Lukácsy Sándor

Szent királyaink és a régi egyházi irodalom

 

Régi prédikátoraink „hazánk drága gyümölcsi”-nek, „országunk ragyogó csillagi”-nak nevezték az Árpád-házi szenteket, és különös tiszteletben részesítették őket. Sokszor mondtak róluk templomi beszédet. Legtöbbször Szent István királyról, különösen azután, hogy 1771-ben Raguzából hazahozták jobb kezének ereklyéjét, s ettől fogva Budán és Bécsben évente egyházi szónoklattal ülték meg ünnepét. Prédikációk témája volt Szent Imre és Szent Erzsébet is, gyakrabban Szent László.

A középkorban Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát még latinul prédikált István királyról, akinek szentté avatása már 1083-ban megtörtént. Az első magyar nyelvű István-napi prédikáció a Karthauzi Névtelen műve, 1527-ből, az Érdy-kódexben. Pázmány, mint maga írja, sok beszédet mondott Szent Istvánról, de kiadásukban megakadályozta romlott egészsége és a halál. Így tehát Illyés András az első, aki a 17. század végén István-napi prédikációkat tett közzé; nagyobb számban majd csak a 18. század közepétől kezdenek sorakozni, gyűjteményes munkák lapjain vagy külön füzetekben.

„Gyakran csudálkozva szemléltem – írta 1731-ben Padányi Bíró Márton –, és gondolkodván magamban, vizsgáltam annak az okát, hogy vajon miért, hogy némely képírók, lerajzolván Szent István királynak képét, magát térden állva, kezeiben a magyarországi koronát s a királyi pálcát, melléje szép magyar sereget, végre eleibe, mintha ezeket néki ajánlaná, a Boldogságos Szűz Mária képét szokták írni.” Az egyházi szónok csodálkozása csak retorikai fogás; nincs abban semmi csodálatos, hogy Szent István számtalan művészeti ábrázolása közt, freskón, oltárképen, metszeten, címeren, oly gyakori az ország fölajánlásának a középkori legendáktól ránk hagyományozott jelenete: ez felelt meg legjobban a barokk kor szellemének, mely Istvánt mint a vallási és a nemzeti történelemnek egyaránt nagy alakját fogta fel, egyszerre látta benne a hit és az erkölcs szentjét és az országáról gondoskodó királyt.

Azt a történetszemléletet, mely a nemzeti históriát vallásos szellemben magyarázta, a vallási értékeket pedig nemzeti energiákra akarta váltani, a 16. század dolgozta ki. A török csapást Isten büntetésének tartotta minden gondolkodó fő, felekezeti különbség nélkül. A bűn, mely Isten haragját magára vonta, az igaz hit elhagyása, de ezzel már minden felekezet a másikat vádolta, csak abban értettek ismét egyet, hogy a vallási meghasonlás a nemzet romlásának legfőbb oka. Szemük előtt volt Lukács evangéliumának sokat idézett sora, e kornak úgyszólván Herder-jóslata: „Minden magában meghasonlott ország elpusztul, és a ház a házra omol.”

„A religióban esett változás az országot a pogányok markába ejtette” – írta Csete István. „Változást hoztanak bé nagyot az ilyen újítók, ledöltötték, ami szent, letörték, ami örökös, felfordították, ami az isteni törvények kőszálán van felépíttetve.” Bezzeg másként volt a szent király idejében, aki a barbarus országba be-plántálta az igaz vallást, templomokat épített, klastromokat alapított, erkölcsöket szelídített, szegényeket gyámolított, imák közt és alázatos istenfélelemben töltötte be uralkodói tisztségét, s miután megvédte országát és a keresztény hitet minden belső és külső támadástól, erős birodalmat ajánlott, utód híján, a Boldogságos Szűz pártfogásába, ő maga elnyervén a szentség dicső koronáját.

Múltnak és jelennek ez a szembeállítása, a nemzeti történelemnek ez az egyházi (és felekezeti) szellemű értékelése és korszakolása képezi az ideológiai alapját évszázadokon át a legtöbb István-napi prédikációnak. Egységes, de tág keretei közt azonban sokféle variáns, sokféle mondanivaló megfért. Van olyan prédikáció, amelyet királytükörnek tekinthetünk, van olyan, amelyben a társadalomkritikai feddőzés viszi a prímet, van erkölcsi példázat, dicsőítő szónoklat és még számos egyéb változat.

