6. Kossuth beszéde az országgyűlés kerületi ülésén az újabb királyi leiratról+

Pozsony, 1848. március 31.

 

Uraim! A felolvasott királyi leiratban két lényeges pont van; az egyik az ország pénzügyét, a másik a honvédelem rendszerét és szerkezetét illeti; s ezek iránt véleményemnek kimondására magamat felhivatva érzem. E dolgok elintézésében, melyek most szóban forognak, egyet nem kell szemeink elől téveszteni, azt ti., miképpen mi mind e percig a hűség alapján állunk az uralkodóház irányában, mely egyszersmind az ausztriai birodalomnak koronás főnöke. Innen bizonyos kapocs, bizonyos viszonyoknak közössége következik, melyek iránt a nemzetnek, állása fenntartásával, teljes joga és szabadsága szerinti elhatározásával közösen intézkedni mindaddig kikerülhetetlen szüksége lesz, valameddig a fejedelem egységénél fogva közöttünk és az ausztriai monarchia többi tartományai között a Pragmatica Sanctio kapcsa fenn fog maradni. Ha azon szempontot el nem tévesztjük, hogy nem az elszakadás terén, hanem a magyar szabadság és önállásnak a Pragmatica Sanctio kapcsolata mellett biztosított terén állunk, a két pontnak megítélésében feltaláljuk a kellő tájékozást.

Mi a financiát illeti: ha ezen kapcsolatban nem volnánk, akkor a fejedelem Budán lakván, udvari tartásának költségeirül csak mi egyedül gondoskodnánk, egyedül csak nekünk kellene a költségeket fedezni. Most, mivel kapcsolatban vagyunk a monarchiával, az udvartartásnak összes költségeit nem mi egyedül fedezzük, hanem a többi népek is fedezni fogják alkotmányos formák között, a nemzeti szabad önállás következtében, melynek megszerzésében hogy a magyarnak van némi része a birodalom irányában, azt gondolom, senki sem fogja tagadni. Azért úgy hiszem, része van a magyarnak az ausztriai ház trónjának megörökítésében, mert csak ezen alapon állhat fenn az ausztriai ház, máson nem. Minket illetne elszakadás esetében az egyedüli tartás, most csak az aránylagos hozzájárulás kötelességünk.

Hasonlóképen a diplomácia költségeiben is kell részt vennünk, s mivel eddig felelős pénzügyi kezelésünk nem volt, még e percben a hadsereg fenntartásához megkívántató közös intézeteknek ellátásához is járulnunk kell, melyeknek külön ellátása iránt gondoskodni fog a magyar törvényhozás, mihelyt a honvédelem rendszerének gyökeres elrendezését a legközelebbi alkalommal a nemzet képviselői tanácskozásba veendik. Ezen szempontból indulva, midőn ezekről gondoskodunk, úgy fogunk gondoskodni, hogy azáltal konstatírozva van első alkalommal is a magyar financiák tökéletes függetlensége és önállása. Erre nézve nem lehet jobb, célszerűbb, életbevágóbb gyakorlati létesítést a jelen percben képzelni, mint azt, hogy a királyi udvar tartásához megkívántató költségek iránt intézkedjünk, s a diplomáciai, úgyszinte a közös honvédelmi költségek ideiglenes fedezéséhez járuljunk aránylagosan. És e tekintetben, bár a jelen percben a summához nem fogok szólani, annyit mégis a kötelességemnek tartok kijelenteni, miképpen abban, hogy először: az intézkedés ideiglenes, és másodszor: olyan természetű, miszerint az beszámításba fog jőni, megnyugvást találok; mert a jövő törvényhozás a civillistát és egyéb költségeket, melyekről most ideiglenesen rendelkezni felhívatunk, nem fogja a jövő évtől vagy a jövő törvényhozás szentesítése napjától meghatározni, hanem a jelen perctől kezdve, és amely sommát meg fog határozni, abba az, mit ideiglenesen ajánlunk, be fog számíttatni. Ha többet adunk, mint a nemzet szabad elhatározása szerint adnunk kellett volna, kevesebb fog a legközelebbi időszakra járni, ha pedig kevesebbet adunk, akkor ki fog pótoltatni ezen kevesebb a jelen törvényhozás szentesítésétől fogva. És azért én a summára nézve is sok megnyugtatást találok az ideiglenességben és a beszámításban, mert ebben nagy garancia fekszik.

