Kossuth Lajost sem rang, sem vagyon nem segítette az előrejutásban pályája kezdetén, de nem is akadályozta a valóság megismerésében, a feudális Magyarország válságba sodródásának érzékelésében. Nem vált az adott rendszer foglyává öröklött birtok vagy méltóság révén, ugyanakkor nemesi származása, értelmiségi apja által biztosított neveltetése lehetőséget teremtett kivételes tehetsége kibontakoztatására a fennálló keretek között is.
A Kossuth család története folyamatosan a 13. század derekáig göngyölíthető vissza, akkor erősítette meg IV. Béla egyik ősüket Turóc megyei jószágainak birtoklásában. Régiségbúvárok, genealógusok szívesen nyúltak még messzebbre a híres leszármazott elődeit „ismerve fel” a honfoglalás korának, sőt a klasszikus ókornak különböző nemzetségeiben. Maga Kossuth érdeklődéssel fogadta ugyan, de menten a legendák világába utalta fejtegetéseik „eredményeit”. Természettudományos műveltségére alapozott tisztánlátásával 1881 februárjában ilyen gunyorosan próbálta az őskutatás szenvedélyéből kijózanítani egyik rokonát: „… mind ez haszontalanság. Régi család! hiszen akármelyik béka, gyík, kígyó még sokkal régibb. Embernél pedig akár a zsidó mythusz [mítosz] Ádámja, akár a Darwin Lemur majma tetszik protogenitornak (ősnemzőnek], minden ember egyformán régi eredetű.”
A pályakezdő Kossuth, sőt még a reformpolitikus sem legyintett, nem is legyinthetett azonban a nemesi származásra. Nélküle nemcsak képességeinek kifejtése ütközött volna alig leküzdhető akadályokba, hanem szóhoz sem juthatott volna a közélet fórumain. Milyen jellemző azonban, hogy akkor, 1837 tavaszán kérte Zemplén vármegyétől nemessége igazolását, amikor arra – letartóztatása küszöbén – politikai működése érdekében mulaszthatatlanul szüksége volt. 1844 nyarán papírra vetett önéletrajz-töredékében pedig már a feudális kiváltságrendszer teljes felszámolásának élharcosaként azt írta, azért „becsülöm őseim nemes levelét, mert fájdalom, különben alkotmányos polgár nem volnék, s Isten úgy áldjon meg életemben s gyermekeimben, amint hazám iránt, melly nekem s őseimnek, ha nem polgár, legalább nemes szabadságot adott, hálámat… azon szíves igyekezetem tanúsításában helyezem, hogy a magyarnak, arra miszerint alkotmányos szabad nép szabad tagja legyen, ne kellessék poros pergamenteket őriznie, erre közre hatni… életem feladata; s azért becsülöm őseim nemes levelét, mint szomorú eszközét annak, hogy a nemzet tanácstermeiben szavam legyen, a szegény árva nemzet számára”.
A Kossuth család múltjára visszatekintve ugyanebben az írásában sajátos öntudattal hangsúlyozta: „Nagy úr családomban soha nem vala; a legnagyobb hivatal, mit egy Kossuth valaha tudtomra viselt, Turócz megyei alkapitányság volt. Különben megyei hivatalokban forogtak… Királyi kegyet, amaz alvárnagyon kívül egy sem vadászott soha is.” A megyebeli, sőt a felső-magyarországi kis- és középbirtokos köznemesi famíliák egész sora mellett a Kossuth család házasságok révén rokoni kapcsolatba került néhány főrangú családdal is, „de sok birtokot nem igen öröklött egyik után is”, amit pedig mégis „öröklött, a viharos időkben elveszítette, s azért többnyire csak saját földére szorult”. „Ekkint történt – folytatódik a családtörténeti feljegyzés –, hogy a kis Kossuthfalván egykor máskor több Kossuth fiú született, mint mennyit az ős föld el bírt tartani.” A birtokból kiszorulók javarészt hivatali, értelmiségi pályára léptek. Így került Kossuthfalváról zempléni megyei hivatalba lajstromozónak a jogvégzett Kossuth László még II. József uralkodása idején, hogy azután az Andrássy grófoknál uradalmi ügyviselői, ügyvédi tisztséget vállalva, Monokra települjön. Itt szülte – minden valószínűség szerint – 1802. szeptember 19-én egyetlen életben maradt fiukat felesége, Weber Karolina, a megnemesített német polgárcsaládból származó olaszliszkai postamester lánya, akinek ősei között később olyan keserű büszkeséggel tartotta számon a szabadságszerető utód Caraffa vésztörvényszékének 1687-ben kivégzett egyik áldozatát. – A fiúgyermeket négy lány követte.