István király példás alakjának megrajzolásakor a prédikátorok gyakran éltek allegorizálással; ezt kívánta tőlük gondolkodásmódjuk, mely a világ jelenségeiben s a Biblia szövegeiben egyaránt titkos lelki értelmet keres, és azt allegorikus magyarázatokkal fejti ki. Lukács evangéliumában szép példabeszéd olvasható a girákkal való kereskedésről; egyházi szónokaink ebből vesznek textust, és Szent Istvánt mint kereskedőt mutatják be, aki jól gazdálkodott a rábízott pénzzel, természetesen lelki értelemben. Így szól róla, többek közt, Csete István, a 18. század vége felé Sztankovátsi Leopold és Török Damascenus. Ez a kényelmes módszer alkalmas volt más szenteknek – például Árpádházi Szent Erzsébetnek – a méltatására is.

Mások a koronát választják az allegorizálás műveletének alapjául. Kézenfekvő ez, hiszen István koronát kapott a pápától, de birtokában volt – Padányi Bíró Márton szerint – Apolló borostyánkoronájának is, mely zöld leveleivel a reménységet jelképezi, továbbá Aesculapius koronájának, melyet cinnamomum (fahéj) ékesített, s ennek illata elkábította a véle viaskodó baziliszkuszt. Természetesen a királyi korona drágakövei is lelki értelmet hordoznak. Minémű kőből volt István koronája – kérdezi Csúzy Zsigmond, 1723-ban kiadott beszédében. „…a kedves rubintnak piros színe vagyon, mely buzgó szeretetit árnyékozhatta (jelképezhette) szent királyunknak; vajon tehát nem vala-e az piros rubint? Nem.” A szónok – tagadólag – sorra veszi a többi ékkövet, végül a gyémántnál állapodik meg: ez volt méltó, hogy Szent István koronáján ragyogjon.

A magasztalás történhetett egyszerűbb eszközökkel is, mint a bonyolult allegorizálás. Például a szent király erényes tetteinek felsorolásával. A szóismétlésekkel támogatott soroló halmozás egyik leggyakrabban használt retorikai fogása a barokk prédikációnak. Kései szép példáját találjuk meg, sok más hasonló közt, Egyed Joákimnál, 1798-ban: „Boldogította pedig első szent királyunk a szegényeket; boldogította az árvákat, özvegyeket; boldogította a fogságban és nyavalyában lévőket; egyszóval: boldogította az egész országbéli minden renden lévő népeit. Boldogította a szegényeket és a mindennemű szűkölködőket, mert azt olvassuk életében, hogy a szűkölködőket, mint magát Krisztust, úgy fogadta, és soha senkit szomorúan vagy üresen magától el nem bocsátott. Segítette (úgymond Kartutzius) a szükségben lévőket; kiszabadította a rabságban heverőket; szállást és ruhát adott a jövevényeknek; az özvegyeknek és árváknak szükségét magáénak tartotta; megemlékezvén pedig az Úr parancsolatjáról, a szegényeknek lábait mindennap megmosta; és amely alamizsnát osztogatott, azt nem ragadományból, nem mások kárával, hanem a magáéból gyűjtötte.”

Kedvelt módja a magasztalásnak a hasonlítás is. Csúzy Zsigmond prédikációja Józsiás királlyal állítja párhuzamba Istvánt. Az ótestamentumi uralkodót méltán dicsérte Salamon király; mennyivel inkább dicsérhette volna István királyunkat? „Oh felséges Úr Isten! vajon minémű ítélete lött volna bölcs Salamonnak, hahogy azt a boldog időt érhette volna, melyben dicsőséges Szent István apostoli királyunk élt, élvén országlott, s országolván apostolkodott?”

Csúzy Zsigmond szavait leplezetlen nemzeti büszkeség hatja át; Kósa Benedeknél Szent István ürügyén a szittya-magyar kérkedékenység kap hangot 1767-ben (jó néhány évvel ábrándos történészünk, Horvát István születése előtt). Ez a hitszónok is említi Józsuét, azok közt, akik – mint Mózes, Dávid, Salamon, a szép Eszter, a vitéz Judit, Keresztelő Szent János – dicsőséget szereztek Isten választott zsidó népének, melynél „nem volt nagyobb, erősebb, vitézebb és hatalmasb nemzetség”. De csak az Ótestamentum idején! „Üdvözítőnk születése után mindezekkel vetekedett hadra termett, sok nagy csatákon próbált, földön és tengeren győzedelmes, hideghez és meleghez egyiránt szokott, kemény természetű magyar nemzetünk.”

