---

BEKÖSZÖNTŐ

---

A 2001. esztendő „sokarcú” év volt: jelentette egy új évtized, egy új évszázad és egy új évezred kezdetét. Az ilyen különleges dátumok nagy várakozást ébresztenek a „földi halandóban”: hoz-e valami különlegest, történik-e velünk valami szokatlan, rendhagyó.

A levéltáros „földhöz ragadt” ember, reálisan és viszonylag objektíven szemléli a világ eseményeit, hiszen neki több évszázados távlata van, a múlt évszázadai karnyújtásnyira vannak tőle. S mi a jövő? A múlt ismétlése különböző variánsokkal. Persze, azért egy új évezred beköszönte mindenképpen nagy esemény. Elhagyjuk azt az évszázadot, amelyben megalakult a Hadtörténelmi Levéltár, az az intézmény, amely az itt dolgozók nagy részének szívügye. És a Levéltár sorsa meghatározó tényező számukra.

Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, múltunkra, azt kell mondanunk, hogy nem panaszkodhatunk. Volt részünk jóban is, rosszban is, átéltünk több „rendszerváltást”, túléltünk sok politikai széljárást. Az ezredfordulót úgy léptük át, hogy a 82 éves közgyűjtemény ismert és elismert. A Levéltár erőssége csak abban lehet, hogy ragaszkodik szakmai alapjaihoz, és magas színvonalon műveli hivatását.

Ehhez persze feltételek kellenek, személyi és technikai feltételek, bizonyos színvonalon. Napjainkban jó esélyünk van arra, hogy az elődeink által lerakott alapokon reményeink szerint tudunk dolgozni, hitvallásunk szerint, amely – 1997 óta ismét életre keltve – minden bizonnyal ismerősen cseng kedves Olvasóinknak:

„Múlt nélkül nincs jövő”!

dr. Szijj Jolán

---

A HADTÖRTÉNELMI LEVÉLTÁR KOLLEKTÍVÁJA

---

DR. SZIJJ JOLÁN főtanácsos főlevéltáros, a Levéltár igazgatója.

Szakterülete: az első világháború iratanyaga, csapatanyagok, az időszak alakulatai és parancsnokságai, a polgári demokratikus forradalom és a Magyar Tanácsköztársaság katonai iratai.

DR. LENKEFI FERENC tanácsos főlevéltáros (igazgatóhelyettes), a történelemtudomány kandidátusa.

Munkaterülete: cs. kir. magyarországi főhadparancsnokság, cs. és kir. 4. hadtestparancsnokság, XVIII–XIX. századi csapatanyagok, Judicium Delegatum Militare, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hadműveleti iratai, neoabszolutizmus kori katonai bíróságok, törvényszékek, periratok, rendőri nyilvántartási lapok, katonai parancsnokságok, emigrációra vonatkozó iratok, 1848-as honvédegyletek és menházak, kisebb fondok a Családok, személyek, gyűjtemények fondcsoportjából.

FARKAS GYÖNGYI tanácsos főlevéltáros.

Munkaterülete: török és kuruc kori iratok, családi gyűjtemények (Personalia), nemesi testőrség, nemesi felkelés, kórházak, bíróságok, katonai tanintézetek 1945-ig, ellenállási gyűjtemény, mikrofilmtári anyag, röplapgyűjtemény, Tanulmánygyűjtemény I.

KISS GÁBOR főlevéltáros

Munkaterülete: az első világháború iratanyaga, csapatanyagok, az időszak alakulatai és parancsnokságai, kitüntetési javaslatok, a polgári demokratikus forradalom és a Magyar Tanácsköztársaság iratai. Mozgófilmtári és videotári anyag.

SZÁMVÉBER NORBERT főlevéltáros

Munkaterülete: Honvédelmi Minisztérium 1867–1945, Honvéd Főparancsnokság, Vezérkari Főnökség, csapatanyagok, az időszak alakulatai és parancsnokságai, valamint kitüntetési javaslatok és anyakönyvi lapok, haditechnikai gyűjtemény, tervtári anyag.

EHRENBERGER RÓBERT levéltáros

Munkaterülete: az 1945 utáni demokratikus honvédség, illetve a Magyar Néphadsereg iratanyaga

PÉTERI ATTILA levéltáros

Munkaterülete: az 1945 utáni demokratikus honvédség, illetve a Magyar Néphadsereg iratanyaga

DR. KISS ELEK részfoglalkozású munkatárs

Munkaterülete: államközi levéltári együttműködéssel kapcsolatos koordináció. A mikrofilmezésre kijelölt iratanyagok előkészítése, jegyzékek készítése. A bírósági megkeresésekkel kapcsolatos ügyintézés.

SOLYMOSI JÓZSEF kutatótermi felügyelő

ARAPOVICS MIKLÓS időszaki levéltáros munkatárs (2001. augusztustól decemberig)

GELLAI ZSUZSANNA előadó

A levéltári titkárság közhivatali teendőinek ellátása.

KIS TÓTH MARIANNA számítógépes szakember, létszám feletti főelőadó (2001 nyaráig)

HORDÓSY LÁSZLÓ főmunkatárs levéltári restaurátor

LACZOVICS ERIKA munkatárs levéltári kezelő

SEIDNER KATALIN levéltári kezelő (2001 nyaráig)

SCHVÉDER MIHÁLY létszám feletti levéltári kezelő sorállományban (2001 nyaráig)

TULIPÁNNÉ FÜGEDI ERIKA levéltári kezelő

ZS. MOLNÁRNÉ KOVÁCS MÁRIA részfoglalkozású számítógépes adatrögzítő

---

SZÁMVETÉS A 2001. ÉVRŐL

---

A Hadtörténelmi Levéltár célja az őrizetében lévő irategyüttesek rendezése és segédletekkel történő ellátása során az, hogy iratanyaga döntő része középszinten rendezett legyen. Jelenleg a cs. és kir. 4. hadtest, továbbá az I. világháború fondjai vannak alapszintű rendben, tehát ezek középszintű rendezése tart folyamatosan évek óta – és ez a munka folytatódik a további években is. Emellett folyamatos a kontrollrendezés a középszinten lévő anyagoknál, nevezetesen a m. kir. szegedi katonai törvényszék, a Horthy kori miniszteriális és csapatanyag, továbbá a Magyar Néphadsereg iratképzőinek tekintetében.

A rendezésre kerülő fondokhoz áttekintő raktári jegyzék készül, de szükséges a Levéltárba került és a Központi Irattár, valamint az egyéb honvédségi iratképzők által kötelezően leadott iratanyag jegyzékekkel történő ellátása is.

Speciális feladatként jelentkezett az őrzésünkben lévő mozgófilmanyag rendezése, számítógépes nyilvántartásának megvalósítása és kutathatóságának biztosítása a Néphadsereg Híradókkal (1972–1985) és a videotárral együtt. A számba vett állomány jelenleg 16 987 tekercs.

A klasszikus iratsegédletek számítógépre vitele folyamatos, és a pénzügyi-pályázati lehetőségek függvényében ezeket folyamatosan megjelentetjük nyomtatásban, így a kutatók, érdeklődők széles köréhez jutnak el. Az elkövetkező években a levéltári segédletekre és a korábban megjelent Fond- és állagjegyzékre alapozva szeretnénk elkészíteni egy levéltári adatbázist, amely lényegesen megkönnyítené a kutatók munkáját.

Ebben az évben összesen 1299 doboznyi iratanyag különböző szintű rendezésére került sor.

A levéltári gyűjtemény gyarapítása három forrásból – a honvédség fondképzőinek a TÜSZ előírásai szerint történő kötelező iratleadása, ajándékozás, vásárlás – történik.

A mikrofilmállomány biztonsági másodpéldányainak végleges elhelyezésére sor került egy külső helyszínen, és a növekmény szakszerű tárolására a speciális szekrények pályázati úton történő beszerzése is folyamatban van.

A rendezéssel párhuzamosan folyik a Horthy kori Honvédelmi Minisztérium iratainak dobozolása, valamint a többi rendezett iratanyag dobozainak egységes címkézése.

Az év folyamán saját erőből és pályázati úton a restaurálás biztatóan haladt előre. Az Országos Levéltár műhelyében 1 db General Commando segédkönyv megmentése vált lehetővé, több fontos és sérült irat megmentésén túl.

Saját restaurátor-műhelyünkben folytatódott az MN bíróságok segédkönyveinek felújítása, kötése, esetenként restaurálása. A legnagyobb kutatói használatnak kitett bírósági segédkönyvekről, szükség szerint iratokról fénymásolatok is készülnek.

A kutatószolgálat zavartalan ellátásának feltételei fenntartónk technikai fejlesztéseinek (kutatóterem berendezése) köszönhetően javultak, de a létszámhiány megfeszített munkát követel. A kutatások előzetes bejelentkezés és előjegyzés alapján történő folyamatos és az eddig megszokott szinten történő működtetése komoly erőfeszítést igényel a munkatársaktól, és bizonyos feladat-átcsoportosításra kényszerítette a Levéltárat. Napi átlagban 12 kutató fordul meg nálunk.

A közművelődési tevékenység keretében Levéltárunkra főként időszaki kiállítások megrendezésében hárultak feladatok. Továbbra is gyakori vendégeink az Eötvös Lóránd Tudományegyetem levéltár szakosai és a felsőfokú katonai tanintézmények hallgatói.

Első ízben került sor – az Európai Örökség Napja keretében – 2001 szeptemberében levéltárunk nagyközönség előtti bemutatkozására.

A Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok sorozatunk 2001-ben megjelent köteteinek bemutatására november 12-én került sor az Írók Boltjában nagy érdeklődést kiváltó önálló kiállítás és rendezvény, illetve november 21–22-én az országos levéltári kiadványozási konferencia keretében a budapesti Bara Hotelben.

A közhivatali tevékenység változatlanul jelentős elfoglaltságot jelent a referensek és az ügyintézők számára, bár a kárpótlással és az igazolásokkal kapcsolatos megkeresések száma csökken.

Noha az egyéni publikációs ambíciók nem csökkentek, ez a tevékenység a pályázati lehetőségek és a saját források kihasználásával továbbra is inkább az intézményes kiadványkészítés formájában realizálódik. Kiadói-nyomdai kapcsolatunk (Petit Real és Paktum) és főleg az NKA Levéltári Kollégiuma pályázati segítségével jelentek meg következő kiadványaink a Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok sorozatban, amelynek sorozatszerkesztője dr. Szijj Jolán.

1. Ad acta – A Hadtörténelmi Levéltár évkönyve, 2000. Szerkesztette dr. Lenkefi Ferenc (Petit Real Könyvkiadó, Bp., 2001, 122 o.)

2. Az Osztrák–Magyar Monarchia hadereje I. Az osztrák–magyar haderő első világháború alatti magasabb parancsnokságai. Szerkesztette, a bevezetőket és az annotációkat írta dr. Szijj Jolán, km. Kiss Gábor (Petit Real Könyvkiadó, Bp., 2001, 160 o.)

3. Armis et litteris. A pécsi m. kir. Zrínyi Miklós Honvéd Gyalogsági Hadapródiskola történetéből, 1898–1944. Írta és összeállította dr. Gál Attila, km. Farkas Gyöngyi (Petit Real Könyvkiadó, Bp., 2001, 147 o.)

4. A béketábor magyar hadserege. A magyar demokratikus hadsereg és a Magyar Néphadsereg Hadtörténelmi Levéltárban őrzött katonai irataiból, 1945–1957. Szerkesztette Ehrenberger Róbert (Petit Real Könyvkiadó, Bp., 2001, 282 o.)

5. Számvéber Norbert: Konrad 3 – Páncéloscsata Budapestért, 1945. (Paktum Nyomdaipari Társaság, Bp., 2001, 528 o.)

6. Kovács Zoltán András – Számvéber Norbert: A Waffen-SS Magyarországon. (Paktum Nyomdaipari Társaság, Bp., 2001, 540 o.)

7. Bencze László: Uralkodók, főrangúak, katonák. Lektorálta dr. Lenkefi Ferenc. (Paktum Nyomdaipari Társaság, Bp., 2001, 216 o.)

S egy újabb „kiadvány”: az elmúlt esztendő végén is elkészült – immár második ízben – a levéltár forrásanyagának felhasználásával a Hadtörténelmi Levéltár falinaptára, ezúttal katonai újságokból válogattunk. (Paktum Nyomdaipari Társaság, Bp., 2001.)

A tudományos kutatómunka keretében dr. Lenkefi Ferenc folyamatosan dolgozta fel a budai General Commando 1800. évi anyagát a francia hadifoglyok magyarországi internálásával kapcsolatban, a második koalíciós háború idején. Ugyanő a 2002-ben, dr. Ács Tibor szerkesztésében megjelenő Bolyai emlékkönyv feldolgozói munkáit végezte. Farkas Gyöngyi A magyar királyi honvéd hadbíróságok szervezete és ítélkezési gyakorlata témában öntötte végső formába PhD disszertációját. Számvéber Norbert folytatta kutatásait a magyarországi II. világháborús harci cselekményekre (különös tekintettel a Debrecen, Budapest és Székesfehérvár környéki páncéloscsatákra) vonatkozóan a Levéltár állagaiban. 2001. júliusi freiburgi kutatásai során a Német Szövetségi Katonai Levéltárban végzett feltáró munkát a magyarországi (budapesti) II. világháborús harcokkal kapcsolatosan. Kiss Gábor folytatta megkezdett kutatásait A m. kir. honvédség egészségügye a dualizmus korában c. munkájához. Ehrenberger Róbert a Magyar Néphadseregre vonatkozó 1945 és 1957 közötti időszakot felölelő forráskiadvány anyaggyűjtési és szerkesztői munkáit végezte.

A tudományos konferenciák sorában Ehrenberger Róbert a 2001. április 17. és 22. között Bukarestben megrendezett hadtörténész konferencián vett részt.

A budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon 2001. április 28-án öt fő képviselte a Levéltárat.

A Magyar Levéltárosok Egyesületének vándorgyűlésén (Esztergom, május 23–25.) 4 fő vett részt.

Farkas Gyöngyi részt vett a Hadtörténészek Nemzetközi Bizottsága athéni kongresszusán a Katonai Levéltári Szekció ülésén (2001. augusztus).

Az Osztrák Hadilevéltár bicentenáriumi konferenciáján dr. Szijj Jolán és Farkas Gyöngyi képviselték a Levéltárat (Bécs, október 17.).

A 2001. november 21–22-én Budapesten a Magyar Levéltárosok Egyesülete által megrendezett országos levéltári kiadvány-szerkesztési és kiadványokat bemutató konferencián 6 fő vett részt. (A találkozón a részt vevő levéltáros kollégák (kb. 130 fő) titkosan szavaztak arról, mely levéltár kiállítási standja és könyvei a legszebbek. Ezen a szavazáson a legtöbben – 42 fő – a Hadtörténelmi Levéltár kiadványaira szavaztak.)

Tanulmányi képzés, illetve továbbképzés tekintetében Kiss Gábor és Számvéber Norbert befejezték PhD-tanulmányaikat a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen. Farkas Gyöngyi befejezte PhD-tanulmányait az ELTE-n.

Gellai Zsuzsanna, Hordósy László és Laczovics Erika alapfokú angol nyelvtanfolyamot kezdett el a HIM szervezésében. Farkas Gyöngyi középfokon a ZMNE-n, Kiss Gábor alapfokon magánúton tanulja az angol nyelvet. Kiss Gábor emellett háromhónapos intenzív német nyelvtanfolyamon vett részt a ZMNE szervezésében.

Laczovics Erika folytatta az MLE szervezésében megindított segédlevéltárosi tanfolyamot, és szakmai gyakorlaton vett részt Esztergomban június 19. és 30. között. Hordósy László alapfokú számítógépes tanfolyamon vett részt.

Hazai levéltári kapcsolataink ápolásának legfontosabb színtere a Magyar Levéltárosok Egyesülete, emellett esetenkénti munkakapcsolatunk van különféle honi levéltárakkal.

A bécsi Kriegsarchivval a Levéltári Kirendeltség útján legélőbb külhoni kapcsolatunk, de a román és a szlovák testvérlevéltárakkal is állandó összeköttetésben állunk. A freiburgi Militärarchivval rendszeresen cseréljük kiadványainkat, és biztató stádiumban van a Budapest ostromára vonatkozó kétnyelvű forráskiadvány közös kiadása. Márciusban vendégünk volt Kehrig ezredes úr, a Militärarchiv igazgatója, akivel e közös feladatról is tárgyaltunk. A Román Katonai Levéltárral ez évben sem tudtuk aláírni a kétoldalú megállapodást – részükről hiányzik az elöljáró jóváhagyása –, erről Nicolescu ezredes, a Pitesti Levéltár parancsnoka adott tájékoztatást.

Az Egyesült Államok vonatkozásában a Pentagonnal, a Kongresszusi Könyvtárral, a Holocaust Múzeummal, valamint a PIMS különböző történeti és levéltári munkacsoportjaival rendszeres, elsősorban informatív kapcsolatunk van. A Holocaust Múzeum levéltárosa júliusban járt nálunk, amikor az általuk alkalmazott külső kutatóval folytatandó kutatás részleteit beszéltük meg. Természetesen e feladat elvégzésében a Levéltár is érdekelt, tehát az igazgató figyelemmel kíséri a munka menetét. A washingtoni Kongresszusi Könyvtárnak köszönhetően kiadványainkkal és mikrofilmjeinkkel fent vagyunk az internetes világhálón. E témáról is tárgyaltunk K. E. Nyírády úrral, az Európai Szekció munkatársával szeptemberi budapesti látogatása alkalmával.

Magyarországon az Országos Széchényi Könyvtár MEK Osztályával alakult ki nagyon jó kapcsolatunk, amelynek eredményeképpen kiadványaink közül jó néhány teljes terjedelmében felkerült a Magyar Elektronikus Könyvtárba.

A honvédségi és szakmai sajtóban rendszeresen jelennek meg híradások, recenziók, beszámolók a Levéltár tevékenységéről, kiadványainkról.

A munkaterven kívüli feladatok sorában megemlítendő, hogy a kötelező leadáson túl több forrásból táplálkozó (ajándékozás, vétel) iratgyarapodás nem tervezhető előre, s a tárgyévben is számos tanulmány, személyianyag-hagyaték került a Levéltár őrizetébe, az ezzel járó rendezési, feldolgozási, elhelyezési többletmunkával együtt. A szükséges személyi és technikai feltételek megteremtése lehetővé tette, hogy folytassuk a Magyar Néphadsereg történetére vonatkozó szóbeli forrásanyag (visszaemlékezések – „Oral History”) gyűjtését. Módszeres és széles körű előkészítéssel tavasszal és ősszel összesen 11 alkalommal kerekasztal-beszélgetést szerveztünk az MN vezetői (miniszter, vezérkari főnök, államtitkárok, főcsoportfőnökök stb.) részvételével. A beszélgetések írásos anyagát is elkészítjük és letétként helyezzük el. A közművelődési tevékenység terén is jelentkeztek előre nem tervezett feladatok. Ilyen volt bekapcsolódásunk az Európai Örökség Napja rendezvényeibe, amelyen az érdeklődés messze felülmúlta várakozásunkat, kb. 120 fő látogató volt kíváncsi Levéltárunkra.

Az állományvédelem területén fontos feladatot oldottunk meg: a biztonsági mikrofilmek megfelelő elhelyezését. A 2000-ben elhelyezett anyag ez évi ellenőrzését összekötöttük az 1988-tól még a Központi Irattárban maradt biztonsági filmek elszállításával és elhelyezésével. (A feladat részben közös a Központi Irattárral.) A további növekmény tárolásához pályázati úton szándékozunk beszerezni speciális szekrényeket.

A 2001. évi tevékenység értékeléseként elmondható, hogy a rendezési munkák előrehaladásával és a rendezett iratanyag segédletekkel történő folyamatos ellátásával, noha továbbra is szükség van feladat-átcsoportosításokra, a levéltárakkal szemben támasztott alapvető követelményeknek – a megőrzésnek és a kutathatóvá tételnek – igyekszünk megfelelni. Szakmai, de presztízsszempontból is jelentős előrelépést jelentenek új kiadványaink. Szakmai munkánkat a NKÖM által jóváhagyott munkaterv és szempontok alapján a Levéltári Vezető Szakfelügyelő által kijelölt szakfelügyelő – dr. Bán Péter, a Heves Megyei Levéltár igazgatója – folyamatosan figyelemmel kíséri. Ez évben a pályázati forrásfelhasználást, az adatszolgáltatás rendjét ellenőrizte, továbbá a kutatószolgálati tevékenységről kért tájékoztatást. Jelentése egyértelműen pozitív volt, a kutatószolgálat működését példaértékűnek ítélte.

Hatásosnak bizonyult a levéltári könyvkötő-restaurátornak kimondottan a levéltári iratvédelemre, állagmegóvásra és restaurálásra állítása, tehát az egyéni és külső megrendelések visszaszorításával több könyvészeti anyag megmentése vált lehetővé. Igyekszünk a sajnos egyre szűkebben csordogáló pályázati támogatásokat is kihasználni.

A kutatószolgálat működése megfelelőnek mondható, zavaró tényező azonban a helyszűke, s bár a kikért iratanyag a minimális kezelői létszám mellett, ha erőltetett tempóban is, de rendelkezésre bocsátható lenne, 3-4 nap várakozási idő szükséges. A kutatóterem berendezése a fejlesztéseknek köszönhetően megfelel az igényeknek. 2002-ben remélhetőleg helyiségbővítésre is lehetőség nyílik. Érzékelhető, de nem elégséges javulást jelent a kutatószolgálat alkalmazotti kapacitásának feszített, esetenként helyettesítésekkel történő maximális kihasználása, ami lehetetlenné teszi a nyitvatartási idő bővítését. A technikai felszerelés – 2 mikrofilmolvasó, 1 fénymásoló, a mikrofilm-visszamásoló, kötéskímélő fénymásológép és szkenner – másrészről jelentős mértékben javítja a szolgálat minőségét. A kutatótermi szabályzat bevált, segíti az iratvédelmet és a zökkenőmentes adminisztrációt.

Közhivatali kötelezettségeink ellátása zökkenőmentes, csakúgy, mint az ügyfélforgalom lebonyolítása. Igen fontos momentum a jövő évben remélhetőleg bővülő számítógépes lehetőségek kihasználása mind az ügyviteli, mind az állagmegóvási, mind a publikációs tevékenység terén. Az Open House program járulékos eredményeként lehetővé vált a PIMS (Partnership for Peace Information Management System) program számítógépes hálózatába való bekapcsolódás.

A személyi feltételek a korábbi leépítések nyomán előállt létszámhiánynak „köszönhetően” messze állnak az ideálistól, de szigorú tervezéssel egyelőre képesek vagyunk megfelelni az elvárásoknak. A levéltáros helyek elvesztése mellett komoly „érvágás” a levéltári informatikus hiánya. Ma már a számítógép felhasználása a levéltári munkában alapkövetelmény, és szakember nélkül elképzelhetetlen hatékony felhasználása. Az időszaki kisegítők alkalmazása nem oldja meg a problémát, hiszen egyrészt a levéltári területen hónapokig tart a „betanulás”, másrészt minőségi dolgozót szerződéses alkalmazásra nemigen találunk.

További technikai fejlesztési törekvéseink saját erőből nem valósíthatóak meg, a pályázati próbálkozások rengeteg energiát emésztenek fel. Tovább élnek raktári és számítógépes kapacitásgondjaink, amelyek fenntartónk költségvetési forrásbővítésével remélhetőleg megoldhatóak lesznek. A raktárhiány miatt törvényi kötelezettségeinknek csak jelentős mértékű anyag-átcsoportosítással, anyagátrakással tudunk eleget tenni, ami rengeteg pluszmunkát jelent munkatársainknak. A pályázati források felhasználása terén a bürokrácia és az adminisztrációs lekötöttség miatt nehéz jelentős előrehaladást elérni.

A Hadtörténelmi Levéltár a 2001-es évet összességében kiválóan teljesítette, s az összekovácsolódott kollektíva a korábbi intézményi vezetés máig ható megszorító intézkedésein túllépve, ismét kezd magára találni. Reméljük, hogy nehézségeinket enyhítik a megindult pozitív humánpolitikai és gazdasági jellegű intézkedések.

A raktárbővítés problémája évek óta fennáll. (A legkézenfekvőbb megoldás az ún. török istálló tetőterének beépítése lenne, a lehetőségek felmérése folyamatban van.) A számítógépes hozzáférhetőség minden azt igénylő kolléga számára alapkövetelmény, csakúgy, mint az Internet használata.

Bízunk a Levéltár teljesítményét értékelő és elismerő új intézményi vezetésben, és reméljük, 2002-ben megvalósulnak a szükséges fejlesztések. A Hadtörténelmi Levéltár munkatársi kollektívája szakmailag és emberileg is kifejezetten jó, teljesítménye pedig külföldi és hazai szakmai körök által is elismert. A Levéltáron belüli kommunikáció az egyéni megbeszéléseken túl természetesen szabályozott formát is nyert a negyedévenként rendszeresen, emellett szükség szerint összehívott osztályértekezleteken.

Feldolgozómunka (rendezés és segédletkészítés)

---

a.) Cs. és kir. 4. hadtest 1910. évi anyagának középszintű rendezése, 107 csomóból 102 iratdoboz kialakítása, az áttekintő raktári jegyzék bővítése (dr. Lenkefi Ferenc).

b.) A m. kir szegedi katonai törvényszék 22 doboznyi és a Hadtörténeti Múzeum 4 doboznyi iratainak rendezése. Személyi fondok rendezése, jegyzékelése – 11 doboz (Farkas Gyöngyi).

c.) A m. kir. nemesi testőrség iratanyagának mikrofilmezésre előkészítése – 36 doboz (Farkas Gyöngyi).

d.) A m. kir. 75–80. gyalogdandárok 86 doboznyi iratanyagának középszintű rendezése (Kiss Gábor).

e.) A Horthy kori m. kir. honvéd állomásparancsnokságok és pályaudvar-parancsnokságok, nyilvántartó alosztályok, utazásellenőrző állomások és vámőrsök iratanyagának kontrollrendezése és jegyzékelése összesen 42 doboz terjedelemben (Számvéber Norbert).

f.) Az MN 1975–1977. évi iratanyagának kontrollrendezése, valamint jegyzékelése, a mikrofilmlapok számainak rögzítésével együtt – 412 doboz. Az 1945–1967K (MNVK 2. Csoportfőnökség) iratainak rendezése – 325 doboz (Péteri Attila és Ehrenberger Róbert).

g.) A M. kir. Honvédelmi Minisztérium anyagának rendezése – 1927. éviből 23 doboz (Seidner Katalin), 1927–1928-ból 40 doboz (Füszfás Balázs).

h.) Nemzetgyűlési naplók, minisztertanácsi jegyzőkönyvi kivonatok, Fegyverszüneti Bizottság iratai, SZEB-iratok rendezése – 62 doboz, a Józsa-féle anyag rendezésre előkészítése – 172 doboz. Határmegállapító Bizottságok iratai, felülvizsgálati iratok – 52 doboz (Schvéder Mihály).

i.) A tábori lelkészet iratállományának és jegyzőkönyveinek kontrollrendezése – 18 doboz. Az MN 1974–1977. évi számítógépes jegyzékeinek szerkesztése és javítása, dobozcímkék készítése (Arapovics Miklós).

j.) Az MN jegyzékeinek számítógépes beírása és rögzítése – 1863 oldal (Zs. Molnár Mária).

k.) Az MN fond- és állagjegyzék javítása, bővítése, törzsszámok megadása (Ehrenberger Róbert és Péteri Attila).

l.) Az MN Híradók 1972 és 1985 közötti időszakának számítógépes feldolgozása (Kiss Gábor).

Állománygyarapítás és állományvédelem

---

a.) A tárgyévben kötelező iratanyag-leadásból 34 iratfolyóméter volt a gyarapodás, tanulmányok, visszaemlékezések, személyi anyagok ajándékozása és vásárlás útján mintegy 3 iratfolyóméterrel bővült állományunk. A videotár 70 kazettával gyarapodott.

b.) A kir. m. nemesi testőrség 36 doboznyi iratanyagának mikrofilmezésre előkészítése és rögzítése történt meg mintegy 8000 felvételen. A munkát dr. Kiss Elek koordinálta.

c.) A preventív állagmegóvás keretei között tovább folyt az iratanyag rendezés közbeni dobozolása, címkézése.

d.) Megnyugtató elhelyezést sikerült szereznünk biztonsági mikrofilmjeinknek.

e.) A restaurálásra pályázati úton nyert 300 000 Ft egy General Commando segédkönyv rendbehozatalát tette lehetővé, több tucat irat megmentésén túl. Jelentős segítséget nyújt a Nemzeti Kulturális Alap Levéltári Kollégiuma által folyósított 200 000 Ft, amelyből savmentes dobozokat vásároltunk, 700 000 Ft-ot kaptunk mikrofilmolvasó vásárlására, s ugyancsak 700 000 Ft-ot két General Commando segédkönyv restaurálására. Az állagmegóvás kiegészítő munkáit jelentette az egyedi tékák, palliumok, címkék készítése, ragasztása, a megrongálódott könyvek kötése, a sérült dobozok cseréje.

f.) Az MN bíróságok segédkönyveinek felújítása, javítása – 62 db könyv (Hordósy László).

Kutató- és ügyfélszolgálat

---

a.) A levéltári kutatóba 28 külföldi és 419 magyar kutató számára adtunk ki engedélyt, összesen 447-et. A kutatási esetek száma 1571, a kérőlapok száma 1393 db volt. Összesen 18 057 fénymásolat és 1229 mikrofilm visszanagyítás készült.

b.) A mozgófilmtár 15 kutatót fogadott.

c.) Bírósági iratkölcsönzésre 78 esetben, nem bírósági iratkölcsönzésre 21 ízben került sor. Ugyanekkor 96 kikölcsönzött bírósági és 16 más jellegű iratot vettünk vissza.

d.) 790 ügyirat érkezett be, a kimenő levelek száma 660. Személyesen mintegy 300 fő keresett fel bennünket.

e.) A nem iktatott és nem dokumentált kutató-, illetve ügyfélszolgálat kategóriájába tartoznak a levéltári referensekhez irányított személyes, többnyire felvilágosításra irányuló megkeresések, amelyek száma meghaladja az 500-at.

---

A HADTÖRTÉNELMI LEVÉLTÁR FŐ FELADATAI A 2002. ÉVRE

---

A levéltári gyűjtemények gyarapítása, őrzése, feldolgozása a Levéltár legalapvetőbb tevékenysége. Ennek folyamatos, színvonalas ellátása, illetve ehhez a megfelelő személyi és technikai feltételek biztosítása kiemelt feladatunk. Különleges kihívás a teljes körű vagyonfelmérés előkészítése és végrehajtása, különös tekintettel a levéltári gyűjteményekre.

A Hadtörténelmi Levéltár tervei között – egyéb kiadványok mellett – kiemelten szerepel a Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok sorozatban a Fond- és állagjegyzék 2. bővített, javított kiadása. Más, a tárgyévben megjelenő kiadványokkal együtt éves könyvbemutatót is szervezünk. Továbbra is kiemelt feladat egy számítógépes szoftver kifejlesztése külsős szakember segítségével. A program lehetővé tenné a Levéltár őrizetében lévő iratokról készült jegyzékek adatbázis jellegű feldolgozását, amely nagyban megkönnyítené a nyilvántartást és a kutatást. Tovább szélesítjük hazai és nemzetközi kapcsolatainkat, elsődlegesen a környező országok katonai levéltáraival és a különböző nemzetközi szakmai szervezetekben, munkacsoportokban; szorgalmazzuk kétoldalú egyezmények megkötését.

A rendezési munkák keretében fontos teendő a cs. kir. magyarországi főhadparancsnokság utólag előkerült vagy technikai okokból félretett iratainak azonosítása, illetve besorolása. A neoabszolutizmus kori hadbíróságok és rendőri nyilvántartási lapok átrendezése savmentes dobozokba az állagvédelem szempontjából lényeges. Az I. világháborús gyűjteményből a m. kir. 80–84. és 123., 132. gyalogdandárok iratainak középszintű rendezése és a Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum 1918 és 1987 közötti iratanyaga középszintű rendezése kezdődik el. Kezdetét veszi a Horthy kori m. kir. I. budapesti honvéd kerületi parancsnokság (illetve 1. honvéd vegyesdandár-parancsnokság, majd 1. honvéd hadtestparancsnokság) iratanyagának rendezése.

A Levéltár „Oral History” tevékenysége során az MN történetéről folytatott kerekasztal-beszélgetések írásos anyagának elkészítése, témazáró megbeszélés megtartása a résztvevőkkel.

A General Commando-segédkönyvek restaurálása folytatódik: 1 darabot saját erőből, 4 darabot pályázati úton restauráltatunk.

A publikációs tevékenység keretei között a tudományos munkatársak általában saját referenciájukban végeznek kutatást, a publikálás a lehetőségektől függ. A Fond- és állagjegyzék 2. bővített kiadásán túl tervezzük dr. Bencze László Solferino c. könyvének megjelentetését – Béldy Alajos naplójának kiadása mellett. A Hadtörténelmi Levéltár bírósági fondjairól is előkészítünk egy kiadványt. Az anyaggyűjtés megkezdődik a Magyar Néphadsereg története 1957–1968 c. forráskiadványhoz. Várhatóan az „Erőd a Duna mentén” (Festung an der Donau) című II. világháborús forráskiadvány kétnyelvű változatának megjelentetésére is sor kerül.

---

AZ ÉV ESEMÉNYEIBŐL

---

Január 8. A Magyar Honvédség Művelődési Házában a nyugdíjasok női tagozatának tagjai közül 29 fő látogatott el hozzánk.

Március 20–23. Vendégünk volt a freiburgi Militärarchiv igazgatója, Kehrig ezredes úr, akivel többek között a Budapest ostromáról szóló kétnyelvű közös kiadvány megjelentetéséről tárgyaltunk.

Április 17–22. Ehrenberger Róbert részt vett a Bukarestben megrendezett hadtörténész-konferencián a Hadtörténeti Munkacsoport ülésén.

Április 18. Levéltárunk szakmai munkáját ellenőrizte dr. Bán Péter szakfelügyelő.

Április 28. Részt vettünk a budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. Levéltárunkat 5 fő és természetesen kiadványaink képviselték.

Május 23–25. A Magyar Levéltárosok Egyesülete esztergomi vándorgyűlésén 4 fő vett részt.

Május 28. A Szentendrén rendezett múzeumi napon kollektívánkat 2 fő képviselte.

Június 6. A Helyőrség Parancsnokság által rendezett szentendrei hajókiránduláson 9 fő vett részt.

Június 24. A „Múlttal a Jövőért” Alapítvány jótékonysági koncertjén mintegy százötvenen tettek tanúbizonyságot a történelem, a Levéltár és az Alapítvány iránti érdeklődésükről.

Július 4. Végső búcsút vettünk egykori kollégánktól, dr. Gellért Tibortól.

Július 9. Számvéber Norbert a Német Szövetségi Katonai Levéltárban, Freiburgban végzett kutatásokat.

Augusztus 19–25. Levéltárunkat Farkas Gyöngyi képviselte a Hadtörténészek Nemzetközi Szervezete 27. kongresszusán.

Augusztus 21. A MOL által szervezett bécsi múzeumlátogatáson megtekintettük az El Greco kiállítást.

Szeptember 22. Az Európai Kulturális Örökség Napja alkalmából Levéltárunk nyílt napot rendezett.

Szeptember 27. K. E. Nyírády úr, a washingtoni Kongresszusi Könyvtár Európai Szekciójának munkatársa látogatást tett Levéltárunkban.

Október 15. Levéltárunk mindennapi munkájával ismerkedett 18 katonai főiskolai hallgató.

Október 19. Dr. Szijj Jolán igazgató és Farkas Gyöngyi meghívott vendég volt a bécsi Kriegsarchiv 200 éves évfordulójának ünnepségén.

November 7. Látogatók jártak Levéltárunkban az ELTE BTK-ról.

November 12. A budapesti Írók Boltjában kiállítással egybekötött sikeres könyvbemutatót tartott Levéltárunk, ahol munkatársaink bemutatták az általuk írt, illetve szerkesztett köteteket.

November 16. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum intézményi ünnepsége. A főigazgató, dr. Holló József vezérőrnagy kezdeményezésére az Intézmény Napján, november 16-án első ízben került sor az igazgatóságok egyes munkaterületei és személyek elismerésére. Levéltárunk kutatószolgálata emléklapot kapott, Farkas Gyöngyi és Hordósy László munkatársainkat gravírozott tollal jutalmazták.

November 21–22. Levéltárunk szép sikert ért el kiadványaival a budapesti Bara Szállóban megtartott országos levéltári kiadványozási konferencián; a kollégák titkos szavazással a „legszebb kiadványoknak” minősítették sorozatunkat.

December 10. Hagyományos év végi karácsonyi ünnepségünkre nyugdíjasainkat ezúttal is meghívtuk.

Ehrenberger Róbert: Búcsú egy kollégától

---

Mindig nehéz egy kollégától végső búcsút venni. A végső búcsú idegen az emberi természettől. Mégis újra és újra meg kell tennünk. Az idei év sem kímélte meg a Levéltárat attól, hogy egy régi munkatársától búcsúzni kelljen. Hosszú, súlyos betegség után 2001 júniusában távozott el körünkből dr. Gellért Tibor alezredes, a történettudomány kandidátusa, az 1945 utáni magyar hadtörténelem avatott és elismert szakértője.

