A FUTÓ ÉVEK MARGÓJÁRA

[1942]

 

Kalandozás a kalendáriumban

Tizenkét esztendő múlva – ha ugyan lesz még kedvünk holmi jubilálgatásra – érdekes évfordulót ülhet meg az emberiség. 1954-ben lesz ugyanis kétezer esztendeje az emberiség egyik legnagyobb blamázsának. Julius Caesar Krisztus előtt 46-ban kénytelen volt bevallani, hogy az a naptár, amelyet addig hónapról hónapra hídépítő mérnök főpapjai, a pontifex maximusok kihirdettek, fityinget sem ér: a rosszul begombolt lajbit újra kell gombolni.

A rómaiak naptára ugyanis már addig is szörnyen zűrzavaros volt: holdévet tartottak hivatalosan, de azért persze éppúgy a Nap járása szerint éltek, mint azóta is bárki a világon, aki a Sarkkörtől délre él. Aztán, hogy a holdév és a napjárás közötti különbséget valahogy kipótolják, minden második esztendőben egy külön hónapot iktattak be az esztendőbe, s ezt „mercedonius”-nak, vagyis „ráadás”-nak nevezték el. Persze ez is állandóan ingadozott, hol 22, hol meg 23 napos volt. De azért mégsem felelt meg a céljának, mert a mondott esztendőben már éppen egy fertállyal, 90 nappal járt a polgári élet a hivatalos naptár előtt: a papi naptár szerint még gyönyörű őszi időnek kellett volna lennie, amikor valójában már zimankós hideg uralkodott.

 

Konfúzióval kezdődik Európa története

Julius Caesar belátta, hogy ez így nem megy tovább. Ezért a hidászmérnök papok nagyérdemű testületét szépen félretolta – a diktátorok megengedhetik maguknak az ilyen luxust –, s eléhívott egy egyiptusi csillagászt, Szoszigenészt, lenne szíves a rómaiak kátyúban rekedt naptárát rendbe hozni. Szoszigenész összecsapta a kezét, amikor a római időszámítás kotyvalékát meglátta, s azt a tanácsot adta a diktátornak, hogy mindenekelőtt teremtsen tiszta helyzetet. Jelentsék ki, hogy ami most van, az nem gilt: ez az egész esztendő egy bolond év, amelyben senki sem ismeri ki magát. Julius Caesar megfogadta a tanácsot, és szégyenszemre ugyanannak a pontifex maximusnak, aki eddig minden holdhónap elejét kiáltotta ki, most be kellett a fórumon jelentenie, hogy ez az esztendő „annus confusus”, vagyis „zavaros év”. Hát ilyen konfúzus évvel indult aztán neki az emberiség egy új jövendőnek, s 1628 éven át az új, úgynevezett Julianus-naptár szerint számítgatta az idejét.

Az új naptárral a hídépítő papok egyik fontos funkciója fölöslegessé vált. Eddig ugyanis ők voltak azok, akik minden holdhónap elsején kihirdették az új hónapot. Ezt a kihirdetést vagy kikiáltást a „caleo” igével fejezték ki. S mivel a kölcsönök kamatait is mindig elsején kellett fizetni, azért az üzletemberek az adóskönyveiket a „caleo” igéről „calendarium”-nak, vagyis „kikiáltási naplónak” nevezték el. A hónap kihirdetése tehát eztán elmaradt, de az adóskönyv, a kalendárium megmaradt és fennmaradt mindmáig, amikor az emberek már rég elfelejtették, hogy a kalendárium voltaképpen tisztára üzleti könyv.

Hogy a kalendárium fogalma és neve fennmaradt, abban természetesen nagy része van az európai középkor latin kultúrájának, amely ezután is latin nyelven emlegette a hónap elsejét, a „calendae”-t, vagyis a „kihirdető napot”. Csakhogy most már az ünnepek, a szentek évfordulói, a szerencsés és szerencsétlen napok felsorolása s főként a jövendőmondás lett a kalendárium fő hivatása. Amelyik kalendárium nem hozta a „százéves jövendőmondót”, az egyszerűen nem kellett a népnek. Így például a berlini Tudományos Akadémia, amelynek Poroszországban előjoga volt a naptárkiadás, Nagy Frigyes király parancsára és a „felvilágosodás” korhangulata értelmében, az 1779-i naptárból kihagyta ezeket az időjóslásokat. Az eredmény az volt, hogy az egész kiadás az akadémia nyakán maradt. Miután pedig az Akadémia ebből a jövedelemből fedezte a kiadásait, szégyenszemre kénytelen volt az 1780-as esztendőre újra kinyomatni ezt az „esztelen babonát”, ahogy a száz évre szóló időjóslást még az előző évben maga is jellemezte. Hiába: a pénz beszél, a kutya ugat…

 

Berlini kaland

A hónap elsejét jelentő „calendae” szónak azonban volt egy, a kalendáriumnál még kalandosabb származéka is, a „kalandos” szó, amelyet a magyarban már 1211-ben ki lehet mutatni. Igaz, akkor még nem jelentett abenteuerlich-et, hanem csak „egyesületi tagtársat”, később „szövetségest”. A kalendáriumnak erre a furcsa származékára pár esztendő előtt Berlinben figyeltem fel, amikor a legrégibb berlini belváros utcáin kódorogva, egyszerre csak igen magyarosnak tetsző utcatábla ugrott a szemembe, amely szó szerint így hangzott: „Kalandsgasse”.

Nem lehet itt semmi tévedés, gondoltam, ez – bárki lássa – kalandos utca. S mivel a mai német szótár egyébként ezt a szimpatikus szót nem ismeri, nyilván magyar importról lehet csak szó. Első pillanatban arra véltem a dolgot, hogy talán abból az időből datálódik ez a név, amikor Mária Terézia őfelsége idejében Hadik óbester uram vezérlete alatt egy svadron magyar huszár tisztelte meg látogatásával a porosz fővárost. (Az óbester úr akkoriban emléket is vitt Berlinből a császárnő őfelségének: egy tucat bőrkesztyűt rekvirált a berlini boltosoknál. De nem volt benne köszönet, mert a fránya németek csupa balkezes kesztyűt adtak az óbesternek, ami pedig igen tiszteletlen célzás volt holmi balkezes viszonyokra, amikkel a császárnő őfelségét az ellenségei, igazán minden ok és indok híján, gyanúsítgatták.)

Később aztán szót ejtettem egy helybeli „mindentjobbantudó”-val, aki könyv nélkül ismeri Berlin minden egyes régi házának történetét, pletykáját. S most aztán kiderült, hogy az én vaksejtésem csakugyan való igaz: a „kaland” utca- és háznevet csakugyan tőlünk, magyaroktól profitálták a derék berliniek, persze olyan régi időkben, hogy akkoriban a berliniek Dunáját, a Spreet sem nevezték még ezen a németes nyelven, hanem eredeti vend-szláv szóval Zpriawának mondották.

(Ugyanezen alkalommal kiderült az is, hogy nemcsak a „kaland” nevű igen fontos kultúrterméket köszönhetik a magyaroknak a berliniek, hanem egyáltalán az egész városukat is, lévén, hogy Zsigmond magyar király – mint német császár – volt az, aki sokfajta adósságai fejében 1415. október 22-én örök zálogba adta ezt a várost az eddigi nürnbergi várgrófoknak, a Hohenzollerneknek. Meg is van itt a városi levéltárban az az esküformula, amellyel Berlin város lakói a mondott napon Zsigmond magyar király hűségéről a hohenzollerni Frigyes gróf hűségére térnek át. A Hohenzollernek tehát egy magyar király huszárhadnagyos gavallériájának köszönhették a maguk szép fővárosát. Zsigmond király viszont könnyű szívvel ajándékozhatta nekik ezt a fővárost, mert hiszen volt neki elég más fővárosa: Budán, Bécsen, Augsburgon kívül – a legrosszabb esetben akár még Jeruzsálemet is odaajándékozhatta volna, mivelhogy az Árpádok révén annak is királya volt, legalábbis névleg.)

Most azonban aztán csakugyan fúrta az oldalamat, hogy is származott hát ide a porosz fővárosba ez a magyar „kaland”?

 

A magyar kalandosok

A következő érdekes dolgokat sikerült erről a berlini kalandról kibogarásznom. Magyarországon vagy hétszáz évvel ezelőtt, úgy 1211 körül, egy furcsa szövetkezés létesült, amely eleinte inkább csak papokból álló asztaltársaság volt, s ez minden hó elsején ült össze szeretetvendégségre. Mivel pedig ezek a papok latinul beszéltek egymás között, a hónap első napját pedig latinul calendae-nek hívják, ezért a társaságukat is erről a calendae-ről nevezték el. De száz év alatt már teljesen elmagyarosodott a latin szó, és 1348-ban Csanád esztergomi érsek már ilyenformán erősíti meg ezt a papi társulatot: „Confraternitas, vulgariter Kalandos.” Később már nemcsak papok lehettek a tagjai, hanem világiak is. Így például Zsigmond király is közibük tartozott, sőt hamarosan nőket is befogadtak tagjaik sorába.

Eredetileg arra szolgált ez a Kalandos társulat, hogy a papok biztosítsák kölcsönösen egymás tisztes eltemetését. Szóval olyan temetkezési egyletféle alakulás volt, amely még az állami elismerést is kivívta nálunk, úgyhogy volt olyan országos törvényünk is, amely súlyos pénzbüntetést rótt ki arra a papra, aki a hónap eleji lakomáról elmaradt. A társulat aztán mindinkább politikai irányba tolódott el: olyan titkos hatalmi szervezetféle lett belőle, úgyhogy különböző trónkövetelőink és királyjelöltjeink is jónak látták belépni. (Mint ahogy III. Napóleon is a „szénégető” carbonari-szervezet tagjává lett, amikor az ő segítségükkel akarta a francia trónust elfoglalni, s aztán amikor a carbonari-szervezethez tartozó Orsini bombamerényletet intézett a szervezetükhöz hűtlenné vált III. Napóleon ellen, akkor egyszeriben rossz híre kerekedett a carbonariknak. Egyébként hasonló folyamat játszódott le mostanában is Franciaországban. A Harmadik Köztársaság megalakulásában nagy szerepet játszott a hetvenes években a „Marianne” nevű szervezet. Amikor aztán a Köztársaság megerősödött, akkor a „Marianne” egyszeriben nemzeti szimbólummá lett: szobrokat készítettek róla, és bélyegekre rajzolták az elképzelt képmását, a frígiai sapkás leányzót. Az 1940-es összeomlás után aztán a Köztársaságnak tulajdonították Franciaország minden baját, s ekkor „Marianne”-t hivatalosan detronizálták – azóta többé nem szerepelhet sem a hivatalos, sem a magánéletben.)

A politikától már csak egy lépés (rendszerint ballépés) a szó mai értelmében vett „kaland”, pláne amikor már mindenfajta kétes elemeket is befogadtak maguk közé a kalandosok. S amikor végül a nők is tagjai lehettek a „kalandosok társulatának”, akkor megszületett a „kaland” szó mai értelme (de még nem maga a szó): a bizonytalan célkitűzésű, gyakran szexuális vonatkozású élmény körülírására. A „kaland” szót magát csak 1805-ben vonta el Verseghy a régi „kalandos”, „kalandoz” szóból. De nem tudta talán, hogy ez a szó, ebben a rövidített formában, már a régi Berlinben is létezett.

A berliniek ugyanis még akkoriban vették át tőlünk ezt a szót, amikor még nem volt meg ez a „szexuális” mellékértelme, hanem még csak tisztán a katolikus papság kölcsönös önsegélyző és kari érdekeit védő intézménye volt. A „calendákon”, vagyis a hónapok elsejein tartott lakomák alkalmával a tagok járulékokat fizettek, utóbb jótékony adományokat és alapítványokat is elfogadtak, s amikor laikusokat is bebocsátottak a társulatba, azokkal bizony alaposan megfizettették ezt a kitüntetést.

 

Egy rosszul végződött »kaland«

Az így egybegyűlt pénzeket aztán a berlini katolikus papok úgy gyümölcsöztették, hogy a város területén nagy telket vettek, s azon – a kor viszonyaihoz képest – óriási házakat építettek. Ez volt az úgynevezett Kalandshof, amely még pár évtizeddel ezelőtt állott, éspedig a mai Klosterstrasse 92. számú ház helyén. Erről a Kalandshofról kapta aztán a nevét a Kalandsgasse is.

Berlin régi történetében különben eléggé drámai szerepet játszott egy ízben ez a „Kalandos társulat”. Ugyanis – a városi levéltárban lévő dokumentumok bizonysága szerint – 1367 áprilisában az egyik „kalandos úr” (Kalandsherr, ahogy az okirat nevezi) ugyancsak kalandos tervet forralt ki magában. Hundewerper névre hallgatott, és wrietzeni apátúr volt. Április elsején (talán csak éppen a bolondnap kedvéért) ugyanis elhatározta, hogy a derék berlini polgárok háza tetejére kitűzi a vörös kakast.

A polgárok azonban hogyan, hogy nem, idejében tudomást szereztek az apátúr gonosz tervéről, s még mielőtt végrehajthatta volna, lefogták és megbilincselték őt. Ilyen esetekben aztán pláne fontos szerepe jutott a kalandos urak összetartozásának. Az apátúr káplánja, Eusebius mester, nyomban elrohant a Kalandshofba, s hírül vitte paptársainak a méltatlanságot, amely Hunderwerper apáturat érte. A társulat azon nyomban deputációt menesztett a brandenburgi kegyelmes püspökhöz, hogy kegyúri főhatalmánál fogva rögtön szabadítsa ki az apátot a berlini polgárok börtönéből. A polgárok azonban ezúttal keményen tartották magukat, s nem szolgáltatták ki a papot. Erre a püspök a kalandos konfraternitás kívánságára nagy átok alá vette Berlin városát: a templomokat és kápolnákat becsukták, az örökmécsest az oltárok előtt elfújták, a harangok nem szóltak többé, misét nem mondottak, s a szentségeket nem szolgáltatták ki. S mindezt még csak valahogy eltűrte volna a város polgársága. Csakhogy az átok alá helyezett várost a többi keresztény város bojkott alá fogta, nem érintkezett vele, s ezzel megszűnt Berlin egész külkereskedelme.