„A magyarok győzték meg ama híres Dariust, ők alázták meg hatalmas Cyrust, ők törték meg ama világbíró Nagy Sándornak legnevezetesebb hadi vezérét, Zoporionát, kiknek is örökké fennálló dücsőségekre nem szükséges, hogy Attilátul fogva való győzedelmes vezérinket, fejedelminket és kapitányinkat előszámláljam, szentséggel és vitézséggel ezek után tündöklő királyinkat előlhozzam, kik az egész kereszténységnek erős falai és érc eleven bástyái voltak több hercegeinkkel, kiknek bajnoki erősségek, érdemek, szent életek, vitéz győzelmek széles ez világon úgyis nyilvánságosan tudva és örök áldásban vannak.”

Ily dicső nemzetnek volt királya Szent István!

A prédikáció harcias műfaj. Katolikus hitszónokaink kezdetben és sokáig a protestáns hitújítókkal hadakoztak; a 18. század vége felé már az indifferentizmus és a felvilágosodás szelleme az ellenfél. Kósa Benedek jó korán, talán elsőként emeli fel szavát az új veszedelem ellen, 1767. évi István-napi beszédében:

„Rettenetes bizonyára, és hallatlan dolog, micsoda üdőket értünk: már feledékenségbe megyen az Isten, nincs isteni félelem; már a húzás-vonás: igazság; az ájtatosság: kába bolondság; a törvéntelenség és gonoszság: szabadság; a feslettség: gavallérság; mintha már se Isten, se pokol nem volna, se meghalni nem kellene, hanem ez világ volna az utolsó boldogság és örökkévalóság. Boldogtalan sors! mit nem érünk még végtére hazánk fiaiban és hazánkban? Már látjuk az Antikrisztus előlnyargalóit, sok pseudo-politikusokot, álorcás farizeusokot, machiavellistákot, fredronistákot, és ami több: Istent felejtő vagy ismérni nem akaró ateistákot, kik nem mástul, hanem csupán a ravasz ördögtül tanult mesterséges leleményekkel mérget forralnak és mézet szóllanak, másfele lőnek és másfele céloznak, szép almát nyújtanak, de férget titkolnak, kúthoz vezetnek, de szomjan bocsájtanak, sokakat paripára ültetnek, de gyalog hagynak, kik az szíves felebarátság színe alatt képmutatóskodnak és a szép tisztelet színelésével aranyhegyeket mutatnak, de másnak vermet ásnak…”

Kósa Benedek után, 1795-ben Magyary István a társadalmi szerződés rousseau-i elmélete ellen, Budai Isaurus 1796-ban a francia forradalom eszméi ellen szónokol Szent István napján. Az erős kezű király a hagyományos társadalmi rend fenntartójának ideálképeként jelenik meg.

A 18. század vége felé, noha szinte minden évben adtak ki egyházi beszédgyűjteményeket, a katolikus hitszónoklat kezd lehanyatlani. Retorikai ékességei üres rutinná válnak vagy elmaradoznak; eddig a prédikáció irodalom volt, mostantól egyre kevésbé az. Eleven erejét csak akkor őrizheti meg, ha új szemlélet, új tartalmak kapnak benne helyet, a nemzetiesedő kor kívánalmai szerint.

A nemzeti szellem korábban is föl-fölcsillant egynéhány prédikációban. Csete István azon örvendezett, hogy Isten nem idegen nemzetből adott királyt nékünk, „ki a magyarok nyelvét nem értené”, hanem „saját vérünkből, nemzetünkből” választott uralkodót, a „szegénységnek véres könnyhullatási”-ért azokat vádolta, akik a „császár szolgálatja színe alatt elkövetett húzások-vonások” által a kincses országot már-már koldusságra juttatták; s az ország ellen elkövetett bűnöket többször is „hazaárulás”-nak nevezi. Mindez azonban csak korai kivétel, a vallásos történet- és társadalomszemlélet színezéke, hiszen az ország boldogulását Csete István is attól várta, hogy új magyar szentek születnek, kik által „megújul az országban a régi ájtatosságnak, engedelmességnek, tisztaságnak kiöntetett ajándéka”, s a „catholica religio fiúról fiúra” örökíttetik. Még 1788-ban is, amikor Katona István, a történész és jezsuita hitszónok, fölteszi a kérdést, miért dőlt meg oly hamar Attila birodalma, s miért nem az, amelyet Szent István alapított, így válaszol reá: „Áttila azt az országot nem a hit kőszálán építette; a hit kőszálán építette Szent István.”

