Mágnás és nemes

Párbeszéd, szavak nélkül

Hőseink találkozásaiban nem a személyes párbeszéd dominált, bár erre is volt alkalom bőven, mindenekelőtt Pest megye közgyűlésein. Az ő vitájuk könyvek és hírlapok hasábjain zajlott, s viszonylag ritkán találkoztak szemtől szembe. De találkozásaik – aszó konkrét és átvitt értelmében is – szerencsés körülményeknek, „régi” és „új” reformkori összefonódásának köszönhetők. 15–20 évvel vitájuk előtt egy mágnás és egy nincstelen nemes találkozása még egészen másképp ment volna végbe. Voltak persze akkor is fórumok, ahol nagyúr és birtoktalan nemes összejöhetett. Széchenyi és Kossuth harca azonban nem az ilyen hagyományos politikai fórumokon valósult meg; pusztán egy megyében vagy az országgyűlésen vitájuk megvívhatatlan lett volna. Találkozásuk tehát új fórumot feltételezett, olyant, ami a 30-as években még nem volt. Ez a fórum: a hírlap. Ahhoz azonban, hogy két ember egyforma esélyekkel, s csakis az érvek erejével folytathasson hírlapi harcot a sokaság meggyőzéséért – kettejük viszonylagos egyenlőségére volt szükség. S ez korábban, a 40-es évek előtt nem állhatott fenn.

Próbáljuk meg elképzelni, hogyan találkozott egy „átlagos” mágnás s egy nemes 15 évvel vitánk előtt, a Hitel idejében. Ezzel többféle célunk is van. Megpillanthatjuk azt a hagyományt, melyből hőseink kibontakoztak, de közben azt a világot s gondolkodásmódot is, mely vitánk idején még a kiváltságosok többségére is jellemző volt. A párbeszéd színhelye természetesen a mágnás palotája; nemesünk – bizonyára súlyos elintéznivalók miatt – ide igyekszik, hintaján.

„A város széléhez érve a kocsis parancsot kap, csapkodná meg kissé a lovakat. Beérve a városba a táblabíró egészen ünnepélyesen érzi magát; fölhúzza szarvasbőr kesztyűjét; kezébe veszi dohányzacskóját és pipáját… Végigfut elméjében azokon, kiket a városban meg akar látogatni. Elmondja magában, mit fog ennek és annak mondani.” Különösen készül a mágnásnál teendő beszédjére. „Hogy ott mit mond, azt különösen kicsinálja magában.”

A mágnás emeleti könyvtárszobájában még csend van. Nem hallatszik ide, mint falun, „kacsafecsegés”, vagy a cselédek zsivaja. Bár, ki tudja, talán úgy jobb is volna. A mágnás ugyanis unatkozik. Karszéke melletti kis asztalkáján könyvek, iratok; jószágigazgatójának beszámolói. – Mennyivel lophat meg évente a gazember? – kérdi magában. De persze lusta azt most kiszámolni. – Tán le kéne menni, s ellenőrizni, mi a helyzet? Nem, jobb nem látni azt. Hiszen „ha jószágára megyen, s ott roppant terjedékű birtokiból nagy kincseket remél, de sokszor azon kérdéssel fogadják tisztei: nem hozott-e a folyó költségekre pénzt? Vagy rossz árak, kevés jövedelmek, vízáradások, métely, döghalál stb. kellemes híreivel töltik be füleit.” – Hagyjuk hát inkább a gazdaságot! – Pedig el kell ölni valahogy az időt. Még majdnem egy fertály óra? – Könyvért nyúl. Homer Iliásza, németül. N. grófné javallta múltkor Bécsben. „Ezt, legalább nekünk, olvasni kell.” De az első soroknál, mint annyiszor, elbóbiskol. – N. grófné, meg a lányai… Talán megházasodni? Mindenképp: valami nagyobbszerűt! – A mágnás felriad. – Nagyobbszerűt,… de itt? – Az ablakhoz megy. Odalent épp megállt a nemes kocsija, a látogató kikászálódik belőle. A mágnás, a hintót látva elmosolyodik: – „Az ilyes mindenben hátramarad, ami által senki sem veszt többet, mint ő maga: 30 esztendő előtt, midőn a többiek már hintón jártak, ő mind parasztszekéren ült; ma, midőn mások tisztaság miatt, társaságban, s ha az út engedi, olvasás végett még utazásra is inkább zárt kocsiban mennek; ő hintóba lép; ha pedig az emberi ész idővel még valami ügyesbet találand fel, ami által magát egy helyrül másikra vitethesse, s mindnyájan vagy gőz által, vagy pedig levegőben fogunk szélvészként utazni, akkor ne kételkedjünk: őt fogjuk zárt kocsiban látni.” – Föleszmél. Orra figyelmezteti: a nemes már a szobában áll, zsíros csizmájában, s nem kis zavarban. „Pipaszaggal tölti el a házat, s beszédje közben a tiszta padlatra jókat pök.”