Hát ezt aztán már csakugyan nem bírta el a város. Végül kiadták az apátot a püspöknek; de nem sok köszönet volt benne, mert a rárakott bilincsektől úgy elnyomorodott a szegény Hunderwerper, hogy ettől fogva képtelen volt papi hivatását betölteni. Mire a püspök arra ítélte Berlin város tanácsát, hogy kártérítést és évjáradékot fizessen az apátúrnak. Ilyen szomorúan végződött ez a „berlini kaland” a berliniekre nézve…

Ilyen hosszú út vezet a római pontifex maximus hónap elejei „kikiáltásától”, a „calendae”-től, az adósok könyvén, a „kalendáriumon” keresztül a „kalandos társulatig” s innen Hunderwerper apátúr furcsa kalandjáig.

 

A kapus-Istentől az aranykor Istenéig

A kultúréletnek alig van fogalma, amelyet gyakrabban használnak, mint a hónapok neveit. Születésünk hónapjától halálunk hónapjáig, az iskolai év hónapjain keresztül a fizetések dátumáig egész életünket átszövik a hónapok. S valljuk be, mégis alig-alig tudunk róluk valamit: miért hívják a januárt januárnak, a februárt februárnak. Csak gépiesen megtanuljuk kisgyermekkorunkban a sorrendjüket, s aztán többé eszünkbe sem jut életünk folyamán, hogy kissé utánakutassunk: mit is mondanak számunkra ezek a hónapok, minő emberi múlt fűződik a nevükhöz. Pedig, mint sok ezer esztendős kultúrhagyatékunknak, sok érdekes mondanivalójuk van olyan korból, amelyet egyébként nagyon kevéssé ismerünk. Egy-egy hónap neve valóságos vetítőfény, amely mélyen bevilágít a primitív ember gondolkodásába, félelmeibe, vallási hitébe.

Már maga a „hó” (hónap) szó is érdekes megfigyelésre ad alkalmat. Ugyanúgy származéka a „hold”-nak, mint a német „Monat” a „Mond”-nak vagy a latin „mensis” a görög „méné” (hold) szónak. Ami arra mutat, hogy az évnek hónapokra való felosztása nem a viszonylag változatlan Naphoz, hanem a folyton változó s így pontosan megfigyelhető Holdhoz alkalmazkodott. Ezeket a holdhónapokat aztán, hogy meg lehessen egymástól különböztetni, különböző nevekkel, vagy egyszerűen számokkal látták el. Mai sorrendjük ezen a kevert névadáson alapszik: egyik részüket nevekkel, a négy utolsó hónapot pedig sorszámokkal jelöljük.

A régi Rómában márciussal kezdődött az esztendő, csak Kr. e. 153-ban esett meg első ízben, hogy az állam legfőbb tisztviselői nem március elsején, hanem január elsején léptek hivatalba, ettől fogva nagyrészt januárral kezdték az évet. A nap azonban még igen-igen sok ideig bizonytalan volt, hiszen az első holdváltozástól függött, amely napon a pontifex maximus kikiáltotta (caleo) a hónap első napját (Calendae). Sőt még a kereszténység is több mint másfél ezer éven keresztül bizonytalankodott az Újév dolgában: hol december 25-én, hol január 6-án, hol meg általában az ádventtel kezdte az évet. Mindössze 1691-ben történt, hogy XII. Ince pápa végérvényesen január 1-jére helyezte az év kezdetét.

 

A Szerencse-Isten

Ami mármost a január szó eredetét illeti, tudnunk kell, hogy az óitáliaiaknak volt egy pásztor-királyuk, akit Zan néven tiszteltek. Ezt a latin nyelv későbbi alakulása éppúgy Janná formálta át, mint ahogy az ugyancsak Z-vel kezdődő Zeus paterből idővel a latinban Juppiter lett. Ezt a Zan vagy Jan királyt a mitológia ősi törvénye szerint a későbbi korok istenné avatták át, s kettős fejjel – egy szakállassal és egy szakálltalannal – ábrázolták, amelyek tarkójukkal illettek egymáshoz. Ez a kettős fej (a biceps) a Napot és a Holdat, a nappalt és az éjjelt, illetve a kettő egyesülését kívánta ábrázolni. Később a szakálltalan fej is szakállassá vált, s most már úgy magyarázták, hogy Jan isten-király voltaképpen őrszem, amely előre is, hátra is figyel, éjjel-nappal őrzi a házak ki- és bejáratát. Minélfogva a kapukat most már „janua”-nak, Jan isten hajlékának tisztelik. Kultuszát Numa Pompilius, a legenda szerint Krisztus előtt 715–672 között uralkodott római király, aki a rómaiak egész vallási életét megszervezte, építette ki. A monda szerint Jan isten-király egykori palotája az egyik római dombon állott, amelyet az ő tiszteletére Janiculusnak neveztek el. Numa a Jan isten kultuszát még tovább fejlesztette, amennyiben a római Forumot, amely jelképesen a latin népcsalád otthona volt – hiszen itt égett a latinok örök házi tűzhelye –, odavezető kapukkal építette körül. Ezek voltak az úgynevezett „jani”, vagyis Janus-ívek. A legrégibb ilyen Janus-kaput, amely a téglaégetőhegy aljában a Suburrából (vagyis az Alvárosból) a Forumra vezetett, különleges Janus-kultusz székhelyévé tette. Itt állították fel az isten ércszobrát, s ennek a kapunak mélységes szimbolikus jelentőséget adtak a római nép életében. Ha ugyanis a római haderők kivonultak a városból az ellenség elé, akkor ezen a kapun keresztül meneteltek kifelé. Ilyenkor ki kellett a szimbolikus kapu szárnyait nyitni. A nyitott Janus-kapu háborút jelentett tehát. Márpedig igen rossz előjel lett volna, ha ezt a kaput bezárják, mielőtt a hadsereg visszatért. A háborús állapotot tehát általában a nyitott kapu, a békét a zárt kapu jelentette.

Janus isten-király (akinek nevéről és foglalkozásáról később általában minden kapust „janitor”-nak neveztek) ilyenformán minden kezdésnek, minden kezdetnek lett a szerencseistene. Idővel például már a világegyetem teremtőjének is őt tartották, és mindenesetre az emberi születés védőjévé is őt tették meg. Feleséget is adtak neki, Dea Jana, vagyis Diana, a Hold istennője személyében.

Mint a kezdések védőistene, a hajnali órákat neki szentelték, s elnevezték Pater Matutinusnak (a Hajnal atyjának). Numa Pompilius pedig, amikor az addigi tíz hónapos évről áttért a tizenkét hónapos évre, az esztendő első hónapját is neki szentelte, „Mensis Januarius” néven. (A tíz hónapos esztendő emléke pedig továbbra is megmaradt: az év négy utolsó hónapját máig is „hetedik, nyolcadik, kilencedik és tizedik”, vagyis „Septem, octo, novem, és decem” számjegyű hónapoknak hívjuk). Mi már csak röviden „január”-ként ismerjük, s közben elfelejtkezünk az öreg latin szerencseistenről, akinek hónapja főként a házasságkötésekre volt alkalmas, amiért is az attikai görögök a januárt egyenesen „gamélion”-nak, „nászi hónapnak” nevezték. A januárban született gyermekek pedig örököltek valamit a régi misztikus Szerencse-Istentől: a pennsylvaniaiak szerint az ilyen gyermekek különösen hajlamosak arra, hogy léleklátókká legyenek.

 

A tisztulás hónapja

A február valamikor az év utolsó hónapja volt, s ezért ragasztották hozzá a szökőnapokat. Az év utolsó hónapjában pedig illett az embereknek maguknak is megtisztulniok, másrészt az elhunytak tisztulását is elősegíteniök. Ezért a hónap második felét az ilyen tisztulási ünnepek jellemezték. Innen származik a „február” név is. Bármennyire közelfekvő lenne is a láz latin nevével, a „febris”-szel kapcsolatba hozni ezt a rendszerint egészségtelen, nedves hónapot, a szó mégsem innen, hanem a „fibrá”-ból (a németben ugyanez a különbség megvan a lázat jelentő Fieber és a bőrhulladékot jelentő Fiber között), a bőrrostok nevéből ered. Mégpedig egy igen furcsa latin népszokás kapcsán, amely a tisztulással, főként az asszonynép megtisztításával függ össze.

Február 15-én ülték a rómaiak a Lupercalia ünnepét, amelyen rendszerint egy kecskebakot vagy hím kutyát öltek le áldozatul. Az ünnep végén a kecskebak lefejtett bőrét szíjakra hasogatták, s aztán ezekkel a szíjakkal a kezükben végigrohangászták a várost, s ahol nőre bukkantak, a szíjjal végigvágtak rajtuk. Ezeket a szíjakat fibrának (bőrhulladéknak) hívták, majd általában minden, az ünneppel kapcsolatos tisztulási eszközt „fibruá”-nak vagy „februá”-nak hívtak. Külön igét alkottak ebből a szóból: „februo”, annyit jelentett, hogy „tisztít” (persze vallásos értelemben), „meglakol”, „elégtételt ad”. Sőt a mithomán rómaiak természetesen külön istenséget is alkottak a szóból, Februus istent, az elhunyt lelkek vagy általában az alvilág istenét, akit aztán a görög Plutóval azonosítottak. Ennek az istennek szentelték aztán általában a „tisztulás” (vagyis más latin szóval: a „purgatorium”) fogalmát.

A Mensis Februarius, vagyis a „tisztulás hónapja” – a dolog természetéből folyóan – általában a nők hónapjává lett, amelyben a férfinak „elégtétellel” tartoztak a maguk természeti gyengesége miatt. Ezek az összefüggések aztán általában termékenységi hónappá tették a februárt, s az ekkor ült Lupercalia-ünnep is ilyen értelmezést kapott.

Az Egyház, mint minden antik hagyatékba, ide is bekapcsolódott, illetve szublimálta az átvett régi fogalmakat. Február másodikán üli meg a „Boldogasszony tisztulása” ünnepét (a gyertyaszentelőt, amelyet 494-ben Gelasius pápa alakított át a Lupercaliákból, éspedig abban a fogalomkörben, hogy Szűz Mária a Krisztus születése utáni negyvenedik napon ment a főtemplomba, hogy tisztulását égő gyertya mellett ülje meg). Ám az Egyház általában februárra keltezte a legtöbb női emléknapot (a németek egyes helyeken még ma is „Weibermonat”-nak hívják a februárt). Erre a hónapra esik ugyanis Brigitta, Anna-Mária (a terhes asszonyok védőszentje), Veronika, Agáta, Dorottya, Apollónia, Skolasztika, Eufrozina, Eulália, Katalin, Juliana, Eleonora, Irén, Margit és Valpurgisz emléknapja.

Az angolok is Wives–Fest–Day-nek hívják február másodikát. A népszokások pedig Európa-szerte tipikusan asszonyhónappá avatják februárt. A vénkisasszonyok hátára ajtószárnyat kötnek, s úgy kergetik őket végig a falun. A lányok kiállnak a kapukba, s úgy várják a kezükben szíjjal futkosó legényeket: odatartják a hátukat vagy tenyerüket, s ettől a szimbolikus veréstől termékenységet vagy legalábbis férjet remélnek. Külön asszonyünnepeket is ülnek sok helyütt ebben a hónapban, s az ilyen ünnepekről a férfiakat szigorúan kizárják. Azok csak estére kerülhetnek elő, vacsorához, amelynek végével az asszonynép ölébe veszi a férfiját, s elviszi az asztaltól, ha bírja, egészen az ágyig.

 

A háborús hónap

Abban az időben, amikor az év még tíz hónapból állott, az év első hónapja a március volt. Illett, hogy ezt, a Rómát alapító Romulus király legendás atyjáról, Marsról nevezzék el, akinek neve ezt jelentette: „a ragyogó”, „fényes”, s így nyilván valamilyen Napistenség lehetett, a tavasznak, vagyis a természeti év kezdetének istene. A március hónap első napját tartották az ő születésnapjának, s papjai, a Salii ezen a napon fegyvertánccal ünnepelték névadó istenségüket. Ezek a papok éppen erről a táncról, az ugrálásról kapták nevüket: („salio” latinul a. m. „ugrál”, „táncol”), tehát olyasféle szerzet lehettek, mint a mohamedánoknál a táncoló dervisek. Ősrégi dalaiknak, amelyeknek szövegeit már ők maguk is alig értették, néhány töredéke megmaradt: ezek a legrégibb latin nyelv ismert maradványai.

Mivel a rómaiak hadjárataikat rendszerint a melegebb időjárás bekövetkezésével indították meg, közelfekvő volt, hogy a tavaszisten ünnepe egyben a háborúskodás istenségévé is lett: a „ragyogó” Mars hamarosan a harc istenévé lépett elő, akinek fegyvereit éppen ezek a Salii-papok őrizték templomukban, s a tavaszi körmeneteken vagy pedig általában a minden háborút megelőző körmeneteken ezeket a pajzsokat, lobogókat (labarum) hordták körül. Ugyancsak ezeken a tavaszi ünnepeken áldozták fel Mars istennek a föld zsengéit, s ilyenkor ülték meg a Ver sacrumot, a Szent Tavaszt. Az ünnep lényege az volt, hogy Marsnak áldozták a növényzet zsengéjét, az állatok fiatalját s az emberiség ifjúságát, éspedig azzal, hogy a fiatalokat kikergették a Városból, az országból: menjenek maguknak háborúval új hazát szerezni. Több itáliai törzsnek letelepülése az Appennini-félszigeten ennek a Ver sacrumnak volt köszönhető.