De már nem kell sokat várni az új szellem megszólalására. 1821-ben Májer József (akinek egyik hitszónoklatát Kölcsey dicsérte) ismét fölteszi a kérdést: minek „köszönheti a magyar, hogy a nemzetek sorában még most is dicsőséges helye vagyon?” Természetesen Szent Istvánnak és keresztény hitének; ez a hit azonban nemcsak lelki javakat szerzett népének, hanem az európai nemzetek közösségébe való beilleszkedést s anyagi boldogulását is eszközölte.

„…az ő hite szelédítette hozzánk a tudományokat (…); az ő hite palástja alatt találták oltalmokat a jövevények, kik elszaporítván közöttünk a hasznos mesterségeket, szükségeink kielégítésének új segedelmet, a keresetnek új utat, az ország jövedelminek új forrást nyitottak; (…) az ő hite dajkálta közöttünk a szeretetet, hogy a Magyar Birodalomnak különféle népei, úgymint azon egy trónusnak hívei, azon egy hazának magzati, azon egy közjónak örökösi egymáshoz kölcsönös segedelemmel lenni, egymásért élni vagy halni készek legyenek; szóval: az ő hite áldása, hogy az ország hazává lett.”

 

*

 

László királyt 1192-ben avatták szentté, s vélhetőleg hamar elkezdődött a róla való prédikálás szokása. Mátyás király kortársa, Temesvári Pelbárt négy latin prédikációt tett közzé a szentek ünnepeire rendelt beszédciklusában, a Pomeriumban, melynek a 16. század végéig sok nyomtatott kiadása jelent meg Európa-szerte. Voltaképpen királytükrök ezek: a példás uralkodó tulajdonságairól szólnak, oly módon, hogy általános érvényű erkölcsi tanításuknak minden keresztény hasznát veheti. Szent László „állandóan haladt az erényekben és az életszentségben. Ebben példaképünk, hogy utánozzuk, hogy mi is haladjunk erényekben és az üdvösség keresésében.” A prédikátornak kötelessége, hogy mondanivalóját érvekkel támogassa; Pelbárt ezt hagyományos módon háromféleképpen teszi: 1. tekintélyre hivatkozva, 2. a józan ész érveivel, 3. példákkal és hasonlatokkal. A tekintélyek közt legfőbb a Biblia, továbbá számos egyházatya és doctor, Órigenésztől Szent Bernátig, és pogány szerzők is, mint Arisztotelész, Cicero, Seneca.

A kép, melyet Pelbárt Szent Lászlóról rajzol, elvont ideálkép; valóságos vonások ritkán élénkítik: amikor – erkölcstanítását illusztrálandó – felidéz egy-egy mozzanatot legendájából. A való élet színének látszik (csak látszik) továbbá a feddőzés: amikor a rossz fejedelmeket, bárókat és nemeseket ostorozza. Ezek, ahelyett, hogy gyakorolnák, mint László, az irgalmasság cselekedeteit, „dúslakodnak ruházatokban, és nem törődnek azzal, hogy közben a szegények belepusztulnak a hidegbe és az öltözetlenségbe. Hatalmas palotákat, épületeket emelnek maguknak, de nem törődnek vele, hogy közben a szegények az utcákon halnak meg. Nagy lakomákat rendeznek, saját maguk és a gazdagok bögyét tömik, a szegények pedig odavesznek az éhségtől.” Ez szép és hatásos, de nem eredeti: a prédikátor Szent Jeromos egyik leveléből idéz.

Az egyház mindenkor szerette a szegények védelmezőjének szerepét magára ölteni, Pelbárt is, ámde a feddőzés retorikáját nem tapasztalatból, hanem a hagyományból vette. Mondanivalójának summája általánosság: „Buzdítunk tehát minden hívőt, fejedelmeket, gazdagokat, szegényeket, mindenkit: Szent László példájára kerüljük el a bűnöket…”

Az első magyar nyelvű prédikációt László királyról az Érdy-kódex szerzője, a Karthauzi Névtelen írta. Temesvári Pelbárt beszédeiből készített rövidebb, de jobbára szövegkövető változatot. Magyarul szólal meg nála Szent Jeromos, Augustinus, Anselmus, Szent Bernát, Arisztotelész, Juvenalis és több más tekintély. Lászlóról kevés szó esik: példakép egyéni vonások nélkül.