Mi lesz tehát gyakorlati következése intézkedéseinknek? Az urak tudják, miképpen Magyarországnak, a hadiadót is beszámítva, eddigi jövedelme huszonnyolcmillió pengő forint volt; és mit láttunk ebből az ország szellemi és anyagi kifejlődésére fordíttatni? Semmit nem tudunk előmutatni, egyetlenegy utat sem, a legközelebb felállított pesti reáliskolán* és némely népnevelési szükségeken kívül, melyek azonban oly pénztárból födöztettek, melynek jövedelme azon huszonnyolcmillió forintba nem volt beszámítva. Most mi megtesszük a királynak, amivel tartozunk, és hiszem, megtesszük a magyar nemzet nagylelkűségéhez és önérzetéhez mérve; s egy tizenötmillióbul álló ily nagy kiterjedésű ország nem fogja tűrni akarni, hogy Ulászlói szükségekkel* küzdjön a király. De midőn ezt megtesszük, az országnak minden javát saját felvirágzásunkra fordítjuk; a nemzeti őrsereg rendezésére és ezáltal a szabadság biztosítására; a népnevelésre s a szellemi erő kifejtésére, melynek ellenében semmi erőszak nem diadalmaskodhatik soha. (Fölkiáltások: Igaz! Igaz!) Mert az megadja a népnek azon érettséget, mely szükséges arra, hogy valaki szabadságért esdekeljék, hogy szabadságot óhajtson, és megadja egyszersmind azon érettséget, melynél fogva a szabadságot a szabadosságtól meg tudja különböztetni, s tudja azt is, hogy azáltal, midőn szabadságot akar – de ennél többet nem –, mindent akar, mit Isten legbecsesebbet adhat embernek e földön, és az fordíttatni fog a nemzet anyagi jólétének kifejtésére. Hol eddig csak szükség és nyomorúság képével találkozánk, ott reménylem – ha a nemzetben elég erő lesz valósággá érlelni azt, mi papiroson van – kevés évek alatt paradicsommal találkozhatunk; mert Isten mindent megadott e hazának, mi annak boldogságára megkívántatik, eddig csak az eszközök alkalmazásáróli rendelkezés tagadtatott meg tőlünk. Most a körülmények és a nemzet férfiassága kivívta ezt is, s a diadal kivívása az arisztokráciának végperce volt.

De nyíltan kimondom, ki az arisztokráciának nem bókoltam soha, s nem dicsőítendem soha, s nem dicsőítendem akkor, mikor hatalma többé nincs, kimondom az igazság iránti tartozás érzetével, hogy szebben nem szállhatott le arisztokrácia, mint az, amely a nemzet kezébe adja önszerencséjének kulcsát a jövőre nézve. Amely nemzetnek kezébe van adva a hatalom, és nyitva az út önboldogsága felett intézkedni, annak minden meg van adva. Ha ezen eszközökkel sem tud szabad és boldog lenni, vesszen el inkább, nem érdemli meg, hogy éljen.