Mars születésnapján, a Mensis Martius elsején, megújították az előzőleg eloltott régi háztüzeket is: új, hatalmas, friss tüzeket gyújtottak a tűzhelyeken, s főként a Forum legfőbb tűzhelyén (innen maradt fenn Európa egyes vidékein a tavaszi máglyák gyújtásának szokása). Az új tűzön kenyeret sütöttek, amelyet a katonák – Mars Isten legközvetlenebb hívei – között osztottak szét. Ez volt a Martis-panis, vagy panis Martialis, a katonakenyér, amelyből utóbb a – marcipán lett, vagyis az egyik legfinomabb édességfajta. (Egy másik katonakenyérféle éppen fordított utat tett meg. Ugyanis a régi osztrák időkben volt egy K. k. Verpflegskommission, a hadsereg ellátását irányító bizottság, amely egységes katonakenyeret juttatott a hadseregnek. Ennek a kenyérnek „Kommissionsbrot”, majd rövidebben „Kommissbrot” volt a neve. S mivel rendszerint nem valami ínycsiklandozó eledel vala, azért a bakák általában mindent, ami nem volt jó, „komisz”-nak neveztek el. Amíg tehát a római közember kenyeréből finom csemege neve lett, addig az osztrák ármádia kenyeréből a magyar nép száján a „hitvány” jelzője lett.)

Mars hadisten emléke már rég kiveszett a március hó fogalmából, de a tél elmúlásának, a tavasz megszületésének ünnepét még mindig a március fogalmához kapcsolta az emberiség, s ennek megfelelő babonás szokásokat fejlesztett ki márciusban. Így március 15-én, a hírneves „március Idusán” ülték meg Itáliában az Anna Perenna ünnepét, aki eredetileg valószínűleg valamilyen holdistennő lehetett, s ünnepe az örökké kihunyó, majd újra feltámadó éjjeli istennőt dicsőítette. Ebből formálódott ki az Esztendő vénasszonyának ünnepsége, akit március 15-én ünnepélyesen elégettek (nálunk is megvan a nyoma az úgynevezett kiszehordás szokásában), s az olaszok még ma is elégetnek (bruciar la vecchia = elégetni a vén banyát). Innen aztán persze már csak egy lépés volt, hogy az Anna Perennában egyáltalán valamilyen éjjeli démont, vén boszorkányt lássanak, akit el kell égetni. Következésképpen aztán március 15-e egyáltalán a boszorkányok nagy napja lett, akik ezen a napon kötözött seprűnyélen lovagolnak fel a magas hegyekre (Blocksberg), hogy ott megüljék a „boszorkányszombatjukat”. Így lett március tizenötödike általában a nyugtalanságok böknapjává.

 

A szerelem hónapja

Ha a márciust Romulus atyjának, Marsnak szentelték, csak méltányos volt, ha a rákövetkező hónapot Mars kedvesének, Venus-istenasszonynak dedikálták, annál is inkább, mert hiszen a naptárt reformáló Julius Caesar a maga családjának ősanyját tisztelte ebben az istenasszonyban. Márpedig Venus mellékneve „aprilis” volt. Ez a szó az „aperire”, „megnyitni” (tulajdonképpen ad-parire) igéből ered. Venusszal kapcsolatban eredetileg a szülési aktusra vonatkozott ez a „megnyitás”. Mint naptári fogalmat aztán úgy magyarázták, hogy ezen a napon hivatalba lépett konzulok, akikről tehát magát az illető esztendőt elnevezték, hivatalosan „megnyitották” hivatalba lépésük napján, „Aperilis” vagy „Aprilis” elsején az esztendőt.

Hogy a szülést előmozdító s a tavasz újraszületését jelképező Venus asszonynapjából, az április elsejéből, hogyan lett a Bolondok napja, arra nézve igen sok megfejtési kísérlet van; valljuk be, egyik sem meggyőző. Tudjuk, hogy különböző neveket visel ez a nap. Angliában „All fools Day” („minden bolondok napja”), Franciaországban „poisson d'Avril”, (áprilisi hal), Olaszországban hasonlóan „il pesce d'aprile”, Németországban „Narrentag” a neve. A szláv területen egészen az újabb időkig ismeretlen volt ez a népszokás, és nálunk is csak újabban honosodott meg. Az érdekes az, hogy Németországban is csak 1631 óta ismerik. Ha nem lennének bizonyos naptári nehézségek, talán még leginkább az óitáliai Saturnaliákból származott középkori „Bolondünnep”-re lehetne visszavezetni, amelyet a középkorban „festa stultorum” vagy „follorum” néven emlegettek. A baj csak az, hogy ezt a napot, amelynek első nyomát a 12. században fedezzük fel, nem április elsején, hanem december 28-án (az Aprószentek ünnepén) vagy pedig újév napján ülték meg. Mert egyébként sok lehetősége van a kétfajta népszokás összefüggésének. Hiszen a bolondünnepen a diákgyerekek gyerekapátokat, gyerekpüspököket és gyerekpápát választottak, akik a templomokban rendszeres liturgikus szolgálatot végeztek és körmeneteket tartottak. Az ünnep mind szabadosabb formát öltött, mind durvább szövegű dallamokat énekeltek hozzá, sőt már lasciv táncokba is elfajult a dolog. Miután egy időben már nemcsak a gyerekek, hanem az alsóbb szerpapok is részt vettek ezeken a bolondériákon, külön nevet is kapott az ünnep: „festum hypodiaconorum”. A pápák, a püspökök, a francia és a spanyol zsinatok már a 13. század óta tilalmazták ezt a vallást gyalázó szokást, amely azonban továbbra is fenntartotta magát, főként francia földön, úgyhogy a Sorbonne-nak még 1544-ben újabb tiltó rendszabályokat kellett kibocsátania, sőt még a dijoni parlament is foglalkozott vele 1552-ben.

Ismétlem: nem tudom az újévi és az április elsejei bolondnap között az összefüggést rekonstruálni. Mindenesetre feltűnik, hogy az utolsó franciaországi tilalmakkal körülbelül egy időben, 1538-ban jelentkezik német földön egy furcsa népszokás, amely talán átmenetet jelenthetett a kétféle bolondnap között. A mondott évben ugyanis az augsburgi országgyűlés április elsejére nagy valutarendezést tűzött ki: ezen a napon kellett volna a szerfölött megromlott pénzeket új, értékesebb pénzekkel becserélni. Erre a napra óriási spekulációkat akartak a bennfentesek végrehajtani. S amikor aztán az április elsejei valutareform mégis elmaradt, a spekulánsok alaposan ráfizettek manipulációikra, minélfogva közröhej tárgyává lettek. Ettől fogva április elsejét a német területen „az elbolondítás napjának” emlegették.

Az áprilisi tréfa persze nem mindenkor sikerül jól. Éppen Magyarországról van egy 1891-i adatunk, amikor is az ilyen idétlen tréfa ugyancsak tragikus következményekkel járt. Valamelyik magyar vidéki városban két nő, az anya és leánya, öngyilkossá lett, mert egyik ismerősük április elsején levelet írt nekik Budapestről, hogy az itt katonai szolgálatot teljesítő fia, illetve bátyja, haditörvényszék elé került. A törvényszék halálra ítélte a fiút, éspedig azért, mert – lekopott a cipősarka!

Ennél már istenesebb a magyar gazdának az a régi előírása, hogy méheit április elsején vagy pedig április első hetében, lehetőleg szerdai vagy csütörtöki napon eressze ki első röptükre, mert így lesznek méhecskéi abban az esztendőben szorgalmatosak, kövérek és elevenek.

 

Két harcos asszony hónapja

A „május” hónapnév eredete igen zavaros. Eredetileg volt egy görög Maia istennő (a szó maga görögül „anyókát” vagy „dajkát” jelent), akinek Zeusszal volt viszonya, s ebből született Hermész isten. Aztán volt külön a rómaiaknak is egy Maja nevű istennőjük, Vulcanus isten neje, a tavaszi termékenység istennője. Végül volt egy „deus Majus” istennév, ez a „magnus” (nagy) szó fokozásából eredt, és „hatalmas, nagy istent” jelentett, vagyis Juppiternek volt a mellékneve. A Julianus naptárreform idején, ahogy a márciust Marsnak, az áprilist Venusnak, ugyanúgy a májust Juppiternek szentelték, s elnevezték „mensis Majus”-nak. A hozzáfűződő rituálék azonban a két termékenységi istennő kultuszához kapcsolódtak. Így például a római Maja istennőnek május elsején egy vemhes emsét áldoztak ünnepélyes körmenet után, s ezt az emsét elnevezték „majalis”-nak. A középkorban az emseáldozat elmaradt, de maga az ünnepség mint „majális” fennmaradt. Maja istennő neve különben egy más formában is megmaradt. A rómaiak ugyanis „Majestá”-nak (a görög „megista” = legnagyobb) is nevezték, s az eredetileg csupán ennek az istennőnek kijáró „majesta” címet később más istenségekre, sőt földi uralkodókra vagy pedig általában „fenséges” fogalmakra is kiterjesztették. Ez újra egyik példája a címek devalvációjának.

A május hónap első napja különösen termékeny volt babonás és mágikus népszokásokban. Mindenekelőtt a kétféle – a görög és a római – Maia és Maja: az öreg banya és a fiatal tavaszistennő között lejátszódó harc játszik itt szerepet a május elsejét megelőző úgynevezett Walpurgis éjjelének hagyományaiban, amelyeket a keresztény középkor természetesen ismét átalakított a maga képére és hasonlatosságára. Az öreg banya képét a boszorkányok öltik magukra, akik ezen az éjszakán, a Walpurgis éjjelén, szabadon röpködhetnek a világban, mert ilyenkor van a nagygyűlésük a Blocksbergen. S ezen az éjszakán halálra üldözik a fiatal nőt, Walpurgis-Maját, a tűzcipellős és aranykoronás ifjú szüzet. Aki Walpurgist üldöztetése közben megvédi és házába beengedi, azt arannyal jutalmazza az üldözött szent. A szimbolikus harc az öreg boszorka és a fiatal szűz között természetesen nem más, mint a téli hóviharok utolsó erőfeszítése a megújuló szűzi természet ellen. A happy-ending – a természet rendjénél fogva – egyáltalán nem kétséges: az új tavasz diadalmaskodik. Ám ezt meg is kell ünnepelni. Maja-Walpurgis diadalünnepét meg kell ülni, mégpedig azzal, hogy királynővé koronázzák Maját. Ez a „májuskirálynő”-választás rítusa. S a legény, aki őt megmentette, jogfolytonosan „májusi király” lesz. A folyton megújuló természet győzött, tehát fel kell állítani diadalmi jelvényét, a májusfát: a sallangokkal ékített koronájú fatörzset, amelyet a többi legény hiába próbál megmászni. Csak az, amelyiknek először sikerül a diadalmi jelvényt, a hímes kendőt onnan lehoznia, az érdemli meg, hogy párjává legyen a májuskirálynőnek. A természet újjászületésének napja, ünnep, amikor nem szabad dolgozni. Így lesz a május elseje a pihenés napja, amelyet a modern munkásmozgalom is mint ilyet vesz át. S a Walpurgis éjjelén szerte száguldozó boszorkányok és gonosz szellemek ellen nincs jobb védekezés, mint hogy állandóan szólaltatják a harangokat. A katolikus Egyház aztán átértelmezi ezt a szokást is: Május Királynője, Mária istenanya tiszteletére zúgatja május elsején a harangokat. S mivel régebben egész május haván át harangoztak a boszorkányjárás ellen, az Egyház is az egész május haván át Mária tiszteletére húzatja a harangokat: az egész május hónap Mária hónapjává lesz.

 

Juno istennő hónapja

A június hónap nevének származtatásánál már maguk a rómaiak is zavarban voltak. Egyesek a régi római „Junius”-nemzetség nevéből eredtették, amelynek leghíresebb tagjai: L. Junius Brutus, a római királyság intézményének megszüntetője, továbbá a két fivér – M. Junius Brutus és D. Junius Brutus – voltak, tudvalevőleg Julius Caesar gyilkosai. Miután ez a Marcus Junius Brutus a naptárt reformáló Caesarnak természetes fia volt, lehetségesnek kell tartanunk, hogy az új kalendáriumban róla nevezték el a június hónapot. Amikor azonban ez a Brutus a saját természetes atyját politikai okból meggyilkolta, akkor őt már nem tartották arra méltónak, hogy az egyik hónap az ő nevét viselje, s ettől fogva – főként Ovidiusnak, a költőnek befolyása alatt – Juno istennőről származtatták a hónap nevét. Ovidius kimondottan „mensis Junonius”-nak, Juno istennő havának mondja.

A névnek ez az átmagyarázása annál könnyebben ment, mivelhogy Juno istennő is beletartozott Mars, Venus és Juppiter famíliájába (akiről a márciust, az áprilist és az eredeti május hónapot elnevezték), hiszen Juno istenasszony Juppiter nővére és felesége volt (a római istenek ebben a tekintetben nem nagyon voltak válogatósak), a házasságnak és a születéseknek védőistennője, azonkívül pedig a csillagos égboltnak is királynője.

 

Caesar hónapja

A július régi római neve „Quintilis” volt, miután náluk az esztendő márciussal kezdődött, s így a július az „ötödik” (quintus) hónap volt. Amikor azonban Julius Caesar Krisztus előtt 45-ben végrehajtotta a naptárreformot, akkor az ő tiszteletére, miután ő ebben a hónapban született, róla nevezték el ezt a hónapot.

 

Augustus császár a naptárban

Az augusztus régi neve a rómaiaknál „Sextilis” volt, mert a hatodik (sextus) hónapja volt az esztendőnek. Ez a neve maradt meg még a Julius Caesar-féle naptárreform után is. Amikor azonban Augustus császárnak Krisztus előtt 7-ben az időközben újra felszaporodott szökőnapok miatt újabb naptárrendezést kellett végrehajtania, akkor ennek a hónapnak a nevét is megváltoztatta: miután életének legtöbb szerencsés eseménye ebben a hónapban játszódott le, azért a saját felvett nevével jelölte meg ezt a hónapot. Persze az ő eredeti neve sem volt Augustus. Hiszen Gaius Octavianus néven született. Anyja Julius Caesarnak volt az unokahúga. Amikor aztán Caesar megírta a végrendeletét, abban fiává fogadta Octavianust, aki Caesar halála után rövid ideig csakugyan viselte a „Julius Caesar Octavianus” nevet is. Tizenhét esztendeig tartott, amíg páratlan szerencsével sikerült minden vetélytársát a nyeregből kiütnie. Ekkor látszólagos szerénységből lemondott minden hatalomról, s azt a szenátus kezébe rakta le. A szenátus ennek elismeréséül külön dísznevet szavazott meg neki. Az volt az „Augustus” név.

