Budapest, 1848. július 1.
BEVEZETÉSÜL
Midőn hírlapunk első száma megjelenik, előnapját* éljük az első nemzetgyűlésnek, melyre a nép képviselői egybegyűltenek, hogy ítéletet mondjanak az első magyar felelős minisztérium sáfárkodása felett.
Ez ítélet irányt fog szabni az ország kormányzatának, s ez irány a nemzet jövendője felett határozand.
Legyen szerencsés e hármas találkozás. – Legyen annak jósjele, hogy a nemzet képviselői, a végrehajtó hatalom, s a szabad sajtónak minden becsületes orgánuma, kivetkőzve személyes gyarlóságukból, egyetlen gondolatban forrandnak össze. S e gondolat a haza megmentése.
Ami a minisztériumot illeti: annyit mondhatok, hogy rá nézve a hivatalban maradás nem személyes érdek kérdése.
Én legalább minden vésszel, minden fáradsággal, minden felelősséggel szembeszállani kész, ha polgári kötelességem úgy parancsolja; amely percben szívem vonzalmára hallgatnom szabad leszen, jutalmul nemzetemtől nem kívánandok mást, mint azt, hogy engedje nekem a mindenkitől felejtett magány nyugalmát.
Én nem küzdök miniszteri tárcám megtartásaért*. Nekem nem kell kevesebbségben maradnom, hogy lelépve másnak engedjek helyet; vegyen bár körül a nemzet egyetemes helyeslése, mégis lelépek, mihelyt gyaníthatom, hogy utódomat is hasonló támogatás fogja kísérni.
Talán lelépek enélkül is. De ez nem ide, nem e lapra tartozik. Csak annyit akarék nyilatkozatommal kifejezni, hogy nem a hivatalhozi ragaszkodás vágyával lépek a nemzet képviselői elé.
És így van – gondolom – az egész minisztérium.
Ha tehát volnának gyönge emberek, kik a hon nagyszerű perceit kicsi szenvedélykék mérlegén mérve azon szándok előérzetében kéjelegnek, hogy az első magyar nemzetgyűlésen miniszteri tárca-harcjátékkal mulattatandják a közönséget, számításukban csodálatosan csalatkoznak.
A hazát védendem oktalan fogalmak s a valóság béklyóit feledő légvárábrándok ellen; de miniszteri tárcámat nem.
Elannyira nem, hogy hírlapom első számát arra kívánnám használni, miszerint rövid hivatalom fogyatkozásait magam elmondjam.
Az állodalmi kincstár minden ágaiban tömérdek reformokra van szükség. – A sóárulási kezelést egészen át kell alakítani; az állodalmi javak gazdálkodását legnagyobb részben bérrendszerre kell átváltoztatni; a bányászat viszonyaiban gyökeres javításra van szükség; magának a pénzügyi minisztérium központi organizmusának sokkal gyorsabban, sokkal pontosabban kell forogni; a pénzügyi kezelés külső mozgásában még nem minden bonyodalom van egyszerűsítve, nem minden haszontalan költség megkímélve; nem minden visszaélés eltávolítva, nem minden seb orvosolva, melyet a múlt rendszer igaztalanul sújtott; nem minden panasz elintézve; nem minden méltányos kívánság teljesítve. Maga az adórendszer* is, melyet az országgyűlés elébe terjesztek, nincs minden részleteiben kellő szabatossággal formulázva; sokat bíz az életre, sokat föltételez a tapasztalástól, és számvetései igen sokban önkényesek. Sőt többet mondok: a pénzügyminiszternek, midőn üres kincstárt veszen át, s minden éjjel azon gond kíséri ágyába, honnan fogja a legközelebbi hetek rendes költségeit fedezni, talán az volt volna kötelessége, hogy minden új kiadás ellen kézzel-lábbal szabadkozzék. Én ezt nem tevém, sőt, ellenkezőleg, magam unszoltam az illetőket, hogy minél több honvédet állítsunk, minél erősebb sereget vonjunk össze Szegedhez s Bácsban, Bánátban; s amott a Drávánál az igényeiben szintoly sürgető, mint erélyében kimeríthetlen Csánynak* rendelkezése alá; nem szabadkoztam a lázadások elnyomására alkalmazott hadsereg zsoldjának nevelésétől, nem a tábori ellátás költségeitől; magam unszoltam az ágyútelepek költséges fölszerelését, a várak élelmezésének elrendelését. Fegyverért szívesen odaadtam volna a kincstár utolsó fillérét; fizettem előre, itt fegyvergyár alakítására, amott ágyús gőzösök megszerzésére, fölemeltem a salétrom árát, hogy a puskaporkészítés gyorsabban menjen; nem gondoltam egy kis kárral, csak hogy nagyobb mennyiségben kiteremtsem