Becsvágy és józanság egyaránt arra késztette a viszonylag későn családot alapító Kossuth Lászlót, hogy egyetlen fiának mindent megadjon, amit korán jelentkező tehetsége kibontakoztatásához szerény körülményeihez mérten megadhatott. Hálás fia szerint megfelelő iskoláztatásának szempontját is figyelembe véve költözött Kossuth László 1808-ban a megyeszékhelyre, Sátoraljaújhelyre, ahol a gyermekifjú két éven át elemi ismereteket tanult, majd hat évig gimnáziumba járt a helybeli piaristákhoz. Ezt követte három esztendő az eperjesi evangélikus kollégiumban, majd 1819–1820-ban egy jogakadémiai tanév a híres sárospataki református főiskolán. Hosszú éveken át „első eminens” volt, és a legkiválóbbakat megillető minősítéssel szerezte meg végbizonyítványait. Megtanulta, amit ezekben az iskolákban tanulni lehetett. Elemi fokon az alapismeretek mellett Losontzi István Hármas kis-tükörének honismertető versikéit véste emlékezetébe, a klasszikus auktorok kerültek előtérbe a gimnáziumban – mint maga emlegette később – a „realis” tárgyak rovására. A kollégiumban és a főiskolán pedig a szakképzés legfőképpen történelmi és jogi ismeretek átadását jelentette. Szélesen alapozott, a jogi pályára felkészítő humán műveltséget szerzett a fiatal Kossuth tanulmányai során, elegendőt ahhoz, hogy eligazodjék a rendi szemlélettől áthatott hazai magán- és közélet bonyolult feudális jogviszonyaiban. Túlságosan keveset ismert meg azonban mindabból, ami arra ösztönözhette volna, hogy túltekintsen az egykorú magyar világ hagyományosan szűk keretein. Egy szerencsés körülmény, az, hogy evangélikus létére hosszabb ideig járt katolikus, mint protestáns tanintézetbe, legalább az annyi jó szellemet is béklyójában tartó vallási elfogultságtól mentesítette. S aligha túlzó a feltételezés, hogy katolikus és protestáns iskoláinak eltérő szellemisége is élesztette benne az igényt az egyoldalú értékítéletek felülvizsgálatára, sőt talán arra is, hogy önkifejtésének célját ne pusztán az adott világhoz való minél sikeresebb hasonulásban keresse, hanem ellentmondásait felismerve vizsgálja kiigazítása lehetőségeit. De „tanuló- és vándorévek” sorának kellett leperegni, európai és hazai változásoknak kellett bekövetkezni ahhoz, hogy a fiatal Kossuthban a törvényekhez való alkalmazkodást felváltsa megjavításuk igénye.
1820–1821-ben Eperjesen, nemes Kardos Sámuel ügyvéd oldalán, 1821–1823-ban Pesten, a hétszemélyes, illetve a királyi ítélőtáblánál joggyakornokként tett fényes tanúságot arról, hogy törvénytudományi ismereteit a gyakorlatban is alkalmazni tudja. Ügyvédi oklevelét kivételesen korán, 1823 szeptemberében, alig egy héttel 21. életévének betöltése után állíttatta ki számára Szőgyény Zsigmond királyi személynök. A fiatal diplomás még közel egy évet Pesten töltött; „táblai ügyvéd” akart lenni, de kevés sikert aratott. Ki bízta volna ügyét a fiatal, befolyás és ismeretségek nélküli kezdőre, ha mégolyan tehetséges volt is, olyan szinten, ahol közismerten név, rang és összeköttetések is kellettek ahhoz, hogy az érvek kellő súllyal essenek a latba ítéletmondáskor? Jobbnak látta tehát hazatérni Zemplénbe s közvetlenül könnyíteni idősödő apja terhein, a népes család eltartásának a lányok felserdülésével egyre növekvő gondjain. Az 1824–1828 közötti évek szórványos adatai is egyértelművé teszik, hogy a fiatal Kossuth zempléni pályakezdése hagyományos értelemben ígéretesnek bizonyult. Eredményesen támogatta, rövidesen majdhogynem felváltotta apját ügyvédi működésében, bizalmat ébresztve a befolyásos ügyfelek sorában. Sikereket aratott a társaságban, a városi és hovatovább a megyei közélet fórumain. S ha a nemesi aranyifjúság módjára életvitelét csak a rájuk jellemző módon terheli holmi könnyedséggel a széptevésben és könnyelműséggel a kártyaasztalnál (mentes egyiktől sem volt), akkor apja nagyon is bízhatott volna benne, hogy fia a feudális hierarchiának magasabb lépcsőfokára juttatja a családot, mint amelyiken neki megkapaszkodnia sikerült. De a fiatal Kossuth a kedvező fogadtatás ellenére sem azonosult azzal a világgal, amibe beleszületett. Mind több ellentmondását ismerte fel, hogy azután mind élesebb konfliktusba kerüljön vele.