A nemes feszeng. Úrral áll szemközt. De hisz önmagát is úrnak tudja. Éreznie kell mégis, hogy a mágnáshoz képest – ruhájától szokásaiig – parlagias jelenség. Feszeng tehát, beszél és pipázik. A szájába került dohányt földre köpi, ahogyan megszokta – de máris érzi, nem járt el helyesen.

Egyre alázatosabb tehát, s zavarában már-már elfelejtené, miért is jött. Lelke mélyén persze iszonyúan dühös, s szinte kifakad. A mágnást „büszkének, kényesnek, elpuhultnak tartja; óvja magát tőle… Nem jó – gondolja – nagy úrral egy tálból cseresnyét enni; – ne higgy neki, mert mágnás.” Nem ok nélkül tartja ezt. „Látván, hogy az osztálybeli birtok legszebb s legnagyobb része a mágnások kezében vagyon, látván, hogy… ezek hazájukért semmit sem tesznek, s többnyire fény s hivatalért az ország veszélyére kész s hűséges eszközök voltak, – látván mindezt, csudálhatni-e, hogy bosszúval s megvetéssel tekint reájok?” A mágnást nem tartja igazán magyarnak. Tudja, hogy a főnemesek nagy része évszázad óta a külföld – mindenekelőtt Bécs – vonzáskörében él, bekapcsolódva annak sokszor magyar- és nemességelleni politikájába.

Alázata ezért felsőbbséggel vegyül: ő ha nem is oly kényes, mint a mágnás, legalább magyar, s nem az udvar szolgája. Egyáltalán, ő senkinek sem szolgája. Egyetlen felsőbbsége a király, s a vármegye, ahol él. De ott sem alárendelt, hanem az egyenlők egyike: csak a törvény – az általa is hozott törvény – parancsol neki. S ki intézi az ország ügyeit, ha nem ő? Talán a mágnás, ki még saját birtokainak fekvését sem ismeri, nem is beszélve Verbőczyről! Pedig – néz a házigazdára – ez itt műveltnek hiszi magát. De nem kell-e műveltség neki, a nemesnek, az ország ügyeinek irányításában? Nem kell-e tudomány a megyegyűlésekben? De bizony kell, s mennyiféle tudomány! Csak a múlt évnegyedben is „a közgyűléseken politikai kérdések felett vitatkozott, a bizottmányi ülésekben a nevelési ügyektől kezdve az erőműtaniakig és a gazdaságiaktól a vallásiakig tervet készített; a sedriákon, saját udvarában és szomszéd tiszttársainak házánál különböző alkalmak szerint csekély és fontos ügyekben bíráskodott; az adminisztrációban és közkormányzásban, sőt az országlatban is nevezetes részt vőn.”

Vajon ezekhez nem kell-e tudomány? Dehogynem. Csakhogy ő nem könyvekből, hanem az élettől tanult. „Táblabíráink ismereteiket élénk eszmecserék útján és a közhelyekről gyűjték. Ők ritkán olvastak, de sokat hallának; s bár rendszeres tudományuk aránylag kevés vala, bírtak gyakorlati tapintattal és részletekkel.” – Azért mégsem vagyok akárki – gondolja tehát a nemes, s fölerősödik a hangja. Elteszi pipáját, becsukja a dohányzacskót. Fölpillant, egyre önérzetesebben, s ekkor szinte megijedve veszi észre, hogy a mágnás is feszeng.

Feszeng az már kezdet óta. Hiszen felsőbbségét, kultúráját szeretné éreztetni a nemessel, pedig „egész míveltsége egy felesleges simultság s léha udvariság külszínéből áll; – a beszéd, az öltözés, a testtartás igen gyakran megvétett; s csak félszeg eleganciájának máza rosszul fedezi a fő és a szív ürességét.” S feszeng, mert bár „méltóságos s nagyságos fényében szeretne tündökölni, érzi hogy ezen csillogvány már kevés szemet kápráztat”.

A mágnás, ha tudja is ezt, okait annál kevésbé ismerheti. Sejti talán, hogy szinte hiába vannak hatalmas birtokai. Ő ugyan jól él a jövedelmükből, de sohasem igazán vágyai szerint. Sőt, vagyona évről évre csökken, s ha ezt most nem is érzi még, egyszer elkerülhetetlenül érezni fogja majd. Tegyük hozzá azt is, amit nem tud. Hatalmas fekvőbirtoka bizonytalan termelését – mivel az a robotmunkán, a jobbágyviszonyon alapul – ha akarná, sem volna képes korszerűsíteni. Hisz nagy lábon él: jövedelme épp ehhez elegendő – pontosabban ehhez is kevés. Kölcsönt persze felvehetne, de csak igen rossz feltételek mellett, külföldi bankházaktól. S arrafelé is bezárulni látszanak a lehetőségek. – Mágnáscsaládaink közt is mennyi a szegény, a csak nevében báró meg gróf! – Ha életmódját folytatni akarja, csak hatalmas uzsorakamattal megterhelt kölcsönhöz folyamodhat. S akkor hol van felsőbbsége? Hisz ő, az úr, hitelezők, zsidók szolgájává válik!