az ónt, mely golyó alakban repüljön a hálátlan pártütők felé; nem kíméltem a költséget a rendeletek gyors küldeményezésétől, fegyverek, töltések, pénzek, katonák drágább, de gyorsabb szállításaitól; szóval, ha pénzt kértek a honvédelmére, a nemzet becsületének, a törvény szentségének fenntartására; ha kérdeztek, bírom-e fedezni a kiadást? Csak azt fontoltam meg, melyik út-mód jobb, melyik célszerűbb; de feleletem mindig az vala: „Csak rajta! Rajta!! A haza védelmére van pénz, lesz pénz, nem hagy el a nemzet, s ha elhagyna, teremtünk az egekből, s ha az ég elhagy, a pokolból is.” – És mégis, midőn a tömérdek költség s kevés jövedelem irtózatos gondjai közt, a bécsi bank tizenkét és félmillió forint kölcsönt ajánlott bankjegyekben kamat nélkül; visszautasítottam ajánlatát*, mert azt kívánta bérül, hogy tiszteletben a bécsi bank privilégiumát, miszerint 1866-ig kirekesztő jogot igényel bankjegyek kibocsátására, az ausztriai császár s magyar király minden tartományaiban; és ajánlatát visszautasítva, nyakra-főre csináltatom a magyar pénzjegyeket; de csináltatom oly alapon, melynek vezérelve nem az, hogy minél több legyen, hanem az, hogy minél szilárdabban alapított legyen, úgyhogy a bécsi bankárok azt vetik szememre, miként fináncmunkálatim szerfelett szilárdak, s azért nem korszerűek.
Ím, elszámláltam bűneimet; magam fedezém fel igazgatásom hiányait; s most, ha valaki úgy vélekedik, hogy a hon védelmének szükségeire nézve is inkább féknek kellett volna lennem, mint sarkantyúnak, ha úgy vélekedik, hogy az összes kormányzat gondjaiban kevesebbet kellett vala osztoznom, s többet tennem az adminisztrácionális javításokban: s hogy általában a pénzügyminisztériumnak 6000 tárgynál többet kellett volna végeznie nyolc hét alatt; én még csak védeni sem fogom magamat a vádak ellen, hanem örvendeni fogok, ha akad ember, aki fölemelt fővel elmondani kész, hogy ő hasonló körülmények között többet és jobban lesz képes tenni.
Ily gondolatokkal lépek a hírlapi térre is, melyet – ha Isten segít – tovább tartandok meg, mint a miniszteri tárcát; s minden hibámat, minden tévedésemet – melytől ment sem nem valék, sem nem leszek – magam viendem első a nyilvánosság bíráló széke elé.
És ekként ismerem lelkesítve az egész minisztériumot. A percek izolált befolyása sok emberrel azt hiteti el, hogy feltalálta a bölcsek kövét. Állítsátok őt a komor valóság szövevényei közé; s nagyokat rendelend az első huszonnégy órában; s a másodikban megáll, nagy bámulással, hogy zavarnál nem teremtett egyebet.
Országot kormányozni ily körülmények között nem gyermekjáték. Zavarni könnyű, csomót oldani nehéz; teremteni pedig és nem csalatkozni csak Isten képes.
Mi nem kérkedünk istenség tulajdonával; de sok csomót oldánk; minek nehéz művére nemes önérzettel tekintünk vissza.
Nincs ország Európában, melynek új viszonyai a lefolyt harmadfél hónap alatt szilárdulni indultak volna – honunkban jóformán megszilárdultak. A reakcióval párosult féktelenség a kör külső vonalán dühöng; a test maga bántatlan erőben áll; sőt erőben még növekedett; s ha Isten is úgy akarja, talán polgárvér nélkül csillapodandnak le a szélek is. Ha másképp akarja, a nemzet készen áll vérfürdőn keresztül is megörökíteni a magyar szabadság diadalát.
A nemzet készen áll a harcra; s ez a békére leghatalmasabb lépés.
A nemzet lelkesülve van az áldozatra; s ez az erőnek kimeríthetlen forrása.
A nemzet lelkesedése közben rendet tart; s ez a magyarnak dicsősége, minővel most más nemzet nem dicsekedhetik.
A nemzet tömege fegyelmet ismer; s ez a győzelemnek záloga.
Bízzunk magunkban, s ha magunkhoz hívek leszünk; megtartjuk, amit nyerénk; a mi még hátravan, azt megszerezzük; s a nemzet lelkesült erejével kivívandó béke szent ölén, a háromszázados eldaraboltságból összeforrott Magyarhon szabad földe kevés évek alatt paradicsommá virul.
De a paradicsomért küzdeni kell. Isten a szabadság égi malasztját csak nehéz munkának adja bérül. Legyünk készen a küzdelemre!