A fiatalabb történész kollégák kedvesen Tibi bácsinak szólították, és szólíthatták, amivel ő tanújelét adta közvetlen és nyílt, baráti kapcsolatteremtő jellemének. Számára nem jelentett korlátot sem a szakmai tapasztalatokban, sem az életkorban megnyilvánuló különbség. Sőt, éppen ellenkezőleg: teljes szívvel és jó szándékkal segítette még a pályakezdő kollégákat is. Én is közéjük tartoztam. Tibi bácsi szinte az első napoktól kezdve „szárnyai” alá vett engem, és ameddig egészségi állapota engedte, folyamatosan figyelemmel kísérte levéltári munkámat, és igen hasznos tanácsokkal látott el. Mindezt önként és nagy örömmel tette. Még betegsége végső stádiumában is csodálatra méltó belső békéről és vidámságról tett tanúságot. Kórházi betegágyán is viccelődött, és további szakmai terveiről beszélt, pedig akkor már nyilvánvaló volt, hogy azok megvalósulására nincs sok remény.

Több évtizednyi szakmai munkássága és katonai pályafutása során felhalmozott tudását, kutatómunkájának eredményeit a Levéltár több doboznyi iratanyagban őrzi. Tibi bácsi különösen kedvelte a kronológiát mint alapvető történeti segédtudományi műfajt. Társszerzőként megírt kandidátusi értekezése is egy máig hiánypótló kronológia, amely 1945-től egészen 1990-ig kíséri figyelemmel a magyar hadsereg második világháborút követő fordulatos históriáját. Az általa nagy szakértelemmel és a még nagyobb türelmet igénylő, fárasztó aprólékos munkával összeállított adattárak alapvető segítséget jelentenek a korszakkal foglalkozó levéltárosoknak és történészeknek egyaránt. Magam is sokat forgatom azokat – különösen a kronológiát – napi munkám során.

Amikor ez év tavaszán utoljára találkoztam vele, búcsúzáskor azt a reményét fejezte ki, hogy a Levéltár nem fog megfeledkezni róla, s megtartjuk őt jó emlékezetünkben. Bizton állíthatom, hogy Tibi bácsi e reménye nem marad megvalósulatlan: munkái, segítő tanácsai révén továbbra is velünk marad, az új levéltáros generációk is ismerni fogják nevét és munkásságát.

Ezekkel a gondolatokkal kívánunk Tibi bácsinak békés és nyugalmas örök pihenést.

Dr. Szijj Jolán: A „Múlttal a Jövőért” Alapítvány első éve

---

Egy alapítvány létrehozásánál a bírósági bejegyzésig sem egyszerű eljutni, de utána is nehéz munka vár a vele foglalkozókra. A „Múlttal a Jövőért” Alapítvány a létrehozására megszületett gondolat és a jogi procedúrákkal eltelt egy esztendő után, 2001-ben megkezdte munkáját.

Nemes célkitűzéseink megvalósításához már az első időben számos eszmei támogatóra találtunk. A tervek valóra váltásához anyagi bázisra, esetenkénti és rendszeres szponzorokra is szüksége van – e téren is elkezdődött a munka. A különböző szervekhez, személyekhez, levéltárunk barátaihoz eljuttatott bemutatkozó levelünkben anyagi segítséget is kértünk. Vártuk a visszajelzéseket – értek bennünket kellemes meglepetések, de néhány esetben nem igazolódtak reményeink.

Felhívott viszont Diósi János úr, annak a salgótarjáni kft.-nek a projektmenedzsere, amely többek között levéltári polcokat, mikrofilmtároló szekrényeket készített levéltárunknak. Diósi úr felajánlotta, hogy az 1981-ben alakult Akkord kohász fúvós kisegyüttes szívesen ad koncertet az alapítvány javára. Az ötlet újszerű volt számunkra, de nagyon lelkesen kezdtünk hozzá a szervezéshez, mégpedig a HIM közművelődési és kommunikációs részlegének munkatársai segítségével.

Június 4-én vasárnap délelőtt a Hadtörténeti Intézet és Múzeum márványtermében – Vágó Pálnak az 1900-as párizsi világkiállítás magyar pavilonjába készült A magyar huszárság apoteózisa című festménye alatt – felcsendült a vadászkürtök hangja. E nem mindennapi hangszereket Bartus László, Diósi János, Krizsanyik Róbert, Patakfalvy Zoltán senior, Patakfalvy Zoltán junior szólaltatták meg, valamint elektromos orgonán Diósi Tamás és Otrok Norbert játszott. A műsor első részében német és osztrák eredetű vadászkürtművek szerepeltek, míg a szünet után örökzöldek, könnyűzenei átiratok hangzottak el vadászkürtre – köztük jó néhány Beatles-szám is.

A koncert hallgatói szép zenei élménnyel gazdagodtak, az alapítvány pedig a tetszőleges összeggel megváltott belépőjegyek árával tudta gyarapítani vagyonát.

Az alapítványt elsők között támogatták:

Ellenbacherné Moldován Márta, Budapest; dr. Szabó Miklós, Budapest; dr. Blasszauer Róbert, Budapest; dr. Frank N. Schubert, Washington; Jost-Burkhard Anderhub, Németország; dr. Kun József, Budapest; dr. Bőhm Jakab, Budapest; Vasszer Kft., Salgótarján.

Dr. Szijj Jolán,
a „Múlttal a Jövőért” Alapítvány alapítója

Sajtónk

---

Válogatás a Hadtörténelmi Levéltárról és kiadványairól megjelent cikkekből, írásokból:

Új Honvédségi Szemle

„Hadtörténeti kútfők őrzői” (Varga Mihály). 55. évf. 2001. 1. szám, január, 98. oldal.

Ármádia

„Koncerttel is lehet...” (Dr. Szijj Jolán). 2. évf. 7. szám, 2001. július, 42. oldal.

„Oral History. Visszaemlékezések az 1945 utáni magyar hadseregről” (Dr. Szijj Jolán). 2. évf. 9. szám, 2001. szeptember, 38–39. oldal.

Magyar Honvéd

„Új levéltári segédlet” (Papp Dezső). 12. évf. 12. szám, 2001. március 23., 7. oldal.

„Válogatás tizenhárom év iratanyagából”. 12. évf. 35. szám, 2001. augusztus 31., 6. oldal.

„Nyílt nap a Hadtörténelmi Levéltárban”. 12. évf. 40. szám, 2001. október, 5–6. oldal.

„Levéltárosok könyvei”. 12. évf. 48. szám, 2001. november 30., 6. oldal.

Századok

„A 80 éves Hadtörténelmi Levéltár két kiadványa” (Szűcs László). 135. évf. 2001. 1. szám, 221–223. oldal.

„Kakas a kasban” (Vadász Sándor). 135. évf. 2001. 5. szám, 1235–1237. oldal.

Levéltári Szemle

„Central European Military Archives In The Decade Of Openness – Washingtoni konferencia a Hadtörténelmi Levéltár részvételével” (Dr. Szijj Jolán). 51. évf. 2001. 1. szám, 53–54. oldal.

„Jelentés a levéltári szakfelügyelet 2000. évi működéséről és ellenőrzési tapasztalatairól” (Lakos János). 51. évf. 2001. 1. szám, 79. oldal.

„Jelentés a levéltárakról” (táblázatok; összeállította Sudár Kornélia). 51. évf. 2001. 2. szám, 80–84. oldal.

„200 éves a bécsi Kriegsarchiv” (Dr. Szijj Jolán). 51. évf. 4. szám, 84–85. oldal.

---

ÚTIBESZÁMOLÓK, MUNKATAPASZTALATOK

---

Ehrenberger Róbert: Nemzetközi szakmai kapcsolataink bővülése

---

A Hadtörténelmi Levéltár életében örvendetes és hatásaiban igazán majd csak a jövőben megmutatkozó változás, hogy a 2001. év folyamán csatlakozhattunk a levéltáros szakma legrangosabb nemzetközi fórumához, a Levéltárak Nemzetközi Tanácsához (International Council on Archives – ICA).

Dr. Szijj Jolán levéltárigazgató még 2000-ben vette fel a kapcsolatot az ICA vezetőségével. A Hadtörténelmi Levéltár meghívást kapott a Tanács 2000 szeptemberében megtartott IV. kongresszusára, amelynek a spanyolországi Sevilla adott otthont. A kongresszus napirendjén szerepelt többek között a Levéltárak Nemzetközi Tanácsa Katonai Levéltári Szekciójának (International Council on Archives Section of Military Archives-ICA/SML) megalakulása.

Az alakuló ülésen a magyar Hadtörténelmi Levéltárat dr. Szijj Jolán főtanácsos, levéltárigazgató és Ehrenberger Róbert levéltáros képviselte. Itt terjesztettük elő hivatalosan tagfelvételi kérelmünket, amely egyben a Tanács teljes jogú tagságát is jelenti.

A Levéltárak Nemzetközi Tanácsának a következő szervezeti keretei léteznek:

– A kategória: nemzeti levéltárak (értsd: polgári országos levéltárak),

– B kategória: szakintézmények,

– C kategória: levéltári intézmények,

– D kategória: magánszemélyek (támogatók, külsős tagok stb.).

A felsorolásból is látható, hogy a Hadtörténelmi Levéltár számára a „C” kategória a legmegfelelőbb, mivel – bár illetékességi területe az egész országra kiterjed – nem általános gyűjtőkörű, hanem szaklevéltár, így kérelmünk is ezen kategóriára irányult.

A tagfelvételi kérelem nyomán az idén nyáron vált lehetővé, hogy a kapcsolattartás a két fél között intenzívebbé váljon. Ennek eredményeképp – több hivatalos levélváltást, a fenntartó minisztérium jóváhagyását, valamint az első évi 130 USD összegű tagdíj befizetését követően – 2001. október 30-tól a Hadtörténelmi Levéltár immár teljes jogú tagja lett a Levéltárak Nemzetközi Tanácsának (a „C” kategóriájú tagok számát gyarapítjuk), és azon belül a Katonai Levéltári Szekciónak is!

A tagság számos előnnyel jár: először is általa lehetővé válik, hogy részt vegyünk a levéltárak és hadilevéltárak nemzetközi vérkeringésében, értesüljünk a legfontosabb tervekről, projectekről, sőt azokban alakító módon részt is vehetünk! Ez a rendszerváltást megelőző évtizedek „belterjességéhez”, zártságához viszonyítva óriási jelentőségű lépés a Levéltár számára, nyitás a világ és a szakma legtágabb körei felé! Azt hiszem, nem lehet ennek a fontosságát eléggé hangsúlyozni a mai globalizálódó társadalomban. Továbbá, lényeges az is, hogy ettől kezdve a Tanács vagy a Szekció minden ülésén, illetve programján szavazati joggal rendelkező résztvevőként lehetünk jelen, és lehetséges lesz az is, hogy megismertessük magunkat, munkáinkat és céljainkat az egész világ (hadi)levéltáros-társadalmával, így egy kicsit talán alakítva is annak jövőjét a XXI. században.

A konkrét előnyök terén az első lépés az volt, hogy 2001 novemberében megkaptuk a Tanács nemzetközi terjesztésű szakmai folyóiratának ez évi 1–2. számát, amit ezután is rendszeresen küldenek számunkra. A folyóirat a COMMA (Vessző) címet viseli és a Tanács tagjai számára ingyenes. Angol, francia és spanyol nyelven tartalmaz színvonalas beszámolókat és tanulmányokat az egyes tagállamok levéltárairól, a multilaterális szakmai kapcsolatok alakulásáról (a kötet végén német, orosz, kínai és arab nyelvű összefoglaló olvasható).

Egészen biztosak lehetünk abban, hogy a Levéltár a fenti tagságból eredő előnyökkel élni tud, és élni is fog, aminek révén jövőbeli kapcsolataink egyre szerteágazóbbak lesznek – nemcsak itthon, hanem immár külföldön is.

Ehrenberger Róbert: Partnerség a békéért – A Hadtörténeti Munkacsoport első ülése (Bukarest, 2001. április 17–22.)

---

A Partnerség a békéért (PfP) nemzetközi együttműködési program keretei között működő munkacsoportok egyike, a Hadtörténeti Munkacsoport (Military History Working Group) az idén, április 17-e és 22-e között tartotta első ülését Románia fővárosában, Bukarestben. A konferencia megszervezése a Román Köztársaság Nemzetvédelmi Minisztériuma által fenntartott Hadtörténeti és Védelmi Politikai Tudományok Intézete és az amerikai szárazföldi hadsereg Hadtörténeti Központja közös munkáját dicséri. A rendezvényt anyagilag támogatta a PfP Biztonságpolitikai Tudományos Intézetek és Védelmi Akadémiák Konzorciuma (PfP Consortium of Defence Academies and Security Studies Institutes).

A konferenciára számos ország kutatóinak, egyetemi oktatóinak részvételével került sor. A magyar szakmai közvéleményt és a Hadtörténeti Intézet és Múzeumot dr. Veszprémy László őrnagy, a Hadtörténeti Könyvtár igazgatója, valamint dr. Horváth Miklós alezredes, hadtörténész képviselte. A Hadtörténelmi Levéltár részéről engem ért az a megtiszteltetés, hogy részt vehettem a fórumon. A rendezvényen – Magyarországon kívül – a következő országok képviseltették magukat: Románia (mint rendező és meghívó fél), Amerikai Egyesült Államok, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Csehország, Franciaország, Hollandia, Nagy-Britannia, Németország, Oroszország és Szlovákia. A résztvevők mintegy fele volt román, másik fele pedig a felsorolt országokból érkezett. A konferencia két társelnöke volt: dr. Mihai E. Ionescu dandártábornok, a román Hadtörténeti és Védelmi Politikai Tudományok Intézetének igazgatója, valamint John S. Brown dandártábornok, az amerikai szárazföldi hadsereg Hadtörténeti Központjának vezetője.

A tudományos fórum a Hidegháborús esettanulmányok (Case Studies of the Cold War) címet viselte. Három nap alatt tizennégy igen színvonalas előadás hangzott el az 1945 és 1989 közötti korszak történelmének néhány jelentősebb eseményéről vagy egyes fontosabb alapkérdéseiről. Közülük csak néhányat emelnék ki – anélkül azonban, hogy a nem említett referátumokat kevésbé értékesnek akarnám feltüntetni.

Mihai Retegan professzor, a bukaresti egyetem tanára a szovjet csapatok Romániából történő 1958-as kivonásáról beszélt. Előadásában annak a véleményének adott hangot, hogy Hruscsov döntésében, miszerint hazahívja az orosz katonákat Romániából, nemcsak Románia – birodalmi szempontból kétségtelenül meglévő – stabilitása és a szovjet hadászati elképzelések felől nézve kevésbé fontos földrajzi fekvése, hanem az akkori román kommunista vezetés ügyes politikai taktikázása is szerepet játszott. Érdekes előadást hallhattunk William Epley amerikai történész tolmácsolásában az USA hadseregének a koreai háborút megelőző fejlesztéséről. A szintén amerikai Richard Gorell az 1962-es kubai rakétaválság eseményeit tekintette át, szemléletesen bemutatva a súlyos és felelősségteljes napok döntéshozóinak elképzeléseit, motivációit és a kiútkeresés általuk preferált módozatait, megerősítve azt, a szakirodalomban már polgárjogot nyert nézetet, miszerint Kennedy elnök akkori ténykedése a válságkezelés klasszikus iskolapéldájának tekinthető.

Tanulságos volt szlovákiai kollégánk, dr. Cséfalvay Ferenc referátuma a Varsói Szerződés csapatainak 1968-as csehszlovákiai inváziójáról, melyben kitért a Magyar Néphadseregnek a „prágai tavasz” elfojtásában tanúsított szerepére is. Megemlítem a német Hans Joachim Harder ezredes előadását a Nyugat-Németországban 1945 óta állomásozó amerikai hadseregnek az NSZK történetében játszott szerepéről. Harder úr elemezte a német polgári lakosság és az amerikai katonák közötti kapcsolatok alakulását is. Az Oroszországi Federáció Hadtörténeti Intézetének képviselője, Oleg Beloszludcev ezredes orosz szempontból adott érdekes áttekintést a hidegháború néhány jelentősebb válságáról.

Magyar részről dr. Horváth Miklós alezredes tartott előadást a Szovjetunió 1956-os, Magyarország ellen indított támadásáról, megállapítva, hogy a forradalom leverése sokkal inkább tekinthető a szovjet–orosz imperializmus amolyan „nemzeti” akciójának, mintsem a Varsói Szerződés egyfajta összehangolt, közös hadműveletének.

A háromnapos színes és tartalmas előadássorozat után – vendéglátóink jóvoltából – jelentős turisztikai látványosságokat tekinthettünk meg részben Bukarestben, részben pedig a fővároson kívül. Köztük volt az egykori havasalföldi fejedelmi székhely, Târgoviste és a mesebeli szépségű sinaiai Peleş-kastély a Prahova folyó völgyében. A gyönyörű természeti környezet, az épület berendezése, nemesfa bútorzata és számtalan kincse az ország egyik legfontosabb idegenforgalmi nevezetességévé teszik az I. világháború előtt épült kastélyt.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy tanulságos és izgalmas, ugyanakkor kifogástalanul megszervezett konferenciáról térhettünk haza Bukarestből, ahol igazán európai szintű vendéglátásban volt részünk.

A Hadtörténeti Munkacsoport következő ülésére vélhetően 2002 márciusában kerül sor Szófiában. A konferencia témája és kitűzött célja az első világháborút megelőző időszak (1900–1914) kelet-európai katonapolitikájának bemutatása lesz.

Farkas Gyöngyi: A Hadtörténészek Nemzetközi Szervezete Katonai Levéltári Szekciójának ülése (Athén, 2001. augusztus 19.)

---

A 2001. év augusztus 19. és 25. között tartotta a Hadtörténészek Nemzetközi Szervezete (CIHM) 27. kongresszusát Athénban. Az első napon a könyvtári és a levéltári albizottság ülésére került sor.

A Katonai Levéltárak Bizottságának (CAM) elnöke, Hans Christian Bjerg, a dán archivum vezetője mellett a megbeszélésen részt vett a görög katonai levéltár két küldötte, a svájci levéltárból Rudolf Jaun és Derek Christian Engelberts, Amerikából Robin Higham, a bécsi KA képviseletében Christoph Tepperberg, a portugál katonai levéltár vezetője, Aniceto Afonso, Svédországból Ulf Sodeberg, Romániából Dumitru Preda, valamint jómagam.

Az elnök úr beszámolt az elmúlt évi stockholmi találkozó részleteiről, illetve az azóta eltelt idő eseményeiről. Elmondta, hogy a katonai levéltárak együttműködési csoportja 1984-ben alakult meg a Levéltárak Nemzetközi Tanácsának (ICA) kongresszusán Bonnban. E szervezeten belül azonban évekig nem sikerült a bizottsági státust kiharcolni, ezért 1989-ben a CIHM-hez csatlakoztak. Az ICA 2000 szeptemberében Sevillában megtartott kongresszusán megalakította a Katonai Levéltárak szekcióját (SML). Ezt a kettős szervezetet az indokolhatja, hogy a katonai levéltárak két típusa működik ma a világon: az egyik, amelyik katonai szervezet alá tartozik, a másik részük pedig a nemzeti archivumok részei. Felmerült a kérdés, hogy valóban annyi a különbség a két szervezeti forma között, amely indokolja a két külön bizottság fennmaradását? A résztvevők elmondták ezzel kapcsolatos véleményüket. E szerint egyelőre maradjon a jelenlegi felállás, de természetesen a megjelent küldöttek kis száma miatt bizottsági határozathozatalról nem lehetett szó. Az ülésen azonban elfogadtunk olyan javaslatokat, amelyek alapján úgy gondoljuk, elindulhatnak a tárgyalások a két szervezet egyesítésére. Ezek a következők:

1. Megállapítani a különböző országokban működő katonai levéltárak azonosságait, illetve azt, hogy milyen fenntartó alá tartoznak.

2. Informálni a levéltárakat mindkét bizottság munkájáról, és közvetlen találkozókat szervezni a hadtörténészekkel és a hivatásos levéltárosokkal.

3. A katonai levéltárakról kiadott ismertetőt (Guide) mind könyv alakban megjelentetni, mind az Interneten hozzáférhetővé tenni.

4. Kérdőívek vagy mutatók alapján összehasonlítani a szervezeti szempontból adódó azonosságokat és különbségeket a katonai levéltárak két típusa között.

5. Pénz biztosítani, amivel segíteni lehet a levéltári gyűjteményekről kiadott mutatók megjelentetését.

6. Előkészíteni közös szemináriumokat vagy munkabizottságokat valamennyi katonai levéltáros részére.

Egy újabb napirendi pontként új főtitkárt választottunk, mivel a tavaly megválasztott Jaana Kilkki asszony, a finn katonai levéltár vezetője az SML-hez csatlakozva, lemondott tisztségéről. A szavazás alapján dr. Rudolf Jaun alezredes fogja a továbbiakban betölteni ezt a posztot.

Az elnöki beszámoló után ismertetést hallgattunk meg a portugál levéltár elmúlt négy évben elért eredményeiről (szervezeti szabályzat kiadása, a raktári hely növelése az irattári férőhely növelésével együtt, teljes számítógépes feldolgozás, az ISAD(G) – International Standard Archivist Description (General) rendszer alkalmazása (létszámukat 12 emberről a duplájára emelték), valamint az elkövetkező négy év terveiről (az elektronikus adathordozók archiválása és specifikus szabályok kidolgozása, a történeti dokumentumok további restaurálása és digitalizációja, leltárak és katalógusok kiadása, különböző PR-tevékenységek bővítése).

A vendéglátó görög Haf Ep. Dimopoulos vezérőrnagy úr a vezérkarhoz tartozó hadilevéltárak rendszerét ismertette. Külön ún. hadseregtörténeti igazgatósága van a fegyveres erőknek, a haditengerészetnek és a légierőnek. Iratanyagaikat a görög–török háború (1897) óta gyűjtik. Ehhez csatlakozik külön fénykép-, térkép-, újság- és folyóirat-gyűjtemény, valamint könyvtár. Az anyagot bárki, egy sima kutatási engedély birtokában, a katalógusok alapján kutathatja. Ez természetesen nem vonatkozik, a sérült, illetve a nem katalogizált anyagokra. Folyamatosan kerülnek az iratok mikrofilmekre, és számítógépes feldolgozásuk is megkezdődött.

Robin Higham úr előadásában a Fehér Ház iratai és az elnöki iratok nemzeti levéltárba kerülésének és kutathatóvá tételének folyamatáról beszélt. Ezeket az iratokat az 1978-ban alkotott Presidental Records Act alapján őrzik, amely szerint az iratok a szövetségi kormány tulajdonának tekintendők. Egy-egy elnöki időszak letelte után az akták átkerülnek a nemzeti levéltár megőrzésébe. A Freedom of Information Act szabályozza az anyagok kutatási időkorlátait. Az első öt év letelte után kutathatóvá válnak a Kongresszus, a bíróságok és az egyházak iratai. Továbbiakban a fent említett két törvény némileg más-más szempontokat használ az iratok kutathatóságának megállapítására.

Az elnök úr beszámolt a Guide to Military Archives új kiadásának előkészítő munkálatairól. A pénzügyi beszámoló és a díjfizetési szabályok ismertetésével ért véget a tanácskozás, melynek tartama egy kávészünet és az ebéd közbeiktatásával egész napos volt.

Másnap elkezdődött a hadtörténészek kongresszusa, amelyen több levéltáros kolléga is tartott előadást. A konferencia témája a katonai konfliktusok és a 20. századi geopolitika volt. A négynapos előadássorozaton 10 ülésen összesen 47 beszámolót hallgattunk meg. Témakörök voltak: a geopolitikai elméletek, ezek képviselői és stúdiumai, a földrajzi és nemzeti érdekek, a birodalmak és a katonai konfliktusok, a katonai szövetségek, a hadseregek és hadműveletek, a tengeri hadviselés, a titkosszolgálatok, a béke, valamint a nemzetközi biztonság. Az előadások színvonala igen változó volt, és a 15 perces előadói idő betartását sem követelték meg. Elvétve hangzott el egy-egy hozzászólás, vitára pedig, ami joggal elvárható lett volna a különböző országokból érkező, de ugyanazzal a témával foglalkozó történészek részéről, egyáltalán nem került sor.

Elhelyezésünk a Divani Caravel hotelben, ellátásunk, valamint a szervezett szakmai programok kiválóak voltak.

Farkas Gyöngyi: Az Európai Kulturális Örökség Napja a Hadtörténelmi Levéltárban (2001. szeptember 22.)

---

Európa kultúrtörténeti értékeinek megismertetését tűzte ki az Európa Tanács védnöksége alatt létrejött program. Ez nemcsak a védett műemlékeket vagy az egyébként is ismert és látogatott múzeumi gyűjteményeket jelenti, hanem sokkal inkább azt, hogy a nagyközönség figyelmét a számára egyébként zárt és nem látogatható, nem látható részletekre ráirányítsa. A program elérendő célja az esztétikai és történeti értékek feltárása mellett az is, hogy a nagyközönségnek megmutassák ezen értékek megőrzésének, megvédésének fontosságát, amely nem lehet csak egy szűk szakmai réteg feladata.

Idén már közel félszáz országban több száz épület és intézmény várta ezért az érdeklődőket.

Az első alkalom kellemes várakozásával, ugyanakkor egy kevés bizalmatlanságával néztünk mi is a szombati nap elé. Mint az ország legnagyobb szaklevéltára, a katonai múltunk emlékeinek őrizőjeként tisztában vagyunk felbecsülhetetlen értékeinkkel. A Magyar Országos Levéltár „közelsége” miatt azonban kétséges volt, vajon kíváncsiak-e a Várban megfordulók egy újabb levéltárra?

Fél tízkor eloszlottak aggályaink. A tervezett 10 órás nyitás előtt már diákok álltak a bejáratnál. A Levéltár pedig teljes létszámával készen állt a fogadásukra. Kutatótermünk egyik szobájában az igazgató asszony, Gellai Zsuzsa és jómagam fogadtuk a látogatókat, bemutatva a levéltárat, kiadványainkat, épületünket, kutatási rendszerünket. Hordósy László kollegánk kísérte őket ezután raktárainkba. A földszinten Ehrenberger Róbert, Péteri Attila és Solymosi József, az első emeleten dr. Lenkefi Ferenc, Laczovics Erika és Tulipánné Fügedi Erika, a második emeleten Számvéber Norbert, Kiss Gábor és Arapovics Miklós kalauzolta végig az érdeklődőket gyűjteményeinken.

147 látogató.

147 különböző érdeklődés, kérdés, kíváncsiság. Volt, akit csak az épület érdekelt, voltak, akik itt töltöttek egy fél délelőttöt, végigjárva az összes raktárt, volt, aki 10 perc után elment. Egy házaspár a földszinti raktár megtekintése után is a polgármesteri hivatalt kereste az épületben. Volt, aki a nagyapjáról szeretett volna valamit tudni. Egy pár mindenképpen török iratot akart megnézni. Egy idősebb hölgy Lotharingiai Károly budavári naplóját nézegette csodálattal hosszú időn keresztül. Voltak fiatal fiúk, akik azt hitték, szabadon kóborolhatnak a raktárakban, és mindenbe belenézhetnek.

Volt egy hölgy, aki azért jött be, hogy programot szerezzen, de végignézte a levéltárat, és csak azután szólt. Volt, egy úr, aki a munkájából rohant ide, félve, hogy már nem találja nyitva a gyűjteményt, amelyet mindenképpen meg szeretett volna nézni. Volt, aki csak a jövendő kutató munkájához „mérte fel a terepet”.

Volt, aki nem is tudta, hogy hol van, csak kipipált a listáján egy tételt. Volt egy angol úr, aki még úgy is meg akarta nézni a levéltárat, ha nem is kap az anyanyelvén tájékoztatást. (Természetesen kapott.) Ő egyike volt külföldi – angol, amerikai, francia, német és ukrán – vendégeinknek.

Volt egy família három gyerekkel, akik „a kultúrára nevelés a családban” címszavával jöttek. Voltak egy-egy téma iránt komolyan érdeklődő egyetemisták. Voltak művészetbarátok, akik a „szépet és az esztétikumot” keresték. Volt, aki most először vett részt a programban, amelyről nem is tudta, mit jelent. Voltak, akik a korábbi évek máshol szerzett jó tapasztalata miatt jöttek. Volt egy hölgy, aki amikor megtudta, hogy hadiiratokról van szó, el akart menni, de maradt. Végül azt mondta, jövőre is legyünk nyitva, mert el akar jönni. Voltak őszintén csodálkozók és lelkesek, voltak fanyalgók.

Sokféle ember, sokféle eset. Semmi gond. A napi 8 órai levéltári munka fizikai erőnlétet és szellemi állóképességet is ad, ez biztos. Ebben tévedtünk. Délután 4 órakor, amikor bezárultak a kapuk, levéltáros kollégáimmal egy dologban voltunk biztosak: elfáradtunk.

Farkas Gyöngyi: A bécsi Kriegsarchiv 200 éves évfordulójának ünnepsége

---

Október 17-én 9 órakor érkeztünk meg a bécsi Westbahnhof pályaudvarra dr. Szijj Jolán igazgató asszony és jómagam. Látogatásunk célja az volt, hogy eleget tegyünk annak a meghívásnak, amelyet a bécsi kollegáktól kapott a Hadtörténelmi Levéltár. Együtt ünnepeljük a Kriegsarchiv 200 éves születésnapját. Az osztrák katonai levéltár kezdetei 1711-ig nyúlnak vissza, amikor Savoyai Jenő herceg javaslata alapján I. József császár megalapította a Hofkriegsrätliche Kanzleiarchivot. Az igazi születésnapi dátum azonban 1801. március 23-a, amikor Károly főherceg általános hadseregreform elképzelései közt megvalósult a k. k. Kriegsarchiv létrehozása

„Születésnapi ajándékként” egy régi adósságunkat törlesztettük. Közel 30 év után visszaadásra kerültek azok az anyagok (Division Vogel, die Brigaden Götz, Hentzi, Fett Reischach, Lederer, Division Edmund, Schwarzenberg und Simunic 160–161., 163., 166–169., 171–175., 179–180. csomói), amelyeket a budapesti Hadilevéltár a badeni egyezmény alapján 1927-ben kikölcsönzött. Ezek visszaszállítását az Osztrák Állami Levéltár 1961-ben kérte, de máig tisztázatlan okokból erre 1964 óta nem került sor. Ezen iratokhoz hozzáraktunk egy 1770-es évek elejei és egy 1802-es haditanácsi segédkönyvet is, amelyek a rendezési munkák során kerültek elő. Az ünnepélyes átadásra 11 órakor került sor. Ekkor találkoztunk a levéltár munkatársaival: dr. Christoph Tepperberg igazgató úrral, dr. Peter Broucek, dr. Peter Jung, dr. Robert Rill és dr. Erich Hillbrand urakkal. Viszonzásképpen mi a m. kir. II. hadtestről készült II. világháborús és néhány más fényképalbumot kaptunk.

E kis ünnepség után dr. Peter Jung és dr. Robert Rill szakértő vezetésével megtekintettük a jubileumi kiállítást. „Unter Österreichs Fahnen” a hadilevéltár legszebb és legérdekesebb iratanyagából válogatott darabokat tartalmazza, nem kronologikus vagy tematikus sorrendben, hanem osztályok szerint.

I. osztály a legfelsőbb parancsok 1801–1918. címmel olyan történelmi dokumentumokat mutat be, mint I. Ferenc József és Napóleon villafrancai fegyverszüneti megállapodását 1859-ből, iratokat az 1866-os königgrätzi csata idejéből, a Chlopy hadparancsot 1903. szeptember 16-ról vagy az 1914-es mozgósítási rendeletet.

II. osztály azokat a szép akvarelleket, festményeket, egyenruházati mintákat, bronz plaketteket, tengeralattjáró tervrajzokat és fényképeket vonultatja fel, amelyek a fegyveres erőt ábrázolják.

III. osztály igen gazdag iratai a hadrakelt sereg tevékenységét jelenítik meg. Itt van Jenő herceg jelentése 1697-ből a zentai győzeleméről, a belgrádi vár erődítési tervei és alaprajzai 1717-ből és 1757-ből, Napóleon első konzulként írt levele Melas tábornokhoz, Hadik András berlini vállalkozásának elszámolása 1757. október 16-ról, Bem József akasztófatáblája, az 1848/49-es pesti téli lovas ütközet akvarellje, Radetzky utolsó képe 1857 nyaráról. Táviratok és jelentések a Habsburg birodalom számára sorsdöntő harcokról: a custozzai győzelemről (1866.június 24,) a königgrätzi vereségről (1866.július.3.), Tegetthof admirális lissai ütközetéről (1866.július 20.). Az I. világháború idejéből a przemysli erőd körüli harcokról, és a dél-tiroli offenzíváról szóló iratok mellett olyan különleges dokumentumokat is láthatunk, mint egy Kowelben kiadott héber nyelvű hirdetményt 1917-ből, vagy Bécs fölött ledobott olasz röpcédulát.

IV. osztály érdekes témája a haditengerészet azon tevékenységét mutatja be, amely a katonai alkalmazáson túl az idegen világ- és országrészek megközelítési útvonalainak felkutatását tűzte ki célul.

V. osztály a katonai ügyintézés folyamatát illusztráló, több termet is megtöltő anyagaiból ad némi ízelítőt, például íráspróbát Karl Woytila számvevő altiszttől 1912-ből, vagy előterjesztést arról, hogy a sok egér miatt macskákat kellene állami szolgálatba venni.

VI. osztály bemutatójának címe: tábornokok, tisztek, katonák és asszonyok. Állománytáblákat, minősítési leírásokat, tábori lelkészetek keresztelési, házassági és halotti anyakönyveit láthatjuk itt.

VII. osztály térképeket és kartográfiai munkákat állított ki.

VIII. osztály kuriózumai között találhatunk különleges hajótípus terveket, vagy a japán császári határvadászok síkiképzésének instrukcióit.

IX. osztály a Kriegsarchiv történetét foglalja össze.

X. osztály a birodalom felbomlásának és az azt követő időszak dokumentumait tárja elénk.

A kiállítás megtekintése után az osztrák kollegák ebéd meghívásának tettünk eleget egy közeli, kellemes bécsi hangulatú kis vendéglőben.

17 órakor kezdődött az ünnepi konferencia programja. Először Dr. Lorenz Mikoletzky az osztrák állami levéltár főigazgatója üdvözölte a meghívottakat és megjelenteket.

Dr. Christoph Tepperberg beszédében kiemelte a levéltár szerepét, amelyet az osztrák hadtörténeti és a katonai hivataltörténeti kutatásban betölt. Bemutatta a Stöhr könyvkiadó gondozásában megjelent szép kiállítású, gazdag magyarázó szöveggel ellátott kiállítási katalógust.

Dr. Horst Friedrich Mayer professzor úr előadásában a levéltárban eltöltött több évtizedes kutatómunkájának tapasztalatairól beszélt, különösen kidomborítva annak sokszor humoros részleteit.

A KA korábbi igazgatója, dr. Rainer Egger úr a levéltár történetét foglalta össze. Az előzmények között a legfontosabb az Udvari Haditanács megalapítása volt 1556-ban, ezzel rendszeressé vált az iratok gyűjtése. Bernhard Rosenbaum levéltáros feladatai közé tartozott 1711-ben a meglevő anyagok rendezése, és egyidejűleg a fontosabb aktákhoz jegyzék készítése mellett, felvilágosítás adni hadieseményekről és szervezeti kérdésekről. Gr. Lacy tábornok 1764-ben megbízást kapott térképek összegyűjtésére. 1774-től 1905-ig az Udvarban működött a levéltár.

Hadik András 1776-ban újjászervezte a Kanzleiarchivot. Az iratanyag szétválasztásával létrehozott egy szakcsoportot az oklevelek, és a fontosabb iratok, kartográfiai anyagok gyűjtésére. A regisztraturális iratok a keletkezési helyükön maradtak és csak a lezárt akták kerültek a Kanzleiarchivba. A levéltár további fejlődésének ártott, hogy 1783-ban egyesítették az újonnan alapított Militär-Depositen-Administrationnal, amely igen leterhelte a levéltárosokat. Az 1801-es megalapítása után a levéltár a Főszállásmesteri Hivatal alárendeltségébe került. A 19 század első feléig három katonai gyűjtemény volt Bécsben:

a. az Udvari Haditanácsi regisztratúrája,

b. a Kanzleiarchiv,

c. a Kriegsarchiv.

A levéltári munka fő feladata az volt, hogy a különböző hadtörténeti anyagokból tapasztalatokat gyűjtsenek a hadvezetés és a hadseregszervezés kérdéseire. Három csoport működött a levéltáron belül: az irattári (levéltári), a térképészeti és könyvtári, valamint a hadtörténeti csoport. 1808-tól megjelenő Osztrák Katonai Folyóiratban sok történeti anyagot publikáltak már a levéltárosok. Az Udvari Haditanácsi Levéltár nagy részének 1889-es átadásával megteremtődtek a feltételei egy katonai központi levéltár létrehozásának. 1905-ben a levéltár saját épületbe költözött a Stiftgasséra. 1920 augusztusától a Szövetségi Kancelláriai Hivatal hatáskörébe kerültek 1938-ig. Az Anschluss időszakától kezdve 1945-ig a levéltárat a hadseregcsoportok alapján osztották fel. 1945 után az állami levéltár része lett. A 16. századtól az I. világháború végéig gyűjti az anyagokat, mint a Habsburg monarchia központi katonai levéltára. Megmaradt a keretei között a térkép- és képgyűjtemény. 1993 óta működik jelenlegi helyén az erdbergi Nottendorfer Gasséban.

E hosszabb összefoglaló után Peter Broucek úr kitüntetéseket és jutalmakat adott át azoknak, többek között Dr. Szijj Jolán igazgató asszonynak, akik munkájukkal és támogatásukkal hozzájárultak a levéltár sikeres működéséhez.

