22. Kossuth beszéde a képviselőházban Batthyány támogatásáról+

Budapest, 1848. szeptember 16.

 

Uraim! Tájékozzuk magunkat röviden, egyszerűen állásunkra nézve. Valameddig Olaszországban a kocka jobbra nem fordult, addig haboztak, habozott a reakció minden ármányaival, s amint egyszer állásában erősnek vélte magát nyíltan kilépni, levette az álarcot. De Magyarország törvényes állásának Isten és világ előtt még akkor is olyan súlya volt, hogy ürügyet kerestek ezen álarc levételének mintegy szép színbe állítása végett, s nem találhatván ürügyet a tényekben, keresték az ürügyet a személyekben. Szóljunk nyíltan, mert ilyen percben nyíltan szólni még azon áron is kell, ha a szerénységet látszanék az ember vele sérteni. Én nem igénylem magamnak egyedül azon dicsőséget – mert annak tartom, hogy kimondhatlan gyűlölt egyén vagyok bizonyos körökben –, vannak, kik osztoznak velem ebben, de kétségtelenül áll, hogy egyike vagyok azoknak, kiket igen gyűlölnek. Midőn Jellačić* általjön Magyarországba, s a Dráva hídján horvátjai közül kiáll egy őrmester, és azt mondja: „Uraim! Tábornok úr! Minket a magyarok nem bántottak, mért menjünk mi Magyarország ellen, én Olaszországban harcoltam a magyarokkal, mi egy tálból ettünk, egy veszélyben osztoztunk.” Akkor Jellačić* kiveszi az ismeretes kéziratot és azt mondja: „Én nem bántom a magyarokat, hanem Pesten van egypár miniszter, kik őfelségének jogait nyirbálják, elmegyünk tehát Pestre, azokat letesszük, s aztán visszajövünk.” Azt mondja erre az őrmester: „Ha így van, hogy csak minisztert kell buktatni, jó, avégett elmegyünk.” (Nevetés.) Midőn Bécsben a miniszterelnök – kinek hála és köszönet legyen azon bátorságáért, hogy az ország kormányát e percben kezébe fogni elég férfias volt – föltételeket szab, s azon feltételt mondja: az invázió szűnjék meg, mert itt bitoroltatik a fejedelem neve – azt mondják: de volt ám gróf úrnak egy-két kollégája, kik úgy vitték a dolgot, mely vitelmód rám nézve sok bajjal van összekötve; hát már most nem tudom, vajon nem azon individuumokat akarja-e ön proponálni – ennélfogva ön kívánságaira nem meri mondani, hogy azok nem igazságosak, hanem azt mondja – nem adhatok határozott választ, nekem látni kell azon individuumokat, kell azokban látnom a garanciát. Megint itt van, tényekbe nem kapaszkodhatván, azt mondják, Jellačić* ellenem visel háborút, odafenn azért nem szankcionálják a minisztériumot, mert nem tudják: nem tesznek-e bele engem; s mivel ez ürügy, bármily nyomorult legyen is, ürügyül használtatik a nemzet elnyomására, szüntessük meg ezen ürügyet, uraim, ki jót akar a hazának, annak egy politikát kell követni, melynek két teendője van. (Feszült figyelem.) Az egyik az: odavinni a dolgot, hogy az ármány és árulás vagy legyen kénytelen lemondani feltett céljáról, vagy legyen kénytelen bevallani, hogy minden ürügyéből kifogyott, s nyíltan kimondja: én ármány és árulás vagyok, reakció és más semmi. Ennek kieszközlésével sokat nyertünk. A másik: hogy míg a nemzet ezt eszközölné, addig készüljön. Ezen kettőt kell a nemzetnek elérni. Én tehát azon tiszta meggyőződésben vagyok, hogy ismét, a szerénység rovására történjék bár, egypár szót magamról is kell szólnom. A múlt napokban, midőn a kormánynélküliség nehéz és veszélyes percében voltunk, a ház bizodalma csekély személyem felé is fordult. Ugyan, kérem alázatosan, mikor én azt látom, hogy környezzen bármennyi bizalom, de az eszközöknek felhasználásában, melyeket meg kell teremteni, hogy a hazát megmenthessük, az én nevem ürügyül használtathatik arra, hogy megakadályozzák azon eszközöknek megteremtését, vajon, kérdem, minden bizalom mellett is, használhatnék-e én a hazának, vagy ártanék? Én azt hiszem, ártanék. Ha azt mondanám: hát álljon ki azon katona, s odafenn azt mondanák: „Hohó! Hiszen kegyelmed éppen azon egyén, kire azt mondtam azon leiratban, hogy úgy kezelte hivatalát, mely nekem nem tetszett, hát én meg, király, azt mondom: ne álljon ki azon katona!” Vagy ha azt mondanám: menjen az a banknóta; azt mondanák: „Kigyelmed mondja, ki éppen azon egyén stb.; én meg azt mondom: ne menjen tovább azon banknóta!” Ha egyszóval most, e percben – az utóbbi gondolatot fenntartom magamnak, mert mikor az ember a cselszövény, árulás, ármány korszakát éli, nem kell mindent kipletykázni. (Igaz!) – Most e percben talán ott állunk, hogy ha a miniszteriális formáktóli eltérés mezején azt mondaná a ház: jól van hát, kénytelenségből elfogadja, hogy gróf Batthyány nem akar minisztériumot alkotni, s azt mondja, nem lehet kormány nélkül az ország, tehát ezen és ezen emberik vigyék a kormányt – csak ezt várják most, hogy azt mondhassák: „Ihol ni! Világosan abdikálta a király hatalmát az országgyűlés, ellentétbe helyezte magát a királlyal, azt mondja: kormányozzanak azok, kiket a király nem akar, hogy kormányozzanak!” Mi lehetne legelső következése? Az, hogy azon konstitucionális erőt, mely a nádor fővezérségi eljárásában fekszik, melyre nékünk szükségünk van, mind ott, mind pedig arra, hogy erőnk szaporodjék, az első percben elvesztenők! Én tehát azokhoz csatlakozom, kik gróf Batthyány Lajost* kérik, hozza meg a hazának ezen áldozatot, mert áldozat. A gróf maga is kénytelen érezni, s kétségtelenül érzi, hogy jót nem állhat a nemzetnek, hogy mindenesetre meg lesz mentve mindjárt – hogy végképp el nem vesz ezen nemzet, arról mindnyájan jótállunk önmagunknak –, de arról jótáll, hogy mindent el fog követni, mi a nemzet megmentésére szükséges. Ezen szempontból véve fel a dolgot, a leghibásabb lépésnek tartanám, hogy midőn most elibénk vetnek egy kelepcét, azt mondanók: belépünk a kelepcébe. A világért sem! De azt másképp kikerülni nem lehet, mint csak úgy, ha a gróf segíti e részben a nemzetet. Én tehát azok közé tartozom, kik kérik a grófot, alakítsa a minisztériumot*. (Éljen!)