Kálditól és Pázmánytól nem ismerünk Árpád-házi szentekről szóló prédikációt. Beszédgyűjteménye végén Pázmány arról tudósít, hogy vannak „jegyzésben” prédikációi Szent Istvánról, Lászlót nem említi.

Mindazonáltal van egy Pázmány-beszéd, mely szerepel a László-napi prédikációk listáján – jezsuita rendtársa, Illyés András neve alatt.

Rejtélyes eset. Illyés András sok szép hitszónoklatot írt és adott ki; megvolt hozzá a tudománya, retorikai és stilisztikai képessége. Írás közben sokféle forrásból merített, „a Szentírásból és szent atyák és doctorok bölcs mondásiból, sok tudós nevezetes olasz doctorok írásiból sok szép üdvösséges tanúságokat kiszedegetvén” – s név szerint megemlíti Pázmányt és Káldit. Másutt ezt írja: „Én semmi újságot nem koholtam, hanem a Szentírásból és régi nevezetes authorok könyveiből, amiket szükségesebbeknek ítéltem, szorgalmatoson felkerestem, öszveszedegettem és szerkesztettem.” Ez eddig rendben van; mások is így jártak el, olykor Pázmány is. A kor még nem ismerte az eredetiség s a szellemi tulajdon fogalmát, s a régiek követését kívánatosnak tartotta, mert az megóvott a hitbéli eltévelyedéstől. De kiszedegetni és összeszerkeszteni mégiscsak más, mint egész beszédeket lemásolni és saját név alatt közrebocsátani. Márpedig Illyés András ezt tette: egyik prédikációgyűjteményének csaknem minden darabja szóról szóra Pázmánytól való, az igazi szerző nevének föltüntetése nélkül. Mi szüksége volt erre egy tehetséges szónoknak?

Van további meglepetés is. Illyés András eltervezte, hogy Árpád-házi szentekről is közöl prédikációkat, ilyeneket azonban Pázmánynál nem talált – hogyan segített magán?

Szent Istvánról kénytelen volt maga írni, hármat is, igen takaros beszédek, Szent Imréről szintén három prédikáció szól, de már nagyrészt Pázmány szavával. Illyés András maga elé tette nagy elődje beszédét: A fiaknak istenes nevelésérül, s ezt alkalmazta Imre királyfira, elvégre fiú volt és nevelésben részesült ő is. Hasonló ötlettel élt Szent Lászlóról írván. Pázmány Márton-napi beszédét vette elő: A keresztyén vitézek kötelességérül, ezt tette sajátjává, igen kényelmesen, hiszen elegendő volt a Márton nevet Lászlóval helyettesítenie, s Pázmány hosszú prédikációjából könnyűszerrel kitelt három László-napi beszéd. Változtatni, elvenni, hozzátoldani alig-alig kellett.

Az adaptálásnak – alkotó plágiumnak – ez a különös esete a régi egyházi gondolkodás lényeges tulajdonságára világít rá. A prédikátor erkölcsi tanítást adott, s ehhez nem volt szükség egyénítésre, nem regényt írt. A példák és példaképek csereszabatosak voltak, a levonható tanulság mindig ugyanaz. Márton vagy László, mindegyikük életútja a mennyei dicsőségbe vezetett; ezen az úton kell járnia az igaz kereszténynek. Emeljük fel „lelki szemeinket Istenhez: az ő felséges méltóságát és hozzánk mutatott nagy jóvoltát meggondolván, bánjuk, hogy őtet megbántottuk, és bocsánatot kérvén, magunkban elvégezzük, hogy életünket megjobbítván a bűnöket eltávoztatjuk” – írta Illyés András, vagyis Pázmány, írták, vallották és ajánlották mind a ketten.