Majd újra Tepperberg úr emelkedett szólásra, megnyitva a kiállítást és köszönetet mondva mindazoknak, akik részt vettek, mind a kiállítás mind a katalógus munkálataiban.

Az előadások között kellemes vonósquartett muzsikát hallgathattunk.

Válogatás az Írók Boltjában megtartott könyvbemutatón elhangzott ismertetésekből 2001. november 12.

---

---

Lenkefi Ferenc: Bencze László: Uralkodók, főrangúak, katonák

---

(Paktum Nyomdaipari Társaság, Budapest, 2001, 216 p.)

Bencze László, a szakma és a közönség által is elismerten, főként a Habsburg Monarchia, s annak keretei között a változó szerepű Magyarország 18. századtól a 20. század első negyedéig terjedő mozgalmas történelmének avatott ismerője és interpretálója. A Szerző ezúttal nem alapkutatásokon nyugvó tanulmányt tett le az asztalra, hanem az olvasói igényekhez igazodva főként ismeretterjesztő, szórakoztatva oktató célzattal írta meg jelen munkáját. Azonban mégsem egyszerű ujjgyakorlat mostani vállalkozása, hiszen az adott történelmi körülményekhez, a politikai-gazdasági-diplomáciai kihívásokhoz a maga módján minden eszközzel alkalmazkodni igyekvő, s a berendezkedési modelleket izgalmasan alkalmazó Habsburg államalakulat életének testközelivé tétele még fölényes ismeretek birtokában is embert próbáló feladat.

Bencze László műve egyszerre szellemtörténet, művészet- és kultúrtörténet, hadtörténet, diplomácia- és gazdaságtörténet. A mű ezen kívül kultúrantropológiai és morálfilozófiai, patológiatörténeti és történelemlélektani eszmefuttatások füzére, időrendi szálra fűzve, olvasmányos, élvezetes, mondhatni mesélő stílusban. Mindezt láthatatlan hálóként, szintetizáló erővel fogja össze a Szerző hatalmas tapasztalatából fakadó bölcs és derűs szemlélete, ami jó adag iróniát és szarkazmust is megenged, ezzel együtt a felülről látás és láttatás örömét.

Évszázados távlatokból az olvasó szeme elé tárul a Habsburg-dinasztia felemelkedése, fájdalmas tündöklése és agóniája, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy nem csak a történelmi viszonyok, hanem az emberi tényezők is döntő szerepet játszottak, s játszanak ma is adott államok sorsának alakulásában. Elsősorban a Ferenc József-i kor „politikacsinálásának” kulisszái tárulnak fel, s döbbenetes, hogy mennyi minden dőlt el a csatamezőkön és zöld asztalokon túl báltermekben, hálószobákban, vadászatokon, vagy múlt azon, hogy a szereplők milyen társaságban, informális érdekszövetségben, milyen lelkiállapotban, kikre hallgatva, avagy nem hallgatva igyekeztek végigvinni akaratukat.

A Család, mondhatni „klán” viszonyai, ellentétei, praktikái és személyes érdekei a szinte átláthatatlan és kibogozhatatlan évszázados kasztszabályok és etikett alapján fonódtak szövevénybe az első és a második társaság tagjai, köztük a pénzvilág prominens képviselői: a lenézett, de nélkülözhetetlen új nemesség és polgárság, nem kevésbé a tudományos-művészeti és katonai elit szándékaival. Ide kell érteni a megkerülni, leszerelni, végső esetben lefojtani próbált, de nem elhanyagolható, s gyakran kényszerítő erejű társadalmi nyomást is.

A pontosan, a lehetőségekhez képest mélyen elemző, időrendbe szerkesztett fejezetek mindezeket a folyamatokat (politikai-diplomáciai és társadalmi eseményeket, háborúkat, a gazdasági fejlődést) híven követik végig, s érthetővé teszik azt, ami a történelemkönyvekből és a szaktanulmányokból kimaradt. Pontos társadalmi tablók bemutatásával megfogni az adott korszakok hangulatát, életérzését, megérteni a sokszor rejtett mechanizmusok mozgatórugóit, szinte időutazást tenni azokba a korokba, amelyek valósága tagadhatatlanul nagy hatással van mindennapjainkra, és viszonyaink között is tovább hat, mindenfajta erőltetett aktualizálási szándék nélkül.

---

Farkas Gyöngyi: Gál Attila: Armis et litteris – A pécsi m. kir. Zrínyi Miklós honvéd gyalogsági hadapródiskola történetéből

---

(Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 2001, 148 p.)

A Habsburg Birodalomban csak 1624-ben alapították az első osztrák katonai akadémiát. Az 1867-es kiegyezéssel lehetőség nyílt, hogy a magyar honvédségnek is saját iskolái legyenek. A hadapródiskolák a középfokú nevelés intézményei voltak. Általános alapelvként fogalmazták meg a katonai iskolák számára: „A fiatalokat meg kell gátolni abban, hogy kövessék a lustaságra való természetes hajlamukat.” Ezt oly módon kívánták megvalósítani, hogy sok tantárgyat oktattak. Lehár Antal emlékirataiban olvashatjuk, hogy 1893-ban a bécsi hadapródiskolában a negyedik évben 30 tantárgyból vizsgázott. Ezek mellett tulajdonságokat is osztályoztak: szorgalom, jellem, viselkedés, képességek. Nem volt ez másképpen a magyar katonai iskolákban sem. Elmondhatjuk, hogy az iskola alapos tudást adott, felkészítve növendékeit a továbbtanulásra, hogy majd jól képzett tiszt váljék belőlük.

Mégis sokáig egészen más kép élt a hadapródiskolákról. Nemeskürty István így ír erről: „...megvetettük és lenéztük ezeket a szerencsétlen ágyútöltelékeket ... akik érettségi után mint zászlósok kiképzetlenül kerülnek ki a frontra... De megvetettük vakfegyelmüket is, lihegő »örömkatona« mivoltukat.” Ezzel szemben Székely János marosvásárhelyi író így vall hadapródiskolás éveiről: „Lusta, lágy gyerek voltam... szétszórt fegyelmű, ábrándos, tehetetlen, örökös káoszban éltem, örökös időzavarban. ...egyszer csak arra ébredtem, hogy mindent idejében megoldok ... mindig a soron következő feladatra összpontosítok, semmitől meg nem hőkölök, le nem török – szóval eredendő lustaságom ellenére mindig pontos vagyok és rendes. Arra eszméltem, hogy amire bárki más képes, arra képes vagyok én is, amit ember el tud viselni, azt én is elviselem. Tartásnak mondják ezt. ... Nem játszva, nem könnyen ... ezt a tartást tanultam meg én a katonaságnál, mégpedig végleg.” Az igazi lényeg az volt, hogy elsajátította azt a tudományt, hogy „mindig engedni a külső kényszerűségnek, betartani mindig a szabályokat, de sohasem adni fel a jogot, hogy odabent ítéletet alkossunk ugyanezekről a szabályokról, szóval hogy a gondolat erejével mintegy úrrá is legyünk azokon.” Ez pedig „a bensőség győzelme a külső világon, az értelemé a kényszerűségen, úgy is mondhatnám: a szellem elfojthatatlan szabadsága ül itt diadalt a külsődleges (testi) fegyelmen. Tetteinket, szavainkat előírhatják – gondolataink szabadok.”

Gál Attila könyve azt bizonyítja: a hadapródiskolákban felkészült, művelt, gondolkodó embereket képeztek.

---

Számvéber Norbert: Számvéber Norbert: Konrad 3 Páncéloscsata Budapestért, 1945

---

(Paktum Nyomdaipari Társaság, Budapest, 2001, 528 p.)

A második világháború 1944–1945-ös magyarországi hadieseményeit már számtalan kiadvány választotta témájául, de a hazánk területén lezajlott igen jelentős hadműveleteknek eddig csupán töredékét dolgozták fel szakmai igényességgel, és sajnos ezek közül csak nagyon kevés munka támaszkodik elsődleges, elsősorban levéltári forrásokra.

Budapest ostromával ugyan két magyar szerző tollából már három megjelent monográfia is foglalkozik, de a szovjet ostromgyűrű felszakítására indított német „Konrad” fedőnevű hadműveletekről eddig monografikus feldolgozás még nem látott napvilágot.

E kötet témája éppen a német Dél Hadseregcsoport által 1945 januárjában indított három ellentámadás, amelyek a szovjetek által bekerített Budapest felmentését célozták. A kísérletek közül a harmadik volt a legerősebb, amely a szovjet 3. Ukrán Front január 27-én megindított válaszcsapásával együtt a magyar fővárosért vívott küzdelem tágabb keretén belül véleményem szerint egy majdnem egy hónapig tartó, igen intenzív és elkeseredett küzdelmet hozó páncéloscsatát eredményezett.

Jómagam abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy e témával egy személyben levéltárosként és hadtörténészként is foglalkozhatom, s forrásaim jó részét napi munkám során is használom. Úgy vélem, levéltárosi énem is közrejátszott abban, hogy széles ívű, de alapok nélküli elemzések vagy kétséges visszaemlékezések közzététele helyett inkább a kritikával kezelt hazai és külföldi (főleg levéltári) forrásanyagból származó, megbízható adatok összegyűjtésére törekedtem, s következtetéseimet csupán ezek rendszerezése után vontam le.

E munkamódszer eredménye egy „hadinaplószerű” kötet lett, amely a lehető legnagyobb részletességgel tárja az Olvasó elé mindkét harcoló fél terveit, döntési mechanizmusait, hadrendjét, csapatainak szervezetét és harcászatát, haditechnikai eszközeinek mennyiségét, a harccselekmények történetét napi bontásban és végül, de nem utolsósorban az okozott és elszenvedett veszteségeket is.

Sokak számára talán elsőre nehezen lesz olvasható e kötet szövege, de úgy vélem, kevesebb szakszerűséggel dolgozva vétettem volna az ellen az íratlan szabály ellen, amely a hadtörténészt egy ilyen vészterhes korszak feldolgozásakor mindenképpen kötelezi.

---

Ehrenberger Róbert: A béketábor magyar hadserege – A magyar demokratikus hadsereg és a Magyar Néphadsereg Hadtörténelmi Levéltárban őrzött katonai irataiból 1945–1957

---

Szerkesztette Ehrenberger Róbert
(Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 2001, 282 p.)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Vendégeink!

A Hadtörténelmi Levéltár mintegy másfél éves munka eredményeként idén nyáron fejezte be a II. világháború utáni Magyar Honvédség és a Magyar Néphadsereg története első 12-13 évének levéltári irataiból válogató forráskiadvány munkálatait, aminek eredménye az a kötet, amit ma van szerencsém Önöknek bemutatni.

A kiadványba kerülő iratok válogatásánál nem volt könnyű dolgunk, hiszen mintegy 500 irat-folyóméternyi anyagból kellett válogatnunk. Alapvetően az volt a célkitűzésünk, hogy eredeti források segítségével mutassuk be a hadsereg háború utáni újjászervezésének és fejlesztésének legjelentősebb állomásait, de emellett az adott kor politikai légköre és az ország akkori állapota, helyzete is érzékelhető legyen a közölt iratok alapján.

A korszakot három fejezetre tagoltuk. Az elsőt, az 1945 és 1948 közötti időszakot a szinte semmiből történő építkezés, az újjászervezés jellemzi; a második szakaszban, aminek határait 1948-ban és 1953-ban jelöltük meg, megtörtént a tömeghadsereg kiépítése a hidegháborús hisztéria jegyében. Ennek eredményeként létrejött a magyar történelem békeidőben legnagyobb méretű hadserege (1953-ban több mint 200 ezer fő). A harmadik szakaszt (1953–1957) a fokozatos csökkentés, majd a forradalom vihara és az azt követő átszervezés kezdeti lépései jellemzik.

A forráskiadvány tehát főként a hadsereg történetének fontosabb állomásait nyomon kísérve próbálja meg érzékeltetni a magyar történelemnek ezt a rendkívül ellentmondásos, tragédiákkal terhes korszakát. A válogatás azonban nem csak a hadtörténelem iránt érdeklődőknek lehet tanulságos: bőven találnak benne „csemegézni valót” az általános politikatörténet, a társadalomtörténet, a jogtörténet és a gazdaságtörténet iránt érdeklődők is.

Elég ennek érzékeltetésére csupán néhány iratot kiemelnem: szerepel a kötetben statisztikai összeállítás a hadsereg katonaállományának szociális származásáról, polgári és katonai iskolai végzettségéről; érdekes és tanulságos iratok olvashatók a katonai bíróságok és ügyészségek működéséről, ami már csak azért is figyelmet érdemlő lehet, mivel ez a kor – köztudottan – nem csupán a tömeghadsereg, hanem a tömegesen telített börtönök kora is; de sajátosan a korra jellemző, és a kommunista „káderarisztokrácia” mindennapi életére enged bepillantást az az irat, amely egyes hazai vadaskertek Rákosi és más „vezető elvtársak” általi vadászati célú használatáról tudósít.

A kötetben szereplő iratok minősítését a titokgazda már törölte, így azok szabadon kutathatók. Ez utóbbi volt a kiadvány megjelentetésének a másodlagos célja: nevezetesen az, hogy figyelemfelkeltő legyen, új kutatásokra ösztönözzön. Ezt segíti elő az, hogy a közölt iratokat magyarázatokkal láttuk el, annotáltuk, és nem egy helyen közöltünk a szóban forgó témával kapcsolatos további levéltári iratokra utaló jelzeteket.

A forrásközléseket a korszak neves kutató történészeinek tanulmányai vezetik be, így azok is haszonnal forgathatják a kiadványt, akik eddig még nem, vagy csak keveset foglalkoztak a korszak hadtörténelmével. Itt szeretném kifejezni köszönetemet a tanulmányok szerzőinek munkájukért és sokszor nélkülözhetetlen tanácsaikért, amelyekkel segítették a szerkesztés során munkámat. Nem üres udvariaskodás, hanem tény, hogy észrevételeik és segítő megjegyzéseik nélkül nem tudtam volna megbirkózni a szerkesztőre háruló feladatokkal, és maga a kötet is jóval szegényebb lenne. Az említett szerzők tehát: dr. Léka Gyula nyá. vezérőrnagy, a Magyar Néphadsereg egykori műszaki parancsnoka; dr. Okváth Imre kandidátus, a Történeti Hivatal főosztályvezető-helyettese, dr. Horváth Miklós alezredes, kandidátus, a Hadtörténeti Intézet tudományos főmunkatársa.

Külön meg kell emlékeznem egykori kollégánkról, dr. Gellért Tibor alezredes úrról, aki az iratok válogatásában volt nagy-nagy segítségemre. Tragikus tény, hogy már nem lehet közöttünk, hosszú és súlyos betegség után idén nyáron hunyt el, így az általa is nagyon várt kötet megjelenését már nem érhette meg.

Végül pedig, tisztelt Hölgyeim és Uraim, álljon itt egy érdekes részlet a kötetből ízelítőül.

1954 szeptemberében atombomba valóságos alkalmazásával egybekötött hadtest támadó gyakorlatot tartottak a Szovjetunióban, a cskalovi katonai körzetben, Tockoje falu mellett, amelyen részt vettek a „baráti” államok honvédelmi miniszterei is, többek között Bata István, a magyar miniszter. A gyakorlatról szóló beszámoló az ő titkárságának iratai között maradt fenn, és a kötet 213–217. oldalain olvasható. Ebből következzék egy részlet az atombomba hatásáról:

„...A vendégek a robbanást egy 11 km-re levő magaslatról nézték végig védőszemüveggel. A légnyomás ereje a sapkákat és az állásponton felállított ismertető táblákat lesodorta, az állásponton kiépített fedezék 3 mm-es plexitüvegből készült ablakát betörte.

A tűzgömb által okozott hő rendkívül gyorsan, körülbelül a fényjelenséggel együtt terjedt. A felhő 20 mp alatt 13 km magasságra emelkedett és 90 km/ó sebességgel távozott el ÉK felé (az általános szélirány ÉK volt). A tűzgömb 100 km-ről látható és a légnyomás műszer nélkül ugyancsak 100 km-re érezhető volt.

A robbanás helyétől 21 km-re lévő Tockoje faluban és a környező táborokban az ablakok egy része betörött, helyenként az ablakok és ajtók keretestől kiszakadtak. Az epicentrum területén az 1 m2-re gyakorolt maximális nyomás 40 tonna volt.

A robbantást 130-as csősűrűségű, 25 perces tüzérségi előkészítés követte (a valóságban és éles tüzérségi előkészítést 1,5 km-es szakaszra lőtték), majd megindult a roham és a speciálisan kiképzett, felszerelt felderítők harckocsikon 90 perc múlva már áthaladtak a II. állás területén az epicentrumtól 500-500 m távolságot tartva.

A robbanás után 24 órával megtekintettük az epicentrum területén berendezett zászlóalj-védőkörletet. A robbanás következtében 2 km-es körzetben a növényzet, erdő, fű teljesen eltűnt (annak ellenére, hogy itt tűz nem volt, mert a keletkezett tüzet a légnyomás azonnal elfojtotta), a terület teljesen kopár lett, az árkok, még a deszkával burkoltak is, beomlottak, fedezékek bedőltek, az élet teljesen megszűnt; a közepes és nehéz típusú óvóhelyek bejáratai csak némileg rongálódtak meg, belül épek maradtak, sőt egyesekben az ott elhelyezett állatok, bár súlyos fertőzéssel, süketen, vakon, de életben maradtak, a fedett árokszakaszok is viszonylag épségben maradtak.

A hegy mögötti lejtőkön a pusztítás már sokkal kisebb volt, de még itt is derékba tört a robbanás ereje nagy, 1 m átmérőjű fákat, köztük tölgyfákat. Az epicentrumtól számított 1,5-2 km és 4 km közötti körzetben az erdő, az avar sok helyen kigyulladt, az erdő tele volt ledőlt fákból alkotott torlaszokkal. A hegy mögötti lejtőkön a technika sokkal kisebb mértékben rongálódott meg, az állatok nagy része is életben maradt, de súlyos mérgezés következtében, amely süketséggel és vaksággal párosult, néhány nap múlva el kellett pusztulniuk....”

Azt hiszem, ezt a jelentést olvasva csak megerősödhet bennünk az a nyilvánvaló érzés, hogy milyen nagy szerencse is, hogy nem került sor egy sok száz atombomba valóságos alkalmazásával egybekötött III. világháborúra a hidegháború évtizedeiben. Pedig ez volt az a háború, amelyre a Magyar Néphadseregnek is készülnie kellett létezésének hosszú évei alatt.

Ezekkel a gondolatokkal ajánlom a kötetet a tisztelt Olvasók figyelmébe.

Köszönöm megtisztelő érdeklődésüket.

---

TANULMÁNYOK

---

Solymosi József: A podheringi ütközet 1849. április 22.

---

A magyar fegyverek számára oly sok dicsőséget hozó tavaszi hadjárat 1849 májusában véget ért. A fiatal magyar honvédhadseregnek sikerült az ország jelentős részéről kiűzni az ellenséget. A harcok legnagyobb része természetesen a Görgei Artúr vezérőrnagy vezette főseregre hárult, de a Délvidéken is történtek jelentős események. A szabadságharc hadtörténetével foglalkozó feldolgozások is ezekkel a hadmozdulatokkal foglalkoznak a legrészletesebben. Kevéssé ismert epizód az Északkelet-Magyarországon április végén történt, a Galíciából érkező cs. kir. csapatok által végrehajtott betörés. Az előrenyomuló ellenséget, amely egy dandárból^[1] állt, az itt állomásozó magyar csapatoknak a Munkács melletti, Podhering nevű falunál sikerült megállítaniuk. A jól irányzott tüzérségi tűz hatására megfutamodott ellenfél abban a hiszemben, hogy a honvédek még jelentős erőkkel rendelkeznek, hamarosan kivonult az országból.

---

A helyszín

---

A szabadságharc folyamán az északkeleti országrészben nagyobb csatára, ütközetre nem került sor, az Udvar ebből az irányból nem intézett támadást az ország ellen, csak a már említett korlátozott méretű hadműveletet. A térség egyetlen erődje, a nagyobb várakhoz képest jelentéktelen Munkács, már 1848 őszén végleg magyar kézre került, és a szabadságharc végéig nem is cserélt gazdát. Az északkeleti megyékben állomásozó magyar csapatok erre az erősségre támaszkodva őrizték a Kárpátok átjáróit, már 1848 őszétől igyekeztek lezárni és megerődíteni a hegyszorosokat, a Kárpátok átkelésre alkalmas hágóit.

Az erődítési munkálatok során sáncszerű mellvédeket és földből töltéseket emeltek, egy-egy hegy tetején védett őrhelyeket állítottak föl. A határvédelem feladatával megbízott, 1849 áprilisától a 19. hadosztályba szervezett magyar csapatok, és a határ túloldalán állomásozó cs. kir. alakulatok között igen gyakoriak voltak az összecsapások. Mindkét fél be-betört az ellenfél területére, de komolyabb támadásra nem került sor.

Az 1849 júniusától Munkács központtal szerveződő, Kazinczy Lajos ezredes^[2] parancsnoksága alatt álló hadosztály szintén nem került bevetésre, végül az észak-erdélyi csapatokhoz csatlakozva, Zsibónál tette le a fegyvert augusztus 25-én.

---

A haditerv

---

A császári hadvezetés a Magyarországon elszenvedett vereségekről szóló hírek hatására Galíciában, az ott nélkülözhető erőkből összeállított egy három dandárból álló hadtestet, Vogel altábornagy parancsnoksága alatt. Ennek egyik dandára volt Barco vezérőrnagyé. Ez az egység Munkács irányába intézett támadást, maga Vogel tábornok pedig a hadtest két másik dandárával Eperjes és Lőcse felé vonult. Az első dandárt Podheringnél visszavonulásra késztették a magyar csapatok, a másik kettő időközben a további, Kassa felé történő előrenyomulás helyett más utasítást kapott, és végül május közepén csatlakozott a császári fősereghez. Visszavonulásukat csak Beniczky Lajos és Görgey Ármin őrnagyok^[3] portyázó különítményei nehezítették. Barco vezérőrnagynak csak Galícián átvonulva sikerült csatlakoznia a cs. kir. főerőkhöz.^[4]

---

A támadás

---

A Barco-dandár 1849. április 19-én lépte át a határt a Vereckei-szorosnál, és a határt őrző kisebb magyar egységeket elűzve, a Latorca folyó völgyében haladt Munkács felé. A cs. kir. csapatok létszáma kb. 3600 főt tett ki. Ez három gyalogzászlóaljat – ebből kettő a 4. Deutschmeister-, egy a 9. Hartmann-gyalogezredből –, egy osztály könnyűlovast^[5] és egy – 3 és 6 fontos ágyúkból álló – üteget jelentett.^[6] A dandárral tartott még tíz lőszeres és hét málhás kocsi, valamint 150 galíciai fuvaros is.^[7] A velük szemben álló magyar csapatok néhány honvédszázadot és megyei, illetve városi nemzetőrszázadot tettek ki. A honvédek és nemzetőrök mindenhol igyekeztek lassítani a dandár mozgását szórványos ellenállással, vagy utak, szorosok eltorlaszolásával. Ennek ellenére a cs. kir. csapatok április 20-án este Polénára, oldalvédük Hársfalvára és Szolyvára érkezett. 21-én immár a Latorca folyó völgyében továbbhaladva Paszikáig értek, majd 22-én Szentmiklóson keresztül már Munkács közelébe jutottak.^[8]

Eközben a magyar oldalon a védekezést illetően véleménykülönbség alakult ki a két parancsnok között. Bangya János őrnagy, a 35. honvédzászlóalj parancsnoka, aki eddig is folyamatosan hátrált embereivel, a további visszavonulás mellett döntött és ennek megfelelően cselekedett: elvonult Beregszász felé. Ezzel szemben Martinyi Frigyes őrnagy, a 21. honvédzászlóalj parancsnoka, arra az elhatározásra jutott, hogy a Munkácshoz közeli, Latorca parti Podhering falunál állja el a támadók útját. A terep itt bizonyult a legalkalmasabbnak a védekezésre. A völgyet, melyben a folyó haladt, két oldalról magas hegyek övezték, a Latorca hídján át a faluba vezető út fölött pedig a Szarka-hegy magasodott. A folyó a hóolvadás és az esőzések következtében éppen áradt.

A védelem esélyeit tovább növelte, hogy a Beregszász felé elvonuló Bangya őrnaggyal szemben, az úton egy segédcsapat is érkezett 21-én. Ez Mandits Pál százados 64 főt számláló vadászcsapata – amellyel éppen Debrecenbe tartott, de a betörés hírére ide rendelték – és a Beregszászon hozzá csatlakozott tüzérszakasz volt, két 3 fontos ágyúval. Ez az egység másnap részt is vett a harcban.^[9]

---

Az ütközet

---

Az összecsapásra készülve, a falu és az út fölé emelkedő Szarka-hegyen ágyútelepet építettek, ahol a munkácsi várból küldött két 6 fontos ágyút helyezték el Andrejkovics Endre tűzmester vezetésével. Az ágyúkat földtöltéssel vették körül, ahogy a hegy lábánál felállított – előző nap érkezett – két 3 fontos ágyút is, melyek fölött Simig Rezső tűzmester^[10] parancsnokolt. A folyóparton, a falu házai között foglalt tüzelőállást három honvédszázad és számos nemzetőr, valamint a Beregszászról érkezett vadászok. Rajtuk kívül folyamatosan érkeztek a vidékről Munkácsra rendelt, kaszával és lándzsával felszerelt nemzetőrök, és itt volt lovas „gerilláival” Dercsényi István nemzetőr százados is. A megáradt folyó fölött átívelő hidat Martinyi őrnagy felszedette, ezzel is megnehezítve az ellenség átkelését.^[11]

A munkácsi polgárok igen feszült légkörben várták az eseményeket, mert attól tartottak, hogy az újra visszatérő Hartmann-gyalogosok, ha sikerül bevenniük a várost, bosszúból feldúlják azt. 1848 őszéig ugyanis ezek a cs. kir. katonák állomásoztak a várban és környékén.

Április 22-én reggel a Barco-dandár egységei tovább indultak táborukból Munkács felé. Az elővédet a 9. gyalogezred egy zászlóalja, egy osztály svalizsér^[12] és két ágyú alkotta. Szentmiklós falu elhagyása után nem sokkal azonban a magyar csapatok ellenállásába ütköztek.

Hamarosan megérkezett a dandár zöme is, és bekapcsolódott a küzdelembe.

Az ütközet során, főként tüzérségi tűzzel, sikerült meggátolni mind az ellenség bekerítési kísérleteit, mind átkelését a folyón. A magyar tüzérek pontos lövései rögtön az ütközet elején harcképtelenné tettek két tarackot, majd miután a másik négy ágyú tüzelése sem ért el eredményt, Barco a gyalogság és a lovasság bevetésével próbálkozott, eredménytelenül. A folyón való átkelési próbálkozásokat a honvédek ágyú- és puskatüze megakadályozta.

Gróf W. Bubna ezredes, a 4. gyalogezred parancsnoka a támadás közben súlyos sebet kapott, melybe később, a Galíciába való visszavonulás közben belehalt. Barco vezérőrnagy „jobban” járt, neki csupán a lovát találta el egy ágyúgolyó, de a földre került tábornok látványa így is nagy zavart okozott a császáriaknál.^[13]

Miután nem sikerült kierőszakolni az átkelést és a honvédek ellenállása sem gyengült, Barco a visszavonulás mellett döntött. Ehhez hozzájárult az a hamis értesülése is, amely nagy létszámú magyar segédhad közeledtét ígérte, ami esetleg visszavonulási útját is elzárhatja. A magyar csapatok másnapig még a helyszínen maradtak, majd követték a menekülő Barcot, aki tartva attól, hogy az ellenfél még jelentős tartalékokkal rendelkezik, letett a „hadjárat” további folytatásáról, és az útba eső falvakat kifosztva, az állatokat elhajtva, amerről jött, arra kivonult az országból.

Arról, hogy az ütközet után a magyar fél sem lehetett biztos a győzelemben és Barco azonnali kivonulásában, Martinyi őrnagy április 22-én este írt jelentése tanúskodik, melyet Lázár Vilmos őrnagyhoz, a 19. hadosztály II. dandárának parancsnokához címzett. Ebben szó szerint így fogalmaz: „A csata reggel 9 órától délután 4 óráig tartott, minek végeztével az ellenség Szentmiklósra visszahúzódott. A csata végeredményét nem tudhatni, de ha egy osztály lovasság segítségünkre jöhetne, a győzelem a miénk.”^[14]

A két fél veszteségére vonatkozóan nincsenek megbízható adatok. Annyi bizonyosnak látszik, hogy a cs. kir. csapatok halottainak és sebesültjeinek a száma is meghaladta a magyar csapatokét, és a két fél összes embervesztesége együtt véve sem volt több száz főnél.

---

Az utókor emlékezete

---

Az ütközet emlékének megörökítésére először 1888-ban tett javaslatot egy volt honvédtüzér. Az ezután többször felvetődött, majd feledésbe merült kezdeményezést 1901-ben sikerült megvalósítani. Ebben az évben, május 19-én avatták fel a csonkagúla alakú emlékművet, amely a Latorca partján áll, nem messze a Szarka-hegy lábától. Az eseményen részt vett az ütközet egyik veteránja, Simig Rezső volt honvéd tüzérhadnagy is. A kőtömbre öntött vastáblát erősítettek, melyen a következő szöveg állt: „Az 1849. évi április hó 22. napján Magyarország állami függetlenségéért e helyen vívott győzelmes ütközet emlékére emelte a hazafias kegyelet 1901-ben”.^[15]

Az emléktáblát ezután többször eltávolították, egyszer újra kellett önteni, de 1991 óta ismét a régi helyén tiszteleg, emléket állítva az itt harcoló honvédeknek és nemzetőröknek, akik ugyanúgy méltók az utókor tiszteletére, mint az Isaszegnél vagy Nagysallónál küzdött társaik.

Kiss Gábor: Megfigyelőállomások és sebesültszállítmányt kísérő osztagok tevékenysége az első világháborúban

---

---

MEGFIGYELŐÁLLOMÁSOK

---

A létrehozás előzményei

A keleti hadszíntéren tevékenykedő alakulatok 1914 őszén egészségügyi helyzetjelentéseikben egyre több járványos megbetegedésről számoltak be. A m. kir. 5. honvéd lovashadosztály egészségügyi főnöke már 1914. augusztus 19-én jelentette^[16] , hogy a szállásszabályozó orvos tájékoztatása^[17] szerint a Dnyeszter mindkét partján az egészségügyi viszonyok kedvezőtlenek. A kutak sok esetben fertőzöttek, a tisztátalanság és a hőség miatt sok a romlott élelmiszer. Gyümölcsöt is csak „főzött vagy sütött állapotában lehet enni”.

A fent említett állapotok miatt már több tífusz megbetegedést észleltek. Így a harctéren szolgálatot teljesítő orvosok egyik legfontosabb feladata, a járványos betegségek elterjedését megakadályozandó, a szükséges óvintézkedések megtétele, illetve azok betartásának ellenőrzése lett. Emellett a hátországot is védeni kellett ezen betegségek esetleges behurcolásától. Ezért egészségügyi szempontból is mielőbb szabályozni kellett a hadműveleti terület és a hátország közötti kapcsolattartást. E betegségek tovaterjedésének ugyanis kézenfekvő lehetősége a sebesültek és a betegek^[18] egészségügyi szempontból ellenőrizetlen visszaszállítása volt.

Nemcsak a szakemberek előtt ismert az a tény, hogy a háborúk nyomában gyakorta különféle járványok (hastífusz, kiütéses tífusz, tífusz, kolera, vérhas stb.) léptek fel.^[19] Ezt a XIX. századtól már pontos járványtani adatokkal lehet igazolni. Erre jó példa a porosz–osztrák háború. A porosz hadseregben kolerajárvány tört ki, egyik hadtestének 5000 katonája pusztult el a járvány következtében, míg fegyver által 3500.^[20] A járvány azonban nem állt meg az ellenséges vonalaknál, így az csakhamar begyűrűzött az osztrák területekre. Még Magyarországon is több mint 30 000 polgári áldozata lett a betegségnek.^[21] A német–francia háborúban a francia hadsereg 23 400 katonája esett himlő okozta betegségbe, amely átterjedt a polgári lakosságra és 90 000 áldozatot követelt.^[22]

Ilyen súlyos tapasztalatok után érthető volt, hogy az első világháború kitörését követően az osztrák–magyar hadvezetés is mielőbb megpróbálta a védelem legmegfelelőbb formáját létrehozni. E forma a betegmegfigyelő-állomások rendszerének, illetve a betegszállító különítmények létrehozása lett.

Első lépésként a cs. és kir. hadügyminisztérium 1914. szept. 10-én elrendelte: a beteg katonák kizárólag zárt szállítmányként továbbíthatók a hátországba.^[23] Ha ilyen szállítmányok nem egészségügyi vonaton utaztak, úgy a szállítmány parancsnokául egy, e szolgálatra alkalmas beteg tisztet kellett kijelölni, aki a szállítmány teljes számban való megérkezéséért teljes felelősséggel tartozott. A központi szállításvezetőség pedig utasította a pályaudvar-parancsnokságokat, hogy az ott megálló szerelvényeket önkényesen, ellenőrizetlenül senki se hagyhassa el. Mindezek ellenére 1914. szept. 21-én a m. kir. IV. honvéd kerületi parancsnokság a Honvédelmi Minisztériumnak készített felterjesztésében beszámolt arról, hogy tapasztalata szerint a betegek gyakorta egyénileg, ellenőrizetlenül utaznak vissza a hátországba, valamint a legénység nagy része hiányos vagy minden felszerelés nélkül, tisztátalanul érkezik.^[24] E jelenségek a Honvédelmi Minisztérium előtt azonban már ismertek voltak.^[25] Az elsősorban keletről fenyegető kolera- és tífuszjárvány miatt a Honvédelmi Minisztérium már 1914. szept. 27-én megszüntette^[26] azt a – elsősorban a tisztek részére biztosított – lehetőséget, amely szerint a harctérről közvetlenül magánápolásba érkezhettek.^[27] Így nekik is, csakúgy, mint a legénységnek, az illető egészségügyi intézményben legalább öt napot kellett megfigyelés céljából eltölteniük.

Mindezen intézkedések ellenére világossá vált, hogy csak egy, a keleti, észak-keleti határ mentén felállított teljes körű szabályozási rendszer, illetve kifejezetten ellenőrző céllal működő egészségügyi intézményhálózat adhatna a hátország számára megfelelő védettséget.

Ezt az elképzelést igazolták a keleti harctéren bekövetkezett események is. Ugyanis a harccselekmények^[28] olyan közel kerültek a magyar hátországhoz, hogy az országhatár és a hadműveletek határvonala közt fennmaradt közbeeső területen az ország belsejébe tartó, hátországi gyógykezelésre visszaérkező betegszállítmányok szűrése bizonytalanná vált. Ezért a cs. és kir. hadügyminiszter, valamint a magyar és az osztrák hadügyminiszter – tárgyalásaik eredményeképpen – elhatározták mind a magyar, mind az osztrák országrészen^[29] , hogy a keleti harctérhez közel eső településeken – de azoktól természeten megfelelő távolságban – megfigyelőállomásokból álló védőzónát hoznak létre, és külön katonai kísérettel látják el a betegszállító szerelvényeket.

A védőzóna magyarországi szervezését a cs. és kir. hadügyminiszter javaslata alapján a m. kir. honvédelmi és belügyminiszter kapta feladatául. Megállapodásuk értelmében a megfigyelőállomások felállítását, berendezését a belügyminiszter ellenőrizte, míg a honvédelmi miniszter az itt működő katonai parancsnokságok szervezését felügyelte. A működési költségeket a cs. és kir. hadügyminisztérium fedezte.

Szervezet és feladat

A szervezésre vonatkozó első rendeletet 1914. október 18-án^[30] adta ki a honvédelmi miniszter. E szerint a megfigyelőállomások november elején kezdték meg működésüket, amelyek rendeltetésük szerint a betegek fertőtlenítését, orvosi ellátását, illetve orvosi megfigyelését végezték, ezzel megelőzve a hadműveleti területen esetlegesen fellépő járványok továbbterjedését. Rendszerint a kijelölt település nagyobb középületeiben e célra berendezett intézetekben hozták létre ezeket, kettős vezetéssel.

Az állomás tehát két részlegből állt.

Az egyik polgári felügyelet alatt, a belügyminiszter által kinevezett miniszteri biztos vezetésével dolgozott. A miniszteri biztos – rendszerint az illető törvényhatóság főispánja – az állomásparancsnoksággal egyetértőleg a megfigyelőállomás katonai parancsnokságának közreműködésével gyakorolta a főfelügyeletet a megfigyelőállomás egésze felett. Önálló hatáskörben – a megfigyelőállomás katonai parancsnokával összhangban – ellenőrizte és vezette az ápoltak megfelelő ellátását. Munkáltatói jogokat gyakorolt a vezetése alatt álló intézet teljes személyzete felett. Hetente jelentést tett a belügyminiszternek (szombatonként) a beszállított ápoltak számáról, az ország belsejébe elszállított ápoltak számáról, a jelentés napján az adott beteglétszámról, az esetlegesen megjelent fertőző betegségek fajtájáról és az e betegségben szenvedők számáról.^[31] Általánosságban a miniszteri biztos volt felelős a megfelelő, egységes közegészségügyi helyzetért, vagyis feladata elsősorban a fertőző betegségek széthurcolását megakadályozó intézkedések megtétele volt.

