologie. In. Neue Anthropologie, I. köt. 1972. 59–108.
STEPHENSON, G. (red.): Leben und Tod in den Religionen: Symbol und Wirklichkeit. Darmstadt, 1980.
STORA, N.: Burial Customs of the Skolt Lapps. FFC. 210. Helsinki, 1971.
SZABÓ István: A középkori magyar falu. Bp., 1969.
SZABÓ Kálmán: A halotti tor emléke Kecskemét város tanácsi jegyzőkönyveiben. = Ethn. XLV. 1934. 81.
SZABÓ László–RACKY Pál–GULYÁS Éva: Szertartás és társadalom (kiállítás és kiállításkatalógus). Szolnok, 1976.
SZABÓ László: Grossfamilia und Nachbarschaft. Zum Wandel der Konsaguinitatsbeziehungen in Ungarn. = Ethnologica Europaea, X. 1. 40–57. Göttingen, 1977–1978.
A nemzetség, rokonság és család szerepe az Alsó-Garam menti falvak népi társadalmában a XX. században. (Kézirat.) Szolnok.
A halotti szemfedél felhasításának szokása a magyaroknál. In: HOPPÁL Mihály–NOVÁK László (szerk.): Halottkultusz. EMN. 10. 1982. 163–184.
SZABÓ T. Attila: A kopjás temetkezés késői emlékei. Pásztortűz, 1938. 24.
Kopjafás-zászlós temetkezés a kalotaszegi Zsobokon. = Erdélyi Múzeum, LI. 1946. 86.
SZADOVSZKIJ, V. N.: Az általános rendszerelmélet alapjai. Bp., 1976.
SZARVAS Gábor–SIMONYI Zsigmond: Magyar nyelvtörténeti szótár, I–III. Bp., 1890–93.
SZELÉNDY Szabolcs: Temetőkert – magyar és külföldi temetők története és művészete, fejfák, sírkövek, kolumbáriumok, a temetőkert díszítése és ápolása, a tervezés feladatai, jogok és kötelezettségek, sírgondozási szolgáltatások, növényválasztási tanácsok. Bp., 1972.
SZENDREI Janka–DOBSZAY László–RAJECZKY Benjámin: XVI–XVII. századi dallamaink a népi emlékezetben, I–II. Bp., 1979.
SZENDREY Ákos: Az ősi magyar temetkezés. = Ethn. XXXIX. 1928. 12–26.
A magyar nemzetségi szervezet emlékei. = Ethn. XLVII. 1936. 269–280.
A társadalmi érintkezés formái. = Ethn. XLVIII. 1937. 372–385.
A halott lakodalma. = Ethn. LIII. 1941. 44–53.
A magyar lélekhit. = Ethn. LVII. 1946. 34–46.
SZENDREY Zsigmond: Szatmár megye néphagyományai = Ethn. XXXIX. 1928. 27–38.
Nevető fejfák. = Népünk és Nyelvünk, 2. 1930
Fára aggatott rongyok. = Ethn. XLII. 1931.
Népszokásaink lélektani alapjai: = Ethn. XLV. 1934. 3–19.
Nevető fejfák. In: A magyarság néprajza. 2. kiad. III. 346–350. Bp., 1937.
A fehér szín szerepe és jelentősége. = Ethn. XLIX. 1938. 420–422.
A halottak, szentelmények és eljárásmódok a varázslatokban. = Ethn. XLIX. 1938. 32–46.
A nép élő hitvilága. = Ethn. XLIX. 1938. 257–273.
Részletek a készülő magyar babonaszótárból. = Ethn. LI. 1940. 195–210.
Tiltott és előírt ételek magyar népszokásokban. = Ethn. LII. 1941. 15–19.
SZENDREY Zsigmond–SZENDREY Ákos: Részletek a készülő magyar szokás- és babonaszótárból. = Ethn. LII. 1941. 62–65.
Temetés. In: A Magyarság Néprajza, III. Bp., 1935. 251–257.
SZENTIMREI Judit: Szőttes és varrottas munkák. Kászoni székely népművészet. Bukarest, 1972.
Szőttes és varrottas. Szilágysági magyar népművészet. Bukarest, 1974.
Szőttesek és varrottasok. Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet. Bukarest, 1978.
SZENTKERESZTY Tivadar: Nyitra megyei népmondák = Ethn. VI. 1895. 416–418.
SZENTPÉTERI I.: Hangos trombita. 1689.
SZERDAHELYI István (szerk.): A kultúra. Bp., 1980.
SZÉKELY L.: Gömör megyei babonák. = Ethn. VII. 1896. 374–379.