– Miért vagyok akkor nagyobb úr, mint ez a nemes itt? – gondolja magában. Műveltségben? Eszébe jut, hogyan nevelték: „A nagyságos úrfi bálványa apjának, becéje anyjának, uralkodik leánytestvérein, tyrannizálja a ház cselédjeit; mindennek megtanul parancsolni, csak magának nem; a tanulás is csak mint lehet, úgy megyen. Most vendég van a háznál; majd vadászat, lovaglás, sétálás foglalja el az időt: – de mire is, hiszen úgysem lesz belőle professzor, sem prókátor, s van miből éljen. Így nővén fel a növendék mágnás, világra lép, – hogy még tanuljon, amihez pedig még most kellene egész erővel kezdeni, szó sincsen. Lovak, kutyák, puskák, melyekhez nem ért, s melyekkel bánni nem tud, foglalják el egész életét; kártyán vesztegeti pénzét, s vég nélkül hosszú idejét. A szépnem társaságában unja magát, vagy üres vicogással öli el az időt, anélkül, hogy a finom örömöket, melyek egy valósággal művelt társaság tulajdoni, élvezhetné.” Mi jöhet még? A házasság? Hogy „végül egy kitanult asszony vagy okos szülék hálójukba kapják, hogy a szent házasságban unalmát kettőztesse, s minden költségeit nevelje?”

A mágnás már-már szerencsétlennek érzi magát, szemben állva e faragatlan nemessel. – Dehát nem mi istápoljuk, támogatjuk azt a maradék műveltséget is, ami ebben az országban virágzik? – gondolja. – Hisz a költők is teli vannak „Keszthely és Cenk nagyjainak”, a Festeticheknek, Széchenyieknek dicséretével! Vajon ez nem honszeretet-e? S különben is: nem lehet jó hazafi, aki Bécsben él? Hisz Buda csúnyácska, unalmas, nyomorú város: semmiben sem képes betölteni az ember idejét. „Pestre igyekszik, de nincs híd; legotrombább készületű hajókra ül, ha a nép salakjával birkózva elérheti azokat… Pesten néhány szép épületet lel, de kár hogy sárban vagy porban állnak; a fogadók igen alávalók, külön szállást bajosan kap… Az utcákat esőn, napon, szélen kívül nem mossa senki, nem szárítja… ez a főváros.” – Hisz itt nem lehet élni! „Ki marad e honban, ha tehetsége van másutt is tartózkodni? Szinte senki más, mint akinek bent dolga van, jobbat nem ismer, s körülállási a hazához kötik.”

A mágnás rápillant a nemesre. – Ez most persze azt állítja magában, hogy „elkülföldiesedik a mágnás, és megveti a hazai szokásokat”. „És ugyan e nemes ember, ha üli is szorgalmatosabban a hazát, vajon miért üli? Tán hazaszeretetből? tán azon forró kívánatból: törvényeinket kifejtve, szokásainkat nemesítve, erkölcsinket javítva látni? Nevetség! Inkább tán azért, mert mozdulni rest, s nem szereti az odakünnt, mivel ő ott semmi, idebent pedig olcsó a hiúsági tömjén.”

– Ezek a földhözragadt nemesek mindjárt a „fényűzést és bujálkodást” emlegetik, ha a mágnásra gondolnak; de hisz ők maguk fogalommal sem bírnak arról, hogyan lehet élni! „S azon okoskodás: boldog, ki nem ismeri a jót, mert így nem is óhajtja – már elavult.” – Mit tud ez a nemes a világról? Ismer egy vármegyét, egyszer-kétszer megfordult Pozsonyban vagy Pesten. Országlárnak hiszi magát, mert zajonghat a megyegyűlésben – de mit tud Európáról? A Monarchiáról? Mit tud arról, hogy a politikát magasabb régiókban intézik, mint amekkora az ő játéktere. Metternich, meg Anglia: igen. S nem néhány megyei meg országgyűlési szónok, aki „két hét óra készített beszédjét így kezdi: Megvallom én nem is akartam felszólalni.”

A mágnás föleszmél. A nemes már újra az ajtónál áll, nekikészül, és sűrű hajlongások között hátrál. De mivel hátrafelé azért ő sem lát, nekimegy az éppen benyitó titkárnak, aki pontban déli 12 órára volt idekéretve: szükség van rá a magyar levelek fogalmazásában. A nagyúrnak tetszik ez az összeütközés – főleg a nemes dühös ábrázata, ahogyan dohánybarna magyar ruháját igazgatja. Minden jó, ha a vége jó – gondolja a mágnás –, most mégis én voltam felül. Még búcsúzkodnak egy sort, hangzik a sok „méltóságos uram”, „táblabíró úr”.