Az „augustus” szó voltaképpen az „augur”-ra megy vissza, vagyis a madárjósra („avi-ger”), akinek jóslata szerencsét jelent. Célzással a császár példátlanul szerencsés pályafutására, a szenátus „a legszerencsésebb” (augustus) jelzőt találta a legmegfelelőbbnek. Ettől fogva csakugyan ezt a nevet használta Gaius Octavianus Julius Caesar. S ugyanúgy, ahogy Caesar nevéből általában rangjelzés lett „Kaiser”, „császár” és „cár” formában, ugyanúgy lett az Augustus nevéből is rangjelzés: ettől fogva minden uralkodó a „sérthetetlen császári felség” jelzőjéül használta az „Augustus” nevet, a császárnék pedig az „Augusta” nevet kezdték viselni. A név maga mégis az „augusztus” hónapnév formájában maradt meg leginkább elevenen az emberek nyelvhasználatában.

 

Szeptember 13. – szerencsétlen nap

A szeptember a régi római naptárban a hetedik hónap volt („septem” = hét), s ezt a nevét megtartotta akkor is, amikor már a kilencedikké lépett elő. E hónap (a hetedik hónap) 13-ik napja különösen szerencsétlen hírű volt a régi Rómában, ami ellen csak úgy lehetett védekezni, hogy az ember szöget vert a falba. Nálunk, Magyarországon főként szeptember utolsó napjának van rossz híre a nép között: ezen a napon nem ajánlatos vetni, mert akkor a vetés zöld marad és nem érik be.

Emlékezzünk meg ezzel kapcsolatban magának a „septem” szónak az eredetéről. A rómaiak a görögöktől vették át a hetes szám (hepta) nevét. Ez a görög hetes szó pedig a „hepo” igéből eredt, amelynek jelentése: „követni”, „ujjal rámutatva követni, üldözni valakit”. Amikor ugyanis még az ujjakkal való számlálás dívott a görögöknél, az egyet a bal kéz hüvelykénél kezdték, ötös volt a bal kéz kisujja; a jobb kéz hüvelyke volt a hatos szám, s így a jobb kéz mutatóujja lett a hetes. Ezzel a mutatóujjal, a heptával lehetett valakit megigézni, rámutatva őt követni, üldözni. A hetes számjegy tehát voltaképpen azt jelenti, amire „rámutatunk”, amit az ujjunkkal „követünk”, „üldözünk”.

 

A kampós hónap

Az október a nyolcadik hónap volt a régi római naptárban („octo” – nyolc). A latin szó ismét a görögből eredt, ahol az „octo” az „ogkosz” tőre megy vissza: ez pedig „halott kampó”-t jelent – a jobb kéz középső ujja csakugyan ilyen kampóhoz hasonlatos.

 

A halottak hónapja

A november a kilencedik hónap volt a rómaiaknál („novem” = kilenc). A „novem” a görög „ennea”, „enneva” származéka, ez viszont a „neosz-neá”-ból eredt, s ez azt jelenti, hogy „új, félig felnőtt, tapasztalatlan” – eléggé plauzibilis megjelölése a jobb kéz gyűrűsujjának.

November első két-három napja a halottak kultuszát szolgálja, de nem római hagyatékképpen, hanem kelta befolyás alatt. Ezt bizonyítja, hogy úgy a november elsején megtartott Mindenszentek napját, mint a másodikán (vagy ha ez vasárnapra esik, akkor harmadikán) megült Halottak napját csak a 9. és 10. század óta ünnepli meg az Egyház, holott Angliában, kelta területen már a 8. században is közünnep volt. November 1. volt ugyanis a kelta év kezdete, amikor halotti áldozatokat hoztak az elhunytak tiszteletére. Amikor aztán a kelta elem a francia Egyházban is megerősödött, akkor a maguk ősi ünnepét – persze átkatolizálva – áthozták a katolikus egyházi évbe is. A november elsejei Mindszentet Kr. u. 835 óta, a másodikán tartott Halottak napját pedig 998 óta tartja meg az Egyház. Az utóbbi ünnep főként a chiliasmus hatása alatt született meg: a Krisztus utáni 1000-ik évre várt világvége szorongásos hangulatában, amikor is a halandók iparkodtak az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. Sírjaikon gyertyákat gyújtottak fel, hogy a szegény fázós lelkek ezek fényénél melengethessék magukat. A gyertyát azért is kellett a sírokon meggyújtani, hogy az ezen a napon sírjaikból kiszabadult lelkecskék újra visszataláljanak a sötétben a maguk sírjába, s ne nyugtalanítsák aztán tovább az élőket. Ilyenkor persze illett a sírokat is rendbe hozni, hogy az elhunytak szívesen maradjanak otthonukban. Sőt némely – főként szláv – vidékeken élelmet is helyeztek a sírokra, nehogy a lelkek bármiben is hiányt szenvedjenek és „hazajárjanak”. Ezen a napon hosszan szólnak a harangok, hogy a harangszóval elfeledjék a szellemek siránkozását. Szóval itt szólal meg igazában az emberiségnek egész halálfélelme, amely a mágikus koroknak egyik leghatalmasabb szellemi mozgatóereje volt.

 

Az idő újjászületik

December a tizedik hónap volt („decem” = tíz) a régi római naptár szerint. Említsük meg, hogy a „decem” szó a görög „deka” származéka, ez a görög szó pedig a „dekomai” ige egyik alakja, amelynek jelentése: „markolni”. Tehát a „deka” a „két marokra valót” jelenti: az ujjakkal való számolásnál ugyanis a „tíz”-et a két marok (tíz ujj) felmutatásával jelezték.

Decemberre esett az év legjelentősebb napja: az esztendő legrövidebb napja, amelyen a Nap meghal, hogy huszonnégy óra múlva új életre támadjon, újraszülessék. A Gergely-féle időszámítás előtt ez a nap december 13-ára, Szent Lucia napjára esett, minélfogva ennek a szentnek, magyarul Lucának a napja mindenféle babonás szokások forrásává lett. Nálunk, Magyarországon például ezen a napon nem engedtek idegent a házba – hiszen Luca napján különösen mozgalmasak a szellemek és a boszorkányok, s nem lehessen tudni, az idegen képmásában nem valamilyen gonosz lélek settenkedik-e be a házba, s aztán elviszi magával a házbeliek szerencséjét. Somogyban csak az idegen asszonynépet nem engedték be (ezek voltak a boszorkánygyanúsak). Komáromban pedig éppenséggel úgy vélték, hogy idegen férfi látogatása szerencsét hoz. Luca napján – lehetőleg lopott holmi segítségével – mindenféle varázslatot kell művelni, hogy a tyúkok jól tojjanak. Ezen a napon minden egyes családtag számára külön kalácsot sütnek, s ebbe tollut dugnak; ha a tollu elég a kemencében, akkor az illető családtag a rákövetkező esztendőben meg fog halni. A Luca napja különösen alkalmas arra, hogy a lányok kitudakolják jövendőbelijük nevét vagy legalábbis foglalkozását. Erre a célra szolgál a különböző fafélékből ötágú csillag alakúra mesterségesen faragott Luca-szék: aki erre a székre ráül, az meglátja jövendőbelijét. Luca napja éjjelén a szellemek csöndes, remegő fénykévék formájában suhannak el a falusi házak fölött, de ezt a fényt csak bizonyos, arra alkalmas emberek láthatják meg, akiknek a Luca-fénye megmutatja, hol vannak kincsek a föld méhébe rejtve.

December második felében ülte meg Itália népe a legnépszerűbb óitáliai istenségnek, Saturnusnak az ünnepét. Saturnus neve a „sero” igéből eredt, amelynek jelentése ez volt: „magot vetni”. Szóval Saturnus a vetések istene volt, s ünnepe az elvárosiasodott római népnek a régi agrárállapotok után való visszavágyódását jelentette. Ez az ősvágyódás a békés földmívelőkor után, amely még Rousseau lelkében is eleven erővel élt („Retournos a la nature!” [Térjünk vissza a természethez!]), egyértelmű volt az emberi szabadság és egyenlőség után való kiolthatatlan vágyakozással, s a római királyok, majd még inkább a császárok a saturnusi ünnepek engedélyezésével biztosító szelepet nyitottak e vágyak számára oly korokban, amikor már kevés nyoma volt az emberegyenlőségnek. A királyok korában háromig, Caligula idején már öt napig, később pedig egész hétig tartottak a „saturnaliák”. Ezeken a napokon teljes törvénykezési szünet volt, nehogy bárkit is el kelljen ítélni, szóval hogy a polgárok ezeken a napokon minél kevesebbet érezzenek az államhatalom nyomasztó mivoltából. Az adóbehajtást is felfüggesztették ezeken a napokon. Az emberegyenlőség jelképes hangsúlyozására a saturnaliák idején a rabszolgák is ideiglenesen felszabadultak, sőt uraik megjátszották velük a komédiát, hogy ők szolgálták ki a saját rabszolgáikat. Ezeket viszont felöltöztették úri ruhákba, valóságos maskarát járattak velük. Ennek az általános szeretetünnepnek jegyében az emberek megajándékozták egymást: viaszból és agyagból készült gyerekjátékocskákat adtak át egymásnak, a viaszfigurákat, meg is gyújtották. Saturnus istenhez utóbb olyan legenda fűződött, hogy ő volt Latium legrégibb királya, akinek uralma idején – vagyis a földmívelés korszakában – uralkodott az Aranykor: az emberi boldogság netovábbja.

Amikor aztán Itáliában mind erősebb lett a görög kultúra befolyása, Saturnus szerepét apránként átvette a görög Aranykor királya, Kronosz, aki görög földön ugyancsak agráristen volt, mégpedig az aratás istensége. Eredetileg nyilván föníciai-sémi területről származott át a görögökhöz. Az egyébfajta hozzáfűződő mondák ugyanis nyilván föníciai befolyást tüntetnek fel. Elsősorban az, hogy a saját nővérét, Rheát vette feleségül (ennél a pontnál ugorhatott át könnyen a római legendába, akiknek ősanyja, Romulus és Remus anyja, szintén egy Rhea volt. Tudnunk kell, hogy a „rhea” szó „forrás”-t jelent. Romulus anyja pedig Rhea Silvia, vagyis „erdei forrás” volt). Bármennyire joviális istenség volt is az öreg Kronosz, s bármennyire is az ő nevéhez fűzték a görög Aranykorszak fogalmát, a saját személyében mégis meglehetősen kedélytelen úr lehetett, aki elsősorban úgy került uralomra, hogy a saját édesapját, Uranoszt férfiatlanította és trónusáról letaszította, azután pedig a Rheától született ennen gyermekeit sorra felfalta. Csupán egyet sikerült Rheának megmentenie, Zeuszt, éspedig úgy, hogy helyette valami kemény követ tett a pólyába, s Kronosz ezt a követ zabálta be Zeusz helyett. A kő annyira megfeküdte a gyomrát, hogy utána az előző gyermekeit is kiadta gyomrából, úgyhogy ezek is újraszülettek.

A jelkép érthető volt: Kronosz-Saturnus isten maga az Idő, amely letaszítja trónusáról az elődjét, az előző évet, s aztán sorra felfalja a saját gyermekeit, a hónapokat, hogy utóbb újra kiadja őket magából: az év újjászületik. Kronosz-Saturnus maga is elveszti uralmát, az Idő fölött győzedelmeskedik a diadalmas isten, Zeusz-Juppiter.

Közelfekvő, hogy amikor a keresztény Egyház uralomra került, akkor ezt az ősi görög-római legendát is adaptálta: a téli solstitiumkor megszülető Megváltó-Isten diadalmaskodik az Idő fölött, Jézus úrrá lesz Kronosz-Saturnus fölött. A Saturnáliák ünnepe pedig a bethlehemi Megváltó örömünnepévé magasztosul, aki újra elhozta az emberegyenlőségnek, az emberszeretetnek ősi evangéliumát…

 

Karnevál herceg, avagy a halál temetése

Az Úrszületése után az ezredik esztendő közeledtével szörnyű félelem vett az európai emberiségen erőt. János jelenéseinek 20. fejezete alapján mindenki úgy érezte, hogy közeleg a végítélet napja, az Antikrisztus uralma. Mindenki bűnbánatot tett és szőrcsuhában várakozott az ítélkező Bíró eljövetelére. Hihetetlen idegfeszültséget hozott magával ez a „chiliasmus”, valóságos hisztériás járvány ülte meg a lelkeket az utolsó napokban és percekben. Mindenki a feje fölött érezte a Halál kaszájának suhogását.

Ám amikor aztán ütött az 1000. esztendő Szilveszterének utolsó perce is, s az emberek mégis életben maradtak, akkor valami hihetetlen tombolásban tört ki az újratámadt életkedv. A halálfélelem a Halál ócsárlásába, kigúnyolásába csapott át: az emberek féktelen bosszúvágyat éreztek ezzel az őket csúnyán megtréfáló hatalmassággal szemben. Nevetségessé tenni, kiröhögni, letiporni és elégetni – legalább ennyi elégtételt követelt magának a szörnyen megkínzott emberiség a rémületes évtizedekért.

 

A jámbor pap látomása

Sokakban ugyan még tovább rezgett a chiliasmus félelme és víziós mágiája. Az 1001. esztendő januárjának estéjén – ezt Ordericus Vitalis írja le Historia Ecclesiastica című híres középkori művében– a lisieux-i egyházmegyében fekvő Bonavallis falu jámbor lelkiatyja, Gualchelmus, valamelyik éjjel egyik haldokló hívét ment el meglátogatni. Útban visszafelé csodálatos látomása támadt: siránkozó fantomoknak végtelen sora vonult el előtte, akik között az ámuló pap sok, nemrégiben elhunyt községbelijét ismerte fel. A pap elbeszélése szerint ez a félelmetes menet kétségtelenül a „Herlechin csapata” („família Herlechini”) volt.