SZÉKELY Zoltán: Régi temetkezés nyomai Kovásznán. Sepsiszentgyörgy. Múzeumi Évkönyv. Ozora, 1955. 63–64.
SZÉL Tivadar: Az öngyilkosok demográfiája. = Magyar Statisztikai Szemle, VI. 1928. 2. sz.
SZILÁGYI István: Kálváriák. Bp., 1980.
SZINI Péter: Protestáns temetési énekek. Beregszász, 1891.
SZINTE Gábor: Kopjafák (temető fejfák) a Székelyföldön, I. = NÉ. II. 1901. 115–121.
Kopjafák (temető fejfák) a Székelyföldön. II. = NÉ. VI. 1905. 91–102.
SZINNYEI József: Magyar tájszótár. Bp., 1893.
SZŐLŐSI Gyula (szerk.): Hajdú-Bihar temetőművészete. Debrecen, 1980.
SZŰCS István: Adalékok a Tiszáninneni Református Egyházkerület harangjainak történetéhez. Vajdácska. HOM. Helytörténeti Adattára. 1965. 70. 4.
SZŰCS Sándor: Sárréti pákász temetkezések. = Ethn. LIX. 1948. 72–77.
TAGÁN Galindzsán: A csónak az Amúr menti népek temetkezésében. = NÉ. XXIX. 1937.
TAGÁNYI Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről, II. = Ethn. XXVIII. 1917. 196–223.
A hazai élő jogszokások gyűjtéséről. = Ethn. 1918–1919. XXIX–XXX. 24–50.
A hazai élő jogszokások gyűjtéséről. Bp., 1919.
TARI L.: Hangszeres zene a népi gyászszertartásban. = Ethn. LXXXVII. 1976. 133–160.
TÁLASI István: A kunkép fennállásának ideje. = NÉ. XXIX. 1937. 443–444.
TÁRKÁNY SZŰCS Ernő: Vásárhelyi testamentumok. Bp., 1961.
Magyar jogi népszokások. Bp., 1981.
THAIN Sándor: Az érsekújvári kapufélfák. = Kis Magyar Alföld, 1910. 6. sz.
THIRRING Gusztáv: A születések csökkenése és népmozgalmunk újabb fejleményei. = Magyar Statisztikai Szemle, IX., 1931. 1. sz. 1–24. (8).
THOMAE, H.: Die biographische Methode in den anthropologischen Wissenschaften. = Stud. Gen, 5. 1952. 163–177.
Persönlichkeit und Altern. Darmstadt, 1968.
TIMAFFY László: Nagycsaládi hagyományok a Szigetköz népi temetkezésében. = Arrabona, 2. 1960. 167–178.
Emberalakú fejfák, sírkeresztek kisalföldi temetőinkben. = Arrabona, 1963. 5.
TIMKÓ György: Guzsalytűk és rokkaszegek. = NÉ. X. 1909.
TJADEN, H. K.: Szociális rendszer és szociális változás (A két fogalom jelentésének és történetének kutatása). Bp., 1977.
TÓTH István: Kiskunfélegyháza-vidéki néphiedelmek. = Ethn. XVII. 1906. 229–232.
TÓTH Judit: A telkibányai református temető temetkezési rendje. In: HOPPÁL Mihály–NOVÁK László (szerk.): Halottkultusz. EMN. 10. 1982. 257–275.
TÖMÖRKÉNY István: Temetések rendje a szegedi határban. = NÉ. VI. 1905. 170–179.
Mária-látás és A holtakat látó c. novellák. In: Ne engedjük a madarat. Bp., 1911. 51–70, 71–112.
TŐKEI Ferenc: A társadalmi formák elméletéhez. Bp., 1971.
TURNER, V.: Simbolic Studies. = Annual Review of Anthropology. 1975.
TÜSKÉS GÁBOR: Útmenti és temetői kőfeszületek Abaliget-Orfű környékén. = Ethn. XCI. 1980. 98–114.
ÚJHELYI János: Kopjafák. = A ceglédi magyar királyi állami Kossuth Gimnázium Évkönyve 1941–42. Cegléd, 1942.
UJVÁRY Zoltán: Egy farsangi játék funkciójának kérdéséhez. = Ethn. LXVIII. 1957. 143–160.
Das Begrabnisparodierende Spiele in der ungarischen Volksüberlieferung. = Österreichischen Zeitschrift für Volkskunde, 1966.
Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban. Debrecen, 1969.
Temetést parodizáló színjátékszerű szokások kérdéséhez. = Szolnok megyei Múzeumi Évkönyv. 1973. 221–228.
Halál és temetés két Túróc-völgyi faluban. = Varia folkloristica. 1975. 129–162.