A titkár – tanult parasztfiú – már az asztal mellől nézi e jelenetet. S közben ezt gondolja: „Nagyon igazán mondja Rousseau, hogy kinek-kinek néhány ezer anyai őse lévén, ha kétségbe nem hozhatónak akarja állítani származását, mindazon sok derék menyecskék feddhetetlenségéről bizonyságban kellene lennie. Mert egy kis felhevült vér, egy lanyha nyári este, beteges férj, izmos komornok, s ki tudná mennyi előre nem látott véletlenségek lehetnek, s vagynak – s vége az egész származási tőfa hitelességének.”

Mit szól e mágnáshoz s e nemeshez – az olvasó? Talán mosolyog rajtuk. Maga Széchenyi is – kinek harmincas évekbeli munkáiból a fenti jelenetbe igen sokat átvettünk –, Széchenyi tehát időnként maga is hajlamos volt, hogy keserűen mosolyogjon. „Már elfogulatlan ítélő előtt mi, vagy inkább ki nevetségesb, kérdem? – írta 1835-ben. – A hazai míveletlen-e, ki elhagyván eredeti, durva, de férfiúi tartását, se magyarban, se németben nem járván, még azt sem tudja, mikor kell kabát, mikor frakk,… ki oly mély s annyi bókokban hajtogatja magát, csak egy látogatásnál is, mint más tán egész esztendő alatt? Ez nevetséges-e, vagy az, ha az Illustrissimus s Excellentissimus viszont nem érti az anyanyelvet, a hazában soha nincs, ha jószágán nem, a jövedelmek elvitelére; hazai dolgokhoz soha és semmi esetben nem járul, közügyekben legkisebb részt sem veszen?”

Vitánk korában a nemesség helyzete nem sok okot adott a vidámságra. Széchenyi és Kossuth vitája e nemesség előtt, s ennek meggyőzéséért folyt. A kiváltságosok – korántsem mosolygós – megítélése ráadásul kimondva-kimondatlanul végighúzódott magán a polémián is. Akik megvívták, s akik előtt folyt, egyformán érezték: róluk van szó.

A vitázók, tudjuk, Magyarország korszerűsödését, polgárosodását járták körül. Azokat az utakat, politikai lehetőségeket, amelyek alkalmasak e vidék fölemelésére. Ezek a politikai lehetőségek persze – hisz egyedül a magyar nemesség rendelkezett a politizálás privilégiumával – szorosan összekapcsolódtak a nemesség helyzetével, erejével, tagoltságával, s mindezek megítélésével. A polgárosodás honunkban aktív táborát a reformkorban nemeseink között kell keresnünk, de közöttük találunk a haladás ellenfeleire is.

A nemesi színkép társadalmi és politikai gazdagsága – az, hogy kiváltságos és kiváltságos közt akkora különbség lehetett, mint az előbb leírt „beszélgetésben” – vitánk létrejöttének egyik alapfeltétele volt. Mert nemcsak haladás és maradás hívei kerülhettek szembe a nemesség viszonylag tág körén belül. Hanem – s minél közelebb érünk 1848-hoz, vagyis minél bonyolultabb, tagoltabb a politikai élet, annál gyakrabban – olyanok is, akik nagy vonalakban közös táborba tartoztak ugyan, mégis különbözőképp gondolkodtak.

Ilyen a helyzet vitánk esetében is. Széchenyi és Kossuth egyetértettek néhány – tegyük hozzá, alapvető – kérdésben. Abban, hogy Magyarország változtatásra szorul. Abban, hogy e változtatás zsinórmértékéül csak a polgárosodott Nyugat szolgálhat. Egyetértettek abban is, hogy e változtatás nem egy ember ügye; sokak értő közreműködésére, összhangzására, cselekvő egyetértésére van hozzá szükség. Általánosságban azon sem vitáztak, hogy e sokaknak a kiváltságosok közül kell kikerülniök, hisz mindketten tudták: olyanokra van itt szükség, akik jogosultak, s elvileg képesek is a cselekvésre.

A magyar nemességet – s ezzel a nálunk lehetséges reform módját – azonban mindketten másképp szemlélték. Ennek, látjuk majd, több oka volt. Mindenekelőtt az, hogy a kiváltságosok rendje a valóságban is ezerféle arcot mutatott.

A nemesség: rend és társadalom

A magyar nemesség, vitánk közönsége, melyből azonban vitapartnereink maguk is származtak, hatalmas tömegekből állt, s ráadásul jóval differenciáltabb volt, mint Európa legtöbb országában. 600 000 tagja között a hatalmas nagybirtokos mágnás éppoly joggal foglalt helyet, mint a földdel alig vagy egyáltalán nem bíró megyei nemes: Ott volt a parasztként élő kisnemes, a politikai jogait pénzért, hivatalért áruló „gatyás”, s ott a földjét teljesen elveszített, kizárólag eszére, tanultságára utalt értelmiségi nemes, a „kaputos”. Mind nemesi jogokkal rendelkeztek, pedig hatalmas válaszfalak álltak közöttük. Itt van hőseink esete. Helyzetük különbségét jól mutatja a kor szóhasználata is. „Nemesnek” akkor Kossuthot nevezték, Széchenyit legalábbis „nemes grófnak”. Ő ugyanis a mágnások vékony kasztjába született, s e kaszt életmódját fényévek választották el a megyei nemesekétől. Mégis: mindketten a kiváltságosok rendjéhez tartoztak.