Ezen szempontból, uraim, melyből a Pragmatica Sanctio kapcsolatánál fogva a rezolúciónak financiális részét felvettem, veszem fel a honvédelmi részt. Midőn a nemzetnek irányában a fejedelem elismeri azt, hogy az országnak honvédelmi szerkezetéről való gondoskodás senkit mást nem illet, mint a törvényhozást; midőn elismeri azt, hogy a katonai erőnek az országban elhelyezése és alkalmazása a Budán székelő királyi helytartónak a magyar felelős minisztérium által gyakorlandó kormányzásához tartozik – akkor, uraim, bevallja azon elvet, hogy az országban a bajonettek hatalmát a szabadság ellen nem, csak a rendet és szabadságot felforgatók és az ellenség ellen szabad a minisztériumnak használni, és ez a véghetetlen haladás a múlt és jelen idők között. Ezentúl a Pragmatica Sanctio kapcsolatánál fogva vannak kötelezettségeink is a birodalom irányában, és midőn a fejedelem azt mondja, hogy csak arra nézve, ami illeti a katonaságnak az ország határain kívüli alkalmazását és a hadseregbeni előléptetéseket, marad fenn a birodalmi kapocs, és marad a birodalom közös erőveli megvédése iránt, még a szabadság bázisán nem intézkednek a nemzetek; és ennélfogva az intézkedést a fejedelem magának fenntartja, de a felelős minisztérium egyik tagjának* ellenjegyzése mellett, meg van adva vélekedésem szerint – mennyi papiroson lehetséges – a nemzetnek önállása, alkotmányossága, szabadsága, és a hadi dolgokba befolyása ki van víva. A többi a nemzet erejétől függ.

Én tehát e szempontból véve fel a dolgot, úgy vélekedem, hogy a törvények szankcionáltatván, s a népképviselet, nemzeti őrsereg, a népnek úrbéri tekintetbeni felszabadítása s még egyebek létrejövendvén, a nemzet urává van téve önsorsának. Midőn ezt kimondom, ne vegyék, uraim, a körülmények nagysága közt kérkedésnek, ha egypár szót önmagamról fogok szólani, csak azért, hogy más polgárok irányában a reánk váró kötelesség tekintetében egyenvonalt húzzak. Uraim! Egyszerű polgár vagyok, nekem semmi hatalmam, semmi hatásom a világon nem volt más, mint amely van az igazságnak, melyet Isten lelkembe adott. És mégis olyanok a gondviselés utai, hogy én, egyszerű polgár, a haza legutolsóbbikainak egyike, a körülmények nagyszerűsége között néhány órákon által azon körülményben voltam, hogy döntőleg hathatott e kéz arra nézve, álljon-e az ausztriai ház vagy nem. És most is, midőn a királyi rezolúció leérkezett, egyike voltam azoknak, kik ha a rezolúcióra kimondják, hogy nem kell, a hazában polgárvér foly! – Én, uraim, ezen körülmények megfontolásánál lelkem ismeretébe tekintettem, és úgy éreztem, ha oly alávaló lehetnék, s azok mellett, melyek most ki vannak víva, akár hatalomfitogtatás, akár befolyási kérkedésnél fogva a polgári háború szövétnekét vetem a boldogság után epedő nemzet közepébe, oly felelősséget vállaltam volna magamra, melyet lehetetlen, hogy a világ minden kínjai, és büntetései eléggé nehezíthettek volna vállaimra, mert a polgárok s a nemzetek véréveli szükség nélkül játszás oly bűn, melyet ha valaki elkövet, nincs büntetés, melyre érdemes ne volna! (Felkiáltások: Úgy van! Igaz!) Midőn tehát én a dolgokról ekképpen gondolkozom, midőn azok mellett, mik ki vannak víva, a nemzetet saját sorsa urának ismerem és látom, és azt ismerve s látva visszaborzadok azon gondolattól, hogy – talán mert egy vagy más kedvenc eszmém nincs valósítva, de kell valósulnia – midőn visszaborzadok azon gondolattól, hogy polgárvér folyjék e hazában, azt gondolom, mindenkitől megkívánhatni e házban – értve azokat, kik itt vannak s bárhol vannak –, hogy érezzék a kötelességet: miszerint aki szükség nélkül polgári vér kiontásához nyúl, oly bűnt követett el, melyet Istennek minden átkai nem bosszulhatnak meg eléggé. Tudom, uraim, hogy ilyen mozgalmak mindenféle elemeket foglalnak magokban. Voltam a mozgalmak közepette oly helyzetben, hogy szinte megnéztem magamat, én vagyok-e az, ki bizonyos igéket mióta szólani és gondolkozni tudok, hirdetek, és egy másik, ki rajtam túlmegy, s némelyeket kíván, miket én nem helyeselhetek, vajon ő is az-e, kit ismertem ezelőtt két héttel? Látom, hogy a végsőségi határig férfiak vannak készen, kik néhány hetek előtt az abszolutizmus bókoló hívei voltak, míg én, ki tettel, szóval mindig a szabadság híve voltam, azt mondom: ezen határig elég, azontúl bűn. Ilyen elemeket s tapasztalásokat vetnek fel a mozgalmak. De én ekként vagyok meggyőződve, hogy valamint igaz, miszerint mindaz, ami meg van nyerve, puszta szó volna, ha a nemzetben nincs erő azt valósággá érlelni; úgy ha van erő a nemzetben, hiszem és reménylem, meg fogja tartani azon érettségét és mérsékletét, melyben fekszik a szabadság diadalának biztosítéka mindörökké.

