d. A hónapok–idők egyenértéke

Az „ünneptelen félév” (benne az Újzsenge és a Reformáció ünnepével) hamupipőke szemléletének a megváltoztatása végett nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ebben az időben a külső adottságok (a nyári nagy melegek, a vakációk és a szabadságok stb.) miatt is kétszeres figyelmet kell fordítani az Ige mindenkori azonosságára és hirdetésének állandó munkálására, a lelki táplálkozás elengedhetetlenségére, az imádkozás mindennapi lehetőségére és szükségére, az Ige hallgatásának és tanulásának (bibliaolvasás, imaórák, templomi ünnepélyek, bibliaórák stb.) mindennapiságára, a szeretetszolgálat gyakorlására (elesettek támogatása, betegek látogatása, sírók vigasztalása stb.),. a magán- és a közösségi élet hívségére, s általában mind arra, ami Krisztus földi testének: az Anyaszentegyháznak a létéhez éppúgy hozzátartozik, mint a testhez a szív dobogása, a lélegzés és az eledelekkel való élés. Alapjában véve annak sem volna akadálya, hogy bármely presbitérium urvacsoraosztási ünnepet állítson be a nyár közepén (pl. augusztus 6–án, mely több helyen a béke vasárnapjának számít), vagy egyéb ünnepi alkalomról gondoskodjék a helyi viszonyoknak megfelelően. A keresztyén élet végeredményében az élet Urának való állandó engedelmesség, a megváltás elfogadása és a háládatosság gyümölcstermése által.

Hála Istennek, hogy vannak templomaink és imaházaink, amelyekben az atyafiúi közösséget az ünneptelen félévben is ápolhatjuk. Ahol pedig ezek hiányoznak (a szórványok sokaságában), ott az őskeresztyén példa szerinti magánhajlékok változnak „egyenértékű” templomokká. Nem lehet igazi keresztyén egyház, melyben az Ige útja és hatalma az ünnepnapok és a „szent helyek” függvényévé válik, vagy ahol az egyébként kibeszélhetetlenül drága „ősi templomok” önmagukban nagyobb értéket képviselnek, mint az imaházak és a családi hajlékok.

Ugyancsak az Anyaszentegyház Urának legyen hála, hogy az ünneptelen félévben is szólnak a hívogató harangok, amelyek a közösségi élet nélkülözhetetlenségére figyelmeztetnek. Mennyivel előnyösebb helyzetben vagyunk („az ünneptelen” időben is), mint a régiek, akik harangok hiányában „fát vagy vasat vertenek, zörgettenek magas helyeken, és azzal tettek hírt, hogy templomba kell menni”. Eközben jó tudni, hogy „a déli harangszót… Tamás esztergomi érsek az 1309. esztendőben rendelte… Azután pedig 1456-ban Kalistus pápa, hogy… akik a harangszót hallják, könyörögjenek a török ellen, kik akkor Nádor–Fejér–Várát vítták, s oltalmazta Hunyadi János”. Minket nem a török veszedelem fenyeget napjainkban, hanem sok más természetű nyomorúság, idők és helyek szerint kisebbek vagy nagyobbak. Ennélfogva a harangozásra is másképp figyelünk. A harangok célja az, hogy a feltámadás által örökre győző Krisztushoz hívogassanak, s eszközül szolgáljanak a „hétköznapok Ura” iránti engedelmesség ébresztésében. Hadd legyünk a halott harangok élő hangja által is hűségesebb bizonyságtevői a tegnap és ma és örökké ugyanazon Jézus Krisztusnak, az idők Urának mindenhol, mindenkor és valamennyien. A maga helyén ki-ki bizonyságtevő ehet; tehát nemcsak a lelkipásztorok és a presbiterek, nemcsak az egyházi tanítók és az elöljárók, hanem valóban mindenki, aki a Heidelbergi Kátéval együtt vallja: „Akár élek, akár halok, nem önmagamé, hanem az én hűséges Megváltómnak: Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki az ő vérével minden bűnömért tökétetésen megfizetett,… s szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezután őnéki éljek”. Éppen ezért az ő „egyházának élő tagja vagyok és mindörökké az is maradok”, hétköznapokon és ünnepeken, az ünnepes és az „ünneptelen” félévben egyaránt.




Hátra Kezdőlap Előre