Mai, 20. századi gondolkodásunk nagyon is hozzászokott, hogy egy társadalom belső felépítését, szerkezetét, s így a benne élők helyzetét, a jövedelmi, a tulajdon, a foglalkozási viszonyok, az életmód szabja meg. A reformkorban ez nem így volt. Nem azért persze, mintha az akkoriak nem látták volna világosan a hatalmas különbséget nincstelen középnemes és mágnás között, vagy ne látták volna, hogy a nemesek, a kiváltságosok legalább harmada szinte paraszti életet él. Hanem, mert az a mérce, az a rendező elv, amelynek alapján a reformkoriak tájékozódtak a társadalomban, csak másodsorban tartalmazta a tulajdon, az életmód, a vagyon szempontjait. E szempontokat ugyanis több másik keresztezte, olyanok, melyek mai szemünknek már idegenek.

Röviddel korszakunk előtt még ezek közé tartozott a vallás, a maga ellentéteket ébresztő, de néha összeboronáló erejével. Nálunk a vallási különbségek – a történeti-politikai erőktől nem függetlenül – elsősorban a katolikus-protestáns ellentétben éreztették hatásukat. Sokszor amúgy is meglevő társadalmi feszültségeket tettek még élesebbé, pl. a döntően katolikus mágnások s a nagyrészt protestáns nemesség ellentétének esetében. Hatottak persze még a reformkorban is, sőt, érdekes módon még ki is éleződtek: éppen, mert a vallási kérdés fokozatos megoldásához a kor országgyűlései csak ekkor láttak hozzá.

A vallási ellentétek azonban a reformkorra már jelentősen veszítettek egykori erejükből. Ennek egyik – igaz, közvetett – bizonyítéka éppen Széchenyi és Kossuth vitája. A katolikus gróf s az evangélikus lapszerkesztő párharca – függetlenül attól, hogy egyikük sem volt a hagyományos értelemben vallásos, s vitájuk sem érintett közvetlenül vallási kérdéseket – néhány évtizeddel korábban még megvívhatatlan lett volna.

A vallás persze csak egyike a társadalomban való tájékozódás akkori – számunkra ma már szokatlan – elveinek. Mert ezek legfontosabbja még mindig a jog volt. A jog, mely a valláshoz hasonlóan sokhelyütt erősítette, másutt keresztezte a vagyoni, tulajdonbeli és életmód-viszonyokat. Erősítette például a paraszt-nemes különbség esetében. De sokszor gyengítette azokat, mindenekelőtt éppen a nemesség esetében.

Jog szerint Széchenyi, a gazdag mágnás, és Kossuth, a birtoktalan értelmiségi, egyazon rendbe tartozott. Ugyanaz a jog emelte mindkettőjüket a parasztság fölé s a polgárok elé. Egyenlőségük alapja az volt, hogy rendjük kiváltságai biztosították számukra a jobbágytartást, birtokbírást, s a politizálás intézményeit és lehetőségét. A társadalom rendek alapján való osztályozása a múlt – a középkor – öröksége volt; azé a középkoré, mely felett Magyarországon még a reformkorban sem múlt el az idő egészen. Ha akkor feltettük volna a kérdést valakinek: „ki vagy?” – bizonyára így válaszol: X. jobbágya vagyok, erről és erről a vidékről, katolikus vallású. Vagy így: nemes ember vagyok, protestáns, házam s szőlőbirtokom van itt és itt. E válaszok olyan jegyeket is tartalmaznak, amelyek ma már érdektelenek számunkra; abból pedig egyenesen semmit sem közölnek, ami egy modern társadalomban fontos hogy pl. a nemes milyen gazdag, milyen a birtoka, vagy hogy a paraszt mekkora földön gazdálkodik. Hozzátehetjük: a „ki vagy” kérdését ismét mai fejünkkel fogalmaztuk, azzal, amely már hozzászokott a modern jelenséghez, hogy a körülöttünk élő emberekre nincs ráírva társadalmi hovatartozásuk. A reformkorban a jogi különbségek oly élesek voltak, hogy az emberek külsején is tükröződtek.

Valaha, a korai középkorban egyazon rend tagjának lenni nagyjából egyforma helyzetet jelentett társadalmi-vagyoni szempontból is. A reformkorban – említettük – már nem így volt. A nemesség társadalmilag végtelenül differenciált csoportok halmazaként alkotott jogi szempontból egy rendet. A jog az elvont lehetőségek világa. A nemes tarthatott jobbágyot, de nemes maradt akkor is, ha nem voltak parasztjai. Egyedül a kiváltságosok bírhattak földet – de ha földjüket elveszítették, akkor is kiváltságosnak számítottak. Egyedül ők politizálhattak nyilvános fórumokon: e jogukat származásukkal örökölték s birtokolták; függetlenül attól, hogy valóban politizáltak-e. E formális lehetőségek egyenlővé tették a parasztsorsú nemest a tőle egyébként oly különböző mágnással. Életmódjuk között kínai fal volt, egészen másképp szemlélték a világot, kultúrájuk teljesen eltért: s jog szerint mégis egyenlőnek számítottak.