Írások a néphagyomány köréből. = Varia folkloristica. 1975.
A temetés paródiája. Debrecen, 1978.
Halottvirrasztó játékok. In: HOPPÁL Mihály–NOVÁK László (szerk.): Halottkultusz. EMN. 10. 1982. 145–153.
ULLMANN Péter: Halottvirrasztás egy mai erdélyi faluban. In: HOPPÁL Mihály–NOVÁK László (szerk.): Halottkultusz. EMN. 10. 1982. 153–163.
URECH, E.: Lexikon christlicher Symbole. Konstanz, 1979.
VAJDA László: Kövek a síron. = Izraelita Magyar Irodalmi Társaság Évkönyve. Budapest, 1948.
VALKOVICS Emil: Gazdaságdemográfiai módszerek. (Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, kézirat gyanánt.) Bp., 1973.
VARGYAS Lajos: Keleti párhuzamok Tar Lőrinc pokoljárásához. = Műveltség és Hagyomány, 1963.
VEKERDI László: A szabályozás alapelvei. 13–37. In: CSABA György (szerk.): A biológiai szabályozás. Bp., 1979.
VERESSTÓ György: Holtakkal való barátság, azaz némely erdélyi nagyméltóságoknak és főrenden levő nemeseknek halálok után is virágzó kedves emlékezetek. Lutheránus beszédgyűjtemény. 1783.
VERSÉNYI György: Adalékok a gyermekekről való magyar néphithez. = Ethn. V. 1894. 110.
Felvidéki népmondák. = Ethn. VI. 1895. 123–132, 230–239.
VÉCZY Ágoston: Néprajzi adatok Tisza-Roff vidékéről. = Ethn. VIII. 1897. 445–451.
VISKI Károly: Babonák. = Mnyr. VII. 1878. 276–77.
Mi a kopjafa? = NÉ. XI. 1910. 221–224.
Szalontai fejfák vésett díszítései. = NÉ. XIV. 1913. 68–76.
Szalontai fejfák vésett díszítése. = NÉ. XIV. 1913. 4–9.
A hagyomány tárgyai (Temetés). In: A Magyarság Néprajza, 2. kiad. II. Bp., 1934. 351–352.
Fafaragás. In: A Magyarság Néprajza, 2. kiad. II. Bp., 1934. 289–300.
Fejfafaragás. In: A Magyarság Néprajza, 2. Kiad. II. Bp., 1934. 300–303.
Kapufaragás. In: A Magyarság Néprajza, 2. kiad. II. Bp., 1934. 303–308.
VOIGT Vilmos: Az ember, a kultúra és a társadalom. = Ethn. 1967. LXXVIII. 272–280.
A folklorisztikai-szemiotikai szövegelemzés eszközei. In: VOIGT Vilmos–SZÉPE György–SZERDAHELYI István (szerk.): Jel és közösség. Bp., 1975.
VOLLY István: Karácsonyi és Mária énekek. Bp., 1982.
WALLACE, F. C.: Culture and Personality. New York, 1961.
WARTOFSKY, W.: A tudományos gondolkodás fogalmi alapjai. Bp., 1977.
WEISER-AALL, L.: Das Weihnachtsstroh in Norwegen. = Schweizerische Archiv für Volkskunde, L. 1954. 89–107.
WELSINSZKY Zoltán: A holt vőlegény. = Ethn. XXXIX. 1928. 54–55.
WEÖRES Sándor (szerk.): Három veréb hat szemmel – Antológia a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból. Bp., 1977.
Wichmann Györgyné: A moldvai csángók szokásaiból. = Ethn. XVIII. 1907. 287–294.
WICK Béla: Kassa régi temetői, templomai, kriptái és síremlékei: Kassa, 1920.
Kassa régi síremlékei. Kassa, 1933.
WIENER, Norbert: Válogatott tanulmányok. Bp., 1974.
WILHELMB Gizella: Halotti képmások, ravatalképek. = Művészet, 77/12. 32–36.
WINNER, I. P.–WINNER, Th. G.: The Semiotics of Cultural texts. = Semiotica Vol. 18. 1976. No. 2. 101–156.
WIRTH Péter: A szatmárcsekei református temető védelme. = Műemlékvédelem, 1977. XXI. 96–102.
WISSE, J.: Selbstmord un Todesfurcht bei den Naturvölkern. Zutphen, 1933.
WITTKOWER, E. D.–PRINCE, R.: A review of Transcultural Psychiatry. In: American Handbook of Psychiatry. Volume, II. 1974. 535–551.
WITZ, P.: Der Totenkult auf Bali. Stuttgart, 1928.