Illyés András testvéröccse, István a humanisták kedvelt műfajával próbálkozott: két panegiriszt írt. Tudós szerző, összegyűjtötte Bonfini, Tarnóczy István jezsuita és mások munkáiból Szent László magasztaló metaforáit, „felséges és dicsőséges titulus”-ait (azt is, amely bekerült 15. századi László-himnuszunkba: „Speculum principum ac militum, fejedelmek és vitézek eleven tüköre”), s részletes fejtegetés végett kiválasztotta az evangéliumi fidelis servus (hív szolga) titulust, „nemes királyunknak nem kisebbítésére, hanem inkább felséges dicséretinek öregbítésére”. Az egyházi szerzők szerették az efféle paradoxonokat (Krisztus igája könnyű; a király, a pápa, a pap legyen szolga). A hűséges szolgálatért Isten csodatevő erővel ruházta fel Lászlót: midőn az ellenséget üldözvén, kietlen pusztaságba jutott, „szarvasok és bivalyok csordái jövének az éhező vitézeknek táplálására”, a tatárok által cselből elszórt pénzt pedig „nagy hitből származott imádsága által kővé változtatta”. A panegirisz szövegéből természetesen nem maradhat el a kegyes intelem: „Ne legyünk szolgái a kárhozatos bűnnek… a ragadozó, ozsorás, hamis keresetű, szolgák és munkások bére megtartó fösvénységnek… Ne legyünk szolgái a gonosz ördögnek…”

A magyar szentek specialistája a jezsuita Csete István: vastag kötetnyi prédikációt írt róluk; Szent Lászlóról hatot. Témái: 1. István és László két nagy világosság, 2. László successora az első szent királynak, 3. hű szolgája volt Istennek, 4. hivatalában szerencsés volt, 5. szeretet és szelídség jellemezte, 6. szabolcsi dekrétuma gyarapította Isten országát. Csete István nagy figyelmet fordított a történeti László király alakjának megrajzolására: nemcsak legendás csodatételeit beszélte el, hanem harcait is, valóságos színtereken mutatta be hősét, szólt arról az európai tervről, hogy ő legyen az első keresztes hadjárat vezére, s ami páratlan a prédikációs irodalomban, részletesen taglalta szabolcsi dekrétumát. Szép hasonlatokat gondolt ki: az irigy Vid grófot molyhoz, Lászlót sashoz hasonlította.

Simon Máté három László-napi beszéde közül az egyik hétféle hasonlatossággal jellemzi szent királyunkat. „… méltán mondhatná egy valaki először is Mójsesnek, úgymint aki, valamint Mójzes a pusztában, az ő hadi serege szomjúságának enyhítésére a kősziklából vizet eresztett, forrást nyert könyörgése által; sőt nagyobbnak is lehetne mondani Lászlót Mójsesnél: mert más ízben, mikor az éhség miatt majd meg nem halt vala hadi népe, nemcsak madárkákat, mint Mójses, hanem egész sereg szarvasokat és bivalyokat vett az Istentől.” Hasonlítható továbbá Dávid királyhoz, győzelmei által; Julius császárhoz vagy Hannibálhoz, mert kegyelmes volt ellenségeihez; Salamonhoz mint templomépítő; Tóbiáshoz, mert gondoskodott az elesett katonák tisztességes temetéséről; Illyés prófétához, örömest elmélkedvén az isteni dolgokról; hetedszer Ábrahámhoz, Izsákhoz és Jákobhoz, mert angyalok segítették küzdelmeiben. Végül, mintegy ráadásként, „bizonyos okokra nézve talán még Krisztus képének sem mondatna illetlenül”. S következik a bizonyos okok – erények, kegyes rendeletek és csodatételek – hosszú felsorolása; a lista végén: „szent teste az angyalok által csudálatosan Nagyváradra vitetett”. Ne restelljük hát „különös ájtatossággal tisztelni, különös buzgósággal segítségül hívni, különös szorgalmatossággal követni, (…) meg ne elégedjünk azzal, hogy tudjuk, ki volt s mi volt, hanem arra iparkodjunk, hogy az Isten segítségével mi is azok legyünk, aki és ami volt Szent László…”

Kosztolány Sándor, a derék falusi káplán, akire Kosztolányi Dezső mint rokonára emlékezett, szintén beszélt Szent László csodás vízfakasztásairól: „sok kútakat, friss forrásokat nyitott, mellyek közzül magam is láttam kettőt.” Naiv hit? Meglehet. Ám akár hívők vagyunk, akár hitetlenek, tisztelnünk kell azt a szellemet, mely egybeforrasztva keresztény meggyőződést és nemzeti történelmet, ezer évig megtartó erőnek bizonyult, s irodalmi értékeket termett.




Hátra Kezdőlap Előre