Egyenlőség és különbözőség tarka és egyszeri találkozását mutatta fel a reformkor magyar nemessége, s ezzel olyasvalamit valósított meg, ami nélkül vitánk nem jöhetett volna létre. A kiváltságos rend tagjait még összekötötte a – vélt – közös eredet, de már elválasztotta őket életmódjuk sokfélesége. Összekötő kapocs volt közöttük a politizálás lehetősége – de elválasztó szakadék, hogy különböző helyzetükben e politika céljait s módozatait nagyrészt már másként képzelték. Hasonlítottak egymáshoz, meg nem is, közös fogalmakban gondolkoztak, meg nem is. Mindezt pedig a bomló rendi viszonyok és a lassan bontakozó modern társadalmi ellentétek egyszeri találkozása hozta létre. Az a körülmény tehát, hogy a társadalom újfajta – vagyoni, tulajdoni és életmódbeli – ellentéteit, legalábbis a nemességen belül, még ellensúlyozták a jogi egyenlőség régi maradványai.

Néhány szó a gazdaságról

Alig képzelhető nagyobb különbség ház és ház között, mint a mágnás emeletes, sok termes palotája és a nemesi kúria között. Az utóbbit Széchenyi így írta le: „Nemesi kúria faluhelyen. Pincén áll a lak, s eképp tűrhetőleg száraz. Falai vastagok, s boltra kanyarodnak… Teteje cserépre verve, ablakai, ajtajai szinte elég tágasak; s így igen sokban megfelel a jobb lakok feltételeinek. Hová van rakva azonban? Homloka az utcára, s háta az udvarnak, s emögött kert, gazdasági épület. Por, kocsizörgés, gulya, nyáj, sertés, kutya stb. egy oldalról; liba, kacsa, megint kutya és a gazdaság minden fertelme más oldalról… S hát a belső elosztás és szag? Egy szoba, mint a másik, mindnyája mint olvasó egy ambitusra fűzve, s azért egyikben mint másikban épp azon szag: pipa, konyha, s az ambitus végén igen gondosan felállított árny- vagy inkább zsarnokszék, minthogy senkit sem kímél, de kivétel nélkül mindenkire egyforma büntetést ró… S ha felnyitják a középajtókat, s minden terem egybefügg,… akkor az elkülönözés minden kelleme megszűnt. Ki nem barátja a lármának, lúd- s kacsa-fecsegésnek, kutyaugatásnak s ilyeseknek; ki gyűlöli a közbirtokot, legalább szobákat tekintve – s a természet illatjai és színei után is eseng egy kissé, az, ha tán sejdítlen is, nem fogja magát ily lakban jól érezni.”

Az a kúria, melyet Széchenyi így jellemzett, nem szegény emberé: a kor néhány ezer holdas középbirtokos nemese is ilyen házban lakott. E leírás nemcsak azért érdekes számunkra, mert megmutatja: emberként élni még a viszonylag gazdagabbak közül is csak kevesen tudtak, hanem azért, mert közvetve rávilágít ennek egyik legfőbb okára is. A birtokos nemes mindennapjait bilincsbe fogta, s szinte minden percén erőszakot tett a gazdasága. Amikor nem a határt járta, utasítva cselédeit, hajtva jobbágyait; amikor pihenésre vágyott a ház csendességében – a gazdaság akkor is betört hozzá: ha nem az utca, akkor a kert felől. S ismételjük, nem a szegénység miatt. „Honn a táblabíró mindig bizonyos nemében él a bőségnek. Nem mintha gazdag volna, sőt sohasem gazdag, mert akárminő temérdek vagyona van, sohasem tud ahhoz mért módon élni. A táblabíró bizonyos mérvű közepes élete abban áll, hogy nincsenek vágyai. Csak jó kövér ételei legyenek, többi szükségei csekélyek, s néhány forinttal évenkint bőségben él, s boldognak vallja magát.” A gazdaság sok baja azonban elkíséri akkor is, ha – nem túl gyakran – utazni megy.