A nyelvészek sokat törték a fejüket ezen a Herlechin szón, amíg végül aztán az egyik felfedezte, ugyancsak ilyen halottas gyászmenet élén, Dante „Poklának” XXI. és XXII. énekében, ahol is a halottak élén tíz démon lovagol, akik közül az egyiknek „Alichino” a neve. Ezen a nyomon haladva aztán Driesen 1904-ben hatalmas tanulmányt írt Der Ursprung des Harlekin címen, amelyben arra a furcsa megállapításra jutott, hogy az olasz komédia „arlecchinó”-ja (a francia „harlequin”) voltaképpen azonosa Dante és az Ordericus Vitalis halottvezető Herlechinjével. Rábukkant más középkori francia forrásokra is, ahol a „la Ma isnie de Hellequin” néven mesélnek Harlekin táboráról, amelynek gonosz szellemek és purgatóriumban szenvedő lelkek a résztvevői, akik bizonyos éjjeleken vad száguldással rohanásznak szerte, s közben pokoli zajt csapnak. Harlekin köpönyegje, amelybe a legenda szerint mindenki egyformán belefér, nem más, mint a halotti lepel. Harlekin süvegén két kis szarvacska van, amely nyíltan rávall az ő alvilági eredetére. Feje simára van borotválva, mint a halott koponyája, arcán barnás álarcot hord, fején fehér vagy fekete kis sipka, kezében pedig furcsa kormánypálca. Ez a pálca egy nem egészen végig kettéfűrészelt léc, amely, ha mozgatják, úgy zörög, mint amikor emberi csontokat veregetnek egymáshoz.

A Harlekinnek ez az egész figurája természetesen az antik Hermész pszichopomposz, vagyis az elhunytakat a túlvilágra kalauzoló Hermész isten mintájára készült. Nem felejtkeztek meg az antik istenségnek még a kormánypálcájáról sem, a caduceusról, amely szó tudvalevőleg a cado igéből ered, s az elesettek, a halottak vezérlő pálcáját jelenti. Tudjuk, hogy a keresztény egyház iparkodott az antik istenségek emlékezetét eltörölni, illetőleg keresztény fogalmakkal helyettesíteni: így került a pokol fejedelme a halottakat vezető Hermész helyébe, s így került a Mercur- vagy a Hermész-kalapon lévő két kis szárny helyébe a – két kis ördögszarv. S ha ezt tudjuk, akkor megértjük az Arlekin név rejtelmét is. Nem más az, mint a Höllen-König (óangolban a „Hellking”), amely a középkori franciában „hellequin”-né lett. A „Höllen-König” egy más változata azonban az alvilági szellemek, az elfek és erlek királyává tette meg Harlekint: így született meg Herder és Goethe híres Erlkönigje. Az olasz komédia s a farsangi menetet megnyitó Harlekin voltaképpen nem más, mint a halottakat vezető Erlkönig.

Hát ez így önmagában meglehetősen furcsán fest, az tagadhatatlan. Hogyan kerül össze a víg tréfacsináló Harlekin a halottakkal?

 

A lárva, a maszk és a dominó – a halottas menetet gúnyolja

Ezen a nyomon továbbindultam, és egészen meglepő eredményekre jutottam. Harlekin farsangi menetének tudvalevőleg egyik legjellemzőbb része az álarc, vagyis a lárva. A latin larva azonban nem egyéb, mint a lemuroknak képmása: a holtak szörny alakú feljáró lelkei. Ezeknek kiengesztelésére a rómaiak évente háromnapos ünnepet, az úgynevezett Feraliákat rendeztek februarius 21–23 között, amikor is minden síron áldoztak. Körmenetben vitték a „mascá”-kat, vagyis a szellemkísérteteknek merev, álarcszerű arcképét, amely a nevét onnan kapta, hogy a halottaknak gipszből készült arclenyomatát szintén „mascá”-nak nevezték. Azt csak mellékesen említem, hogy a szó „kísértet” jelentéséből fakadóan aztán „mascá”-nak nevezték a boszorkányt is, s utóbb ebből eredt a modern „mascotte” szócska, a kis boszorkány vagy amulett, amely az autóst vagy a repülőt megvédi a balesetek ellen.

Itt tehát elérkeztünk ennek a halottas ünnepségnek során egészen a „maszk”-ig, vagyis magyarosan a maskaráig, amely már nemcsak álarcot, hanem megfelelő ruhát is jelent. Ennek a maskarának pedig egyik fő alkotórésze a dominó. Tudjuk, hogy a középkorban fraternitások léteztek, amelyeknek az volt az egyetlen hivatásuk, hogy az elhunytakat a temetőbe kikísérjék s eltemessék. Ezeknek a fraternitásoknak a tagjai hosszú fekete kámzsát s ugyanilyen csuklyát is viseltek, amely egész fejüket beborította, s csak a szem részére hagyott két nyílást. A fraternitás tagjai a temetési menet egész ideje alatt halotti imákat mormoltak, amelyeknek csak a responsoriuma volt hangos: „Requiescat in Domino!” (Pihenjen az Úrban!) Ebből a Domino szóból eredt aztán a fekete kámzsának „domino” neve, s ez a dominó, tudjuk, fontos alkotórésze a farsangi menetnek.

Látjuk, hogy az egész farsangi cécó erősen Itália felé mutat, s így tovább kutattam, a commedia dell'arte bolond-hagyományai között. S a csodálatos az volt, hogy mindannyi eleme mind-mind a halottas menet kigúnyolását célozza. A halott mellől természetesen nem hiányozhat az orvos. Háromféle figurában is rátalálunk. Van egyszerűen „Il dottore” vagy „Donor Balanzone” (Bologna vidékén), vagy Pantalone néven találkozunk vele a furcsa farsangi menetben. „Dottore” nem szorul bővebb magyarázatra. Ha a Halált kigúnyolják, akkor nem maradhat el mellőle a Halál szorgalmas segítőtársa, a doktor. A „Balanzone” név a spanyol vándorköpenyegre, a sokrétű, bő redős „baland”-ra megy vissza, amelynek viszont igen regényes históriája van: az ófelnémet „Wallendaere” az ősapja, a „Wallender”, vagyis a „vándor”, a földi élet vándora rejlik mögötte. Közvetlenebb felvilágosítást kapunk a „Pantalone” figurájából. Szent Pantaleon tudvalevőleg Maximianus császár háziorvosa volt, aki vértanúságot szenvedett, s mint ilyen, bekerült a 14 segítőszent sorába, ahol is az orvosok védőszentjévé lett (Szent Lukács mellett). Pantalone (akinek az olasz komédiában viselt hosszú nadrágjáról nevezzük egyébként a mi pantallónkat is) tehát voltaképpen mint az orvosi rend szimbóluma került bele a halottas farsangi menetbe.

A temetésről természetesen nem hiányozhat a pap sem. De ezzel már csínján kellett bánni: nagyon el kellett rejteni. A milánóiaknak volt merszük, hogy bevezessék a „Meneghino” formájában. Ez a szó a „domenicchino” elferdítése, és a domokos rendi „barátocskát” jelenti, aki önfeláldozóan kísérte ki még a pestises halottakat is. Az olasz komédiában persze nem szerepelhetett papi ruhában, ezért csak a papot jelző s a nyakból a mellre lecsüngő, kétszárnyú kis fehér nyaksáv meg a fekete abbéruha emlékeztet a figura papi mivoltára.

A temetés fontos része a halálharang. Az olasz templomokban Úrfelmutatáskor megszólaló harangszó neve cenno, s az ugyanekkor megszólaló csengettyűszó: az előbbinek kisebbítése, cenello, amely sok apró csengettyű rázásából áll. Ebből a nápolyi komédia alkotta a polecenellát, a „sok csengőt rázó” bohóc figuráját, amely itt tehát a Seelenglöckleint helyettesíti. A német ezt a rázócsörgős muzsikát átvette katonai zenekara számára a „Tschinellenbaum” formájában. Amikor aztán a farsangi menet temetési mivolta már elfelejtődött, akkor a nápolyi s általában az olasz nép száján az etimológiai „Pulcinella” alakjává formálta át a szót, és holmi „kis tyúkot” vagy „fiatal pulykát” képzelt hozzá (a „pulcino” szóból), de az áruló csörgők így is rajta maradtak a polichinelle egész ruháján és a bolondot jelző csörgősapkáján.

A temetés nem lehet meg a szegény halott ember nélkül. Az olasz komédia erről is gondoskodott „Pedrolino” alakjában (Péterke). Mi ma jobban ismerjük francia változatának nevén, mint „Pierrot”-t. Pierrot a szegény magatehetetlen bús-bánatos ember. Most értjük csak meg, hogy Pierrot arca miért van mindig belisztezve: természetesen a halott fehér arcát kellett mutatnia. A halottét, aki azonban még mindig szerelmesen ragaszkodik a földi hívságokhoz, a föld salakjához, nem tud tőle megválni. Ezért kapja a komédiában hűtlen társául „Colombiné”-t. Ennek a figurának megértéséhez azonban kissé messzibb kell nyúlnunk. A rómaiak tudvalevőleg galambdúcszerű fülkébe temették halottaik megégett csontjait. A galamb latin nevéről ezt elnevezték columbariumnak. Ebből a szóból a középkori, 13. századi francia nyelv egy furcsa fogalmat alkotott: „columbin”-nek nevezték el ugyanis az ember hátrahagyott salakját, amelyre a modern francia nyelv már az étron szót használja. Ebből alkotta a farsangi halottasmenet „Colombine” figuráját: a rakás emberi szemetet, amelybe a halálra vált szegény ember, a Pierrot, szerencsétlenül és reménytelenül szerelmes! A halandó embernek ez a nevetséges ragaszkodása a földi semmiséghez, ez a groteszk játék adja a farsangi komédia egyik legmélyebb értelmű szimbólumát.

A tragikomédia e szimbolikus kifejlesztése vezette talán bele a farsangi temetési menet olasz változatába a Brighella, a Stenterello és a Tartaglia figuráit. A Brighella talán a briga, a Gond kicsinyítője; a Stenterello a stento, a haldoklás szimbóluma; a Tartaglia pedig talán a tartarosznak, az Alvilágnak megszemélyesített képviselője.

Még mindig nem tértünk azonban rá a furcsa farsangi temetés fő alakjára: Carneval hercegre. Nem szeretném itt mindazokat a népetimológiai és tudálékos magyarázatokat elismételni, amelyekkel ezt a nevet interpretálni próbálták. Volt olyan, aki egyszerűen „Carne vale!” (Isten veled, hús) szóval fordította, éspedig a közelgő nagyböjtre való tekintettel. Ugyanilyen, csak kissé tudálékosabb magyarázat volt az, amely holmi papi tilalmat olvasott ki belőle carne levamen formájában. A legtarkább magyarázatot azonban úgy a kézi lexikonok, mint bizonyos egyetemi előadások is szolgáltatják, amelyek a „carrus navalis” szóból, a „tengeri hajót ábrázoló díszkocsiból” eredeztetik a karnevál fogalmát, s ezzel a nizzai és más riviériai farsangokon ma divatozó díszkocsikat kívánják pár száz évvel visszadatálni.

 

Karnevál hercege, a hullamosó

Aki idáig elfogadhatónak tartja a farsangi menetnek mint a temetés paródiájának magyarázatát, nem fog azon csodálkozni, hogy a menet középpontjában a Halál földi helytartója, a sírásó áll. Karnevál hercege egyszerűen a hullamosó vagy temetőőr, szóval a sírásó. Neve pedig így származott. A rómaiaknál a hullaravatalozó helynek carnarium volt a neve, olaszul carnaio, németül Karner. A szolgának a neve pedig olaszul valetto, franciául valet. A Karnevál herceg eredeti neve tehát carnarvalet, vagyis a „hullaház szolgája” – a sírásó – volt. A mai nyelvből, úgy az olaszból, mint a franciából, hiányzik ez a fogalom, de megmaradt a középkori Párizs egyik ma is létező legrégibb épületének nevében: ez a Párizs város történeti emlékeit magában foglaló Musée Carnavalet; tulajdonosa valaha bizonyára a város sírásója lehetett.

Az olasz nyelv a farsang megülését így fejezi ki: „bruciare il Carnevale”, „elégetni Karnevál hercegét”. A gyászmenet végső célja tehát az, hogy a Halál földi helytartóját, a sírásót szimbolikusan elégessék. Mivel azonban ilyen felséges úrhoz saját személyében nyúlni mégsem illett, ezért helyette szalmabábot égettek el. A szalma olasz neve paglia, a szalmabáb régebbi neve pagliaccio. Ebből a szalmabábból aztán az olasz komédia külön figurát teremtett, a „pagliacciót” vagy bajazzót (pojáca), akinek szerepe átment a német nyelvbe, onnan pedig a magyarba is: ez a Strohmann, a szalmabáb, aki mást helyettesít, mint ahogy az olasz „pagliaccio” Carneval hercegét helyettesítette.

Végigkövettük Karnevál herceg farsangi menetét, s azt hiszem, ellentmondásra nemigen kell számítanom, ha azt az első pillantásra paradoxnak mondható tételt állítom fel, hogy a karneváli menet voltaképpen halottas menet, a Halál paródiája. De nem kell ezen csodálkoznunk, ha meggondoljuk, hogy Európa középkorában nemcsak az olaszok gúnyolták ki ilyen módon a halált, hanem a franciák és a németek is. Az előbbieknél született meg az ószövetségi Makkabeus testvérek táncának mintájára a „danse macabre”, az utóbbiaknál pedig a híres „Totentanz”-játékok, valamint képes- és szoborsorozatok. De amíg a német Totentanz főként a képzőművészetekre hatott termékenyítően, addig a sírásó elégetéséről szóló farsangi játék a commedia dell'arte révén voltaképpen az egész európai színművészet szülőjévé lett.

Az élet farsangja mögött ott muzsikál a Halál halála…

 

Adónisz feltámadása

Jó néhány húsvétja már, hogy Móra Ferenc a szegedi temető földje alatt várakozik az örök feltámadásra. Holott számomra és még sokunk számára meg sem halt soha – itt él velünk az írásban, a csöndes mosolygó hangja puha emlékében, életfilozófiájának halk derűjében.