Ez az, mit mondani akartam, s azt óhajtanám, hogy ezen érzetet vigyük el mai nap e teremből magunkkal, s vigyük el annak érzetét, hogy midőn ez országgyűlést mielőbb befejezni segítjük, szétmenve segítsük a valósítandó felelősség alapján kormányra hívottakat, miszerint testesítsék meg az igéket; és megtettük polgári kötelességünket. Mindaz, mi más irányba menne, a nemzet szabadságának és boldogságának kompromissziójára vezethetne. Én úgy vagyok meggyőződve, hogy a magyar nemzet szabadabb, boldogabb leend, mint valaha volt, most nagyságának reggelén vagyunk csak, s nincs mit irigyelnünk a múltnak. És ha az ausztriai ház beváltja szavát, s az ausztriai birodalom mind más népek irányában, mind irányunkban beváltani kezdi feladatát, teljesedni fog azon jóslatom, melyet hetek előtt mondék*, hogy az ausztriai fejedelem trónját hű népeinek szabadságaira fektetendi le rendíthetetlenül. És nemhogy az ausztriai ház ezen mozgalmak s úgynevezett koncessziók által, melyeket koncesszióknak el sem ismerek, hanem az igazság megadásának tartok, vesztett volna erejéből, sőt inkább megmutatták a múlt napok tapasztalásai, hogy igen korhadt volt azon régi rendszer, mely egy hatalmas dinasztia sorsának eldöntésében egyszerű nyomorult polgároknak nagyobb hatást adhat, mint amelyet az alkotmányos bázison fekvő trón ellenében nem egyes embernek, de egész népnek adni fog a gondviselés. Ha ezt érezni fogja az ausztriai ház, és az alkotmányosságot valósítani fogja a többi tartományok irányában is, tapasztalandja, hogy erejéből nem vesztett, sőt inkább nyert, és teljesedni fog azon mondásom*, hogy az leszen a Habsburgi-ház második alapítója, kinek trónját minden oldalról alkotmányos institúciók környezendik.

Nem tudom, kívánja-e a ház, hogy a sommához tüstént hozzászóljunk. Én azon vélekedésben vagyok, miképpen a mai ülésben szükség volna elhatározni először, hogy formuláztassék egy törvénycikk azon pontokra nézve, melyek a felolvasott és közértelemmel elfogadott rezolúció elveihez alkalmazást kívánnak; másodszor, hogy rekesztessék hozzá azon felírás, melyben úgy, mint Nógrád követe* kívánta, a fejedelmet felkérendőnek vélném aziránt, hogy jöjjön le hű magyarjai közé, és személyesen rekessze be minél hamarabb az országgyűlést, s legyen tanúja annak, hogy a hűség, melyet ajkainkon hordunk, nem puszta szó, hogy a magyar sem tettetést, sem hazugságot nem ismer, hanem aminő férfias tud lenni szabadságának kivívásában, szinte oly férfias és rendíthetetlen tud lenni a fejedelem iránti hűségben is.




Hátra Kezdőlap Előre