Ha a szó ugyanaz is, ne hasonlítsuk az ilyen utazást a Berliozéhoz. A birtokos nemes nem utazta be a fél világot, legfeljebb a negyedik vármegyéig terjedt az útja. Nemigen vezetett hát útinaplót: hisz sok különös élményre nem számíthatott. Az utókor mégis sok dokumentumot őriz az ilyen utazásokról, főképp leveleket. Ezek arról tanúskodnak, amiről fentebb beszéltünk: a gazdaság fogvatartó erejéről. Itt van például Berzsenyi Dániel néhány – valamivel korábbi – levele feleségéhez, egy hosszabb utazásáról:

„Kedves Feleségem! Én szerencsésen helyre vergődtem, de a pénzem is szerencsésen keleget, úgyhogy alig van háromszáz forintom, pedig magamnak semmit sem vettem. Ugyanezért kérlek, úgy gazdálkodjál, hogy szükséget ne lássak, mert ha szükséget látok, kénytelen leszek a jószágot árendába adni… A disznókat úgy hizlald, hogy januártusban eladhassuk. Mihelyt az út engedi, a búzát tisztán megrostálva Hetyére küldd, hogy azt a hetyei kocsis idehozhassa, mert itt elkél 12 forintra; s akkor küldj zsírt, szalonnát, füstölt húst, s mindent, valamit csak lehet.”

„Édes Susim!

Én naponként gyógyulok, egy kis hideglelésen kívül semmi bajom nincs, s ugyanezért tizenötödikre vagy ha lehet előbb is itt legyen a kocsi, hogy hazamehessek. Hogy nyugodtabb lélekkel legyek, halaszd Vas vármegyei utadat addig, míg én hazamegyek; akkor tüstént mehetsz… Azonban ha addig várakozni nem akarsz, menj mikor tetszik, de meggondold azt, hogy Te is nyugodtabb szívvel mehetsz, ha én odahaza leszek. S a világ is megítél, ha akkor hagyod el a házat, amikor annak legnagyobb szüksége van Rád… Ha a borokat jól eladhatom, ruhát is veszek számodra, akkor becsületesebben is mehetsz. Élj szerencsésen, s legyen gondod reám s gyermekeinkre.

(1820)

Szerető férjed

Berzsenyi Dániel

 

Nem közöltük e leveleket teljes terjedelmükben, de arányaikat nem hamisítottuk meg: szinte egészükben gazdasági tanácsokat, utasításokat tartalmaznak. S ne higgyük, hogy Berzsenyi birtoka rossz lábon állt. Nem, s gazdasága mégiscsak úgy működött, ha a tulajdonos, vagy legalább az ő utasításai szerint irányító feleség személyesen vezette. Berzsenyi nem volt szegény, de pénze nem volt, s gazdasága „magától” nem működött. Erről nem ő tehetett; a reformkorban ezek az ellentmondások majd minden birtokostársát fogva tartották.

E problémák mögött két régi, de Magyarországon még a 19. század első felében is uralkodó gazdasági jelenség állt; s ezek nem voltak egymástól függetlenek. Az egyik a belső értékesítés sokféle nehézsége. E korszakban a középbirtokosok már többet termeltek, mint amennyire családjuk megélhetéséhez szükség volt. De mit csináljanak a fölösleggel? – ez volt a kérdés. A rossz úthálózat, a kereskedés fejletlensége, a hazai piac bizonytalansága szinte lehetetlenné tette az értékesítést. S ne feledjük: Magyarországon igen gyenge s kisszámú volt az a városi polgárság, mely a mezőgazdaság termékeit megvásárolhatta volna. Innen származik az a furcsaság, hogy valaki tulajdonképpen gazdag – s pénze még sincs. A másik említett gazdasági jelenség éppen ezzel függ össze. Ilyen körülmények között ugyanis még a viszonylag jó lábon álló birtokot sem lehetett modernné alakítani: olyan gazdasággá, amely magától is működhet. Ehhez pénz, valamelyes tőke kellett volna. A művelés technikája elavult volt, a termés ezért évről évre bizonytalan: előre sohasem lehetett felbecsülni a nagyságát, pedig ez fontos követelménye lett volna a modern-racionális gazdálkodásnak. Persze a technika sem véletlenül volt avítt, hanem azért, mert az egész művelés a jobbágyrendszeren, a roboton – vagyis a nemesi kiváltságokon – alapult. A jobbágy – aki csakis azért tartozott urának ingyenmunkával, mert alávetett, mert jogfosztott volt – jobbágy maradt akkor is, ha ura gazdag, s akkor is, ha szegény. Mai szóval: az alávetett nem volt érdekelt a munkában. Inkább azt kereste, hogyan bújhat ki alóla. Minőségi munkára (pl. szőlő- és bortermelésre) szinte alkalmatlan volt. Kivéve persze, ha állandóan felügyeltek rá.

A birtokosnak – s itt most azokról van szó, akik nem tarthattak intézőt vagy jószágigazgatót, mint a mágnások –, a birtokosnak tehát otthon kellett lennie, mégpedig személyesen. Oda volt láncolva földjéhez ő is – persze másként, mint a paraszt. Utasítania kellett a cselédeket, noszogatni a jobbágyokat, különben a gazdaság nem haladt. Pontosabban: leromlott, mint oly sok a reformkorban. Mert igazi haladásról a feudális alapviszony uralma mellett, viszonylag kis birtokon nem lehetett szó, legfeljebb a romlás megakadályozásáról.