WLISLOCKI Henrik: Fákra aggatott fogadalmi rongyok a magyar néphitben. = Ethn. V. 1894. 320–328.
WLISLOCKINÉ DÖFLER Fanni: Jósló állatok a kalotaszegi néphitben. = Ethn. III. 1892. 47–55.
A gyermek a magyar néphitben. = Ethn. IV. 1893. 107–116, 208–224.
Adalékok a gyermekekről való néphithez. = Ethn. V. 1894. 117–119.
Templom és templomszerek a magyar néphitben. = Ethn. VI. 1895. 40–49.
WOLF, E. R.: Parasztok. In: SERVICE, E. R.–SAHLINS, M. D.–WOLF, Eric R.: Vadászok Törzsek Parasztok. Bp., 1973.
WOLFRAM, R.: Weihnachtsgast und „Heiliges Mahl”. = Zeitschrift für Volkskunde, 58. 1962. 1–31.
WORCESTER, A.: The Care of the Aged, the Dying and the Dead. Springfield, 1950.
WRIGLEY, E. A.: Népesedés és történelem. Bp., 1973.
ZENTAI János: Ormánsági fejfák. = A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve. 1963. 277–293.
A Jannus Pannonius Múzeum fejfa-archívumáról. = Múzeum Körlevél, 6. sz. 6–8. Pécs, 1966.
Fejfaarchívum Pécsett. = A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve. Pécs, 1967.
Ősi elemek nyomai magyar protestáns fejfákban. = Th. Sz. 1968. 3–4.
ZENTAI Tünde: Nádudvari sírjelek. = Ethn. LXXXIII. 1972. 305–309.
ZINIEL K.: A búcsúztató és a búcsúztató ballada összefüggése. Bp., 1955.
ZOLTAI Lajos: A kálvinizmus és a művészet Debrecenben. A debreceni temetők művészete. Debrecen., 1973.
Mesemondó Sándor Márton. Csíkszentdomokos (Románia), 1971
Jósvafő (Borsod-Abaúj-Zemplén megye), 1981
„Én már be nem zárom a kaput. Öreg vagyok. Itt ülök, várom, mindig készen állok…”
Mezőkövesd (Borsod-Abaúj-Zemplén megye), 1983
Siratás a ravatalon. Szék (Románia), 1972
Sírásás. Karcsa (Borsod-Abaúj-Zemplén megye), 1983
Fejfafaragás. Teresztenye (Borsod-Abaúj-Zemplén megye), 1978
Fejfafaragás. Teresztenye (Borsod-Abaúj-Zemplén megye), 1978
Fejfafaragás. Teresztenye (Borsod-Abaúj-Zemplén megye), 1978
„Nyugodjék békében”. Mezőkövesd (Borsod-Abaúj-Zemplén megye), 1974
Frissen ásott sír a temetés előtt. Balra a szomszédságban összegyűjtött lapátok, amelyekkel majd minden, a temetésnél részt vevő férfi földet vet a sírba. Jobbra, az ún. „padlan”-fák, amelyekkel a koporsót védik. Füzérradvány (Borsod-Abaúj-Zemplén megye), 1985
Kikísérés. Zemplénagárd (Borsod-Abaúj-Zemplén megye), 1985
Kikísérés. Füzérradvány (Borsod-Abaúj-Zemplén megye), 1985
Tor a halottas ház udvarán. Csíkszentdomokos (Románia), 1971
Temetői harangláb a „lélekharang” számára. Oldalához támasztva a „Szent Mihály lova”. Gyimesbükk (Románia), 1980
Házasulandó legény friss sírja. A sírhant négy szegletén letört csúcs „életfák”. Csíkszentdomokos (Románia), 1972
Római katolikus temető részlete. Szentegyházasfalu (Románia), 1980
Görög katolikus temető részlete. Rakaca (Borsod-Abaúj-Zemplén megye), 1983
Református temető részlete. Teresztenye (Borsod-Abaúj-Zemplén megye), 1974
Evangélikus család kopjafái. Erdőfüle (Románia), 1980
Sírgondozó özvegyember. Égerszög, 1974
Gyertyagyújtás halottak napján a Golgotán. Mezőkövesd (Borsod-Abaúj-Zemplén megye), 1978
Sírgondozó özvegyasszony halottak napján. Ragály (Borsod-Abaúj-Zemplén megye), 1980
Gyertyagyújtás a síron, halottak napja estéjén. Teresztenye (Borsod-Abaúj-Zemplén megye), 1977
A fiát sirató Mária és az utolsó ítélet angyala, egy római katolikus sírkereszten. Magyarnándor (Nógrád megye), 1979