A másik részleg katonai felügyelettel, a kinevezett parancsnok irányításával tevékenykedett. Az állomások katonai parancsnokságai az 1914. november 16-án^[32] napvilágot látott szervezési rendelettel álltak fel. Így a honvéd orvosi tisztikar és a segédszemélyzet az ország északi, észak-keleti megyéiben^[33] működő 14 megfigyelőállomáson kezdte meg tevékenységét. A szervezésre kiadott első rendelet értelmében az egyes állomásokon 200-500 ágyat kellett biztosítani.

A betegforgalom azonban több megfigyelőállomáson a férőhelyek bővítését tette szükségessé, amelyeket az alábbi táblázat ismerteti.

Megfigyelőállomás	A katonai parancsnoknak alárendelt férőhely[34]
Besztercebánya	1776
Debrecen	1931
Kassa	8041
Losonc	1854
Miskolc	4350
Munkács	1410
Nyíregyháza	496
Nyitra	700
Rózsahegy	164
Sátoraljaújhely	741
Szatmárnémeti	1446
Trencsén	1020
Ungvár	1500
Zsolna	553
Összesen	25982[35]

A megfigyelőállomás a területileg illetékes honvéd kerületi parancsnokság útján a honvédelmi miniszternek volt alárendelve. A katonai osztag parancsnoka a miniszteri biztos utasításait és rendelkezéseit köteles volt betartani, azok ellen észrevételeket csak abban az esetben tehetett, ha az a katonai szabályzókkal ellenkezett. Amennyiben a miniszteri biztos az észrevétel ellenére ragaszkodott az utasítás végrehajtásához, úgy a parancsnok egy, a honvédelmi miniszterhez írott felterjesztésben tiltakozhatott ez ellen, amelyben kérhette az utasítás felülvizsgálatát. A katonai osztag parancsnoka a miniszteri biztos tanácsadó közegének tekintette magát, vele lehetőleg – a hatékonyabb működésért – szóban érintkezett. A fegyelmi fenyítő hatalmat az osztaggal, valamint a miniszteri biztosnak alárendelt kórházakban elhelyezett katonai személyekkel szemben gyakorolta. Elkészítette az osztag szolgálati beosztását, amely a rend és fegyelem fenntartását hivatott szolgálni. A katonai osztag feladata a beérkező betegek és sebesültek pályaudvarról(ra) való kísérése és a rend fenntartása volt. Ellenőrizte az állomások napi feladatát, a megfigyelt sebesültek és betegek szám szerinti naprakész nyilvántartását, valamint a szabad ágyak összeírását. Ez utóbbi feladat különös jelentőséggel bírt, mivel a sebesültek szállítását végző illetékes tábori vasúti szállítási vezetőségek^[36] e táviratban közölt összeírások alapján határozták meg a betegek elosztását.

A megfigyelőállomások munkáját nehezítette, hogy a betegek állapotuktól függően egyéni fegyverzetükkel és felszerelésükkel érkeztek. Ezek megfelelő elhelyezése és biztonságos őrzése nagy terhet jelentett az állomások számára, ezért 1914 októberében, majd 1915 januárjában ismét megerősített rendeletében^[37] a honvédelmi miniszter utasította a honvédkórházak, valamint a megfigyelőállomások katonai parancsnokságait, hogy az összegyűlt fegyvereket és felszerelési eszközöket az állomáshelyhez legközelebb eső cs. és kir. tüzérszertárhoz, illetve ruhatárhoz kell leadni.

1914 decemberében a hadihelyzet miatt a munkácsi és ungvári állomások két hétre átmenetileg beszüntették munkájukat, de a súlyos betegek továbbra is visszamaradtak megfelelő ápolás mellett. A munkácsi megfigyelőállomás átmenetileg Debrecenbe, az ungvári pedig Nyíregyházára költözött.

A megfigyelőállomások szervezésére kiadott utasítások téves értelmezése, továbbá azon körülmény, hogy a megfigyelőállomások kettős (polgári és katonai) szervezete folytán a vezetésre hivatott közegek együttműködésére tapasztalat, illetve gyakorlat nem volt, többször fordult elő súrlódás és hatásköri összeütközés. Az együttműködés javítását ugyan két rendelettel^[38] is igyekezett a Honvédelmi Minisztérium meghatározni, azonban ez nem sikerült maradéktalanul. Ezért szükségessé vált a megfigyelőállomások szervezetének és működésének átszervezése. A honvédelmi miniszteri rendelet 1915. május 4-én látott napvilágot, amely újraszabályozta tevékenységüket.^[39] A rendelet alapján, bár továbbra is szerves egészet képeztek, hangsúlyozottan két fő csoportra tagozódtak.

Az egyik részt a megfigyelőállomás katonai parancsnokának felügyelete alatt működő egészségügyi intézmények és a Vörös Kereszt által létesített, illetve fenntartott kórházak képezték. A másik részt a miniszteri biztos irányítása mellett lévő polgári egészségügyi intézmények jelentették. A betegek elosztására, valamint szükség esetén a mögöttes országrészben elhelyezett csapatok betegeinek elhelyezésére e rendelet a miniszteri biztos által összehívandó bizottsági értekezleteket és megállapodásokat írt elő, amelyre az illető állomás katonai parancsnoka is meghívandó volt. A bizottsági megállapodásokhoz képest a betegek helyi elosztására, valamint az azok továbbítására vonatkozó intézkedések elrendelése a megfigyelőállomás katonai parancsnokának hatáskörébe ment át. Fő elemként megjelent a „megfigyelőállomás számára kikülönített törzstiszt”^[40] fogalma, aki az olyan megfigyelőállomások állomáshelyein, ahol helyőrség nem volt (Munkács, Rózsahegy, Sátoraljaújhely és Zsolna), az addigi parancsnok hatáskörét átvéve került kinevezésre. A magasabb parancsnokságok székhelyein lévő megfigyelőállomásokra pedig (Kassa^[41] ) egy, az állomásparancsnok mellé „a megfigyelőállomás ügyeinek vezetésére beosztott törzstiszt” került.^[42] Feladatuk továbbra is az állomások katonai részlegeinek és a Vörös Kereszt kórházainak ellenőrzésére volt. Az állomások katonai osztagaira nézve lényeges változásként már nem határozták meg a létszámukat, hanem azt a szükségtől tették függővé.

A megfigyelőállomások működését a harctéri események jelentősen befolyásolták. Miután a frontvonal az ország határaitól távolodott, így a betegmegfigyelés eddigi formájára már nem volt szükség. 1915 nyarától a hadtápparancsnokság kezdeményezésére elkezdődött az állomások átadása a cs. és kir. hadsereg számára. A cs. és kir. hadügyminiszter tartalék kórházak céljára a cs. és kir. hadsereg részére való átadásukat javasolta, amelyet a m. kir. belügy- és honvédelmi miniszter elfogadott.^[43] Ezen tartalék kórházakban azonban lehetőség szerint legalább 100 férőhely a betegek megfigyelésére továbbra is fenntartandó volt. Az átadások, a munkácsi állomás kivételével, 1915 augusztusa és 1916 júniusa között megtörténtek. A munkácsi állomásnak az átadását az időközbeni harctéri események késleltették. Az átadás elhalasztása az utolsó pillanatban történt. Az átadó bizottság ülésének időpontja is ki volt tűzve 1916. június 16-ára.^[44] Az állomást végül az Országos Hadigondozó Hivatal vette át különleges kórház céljára.^[45] Ugyanezen okból a sátoraljaújhelyi állomás visszaállítását is tervbe vették, miután azonban a Rokkantügyi Hivatal a sebesültek elhelyezésére a barakktelepen 1300 ágyat a kórház rendelkezésére bocsátott, erre nem lett szükség.^[46]

Az átadások a következő rendben történtek:^[47]

1915. aug. 1.	Ungvár
1915. dec.1.	Besztercebánya, Rózsahegy
1916. márc. 17.	Kassa
1916. márc. 29.	Zsolna
1916. márc. 29.	Trencsén
1916. márc. 31.	Losonc
1916. ápr. 15.	Miskolc
1916. ápr. 1.	Szatmárnémeti
1916. ápr. 5.	Nyíregyháza
1916. ápr. 6.	Debrecen
1916. máj. 1.	Sátoraljaújhely
1916. jún. 1.	Nyitra
1918. febr. 5.	Munkács

A megfigyelőállomások elnevezése háromszor változott, de minden esetben szerepelt nevében az adott település megjelölése (például: Munkácsi megfigyelőállomáson felállított kórházak katonai parancsnoksága, Munkácsi megfigyelőállomás katonai parancsnokság, Munkácsi megfigyelőállomás katonai osztag).

Személyzet

Egy állomás fenntartó, ellátó személyzete a felállításkor 57 és 64 fő között mozgott az alábbiak szerint:^[48]

parancsnok	1 nyugállományú törzstiszt
parancsnokhelyettes	1 nyugállományú törzstiszt vagy főtiszt
főtiszt	2 fegyveres szolgálatra alkalmatlan
sebesültszállítmány-felügyelő	6 fegyveres szolgálatra alkalmatlan
kisegítő személyzet	47-54 népfelkelő

Ezek természetesen irányszámok voltak, hiszen – később nyilvánvalóvá vált – nem lehetett egységesen meghatározni, mert a feltételek és lehetőségek állomásonként változtak. A mindenkori létszámot nagyban meghatározta az adott állomás telítettsége is. Természetszerűleg a nagyobb beteglétszám több személyzetet kívánt, ekkor a létszámot megnövelték, ha a betegek létszáma csökkent, akkor a személyzeté is. Így a létszám állomásonként is állandóan hullámzott.

A megfigyelőállomások sokszor kibúvót jelentettek a frontszolgálat alól nemcsak a kisegítő személyzetként itt szolgálatot teljesítő népfelkelő legénység, hanem gyakran a már gyógyult, megfelelő indok nélkül itt tartott betegek számára is. Ezt tudva, a Honvédelmi Minisztérium többször ellenőrizte e tekintetben a megfigyelőállomásokat, a „népfelkelő legénység orvosi megvizsgálása és bevonultatása” céljából. A szemlék alkalmával készült jelentések tartalmukban nagyon hasonlóak, amely állandó, illetve visszatérő problémára enged következtetni. Az alábbi idézet egy 1915. június elsején tartott miniszteri szemle alapján készült.^[49]

„A megfigyelőállomások személyzetének revideálására kiküldött közegek jelentései alapján tapasztaltam, hogy egyes állomásokon az ott alkalmazott népfelkelő legénység között olyanok is vannak, akik harctéri fegyveres szolgálatra alkalmasak, vagy akinek szolgálatképességi foka nincs megállapítva, illetve ilyen szemlén még egyáltalában nem is voltak. Vannak azonban olyan népfelkelők is, akik a törvényes népfölkelői korhatár alatt vagy felett vannak.”^[50]

A honvédelmi miniszter ezért elrendelte a harctéri szolgálatra alkalmasak azonnali póttestükhöz való bevonulását, illetve a papír nélküliek azonnali felülvizsgálatát.

Kivételek természetesen voltak, mint például a debreceni megfigyelőállomás két népfelkelője, akik a betegek leadott értéktárgyait raktárosként őrizték. Az egyik még 150 000 korona kauciót is letett^[51] azért, hogy ezt a beosztást végezhesse. Többszöri ellenőrzés után azonban mégis napvilágra került az eset, amely hatására – „a mendemondák elkerülése érdekében” a honvédelmi miniszter azonnal elrendelte a két személy bevonulását.^[52] A frontszolgálatra alkalmas legénységből csupán a különleges, az egyáltalában nem vagy csak nehezen pótolható munkakört betöltőknek lehetett felmentést kérni. Természetesen a miniszteri biztosnak közvetlen alárendelt polgári alkalmazottak közül, akik a népfelkelési korhatáron belül voltak, szintén orvosi vizsgálaton kellett jelentkezniük, ún. bemutató szemlén. A 18 éven alul lévőket azonnal el kellett bocsátani, vagy csupán a hadiszolgáltatási törvény alapján lehetett őket tovább alkalmazni. Az 50 éven felülieket többnyire elbocsátották. A következő szakmával rendelkezőket minden esetben felmentették: fertőtlenítő, mosómester, gondnok, valamilyen szerelő^[53] vagy szakmunkás.

A betegek körében előfordult, hogy az ápolás alatt lévő legénységi állományú honvédeket, közös hadseregbelieket, sőt még az osztrák Landwehr tagjait is a felgyógyulás után valamilyen ottani munkavégzés ürügyén visszatartották.^[54] Ezért az ápolás körülményeit tovább szigorították. Az állomásokon lévő zsúfoltság miatt a m. kir. honvédelmi miniszter a cs. és kir. hadügyminiszterrel és m. kir. belügyminiszterrel egyetértőleg elrendelte, hogy a megfigyelendőkre nézve a hosszabb lappangási idejű fertőző betegségek természetének megfelelő hosszabb tartamú megfigyelés nem lehetséges. Így a semmiféle fertőző betegség tüneteit nem mutató, láztalan betegek 5 napon túl való megfigyelése nem szükséges. „Ha az ilyen betegek elszállításra kiszemelésre kerülnek, akkor ők kitetveztetnek, friss fehérneművel elláttatnak.” Az eljárás körülbelül öt napot vett igénybe. A katonai parancsnokságoknak egyébként jogukban állt, hogy a területükre érkező betegeket indokolt esetben vesztegzár alá helyezhették, illetve elkülöníthették.^[55]

A személyzet életében – csakúgy, mint az arcvonalszolgálatot teljesítők esetében – hazatérésre adhatott okot a nyári és őszi betakarítás^[56] , amely a hadsereg, az ország élelmezése szempontjából kiemelten fontos volt. Nagyobb mezőgazdasági tevékenységek közé számítottak az aratási, őszi szántási, kukorica-, dohánybetakarítási, szüreti, len- és kenderkikészítési munkák. Gyors befejezésükre a hátország férfierő hiányában csak úgy volt képes, hogy a munkák idejére a birtokkal rendelkezők számára a hadieseményektől függően rendkívüli szabadságot engedélyeztek. Nem volt ez másképp az állomáson szolgálók esetében sem. Az itt szolgálók legfeljebb 14 napi szabadságot kaphattak.^[57]

További szabadságot – különösen a tisztek számára – csak a legközelebbi hozzátartozó elhalálozása vagy hatóságilag igazolt súlyos megbetegedése esetén, legfeljebb 8 nap időtartamra engedélyeztek.^[58]

A betegek szétosztása

A megfigyelőállomásokról az ország belterületére irányuló szállítást a cs. és kir. Központi Szállításvezetőség irányította, a katonai területi parancsnokságok napi szabadférőhelyre vonatkozó jelentései alapján.

Elhelyezés^[59], berendezés

Az állomások elhelyezkedéséről, helyszínrajzairól pontos leírásokkal rendelkezünk. Ezek alapján megállapítható, hogy az állomások elsősorban az adott településen már meglévő katonai, illetve polgári egészségügyi intézményekbe települtek. Másodsorban az egyéb katonai létesítményekbe, végül – ha az előbb említettek nem álltak rendelkezésre – minden olyan épületbe, amely e célra legmegfelelőbb volt. Ez utóbbi megoldás helyett, ahol erre lehetőség nyílt, a gyorsan és nagy számban felépíthető, télen is lakható barakkmegoldást választották.

Kezdetben a barakktelepek építése több helyen munkás- és anyaghiány miatt nehezen haladt. A nehézségek ellenére 1915 januárjában a legtöbb megfigyelőállomáson elkészültek a szükséges épületek. A barakkok felállításánál fontos szempont volt a közeli víznyerés lehetősége, valamint a megközelíthetőség. Ez elsősorban a vasút közelségét jelentette. Ahol lehetséges volt, ott a telepet mellékvágány kötötte össze a fővonallal. Kassán azonban a telep közvetlenül a fővonal mellé épült. Az építésre alkalmas területet bérelték vagy lefoglalták.^[60]

A barakktelepek különféle típusú faépületekből és kisebb kő- vagy téglaépületekből álltak. Bejáratuknál volt a felvételi helyiség, ennek közelében a műtők és a laboratórium. Külön barakkok szolgáltak a fertőző és a fertőzésmentes betegek részére. A tisztek és a legénység elhelyezése elkülönítve történt. Külön barakkokban helyezték el a katonai osztag legénységét, s ahol lehetőség volt rá, a katonai osztag tisztjeit, az orvosokat, valamint az ápolónőket. A miniszteri biztosi hivatal, a katonai osztag parancsnoksága és a tiszti étkezde számára szintén külön barakkok szolgáltak. A legtöbb telepen kápolna is volt. Néhány területén posta, dohányáruda és kantin is működött. Az összes megfigyelőállomás rendelkezett telefonvonallal. A környezetre is ügyeltek. Az épületek között virágágyak, kavicsozott utak húzódtak. A betegek szórakozatására is gondot fordítottak, alkalmanként vasárnap katonazenekar játszott.

A fából készült barakkok tűzbiztonságára nagy gondot fordítottak. Itt voltak hiányosságok, amelyet egy 1915 szeptemberében történt eset is igazol. Ekkor az állomásokat tűzbiztonság szempontjából a honvédelmi miniszter kijelölt közegei szemlézték. Az 1915. szeptember 3-án készült összegzés^[61] szomorúan állapította meg, hogy csupán a trencséni állomáson tapasztaltak a tűzriadó elhangzása után gyors és határozott fellépést. „A tűzriadó jel adása után 1 percz múlva már erős vízsugár lövellt a tűzben állónak feltételezett épületre.” A különféle tájékozódó szemlék rendszeresek voltak mind a honvédelmi, mind a belügyminiszter által. Több állomást Ferenc Szalvátor főherceg^[62] is meglátogatott.

Az ápoltakat elhelyezésük szerint öt csoportba osztották: fertőző betegek, fertőző betegségre gyanúsak a fertőzésre utaló tünetekkel, egészségesek, de érintkeztek fertőző betegekkel, sebesültek és egyéb betegek. Fekhelyként vas- vagy tábori faágyat, lehetőleg egységes rendszerben szalmazsákkal, ágyneművel és gumi vagy batiszt^[63] huzattal alkalmaztak. A betegek számára megfelelő számú mosdókészlet – ritkán fürdőkádak –, valamint veder és ágytál állt rendelkezésre. Fontos felszerelésnek számítottak a fertőtlenítő eszközök – különösen a dézsák és a konyhaberendezések. Mindezeket az eszközöket lehetőleg helybéliektől vagy a környéki iparosoktól, vállalatoktól szerezték be.

Javadalmazás és illetékek

Az orvosi személyzet alkalmazásánál lehetőleg a helybéli orvosokra támaszkodtak. A beteglétszámtól függően az állomások szerződéssel is alkalmazhattak orvosokat. Az orvosok javadalmazása napi 30 korona volt teljes ellátással és útiköltségtérítéssel. A szakorvosok, különösen a sebészek magasabb megállapodás szerinti javadalmazásban részesültek. Amennyiben kellő számú orvos nem állt rendelkezésre, úgy a hadiszolgáltatásról szóló törvény szerint, illetve a népfelkelési törvény szerint biztosították a szükséges orvosi létszámot. Szükség esetén orvosnövendékeket is felvehettek, de csak azokat, akik sem a közös hadsereg, sem a honvédség kötelékébe nem tartoztak, és népfelkelő szolgálatra is alkalmatlanok voltak. Részükre naponta legfeljebb 10 korona tiszteletdíj volt kifizethető. Általánosságban 125 ágyanként legfeljebb 1 orvost alkalmaztak, beleértve az orvosnövendéket is. Ebbe a számba a vezető orvost, valamint sebészt és a bakteriológust nem számították bele. Ő az állomás szervezetében működő bakteriológiai laboratórium vezetője volt. A betegápolók megfigyelésére egy vöröskeresztes főnöknőt alkalmaztak.

A hivatásos ápolók fizetése havi 50 korona volt teljes ellátással (mosás is), biztosítással. Az ápolókkal lehetőség szerint kollektív szerződést kötöttek. A miniszteri biztos által alkalmazott polgári egyének más tényleges katonai szolgálatra nem voltak behívhatók. A katonai parancsnokság alatt dolgozók illetményüket a Honvédelmi Minisztérium 6/a. osztályától kapták. A felszámítható legénységi illetmények a következőképpen alakultak: őrmester 70, szakaszvezető 45, tizedes 30, őrvezető 20, népfelkelő honvéd 16 fillér naponta. Naponta 1 korona 57 fillér élelmezési pénz. Utazási hozzájárulás legfeljebb 10 fillér. Szolgálati pótdíj az írnokok részére naponta 20 fillér. A felmerülő legénységi illetékeket 10 naponta folyósították.

Élelmezés

Az élelmezés a környékről beszerezhető áruk és az élelmezővonatok segítségével történt. A megfigyelőállomások katonai felügyelet alatt lévő intézményeinek ellátása a honvéd helyőrségi kórházak mintájára történt. Így a betegek és a személyzet élelmezését vállalkozók biztosították.^[64] A szolgáltatást csak sikeres pályázat elfogadása után nyerhették el.^[65] A szerződés szigorú feltételekkel komoly munkát kívánt. A szerződésben többek között előírták az étkezési idők és a kiszabott élelmiszeradagok mértékének pontos betartását, a központilag irányelvként megszabott változatos étrend fenntartását. A napi étrendet az alábbi táblázat alapján kellett összeállítani.^[66]

Reggeli	Költség[67]	Ebéd	Költség	Vacsora	Költség
Tej és vizes zsemle	18	Húsleves vagy hamis leves pl. befőtt tésztával Főtt hús burgonyával, rizzsel vagy rizses gulyás hús (marha, sertés vagy borjú)	70	Főtt tészta túró, mák, dara stb.-vel, illetve tejes étel, pl. tejben dara, rizs vagy főzelékféle feltéttel	30

Külön orvosi rendelésre – csak a betegek részére – a következő ételeket és italokat kellett az orvos által előírt mennyiségben biztosítani.

Étel	Ital
Sonka, tojás, tejes zsemle, sült borjú, marha, sertés, üres leves	Tej, tejeskávé, tea, kakaó, borleves, bor, sör

Az ellátáshoz tartozott napi 500 g félbarna kenyér, amely 22 fillérbe került.

A fentekből kitűnik, hogy a megfigyelőállomás katonai részlegében az egy főre jutó napi minimum élelmiszerellátási költség kb. 1 korona 30 fillér volt.

A megfigyelőállomások tevékenységére vonatkozóan kifogások szinte kizárólag ausztriai és birodalmi német ápoltak részéről jelentkeztek. Az állomások ugyanis nemcsak a közös hadsereghez és a honvédséghez tartozó magyar katonákat, hanem az osztrák Landwehr és a német haderő tagjait is ápolták, amellyel kapcsolatban természetesen mindig megfogalmazták kifogásaikat. (Német alapossággal mellékelték ezen kifogások orvoslására tett javaslataikat is.)

Ez történt a miskolci megfigyelőállomás tevékenységét illetően is 1915. április 9-én, amikor a császári német Délhadsereg (Deutsche Südarmee) orvosfőnöke felterjesztést juttatott el a Honvédelmi Minisztérium illetékes szervéhez.^[68]

Ebben többek között a következő hiányosságokat tette szóvá. A miskolci pályaudvarról az egészségügyi intézménybe körülményes volt a betegek eljutása, a konyha, valamint a mellékhelyiségek tisztasága nem megfelelő, az ételkészítésnél nem kellően ügyelnek a higiéniára, vezetékes víz ugyan rendelkezésre áll, de kevés a vízcsap a mellékhelyiségekben, továbbá nem minden mellékhelyiség rendelkezik vízöblítéses WC-vel, elsősorban a csatornázottság elégtelen volta miatt. Sajátos igényeikre nézve megfogalmazták, hogy számukra külön főzzenek, mivel nem szeretik a paprikás ételeket.

Összességében azonban ezek a panaszok, amelyeket minden esetben az illetékes miniszteri biztos kivizsgáltatott, az általános magyarországi viszonyokhoz képest eltúlzottaknak bizonyultak.

Ezen felül csupán néhány erkölcsi kihágásról érkezett panasz, amelyek általában az ápolónők viselkedését érintették. E panaszokat kivizsgálva, a ledérnek bizonyult ápolónők azonnal elbocsátásra kerültek.

---

SEBESÜLTSZÁLLÍTMÁNYOKAT KÍSÉRŐ OSZTAGOK (KÜLÖNÍTMÉNYEK)

---

A sebesült és beteg katonák visszaszállításánál egyrészt a rend fenntartására, másrészt ezeknek a katonáknak ellátására és gondozására hozták létre 1914 októberében^[69] a sebesültszállítmányokat kísérő különítményeket.

A különítmények működése területileg két övezetre terjedt ki. Az egyik öv az ország határán fekvő vasúti állomásoknál kezdődött és terjedt az országhatártól hátrább fekvő megfigyelőállomásokig, ahol leadták őket. Ezen övezeten belül a különítmény mozgó szolgálatot teljesített a kísérés alatt.

A második öv a megfigyelőállomások vonalában kezdődött. Ezen övön belül a különítmény kétféle szolgálatot teljesített: egyrészt a megfigyelőállomásokon, valamint a vonatokon a szállítás alatt.

Szervezet és feladat

A különítmények 1 sebesült-szállítmányi felügyelő vezetése alatt 1 népfelkelő altisztből és 4-5 népfelkelő őrből álltak. Az egy állmáson lévő kísérő különítmények a szervezési rendelet szerint osztagokból álltak.^[70] Az osztagok kétfélék lehettek, kísérőosztagok a határállomásokon és helyi osztagok a megfigyelőállomásokon.^[71]

Az első esetben az osztagok állomáshelyei a határszél közelében fekvő vasúti állomásokon voltak. Megnevezésük az állomáshely megjelölésével történt. Létszámuk meghatározásánál az illető vasútvonalon naponként közlekedő sebesültszállító vonatok legnagyobb számát és a pihenőre szükséges időt vették alapul.

A helyi osztagok pedig részben megfigyelőállomásokon teljesítettek helyi szolgálatot, részben onnan esetenként az ország belsejébe induló nagyobb sebesültszállítmányok számára megfelelő kíséretet állítottak ki. A felügyelői helyek betöltése önkéntes jelentkezés vagy behívás útján történt. Az altisztek és a legénység kizárólag népfelkelőkből volt feltölthető.

Szállítmányi felügyelő lehetett a honvédelmi miniszter által szolgálatra kirendelt nyugállományú, szolgálaton kívüli vagy népfelkelő szolgálatot teljesítő alkalmas egyén. Olyan feddhetetlen jellemű, testileg és szellemileg egészséges magyar állampolgár, aki e szolgálatra önként jelentkezett, és összegyéniségénél fogva e fontos feladatra rátermettnek látszott.

A felügyelők működésük tartamára egyéb katonai vagy népfelkelési szolgálattól mentesültek. A felügyelő kötelessége volt a szolgálat megkezdése után a háború vagy a mozgósítás egész tartamára – illetve addig, amíg a megszokott békebeli egészségügyi viszonyok helyre nem állnak – szolgálni. Az önkéntes felügyelő köteles volt szolgálatban az előírt jelvényt, a nemzetiszínű karszalagot, valamint vöröskeresztes karszalagot viselni. Az önkéntes jelentkezők közül az alkalmas egyéneket a honvédelmi miniszter nevezte ki.^[72]

A felügyelő fegyverét csakis a következő két esetben használhatta: önvédelemből vagy ha a ragályos vagy fertőző betegségek továbbterjedésének meggátlására irányuló egészségügyi rendszabályok megtartásának semmiféle más módon érvényt szerezni nem tudott. Mindezen esetekben rendszerint csak a szálfegyverhez nyúlhatott. A lőfegyver alkalmazása lehetőség szerint kerülendő volt. A szabályellenes fegyverhasználat súlyos büntetőjogi következményekkel járt. A fegyvert csak végső esetben, megelőző figyelmeztetés után volt szabad használni. Ellenséggel való találkozás alkalmával a felügyelők fegyvert a Genfi egyezmények alapján nem használhattak.^[73]

A megfigyelőállomásokon lévő osztagok a megfigyelőállomások katonai parancsnokának, a mozgó szolgálatot teljesítők az illető katonai pályaudvar- parancsnokságoknak voltak alárendelve. Ahol pályaudvar-parancsnokság nem volt, ott az osztagok önállóan tevékenykedtek. A sebesült-szállítmányi felügyelők felett a fegyelmi fenyítő jogot azon megfigyelőállomás katonai parancsnoka gyakorolta, amelyhez az illető osztag betegleadás szempontjából tartozott. Az önállóan tevékenykedő osztagok pedig a területileg illetékes honvéd kerületi parancsnokság alá tartoztak. Az ország határain kívül elhelyezett osztagok (pl. Kolomea, Stryj) a legközelebbi honvéd kerületi parancsnokság felügyelete alatt álltak.

Az osztagok szervezetét érintő kérdésekben – megszüntetés, illetve létrehozás – minden esetben a honvédelmi miniszter döntött. Az alkalmazás mindig az illető hadsereg hadtápparancsnokságának javaslata alapján történt. Az osztagok tevékenysége és szervezeti keretei nagymértékben függtek a hadieseményektől, ezért az osztagok székhelyei többször változtak. A világháború folyamán a következő településeken állomásoztak mozgó sebesültszállító osztagok^[74] :

– Beszkid (átmeneti székhellyel Szolyva, Bátyu, Stryj),

– Brod,

– Csaca,

– Homonna (átmeneti székhellyel Nagymihály, Mezőlaborc),

– Máramarossziget,

– Mitrovica (átmeneti székhellyel Indjija, Újvidék),

– Nagyberezna,

– Orló,

– Ruma,

– Sátoraljaújhely,

– Suchahora (átmeneti székhellyel Trsztena),

– Vinkovce.

Szolgálati utasítás

A sebesültszállítmányokat kísérő katona feladata a beteg katonák szállítása körül a kísérői, felügyelői és gondozói szolgálat ellátása volt.

A beosztott népfelkelő altisztek és népfelkelők elöljárói a felügyelők. Parancsadásnál követelmény volt, hogy a parancs világos, amellett rövid és határozott legyen. Félreértések elkerülése végett a fontosabb parancsokat írásban kellett kiadni. A kísérőosztag legidősebb felügyelője volt a kísérőosztag parancsnoka. Egy kísérőosztag 1 felügyelőből, 1 altisztből, 4-5 népfelkelő őrből állt. A kísérőosztagok lehetőleg a vasúti állomás közelében állomásoztak, ahonnét a pályaudvar-parancsnoksággal az összeköttetés állandóan fenntartható volt.

A kísérőkülönítményt vezető felügyelőnek a vasútállomáson legalább 30 perccel a kijelölt szállítmány beérkezése előtt meg kellett jelennie. A szállítmány beérkezésekor azonnal átvette a parancsnokságot, és tájékozódott a betegek számáról, az esetleges ragályos betegségek fajtájairól. A ragályos és fertőző betegeket mindig elkülönítve külön vasúti kocsiban helyezték el. Az osztag tagjait úgy osztotta be, hogy a felügyelet lehetőleg mindenütt meglegyen. A gyanús betegeket, az ellenséges sebesülteket szállító kocsikat természetesen fokozottabb figyelemmel kísérték. A kísérőszemélyzet tagjai a pályaudvaron történő veszteglés alatt a vonat mindkét oldalán úgy álltak fel, hogy az egész vonat áttekinthető maradt. Az osztag tagjai csak közvetlenül a vonat elindulását követően szállhattak fel.

Éjjel a betegeknek a vonatról való leszállása tilos volt. Nappal csak kellő felügyelet mellett hagyhatták el a vonatot. Ha egy beteg útközben eltűnt, arról a legközelebbi vasúti állomásra való beérkezés után a különítmény parancsnokának haladéktalanul jelentést kellett tennie a legközelebbi csendőrőrs vagy községi elöljáróság számára, valamint a legközelebbi katonai hatóságnak. Ha útközben valaki meghalt, akkor azt a legközelebbi állomásra való beérkezéskor a katonai, illetőleg ha katonai hatóság nem volt, a polgári hatóságnak kellett átadni. A megfigyelőállomásra beérkezéskor a szállítmányt a megfigyelőállomás katonai parancsnoka vette át. A kísérőosztag pedig a következő vonattal tért vissza állomáshelyére.

A sebesültkísérő osztagok általában lelkiismeretesen látták el feladatukat. Tevékenységüket azonban jelentősen befolyásolták a szállítási lehetőségek, illetve körülmények. Jogos panaszok inkább erre vonatkozóan fogalmazódtak meg. 1915 januárjában^[75] például egy betegeket szállító vonat hosszabb ideig volt kénytelen egy állomáson mozdony nélkül várakozni, mialatt a gőzfűtésű vagonok fűtetlenek maradtak. Valamint előfordult, hogy a betegeket a szállítás folyamán csak tehervagonokban tudták elhelyezni. Ezekben pedig nem volt beépített fűtési lehetőség, így ezeket csupán vaskályhákkal tudták fűteni, amely érthetően nem volt megfelelő.

A betegségek kialakulásának, illetve elterjedésének megakadályozására azonban nemcsak az itt tárgyalt egészségügyi szervezeteknél, hanem a hátországban és a harctéren is megtették a megfelelő intézkedéseket, amelyek összességében a világháború folyamán megóvták Magyarországot a harctérről származó esetleges járványos megbetegedés elterjedésétől.

Erre példa a budapesti honvéd állomásparancsnok 1915. február 19-i egészségügyi intézkedése^[76] , amely az alábbi rendszabályokat léptette életbe. Hetenként egyszer szigorú orvosi vizsgálat megtartása. Szombat délután, vasár- és ünnepnap a ruházat és a testi tisztaság ellenőrzése, illetve legalább ezeken a napokon a felső test és láb szappanos vízzel való lemosása. A legénység hetente legalább egyszer köteles fehérneműt váltani. Ugyancsak hetente egyszer ellenőrizték a hajviseletet és az arcszőrzetet. Gondoskodni kellett a megfelelő szellőztetésről, a konyhák, kutak, árnyékszékek tisztántartásáról, állandó fertőtlenítéséről. A fertőtlenítőszerek készletéről, valamint azok rendszeres használatáról az éppen szolgálatban lévő orvosnak kellett gondoskodnia. Az őrszobákban hideg időjárás esetén csupán könnyű ruházatban lehetett tartózkodni. Különös gondot fordítottak a legénység fej- és ruhatetű mentességére. Ez azért volt fontos, mivel a kiütéses tífusz terjesztői ezen élősködők voltak.

Nemcsak a hadműveleti területről érkezőket vonták megfigyelés alá, hanem az oda tartókat is. Minden oda utazó személynek orvosi igazolást kellett felmutatni, a következő szöveggel: „Orvosilag megvizsgáltatott, ragály- és féregmentesnek találtatott”.^[77]

A harctéren a „lövészárok életben” is igyekeztek a körülményekhez képest védekezni a járványos megbetegedések ellen.^[78] Az állásépítésre vonatkozó intézkedések mindegyike kitért a tisztálkodás fontosságára, különösen a tetvek elleni védekezésre, illetve tisztálkodóhelyiségek kiépítésére. Amennyiben ez az állásokban nem volt lehetséges, úgy erre a felváltások során – az állásokból kivont – pihenő legénységnél különös gondot kellett fordítani. A tábori árnyékszékeket, szemétgödröket a csapadéktól óvni kellett. Ezeket az egészségügyi személyzet a harctevékenységektől függően lehetőség szerint naponta vizsgálta, és mésszel vagy egyéb, éppen rendelkezésre álló fertőtlenítőszerrel fertőtlenítette. A gyanús megbetegedések elkülönítésére századonként elkülönítő fedezéket építettek. Mindezen rendelkezések ellenére a gyakorlatban a legtöbb védelmi állás támadás közben, többnyire kényszerhelyzetben történt fokozatos kiépítés folytán keletkezett. Így a fenti intézkedések sok esetben nem voltak végrehajthatók.

Számvéber Norbert: Adalékok a budapesti hídfőben harcoló magyar alakulatok harcértékéhez az újabban hazatért levéltári források tükrében

---

Kevés örömtelibb pillanat van egy levéltáros számára, mint az, amikor régen elveszettnek hitt iratok kerülnek elő, látszólag a semmiből. A meglepetés még kellemesebb, ha a felbukkant dokumentumok éppen az illető kutatási területéhez kapcsolódnak. Ez történt az én esetemben is.

Történt ugyanis, hogy egy jóravaló osztrák úriember nem oly régen házat vásárolván hazájában, jelentősebb mennyiségű magyar iratot talált és azt helyesen eljuttatta az osztrák állami levéltárba. Az intézmény pedig továbbította a dokumentumokat az Osztrák Hadilevéltár Mellett Működő Állandó Magyar Levéltári Kirendeltségnek. Az iratok ünnepélyes átadására 2001. október 17-én került sor Bécsben, majd az anyagot dr. Bonhardt Attila alezredes, bécsi kirendeltségünk vezetője szolgálati úton hazaszállította.

A szervesen egymáshoz csak részben kapcsolódó irategyüttes számomra legérdekesebb része vitéz Kovács Gyula altábornagy, a m. kir. fővezérség meghatalmazott tábornokának 1944. november 20-tól 1945. január 9-ig vezetett hadinaplója és annak mellékletei voltak. Ezt a szolgálati állást Beregfy Károly honvédelmi miniszteri minőségében 1944. november 23-án rendszeresítette abból a célból, hogy az arcvonalban bevetett honvéd alakulatok harcértékét és ütőképességét emelje, a tisztikart harctéri alkalmasság szerint felülvizsgálja, ellenőrizze a harcfegyelem és ütőképesség emelésére foganatosított intézkedések végrehajtását és javaslatot tegyen a csapatok összevonására, átcsoportosítására vagy átszervezésére.^[79]

A hadinapló és mellékletei számtalan olyan fontos, s eddig ismeretlen adatot tartalmaznak, amelyeket a m. kir. honvédség utolsó háborús esztendejével kapcsolatban eddig csak az események egykori résztvevőinek forráskritikai szempontból sokszor kifogásolható, de a kutatás számára így is nélkülözhetetlen visszaemlékezései csupán pontatlanul körvonalazhattak. Többek között részletes hadrendeket, parancsnoki beosztásokat, harcértékjelentéseket és hadműveleti összefoglalókat is találunk az anyagban, de az objektív hadtörténeti feldolgozáshoz nem kevésbé fontosak a magyar–német katonai viszony kiéleződéséről beszámoló jelentések, amelyek sokszor konkrét esetek pontos leírását is tartalmazzák.