Jelét akarom adni annak az első percben, hogyha mások a magyarról azt gondolják, mikint lelkesültséggel, s akármi vésszeli szembeszállásánál fogva feledni tudja az észt, ellenségünknek ezen gondolata teljesülni nem fog! Ennek akarom jelét adni. Én ma reggel e házban azt nyilatkoztattam ki, hogy nem tartanám azt jónak, hogy maga a testvér két főváros ostromnak tétessék ki. A miniszterelnök azt mondja: ő minden törekvését arra fogja fordítani, hogy tovább egy talpalatnyi földet se foglalhasson az ellenség. Ez helyes. Ennek természetes következtetése, hogy a miniszterelnök minden kitelhető eréllyel fogja Magyarország erejét szaporítani, olyan erőt értek, melyre Magyarország jogainak és törvényeinek megtartásában számolhasson. Miniszterelnök azt mondja: ha minden törekvése mellett is azt nem érhetné el, hogy a fővárosba ne nyomuljon az ellenség, védni fogja a fővárost. Én nemcsak alárendelem nézetemet, hanem azt mondom: én itt fogok maradni, s mindent el fogok követni, ami csekély tehetségemtől kitelik, Budapest lakossága azon részének, mely talán csekély személyem iránt, bár érdemtelenül, bizalommal viseltetik, oly fellelkesítésére, hogy az utolsó csepp vérig kész legyen a miniszterelnök ezen határozatának megfelelni s ezen akaratát beváltani. Várjuk miniszterelnök úrnak rendeletét, melyik részen kell kezdeni a sáncásást, magam is fogok ásni. Várjuk miniszterelnök úrnak rendeletét, hogy midőn a napnak bizonyos óráiban itt nem tanácskozunk, hol viseljük a fegyvert; én, mint a többiek, viselni fogom. (Lelkesedés.) S ez nem magam lelkesedése lesz, s örömömre szolgál éppen e percben egy hazámfiától, egy csak még kezdetben lévő aláírási ívet kezemhez venni, melyből látom, hogy tudományosan mívelt és hazafiúlag elhatározott egyének kezdik meg az aláírást arra, hogy kérik magokat a tüzérségi gyakorlatba beoktattatni – oly tudományosan képzettek, kiknél az oktatás kevesebb idő alatt sikerül –, hogy a főváros védelmében mint tüzérek tehessenek szolgálatot. (Nagy tetszés.)

Gondolom, miniszterelnök úr szívesen megteszi azon rendelkezéseket, hogy meglegyen felelve kívánságaiknak (a miniszterelnök magához veszi az ívet), midőn nem kívánnak egyebet, mint tanítást, és a minisztérium rendelkezzék, hogy hol és miként alkalmaztassanak. Tehát védeni fogjuk a fővárost; ha kell, ha úgy kerül a sor, fogunk állítani barikádokat (roppant lelkesedés), most az ellenség ellen, amikor kell, majd az önkény ellen! És nőink kezében nem fog hiányzani a forró víz és olaj! (Éljen!) Én tehát azt mondom: jöjjön csak hát az a dominus Jellačić* errefelé.




Hátra Kezdőlap Előre