S a magam külön számára meg pláne él, épp húsvét táján, amikor a kirakatokból ragyogva harsan ki a sok hímes piros tojás. Hozzájuk fűződik Mórának, a tudósnak legfontosabb életeredménye: az a hímes tojás, amelyet egy kiszombori őskori sírból ásott ki, s ezzel új utakat vágott az összehasonlító vallástudomány elébe. Ő maga, bár írásban csak kevés szóval számolt be erről a leletéről – egyszer Önigazolás gyanánt címen mesélte el egy alföldi magyarral való vasútközi beszélgetését erről a tojásról –, mégis teljesen tisztában volt annak rendkívüli jelentőségével. Több ízben is hosszan beszélgettünk róla, s ő tudva tudta, bár megírásához már nem futotta az életéből, hogy ezzel a sok ezer esztendős piros tojással, amely hetvenhárom töredékben került ki a föld alól, ősi titkok nyomába jutott. Misztériumok, az élet örökkévalóságában, a feltámadás reménységében való örök emberi bizakodások kapuja elé jutott.

Tudta, meg is írta, hogy ásatásokban gyakori a tyúktojás, főként szegényesebb asszonysírokban. Nálunk, palócföldön buggyan ki sokszor ilyen tojás az eltemetett fiatalasszonyok markában. Nyáry Albert báró annak idején szellemes következtetéssel meg is mondta, hogy nyilván a termékenység szimbóluma ez a tyúktojása női sírokban. Wormsban római kori sírban leltek hímes tojást. Délebbre is akadtak már ilyen tojásleletre: itáliai etruszk sírokban, sőt még Délosz szigetén is.

A kiszombori tojás azonban – amelyről úgy mellesleg mondjuk meg, hogy voltaképpen nem is piros, hanem barnás színű, és szépséges girlandokat karcolt bele az őskori művész – sok ezer évvel előzi meg a keresztény kultúrát, s ezzel a feltámadás hitének oly ősi gyökerei közé világít bele, amikre Móra leletéig gondolni sem mertünk.

Móra lelete néhány év óta húsvét tájt mindig itt kísért az íróasztalom előtt. Nem hagy nyugodni: egyszer már mégiscsak illenék ennek a húsvéti ünnepnek nyomába járni. Persze nem a magam lábán, amikor sokkalta hivatottabb tudósok már kitaposták előttem az utat. Mint például az a bizonyos Frazer nevű angol vallástörténész, akinek Az Aranyág című gyönyörű könyve egy életre szóló élménye annak, aki elolvassa. Avagy Róheim Géza, akinek a Magyar néphitről írott könyve súlyos vádirat azok ellen, akik ezt a világhírű kutatónkat elütötték munkásságának itthoni folytatásától. (Mert viszont az angol nyelvterületen példátlan sikereket érnek el a könyvei.)

 

A húsvéti szokások háromféle gyökere

Sok-sok ezer adatot gyűjtöttek ők is meg persze számtalan más folkloristák is össze a húsvét ünnepére vonatkozóan. S bár ők maguk nem foglalják egybe ennyire határozottan a véleményüket, én mégis azt látom, hogy a húsvét ünnepi ciklusa formájában három ősi gondolatvilág rekedt meg az emberiség fajemlékezetében. Az egyik az általános emberi tisztulásvágy, a másik a sémi búzaengesztelés eszmeköre, a harmadik pedig a szláv–germán férfivá avatás ünnepének emlékezete.

Ez a három eszmevilág került bele Európában a kereszténység csodás erejű amalgámüstjébe, s ott forrott ki azzá a himnikus, tömjénfüstös ünnepséggé, amely Nagyhét csütörtökjén kezdődik, s a húsvét utáni vasárnapon zárul be.

Kevés olyan ünnepe van az emberiségnek, amelyhez már eleve annyi téves eszme, néphit és népetimológia fűződnék, mint a csakugyan rejtelmekkel teli húsvéthoz. Kezdjük mindjárt a piros tojásokat tojó nyúllal, amelyről kiváló etnológusunk, Solymossy Sándor mutatta ki, hogy egyszerű nyelvi botlásból született meg. A botlást az egyébként annyira pontos németek követték el, amikor a fiatal, kövér madárnak, a Haselhuhnnak a nevét értették félre Haserlnek, nyulacskának, s azóta – minden természettudományos jobb meggyőződésük ellenére – nyúllal tojatják a piros tojást. A másik ilyen nyelvbotlás a bárány körül történt. Ezért már a régi, római keresztények a felelősek, akik a Mithra-kultuszból ismert Agni-Deust (a Tűzistent) értelmezték félre, s nevezték el Agnus Dei-nek (Isten Bárányának), s ezzel egyszerre belekeveredtek egy egészen más, sémi eredetű vallásos szokásba, amelyről majd még szólunk e sorokban. Baj van aztán magával a húsvét idegen nevével is. Németül hol Paschnak, hol Osternnek mondják. A Pasch természetesen a pészach (a zsidó húsvét) elnémetesítése, jóval a nürnbergi törvények keletkezése előtt. Csakhogy ezt a pészachot vagy passzachot minduntalan hol a passióból, hol a pászkából származtatják, holott egyikhez sincs semmi köze. A passzah átmenetet jelent, éspedig kétféle értelemben. Históriai jelentése szerint a zsidók „átmenete” Egyiptusból a Vörös-tengeren át; csillagászati jelentése szerint pedig a Nap átmenete a tavaszi napéjegyenen. S külön tévedések forrása még a germán eredetű Oster szó is. Ez az ősindogermán Ostarának, a tavasz istennőjének a neve, amelyet aztán a keresztény papok átvettek a keresztény húsvét ünnepére. Nem tévesztendő persze össze az Auster szóval, amely osztrigát jelent. Csakhogy mégis összetévesztették a derék térképrajzolók, akik az Austerninselt következetesen Osterinselnek írják, mire a mi kitűnő földrajztudósaink is Húsvét-szigeteknek fordítják az angol Osztriga-szigeteket.

Ha már a név körül ennyi félreértés és félremagyarázás adódik, elgondolható, hogy maga az ünnep s annak sok furcsa szokása és rituális szerszáma mennyi tévedésnek és balhitnek vált gyökerévé.

Ki tudná úgy hirtelenében megmondani, hogy mikor, miért került a katolikus vallás felszerelkedésébe a nagyheti kerepelő? Vagy miért „mossa éppen nagypénteken a holló a fiát”? Vagy mit jelent virágvasárnap a kisze-kihordás, vagyis egy szalmabábunak a vízbe hajigálása? Miért szerepel a húsvéti bárány vagy a tojása húsvét ünnepségén? Mit jelent a húsvéti tojással való ticcselés (a tojások összeütögetése)? Mit mond számunkra az Alföldön is ismert Emmauszba járás (húsvéti séta a szabadba, kocsmázással egybekötve)? Mi az a húsvét utáni vasárnapon dívó mátkálás és komálás, amely olyan régi divat, hogy már Diocletianus császárnak is rendeletben kellett megtiltania ezt a szokást? Mi a pilátusverés eredete és jelentősége? Miért öntözik a lányokat húsvét másodnapján? Honnan ered a nagyhéten a Szent Sír állításának, feltámadáskor pedig a Krisztus-szobor körülhordozásának a szokása? Miért tűzdelnek a Krisztust példázó vastag húsvéti gyertyába, Krisztus sebhelyeinek emlékezetére öt tömjénszemet?

Csupa-csupa rejtélyes szokás, ismeretlen értékű szimbólum, az ember fajemlékezetének legmélyeibe vezető ősemlék.

 

A húsvéti nagytakarítás

E nehezen értelmezhető rítusok egyik csoportja egészen határozottan az emberiség ősi tisztulásvágyának, a katarzisvágynak drámai megjelenítése. Az, amely tehát a zsidóságban is munkálkodik, amikor a bűnbánat napján a folyók széléhez zarándokolnak s abba beleimádkozzák a bűneiket, hogy a víz sodra vigye el azt visszahozhatatlanul. Vagy, ahogy egy másik sémi szokás szerint a törzs a maga összes bűneit egy fekete kecskebakra ruházza rá, s ezt a bűnbakot aztán kiverik a sivatagba. Ez lesz a megváltás, a bűntől való megtisztulás bárányává, amikor a perzsa hatások alatt az Agni-Deust Agnus Deinek értelmezik át. („Agnus Dei, qui topis peccata mundi”, „Isten báránya, aki elveszed a világ bűneit!”)

De ugyanez az általánosan emberi megváltás-mágia dolgozik abban a szokásban is, amikor a szalmabábut cipelik ki a folyóvízhez, s bedobják. Később persze oda fordul a magyarázat, hogy a „telet hordják ki”, mert mindig a tavaszi napéjegyenkor esedékes ez a szokás. S ha már benne vannak a lélek tisztogatásában, a ház tájékát is meg kell tisztogatni: tehát elkövetkezik a húsvéti nagytakarítás, a nagymosás. S ezzel a háztakarítással függ össze a varázslatok rontó erejétől való megtisztulás mágiája is. Minélfogva üsttel, kerepelővel minél nagyobb zajgást kell csapni, hogy a rossz szellemeket elkergessék a ház és az istenháza körül, s egyáltalán az egész falu tájáról; minélfogva húsvétkor szokták megtartani a zajgással egybekötött „határkerülőt”, zajongó szerszámok zenebonájától kísért processziót. S lévén, hogy a legősibb osztályharcoknak örökös alulmaradottja, Éva, ősidők óta minden bűnöknek örökös bűnbakja, s egyébként is természeténél fogva folyton tisztulásra szoruló teremtése a Nő, ennélfogva – s persze még egyéb okoknál fogva is, amelyek azonban itt kontaminálódnak, vagyis egyéb indítékokkal összekeverednek – a nagy tisztogatás alkalmával elsősorban a nőt kell megtisztogatni, vízbe tenni, vödörrel leönteni, vizes teknőbe dugni, vagy legalábbis rózsavizes flaskával meglocsolni.

Ez tehát a fura húsvéti szokásoknak ősforrása.

 

Adónisz – Adonáj

A másikat Frazer dolgozta ki páratlan éleslátással. Vallástörténeti kutatásai során rájött arra az érdekes tényre, hogy a föld alá szállás és feltámadás gondolata mindenütt a Földközi-tenger keleti partvidékén, a Levantéban és Egyiptusban jelentkezik különböző hősök alakjában. Ozirisz, Tammuz, Attisz és Adónisz a legfőbb hordozói ennek a feltámadás-mítosznak. Arra a – főként mai időkben sajátságosan hangzó – felfedezésre jutott, hogy az Adónisz-kultusz, amelyet a képzőművészetek révén hellén–római hagyatéknak szoktunk tekinteni, alapjában ugyancsak sémi eredetű rítus. Adónisz atyja – a legenda szerint – Főnix, görögösen Phoinix, vagyis a sémita föníciaiak totemállatja. Erre aztán elkezdte magát az Adónisz nevet elemezni, amiből kiderült, hogy ez a név a legtisztább sémi szó: ugyanaz az Adón (vagyis „Úr”) van benne, mint amely a héber többes számú Adonájban. Az Adónisz-kultusz őshazája a föníciai vidék, a Libanon környéke, ahol tavasszal a télen át képződött gleccserek elolvasztják a hegyek rőt agyagját, s ezért a tavaszi áradáskor mindig vérszínű víz ömlik alá a hegyek közül, úgy, hogy egy darabon még a tengert is megpirosítja. Adóniszt meggyilkolták! S ugyanekkor kivirágzik mindenütt a liláspiros, sebhely formájú anemone (a kökörcsin), Adónisz kedvenc virága, amelynek már arab neve is a kultuszra mutat, mert hiszen a „Namaan sebének” (a kedvenc sebének) nevezik az arabok és a szírusok. (Innen ered az „anemone” szó is.) Mivel pedig a legenda szerint Adónisz anyja Myrrh, a tömjén, ezért szerepel Adónisz ünnepén olyan erősen a tömjén is.

Az Adónisz-legenda további elemzése és az Atya-Fiú istenséggel azonosított Attisz-legendával való egybefüggése aztán oda vezette Frazert, hogy az Adónisz-ünnep mögött egy általános sémi tavaszünnepet fedezzen fel. Itt Adónisz, az Úr, akinek képét tudvalevőleg a „búzaszem viseli”, magát a búzát, illetve annak szellemét képviseli. Ezt az ember fél évre a föld alá temeti (a tavaszi vetéskor), s nehogy a búzaisten megharagudjék az élve eltemetésért, ezért már a vetés megkezdése előtt megjátsszák előtte egyrészt a feltámadás legendáját: úgy, abban a tudatban szálljon a föld alá a búzaisten, hogy onnan fel is fog támadni. Másrészt pedig engesztelésül emberáldozatot is hoztak neki, amelyet csak későbbi időben váltott fel az állatok feláldozása ezen a tavaszünnepen (húsvéti bárány, húsvéti sonka). S ha már megrekedt az emberek emlékezetében az emberáldozat, akkor keresnek hozzá emberi bűnbakot – a keleti legendák több ilyet neveznek meg –, a keresztény legendákban könnyen kínálkozott rá a Krisztust halálra ítélő Pilátus alakja. Minélfogva a keresztény néphit húsvétkor vesszővel, kötéllel veri a templom ajtaján (vagy szobrai között) kifaragott Pilátust, s mivelhogy a verés ragályos dolog, a gyerekek egykönnyen egymás ellen fordítják a már amúgy is meglendült vesszőt: faluhelyen egymást megszalajtva „verik Pilátust” végig a falu hosszán.

S e búzaisten tavaszi ünnepének misztikus szokásai hogyne származtak volna át arra a másik elő-ázsiai sémi héroszra, aki Bethlehemben, vagyis a „Kenyér házában” született?!