Ebből a rendkívül érdekes és számos korábbi kérdésre választ kínáló irategyüttesből ezúttal egy olyan dokumentumok kívánok közölni, amely a budapesti hídfőben harcoló magyar csapatok részletes harcértékét elemzi, mindössze négy-öt nappal a magyar főváros szovjet bekerítése előtt. A jelentés a német Dél Hadseregcsoporthoz beosztott magyar hadműveleti osztály vezetője keletkeztette a fővezérség meghatalmazott tábornoka részére.^[80] Az iratban található számtalan rövidítést a könnyebb olvashatóság érdekében feloldottam és a helyesírást a mai szabályokhoz igazítottam.

Jelentem, hogy folyó évi XII. 19-én és 20-án a budapesti hídfőben bevetett magyar alakulatoknál, illetőleg azok elöljáró német parancsnokságainál voltam. Az itt észlelteket az alábbiakban jelentem:

^[81]

1. A hadosztálynak a következő magyar egységek vannak alárendelve:

a. 1/II. ejtőernyős-zászlóalj (Időközben alárendelése megszűnt^[82] )

b. Különleges műszaki csoport (Sodró ezredes^[83] csoportja)

c. 301. csendőr-zászlóalj

d. Budapesti karhatalmi zászlóalj

e. I. önálló huszárosztály

f. Rendőr-zászlóalj

2. Az alárendelt magyar csapatok harcértéke:

a. 7 tiszt, 24 tiszthelyettes, 462 legénység. Fegyverzete lényegileg teljes.

b. Sodró-csoport: 201., 202., 203. utászzászlóalj: 34 tiszt, 26 tiszthelyettes, 671 legénység. Még 140 fő legénység menetben. – 441 puska, 5 géppuska, 13 géppisztoly, 48 Panzerfaust^[84] .

c. Csendőr-zászlóalj: Beszterce környékéről menekült, hivatásos csendőr legénység 320 fő.

d. Karhatalmi zászlóalj: kerek 500 fő. 318 puska, 6 golyószóró, 10 géppuska, 4 gránátvető, 4 aknavető, 39 géppisztoly.

e. I. önálló huszárosztály: 135 fő, 2 golyószóró, 70 karabély, 1 gránátvető, 14 géppisztoly. az I. önálló huszárosztály alárendeltségében van a 42. gyalogezred aknavetőszázada: 4 tiszt, 142 fő legénység, 97 puska, 6 géppisztoly, 6 aknavető.

f. Rendőr-zászlóalj: 160-180 fő.

3. Az alárendelt magyar csapatok alkalmazása:

a. 1/II. zászlóalj német kötelékben Fóttól D-re kb. 2 km kiterjedésben védelemre bevetve.

b. Különleges műszaki csoport megyeri vízművek, Rákospalota É., Csömör é. vonalában védőállás kiemelése, éjjel pedig ugyanebben a vonalban biztosítás. A 301. csendőr-zászlóalj alárendelve.

c. 301. csendőr-zászlóalj: műszaki csoportnak alárendelve.

d. karhatalmi zászlóalj: német ezred kötelékében Alagtól D-re 1,5 km kiterjedésben véd.

e. I. önálló huszárosztály: német zászlóaljkötelékben Alagon tartalék.

f. Rendőr-zászlóalj: alagi majorban biztosítás, járőrszolgálat. Hadosztályközvetlen.

4. Feldherrnhalle hadosztály parancsnoka kiemeli az ejtőernyős-zászlóaljat. Egész kiválóan harcolnak. Egyetlen hibájuk, hogy az emberek nem eléggé tapasztaltak és így viszonylag sok a saját veszteség. Külön kiemeli a most megsebesült zászlóaljparancsnokot, Ugron századost^[85] . A zászlóaljtól most 18 embert terjesztett fel egyszerre a német vaskeresztre. Kéri, hogy a zászlóalj hősi harcairól a magyar sajtó emlékezzék meg.

5. A rendőr-zászlóaljról az a véleménye, hogy nem kellett volna bevetni. Most csendben megvannak, azonban komoly bevetésre most sem jöhetnek tekintetbe. Kéri, hogy a sajtó emlékezzék meg dr. Csürös Tibor rendőr századosról, aki személyes bátorságával kitűnt. Egy kézigránáttal és pisztollyal megtámadott egy harckocsit és így halt hősi halált. Személyes bátorsága kiemelendő, azonban fényt vet az egész alakulat harcértékére, ahol a vezetők, tehát a tisztek ennyire képzetlenek.

6. Az utászzászlóaljak, a csendőr- és rendőr-zászlóaljak harcászatilag a hadosztálynak vannak alárendelve, azonban anyagilag nem. A műszaki csoport parancsnoka szerint így az ellátás elég nehézkes. Célszerű lenne ezt a kérdést szabályozni.

7. A Feldherrnhalle hadosztály parancsnoka megemlíti, hogy az alagi versenyistálló nincs kiürítve. A lovak igen leromlott állapotban ott állnak közvetlenül az arcvonalban. Kérem az illetékes hatóság figyelmét erre felhívni.

8. Ejtőernyős-zászlóaljnál a hangulat és a harci kedv kiváló. A zászlóaljparancsnok^[86] egyetlen panasza, hogy az állandó bevetés következtében az emberek nem tudnak tisztálkodni, tetvesek.

9. Karhatalmi zászlóaljnál a zászlóaljparancsnokot a vezetésből kivonták. A német ezredparancsnokság azt kívánta, hogy a közelében legyen, tehát Dunakeszin, így alakulata sávjának szélétől 2 km-re esik oldalt [sic!]. Zászlóalja egy német százados parancsnoksága alatt álló zászlóaljnak van alárendelve és egészen a legkisebb egységekig német egységekkel keverve. A vezetés így igen bonyolult, mert a magyar kis egységek minden alárendelés ellenére is magyar parancsnokuknak jelentenek, aki azt a németek felé továbbítja. Így például a tüzérségi tűz kiváltása is ezen az úton megy. A zászlóaljparancsnok jó benyomást tevő hivatásos tiszt, őrnagy. A vezetésből való kikapcsolása miatt ugyan nem zúgolódik, ellenben kijelentette, hogy meggyőződése szerint zászlóalja sokkal jobban szerepelne, ha az ő vezetése alatt állna.

Az önálló huszárosztály neki van alárendelve, azonban harcászatilag egy másik német zászlóaljnak. Miután az osztály egy századra zsugorodott össze, az osztályparancsnokot innen kivonta és a német ezredparancsnok mellé, mint összekötő tisztet vezényelte. (Hivatásos százados!)

10. A karhatalmi zászlóalj parancsnoka előadta, hogy ő a községben az egyetlen magyar parancsnok, tehát a lakosság minden bajával hozzá fordul. Így előfordulnak rablások német katonák részéről. Konkrét adatokat jelenteni nem tud, mert már több ízben előfordult, hogy a tetten ért német katona megtagadta a magyar tisztnek vagy csendőrnek az igazolást, a fegyverhasználatot pedig el akarta kerülni, tehát inkább futni hagyta.

A Heeresgruppenél^[87] uralkodó felfogást ismerve utasítottam a parancsnokot, hogy tettenérés esetén erőszakkal is tartóztassa le az illetőt és elöljáró német ezredparancsnokságának adja át.

Dunakeszi község nincsen kiürítve, tele van fiatal katonasorban lévő férfiakkal. Véleménye szerint sok lehet közöttük a katonaszökevény. Karhatalom nem áll rendelkezésére ezek összefogására, miután alakulata be van vetve.

Javaslom ennek magyar részről való megszervezését, mert ha ehhez a német katonaságot vennénk igénybe, az a lakosság körében rossz vért szülne. Rendes közigazgatás, valamint közellátás a községben már nem működik.

Célszerű lenne vitéz Hindy altábornagy^[88] megbízását az egész hídfőre kiterjeszteni, hogy ezeknek a kérdéseknek legyen felelős vezetőjük.

11. A zászlóaljban jelenleg már csak 60 hadapród van. A tiszti továbbképzés érdekében az I. hadtest pótlás ellenében a hadapródokat lassan kivonta. Azonban a pótlás nem megfelelő. Összeszedett embereket küldenek, kik közül már sokan szökésben voltak és így lettek összefogva. Ezek innen is megszöknek.

1. A hadosztály jelenleg a 13. német páncéloshadosztálynak van alárendelve. A parancsnokság nem harcászati vezető. Alakulatait német ezredeknek rendelték alá. Harcos létszáma a most megindult feltöltés előtt 850 fő volt.

2. A feltöltés menete:

A Hungarista Párt önkéntes jelentkezőiből a hadosztály eddig kapott: 400 főt, egyespótlásra. (Kiképzett emberek felszerelve.) Jelenleg menetben van egy zászlóalj 600 fővel. Zárt kötelékben fogja a párt kívánságára alkalmazni.

A hadosztály Budapesten működő átvevő részlegénél van 200 fő kiképzetlen önkéntes, melyhez még 200 főt kap. Ezeknek rövidített kiképzéséről a hadosztály gondoskodik.

3. Pillanatnyi szervezés:

A létszámviszonyokra való tekintettel a hadosztály az ezredtörzseket kivonta és minden ezredet egy zászlóaljba vont össze. Ezek a zászlóaljak német kötelékekben az arcvonalban harcolnak. Itt kapják az egyenkénti feltöltést.

Az ezredtörzsek a Dunától Ny-ra kiképzőtábor-szerűen működnek, ezek kapják az önkéntes kiképzetleneket és saját maguknak képzik ki. Ha egy ezred túlhaladta állománya 50%-át, az ezredparancsnokság ismét átveszi a vezetést.

4. A jelenleg folyó rögtönzött feltöltés befejeztével a hadosztály 4 gyenge zászlóaljból, 1 felderítőszázadból, 2 tüzérosztályból, 1 légvédelmi gépágyús ütegből, 1 páncéltörőágyús-századból és 1 utászszázadból fog állani.

5. A hadosztály nehézfegyverzete: 19 golyószóró, 2 géppuska, 17 aknavető, 9 nehéz aknavető, 10 könnyű páncéltörő ágyú, 10 nehéz páncéltörő ágyú, 5 10 cm-es tábori tarack, 7 10,5 cm-es tábori tarack, 4 15 cm-es tábori tarack. Golyószóróban és géppuskában a hiány katasztrofális.

6. A hadosztály vonatából a harcos állomány javára minden lehetőt kivont. Felmerül a kérdés, hogy ilyen csökkentett létszámú hadosztály részére érdemes-e a szervezetszerű vonatot megtartani. Véleményem szerint a csökkentés szükséges. El kell azonban dönteni, hogy a csökkentést a Fővezérség rendelje-e el egységesen, vagy pedig a hadosztályparancsnokok belátására bízza.

7. A hadosztály jó benyomást tesz. A hadosztályparancsnok^[89] és a vezérkari főnök^[90] bíznak a hadosztály újrafelállításában és erkölcsi értékének helyreállításában. Célszerű lenne a feltöltés után a hadosztályparancsnokot ismét harcászati vezetéssel is megbízni.

^[91]

1. A hadosztály a 8. SS-lovashadosztály parancsnokának^[92] van alárendelve és mint harcászati vezető kikapcsolva. A 8. SS-lovashadosztály parancsnoka az összes alakulatokat a 16. SS-lovasezred parancsnokának^[93] (őrnagy) rendelte alá. Harcos létszáma 76 tiszt, 1183 fő legénység.

2. A feltöltés menete:

A Hungarista Párt önkéntes jelentkezőiből a hadosztály eddig kapott: 250 fő kiképzettet, 100 fő áll felszerelés alatt, míg kiképzetlent eddig átvettek 211 főt.

3. Pillanatnyi szervezés: 10. gyalogezred a három zászlóaljának keretével a 36. és 38. gyalogezredből 1-1 zászlóalj összevonva a 38. gyalogezred parancsnoka parancsnoksága alatt, 1 felderítőszázad, 1 légvédelmi gépágyús üteg, 2 páncéltörőágyús-század, 2 tüzérosztály, 1 utászosztály.

4. Először a 10. gyalogezredet töltik fel, majd második lépcsőben a 38. gyalogezredet és utoljára marad a 36-os.

5. Hadosztály nehézfegyverzete: 65 golyószóró, 2 géppuska, 37 aknavető, 6 nehéz aknavető, 14 páncéltörő ágyú, 11 8 cm-es tábori ágyú, 9 10,5 cm-es tábori tarack, 3 15 cm-es tábori tarack.

6. Ugyancsak felmerült a hadosztályvonat csökkentésének kérdése.

7. Kéri a hadosztályparancsnok, hogy a már régen kért 36. ezred parancsnokát nevezzék ki és indítsák útba a hadosztályhoz. Ugyancsak kér új harcfegyelem-biztosító és táborirendőr-parancsnokot.

8. A hadosztályparancsnok sürgősnek tartja a tiszti selejtítés végrehajtását. A tiszti kar egy része erkölcsileg megrendült, igen sokan jelentenek beteget.

9. A vezérkari főnök^[94] megemlítette, hogy a DVK 100^[95] a hadosztálytól többeket német vaskeresztre terjesztett fel. Ezek közül a vezérkari főnök a kitüntetést már több mint egy hónapja megkapta, azonban a többiek még nem.

10. A hadosztály sokkal jobb benyomást tesz, mint ezelőtt néhány héttel. A hadosztályparancsnok bízik az erkölcsi érték javulásában. Kéri azonban, hogy a hungarista önkénteseket a párt maga oktassa ki, hogy nem külön Hungarista Légióba^[96] lesznek beosztva, hanem a honvédség keretén belül kötelesek szolgálni, mert már több ízben előfordult, hogy az emberek vissza akarnak menni, mondván, hogy ők kifejezetten a párthoz jelentkeztek.

^[97]

1. A 13. páncéloshadosztálynak jelenleg alárendelt magyar csapatok: 10. hadosztály, 40. tüzérosztály (12. hadosztály), IX/1. utászszázad.

A 4. huszárezred^[98] (380 fő) a Feldherrnhalle hadosztály alárendeltségébe lépett. a 10. tüzérosztályt ugyancsak ennek adta át, míg a röppentyűs osztályt^[99] kivonták.

2. Az alárendelt csapatok alkalmazása:

10. hadosztályt már jelentettem. IX/1. utászszázad fegyver nélkül van, mint munkás alakulatot alkalmazza.

3. A 10. hadosztály gyalogsága közül a legjobb a 6. gyalogezred volt, míg leggyengébb a 8. Itt volt a legtöbb átfutó. Jelenleg átfutó mondhatni már egyáltalán nincs.

4. A 10. hadosztálynál a fegyverjavító szolgálat igen gyenge. Nincsenek szakembereik, és így a sok fegyverkiesés oka a karbantartó szolgálat hiányossága.

5. A hadosztálynál lévő fogatolt vonat lótáp szempontjából igen nagy nehézségeket okoz. A hídfőben olyan nagy a lótáphiány, hogy a tüzérség menetkészsége is sokszor veszélyeztetve van emiatt. A vonat csökkentését már a 10. hadosztálynál jelentetteknél javasoltam.

6. A 10. hadosztály parancsnokaira vonatkozólag:

Oszlányi vezérőrnagyot^[100] sajnálják, hogy elment. Együttműködés vele igen jó volt. Kisfaludy vezérőrnaggyal szintén szívesen dolgoznak együtt. András vezérkari ezredessel^[101] is igen meg vannak elégedve és véleményük szerint minden szempontból kiválóan megfelel a hadosztályparancsnokságra.

Kontz százados”

Dr. Gál Attila: Tábornokok a népbíróság előtt

---

Több mint fél évszázad múlt el a magyarság egyik legnagyobb tragédiáját okozó második világháború és annak befejezése óta. Az eltelt, immár történelmi távlatnak mondható idő ellenére ma sem alakult ki egységes vélemény a volt magyar királyi honvédség és vezetőinek megítéléséről, magatartásáról, tevékenységéről. Annak, hogy ez így alakulhatott, s hogy ez annyi év után is vita tárgya lehet, nem kis szerepe van azoknak az 1945 és 1950 között hozott népbírósági ítéleteknek is, amelyek elsősorban politikai érdekeket és nem az igazság felderítését kívánták szolgálni, elferdítve – nemegyszer megmásítva – a valós tényeket. Ennek megállapítására adnak alapot nemcsak az egyes népbírósági perek felülvizsgálata során feltárt adatok, tapasztalatok, hanem kitűnik ez, ha kezünkbe vesszük és elolvassuk Ries Istvánnak, a népbíráskodásról szóló rendeletek egyik megalkotójának, magyarázójának^[102] , későbbi igazságügy-miniszternek a népbíráskodásról szóló, könyv alakban megjelent magyarázatát, amelyben megindokolja e jogszabály megalkotásának szükségességét, és amelyben iránymutatást ad a népbíróságok működéséhez. Megítélésem szerint azok, a közvéleményt félrevezető, tartalmukban hamis vagy féligazságot tartalmazó népbírósági perek, amelyeknek vádlottai az ismertebb katonai vezetők voltak, alkalmat adtak az egész magyar királyi honvédség negatív megítélésére.

Mielőtt azonban ezeknek a pereknek rövid ismertetésébe bocsátkoznék, úgy vélem, ahhoz hogy világosabb képet kapjunk, szükséges az is, hogy az 1944 végén és 1945 elején történt egyes, többnyire közismert eseményeket összefüggéseikben tekintsük át.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1944. december 21-én és 22-én, Debrecenben, a Református Kollégium Oratóriumában tartotta meg alakuló ülését, és hozta meg első rendelkezéseit. Ennek során az 1944. december hó 22-i 2. ülésén, a Politikai Bizottság javaslata alapján, amelyet dr. Balogh István ideiglenes nemzetgyűlési képviselő terjesztett elő, választotta meg dálnoki Miklós Béla vezérezredest az ideiglenes kormány elnökévé, és bízta meg az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakításával, majd a miniszterelnök javaslata alapján, megválasztotta a kormány tagjait, köztük a honvédelmi minisztert, Vörös János vezérezredest. A korabeli jegyzőkönyv tanúsága szerint ezután Miklós Béla a megalakult kormány nevében felolvasta az Ideiglenes Nemzeti Kormány „Nyilatkozatát”, kérve az ország ügyeinek vezetésére a felhatalmazás megadását, amelyet az Ideiglenes Nemzetgyűlés közfelkiáltással adott meg. A kormánynyilatkozat programjában az a mondat fontos témánk szempontjából, amely a felelősségre vonásra utal, ez pedig: „Megtisztítja az állami szerveket a nyilasoktól és egyéb németbérencektől, felelősségre vonja a hazaárulókat.”

Nem sokkal az Ideiglenes Nemzetgyűlés után, 1945. január 20-án az Ideiglenes Nemzeti Kormány Moszkvában megkötötte a nyomban hatályba lépő Fegyverszüneti Egyezményt a Szövetséges Szocialista Szovjetköztársaságokkal, az Egyesült Brit Királysággal és Észak-Írországgal, valamint az Amerikai Egyesült Államokkal. A fegyverszüneti Egyezmény 14. pontja – amelyet később az 1945. szeptember 6-án kihirdetett 1945. évi V. törvény iktatott a magyar állam törvényei közé – a következőket tartalmazza: „Magyarország közre fog működni a háborús bűncselekményekkel vádolt személyek letartóztatásában, az érdekelt kormányoknak való kiszolgáltatásában és az ítélkezésben e személyek felett.”

Mint látjuk, a Fegyverszüneti Egyezmény nem határozta meg, kiket kell háborús bűnösöknek tekinteni, és mely cselekmények minősíthetők háborús bűntetteknek. Ez utóbbira tulajdonképpen nem is volt szükség, hiszen az akkor hatályos magyar Büntető Törvénykönyv, valamint a katonák vonatkozásában a katonai büntető törvénykönyvről szóló 1930. évi II.t.c. (Ktbtk), különösen ez utóbbi, tartalmaztak olyan közönséges (köztörvényes) bűncselekményekre, illetve a Ktbtk a hadijogra vonatkozó – az I. és a II. világháborút megelőzően, törvénnyel becikkelyezett genfi és hágai egyezményekből adódó nemzetközi kötelezettségeken alapuló – tényállásokat, amelyek alapján a második világháború során elkövetett visszaélések elkövetői felelősségre vonhatók lettek volna. Más szóval, a második világháború során elkövetett jogellenes cselekményeket a magyar jogban már korábban bűncselekménnyé nyilvánították.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány azonban, ennek ellenére, már Debrecenben, pár nappal a Fegyverszüneti Egyezmény megkötése után, 1945. január 25-én megalkotta a rövid időn belül kiegészített és módosított, a már előzőekben említett „A népbíráskodásról szóló 81/1945.M.E. számú rendeletét” (továbbiakban: Nbr.). Ez a rendelet – félretéve azt a büntetőjogi alapelvet, hogy „nullum crimen, nulla poena sine lege” ^[103] – visszamenő hatállyal új bűncselekményi tényállásokat kreált, és merőben új bíróságot, a népbíróságokat hozta létre.

Maga dr. Major Ákos, aki előbb a Budapesti Népbíróság, majd a Népbíróságok Országos Tanácsának elnöke volt, visszaemlékezéseiben^[104] így vélekedik a népbírósági rendeletről:

„Ha az új jogi rendezés az adott politikai viszonyok között klasszikus jogelveket sért – annak bírálata nem a csatazajban ítélkező jogalkalmazók feladata, hanem a kényelmes késői korok kritikusaié. ... Végeredményben arra a megállapításra jutottunk, hogy ez a népbírósági jogszabály a mi fegyverünk, ezt kaptuk. Majd a gyakorlatban válik el, hogy mennyit ér az igazságszolgáltatásban és a politikában, s mennyire rúg vissza ez a puska. Később ez a fegyver sokszor nullát lőtt, és ilyenkor mindig nagyot rúgott vissza. Kétségtelen, hogy ez a fegyver sem volt tökéletes, de a legjobb puska sem találhat célba, ha célzás közben jobbról, balról lökdösik a csövét.”

A Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága a 2/1994. (I.14.) AB számú határozatában pedig így kommentálta ugyanezt a rendeletet, midőn annak nagy részét alkotmánysértőnek nyilvánította és megsemmisítette:

„Jogi értelemben vett kötelezettséget a fegyverszüneti egyezmény 14. pontja tartalmaz. Az, hogy Magyarország közre fog működni a háborús bűncselekményekkel vádolt személyek feletti ítélkezésben, feltételezte – minimálisan – a tényállások és a büntetési téltelek meglétét. Már az Nbr. előkészítése folyamán, majd megszületését követően szakmai körökben vita folyt a tekintetben, hogy a háborús bűnösök felelősségre vonásának kötelezettsége igényli-e a nullum crimen, nulla poena sine lege elvének feladását, a visszaható hatályú jogalkotást és jogalkalmazást, vagy a hatályos büntetőjogi szabályok, illetve a miniszterek felelősségét meghatározó és felelősségre vonását lehetővé tevő, akkor hatályos 1848. évi III. t.c. és az 1920. évi X. t.c. rendelkezései megfelelő alapot szolgáltattak volna-e az ítélkezéshez.

Anélkül, hogy az alkotmánybíróság e kérdésben állást foglalt volna, megállapította, hogy az Nbr. megalkotására, ezen belül a visszaható hatályú büntető jogalkotásra a magyar államnak nem volt nemzetközi jogi értelemben vett kötelezettsége, az jogilag szuverén döntés eredményeként született. A fegyverszüneti egyezményből önmagából fakadó jogi kötelezettség csupán a háborús bűnösök büntetőjogi felelősségre vonására vonatkozott, a felelősségre vonás mikéntje: a visszaható hatályú büntető jogalkotás, a tényállási elemek és a büntetések meghatározása, a különbíróságok felállítása formailag a magyar állam »szuverén« döntése volt.”

Ezek ismeretében olvassunk bele Ries István említett könyvébe, és nézzük meg néhány idézeten keresztül mire is szolgált ez a rendelet, Ries jogértelmezése mire ösztönözte a rendelet alkalmazóit, a politikai pártok által delegált népbírákat.

Mint írja: a letűnt rendszer emberei „A magyar nép ellen nagy bűnöket követtek el, de a nép egy része is meg van fertőzve. A nép joggal elvárhatja, hogy az ellene elkövetett bűnöket megtorolják, mert különben elveszti bizalmát az új rendszerrel szemben. A demokrácia hangoztatásával annyiszor megcsalták, hogyha a nép, de egyszersmind a demokrácia elleni bűnök megtorlatlanul maradnak, akkor joggal hihetik, hogy minden maradt a régiben. A bűnök megtorlása és a bűnösök megbüntetése tehát egyszersmind a gyógyítás eszköze is. A fertőzés eltüntetése.” (5. oldal)

„Ennek a felelősségrevonásnak kérlelhetetlennek és igazságosnak kell lennie, annak ellenére, hogy érezzük: ezeknek a bűnöknek elkövetői nem várhatnak igazságot, csak megtorlást.”

„Ezeknek az ügyeknek elbírálása nem jogi, hanem elsősorban politikai kérdés. Ebből okszerűen következik, hogy a rendes bíróságok nem alkalmasak ezeknek az eljárásoknak a lefolytatására, sem pedig az eddigi jogszabályok arra, hogy ezek alapján bírálják el az ügyeket.” (6. oldal)

„Ez az új bíróság ... határozottan politikai jellegű és csak a demokratikus Magyarországot képviselő politikai pártok és a munkástömegeket képviselő szakszervezetek kiküldöttje. A laikus bírák nemcsak a bűnösség kérdésében határoznak, hanem a büntetést is ők állapítják meg. Itt tehát a laikus tanács, ítélő tanács.” (8. oldal)

Hogyan is nézett ki ez az új bíróság?

Az ország valamennyi megyéjében és a fővárosban működött legalább egy népbíróság, amelynek egy vagy több népbírósági tanácsa volt. Egy-egy tanács 7 tagból állott. Az ítélkező hat népbíró a Független Kisgazdapárt, a Magyar Kommunista Párt, a Nemzeti Parasztpárt, a Polgári Demokratapárt, a Szociáldemokrata Párt és az Országos Szakszervezeti Tanács által kijelölt és kiküldött laikus népbíró volt. A tanács élén az igazságügyminiszter által kijelölt szakbíró, a vezető népbíró állott^[105] , akinek azonban csak szavazategyenlőség esetén volt szavazati joga. Lehetősége volt azonban a vezető népbírónak arra, hogy a Népbíróságok Országos Tanácsához előterjesztéssel élhessen a vádlott javára, ha nem ért egyet a tanács politikai népbíráinak döntésével.

Később, az 1947. augusztus 31-én megválasztott országgyűlés az 1947. évi XXXIV. t.c.-t meghozva, kisebb változtatást hozott a népbírósági tanácsok összetételét illetően. E t.c. 12. §-a szerint: „a tanács elnökét a bírói (ügyvédi) képesítésű személyek sorából az igazságügyminiszter jelöli ki, egy-egy tagját (póttagját) pedig a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt; a Magyar Kommunista Párt, a Nemzeti Parasztpárt és a Szociáldemokrata Párt helyi szervei küldik.” ^[106]

A vádat a népügyész képviselte, akit erre a feladatra az igazságügyminiszter jelölt ki, mert mint Ries írta: „a régi ügyészség tagjai közül erre a fontos feladatra kevesen használhatók.” A kijelölt ügyészek között sok olyan volt, aki korábban más jogi pályán dolgozott.

A Népbíróságok Országos Tanácsa, a népbírósági eljárásokban – ott, ahol a jogszabály erre lehetőséget adott – a másodfokú bíróság szerepét töltötte be. Budapesten működött, több tanáccsal. Egy-egy tanács három, az igazságügyminiszter által kijelölt „szakbíróból”^[107] állott.

Folytassuk tovább a megkezdett riesi idézeteket:

„Ezeknek a büntetőpereknek vádlottjai – írja Ries – nem emberi bűnözők, hanem vadállatok, akikkel szemben a köztudat nem tudja megérteni a humanizmust, s bár a demokratikus kormány nem alkalmazkodhat a felzaklatott népi hangulathoz, de viszont nem is zárkózhat el attól teljesen, és össze kell egyeztetnie a demokrácia fenséges eszméit a nép követelésével... Gyors és határozott ökölcsapásokra van tehát szükség.” (8–9. oldal)

„Az új rendelet legfontosabb rendelkezése az eljárás meggyorsítására vonatkozik. Az ország nyugalma érdekében – mint fentebb már kifejtettük – szükség van arra, hogy a bűnös minél előbb elnyerje méltó büntetését. Azt mondhatjuk, hogy az alapelv a fellebbezések kizárása, vagy legalább is egészen szűk korlátok közé szorítása. ...a 11. § 1–6. pontja ^[108] alapján kiszabott ítélet ellen az elítélt egyáltalán nem élhet fellebbezéssel, ha ennek a szakasznak alapján a népbíróság halálos ítéletet szab ki és az elítéltet kegyelemre méltónak nem találja, a kegyelmi kérvény felterjesztésének mellőzésével az ítéletet 2 órán belül végre kell hajtani. Egyéb esetekben az elítélt csak halál, vagy 5 évnél súlyosabb szabadságvesztés büntetése esetén élhet fellebbezéssel. Az ország és a nép ellen elkövetett bűncselekmények minél hatásosabb megtorlása céljából a rendelet megadja a népügyésznek a jogot, hogy az elítélt terhére bármikor fellebbezhessen.” (10–11. oldal)

A büntető ítélkezés, vagyis annak megállapítása, hogy valaki követett-e el bűncselekményt vagy sem, és ha bűnös, milyen büntetésben részesül, még a primitív jogrendszerekben is a bíróságok feladata. Ez vonatkozik még az adott történelmi viszonyok között létrehozott népbíróságokra is.

Ámde Debrecenben, 1945. április 19-én megjelent a Magyar Közlöny 15. számában egy rövid, mindössze három §-ból álló kormányrendelet – a 667/1945.M.E. számú rendelet –, amely a háborús bűnösök és népellenes bűncselekményt elkövető honvéd egyének közigazgatási úton való lefokozásáról és a honvédség kötelékéből való kicsapásáról rendelkezett. Ennek 1. §-a így szólt: „Mindazokat a honvédegyéneket, akik a 81/1945. M.E. sz. rendelet ^[109] intézkedéseihez képest háborús bűnösöknek minősülnek, illetve népellenes bűncselekményt követnek el, vagy követtek el, addig is, míg népbíróság elé állíthatók és tettükért ott felelősségre vonhatók lesznek, közigazgatási úton a honvédségből ki kell csapni, s ha rendfokozatuk van, le kell fokozni.”

A rendelet azonnal hatályba lépett – aláírója Miklós Béla miniszterelnök volt.

Megjegyzendő, hogy az ekkor még változatlanul hatályban levő Ktbtk. és a m. kir. honvédség Szolgálati Szabályzata (Első Rész XII. Fejezete) is ismerte ugyan a lefokozás jogintézményét, de nem ebben a formában. A Ktbtk. szerint (20–22. §) a lefokozás a katonai büntetőbíráskodásban alkalmazandó különleges mellékbüntetés, amelynek – szigorúan meghatározott feltételek mellett – azok ellen van helye, akik bármily katonai rendfokozatot viselnek. Ezt tehát csak a katonai bíróság a büntetőeljárás keretében mint mellékbüntetést alkalmazhatta a honvéd egyénekkel, így a honvédtisztekkel szemben is. Míg a Szolgálati Szabályzat alapján a lefokozást fegyelmi fenyítésként az erre felhatalmazott parancsnok, de csak tiszthelyettessel és legénységi állományú katonával szemben alkalmazhatta. A tisztekkel szemben alkalmazható fegyelmi fenyítés nemeit az említett XII. Fejezet D/ pontja tartalmazta, amely szerint tiszttel szemben „Megfeddés” (egyszerű vagy szigorú; kihallgatásnál vagy írásban), „Állomásfogság” és „Szobafogság” (mindkettő 30 napig terjedhetett) volt alkalmazható fegyelmi fenyítésként.

Ha el is fogadjuk, hogy a népbíróságok, e különbíróságok felállítására felhatalmazást kapott az ideiglenes kormány, és azok jogszerűen működtek, továbbá ha elfogadjuk azt is, hogy a hatályos jogszabályokat, köztük egy törvényt (Ktbtk.) az említett miniszterelnöki rendelet megváltoztathatott^[110] , ami minden jogelvvel ellentétes, akkor is a bíróságok – legyen az akár a népbíróság –, jogerős döntéséig közigazgatási úton kinyilvánítani azt, hogy valaki bűncselekményt követ el, illetve követett el, és ennek alapján vele szemben szankciót kell alkalmazni, nem lehetett volna.

Ilyen körülmények között erősen vitatható, hogy az akkori rendkívüli körülmények ellenére is adott-e, illetve adhatott-e ilyen felhatalmazást a Nemzetgyűlés. Megítélésem szerint nem adhatott, de nem is adott.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a kormány alig két hónap múlva, 1945. évi július 10-én közzétette a Magyar Közlöny 1945. évi 72. számában, a kihirdetése napján hatályba lépő újabb rendeletét, a 4.180/1945. M.E. számú rendeletet, amellyel hatályon kívül helyezte a korábbi 667/1945. M.E. számú rendeletét, és újabb rendelkezésével most már azt mondta ki: „Mindazokat a rendfokozattal rendelkező katonai egyéneket, akiket a népbíróság jogerősen elítélt, a honvédelmi miniszter közigazgatási úton lefokozza.” Ez már összhangban állna azzal a felhatalmazással, amelyet az Ideiglenes Nemzetgyűlés a hazaárulók felelősségre vonására adott, amennyiben a háborús és a népellenes büntettek azonosak lennének a hazaárulásra vonatkozó bűncselekmények törvényi tényállásaival. De nem voltak azonosak! Ezért hozta meg a kormány a népbíráskodásról szóló rendeletét, és abban az új bűntetti tényállásokat.

További probléma, hogy e második M.E. rendelet 1945. július 10-i kihirdetéséig Vörös János vezérezredes, honvédelmi miniszter a korábbi rendelet alapján már 85 tisztet, többnyire tábornokot, az 1945. június 19-én (28.611/eln. vkf. ü.-1945.), 20-án (28.900/eln. vkf. ü.-1945.), 27-én (29.664/eln. vkf. ü.-1945.), július 4-én (30.384/eln. vkf.- 1945.) és július 8-án (30.889/eln. vkf. ü.-1945.) hozott rendeleteivel „mint háborús bűnösöket közigazgatási úton” lefokozott és a honvédség kötelékéből kicsapott (a Honvédségi Közlöny 1945. évi 18. számában közzétett értesítés).

Közöttük voltak olyanok is, akik a felelősségre vonást, a lefokozásnak e szokatlan (közigazgatási úton való) módját megérdemelték, de csak azután, amikor már a népbíróság bűnösségüket jogerős ítélettel megállapította. Annak, hogy tiszti hivatásukat a jogerős elítélésükig ne folytathassák, meg lett volna a Szolgálati Szabályzatban meghatározott módja.

Tudom, ezt ma, közel hat évtizeddel az események után és a megváltozott politikai viszonyok között, könnyű bírálni és fejtegetni. Vannak azonban olyan általános jogelvek, amelyekhez, bármilyenek is a körülmények, ragaszkodni kell, mert félretételük, érvényesülésük elvetése könnyen anarchiához, de mindenképpen jogtalansághoz vezet, és kész tények elé állítja még a bűnösség kérdésében dönteni hivatott bíróságokat is. Ezért nem lehet, és nem lehetett volna még az akkori időkben sem elfogadni a felelősségre vonásnak ezt a módját, de a népbírósági eljárásokra vonatkozó riesi jogértelmezést sem, azt, hogy a Nbr. alapgondolata a megtorlás és a bosszú, de nem az igazságszolgáltatás.

Ma már aligha vitatható, hogy a népbíróságok megalakulásával az addigi magyar jogfejlődéssel ellentétes, a Szovjetunióban alkalmazott ítélkezési gyakorlat alakult ki, mely jogon kívüli szempontokat vett figyelembe. Mindennek törvényszerűen a jogállamiság megszűnéséhez kellett vezetnie, miként oda is vezetett. A népbíráskodás a kizárólagos hatalomra törő politikai vezető réteg legitimáló és megfélemlítő hatásos eszközévé vált, és egyéb más eszközök igénybevételével^[111] – a külső hatalomra támaszkodva, idegen érdekeket szolgálva –, a magyar társadalom vezető erejének megtörésével^[112] , olykor tagjai fizikai megsemmisítését is célozta. Erre belpolitikai okokból volt szükség. Ez is lehetővé tette az új politikai garnitúra számára a hatalom átvételét és a kizárólagos hatalom megtartását. Egyes adatok szerint 1948-ig 87 417 embert hurcoltak meg, fogtak perbe háborús és népellenes bűncselekmények miatt. A népbíróságok 26 997 ember bűnösségét e bűntettekben meg is állapították. Ilyen büntettek elkövetése címén 477 halálbüntetés szabtak ki és 189 embert végeztek ki^[113] . A Népfőügyészség összesített adatai szerint a népügyészségek 90 551 személy ügyével foglalkoztak és ebből 42 066 személlyel szemben emeltek vádat. A népbíróságok 1950-ig ítélkeztek ezekben az ügyekben. A Budapesti Népbíróság működését a 4172/1949.(X.19.) Mt. számú rendelet 1949. november hó 1-jével szüntette meg. Legtovább, 1950. április 1-jéig a Szegedi Népbíróság tevékenykedett. A népbíróságoknál folyamatban maradt és a megszűnésüket követően keletkezett ügyekben a továbbiakban a rendes bíróságok jártak el, Budapesten a Budapesti Büntetőtörvényszék.