Az 1820-as években nemcsak újraerősödött, hanem fokozatosan válságba is került az a rendi ellenzékiség, amely jellegzetes, olykor anakronisztikus magatartásformákhoz is kötődve tükrözte a közéleti fórumokon szóhoz jutó nemesség többségének tudatviszonyait, és fejezte ki tényleges politikai törekvéseit. Újraéleződött ellentéte a Habsburg-hatalommal, amit a századfordulón hosszú időre elfedett egyfelől a félelem a francia forradalomtól, másfelől a lelkesedés a gazdagodást ígérő és jólétet teremtő háborús konjunktúráért. De Kossuth és nemzedéktársai már olyan világban nőttek fel, amelyben ismét mindennapos téma lett az ország függő helyzete, legfőképpen a bécsi udvar részrehajló vám- és kereskedelempolitikája, az 1810-es évek törvénytelennek tekintett két devalvációja, az ismételt érvágás az árutermelő nemességen és az áruforgalomban érdekelt, a nemesség felháborodásában e téren osztozó polgárságon. Vég nélküli panaszok tárgya volt a rendi alkotmányosság megannyi sérelme az országgyűlés korszakos mellőzésétől a rendeleti úton való kormányzás megismételt kísérletein át a nemesi jogok megnyirbálásának is tekintett cenzúraintézkedésekig. Amikor 1822–1823-ban a Szent Szövetség megingott rendszerének újraszilárdítására, mindenekelőtt az itáliai szabadságtörekvések elnyomásának céljára az udvar által önkényesen elrendelt újoncozással és a felcsigázott mértékű adó szedésével szemben megyei ellenállás bontakozott ki, a fiatal Kossuth a rendi ellenzékiség e jellegzetes fegyvertényének helyeslésével adta jelét politikai elkötelezettségének, de figyelmet érdemlő módon az események világvisszhangját is fontosnak ítélve, kivonatot küldött magyar fordításban a Timesból egyik zempléni pártfogója tájékoztatására. Alig néhány esztendő múltán azonban azok között találjuk, akiket a rendi alkotmányosságot helyreállító 1825–1827. évi országgyűlés eredményei nem elégítettek ki, azok között, akik nem bíztak abban, hogy az udvar alkotmányos ígéreteit a sérelmek tényleges orvoslása követi, s ezért is érezték szükségesnek, hogy támaszt keressenek, és „javítások” árán támaszra leljenek a nép feudális függésben és fenyegető elkeseredettségben élő millióiban.
Fontos, de részleteiben kevéssé ismert szakasza ez a pályakezdő Kossuth fejlődésének, főként ami a tudati folyamatokat illeti. Kiemelést érdemel, hogy a fiatal ügyvéd, akinek energiáiból még színdarabfordításokra is telt, legjobb kortársaihoz hasonlóan, igyekezett túltekinteni a magyar világ szűk határain. Arra nem volt módja, hogy utazásokat tegyen. Szellemével igyekezett átlépni a határokon. A földrajziakon azzal, hogy a modern nyelvek közül kitűnően megtanult németül és jól franciául, sőt már megpróbálkozott az angollal is. Így lehetővé vált számára, hogy közvetítők nélkül ismerhesse meg a felvilágosodás és a bontakozó liberalizmus eszméltető műveinek egy-egy darabját, hovatovább egész sorát, sőt még fordítson is belőlük. Érdeklődéssel lépte át az időbeli határokat is. Az 1820-as évek derekán terjedelmes kivonatokat készített a francia forradalom történetével foglalkozó német munkákból és jegyzeteket az ókori történelemből. Ez utóbbiakat valószínűleg annak az egyetemes történeti munkának az építőköveiül szánta, amihez – feltehetően – 1825 táján látott hozzá, s a kezdetektől Róma görögországi hódításainak történetéig jutott el. Alighanem egy fontosabbnak ítélt munka érdekében hagyott fel folytatásával. Egyetemes történeti töredéke világosan tanúsítja, hogy nem érte be az események leírásával, hanem – kezdetleges módon ugyan, de – a dolgok magyarázatára is törekedett, „egy philosophico-pragmaticus író” ambíciójával. A legérdekesebb azonban az, hogy korántsem kívánt megelégedni az akkor nálunk még szinte kizárólagos politikai eseménytörténettel, hanem bemutatni kívánta a „nemzeteknek egymás iránt fentállott statusi helyheztetéseket [helyzetét], a polgári alkotmányokat, vagy mint gondolkoztak légyen azon tárgyak felől, mellyek mindnyájunkra, mint egy egy status [állam] polgárira nézve fontosak”, továbbá azt is, „minemű volt isten tiszteletek, millyen határú felvilágosodások, milly karban helyheztetve művészség… s tudományuk, mint mívelődtek… mi volt az ember, s melly értelem lelkesítette őt”. Azaz Kossuth az eseménytörténet helyett a történelem mozgatóerőit próbálta tetten érni egy olyan időszakban, amikor – a legjobbakkal együtt – benne is érlelődött az elkerülhetetlen hazai változások szükségességének a felismerése, minden bizonnyal a válságba sodródó nemesség legöntudatosabb elemeire is olyannyira jellemző kettősségben, sürgetve bekövetkezésüket, de tartva is még a velük járó megrázkódtatásoktól.