 

A Termékenység ősi szimbolikája

S végül a húsvéti szokások egy harmadik csoportja, amelyben határozottan a férfi- és női csoport különválása tűnik föl. Gyanút kelt már bizonyos tagadhatatlan szimbolika a nőknek férfiak által való meglocsolásában, aminek fejében a nő „hálából” hímes tojást, a termékenység szimbólumát nyújtja át az őt megöntöző férfinak. Ez a jelképes kettős aktus minden kétségen felül a termékenység tavaszi ünnepéül mutatja meg a húsvétot. Ámde elkövetkezik az Emmausz-járás; férfiak csoportosan kirándulnak mulatni, vagyis kivonulnak a „férfiavatásnak” orgiákkal megült szertartásához, amely keresztény időkben az újszövetségi emmauszi séta nevét vette fel, s egyszerű kocsmabeli ivássá enyhült. De még jelentősebb ennél a „mátkálás” és a „komálás” szokása. Az egyik a leányoknál, a másik a férfiaknál. A húsvéti szentelt holmik közül az egyik lány egy tálnyit elküld olyan lánytársának, akivel az elmúlt év során összeharagudott, vagy pedig általában olyannak, akivel tartósabb barátságot kívánna kötni. Ha a megtisztelt elfogadja a mátkatálat, akkor ez a testvériség egy évre vagy sok esetben egy egész életre kötelez: az ilyenformán összemátkálódott lányok vérben testvéreknek tekintik, segítik, védik egymást. Ugyanilyen, csak még komolyabb következményekkel járó, mert vérszerződésszerű kötelezettségeket előíró szokás a férfiak között a komálás, az ősi Geheimbund, a férfiak titkos szövetkezésének maradványa, amely délszláv vidékeken gyakran a vérbosszúnak nemzedékekre terjedő öldökléseit is felidézte.

Nemzeti Múzeumunkban évtizedekkel ezelőtt egész sor, valószínűleg szláv eredetű ezüsttálat fedeztem fel. Eulogia- vagy szlávosan osztolaszka-tálaknak neveztem el őket. Ezek a húsvéti szeretetküldemények tartói voltak, s egyik nagy csoportjuknak az a közös jellemvonása, hogy középütt forgatható fejű ezüstkecske (vagy szarvas) van beléjük erősítve. Itt nyilván belejátszik a húsvéti bűnbaknak, másrészt a termékenységnek, a férfiasságnak motívuma.

S mindezeken a rítusokon, mágikus tárgyakon, babonás beidegzettségeken felül ott van maga a piros tojás, amelyet ha sírba tesznek, ezzel nyilván hiszik és vallják, hogy úgy, amint a tojás kemény, látszólag élettelen héja mögött ott van az új élet minden lehetősége és reménysége, a vérvörös életcsíra, úgy a föld kemény kérge mögé rejtőzött halott számára is ott van az eljövendő piros vérű életnek örök bizakodása, a halhatatlanság szent és vigasztaló reménysége.

Adónisz-Adonáj évről évre meghalhat, de minden tavasszal újra ébred, nincs örök halál, csak örök feltámadás.

S hogy Móra Ferenc ennek az eszmének évezredes, ősemberi jelképét, mágikusan erősítő szimbólumát éppen a magyar Alföld szívében lelte fel, ennek talán ma még inkább, mint ezeréves történetünkben bármikor, időtlen, sorsszerű, chiliasztikus jelentése van.

 

Az »eltanácsolt« krampusz

Nálunk a Mikulás-napok szegényebbek lettek egy színnel: a krampusz eltűnt a kirakatokból és a gyerekek ablakából. Nem tudom, ki honnan indította el ezt a krampuszellenes mozgalmat, csak annyit tudok róla, kétféle indokkal harcoltak a szegény, nyelvöltögető, szilvává aszalódott ördög ellen. Az egyik indok vallási természetű volt, s nyilván az lehetett a jeligéje, hogy „ne fessük a falra az ördögöt!”, mert hátha csakugyan megjelenik. A másik indok a sovinizmus kelléktárából eredt, s azt hirdette, hogy már csak azért se játsszunk tovább krampuszt, mert ez a szörnyeteg idegen eredetű, nem fajmagyar származású figura.

Az első indokhoz nem akarok hozzászólni. Nem szeretnék ugyanis olyasfajta hibába esni, mint úgy 1910 táján az egyik fővárosi elemi iskola tantestülete, amelyben egy „szabadgondolkozó” tanító és a hitoktató parázs vitát kezdtek afelől, van-e ördög. A vita két pártra tépte az egész tiszteletre méltó tantestületet, s végül is az igazgató nem talált más kivezető utat, mint hogy leszavaztassa a gondjaira bízott tanítóságot. A szavazás eredménye az volt, hogy a tantestület egy szavazattöbbséggel úgy döntött, hogy van ördög!

A vallás terére már csak azért sem akarnám ezt a krampusz körüli vitát követni, mert ebben a kérdésben maguk a keresztény egyházak sincsenek önmagukkal egészen tisztában. Krisztusnak is megjelent a Sátán, meg Luthernek is, viszont vannak keresztény felekezetek, amelyek kereken megtagadják a Sátán létét, mondván, hogy annak elfogadása egészen lehetetlen dualizmusra vezetne, s alapjában rendítené meg a keresztény szabad akaratba meg az Úristen mindenhatóságába vetett hitet… Szóval ebbe a dologba jobb bele nem szólni, legalábbis addig nem, amíg az illetékesek egymás között végérvényesen nem tisztázták ezt a fontos és aktuális kérdést.

 

Az ördögöt a »kilógó lólábáról« lehet felismerni

Ahhoz ellenben lenne egy szavunk, hogy a szegény krampuszt mint nemzetellenes tényezőt tagadták ki a jégvirágos ablakokból.

Hát mi tűrés-tagadás, a krampusz, mint már a neve is mutatja, csakugyan idegen fajzat. Eredetileg Krumm-Fuss, vagy Klump-Fuss volt a neve, s ezzel céloztak az ördög sántikáló és kilógó lólábára. Szóval hát mi a németből vettük át őkelmét, mégpedig nyilván a misztériumjátékokból, ahol az ördögöt bizonyára előszeretettel holmi sánta ember szatirikus alakítóművészetére bízták. A középkori templom oldalához épített misztériumszínpad három, különböző magasságú pódiumból állott: a legfelsőn jelentek meg az Úristen meg az angyalok; a középsőn játszottak azok, akik emberi szerepet mímeltek; s legalul, egészen közel a nézőközönséghez ágált a Sátán sánta képviselője: ott mókázott, megkacagtatta tréfáival és gúnyos közbeszólásaival a tömeget, a kitűnő pszichológiával dolgozó papok rajta keresztül vezették le a nép elégedetlenségét a humor posványába […]

Szóval hát a krampusz – szégyen ide, szégyen oda – csakugyan az ördög német származású megtestesülése. De vajon a derék öreg, fehér szakállú Mikulás színtiszta magyar-e?

Hát minden inkább, csak nem magyar. Először is eredetére nézve kis-ázsiai görög volt, az orosz egyház tette meg legfőbb védőszentjévé. Vagyis muszka volt, s ha a krampuszkérdés nem 1936-ban, hanem mondjuk, 1870 körül vetődik föl nálunk, amikoriban ugyancsak paprikás hangulat uralkodott a magyarokon a muszka ellen, aki 49-ben segített Ferenc Józsefnek hazánkat leverni, akkor bizonyára most alighanem szegény Mikulást akolbólítanák ki faji eredetére való tekintettel.

Vele azonban egyéb bonyodalmak történtek. Holttestét 1087-ben Krisztus után az olaszországi Bariba vitték, s ettől fogva az olasz papság kapta fel a kultuszát, mégpedig egészen furcsa okokból. Az itáliai katolicizmusban ekkortájt igen érdekes tisztulási folyamat jelentkezett, éspedig a szociális erkölcs jegyében. Az assisi barát, Szent Ferenc volt ennek a lelki és társadalmi mozgalomnak a vezetője, ő fedezte fel újra a kereszténységnek Krisztus kora óta immár kissé feledésbe merült ősi programját: a szegények védelmét. Van olyan egyháztörténész, aki azt állítja, hogy a Ferenc-rend megalapítója mentette meg a katolikus Egyházat a pusztulástól: az ő agitációja révén fordult a tömegek érdeklődése újra az Egyház felé, amely az ő révén lett ismét a tömegek vágyainak szószólójává. Szent Ferenc egész élete csakugyan a középkor felfogása szerint való szocializmus kifejezése.

 

A germán Wotan-Isten mint muszka szent

Szent Ferenc követői, az alapítójuktól rájuk testált szegénygondozás kötelessége értelmében, kutatva kerestek az Egyház legendáiban minden olyan motívumot, amely a középkori szegény nép vigasztalását szolgálhatta. Így bukkantak rá Szent Miklós püspök legendájára is. Amely szerint ugyanis volt egy szegény család s annak három lánya, akik oly szegények voltak, hogy már a testüket akarták áruba bocsátani, hogy az erkölcstelenségük árán szerzett pénzből juttathassanak kenyeret elöregedett apjuknak-anyjuknak. (A legenda, amint láthatjuk, igazán nincs minden költőiség híjával. Akármelyik mai költő is pennájára vehetné!) S most következik aztán a tipikus középkori happy end. Miklós püspök meghallja, hogy a három szegény lány minő istentelen tervet forgat agyában; ezért éjnek idején elsétál ablakuk alatt, pénzt dob számukra a szobába, s ezzel hozományhoz és tisztes, erkölcsös házassághoz juttatja őket, lévén, hogy a tisztes, erkölcsös házasságnak már akkoriban is a hozomány és nem a szívbeli szerelem volt a rugója és ismérve.

Szóval, hát innen ered az a mikulási szokás, hogy az erkölcstelenség útjára induló fiatal gyermekeket éjjel az ablakba rakott ajándékokkal tartják vissza a romlástól. Itáliából azonban nem egészen egyszerű úton jutott hozzánk ennek a derék, szociális érzésű püspöknek a kultusza! A katolikus hittérítők, akik Németország katolizálására vállalkoztak, azt vették észre, hogy rendkívül nehezen tudnak az ősi germán Wotan-kultusszal megbirkózni, amely mélyen beleette magát a németség lelkébe.

Az öreg, fehér szakállas germán atyaisten fogalmát nehezen tudták frissen szerzett híveikből kiirtani. Ezért hát a katolicizmus régi gyakorlata szerint (amelyet különben az antik rómaiaktól örököltek, akik szintén úgy semlegesítették a pogány isteneket, hogy elvitték őket Rómába, a Capitoliumra, elfogadták a régi bálványokat római istenségekül, csak éppen átmázolták őket rómaiakká) Wotan-Istent beleadaptálták az Egyház szentjei közé. Kikerestek számára egy ugyancsak nagy, ősz szakállú szentet, s a két figurát összeboronálták. S mivel Wotannak főként két olyan jellemvonása volt, amely mély benyomást keltett a németekben: az, hogy jutalmaz és hogy büntet, ezért Szent Miklós-Wotant is kétféle attribútummal tisztelték meg – az egyik az, hogy puttonyt hord a hátán, s ebből cukrot és ajándékot hoz a jó gyermekeknek; s a másik az, hogy a rossz gyermekek számára virgácsot és láncot hoz, s berakja őket a puttonyába, hogy elvigye a pokolba.

A mítoszfejlődés örök törvénye szerint itt aztán hasadás következett be a Szent Miklós kettős figurájában: belátták, mégsem illő dolog, hogy a szent püspök legyen a Sátán udvari szállítója, s ezért állították melléje a lólábú krampuszt, mint Knecht Rupprechtet. Hogy ő is az ősgermán főistenség leszármazottja, azt többek között az is bizonyítja, hogy Németország egyes helyein, például Mecklenburgban, még ma is Wode néven hívják a derék Krampuszt.

Szóval, hát ha a szegény krampuszt hazafias felbuzdulásból germán eredete miatt tessékelték ki, akkor bizony ugyanazon a jogcímen mindjárt a Mikulást is kiakolbólíthatták volna: van ő is annyira Wotan-ivadék, mint a Sátán fia.

 

A karácsonyfa is német eredetű

A baj csak az, hogy ha ilyen nacionalista meggondolásoknak adunk teret a gyerek játékai terén, akkor bizony alig marad számunkra valamicske kis vigasztalás ezekben a szomorú időkben. Mert akkor mindjárt elkezdhetjük a karácsonyfával, amelynek – alig fogják elhinni – alig száztíz éves múltja van nálunk. Podmaniczky Frigyes, a híres „kockás báró”, az egykori Szabadelvű Párt elnöke, emlékirataiban leírja egészen pontosan, hogy egyik nagynénikéje, egy osztrák hölgy volt az, aki 1825-ben először állított Magyarországon karácsonyfát. Ausztriába pedig szintén eléggé későn és ugyancsak német földről került a karácsonyfa divatja: a legrégibb feljegyzésünk Strassburg vidékéről, 1605-ből való; ez arról értesít, hogy Krisztus születése ünnepére ilyen fát állítottak dióval, aranyfüsttel, papírrózsákkal és cukrokkal. Gyertyát meg éppen csak a tizennyolcadik század közepén kezdtek a karácsonyfára tűzdelni.

Persze, ez a karácsonyfa-állítás is a német misztériumjáték maradványa. A könyvnyomtatás felfedezése előtt ugyanis, amikor csak a gazdag emberek és az Egyházak juthattak egy-egy kézírásos Bibliához, a szegények számára úgy közvetítették a Szentírást, hogy részben a templom falára pingálták fel az úgynevezett „Biblia pauperum”-ot (a szegények Bibliáját), részben pedig a templom melletti színpadon lejátszották a Szentírásnak egyes dramatizálható jeleneteit. Így került a sor a Paradicsomkertnek és a bűnbeesésnek népszerű jelenetére is, ahol persze szükség volt a „tudás fájára”, amelyről az a bizonyos veszedelmes alma lógott le. Ez az almával díszített fa volt az őse a karácsonyfának, és azért választottak fenyőt, mivel német területen Krisztus születésének ünnepe körül más zöldellő fa, mint fenyő, nem volt.

 

A pojácák nemzetközi családja

Vagyis hát német eredet címén akár mindjárt a karácsonyfát is eltanácsolhatnók. És így vagyunk sorra a gyermekeink legkedvesebb játékaival is. Tegyük fel, a pojácával, amelynek késői olasz neve bajazzo, régebbi talián elnevezése pedig pagliacco volt, vagyis „szalmabábu”: az a szalmacsutakból kötözött, tarka ruhájú bábu, amely eredetileg a zsarnok telet ábrázolta, s ezt aztán tavasz eljöttével elégették vagy vízbe hajigálták. Mivel pedig a tavasz közeledte egybeesett a farsang végével, idővel úgy magyarázták, hogy a farsangkirályt égetik el, vagy dobják vízbe a szalmabábuval a böjti idő elkövetkeztének tiszteletére.