Ezreket zártak tehát börtönbe, két törvényesen kinevezett miniszterelnököt, egy vezérkari főnököt kivégeztek, egy miniszterelnök és egy vezérkari főnök szovjet fogságban halt meg, az államfő és az ország utolsó alkotmányosan működő miniszterelnöke nyilván távollétük miatt elkerülték ugyan a népbírósági eljárást és a felelősségre vonást, de emigrációba kényszerültek.

Valóban háborús bűnösök voltak? Feltehető a kérdés jó néhány bírósági ítélet kapcsán. Tudom, a válasz nem lehet mindig egyértelmű, nem lehet vita nélküli, különösen ha katonáról van, aki a mindenkori politika függőségében szolgálja hazáját. Adott esetben az esküjéhez hű katona is cselekedhet hazája ártalmára, és az esküszegő katona is szolgálhatja hazája érdekeit. Nem könnyű e cselekedetek megítélése. Kell egy bizonyos történelmi távlat a tisztánlátáshoz. Célom nem is annak bebizonyítása, hogy a második világháború előtt vagy alatt a m. kir. honvédségben szolgáló minden katona, és főként minden olyan parancsnok, aki tényleges hatalommal rendelkezett, mentes volt az olyan cselekedetektől, amelyek alapján a háborús bűnösségét a korabeli népbíróságok vagy esetenként a katonai bíróságok megállapították. Sajnos, voltak olyanok, akik rászolgáltak a megérdemelt felelősségre vonásra. Ám az még sajnálatosabb, hogy ennyi év után még ma is sokan ennek az elenyésző kisebbségnek alapján ítélik meg a volt m. kir. honvédséget és tagjait, s mondják igaztalanul és leegyszerűsítve: „fasiszták voltak”. És ebben nagy szerepe van a korabeli népbírósági ítélkezésnek is, amely ezt, a többnyire koncepciós tartalmú ítéleteivel a széles néprétegek előtt igyekezett meggyőzően dokumentálni.

A népbírósági rendelet alapján 1945 után a háborús és népellenes büntettek miatt elítéltek pereinek, elítélésük törvényességének felülvizsgálata, már az 1990. évi rendszerváltás előtt, kis számban és esetenként, megtörtént. A rendszerváltást követően azután egyre több ilyen kérelem érkezett az igazságügyi szervekhez, a bíróságokhoz és az ügyészségekhez. Számos esetben maga az ügyészség hivatalból kezdeményezte a felülvizsgálatot. E kérelmek és ügyészi indítványok alapján a Legfelsőbb Bíróság tanácsa, illetve Elnökségi Tanácsa felülvizsgálta ezeket a pereket, és többségükben az ítéleteket hatályon kívül helyezve, az elítélteket bűncselekmény hiánya okából felmentette. A felülvizsgált ítéletek közül kiemelkednek azoknak a személyeknek az ügyei, akik 1945 előtt a m. kir. honvédség elitje közé tartoztak, akik többnyire a tábornoki kar ismert személyiségei voltak. Ezeknek a személyeknek egy részét a már említett módon, alkalmazva az Ideiglenes Nemzeti Kormány 667/1945. M. E. számú rendeletét, még a népbíróság jogerős ítéletének meghozatala előtt a honvédelmi miniszter közigazgatási úton lefokozta és a honvédség kötelékéből kicsapta. A népbíróság így őket már mint honvéddé lefokozott és a honvédségből kicsapott polgári személyeket ítélte el.

Közülük választottam ki, a teljesség igénye nélkül, azoknak a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága által utólag már bűncselekmény hiánya okából felmentett néhány olyan személy ügyét, akiknek nemcsak a személye, hanem személyükön keresztül a m. kir. honvédség háborús tevékenységére, megítélésére is következtetni lehet.

Kik ezek a személyek? A kiválasztáskor előbb önkényesen két nagyobb csoportba próbáltam sorolni őket. Azokra, akik az 1944. október 15-i Horthy proklamáció után nem vállaltak funkciót vagy átálltak a Szövetségesek, vagyis a szovjet Vörös Hadsereg oldalára, valamint azokra, akik tovább harcoltak a „németek oldalán”, a Szovjetunió ellen.

Ennek kapcsán nem mulaszthatom el hangot adni azon véleményemnek, hogy annak, ki hova sorolható, egyik meghatározója volt az is, hogy földrajzilag hol érte őket Horthy kormányzó fegyverszüneti bejelentése. Milyen távolságban volt tőle a frontvonal. Más volt a helyzete annak, aki éppen akkor a Dunától, de különösen a Tiszától keletre, és más annak, aki ettől a vonaltól nyugatra, különösen pedig Budapesten vagy közvetlen közelségében tartózkodott. A dolog természeténél fogva könnyebb helyzetben volt – meggyőződésétől függetlenül is – az, aki minél közelebb volt a frontvonalhoz, akinek az életét a nyilashatalom, az esetleges átállás vagy a proklamációra tekintettel a szovjetek elleni harc beszüntetése miatt kevésbé, különösen pedig nem közvetlenül veszélyeztette.

Ha viszont azt nézzük, hogy az elemzés alá vont személyek 1944. október 15-én vagy közvetlenül azt követően, földrajzi helyzetüket és beosztásukat tekintve hol tartózkodtak, milyen helyzetben voltak, ugyancsak érdekes, de a kiválasztás szempontjából nem célravezető képet kapunk.

A nyilaspuccsot követően nyomban nyilas fogságba került: Ruszkiczay-Rüdiger Imre 1944. 10. 16-tól 1945. 01. 28-ig, majd 1945. 02. 01-jétől nyugállományban van; a már nyugállományban levő v. Szombathelyi Ferenc ugyancsak nyilas fogságban 1944. 10. 15-től; v. Béldy Alajost is 1944. 10. 16-tól 11. 20-ig fogva tartják, majd szabadulása után bujkál; rendelkezési állományba helyezik v. kisbarnaki Farkas Ferencet, akit később szolgálatba helyeznek; v. Vattay Antalt a kormányzóval együtt a németek védőőrizetbe vették; v. Jány Gusztáv, v. Magasházy László, v. Zách Emil, v. Hunfalvy Elemér nyugállományban vannak. Jány és Magasházy – bár felkínálják – beosztást nem vállalnak, Zách a Dunántúlon tartózkodik, Hunfalvy pedig Miskolcon tartózkodva, két SAS behívót is kap, amelyeknek nem tesz eleget. Gr. Stomm Marcell már szovjet hadifogságban van. A többiek a fronton vannak vagy olyan helyzetben, hogy életük közvetlen veszélyeztetése nélkül nem fordulhattak a német szolgálatban álló nyilashatalom és annak parancsai ellen.

Ezért olyan közismertebb személyeket választottam ki közülük, akik – úgy érzem – kellően reprezentálják a m. kir. honvédséget. A kiválasztott 16 személy közül 11-nek a bűnösségét olyan bűncselekményként értékelt cselekmény miatt állapították meg a népbíróságok, amely cselekmények bűncselekménnyé nyilvánítását, a jogállamiság megteremtése után, a Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága a 53/1993 számú, 1993. október 13-án hozott határozatával alkotmányellenesnek nyilvánított és megsemmisített. Ilyen cselekmények miatt ítélték el v. Szombathelyi Ferenc (Nbr. 11. § 1. pont és 15. § 1. és 3. pont), v. Béldy Alajos (Nbr.11. § 6. pont és 13. § 1. pont), v. Zách Emil (Nbr. 11. § 6. pont), v. kisbarnaki Farkas Ferenc (Nbr. 11. § 4. pont), Ruszkiczay-Rüdiger Imre (Nbr. 11. § 1. pont) vezérezredeseket, Nagyőszy (Wolf) Miklós (Nbr. 11. § 4. pont) altábornagyot, v. Hunfalvy (Polnisch) Elemér (Nbr.13. § 3. pont), v. Szurmay Lajos (Nbr. 13. § 1. és 3. pont), v. Szügyi Zoltán (Nbr. 11. § 1. pont) vezérőrnagyokat, dr. Sédey Gyula r. vezérőrnagyot (Nbr. 11. § 4. pont) és Szávai (Slawik) Sándor vezérkari ezredest (Nbr. 13. § 3. pont).

S hogy mennyire mondvacsinált tényállások valósították meg a háborús bűntetteket, főként a katonák szempontjából, igazán csak akkor látjuk, ha felidézzük a Nbr.-nek az egyes személyek után zárójelbe tett jogszabályi rendelkezéseit.

Vagyis háborús bűnös az Nbr.

11. § 1. pontja szerint: „aki az 1939. évi háborúnak Magyarországra való kiterjedését, vagy Magyarországnak a háborúba mind fokozottabb mértékben történő belesodródását vezető állásban kifejtett tevékenységével vagy magatartásával elősegítette,

vagy azt megakadályozni nem törekedett, bár erre vezető közhivatali állásánál, politikai, közgazdasági, közéleti szerepénél fogva módja lett volna.”

11. § 4. pontja szerint: „aki vezetőjellegű cselekményével a nyilas mozgalomnak segítséget nyújtott a hatalom megszerzésére irányuló lázadással, a hatalom megtartásához, vagy aki e hatalom megszerzése után kapott kinevezés alapján a nyilas kormányzatban, közigazgatásban vagy honvédelem keretében életét fenyegető kényszerű szükség nélkül vezető állást vállalt. (Vezető állás alatt miniszteri, államtitkári, főispáni, főpolgármesteri, hadseregparancsnoki, hadtestparancsnoki vagy hasonló fontosságú állást kell érteni.)

11. § 6. pontja szerint: „aki nyomtatványban (bármilyen módon sokszorosított iratban), gyülekezet előtt elmondott beszédben vagy rádió útján huzamosabb időn át olyan állandó jellegű és folyamatos tevékenységet fejtett ki, amely alkalmas volt arra, hogy az ország háborúba lépése, illetőleg a háború fokozottabb mértékben való folytatása érdekében a közfelfogást jelentős mértékben befolyásolja és az országra káros irányba terelje.”

13. § 1. pontja szerint háborús bűnös az is, „aki nyomtatványban (bármilyen módon sokszorosított iratban), gyülekezet előtt elmondott beszédben vagy a rádió útján a háború fokozottabb mértékben való folytatására izgatott.”

13. § 3. pontja szerint: „aki nem vezetőjellegű cselekményével a nyilas mozgalomnak segítséget nyújtott a hatalom megszerzéséhez vagy megtartásához,

vagy aki e hatalom megszerzése után kapott kinevezés alapján a nyilas közigazgatásban vagy honvédelem keretében önként a 11. § 4. bekezdésében fel nem sorolt egyéb fontos állást vállalt.”

Népellenes bűntettben bűnös a Nbr.

15. § 1. pontja szerint: „a minisztériumnak, az országgyűlésnek az a tagja vagy az a vezető állást betöltő közalkalmazott, ki a nép érdekeit súlyosan sértő jogszabály kezdeményezője volt, vagy annak meghozatalában tudatosan részt vett.”

a 15. § 3. pontja alapján: „az a joghatósággal bíró közalkalmazott, aki következetesen népellenes, fasisztabarát hivatali működést fejtett ki.”

Az említett alkotmánybírósági határozat ugyan megállapította e cselekmények bűntetté nyilvánításának alkotmányellenességét, de egyben azt is kimondotta, hogy az e bűncselekmények miatt lefolytatott és 1989. október 23-át megelőzően jogerősen lezárt büntetőügyekben hozott bírósági döntéseket ez a határozata nem érinti, ezekről az elítélésekről értékítéletet nem tartalmaz. Ez pedig azt jelenti, hogy továbbra is, csak egyénenként és a büntetőeljárási törvényben előírt felülvizsgálati eljárás keretében lehet megállapítani azt, hogy valaki elkövette-e vagy sem az akkor háborús bűntettnek minősülő cselekményeket.

A háborús bűnösként elítélt v. Jány Gusztáv, gr. Stomm Marcell, v. Kozma István, v. Vattay Antal és v. Magasházy László tábornokok terhére rótt és megállapított cselekmények, amelyek az Nbr.11. § 5. pontjában meghatározott háborús bűntettként voltak értékelhetők, ma is háborús bűntetteknek minősülnének, őket azonban a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróság, sőt Stomm Marcellt még a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága (Eln.Tan. Kat. Törv. 156/1989. – 1989. május 30.), elítélésüket felülvizsgálva azért mentette fel az ellenük emelt vád alól, mert a vádak alapját képező cselekményeket nem követték el.

A Nbr. 11. § 5. pontja szerint háborús bűnös az, „aki a megszállott területek lakosságával vagy a hadifoglyokkal való bánás tekintetében a háborúra vonatkozó nemzetközi jogszabályokat súlyosan megsértette, vagy a visszacsatolt területek lakosságával, a reábízott hatalommal visszaélve, kegyetlenkedett, vagy aki általában akár belföldön, akár külföldön felbujtója, tettese vagy részese volt emberek törvénytelen kivégzésének vagy megkínzásának.”

A rendszerváltozást követően a Magyar Köztársaság Elnöke részben a miniszterelnök, részben a honvédelmi miniszter előterjesztésére 17 tábornok rendfokozatát posztumusz helyreállította, közülük 9 tábornokot elő is léptetett.

Helyreállította rendfokozatát

– Veress Lajos vezérezredesnek,

– v. Kozma István, dr. Hardy Kálmán, Matherny Ödön és Nánássy-Mégai Ernő altábornagyoknak,

– Madarász Ferenc, v. Kanotay Mihály és Tímár Gyula vezérőrnagyoknak.

Helyreállította rendfokozatát, és előléptette

– vezérezredessé Stomm Marcell altábornagyot, Székely László vezérőrnagyot,

– altábornaggyá Abt Ottó, dr.Temesy Béla, v. Matláry Árpád, Ternegg János, v. Hunfalvy Elemér, Vasady Ernő, Vukováry György vezérőrnagyokat.

Éppen ezért nehezen érthető, hogy az általam előzőekben felsorolt és a Legfelsőbb Bíróság által már felmentettek közül csak hárman vannak olyanok – Stomm, Kozma és Hunfalvi tábornokok –, akik rendfokozatukat visszakapták, sőt előléptetésben is részesültek. Az említettek közül tizenkét, rangjától megfosztott, de a bíróság által már bűncselekmény hiánya okából utólag felmentett honvéd tábornok rendfokozatának helyreállítása még várat magára. Így: Béldy Alajos, Kisbarnaki Farkas Ferenc, Jány Gusztáv, László Dezső, Ruszkiczay-Rüdiger Imre, Szombathelyi Ferenc és Zách Emil vezérezredesek, Nagyőszy Miklós altábornagy, Magasházy László, Miklai Frigyes, Szurmay Lajos és Szügyi Zoltán vezérőrnagyok esetében.

S végül, hogy milyen is volt a népbíróságok tevékenysége és működése, azt jellemezze Major Ákosnak, a NOT egykori elnökének „A népbíráskodás, forradalmi törvényesség” című könyvének egyik befejező része^[114] : „Dr. Pálosi 55 éves korában halt meg. Népbíráskodás nélkül tovább élhetett volna... Őt is a kórházi ágyon láttam utoljára, ahol újra eszébe jutott a bohóc-bíró figurája ^[115] .

Azzal kínozta érzékeny lelkiismeretét, hogy mi mégis az Óz szalmafigurái voltunk. Megkérdeztem tőle: »Te szalmabábú voltál? Elfogadtad más véleményét? Ítélkeztél-e valaha utasításra?« Légszomjjal küzdött, de így válaszolt: »Igen. Ki kellette hirdetnem a meggyőződésemmel ellenkező többségi döntést a Jány ügyben is.« Hiába nyugtatgattam, hogy különvéleménnyel élt, legyintett: »Én nem mosom a kezeimet. Szalmabábúk voltunk. Dr. Jankó Péter a tűzre került, mi pedig a hulladékhelyre«.”

Hosszasan lehetne sorolni és példaként ismertetni azt a több száz népbírósági ítéletet, amelyeknek nemcsak az előző rendszer vezető rétegének megsemmisítése, hanem az egész magyar nép megfélemlítése volt a célja. Itt most csak az ismertebb nevű katonai vezetők néhányáról szóltam, de rajtuk kívül hosszasan lehetne beszélni a magyar nép azon egyszerű leányairól és fiairól is, akik ugyancsak áldozatul estek annak a jogi terrornak, amelyet a népbírósági eljárások eszközével hajtottak végre az 1940-es évek második felében.

Az említett tábornokok ítéletei

Béldy Alajos vezérezredes

Kötél általi halálbüntetés, kegyelemből életfogytig tartó kényszermunka (Budapesti Népbíróság Nb.VII.1509/1945/6.)

kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredes

Távollétében életfogytig tartó fegyház (Budapesti Büntetőtörvényszék B.XLV.18.164/1949/4)

Hunfalvy (Polnisch) Elemér vezérőrnagy

Három évi fegyház (Miskolci Népbíróság Nb.295/1946/7)

Jány (Hautzinger) Gusztáv vezérezredes

Golyó által végrehajtandó halálbüntetés, végrehajtva (Budapesti Népbíróság Nb.IV.2613/1947/8.)

Kozma István altábornagy

Kötél általi halálbüntetés, végrehajtva (Budapesti Katonai Törvényszék KB.IX.071/1950.)

Magasházy László vezérőrnagy

Életfogytig tartó fegyházbüntetés (Budapesti Népbíróság Nb. XVII.3559/1948/6.)

Nagyőszy (Wolf) Miklós altábornagy

Nyolc évi fegyház (Budapesti Népbíróság Nb.XIII.540/1946/12.)

Ruszkiczay-Rüdiger Imre vezérezredes

3 évi fegyház (Budapesti Népbíróság Nb.XXI.128/1945/5.)

Dr. Sédey Gyula r. vezérőrnagy

Halálbüntetés, kegyelemből életfogytig tartó fegyház (Budapesti Megyei Bíróság B.III.0418/1951/5.)

Stomm Marcell altábornagy

Kötél általi halálbüntetés, kegyelemből életfogytig tartó börtön (Budapesti Katonai Törvényszék KB.XII.3062/1951/10.)

Szávai (Slawik) Sándor vezérkari ezredes

Kettő évi börtön (Budapesti Népbíróság Nb.976/1946/5.)

Szombathelyi (Knausz) Ferenc vezérezredes

Életfogytig tartó fegyház (Budapesti Népbíróság Nb.XX.653/1946.) – kiadva a jugoszláv hatóságoknak, ott halálra ítélve, végrehajtva

Szurmay Lajos vezérőrnagy

Nyolc évi fegyház (Budapesti Népbíróság Nb.XVII.3130/1947/5.)

Szügyi Zoltán vezérőrnagy

Életfogytig tartó fegyház (Budapesti Népbíróság Nb.XII.1743/21/1948.)

Vattay Antal altábornagy

Tíz évi börtön (Budapesti Katonai Törvényszék KB.XII.081/1951.)

Zách Emil vezérezredes

Nyolc évi fegyház (Budapesti Népbíróság Nb.VI.2476/1946/9.)

A m. kir. honvédség tábornokai, akikkel szemben 1945 és 1951 között ismerten halálbüntetést szabtak ki

Abt Ottó vezérőrnagy

Szovjet bíróság, kivégezve Budapesten, 1946. szeptember 10.; rehabilitálva, posztumusz altábornagy

Bakay Szilárd altábornagy

Szovjet bíróság, kivégezve a Szovjetunióban, rehabilitálva, posztumusz vezérezredes

Beregfy (Berger) Károly vezérezredes

Kivégezve Budapesten, 1946. március 12.

Béldy Alajos vezérezredes

Kötél általi halálbüntetés, kegyelemből életfogytig tartó kényszermunka

Deák Ferenc vezérőrnagy

Kivégezve, 1946.

Dr. Fábián Lajos vezérőrnagy

Kivégezve, 1951.

Feketehalmy-Czeydner Ferenc vezérezredes

A népbíróság halálra ítélte, kiadta a jugoszláv hatóságoknak, ott szintén halálra ítélve, kivégezve

Grassy József altábornagy

Népbíróság halálra ítélte, kiadta a jugoszláv hatóságoknak, ott szintén halálra ítélve, kivégezve

Haynal Alajos vezérőrnagy

Távollétében a Budapesti Néptörvényszék 1945-ben halálra ítélte

Hindy István vezérezredes

Kivégezve Budapesten, 1946. augusztus 29.

Jány Gusztáv vezérezredes

Kivégezve Budapesten, 1947. november 26., 1993-ban felmentve

Karátsony László vezérőrnagy

Kivégezve Budapesten, 1951. október 2.

Kozma István altábornagy

Kivégezve 1951-ben, felmentve 1990-ben, posztumusz vezérezredes

László Dezső vezérezredes

Kivégezve Budapesten, 1949. június 8., felmentve 1995-ben

Rátz Jenő gyalogsági tábornok (vezérezredes)

Golyó általi halálbüntetés, kegyelemből életfogytig tartó fegyházra változtatva

Ruszkay Jenő vezérezredes

Kivégezve, 1946. március 7.

Stomm Marcell altábornagy

Kötél általi halálra ítélve, kegyelemből életfogytig tartó börtönre változtatva, felmentve 1989-ben, posztumusz vezérezredes

Szombathelyi Ferenc vezérezredes

A népbíróság életfogytig tartó fegyházra ítélte, kiadta a jugoszláv hatóságoknak, ott halálra ítélve, kivégezve, felmentve 1994-ben

Sztójay (Sztojakovics) Döme vezérezredes

Kivégezve Budapesten, 1946. március

Werth Henrik vezérezredes

A népbíróság távollétében halálra ítélte, szovjet bíróság ítélete alapján a Szovjetunióban kivégezték

A m. kir. honvédség tábornokai, akiket a magyar és a szovjet bíróságok 1945 és 1953 között háborús bűntett, illetve állam elleni bűncselekmények miatt ismerten elítéltek, vagy sorsuk a letartóztatás után ismeretlen maradt

Abt Ottó vezérőrnagy

Szovjet bíróság halálra ítélte, kivégezték Budapesten 1946. szeptember 10-én. Rehabilitálva 1991. október 18-án, posztumusz altábornaggyá előléptetve 1992. január 12-én.

Andorka Rezső (Rudolf) tábornok (vezérőrnagy)

1953 szeptemberében háborús bűntett miatt négy évi börtön. A Magyar Köztársaság (a továbbiakban: MK) Legfelsőbb Bírósága 1996 decemberében az ítéletet megsemmisítette.

Álgya-Pap Zoltán altábornagy

Szovjet bíróság 1947. október 2-án huszonöt évi kényszermunkára ítélte. 1955-ben hazatérhetett, 1956. október 8-án szabadult.

Bakay Szilárd altábornagy

Szovjet bíróság halálra ítélte, kivégezve a Szovjetunióban. Rehabilitálták az orosz hatóságok 1991. október 18-án, posztumusz vezérezredessé előléptetve 1992. szeptember 22-én.

Bardóczy Ferenc altábornagy

A Budapesti Népbíróság 1946. szeptember 4-én hat évi fegyházra ítélte. Perújítás folytán büntetése 1950. február 8-án három évi fegyház.

Baumann István vezérőrnagy

Szovjet bíróság 1947. október 1-jén húsz évi kényszermunkára ítélte. 1955-ben Magyarországra szállították, 1956. október 8-án szabadult.

Bánfalvy István vezérőrnagy

1950-ben nyolc hónapi börtön áruhalmozásért.

Beregfy (Berger) Károly vezérezredes

1945. június 19-én lefokozták és kicsapták a honvédségből. A Budapesti Népbíróság háborús bűntett miatt halálra ítélte, kivégezték 1946. március 12-én.

Béldy Alajos vezérezredes

Lefokozták és kicsapták a honvédségből 1945. június 19-én. A Budapesti Népbíróság 1945. július 20-án háborús bűntett miatt halálra ítélte, kegyelemből életfogytiglani kényszermunkára átváltoztatva. A börtönben 1946. december 22-én meghalt. A MK Legfelsőbb Bírósága 1994. november 21-én felmentette.

Billnitzer Ernő vezérőrnagy

Budapesti Népbíróság 1950. március 20-án nyolc évi fegyházra ítélte.

Czlenner Imre vezérőrnagy

1945-ben elítélve szabadságvesztésre.

Csatáry József altábornagy

1950-ben Budapesten a Fő utcai börtönben agyonverték (?).

Deák Ferenc vezérőrnagy

1945. június 19-én lefokozták és a honvédségből kicsapták. A Budapesti Népbíróság 1946. február 22-én tíz évi fegyházra, újabb perben háborús bűntett miatt halálra ítélték. Kivégezve 1946 áprilisában.

Ehrlich Géza vezérőrnagy

1947. október 1-jén szovjet bíróság huszonöt évi kényszermunkára ítélte. 1955-ben hazaszállították, 1956. június 5-én szabadult.

kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredes

1945. június 19-én lefokozták és a honvédségből kicsapták. Távollétében 1950. március 30-án életfogytig tartó fegyházra ítélte a Budapesti Büntetőtörvényszék. A MK Legfelsőbb Bírósága 1998. december 7-én hatályon kívül helyezte az ítéletet, a Fővárosi Bíróság 1999. június 16-án megszüntetette az eljárást.

Dr. Fábián Lajos vezérőrnagy

Halálra ítélve, kivégezve.

Fehér Géza vezérőrnagy

1948. szeptember 23-án szovjet bíróság huszonöt évi kényszermunkára ítélte. 1955-ben Magyarországra szállították, 1956. október 8-án szabadult.

Feketehalmy-Czeydner Ferenc vezérezredes

1945. június 19-én lefokozták és a honvédségből kicsapták. A Budapesti Népbíróság 1946. május 22-én háborús bűntett miatt halálra ítélte, kiadták a jugoszláv hatóságoknak. Ott halálra ítélték, kivégezték Zsablyán 1946. november 5-én.

Finta József altábornagy

A népbíróság tíz évi börtönre ítélte.

Grassy József altábornagy

1945. június 19-én lefokozták és a honvédségből kicsapták. A Budapesti Népbíróság háborús bűntett miatt kötél általi halálra ítélte, kiadták a jugoszláv hatóságoknak, ott halálra ítélték, Újvidéken 1946. november 4-én kivégezték.

Gyimesy Ernő altábornagy

1948 és 1956 között börtönbüntetését töltötte.

Haynal Alajos vezérőrnagy

Távollétében a Budapesti Néptörvényszék 1945. február 3-án halálra ítélte.

Hellebronth Vilmos vezérőrnagy

1945. június 19-én lefokozták és a honvédségből kicsapták. A népbíróság 1946-ban életfogytig tartó kényszermunkára ítélte, ahonnan 1968-ban szabadult.

Hindy Iván vezérezredes

1945. június 1-jén lefokozták és a honvédségből kicsapták. A Budapesti Népbíróság 1946. augusztus 29-én háborús bűntett miatt halálra ítélte, kivégezve Budapesten 1946. augusztus 29-én.

Horváth Győző vezérőrnagy

Háborús bűnösként a Budapesti Katonai Törvényszék 1951. május 24-én tizenöt évi börtönre ítélte.

Hunfalvy (Polnisch) Elemér vezérőrnagy

Miskolci Népbíróság 1946-ban három évi fegyházra ítélte. A NOT 1947. április 19-én egy év hat hónapi börtönre mérsékelte. A MK Legfelsőbb Bírósága 1993. november 1-jén felmentette. Rendfokozatát helyreállították, posztumusz altábornaggyá előléptették 1994. május 21-én.

Ibrányi Mihály altábornagy

Szovjet bíróság 1950-ben 25 évi kényszermunkára ítélte. 1955 októberében térhetett haza, internálták, 1956. október 8-án szabadult.

Jány (Hautzinger) Gusztáv vezérezredes

1945. június 19-én lefokozták és a honvédségből kicsapták. Golyó által végrehajtandó szabadságvesztésre ítélte a Budapesti Népbíróság 1947. október 4-én. Kivégezték 1947. november 26-án. A MK Legfelsőbb Bírósága 1993. október 4-én felmentette.

Karátsony László vezérőrnagy

Halálra ítélte 1951. május 11-én a Budapesti Katonai Törvényszék, kivégezték Budapesten 1951. október 2-án.

Kozma István altábornagy

A Budapesti Katonai Törvényszék 1951 októberében kötél által végrehajtandó halálbüntetésre ítélte. Kivégezték 1951. október 2-án. A Kolozsvári Néptörvényszék, távollétében, 1946. május 21-én 20 évi börtönre ítélte. A MK Legfelsőbb Bírósága 1990-ben felmentette, 1991. március 15-ével posztumusz előléptették vezérezredessé.

Kudriczy István altábornagy

A Budapesti Népbíróság 1947. június 20-án tizenkét évi fegyházra ítélte. Szabadult 1956 októberében.

Kunczfalusi Jenő altábornagy

A Budapesti Népbíróság 1946. március 27-én egy évi börtönre ítélte.

László Dezső vezérezredes

A Budapesti Népbíróság 1949. május 3-án halálra ítélte, kivégezték 1949. június 8-án. A MK Legfelsőbb Bírósága 1999. november 1-jén felmentette.

Legeza János vezérőrnagy

A Népbíróságok Országos Tanácsa 1946-ban egy év hat hónapi börtönre ítélte, a Budapesti Katonai Főtörvényszék 1950-ben tíz évi szabadságvesztésre ítélte. 1992-ben rehabilitálták.

Lemberkovics Alajos vezérőrnagy

A Budapesti Katonai Törvényszék háborús bűntett miatt 1951. május 4-én hat évi börtönre ítélte.

Lengyel Béla altábornagy

A népügyészség letartóztatásában 1946. február 7-től 1947. október 15-ig.

Leventeujváry Nándor hadbíró vezérőrnagy

A NOT 1949. július 14-én hat évi fegyházra ítélte.

Magasházy László vezérőrnagy

A Budapesti Népbíróság 1948-ban életfogytig tartó fegyházra ítélte. A MK Legfelsőbb Bírósága 1994-ben felmentette.

Magyar Pál vezérőrnagy

A NOT 1949. január 18-án államrend elleni bűntett miatt egy évi és hat hónapi börtönre ítélte.

Magyarosy Sándor vezérezredes

1945. június 19-én lefokozták és a honvédségből kicsapták. A népbíróság 1946-ban két évi fegyházra ítélte.

Mérey László altábornagy

1945. április 27-től előzetes letartóztatásban, 1945. október 4-én a Budapesti Népbíróság háborús bűntett miatt egy évi és hat hónapi börtönre ítélte. A NOT 1946-ban felmentette a vád alól.

Nagyőszy (Wolf) Miklós altábornagy

A Budapesti Népbíróság 1946. június 4-én nyolc évi fegyházra ítélte. 1953-ban szabadult. A MK Legfelsőbb Bírósága 1992. január 20-án felmentette.

Nemerey Márton altábornagy

1945. június 19-én lefokozták és a honvédségből kicsapták. Szabadságvesztés büntetését 1950 szeptemberétől 1952. július 1-jéig töltötte Márianosztrán.

Osskó Károly vezérőrnagy

A NOT 1946-ban kettő évi börtönre ítélte.

Rátz Jenő gyalogsági tábornok (vezérezredes)

1945. június 19-én lefokozták és a honvédségből kicsapták. A Budapesti Népbíróság 1946. június 24-én golyó általi halálbüntetésre ítélte, amelyet 1946. augusztus 19-én kegyelemből életfogytig tartó kényszermunkára változtattak.

Ruszkay Jenő vezérezredes

A Budapesti Népbíróság 1946. május 15-én halálra ítélte, kivégezték 1946. június 22-én.

Ruszkiczay-Rüdiger Imre vezérezredes

A Budapesti Népbíróság 1949 június 8-án három évi fegyházra ítélte. A MK Legfelsőbb Bírósága 1995 május 31-én felmentette.

Sebestyén Béla tábornok (vezérőrnagy)

A NOT 1948 március 19-én kettő év és hat hónapi szabadságvesztésre ítélte.

Simonfay Pál vezérhadbiztos

1950-ben három évi börtönre ítélték.

Stomm Marcell altábornagy

A katonai bíróság háborús bűntett miatt 1952. január 18-án kötél által végrehajtandó halálbüntetésre ítélte, melyet kegyelemből életfogytig tartó börtönre változtatott. A MNK Legfelsőbb Bírósága 1989. május 30-án felmentette, rendfokozatát helyreállították, posztumusz vezérezredessé előléptették 1993. március 12-én.

Szombathelyi (Knausz) Ferenc vezérezredes

1945. június 19-én lefokozták és a honvédségből kicsapták. A Budapesti Népbíróság 1946. május 22-én életfogytig tartó fegyházra ítélte. Kiadták a jugoszláv hatóságoknak, ott halálra ítélték, és Péterváradon 1946. november 4-én kivégezték. A MK Legfelsőbb Bírósága 1994. március 16-án felmentette.

Sztójay (Sztojakovics) Döme vezérezredes

A Budapesti Népbíróság 1946. március 22-én halálra ítélte, kivégezték Budapesten 1946. augusztus 24-én.

Szurmay Lajos vezérőrnagy

A Budapesti Népbíróság 1949. június 25-én ítélte el nyolc évi fegyházra. A MK Legfelsőbb Bírósága a háborús bűntett miatt emelt vád alól 1994. november 21-én felmentette.

Szügyi Zoltán vezérőrnagy

A Budapesti Népbíróság 1949. november 28-án életfogytig tartó fegyházra ítélte.

Tarnay Béla vezérőrnagy

A Budapesti Katonai törvényszék háborús bűntett miatt 1951. november 19-én életfogytig tartó börtönre ítélte.

Ternegg Kálmán vezérezredes

1945. június 19-én lefokozták és a honvédségből kicsapták. A NOT 1946. május 15-én életfogytig tartó fegyházra ítélte.

Ujszászy István vezérőrnagy

1945 elején az NKVD Budapesten letartóztatta, a Szovjetunióba vitték, ahol nyoma veszett, valószínűleg kivégezték.

Vajna Győző altábornagy

A NOT 1947. július 17-én tíz hónapi börtönre ítélte.

Vasváry Frigyes vezérőrnagy

Szovjet bíróság 1945-ben huszonöt évi kényszermunkára ítélte. 1955. november 22-től 1956. szeptember 25-ig magyar börtönben tartották fogva.

Vattay Antal altábornagy

A Budapesti Katonai Törvényszék 1951. augusztus 10-én háborús bűntett miatt tíz évi börtönre ítélte. A MK Legfelsőbb Bírósága 2001. június 25-én felmentette.

Veress Lajos vezérezredes

Összeesküvés miatt 1946-ban halálra ítélték, melyet kegyelemből tizenöt évi börtönre változtattak. Elítélését a MK Legfelsőbb Bírósága semmissé nyilvánította, rendfokozatát 1994. november 28-án helyreállították.

Vukováry György vezérőrnagy

1955-től 1956. június 3-ig elítéltként magyar börtönben tartották fogva. 1994-ben rendfokozatát helyreállították és posztumusz altábornaggyá előléptették.

Werth Henrik vezérezredes

1945. június 19-én lefokozták és a honvédségből kicsapták. A Budapesti Népbíróság 1948. július 26-án, távollétében, halálra ítélte. Szovjet katonai bíróság ítélete alapján a Szovjetunóban kivégezték.

Vörös János vezérezredes

Hűtlenség miatt 1950. június 9-én életfogytig tartó fegyházra ítélték. 1992-ben ítéletét a MK Legfelsőbb Bírósága semmissé nyilvánította.

Zách Emil vezérezredes

A Budapesti Népbíróság 1946-ban nyolc évi fegyházra ítélte. A MK Legfelsőbb Bírósága 1995. február 6-án felmentette.

Zsedényi Zoltán vezérőrnagy

A Budapesti Katonai Törvényszék 1956 szeptemberében háborús bűntett és államrend elleni bűncselekmény miatt tizenöt évi börtönre ítélte.

Ehrenberger Róbert: A lekváros tészta mint a „népi demokrácia” megdöntésének eszköze – (Tömeges megbetegedés Tatán 1950 karácsonyán)

---

A Hadtörténeti Intézet egyik nemrég elhunyt történész munkatársa, dr. Gellért Tibor alezredes^[116] , kevéssel halála előtt egy tragikusságában is igen érdekes irategyüttesre hívta fel a figyelmemet. Javasolta, hogy valamilyen formában emlékezzen meg a Levéltár a szóban forgó iratok által megörökített eseményről, de még inkább a mögötte rejlő emberi tragédiákról. Ez az esemény a tatai „Rákosi Mátyás” Páncélos Tiszti Iskolán^[117] 1950. december közepén történt állítólagos ételmérgezés és az azt követő katonai bűnvádi eljárás^[118] volt.