E romlás – a nemesség fokozatos differenciálódása – alakította ki a rendi egyenlőségen belüli sokfajta társadalmi különbséget. Nem volt ez a folyamat újkeletű: a kiváltságosok kétharmadát már szinte a teljes nincstelenségbe taszította. A még földbirtokkal bíró, de azt minőségileg megjobbítani nem tudó, gazdaságához kötött, külföldre szinte soha el nem jutó nemes pedig rosszul érezte magát, s csak gondolkodott: miért nem tud kivergődni látszatgazdagság és látszatszegénység harapófogójából. Legtöbbször nem ment messze a bajok kutatásában; hisz, láttuk, erre módja sem mindig volt. Hogy gondolkodott? Úgy, ahogy – a polgár gunyoros éleslátásával – Irinyi József leírta. „Az egyik azt hiszi, csak a só felemelt ára szállíttatnék le, minden jobb volna. Ezek Magyarországnak legkontárabb politikusai. A másik azt mondja: csak a vámsorompók szűnnének meg. Ezekre nézve az utóbbi évek története nem folyt le. A harmadik: csak a király jönne Budára vagy Pestre lakni. A negyedik: csak vasutunk volna Fiuméba. Az ötödik csak a háziadó menne keresztül. A hatodik: csak a hűbéri ügyekkel jőnének elvégre tisztába stb. És kétségtelenül ezek mind igen derék dolgok, de kik csupán egy eszme körül kalandoznak, kik nem tudnak magasabbra emelkedni – mind kontárok. E részben mintha nem is volnánk az európai nemzetek társaságában, úgy egészen különváltan áll a magyar táblabíró meggyőződésével.”

Figyeljük meg: valamennyi javaslat – a gazdasági romlás kikerülésére szőtt birtokos nemesi terv – politikai természetű. Mindegyik elintézése országgyűlési tárgyalást vagy az összmonarchia helyzetünkön teendő változtatást igényelt – gazdasági természetűt egyik sem. Ennek több oka volt. Az egyik az, hogy a valamelyest szabadabb, emberibb, ugyanakkor modernebb viszonyok kialakításához a középkori korlátok megszüntetésén keresztül vezetett az út. A másik viszont az, hogy a birtokait hatékonyan megújítani nem tudó nemesség kezében, mint láttuk, szinte alig voltak gazdasági eszközök, hogy helyzetén javítson. Pénze nem volt, komolyabb tőkét alig szerezhetett, nagyobb hitelre a rendi törvények uralma közepette nemigen gondolhatott. Ha a nemes körülnézett, s észrevette maga körül a romlást, és volt bátorsága magába is nézni, ha tehát megérezte, hogy „a dolog nem jól van úgy, amint van” – csak egyetlen dologban bízhatott, rendi kiváltságainak viszonylag háborítatlan maradványában: a politikában. Abban, hogy Magyarország „alkotmányos ország”; abban, hogy ő maga orvoslást találhat azokon a politikai fórumokon (megye, országgyűlés), melyeket úgy ahogy megvédelmezett az udvarral szemben. Politikai intézkedéseket s törvényeket remélt romló gazdasági helyzetének megfordítására is. Egyrészt a Magyarországot a birodalomhoz fűző, hátrányos törvények s vámszabályok kijavítását, másrészt szilárdabb hatalmat a parasztság fölött. Mindez különben is jól belesimult a törvényekért, s azok módosításáért vagy eltörléséért vívott évszázados harcba; azt a hagyományt erősítette, mely szerint a nemesség a haza védelmezője a bécsi udvarral szemben.

A nemesség politika központú érvelésében tehát igaz és torz, elkerülhetetlen és elavult találkozott, de e politika centrikus közgondolkodás nélkül talán sosem került volna sor Széchenyi és Kossuth vitájára. Sem Széchenyi, sem Kossuth nem volt középnemes. De a reformkori nemesség egészének gondolkodását a most jellemzett középbirtokosok igen erősen befolyásolták. Ők tartották ugyanis kezükben e kor döntő politikai intézményeit: a megyéket és az országgyűlés alsó, követi tábláját. Innen származik a gazdasági romlást is gyakran feledtető nemesi politikai öntudatuk: az az öntudat, amely a kiváltság talaján is nemes pátosszal próbálta képviselni a „köz” érdekét.

Hogy a „köz” valójában mit is jelent, az persze nem volt olyan egyszerű kérdés. Ellentmondásos, meghatározhatatlan természetét figyelhettük meg Berlioz hangversenyén. Másképp értelmezte ezt a fogalmat Széchenyi is, Kossuth is. Nemcsak azért, mert a dolog a valóságban is igen bonyolult volt. Hőseink – maguk is e valóság alkotó és alakító részei – eleve más szemmel közeledtek a magyar közélethez, a magyar nemességhez. Ebben pedig származásuk, generációjuk, élményviláguk különbözőségei is szerepet játszottak. Erről szól a következő fejezet.

 




Hátra Kezdőlap Előre