Igen, de a böjt végével újra feltámadt a bábu; a hosszan éhező, korgó gyomrok alig várták, hogy újra jogaikba ültethessék a szalmabábut, amely csakugyan ismét feltámad, úgy tavasz elején, május elseje körül, amikor felzsendül a rét, s virágba szökken a bokor. Csakhogy most már más nevet kap, mégpedig olyat, amely minden népnél a kedvenc ételével függ össze. Így támadt fel a németeknél a Hans Wurst (Kolbász János), a franciáknál a Jean Potage (Leves Jancsi), az angoloknál John Pudding (Tészta János), a magyaroknál pedig a kitűnő Paprika Jancsi, amely persze szintén nem lehet valamely ősi magyar hérosz, miután paprikát egyáltalán csak 1580 táján kezdenek nálunk termelni.

Szóval faji származás alapján a közkedvelt Paprika Jancsit – jó magyar neve ellenére is – szintén ki kellene utasítanunk. Hasonlóképpen járnánk a karácsonyi könyvasztal állandó kedves vendégével, Háry Jánossal is, aki eredetileg persze az antik Plautus Miles gloriosus (A hetvenkedő katona) című komédiájára megy vissza, Garay Jánosnak 1843-ban megjelent Obsitos-a – a Háry Jánosról készült vígeposz – azonban valószínűleg Münchhausen Jeromos báró 1780-ban megjelent Vademecumából vagy annak valamelyik német feldolgozásából vette a közvetlen ösztönzést. S ha már a meséknél tartunk, idegen eredet címén ki kellene tiltanunk legszebb gyermekmeséinket, a görög-hellenisztikus eredetű Hófehérkétől kezdve az összes Grimm- és Andersen-féle mesékig.

A játékok közül is egész csomó kerülne átok alá; mondjuk például a vesszőparipa, amely félig ugyan az antik pegazus-ló emlékét viseli magán, hozzánk azonban egészen bizonyosan a germán boszorkányvilág eljátékosodott attribútumaként került, lévén hogy a középkori boszorkányok használtak ilyen seprűnyelet (amelynek seprője a lófejet utánozta), amikor a tavasz végével, a „boszorkányszombaton” (eredetileg valószínűleg nagyszombat éjszakáján) fellovagoltak a Blocksbergre – nálunk a Gellért-hegy német neve –, hogy „elseperjék a havat”.

Általában a tavaszi feltámadás, a Húsvét ünnepe természetesen szintén telve van ilyen ősi germán és másfajta babonákkal, s bizony az idegen eredet címén a gyermekek egyik legkedvesebb játékszerét, a kereplőt is el kellene pusztítanunk, mert hiszen ez a hangszer eredetileg arra szolgált, hogy a Nagyhéten, amikor Krisztus halott, s így a gonosz szellemek, mialatt ő az Alvilágot járja, a nyitva hagyott ajtón kiszabadulnak a pokolból, s feljönnek erre a világra – ezeket a gonosz szellemeket a kereplő hangjával elhessegethessük. A katolikus Egyház persze ezt a pogány szokást is átformálta, s a Nagyhéten azért szólnak harangok helyett a kereplők, mert „a harangok ilyenkor elmennek Rómába”, igazában azonban a Krisztus sírba szállásával felszabadult gonosz szellemeket kergetik el a kereplővel…

 

A magyar gyerek csak sírni tudott!

Ha jól felmérjük, bizony alig marad játék vagy szokás, amelyet valamely keményebb kötésű nacionalizmus ki ne irthatna idegen eredet címén. Mert bizony a nálunk annyira népszerű bethlehemjárás is – pásztorostól, háromkirályostól – idegen származék. Csak ami benne úgynevezett „regös” elem, az, amiben egy elnyomott nép gyermekeinek ősi bánata zokog fel:

 

Ne sírj, ne sírj, Szent István királyunk!
Mi sem vagyunk ördögök, hanem te szolgáid.
Haj, regö, rajta…

 

Itt bizony arról van szó, hogy a szent életű első magyar király a fajidegen kereszténység kedvéért tűzzel-vassal kiirtotta a régi magyar sámán-regösöket, akik a pusztulásuk ellen ezzel a síró szóval tiltakoznak, mondván, hogy azért, merthogy ők nem keresztények, azért még nem ördögök, attól ugyan még lehetnek a királyúrnak hűséges alattvalói.

Hát így változnak az idők…

 

Hogyan lett a harácsból és a török tízből – karácsony

Jézus megszületésének ünnepét ma a keresztény kultúrák körében általában karácsony napján ülik meg, mégpedig megközelítőleg a téli napforduló dátumán, december 24–25-én.

A keresztény Egyház azonban nem mindig ezen a napon emlékezett meg a Megváltó világra jöttéről. Eredetileg január 6-án, Vízkereszt napján, vagyis Jézus megkereszteltetésének (újjászületésének) hagyomány szerint való évfordulóján tartották ezt az ünnepet, mert az őskeresztényekre nézve fontosabb volt a lélekben, mintsem a testben való megszületés. Csak amikor a kereszténységnek sikerült egyik legnagyobb belső ellenségét, az arianizmust leküzdenie – amely tudvalevőleg Jézus ember volta körül fejtett ki eretnek tanokat –, akkor engedhette meg magának az Egyház, hogy a Jézus emberi mivoltát, földi asszonytól való születését kihangsúlyozó december 25-i ünnepet tegye általánossá. Ez az ünnep ugyanis pontosan kilenc hónapra esik Mária fogantatásának március 25-i ünnepétől.

Róma tehát 18 évvel Arius halála után, 354-ben – a konstantinápolyi keleti egyház pedig még később, 378-ban fogadta el december 25-ét Jézus születése emléknapjául. Hogy azonban éppen december 25-ét választotta ki az Egyház emléknapul, annak az előbb említett kilenc hónapos anyaságon kívül más fontos oka is volt. December 25-én ünnepelte ugyanis az antik világ a téli napfordulókor újjászülető Napisten ünnepét, mert hiszen az eddig a napig folyton rövidülő nappalok az addig halódott Nap újjászületését, diadalát jelentették; ez volt a Sol invictus, a legyőzhetetlen Nap, vagyis Mithras isten napja, akinek vallása, jól tudjuk, a kereszténység legelső századaiban erősen versenyzett a Krisztus vallásával.

 

A Napisten átértékelése

Hogy a keresztény vallás csakugyan a pogány Napisten ünnepe helyébe helyezte tudatosan Jézus születésének emléknapját, arra van néhány klasszikus bizonyságunk. Egy szíriai kora keresztény író határozottan említi, hogy miután a Krisztus-hívők is szívesen részt vettek a pogányok Napisten-ünnepein, a dionüsziákon, azért szentelte meg az Egyház ezt a napot a kereszténység megalapítójának emlékezetével. Úgy látszik azonban, egyes keresztények tovább is Dionüszosz Isten ünnepét ülhették meg karácsony napján, mert Szent Ágoston keményen inti híveit, hogy „ne a Napot ünnepeljétek ezen a napon, hanem Azt, aki a Napot teremtette”. S még Nagy Leo pápa is kénytelen volt 450 körül ördögi praktikának bélyegezni azt a hiedelmet, mintha a keresztények karácsonykor az új Nap megszületését ünnepelnék meg. Évszázadokig tartott, amíg Dionüszosz, vagyis Diony-zósz (az újra éledő Zeusz) emléke elhalványult, de még akkor is megmaradt a dionüsziák ünnepének sok részlete: a misztériumjátékok (amelyek helyébe aztán az Egyház a karácsonyi pásztorjátékot tette: ebből eredtek az újabb kori misztériumjátékok) s a vigadozó dionüszikus körmenetek, amelyeknek emléke a magyar regösöknél, a szláv koledálóknál, az olasz befana-ünnepjáróknál s a germán Julklapp falujáróinál maradt meg.

Látjuk tehát, hogy a karácsonyi ünnepkör december 25-től január 6-ig terjed (sőt bizonyos vonatkozásban már a december 6-i Mikulás-nap is beletartozik), s magában foglalja karácsony éjjelét, az újévi ajándékozónapot és a Vízkeresztet. Maga a karácsonyünnep két napot ölel fel: december 25-ét és 26-át. Ezt a két napot a leghatározottabban az angol nyelv választja külön. Az első napot Christmas-Day-nek, a másodikat Boxing-Day-nek hívja. Az első szó eredete világos. Voltaképpen így hangzik: Christ-Mass, ahol a második szó a mise angol fordítása. A karácsonyi mise tudvalevőleg a katolikus liturgiának egészen egyedülálló rítusa, hiszen ezen a napon a pap három misét mond egymásba fonódva (Jézus testi, lelki és feltámadási újjászületésének emlékezetére). Már aztán furcsább a Boxing-Day értelme. Box angolul skatulyát jelent: az adott esetben az ajándékokat tartalmazó skatulyát. Az angolok ugyanis ezen a napon intézik el azt a szokást, amelyet mi részben karácsony estéjén, részben pedig újévkor szoktunk elvégezni: hozzátartozóink megajándékozását, valamint a házmesternek, lámpagyújtogatónak, levélhordónak, kéményseprőnek szánt juttatásokat, szóval a „B. U. É. K.” körül lejátszódó zsebbeli operációt.

 

Karácsony = koldulónap

Ez az ajándékozási divat a görög dionüsziák római utódainak, a szaturnáliáknak abból a szokásából eredt, hogy ezen a napon a rabszolgák tömegesen vonultak fel gazdáikhoz s azok barátaihoz, boldog újévet („Calendae”) kívántak, s ennek fejében ajándékokat kaptak. Ez a calendae-kívánás, „Kalendálás” megmaradt a Balkán szláv népeinél, s a mi falvaink is átvették „koledálás”, vagyis „koldulás” néven. Volt azonban ennek az ünnepkörnek egy másik jelentősége is. Ugyanis ekkor vált évről évre esedékessé a papi tized, latin névvel a „decima”, azaz magyarosan a „dézsma” lefizetése. Amikor a török rokonságú magyar úri réteg – hogy török rokonságú volt, azt sok minden egyében kívül a török tulajdonnevek is bizonyítják Árpádtól és Szultántól egészen Tonuzobáig – Magyarországot meghódította, az itt talált szlávoknál ez a papi tized már általános szokás lehetett. Hiszen Szent István és Szent László törvényeiben bőven esik róla szó. A török nyelvben viszont a keresztények adóját „karadzs”-nak (magyarosan „harács”-nak) nevezik, a „tíz” neve pedig törökül „on”. Vagyis a keresztény jobbágyok által az év végi ünnepkör táján fizetendő adó neve: „adótized”, törökösen „karadzs-on” volt, amely szó aztán rajtaragadt magán az ünnepen is: a „karácsony”-on. Ilyen keresztényadó emléke él több helynevünkben is, például a Sopron megyei Haracsonban, vagy különböző Karácson, Karácsond helységekben (a keresztények ugyanis földekben is leróhatták ezt a gyauradót).

 

Hogyan lesz a Vízkeresztből – boszorkány

Az olaszoknál azonban a Befana szó egészen más jelentést vett fel. Boszorkányt értenek rajta, aki Vízkereszt éjjelén végigrohan az utcákon, s bár eredetileg rontást vitt magával mindenfelé, később a mi Mikulásunkkal azonos szerepet vállalt: a jó gyerekeknek ajándékot, a rosszaknak virgácsot hoz. Ez a befana-boszorkány azonban természetesen a kereszténységtől nagyon is elütő, egészen másfajta eszmevilág szülötte! Egybefügg azzal az általános európai hiedelemmel, hogy a téli napfordulót, december 25-ét megelőző és követő hetekben, amikor a napfény haldoklik, s nincs ereje, felszabadulnak a síri lelkek, a gonosz szellemek, s boszorkányok formájában kínozzák meg az emberiséget. Ezeket a gonosz szellemeket hangos ordítozással, lángoló rőzsékkel, meggyújtott fenyőgyanta szagával, bottal-seprűvel s általában víg mulatozással kell elűzni. A Napot segíteni kell abban, hogy újra erőre kapjon, s ezért tüzes kerekeket görgetnek hegyen-völgyön át.

Ez az alapjában halotti kultusz a germán népek Jul-ünnepében gyökerezik. A jul szó „vidámságot” jelent, s így azokat a mókákat fogták egy név alá, amelyeket a halottak gonosz szellemeinek elűzésére műveltek. Magának az ünnepnek Julklapp a neve, ahol is a klapp szó a klopfennel (kopogással) egyértelmű, mert az állati maskarába öltözött alakok sorra bekopogtatnak az egyes házakba, ahol úgy, mint a magyar regösök, a szláv koledálók vagy az európai kéményseprők, adományokat gyűjtenek, karácsonyi vagy újévi ajándékokat „harácsolnak” össze, de ennek fejében égő anyaggal borított fakereket görgetnek, vagy rongybábuvá álcázott boszorkányseprűt égetnek el. Szóval elűzik a gonosz szellemeket. E szelleműzés miatt aztán a kereszténnyé lett germánság már nem „Julklappot” ünnepel, hanem Weihnachtot, „szentelt éjszakát”, amikor a szenteléssel űzik el a halottak háborgó lelkeit.

A frankok, mint eredetileg germán törzs, szintén jult ünnepeltek, mégpedig az „új jult”, a téli napéjegyenkor újjászülető vidámságot, s elnevezték neojulnak, amiből a karácsony francia neve, a noël eredt. Meg kell azonban jegyeznem, hogy olyan nyelvészek, akik keresztény liturgikus szempontokból keresik a szavak magyarázatát, a noël szót a latin notalisból („születésnap”) származtatják.

Ennek az egyetlenegy ünnepnek, a karácsonynak kultúrtörténeti múltjáról persze köteteket lehetne írni; ehelyütt csak a legkiütközőbb vonásaiban ismertethettük ezt az érdekes vallástörténeti problémát, amely azonban így is bőséggel igazolja, mennyire át- meg áthatották egymást az európai népek: nincs az a fajpolitikus, aki ezekben az összeszövődött kultúrkörökben rendet tudna vágni.




Kezdőlap Előre