Ismeretes, hogy a háború után berendezkedő új államhatalom vezető pártja, a Magyar Kommunista Párt^[119] , kezdettől fogva arra törekedett, hogy a totális hatalombirtoklás felé vezető út egyik első lépéseként megszerezze az ellenőrzést az ország fegyveres testületeinek irányító szerveiben. Nem volt ez másként az újjáalakuló honvédség csapatait irányító Honvédelmi Minisztérium esetében sem, annak ellenére, hogy eleinte kisgazdapárti politikusok töltötték be a miniszteri posztot^[120] . A baloldal ugyanis a HM berkein belül is döntő jelentőségű posztokat szerzett már 1945-ben. Tombor Jenő^[121] politikai államtitkára a szociáldemokrata Zentai Vilmos lett, de még ennél is sokkal fontosabb, hogy a HM Katonapolitikai Osztály (rövidítve: Katpol.) élére már 1945 márciusától kezdve egy kommunista tiszt került, Pálffy György vezérkari százados személyében. A Katpol.-nak mint tulajdonképpeni katonai nyomozó szervnek^[122] elsőrendű feladata volt, hogy „kiszűrje” a „népellenes” és „fasiszta” elemeket a honvédség tisztikarából, ami – a valóban háborús bűnöket elkövetőkön túl – azt is jelentette, hogy a Pálffy-féle osztály^[123] mindenkivel szemben eljárhatott, akit „osztályidegennek” vagy „reakciósnak” minősítettek. Révai József pedig már 1945 nyarán világossá tette, hogy „reakciós az, aki antikommunista”^[124]. A Katpol. fent vázolt feladatkörét egy 1970-ben kelt, az MNVK 2. Csoportfőnökségén^[125] született irat is tanúsítja, eszerint „...a pártok közötti ki kit győz le harcban a Katonapolitikai Osztály érvényesítette az MKP befolyását a hadseregben azáltal, hogy felderítette az ellenséges és a visszahúzó elemeket, a horthysta hadsereg volt tagjai közül a háborús és népellenes bűncselekményeket^[126] elkövetőket, és azokat fokozatosan kiszorította a hadseregből...”^[127] Révai idézett definíciója szerint pedig bárkiből lehetett „ellenséges elem”, ha nem értett egyet az MKP (később MDP) elképzeléseivel.

Láthatjuk, hogy a katonapolitikai rendészeti hatóság kezdettől fogva az egyik legfőbb segítője volt Rákosiéknak azon az úton, amely a kommunista párthoz hű, új tisztikar kiépítése felé vezetett. Ezt a folyamatot az 1945 nyarán indult igazolási eljárások és az ún. „B”-listázás^[128] is tagadhatatlanul elősegítették és gyorsították. Ezen eljárások során 1945 júniusa és 1947 júliusa között összesen 5481 hivatásos tisztet és 5931 tiszthelyettest távolítottak el a honvédség kötelékéből.^[129] Az elbocsátások és leépítések kiemelten érintették a Horthy-kor vezető tiszti állományát, elsősorban a Ludovika Akadémián végzetteket, sőt, azok sem igen kerülhették el sorsukat, akik önként jelentkeztek az új hadseregbe.

Az ismertebb katonai perekkel már számos tanulmány és cikk foglalkozik a legújabb keletű szakirodalomban^[130] , bár a téma még korántsem tekinthető feldolgozottnak. A jelen munkámban tárgyalt tatai ételmérgezési eset nem tartozik ugyan a jelentősebbek közé, mégis egy kiváló példája annak a pertörténeti, vagy még inkább „diktatúratechnika-történeti”^[131] jelenségnek, amit a történetírás koncepciós pernek, koncepciós eljárásnak nevez, és amely annyira jellemző a Rákosi-korszak bíróságainak működésére. Nem kevés katonatiszt esett ilyen eljárások áldozatául a háborút követő másfél évtizedben (beleértve az 1956 utáni megtorló pereket is).^[132]

A kutatás mai állása szerint három egymástól többé-kevésbé eltérő típusú koncepciós peres eljárást lehet megkülönböztetni a jelzett időszakban: a) az első eset az volt, amikor erkölcsileg alaposan kifogásolható és a jog alaprendeltetésével össze nem egyeztethető módon olyan magatartásformákat írt elő állampolgárai számára a diktatúra, amelynek be nem tartása, „szabotálása” előre látható volt, alkalmat adván a hatalomnak az ellenszegülők elleni közhatalmi fellépésre, represszióra, és ezáltal az állítólagos „ellenséggel”, a „reakcióval” való leszámolásra (pl.: hozzátartozó feljelentési kötelezettsége, terménybeadási kötelezettség, állandó normaemelések stb.); b) a második típust azok az ügyek jelentették, amelyeket direkt vagy közvetett politikai-szakmai irányítás alatt bíráltak el, tág teret engedve a nyomozó hatóságok (rendőrség, ügyészség és különösen is az ÁVH) önkényének; c) a harmadik típust a hatályos anyagi és alaki (eljárásjogi) jogszabályok megsértésével elbírált ügyek képezték. Ez utóbbinak három esetét különbözteti meg a jogtörténetírás: ca) az első esetben kitalált tényállásokat koholt bizonyítékok alapján bíráltak el; cb) az második esetben a per során a bíróság – a hatalmi elvárásoknak engedve – valós tényállásból vont le valótlan következtetést, a harmadik esetben pedig: cc) valós tényállásból valós következtetés mellett a kiszabott büntetés volt indokolatlanul súlyos, embertelen és jogtipró.^[133]

Álláspontom szerint a tatai tömeges megbetegedés és az azt követő per a cb) típusra szolgáltat példát: a katonai bíróság a valóságosból vont le valótlan következtetést.^[134] A tatai iskola laktanyaépületében és különösen is az élelmezésre szolgáló helyiségekben uralkodó áldatlan állapotokért ténylegesen is felelős személyekkel szemben (de csak bizonyos, a koncepcióba beleillő célszemélyekkel szemben) olyan vádakat fogalmaztak meg, amiket nem lehetett volna az eljárás alá vont személyek terhére írni. Ugyanis a vádiratban megfogalmazott és a minősítő körülményt képező eredményt a terheltek szándéka nyilván nem fogta át, hisz ezen eredmények bekövetkeztére azok cselekedetei objektíve nem is lehettek volna alkalmasak!

Lássuk ezek után a konkrét esetet: 1950. december 15-én a tatai „Rákosi Mátyás” Páncélos Tiszti Iskolán – állítólag az ebédnél kiosztott lekváros tészta romlottsága miatt – néhány személy kórházba került, másik 14 főt pedig a gyengélkedőn vettek gondozásba. Az eset kivizsgálására a HM Hadtápszolgálat-főnökség Hadbiztos Csoportfőnökség Élelmezési Osztályának vezetője, Magyari Géza ezredes elnökletével bizottság alakult. A vizsgálat során két személyt vontak eljárás alá: Mészáros Jenő őrnagyot, az iskola hadtápparancsnokát és Szántó Elemér orvos őrnagyot, egészségügyi szolgálatvezetőt, aki szintén az iskola főtiszti karába tartozott. (Érdekesség, hogy mindketten a vizsgáló bizottság tagjai között is ott voltak!)

Az eredeti, Levéltárunkban őrzött iratok a vizsgálatról az alábbiak szerint tudósítanak^[135]: (elsőként az iskolavezetés 1950. december 17-i jelentését, majd a vizsgálóbizottság szemlejegyzőkönyvét, végül az iskolában az év végéig foganatosított intézkedésekről szóló jelentést közlöm).

„Titkos!”

Tata I. – telefon: 65. 01931/Pc. ti. isk.-1950. sz.

Budapest

A f. hó 15-én történt tömeges megbetegedésekkel kapcsolatosan a konyha állapotáról jelentésemet az alábbiakban terjesztem fel: A konyhaép.^[136] és a berendezés nem felel meg a követelményeknek. Nincs külön helyiség a főzelékek főzéshez való előkészítéséhez, külön helyiség a főzéshez, a mosogatóhely elhelyezése pedig olyan, hogy a felszolgálók az étel felszolgálása közben ezen keresztül közlekednek. Ezt a körülményt két alkalommal febr. és ápr. hóban szemlebizottsági jkv-be^[137] vettük és felterjesztettük.

A főzőedények a főzés céljaira nem kielégítőek, cinkezve nincsenek. A konyhafelszerelés hiányosságairól és annak feltöltésére az isk. pság.^[138] felterjesztést tett, utoljára 1950. I. 27-én 2640/Htp.-1950. sz. alatt. Az erre való kiutalások csak részben történtek meg. A főzőkatlanok száma és befogadóképessége kevés, fűtésük szénnel történik, amely a hátsó üstök egyenletes melegítését nem biztosítja. Azért az isk. pság. a jövő évi I. negyedévben az isk. költségvetésben tervbe vette a konyha gázfűtésre való átszervezését.

Mindezek dacára az eredendő hibák nem a tárgyi okokban, hanem az ellenőrzés lazaságában vannak, az isk. pk. és a pol. ti.^[139] által kiadott pcs-ok^[140] , amelyek erre vonatkoztak, nem lettek végrehajtva, és bár a hadtápfőnököt^[141] két ízben megfenyítettük és több ízben kapott szóbeli megfeddést, mégis felelősek vagyunk azért, hogy a hibák továbbra is fennálltak, vagy bizonyos javulás után ismét visszaesés mutatkozott, és nem vontuk kellő mértékben felelősségre a htp. pk.-ot, Mészáros Jenő őrgy.-ot. A fe.nemi pk. bts.-sal^[142] való beszélgetés közben felmerült Mészáros Jenő őrgy. áthelyezésének és alacsonyabb beosztásba való helyezésének kérdése. Azonban, mivel nála megfelelőbb személy iskolánkon erre a beosztásra nem volt és a fe.nemi pk. bts. véleménye szerint a csap-oknál^[143] ezen a téren még rosszabb a helyzet, ideiglenesen kénytelenek voltunk őt meghagyni ebben a beosztásban, amíg megfelelőbbet ki nem nevelünk [sic!].

Az eü. szolg. vezetője Dr. Szánthó [sic!] Elemér őrgy. a többszöri figyelmeztetés ellenére szintén lazán végezte a konyhán az eü.^[144] ellenőrzést. Ez részben járatlanságával, lassúságával és a munkájában megnyilvánuló bürokratizmussal indokolható, és a pság. részéről sem kapott megfelelő ellenőrzést. A hiányok megoldására a pság. intk-eket^[145] hozott, amelyek azonban formális jellegűek voltak. Ilyen volt pl. az, hogy a konyha munkájának ellenőrzésére dec. hó 1-től konyhaügyeletes pol. tisztet állítottunk be. Ennek hatására az ételek minőségében történt ugyan némi javulás, a konyha rendje és tisztasága azonban a tárgyi nehézségekre való hivatkozással nem változott.

A hiányosságok megszüntetésére a pság. a következő intk-eket tette:

1., Megszigorította az orv.^[146] ellenőrzést, a főzésre kerülő élm.szerek^[147] és az elkészített étel minőségére, a konyha és a konyhaberendezés, valamint a konyhán dolgozók tisztaságára és az élm.szerek tárolására.

2., A konyhai munka megjavítására a személyzet munkáját átszervezte.

3., A konyhán mutatkozó hiányosságok rendbehozatalára f. hó 19-én reggel 8 h-ig adott határidőt a htp. szolg. vez.-nek^[148] , és akkor szemle útján győződik meg a végrehajtásról. Ennek eredményét 19-én 12 h-ig jelenti.

4., A jövőben az isk. pk. és az isk. pol. ti. rendszeresen ellenőrzi a konyhát, és konkrétan megjelöli a hibákat és a hibák felszámolásának módját. Mellékelten felterjesztem a htp. szolg. és az eü. szolg. vez.-nek igazoló jelentését.

2 db. melléklet

Tata, 1950. december 17.

Szabó Ferenc őrgy.
isk. pk.

Sebő László fhdgy.
isk. pol. ti.

Titkos!

Tárgy: Tatai páncélos ti. iskolánál
Moszkva u. 5–7. tartott
élm. szakvonalú szle^[149]

05538/Htpszf. hbs. csf. élm.^[150] -1950. Honvéd^[151] Páncélos Tiszti Iskola Pság.

F. évi december hó 16-án és 18-án az iskolánál megtartott szemléről felvett bizottsági jegyzőkönyvet mellékelten kiadom. A fennálló hiányosságok megszüntetése halasztást nem tűr! A 18-i ellenőrzés alkalmával megállapítást nyert, hogy a 16-án talált rendellenességek csak kis %-a nyert elintézést. Utasítom az iskola parancsnokát, htpk-ot, orvost és élm. tisztet, hogy a vizsgálat során talált hiányosságokat maradéktalanul szüntessék meg. A továbbiakban a rendet tartsák fenn. Az elkövetett hiányosságokért – mulasztásokért – a felelős közegek ellen a bűnvádi eljárást folyamatba tettem.

A rend teljes helyreállítását ide (Htpszf. hbs. csf. élm. oszt.) 1950. évi december hó 25-ig jelentse.

Budapest, 1950. évi december hó 19-én.

A miniszter rendeletéből:
Berecz Béla hbs. ezredes s. k.

Jegyzőkönyv

Készült Tatán 1950. évi dec. 18-án 21 h-tól az alábbi bizottság által a Rákosi Páncélos Tiszti Iskola körleteinek élm. eü. vonalon történt leellenőrzése alkalmából.

Jelen vannak: a HM Htpszf.-tól kirendeltek: Magyari Géza hbs. ezds.; Dr. Resovszki Pál o. őrgy.; Páncél Sándor alhdgy., a Rákosi Pc. Ti. Isk.-tól Dr. Szántó Elemér o. őrgy., Mészáros Jenő hbs. őrgy. htp. pk., és Kovács Gyula hdgy. élm. szolg. vez. A bizottság 1950. december hó 16-án a htp. pk.-nak parancsot adott arra, hogy az élm. eü. követelményeinek a kiadott segédlet alapján tegyen eleget és az ott foglaltakat a mai nap 12 h-ig hajtsa végre. A htp. pk. jelentette, hogy ő időközben az isk. pk.-tól a teljes meszelésre, gyalulásra, lemezborításokra parancsot kapott, valamint olajfestésekre, ezzel 19-én 8 h-ra kell, hogy készen legyen. Kényszermunkálatok akadályozták, hogy egyes részlegkövetelményeket [sic!] menetközben megvalósítson.

Bajtársi étkezde: A bajtársi étkezdét a szombaton működő bizottság nem vizsgálta meg, azonban a bekövetkezett események kényszerítőleg kellett volna fellépjenek [sic!], hogy a hiányosságaikat felszámolják, ezzel szemben:

1) A bizottság az egyik húsfeldolgozó asztalon tintásüveget, tollat, tollszárat, nyomtatványokat és pénzt, a másik húsfeldolgozó asztalon három tányér kitálalt levest talált. Az asztal fiókjában repedt nyelű húsfeldolgozó eszközök voltak elhelyezve, jelzés nélkül, melyeknek repedéseiben bomlott élelmiszer-maradékok voltak találhatók. A két említett asztal leemelhető fakeretének leszerelése után a keretet alul rothadt, elfolyósodott élelmiszer-maradékok, köztük felismerhetően paradicsompüré és szárazbab szemek kerültek elő.^[152]

2) A húsdaráló belsejében és késein a szögletekbe belerakódott, beleszáradt, bomlott ételmaradékok voltak találhatók.

3) Az egymás mellett lévő fiókokban váltakozva konyhaeszközök, kisebb élelmiszer-mennyiségek, íróeszközök, személyes holmik (kesztyűk, zsebkendők stb.) voltak találhatók.

4) A bajtársi étkezde vezetőjének elmondása szerint a konyhahelységben egy helyen történik húsfeldolgozás, burgonya-, zöldségtisztítás és minden egyéb húsfeldolgozó folyamat.

5) A bajtársi étkezde kéziraktárában egymás mellett nagy rendetlenség van, tárolva voltak a következő cikkek: sárgarépa, burgonya, felvágott, alma, cékla, szappan, szalonna, liszt, zsír, edényzet, szennyeszsákok, a raktárhelység tisztátalan volt. A polcok, szögletek nem voltak takarítva, a sárgarépás ládában egy kb. 10 dekás erősen rothadt, bűzös, már folyósodni kezdő kolbász és kb. egy marékra való bűzös, rothadt, felismerhetetlen ételmaradék volt található.

6) A moslékban érintetlen szelet friss kenyeret talált a bizottság. A kiszolgáló személyzet fején kendő volt, azonban helytelenül volt elkötve, úgy, hogy a hajat nem fedte.

Növendéki konyha és étkezde: A bizottság szemléjekor folyt a konyha festése, az ajtók mázolása és a húsfeldolgozó asztalok gyalulása. Ugyanabban az időben volt folyamatban az ebédosztás is.

1) A főtt marhahúst feltűnően szennyes ruházatú, fekete kezű, ápolatlan körmű asszonyok szeletelték, akik előzetesen ugyanebben az öltözetben burgonyát tisztítottak. A hússzeleteléshez használt kések megjelölve nem voltak.

2) A tálalást ugyancsak olyan személyzet végezte, akik előzetesen burgonyát tisztítottak.

3) Az étkezdében az asztalra kitett kenyérkosarak alját és belsejét vastag zöldesszürke penésztelepek borították.

4) A felszolgálás megszervezése teljesen rossz volt. Egyes asztaloknál meghagyták a levest, de kanál nem volt hozzá, más asztaloknál kitálalták a hagyma levével leöntött húst, mely teljesen megdermedt, mert 25-30 perce várakoztak, hogy a hús mellé a főzeléket is megkapják. Más asztalokhoz csak húst vittek és főzeléket nem. Az étkező bajtársak szerint ez gyakran előfordul, egyes esetekben azonban rendben megy a felszolgálás.

5) A konyhai munkák rendjét, térbeli elrendezését az ott folyó festési és átalakítási munkálatok miatt megítélni nem lehetett.

6) A konyhahelységben elhelyezett fiókos szekrényben hagymát és húst talált a bizottság, a szakács nem tudott felvilágosítást adni arra nézve, hogy mikor fogják felhasználni.

Raktárak: A konyha alagsorában elhelyezett szárazanyag-, káposzta-, szalonna-, zsír- és tejtermékraktárak ugyanolyan állapotban voltak, ahogy azt a bizottság f. hó 16-án találta és kifogásolta. A külön épületben lévő nagy élelmiszerraktár átrendezés alatt áll. Kiadó helységet még nem létesítettek. A burgonya szellőzőrácsok nélkül 50 cm-nél magasabban van tárolva. Állványcímkék és garmadatáblák nincsenek. Az ablakokon sem szellőzőrács, sem védőrács nincs, több ablak betörve.

Nyilvántartások:

1) A pü. szolg. vez.^[153] által dec. 18-án lezárt nov. 30-i zárlat 17 283 Ft 19 fillér túlkiadást mutat.

2) Az élelmicikkek [sic!] anyagnyilvántartása dec. 10-e óta nincs vezetve.

3) A hozzátartozó okmánynaplón az utalványok keresztülvezetve nincsenek.

4) Az élm. és tábori felszerelés, anyagleltárak egy régi mintájú anyagleltár van vezetve^[154] , az élm. szolg. vez. nem tudja kimutatni, hogy a nyilvántartott anyag hol van. Az egész nyilvántartását nem a „G. 55.” Anyagnyilvántartás szerint fektette fel.

Ellenőrzés: A HM Bajtárs 02800/Htpfsz.-1950. sz. azon rendeletét, hogy minden hónapban bizottságilag kell a htp. hiányosságait felmérni, és különös súllyal szerepelnek az eü. tisztaság kérdései, akként hajtották végre, hogy a bizottságot a 083/1. isk. t. parancsban kihozták, a parancsról az élm. szolg. vez. nem tud^[155] , a pü. tiszt jelentése szerint a bizottság elnöke a tagokat még egyszer sem hívta össze működésre.

Betegek állapota: A gyengélkedőszobán a vizsgálatkor tizennégy beteget ápoltak. Ezek közül öt fő még gyenge, szédült, egyéb hasi görcsökről, fejfájásról panaszkodik. A többi beteg jól van, valamennyien láztalanok. A tatai kórházban három beteget ápolnak, ezek közül már egyik teljesen jól volt és a szolgálatát is ellátta, mai napon hirtelen fellépő láz és rosszullét miatt ismét beszállították. Még nem volt megállapítható, hogy betegsége az előző mérgezéssel összefüggő-e, vagy attól teljesen független. A második kórházban ápolt beteg még gyenge és a mai nap folyamán magas láza volt. A harmadik beteg jól van, holnapi naptól gyengélkedőszobán kezelhető tovább.^[156]

Bajtársi étkezde: Az ellenőrzés alkalmával elrendeltük, hogy két órán belül a hiányosságokat szüntessék meg. Ezt az ott dolgozók újból való ellenőrzésünk alkalmával megállapíthatólag lényegében végrehajtották [sic!]. A még fennálló kisebb hibákra és a bajtársi étkezde munkaütem szerinti átszervezéséhez az utasításokat megadtuk.^[157]

Növendéki konyha és étkezde: A folyó festés és meszelés mellett a htp. pk. eddigi intézkedései nem hozták meg a várt eredményt, újból parancsot adtunk és a különböző felelősöknek elmagyaráztuk a hiányosságokat, hogy azzal a holnap reggeli nyolc órai szemlére elkészüljenek. Egyébként a htp. pk. még ezen ellenőrzés alkalmával sem ismerte a segédlet utasításait, amelyeket, ha kellő időben végrehajtott volna, az iskola ebbe a helyzetbe egyáltalán nem kerül.

Raktárak: A htp. pk-nak megparancsoltuk, hogy holnap nyolc órára az észlelt hiányosságokat hajtsa végre [sic!], és a hét folyamán pedig a burgonya tárolását helyesen hajtsa végre. Ugyanezen időpontig az ablakok felszereléséről is gondoskodjon.

Nyilvántartások: Az élm. szolg. vez. parancsot kapott, hogy nyilvántartásait a rovancsolás befejezéséig rendezze és helyesen vezesse. A htp. pk-t utasítottuk a túlkiadásra vonatkozóan a kártérítési eljárás azonnali megindítására. Végrehajtást a htp. pk. f. évi. dec. hó 24-ig jelentse.

Ellenőrzés: A parancsnok bajtársat felhívtuk, hogy a hivatkozott parancs teljesítését hajtassa végre.

A jegyzőkönyv szerkesztésének folyamán Mészáros Jenő őrgy.-ot és Dr. Szántó Elemér o. őrgy.-t a további vizsgálatokhoz igénybe vették^[158], így nevezettek a jegyzőkönyv lezárásakor már jelen nem lehettek. Így a jegyzőkönyvet a htp. pk. teendők ellátásával megbízott Sztankovics Tibor hdgy. bajtársnak adjuk át végrehajtás és az isk. pk.-nak 19-én 8 h-kor való bemutatás végett, valamint felolvastuk tudomásulvétel végett.

Lezártuk: 1950. dec. 18-án 23 óra 45 perckor.

Páncél Sándor alhdgy. Sztankovics Tibor hdgy. Dr. Dulovits Ernő szds.

Kovács Gyula hdgy. Dr. Resovszki Pál o. őrgy. Magyari Géza hbs. ezr.

Az iskolánál tartott élm. szakvonalú szle.

02002/Pc. ti. isk.

Honvédelmi Miniszter Bajtárs

(Htpszf. hbs. csf. élm.)

Budapest

F. évi december hó 19-én kelt HM 05538/Htpszf. hbs. csf. élm.-1950. sz. rendeletre:

Jelentem, hogy a csatolt jegyzőkönyvben rögzített hiányosságok kiküszöbölésére az alábbi intézkedések történtek:

Bajtársi étkezde: Rendben van, 1950. december 28-i ellenőrző szemle is megerősítette ezt a megállapítást.

Növendéki konyha és étkezde: Festés, mázolás és gyalulás végre lett hajtva.

1) Hússal csak a főszakács és a férfi kisegítő foglalkozik. Ezek fehér köténnyel, a főszakács fehér ruhával is el van látva, melyet váltanak. A hússzeleteléshez használt kések meg vannak jelölve. A konyhában a kézmosás elvégzéséhez hideg, meleg víz, szappan és törülköző van (utóbbi még nem elegendő mennyiségben) és körömkefe is. Fontos a WC részére külön szappant és törülközőt beállítani. Erre azonnal intézkedtünk. A naponkénti fürdés megvalósításához szükséges, hogy az eddigi 16 órás munkaidő tíz órára csökkenjen. Fürdési lehetőség a gyengélkedőn van, ahol az eü. tisztesek ellenőriznék és aláírásukkal igazolnák minden alkalommal a fürdés megtörténtét. A kezek tisztaságát az orvos az ételellenőrzés alkalmával végzi.

2) A kis létszámú személyzet miatt jelenleg is megtörténik, hogy burgonyahámozás után tálalnak, de előzetes kézmosás után.

3) A kenyérkosarak ki lettek mosva és tiszták. Ellenben még a kenyérszállítás rossz, emiatt kenyérponyvát igényeltünk. A kenyérraktár törött ablakát az épk.^[159] büntetés terhe mellett december 29-én 20 h-ig megjavítja.

4) A felszolgálás rendben, megszervezetten folyik.

5) A festés kész, átalakításra az épk. 1951. január 2-ig kapott határidőt.

6) A konyhából a fiókos szekrény el lett távolítva, s csak olyan anyagok találhatók, amelyek az aznapi főzéshez szükségesek.

7) Az élm. raktár áttelepült egy szennyvízcsőtől teljesen mentes raktárhelységbe.

8) Az élm. anyagok nyilvántartása a G. 55. utasítás szerint történik.

9) Ellenőrzés: az ellenőrzés bizottsági végrehajtására ill. a HM Bajtárs 02800/Htpszf.-1950. sz. rendeletének végrehajtására a parancsnok bajtárstól utasítást kérünk azzal, hogy a változott helyzetre való tekintettel a bizottság tagjait újból nevezze ki.

Betegek állapota: 1950. december 23-án^[160] sem a tatai kórházban, sem a gyengélkedőn nem ápoltunk már olyan beteget, kinek betegsége a dec. 15-i események következménye.^[161] Szóbeli értesítés alapján tudjuk, hogy a közp. kórházba^[162] szállított betegek is jól vannak, s a némagyanús bajtársnál is hisztéria állott fenn.^[163] Azóta új megbetegedés vagy kiújulás nem volt. A konyhaszemélyzet minden egyes tagjától széklet- és vizeletvizsgálatra anyagot vettünk. A konyhából, a 17-es, 16-os és 7-es épületből vízminta felment. A mai napon kapott tartályba küldünk mintát a 6-os és a Kapucinus utcai körletből. A konyhában a múltban és jelenleg még kis százalékban fennálló hibák gyökeres megjavítására javasoljuk a női személyzet teljes kicserélését.

Tata, 1950. december hó 28-án.

Gombos Elemér alez. isk. pk. h. Sztankovics Tibor hdgy. htp. pk. h.

Cserni József szds. isk. pol. ti. h.^[164]

Az eredeti iratok alapján megállapítható, hogy a tatai páncélos tiszti iskola élelmezési célokra szolgáló helyiségeiben valóban súlyos anomáliák lehettek 1950 decemberében. Ezekért a joggal kifogásolható állapotokért két személyt tettek felelőssé: Mészáros Jenő őrgy. hadtápparancsnokot és Szántó Elemér o. őrgy.-t, az egészségügyi szolgálatvezetőt. Érdekes módon, a kialakult helyzetért szintén felelőssé tehető élelmezési szolgálatvezetőt nem vádolták semmivel, nem vonták eljárás alá, csupán tanúként hallgatták meg az első fokon eljárt bíróság előtt.

A két terhelt jól beleillett a fent vázolt cb) típusú koncepciós eljárási formába, hiszen a hatalom szemében mindketten ideális célszemélyeknek tűntek a régi tisztikar megtörését, megsemmisítését és ellehetetlenítését célzó tudatos politika megvalósítása során. Az elsőrendű terhelt Mészáros őrnagy például a Ludovika Akadémián végzett, tisztként szolgált a magyar királyi honvédségben, ráadásul a kőszegi bencés gimnáziumban érettségizett (!). A másodrendű terhelt Szántó őrnagy is a régi hadsereg tisztikarában szolgált 1945-öt megelőzően, sőt amerikai hadifogságból tért haza, tehát nem volt „megbízható” káder.

A periratok^[165] tanúsága szerint a két terheltet – a három napig tartó, fentebb ismertetett vizsgálat után – 1950. december 18-án előzetes letartóztatásba és egyidejűleg vizsgálati fogságba helyezték.^[166] 1950. december 22-én került sor első kihallgatásukra államvédelmi nyomozók előtt. Az ÁVH hamar meg is fogalmazta a vádiratot, és az ügyészség vádat emelt az illetékes bíróság, a Budapesti Katonai Törvényszék büntetőtanácsa előtt, amelynek alapján 1950. december 27-én tartották meg a főtárgyalást a nyilvánosság teljes kizárása mellett.

A vádirat hemzseg a korabeli ítélkezési gyakorlatra oly jellemző sallangoktól, amelyek koncepcionális jellegét ma már senki sem tagadja, ilyenek példának okáért, hogy Mészáros őrnagy „...gyűlöli a Szovjetuniót, az amerikai imperializmus híve...”

Mindkettőjüket szabotázscselekményekkel vádolták meg, miszerint az elsőrendű terhelt „elszabotálta, mint az iskola hadtáp pk.-a a hadtápszolgálat vezetését és ellenőrzését”; a másodrendű terhelt pedig az egészségügyi ellátás terén szabotált. „A szabotázscselekményeket egymással egyetértésben, egymást támogatva követték el.” A végkövetkeztetés egészen elképesztő: mindezekkel ui. céljuk „...Néphadseregünk ütőképességének meggyöngítésén keresztül a népi demokrácia mielőbbi megdöntése volt”^[167] . Azt is kimondták, hogy a két vádlott „népi demokráciánknak tudatos és rendkívül veszélyes ellenségei”.^[168]

A bíróság végül az 1946. évi VII. tv.^[169] 1. §-a alapján a demokratikus államrend megdöntésére irányuló tevékenység bűntettében Mészáros Jenőt és Szántó Elemért egyaránt bűnösnek találta, kimondva, hogy nemcsak cselekményük, de „személyük is (kiemelés tőlem – E.R.) társadalomveszélyes”.^[170] Főbüntetésként mindkettejükre a legsúlyosabb büntetést szabták ki, vagyis halálra ítélték őket. A védő enyhítésért fellebbezett és kegyelmi kérvényt nyújtott be, így a törvényszék rögtön zárt kegyelmi tanáccsá alakult át, amely azonban egyhangúlag úgy döntött, hogy a kegyelem gyakorlását nem javasolja. Ennek alapján – amint ez nyilvánvalóan várható volt – a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa, mint az Alkotmány alapján egyéni végrehajtási kegyelemre kizárólagosan jogosult testület, a felterjesztett kegyelmi kérvényt elutasította.

Az ítélet a fellebbezés folytán továbbra sem volt jogerős, így az ügy aktái a másodfokon eljáró bíróság, a Katonai Főtörvényszék elé kerültek. A fellebbviteli tárgyalást 1951. január 2-án tartották meg. A katonai főbírák a fellebbezést elutasították, csupán a büntetés kiszabásának alapjául szolgáló tényállást változtatták meg. Ezek szerint tehát, a terheltek nem az elsőfokon megállapított bűncselekmény elkövetésében bűnösek, hanem a demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom kezdeményezésének bűntettében.^[171] Egyebekben a fellebbviteli bíróság helybenhagyta az első fokon megállapított verdiktet, vagyis immár jogerősen főbüntetésként kötél általi halálra, mellékbüntetésként pedig lefokozásra és teljes vagyonelkobzásra ítélte a vádlottakat.

A halálos ítéleteket 1951. január 8-án mind Mészáros Jenőn, mind pedig Szántó Eleméren végrehajtották. A teljes vagyonelkobzás foganatosítása az iratok tanúsága szerint éveket vett igénybe, még 1953 végén sem fejeződött be.

Az elmondottak alapján első szavunk talán a döbbeneté. Egészen meghökkentő, hogy a diktatúra malmai – ha „osztályharcos” politikai elképzelései azt megkövetelték – milyen gyorsasággal őröltek. Teljesen nyilvánvaló, hogy a két tragikus sorsú vádlott nem követhette el azokat a bűncselekményeket, amiket a terhükre róttak. Még ha felelősségük, gondatlanságuk esetleg megállapítható is lehetett az erősen kifogásolható élelmezési körülmények kialakulásáért a tatai páncélos tiszti iskolán, mulasztásaiknak nyilvánvalóan nem lehetett célja a „népi demokrácia”, a fennálló államhatalom megdöntése, hisz arra azok nem voltak és nem is lehettek volna alkalmasak! Milyen államhatalom az, amelyet romlott ételek fogyasztásra kiosztásával meg lehet dönteni, milyen hadsereg az, amelynek ütőképességét néhány baktériummal fertőzött étel gyengíteni tudja? Azt hiszem, minden további nélkül képtelenségnek minősíthetjük a vádakat. Itt a büntetőpolitikai cél nyilván az volt, hogy a régi és „megbízhatatlan” tisztikar sorait tovább gyengítsék, az ellenük irányuló eljárások sorába illeszkedik ez a per is.

A fentiek során azt írtam, hogy ez az ügy a koncepciós perek azon kategóriájába tartozik, ahol a hatályos anyagi és alaki (eljárásjogi) jogszabályok megsértésével történt az ítélkezés. A rendszerváltozás hajnalán lehetővé vált a kommunista diktatúra alatti törvénysértő perek felülvizsgálatának megkezdése. A Mészáros-per esetében a legfőbb ügyész már 1989. március 9-én törvényességi óvást emelt a jogerősen kimondott ítélet ellen. A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa ennek nyomán az 1989. április 7-én kelt Eln. Tan. Kat. Törv. 100/1989. számú határozatával megállapította, hogy az alapügyben hozott ítélet a bűnösség megállapítása és a büntetés kiszabása körében törvénysértő^[172] volt, és az ítéletet hatályon kívül helyezte, egyben a vádlottakat az ellenük emelt vád alól felmentette.^[173] A teljes vagyonelkobzás tekintetében pedig a Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa KB II. 148/1992. sz. alatt visszatérítési végzést bocsátott ki az örökösök javára az elkobzott vagyontárgyak után.

A fent vázoltak reményeim szerint – ha nem is oszlattak el minden homályt a Tatán, 1950 decemberében történtekkel kapcsolatban – mégis talán egy az utókor figyelmére feltétlenül érdemes per tanulságai révén segítettek belelátni a magyar történelem egyik legsötétebb diktatúrájának működési mechanizmusaiba, a kommunista Justizmord időszakának eljárásaiba, ahol az igazságszolgáltatás egy elnyomásra, félelemre és rettegésre alapozott hatalomgyakorlás kiszolgáló eszközévé alacsonyodott.

Bízzunk benne, hogy a történelem ezen a téren soha nem fogja ismételni önmagát!

---

VISSZAEMLÉKEZÉS

---

Sipos Endre: Hadifogolytáborokban

---

Verses vallomásaim a hadifogság mindennapjaiba sűrített eseményekről, sorsfordulókról és tépelődésekről készültek 1945 és 1948 között különféle lágerekben. Alkalmankénti írogatásuk, rejtegetésük, végül hazamentésük – a pici betűkkel teleírt papírfoszlányokon – külön tudósítást érdemelne.

Műfaja: költemény avagy versfaragvány. Saját átélés, mindennapos megélés helyszíni kivetítése.

Pályázatra, kiadásra ugyan előkészítettem 2001 május–júliusában, de mindeddig irodalmi és egyéb pályázatokon nem vett részt...

1922. augusztus 30-án születtem Hegyközszentimrén. Azon a kissé erdélyi tájon, amelyet Részeknek neveztek a nagy fejedelmek korában, és amelyet Partiumként emleget ma Tőkés püspök. Körülhatároltabban a hegyközi-érmelléki táj az én szülőföldem.

Apám birtokos család ötödik, legkisebb gyermeke volt, mint a „nagy idők” – első háború, összeomlás, tanácshatalom, román éra – nagy vesztese. A frontról betegen tért haza, felgyógyult, majd olyan géplakatosa lett falujának, aki minden vasszerkezetet megreperált: ereszcsatornát, permetezőgépet, pincezárat, edényt, úri sírrácsot. Tagja volt a Magyar Pártnak, maga ellen hangolta az uralkodó faj fogdmegjeit. Korán elhunyt.

Anyám váradi uraknál cselédkedett, szakácsnősködött, sajátította el a magas szintű főzés-háztartás tudományát. Végtelen szorgalma Szentimrén sem hagyta cserben asszonykorban: kapós sommása, napszámosa lett sok ténsasszonynak, nagygazdának. Gálánsul fizették meg ebbeli dolgát. Csakhamar családeltartóvá kényszerült.

Egyetlen gyermek voltam. Sok törődésben, szeretetben részesültem az iskolázott apa és féltő anya, kiváló tanítómesterem által. Szegénységünk kormányozta „tovább nem taníttatásomat”. Hat elemit jártam a helyi református, illetve a szalárdi román iskolában. Korán – 10 évesen – kóstoltam bele a napszámoló, gazdát-mestert kiszolgáló, részesarató munkába. Belőle az angol–francia kegyeket élvező konjunktúrás Romániában jól megéltem. Keményen dolgoztattak, gálánsul fizettek. Kevés szabadidőmben a könyv lett egyik barátom.

Észak-Erdély anyaországhoz visszacsatolása jókorát lendített továbbképeztetésemben. Előbb váradi magánvizsgák, azután Debrecen neves Kollégiumának gondoskodása nyomán jutottam előre, szereztem előbb kántortanítói, azután tanári oklevelet. Apám után Molnár Ferenc debreceni tanító és Dalmy Tiborné birtokos – no meg a váradi magánvizsgán engem megkedvelt nagyság (dr. Csapó István tankerületi főigazgató) – patronált ekkor. Érte áldom mindhárom idegent. Megfelelően illeszkedtem be a közösségekbe. Mint szegény diákot és jeles rendűt, ingyen tanított s látott el a Kollégium. Költőpénzt magántanításból, legációból, városbeli kerti munkákból szereztem mint a szőlészkedésben és barkácsolásban jártas társakhoz hasonlítva túlkoros ifjú.

Felbuzduló nagydiákok egyikeként fizettem Erdély „felszabadulásáért”, azaz a magyar hazához csatoltatásáért. 1944 nyarán önként álltam be katonának a debreceni helyőrséghez. Hosszú frontszakaszt, rettegőt, véres visszavonulót barangoltam be Zilahtól Linzig. S kerültem szovjet hadifogságba csaknem három év időtartam alatt. Robotoló időszakaim nagy részét Kisinyovban és Odesszában töltöttem mint kontár-kőműves.

Szabadulásomba három szomorú esemény szántott belé: elvesztettem édesanyát, a honi szülőföldet, és tanulmányom is befejezetlen volt. Elég hamar vetettem véget az új államhatár közötti tiltott szökdösésnek, s az anyaországban, Biharországban telepedtem le. Képesítővizsgám és nősülésem után tanyai katedrát kaptam. Majdan belekóstoltam hosszú életöltőm alatt a középnagyságú és mamutiskola légkörébe – kedves párommal mindenkor egyet akarva –, kibírható szegénységben, s máig tartó szerény körülmények között.

Tehát tanító, tanár, igazgató és „bősz színjátszó” minőségben pergettem éveimet – belőle 43 szolgálati évet számlálva Pocsajon és Körösszakálban. Ugyanott fiú- s lánygyerekkel gyarapodott családunk, akik kitaníttatódtak, akik ma is hűségesek a szülőkhöz. Sok kezdő kollégát vezettem be a nevelés berkeibe, és mérhetetlenül sok társadalmi munkát vállaltam, illetve raktak vállamra. Dolog volna valamennyit katalógusba foglalni. Még a régészet, az ásatás, a politikai élet sok sallangja is belefért abba. És írogattam minden időben: aktív munkásként terveket, jelentéseket, statisztikákat; később az élet során felhalmozott özön élményt igazítottam regényekbe, novellákba, monográfiákba, memoárokba, versekbe.

Hosszú kort éltem meg – máig makkegészségesen. Sohasem „üzentem hadat” a fizikai munkának, a kertészkedésnek és a csodajó építési szakmának, amit az Unióban sajátítottam el. Az utóbbi mellékvágány egyike sem nyirbálta meg a tanítványokhoz és az iskoláthagyott fiatalokhoz való szorosabb-elevenebb-tudatosabb és játékosabb tartozásomat. Ennyi dicsérő szó nem mondható el a hanyag kollégákhoz való viszonyulásomról. A falusi tanítósorshoz mért tágabb illeszkedés, „csipp-csupp” földművelés és rendszer-kiszolgálás lett részem.

Panaszkodtam, örültem vagy ellenszegültem feletteseimnek, ha okom volt rá. Nem is részesítettek véradási jelvényt meghaladó elismerésben. Konokul ismertek, ha pluszmunkát zúdítottak rám, cseppet sem ismertek a szocialista eldorádók lépcsőin. Tisztességes életvitel és okkal vagy oktalanul fogant bántó szó (kritika) mint árnyék követett mindvégig – kölyökkori szántó-vető kortól kezdve a nyugdíjazásig. Ma – önnön sugallatra is – beszűkült körülöttem a világ. Barátkozom a remetesorssal. Családbeliek, unokák, közvetlenül kiszolgáló boltosok, iparosok, szomszédok jelentenek kapcsolatokat a mi csendes kettesünkben. Nosztalgiám egyidős korommal. Mostanáig a színjátszó-hőség meghalt bennem, az írásimádat pedig termelékenyebbé vált, mint valaha.

Maglód, 2001. november 4.

---

Sipos Endre versei elé

---

Sipos Endre hadifogság ihlette verseinek szűk válogatása most először kerül szélesebb olvasóközönség elé, dr. Kun József ny. ezredes volt levéltárigazgató közvetítésével. Az ajánlásai alapján kiválasztott verseket betűhű formában, az esetleges jegyzetek kihagyásával, de változtatások nélkül adjuk közre, azzal a nem titkolt reménnyel is, netán egy fogékony kiadó vagy mecénás figyelmét felkelthetik.

A szerkesztő

HORNI ÉNEK

HOSSZÚ UTAZÁS

KISINYOVBAN

KÁTYA

JAJ, ISTENEM
(részlet)

Jegyzetek

1. A korabeli cs. kir. szervezés szerint ez általában a három fő fegyvernemből összeállított vegyesdandár volt.^[VISSZA]

2. A nyelvújító Kazinczy Ferenc fia, kilépett cs. kir. főhadnagy, majd az első honvéd utászzászlóalj szervezője, később dandár-, majd hadosztályparancsnok a honvédseregben. Aradon végezték ki 1849. október 25-én.^[VISSZA]

3. Az előbbi április 21-től alezredes, utóbbi Görgei Artúr tábornok testvérbátyja, április 8-tól őrnagy.^[VISSZA]

4. Nagy képes millenniumi hadtörténet. 1000 év a hadak útján. Szerkesztő: Rácz Árpád. Budapest, 2000., 303. o.^[VISSZA]

5. A források a lovasság erejét illetően megoszlanak, de valószínűbb az egy osztálynyi létszám. Vö. Lehoczky Tivadar: Bereg megye és a munkácsi vár 1848–49-ben. Budapest-Beregszász, 2000. (a továbbiakban: Lehoczky), 103. o., és Csatáry György: Levéltári kalászatok. Ungvár-Budapest., 1993. (a továbbiakban: Csatáry), 201. o., valamint Hadtörténelmi Levéltár (a továbbiakban: HL) 1848/49-es gyűjt. 23/195.^[VISSZA]

6. A korabeli cs. kir. szervezés szerint egy gyalogzászlóalj hat századból, egy lovasosztály két századból, egy üteg pedig hat ágyúból állt.^[VISSZA]

7. Lehoczky, 103–104. o.^[VISSZA]

8. Lehoczky, 104–105. o.^[VISSZA]

9. Lehoczky, 105–106. o.^[VISSZA]

10. Más források szerint ekkor már hadnagy.^[VISSZA]

11. Lehoczky, 106–107.o. és Csatáry, 202. o.^[VISSZA]

12. Könnyűlovas.^[VISSZA]

13. Az ütközetre vonatkozóan részletesen lásd Lehoczky, 107–112. o., valamint Csatáry, 202–203. o.^[VISSZA]

14. HL 1848/49-es gyűjt. 23/195.^[VISSZA]

15. Bagu Balázs – Szakáll Mihály: A szabadságharc nemzetőrei. Ungvár-Budapest., 1994., 157. o.^[VISSZA]

16. Hadtörténelmi Levéltár (a továbbiakban HL) Első világháborús gyűjtemény (a továbbiakban I. vh.) M. kir. 5. honvéd lovas hadosztály 3. doboz.^[VISSZA]

17. Minden cs. és kir. hadtest törzsében működött egy ún. szállásszabályozó orvos, aki az illető hadtestkörlet időszerű egészségügyi helyzetképét összeállította előnyomuló alárendeltjei számára.^[VISSZA]

18. A korabeli terminológia szerint az orvosi kezelésre, illetve ápolásra szorulók közt különbséget tettek. E szerint a sebesült katona a harccselekmények során szerzett sérülései, míg a beteg katona a harctéren kapott valamely betegsége miatt került egészségügyi ellátásra. Én az egyszerűség kedvéért a továbbiakban egységesen a beteg elnevezést fogom használni.^[VISSZA]

19. Ezekről a járványos betegségekről bővebben lásd: Magyarország az első világháborúban, Lexikon A –Zs. (Főszerkesztő: Szijj Jolán. Szerkesztő: Ravasz István. Budapest, 2000, Petit Real Könyvkiadó (a továbbiakban Lexikon) 339. o.^[VISSZA]

20. Péchy - Szilágyi Ferenc: Háborús járványok. Magyar Katonai Szemle, 1935/III. 186. o.^[VISSZA]

21. Uo.^[VISSZA]

22. Uo.^[VISSZA]

23. HL Honvéd Főparancsnokság (a továbbiakban HFP) 4290/eln.-1914. sz.^[VISSZA]

24. HL HFP 4407/eln.-1914. sz.^[VISSZA]

25. „Különböző feljelentésekből és tapasztalatokból megállapíttatott, hogy könnyen sebesült legénységi egyének… utcákon, köztereken, vendéglőkben, csapszékekben elhanyagolt egyenruhában mosdatlanul, borotválatlanul… őgyelegnek.” (HL HFP 4617/eln.-1914. sz.), valamint „A megsebesült vagy betegség miatt az állomásokon tartózkodó… legénységnek az ott való bolyongása általános, indokolt megbotránykozást szül.” ( HL HFP 5069/eln.-1914. sz.)^[VISSZA]

26. HL HFP 4462/eln.-1914. sz.^[VISSZA]

27. A háború kezdeti szakaszában a honvédség egészségügyi intézményei nem rendelkeztek megfelelő számú férőhellyel. Ezért azon betegek részére, akiknek egészségi állapota és családi körülményei megengedték lehetőséget biztosítottak az otthoni gyógykezelésre. Ennek költségeit a honvédség 1914. dec. 29-ig megtérítette, ekkor ugyanis a honvédelmi miniszter ezt az ápolási formát megszüntette.^[VISSZA]

28. A keleti front 1914. augusztusi és szeptemberi eseményei Kelet-Galícia (Lemberg, Przemysl) legnagyobb részének feladására kényszerítették az osztrák–magyar haderőt. Így a túlerőben lévő orosz csapatok a Kárpátok hágói felé vették az irányt, amellyel Magyarország területe is közvetlen veszélybe került.^[VISSZA]

29. Az orosz csapatok már osztrák területen álltak.^[VISSZA]

30. HL Honvédelmi Minisztérium (a továbbiakban HM) 16637/eln. 1.-1914. sz.^[VISSZA]

31. A jelentés alapját szolgáló űrlap 6 féle járványos megbetegedést külön is megnevez, amelyek esetleges megjelenését kiemelten kellett kezelni. Ezek: kolera, vérhas, kiütéses tífusz, hasi hagymáz ( hastífusz ), visszatérő láz és a hólyagos himlő.^[VISSZA]

32. HL HM 18017/eln. 1.-1914. sz.^[VISSZA]

33. A déli országrészen – mivel nem fenyegetett semmiféle járványveszély – megfigyelőállomásokat nem szerveztek. Így a balkáni hadszíntérről érkező ápoltak közvetlenül jutottak a hátországba.^[VISSZA]

34. HL I. vh. 4623. doboz. A számok a megfigyelőállomásokon elért legnagyobb férőhelyszámot mutatják, az ágyak száma egyébként állandóan változott.^[VISSZA]

35. A polgári felügyelet alatt lévő férőhelyek száma elérte a 45 ezret. Uo.^[VISSZA]

36. Cs. és kir. Miskolci Tábori Szállításügyi Vezetőség: Kassa, Sátoraljaújhely, Miskolc, Nyíregyháza, Debrecen; Cs. és kir. Debreceni Vasútvonal Parancsnokság: Ungvár, Munkács, Szatmárnémeti; Cs. és kir. Újzsolnai Tábori Szállításügyi Vezetőség: Trencsén, Nyitra, Zsolna, Rózsahegy, Besztercebánya, Losonc.^[VISSZA]

37. HL HM 170 543/14 .-1914. sz. és 19267/14 -1915. sz.^[VISSZA]

38. HL HM 35563/eln. 5. -1915. sz. és 42236/eln. 5.-1915. sz.^[VISSZA]

39. HL HFP 1620/eln -1915. sz.^[VISSZA]

40. Ez rendfokozatban őrnagyot, alezredest és ezredest jelentett.^[VISSZA]

41. Békében a cs. és kir. VI. hadtestparancsnokság, illetve a háború alatt a hadtestparancsnokság helyén visszamaradó katonai parancsnokság székhelye volt. Bővebben Lexikon 265. o.^[VISSZA]

42. A megnevezés ellenére azonban a beosztást általában nem törzstiszt, hanem gyakran valamely tábornoki rendfokozatot viselő személy látta el.^[VISSZA]

43. HL HM 76530/eln.1.a.-1916. sz.^[VISSZA]

44. HL HM 201901/eln. 1.a.-1916. sz.^[VISSZA]

45. HL HM 44935/eln. 1.a.-1918. sz.^[VISSZA]

46. HL HM 214989/5.-1916. sz.^[VISSZA]

47. Vonatkozó átadási utasítások a HL I. vh. 4624. dobozában találhatók.^[VISSZA]

48. A személyzet nyugállományú tisztekből és népfelkelő legénységből állt.^[VISSZA]

49. HM 7022/eln. 1.a.-1915. sz.^[VISSZA]

50. A törvényes korhatár 18 és 50 év közt volt.^[VISSZA]

51. Amire azért volt szükség, mert kezdetben sok panasz merült föl a betegek értéktárgyainak, sőt készpénzének eltűnése miatt. HL I. vh. 4623. doboz.^[VISSZA]

52. HL HM 7022/eln. 1.a.-1915. sz.^[VISSZA]

53. HL HM 7210/eln.1.a.-1915. sz.^[VISSZA]

54. HL HM 151055/1.a.-1915. sz.^[VISSZA]

55. HL HM 127587/1.a. -1915. sz.^[VISSZA]

56. HL HM 7021/eln. 1.a.-1915. sz.^[VISSZA]

57. HL HM 158218/1.a.-1915. sz.^[VISSZA]

58. HL HM 207338/1.a.-1915. sz.^[VISSZA]

59. A helyszínrajzok a HM eln. 1.a. osztályának 1915. máj. 18-án kelt utasítására készültek, amelyek a HL I. vh. 4624. dobozában találhatók.^[VISSZA]

60. Erre a hadiszolgáltatásokról szóló 1912. évi LXVIII. tv. adott lehetőséget.^[VISSZA]

61. HL HM 24922/eln. 1.a.-1915. sz.^[VISSZA]

62. Az Osztrák–Magyar Vöröskereszt helyettes védnöke. Lásd bővebben Lexikon 184. o.^[VISSZA]

63. Finom fonálból készült sűrű len vagy pamutvászon.^[VISSZA]

64. Ez alól kivétel a debreceni, nyitrai és sátoraljaújhelyi megfigyelőállomás volt, ahol az élelmezés házikezelésben történt.^[VISSZA]

65. Feltételek füzete a betegek, az ápolószemélyzet, a honvéd- (helyőrségi) kórházakban élelem-élvezetre igényjogosult személyek vendéglőszerű élelmezésének biztosítására. Bp., Athenaeum RT. könyvnyomdája, é. n. 16 o.^[VISSZA]

66. HM 16637/eln. 1.a.-1914. sz. rendelet II. sz. mellékletének 5. almelléklete.^[VISSZA]

67. Az árak fillérben értendők.^[VISSZA]

68. HL HM 4627/eln.1.a.-1915. sz. melléklete.^[VISSZA]

69. HL HM 16637/eln. 1.-1914. sz.^[VISSZA]

70. A gyakorlatban azonban ezt a felosztást ritkán alkalmazták. Rendszerint a vezetés egységes volt és egyszerűen csak az osztag megnevezést használták. A továbbiakban ezért én is csak az osztag megnevezést használom.^[VISSZA]

71. A helyi osztagok a későbbiek folyamán külön rendelet nélkül a megfigyelőállomások szervezetébe olvadtak, amelyet végül a HM 18017/eln. 1.-1914. sz. rendeletével tett hivatalossá.^[VISSZA]

72. Bár e felügyelői beosztásokra voltak jelentkezők, de az elegendő számban rendelkezésre álló arcvonalbeli szolgálatra alkalmatlan tartalékos vagy népfelkelő tisztek száma miatt a gyakorlatban a jelentkezőkre nem volt szükség.^[VISSZA]

73. Lásd Lexikon 203. o.^[VISSZA]

74. HL I. vh. 4623. doboz.^[VISSZA]

75. HL HM 6017/5.-1915. sz.^[VISSZA]

76. HL HFP Tüzérségi felügyelő 53/fp.-1915. sz.^[VISSZA]

77. Határozványok a hadműveleti területekbe utazásokra. M. kir. Honvédelmi Minisztérium, Budapest, 1916, Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság.^[VISSZA]

78. HL HFP 1635/eln.-1916. és I. vh. M. kir. 79. ddr. 24. doboz.^[VISSZA]

79. Honvédelmi Minisztérium 1944 M. 1/a 6156. sz. In: Hadtörténelmi Levéltár: Fővezérség meghatalmazott tábornokának hadinaplója és naplómellékletei (a továbbiakban: HL Főv. meghat. tbk. hadinaplója) 2. sz. melléklet.^[VISSZA]

80. HL Főv. meghat. tbk. hadinaplója 61. sz. melléklet.^[VISSZA]

81. A hadosztály dandár erejű páncélgránátos-hadosztályként 1944 szeptemberében érkezett Magyarországra. Októberben Debrecentől nyugatra harcolt az alföldi páncéloscsatában, majd november elején átcsoportosították Budapest keleti-délkeleti előterének védelmére. A seregtestet novemberben páncéloshadosztállyá nevezték át. Parancsnoka 1944. szeptember 14-től Günther Pape vezérőrnagy volt.^[VISSZA]

82. A zászlóaljat 1944. december 19-én leváltották és gépkocsi-szállítással Esztergomon át Párkányra vezényelték.^[VISSZA]

83. Sodró László ezredesről van szó.^[VISSZA]

84. Magyarul páncélököl. Az egylövetű, kézi páncéltörő fegyver kumulatív robbanófeje 30-100 m-es lőtávolságon mintegy 200 mm-es páncélt ütött át.^[VISSZA]

85. Ugron István zászlóaljparancsnok 1944. december 14-én délelőtt sebesült meg szovjet aknavetőtűzben.^[VISSZA]

86. A zászlóalj vezetését Ugron sebesülése után Sanna Henrik főhadnagy vette át.^[VISSZA]

87. Heeresgruppe Süd, vagyis Dél Hadseregcsoport. Főparancsnoka 1944. szeptember 24-től december 23-ig Johannes Friessner vezérezredes, utána 1945. március 25-ig Otto Wöhler gyalogsági tábornok volt.^[VISSZA]

88. Vitéz kishindi Hindy Iván altábornagy 1944. október 16-tól a budapesti I. honvéd hadtest parancsnoka volt, aki a főváros területén magyar ügyekben ugyan teljhatalommal rendelkezett, de a harcvezetésből a németek gyakorlatilag kikapcsolták.^[VISSZA]

89. A hadosztály parancsnoka 1944. december 15. és 28. között vitéz Kisfaludy József vezérőrnagy volt, aki egészségügyi okokból távozott.^[VISSZA]

90. A hadosztály vezérkari főnöke ekkor Botond Béla vezérkari őrnagy volt.^[VISSZA]

91. A seregtest elnevezése helyesen 12. honvéd tartalékhadosztály volt. Parancsnoki beosztását 1944. december 15-től Baumann István vezérőrnagy töltötte be.^[VISSZA]

92. A 8. „Florian Geyer" SS-lovashadosztály parancsnoka 1944. július 1-jétől Joachim Ruhmor SS-Brigadeführer (vezérőrnagy) volt.^[VISSZA]

93. Az SS-lovasezred parancsnoka 1944 októberétől Hans von Schack SS-Sturmbannführer volt.^[VISSZA]

94. A 12. tartalékhadosztály vezérkari főnöke ekkor Csörgey Endre vezérkari százados volt.^[VISSZA]

95. A hadosztályhoz beosztott 100. német összekötő törzs.^[VISSZA]

96. A Hungarista Légió a Nyilaskeresztes Párt által felállított önkéntes katonai alakulat volt. A német Waffen-SS hungarista megfelelőjének szánt kötelék szervezését sohasem fejezték be.^[VISSZA]

97. A német páncéloshadosztály parancsnoka 1944. szeptember 9-től Gerhard Schmidhuber vezérőrnagy volt.^[VISSZA]

98. A huszárezred a Dunántúlon harcoló magyar 1. huszárhadosztály része volt.^[VISSZA]

99. A tüzérosztályt magyar gyártmányú, hátrasiklás nélküli páncéltörő rakétavetőkkel – úgynevezett „Szálasi-röppentyűkkel" – szerelték fel. A nagyon kis számban bevetett fegyver hivatalos elnevezése 44 M. buzogányvető volt.^[VISSZA]

100. Oszlányi Kornél vezérőrnagy 1944. április 15. és december 15. között volt a hadosztály parancsnoka.^[VISSZA]

101. András Sándor vezérkari ezredes ekkor a hadosztály gyalogsági parancsnoka volt, majd 1944. december 28-án át is vette a hadosztályparancsnokságot.^[VISSZA]

102. A népbíráskodásról szóló 81/1945. M.E. számú és az ezt kiegészítő 1440/1945.M.E. számú rendelet szövege és magyarázata; Magyarázatokkal ellátta: dr. Ries István; Politzer és fia Könyvkereskedés kiadása, Bp., 1945.^[VISSZA]

103. „Nincsen büntetés törvény nélkül” (büntetni csak a tett elkövetésekor érvényben levő törvény alapján lehet).^[VISSZA]

104. Dr. Major Ákos: Népbíráskodás, forradalmi törvényesség. Egy népbíró visszaemlékezései. Minerva, Budapest, 1988. 141–142. oldal.^[VISSZA]

105. Major Ákos: i. m. 132–133. oldal: „Hivatásos bíró alig akadt a tanácsvezetők között, többségükben ügyvédek voltak.”^[VISSZA]

106. A két munkáspárt egyesülése után (1948. június 12–14.) ezt maga Major írja az i. m. 410. oldalán: „A népbírósági tanácsok a két munkáspárt egyesülése után mindkét fokon törvényellenes összetételben működtek. Igaz, ezt az alaki hibát egyetlen törvényszakasszal orvosolni lehetett volna. Nem történt meg. A törvényellenes összetételben működött tanácsok által hozott ítéletek semmisek voltak. Minden állam perjoga szerint!" Így igaz!^[VISSZA]

107. Major Ákos: i. m. 313–314. oldal: „A NOT bíráinak kétharmada valóban nem volt hivatásos bíró, a tanácselnökök közül is dr. Bojta Béla és dr. Sarlós Márton 1945 előtt ügyvédek voltak."^[VISSZA]

108. Az Nbr.-ben megfogalmazott legsúlyosabb háborús bűntettek.^[VISSZA]

109. A népbíráskodásról szóló és a népbíróságok felállításáról rendelkező, a háborús bűntetteket meghatározó Nbr.^[VISSZA]

110. A 81/1945. M.E. számú rendelet (Nbr.) esetében is ez történt, amikor a katonák feletti ítélkezést kivette a katonai bíráskodás (Ktbtk.) hatásköréből, és egy miniszterelnöki rendelettel létrehozott külön bíróság hatáskörébe utalta.^[VISSZA]

111. Major Ákos írja az i. m. 161. oldalán: „minisztériumunk népbírósági (X.) osztálya elrendelte, hogy a népügyészség minden megszüntető határozatát, a népbíróság pedig minden felmentő ítéletét küldje meg a politikai rendőrségnek. ... A NOT tett ugyan intézkedést a másodfokon jogerősen felmentettek nyombani internálásának megakadályozására, természetesen sikertelenül. A politikai rendőrség törvénytipró eljárása a parlamentben éles ellentéteket robbantott ki, de a NOT intézkedéséhez hasonlóan ez is hatástalan maradt."^[VISSZA]

112. Ugyancsak Major írja az i.m. 137–138. oldalán: „Esténként szálláshelyünkön, egymás közt „jogászkodva" ... abban is megegyeztünk, hogy a mi társadalmi osztályunk elvesztette a vezetésre való »predesztináltságát«, azt azonban még nem is sejtettük, hogy a mi avantgardista vállalkozásunkkal politikailag felkészületlenül sodródtunk az osztályharc sűrűjébe, jogászilag is kiszolgáltatva a héttagú népbírósági tanácsban ülő öt különböző pártállású laikus bírót pártjuk által irányított döntéseinek."^[VISSZA]

113. Gosztonyi Péter: A magyar honvédség a második világháborúban. Európa Könyvkiadó, Bp., 1992. Major i.,m. 159. és 389. oldalain ettől eltérő, egymásnak is ellentmondó adatokat közöl.^[VISSZA]

114. Gosztonyi i. m. 446. oldal.^[VISSZA]

115. Egy korábbi, az i. m. 363. oldalán leírt beszélgetésükre utal.^[VISSZA]

116. Ezt a munkámat az Ő emlékének ajánlom, ezzel is megköszönve, hogy annyi segítséget kaphattam tőle kezdő levéltárosként.^[VISSZA]

117. Az új hadsereg számára az alapvetően szükséges tiszti káderállományt biztosítani hivatott fegyvernemi tiszti iskolai hálózat 1949 ősze óta működött, melynek egyik legfontosabb láncszeme volt a tatai intézmény.^[VISSZA]

118. Ezzel az eseménnyel foglalkozik még a köv. tanulmány (egy része) is: Zsitnyányi Ildikó: „A hazáért mindhalálig!” A magyar tisztikar ellen irányuló perek 1945–1953.; In: Katonai perek a kommunista diktatúra időszakában 1945–1958. Tanulmányok a fegyveres testületek tagjai elleni megtorlásokról a hidegháború kezdeti időszakában. Szerk.: dr. Okváth Imre; Állambiztonsági történeti tár-sorozat; Történeti Hivatal; Bp.; 2001. (a továbbiakban: Katonai perek) 193–194. o. Továbbá Kő András – Nagy J. Lambert cikke, Új Magyarország 1994. november 2-i száma.^[VISSZA]

119. Az MKP már a debreceni ideiglenes államszervezetben messze a valóságos súlyát és támogatottságát meghaladó képviseletet szerzett. A helyzet a tényleges hatalomgyakorlást illetően nem változott az 1945. novemberi általános nemzetgyűlési választásokat követően sem, annak ellenére, hogy azokon a kommunisták vezette baloldal vereséget szenvedett. A választásokon győztes kisgazdapárt a parlamentben szerzett abszolút többsége ellenére koalíciókötésre kényszerült, s a legfontosabb tárcák jó részét – így a rendőrséget, a nyomozó szerveket és az önkormányzatokat irányító, ill. felügyelő belügyi, valamint a törvény-előkészítést végző igazságügyi tárcát – kommunista és szociáldemokrata politikusok kapták. Rákosiék mindezt a szovjet dominancia alatt működő Szövetséges Ellenőrző Bizottság támogatásával érhették el.^[VISSZA]

120. Az első kommunista honvédelmi miniszter az 1948. szeptember 9-én hivatalba lépő Farkas Mihály volt.^[VISSZA]

121. Vezérezredes, a Tildy-kormány, majd a Nagy Ferenc vezette kormány első honvédelmi minisztere (1945. november 15. – 1946. július 25.).^[VISSZA]

122. Lásd: Zsitnyányi i. m. 175. o.^[VISSZA]

123. 1947 januárjától csoportfőnökségként, 1949 elejétől pedig főcsoportfőnökségként működött, ekkor azonban már Révész Géza altábornagy vezetésével.^[VISSZA]

124. Szabad Nép 1945. július 22-i száma. Idézi: Zsitnyányi i. m. 171. o.^[VISSZA]

125. Az 1953. december 1-jén alakult központi katonai felderítő szerv, az MNVK 2. Csoportfőnökség a Pálffy-féle Katpol.-t tekintette jogelődjének.^[VISSZA]

126. A háborús és népellenes bűncselekmények kategóriáját az 1945. évi VII. tv-nyel törvényerőre emelt és az 1440/1945. M. E. rendelettel módosított 81/1945. M. E. rendelet vezette be és nevesítette elsőként a magyar joghistóriában. Az ezekben nevesített tényállások elkövetési magatartását tanúsítóinak elbírálására 1945-től kezdve különeljárási keretben rögtönítélő bíróságok és népbíróságok alakultak, amelyek egyedülállóan hosszú ideig, az 1954. évi V. tv. hatályba lépéséig működtek.^[VISSZA]

127. Lásd: HL MN VIII. 34. fond az MNVK 2. Csfség iratai MN 1970/T-339. ő. e.^[VISSZA]

128. A Honvédségben működő ún. B-lista bizottságok tevékenységére lásd: HL MN VIII. 1. fond HM Törzsanyag (1945–1949) iratai 16 062/eln. kjogi o.-1946. sz., 16 500/eln. szü.-1946. sz., a 16 780/eln. szü.-1946. sz., ill. a 222 001/eln. szü.-1947. sz. iratokat! A Magyar Köztársaság Kormányának 5 000/1946. M. E. rendelete az államháztartás egyensúlyának helyreállítása érdekében szükséges egyes rendelkezések tárgyában. 2. § /8/ bek.: „A honvédség hivatásos tagjainak számát ténylegesen szolgáló húszezer főre kell csökkenteni.” In: Magyar Közlöny 1946. évi 13. szám, kihirdetve: 1946. május 19-én.^[VISSZA]

129. Lásd: Zsitnyányi i. m. 176. o. Forrás: HL MN VIII. 1. fond HM Törzsanyag (1945–1949) iratai 20 509/eln.-1947. sz. alapján.^[VISSZA]

130. A téma iránt érdeklődőknek csak ajánlani tudom a Történeti Hivatal gondozásában megjelent legfrissebb és már idézett tanulmánykötet cikkeit!^[VISSZA]

131. Ott ugyanis, ahol a jog alapvető rendeltetésével és a humanitással súlyosan visszaélve alkotnak „jogot”, majd többnyire még azt is elferdítve, politikai céloknak végletekig alárendelve alkalmazzák a jogszabályokat, ott ténylegesen nem is beszélhetünk jogról, eljárásjogról, hanem inkább csak a diktatúra működési technikáiról, manővereiről. (Vö. a hitleri Németország „jogalkotására" jellemzően használt ún. Radbruch-formulával!)^[VISSZA]

132. Ez utóbbira lásd Horváth Miklós: A forradalmat követő megtorlás a katonai igazságügyi szervek tevékenységének tükrében. In: Katonai perek 199–239. o.^[VISSZA]

133. Lásd: Magyar jogtörténet. Szerk.: Mezey Barna, Osiris, Bp., 1999. 404–405. o.^[VISSZA]

134. Király Tibor professzor, az egyik legnevesebb magyar büntető eljárásjogász is hasonló álláspontra helyezkedik a közelmúltban megjelent tankönyvében. Ő ideológiailag megkonstruált koncepciós pernek nevezi azt az eljárást, „...amelyben a megtörtént, valóságos eseményekből ideologikusan meghatározott ténybeli és jogi következtetéseket vontak le. A jogi ítélkezés alapja, gondolati koncepciója hamis – ideológiailag meghatározott – értékrend vagy inkább nem-érték volt. (...) Az ilyen koncepciós perekhez hasonlítanak azok is, amelyekben igaz elemekből önkényesen hamis következtetések hálóját szőtték a bűnösség kimondása érdekében”. In Király Tibor: Büntetőeljárási jog; Osiris, Bp., 2001; 81. o.^[VISSZA]

135. A továbbiakban eredetiben és betűhíven közlöm az esetre vonatkozó levéltári dokumentumok java részét (a periratok kivételével, amelyekből csak kivonatosan idézek). Az iratok jelzete (a periratok kivételével): HL MN XII. 15. fond „Rákosi” Pc. Ti. Isk. iratai MN 1950/T-557. doboz 234–244. f.^[VISSZA]

136. Konyhaépület.^[VISSZA]

137. Jegyzőkönyvbe.^[VISSZA]

138. Iskola-parancsnokság.^[VISSZA]

139. Politikai tiszt. Az egyes alakulatok politikai tisztjeinek egészen 1953 januárjáig, az egyszemélyes parancsnoki rendszer bevezetéséig a parancsnokkal azonos jogai voltak, és vele egy szinten álltak a hierarchiában.^[VISSZA]

140. Parancsok.^[VISSZA]

141. Az iskola hadtápparancsnokáról, vagyis Mészáros őrnagyról van szó.^[VISSZA]

142. Fegyvernemi parancsnok bajtárs. A hadseregben 1949 szeptemberében az egyes fegyvernemek irányítására fegyvernemi parancsnokságok jöttek létre.^[VISSZA]

143. Csapatoknál.^[VISSZA]

144. Egészségügyi.^[VISSZA]

145. Intézkedéseket.^[VISSZA]

146. Orvosi.^[VISSZA]

147. Élelmiszerek.^[VISSZA]

148. Hadtápszolgálat-vezetőnek.^[VISSZA]

149. Szemle.^[VISSZA]

150. Élelmezési (osztály).^[VISSZA]

151. A hadsereg hivatalos neve csak 1951 szeptemberétől volt Magyar Néphadsereg.^[VISSZA]

152. A mondatban nyelvhelyességi hiba van.^[VISSZA]

153. Pénzügyi szolgálatvezető.^[VISSZA]

154. A mondatban nyelvhelyességi hiba van.^[VISSZA]

155. A mondat nyelvhelyességi zavarok miatt csak nehezen értelmezhető. Nyilván arról van szó, hogy az említett parancsot az iskolában nem hajtották végre.^[VISSZA]

156. A leírásból is látható, hogy nem lehet súlyos mérgezési esetről beszélni, pláne nem olyanról, amely akár csak a spekuláció szintjén alkalmas lett volna a néphadsereg „ütőképességének gyengítésére” (a vádirat megfogalmazása).^[VISSZA]

157. Ebben a mondatban is nyelvhelyességi hiba van.^[VISSZA]

158. Ti. letartóztatták őket.^[VISSZA]

159. Épületparancsnok.^[VISSZA]

160. Vagyis nem beszélhetünk 8 napon túl gyógyuló betegségekről!^[VISSZA]

161. Ez a megjegyzés is alátámasztja a későbbi vád képtelenségét és megerősíti a 41. sz. lábjegyzetben foglaltakat.^[VISSZA]

162. A Központi Katonai Kórház Budapesten, a Róbert Károly körúton.^[VISSZA]

163. Erről a „hisztériás" esetről az iratok alapján nem sikerült többet kideríteni.^[VISSZA]

164. Az eredeti iratok közlése itt véget ér.^[VISSZA]

165. HL XI. 22. fond Bp-i Kat. Tvszék iratai Kb. IX. 0151/1950. 18. f. (a továbbiakban: perirat). ^[VISSZA]

166. Az ekkor még – bár erősen csonkolt formában – hatályban lévő büntető perrendtartási kódex (1896. évi XXXIII. tc.) ismerte mind az előzetes letartóztatás, mind a vizsgálati fogság jogintézményét. Ezeknek okaiként a szökést, a szökés veszélyét, a bizonyítékok eltüntetésére irányuló összejátszást (kollúzió) és a bűnismétlés veszélyét sorolta fel. Az eredeti normaszöveg szerint az előzetes letartóztatás, ill. a vizsgálati fogság elrendelésére az illetékes eljáró bíróság volt jogosult még a jogerős ügydöntő határozat előtt. Más kérdés, hogy a Rákosi-diktatúra körülményei közepette az Államvédelmi Hatóság közegei szabadságelvonással járó kényszerintézkedéseket is foganatosítottak minden törvényi felhatalmazás nélkül. (Senki nem kérte számon rajtuk.) Az 1951. évi III. tv. (az első szocialista büntető perrendtartás) a későbbiekben felhatalmazta a nyomozóhatóságokat ezen eljárási cselekmények alkalmazására.^[VISSZA]

167. Perirat 94. f. (részletek a vádiratból).^[VISSZA]

168. Uo.^[VISSZA]

169. A demokratikus államrend és a köztársaság védelméről rendelkezett ez a törvény, amelynek gumiszabályai számtalan önkényes eljárásra adtak alapot a későbbiekben (lásd Rajk-per!).^[VISSZA]

170. Az elkövetési cselekmény társadalomra való veszélyességét (materiális jogellenesség), mint a bűncselekmény törvényi definíciójának elemét, a Büntető Törvénykönyv Általános Részéről szóló 1950. évi II. tv. (Btá.) vezette be a magyar büntetőjogba. Itt azonban a terheltek személyének társadalomra való veszélyességét is kimondta a bíróság (megjegyzendő, hogy ez önmagában nem törvényellenes; az elkövetői szubjektumban rejlő veszélyesség a bíróságok mai ítélkezési gyakorlatában is az egyik irányadó mérce a büntetések kiszabása során). Más kérdés, hogy a szóban forgó esetben nem lehetett volna ezt megalapozottan kijelenteni a két vádlott vonatkozásában. Az indokolásnak ez a része (is) a koncepció fényében értékelendő.^[VISSZA]

171. HL XI. 1. fond Katf. iratai 0195/1950. 11–12. o. A fellebbviteli bíróság ítéletét a Btá. 50. § (1)-(2) bekezdéseire alapozta.^[VISSZA]

172. Ugyan a szükséges iratok levéltári hiánya miatt a legnagyobb sajnálatomra nem tudom, hogy a Legfelsőbb Bíróság milyen anyagi és/vagy alaki jogszabály elbíráláskori megsértésére alapozta a felmentő határozatot, mégis gyanítom, inkább anyagi jogi hibák miatt hozta meg döntését: nevezetesen a két vádlott cselekményét, mulasztását nem lehetett a vádban megfogalmazott bűncselekmény szándékos elkövetésének tekinteni, márpedig bármilyen állam elleni bűncselekményt csak szándékosan lehet elkövetni, a bűncselekmény megvalósulási stádiumainak mindhárom (előkészület, kísérlet, befejezett bűncselekmény) szakaszában! Így a terheltek a terhükre rótt deliktumot nem követték el, vagyis nem lehetett volna őket elmarasztalni a vád alapján.^[VISSZA]

173. Főv. Bír. Kat. Tan. KB II. 148/1992. sz. végzés 2. o. In: Periratok 142. f.^[VISSZA]