A fiatal Kossuth, aki 1826–1829 között párját ritkító sikereket könyvelhetett el, hiszen előbb a helybéli evangélikus egyházközség ügyvédje lett, majd a megyei közszereplés szokásos belépőjét nyerte el táblabíróvá történt kinevezésével, s végül városi ügyészévé fogadta fel Sátoraljaújhely, félbeszakította egyetemes történeti munkáját, de nem tette le a tollat. Olyan probléma foglalkoztatta, aminek a megoldását alighanem halaszthatatlanabbnak ítélte a történetinél. A periodikusan visszatérő éhínség 1827-ben ismét kegyetlen pusztítást vitt végbe Zemplénben is. Kossuth, aki a nép, különösen a magas hegyvidéki parasztság feneketlen nyomorát és elmaradottságát – visszaemlékezéseinek tanúsága szerint is – ezekben az években ismerte meg, 1828-ban látott hozzá, hogy Értekezés az éhségmentő intézetekről című írásában kimutassa „a Magyarországon olly szerfelett gyakran elől forduló éhség veszedelmének közönséges és Zemplénre nézve különös okai”-t és elhárításuk módját. Töredék maradt ez a munka is, az ifjú szerző nem jutott túl az éhínségek okainak magyarázatán. S ebben is mennyi a felszínes megállapítás. A fő okok közt ott szerepel „a földmívelő népnek… utálatos restsége”, a jó termésű években tanúsított pazarló életmódja (enyhítésképpen szó esik arról, hogy ez „az értelem boldogító világosságától távol helyheztetett neveletlenségnek természetes következése”), a túlzás az asszonynép öltözködési, a férfiak italozási kiadásaiban és a boltos, kocsmáros zsidó haszonlesése, aki a parasztot könnyelműsködésre csábítja. Felszíni jelenségek sora tehát, s a kései olvasó hajlik rá, hogy igazat adjon az öreg Kossuthnak, aki reszketeg kézzel jegyezte fel a kéziratra, csak azért érdemes munkája a megőrzésre, „miszerint maradékaim… lássák, minő borzasztó karban volt az én ifjúságomban a közoktatás, a nevelés, minő fejletlen volt értelmem 26 éves koromban”. Mégis Barta Istvánnal, Kossuth pályakezdetének kitűnő monográfusával kell egyetértenünk: a fiatal szerző nemcsak arról tett tanúságot „értekezésében”, mennyire foglya maradt még az elmaradott rendi szemléletnek, hanem arról is, hogy kész, sőt sokban már képes is volt meghaladni azt.
Az „értekezés” ifjú szerzője az 1820-as évek Magyarországán kivételszámba menő módszert alkalmazott: a rendelkezésére álló statisztikai adatok segítségével felállította az ország gabonamérlegét, és „ezen igaz nagyon merész, de mégsem hihetetlen számításból is könnyen magyarázható”-nak ítélte a magyar „Canaanban” a történelem tanúsága szerint is „olly gyakran előforduló élelem szűki”-t. A már idézett felszíni jelenségek mögé is tekintve utalt a földművelés „hátramaradott voltá”-ra, erős kritikai éllel támadta a „nagyapáink régi szokásaihoz szerfelett ragaszkodó, s minden bár hasznos újításoktul borzadva irtózó maradiságunk”-at. Mindenekelőtt a közbirtoklást és a tagosítatlanságot okolta azért, hogy a hazai mezőgazdaság még nem tudta meghaladni az ugartartó nyomásos gazdálkodás szintjét, és évről évre vetetlen maradt a szántóföldek fele, de legalább egyharmada. Majd merészen továbblépett, s a nagybirtokrendszert bírálta, arra utalva, „mi káros béfolyással légyen… a birtoknak… egész kevés számú emberek s nemzetségek kezei közé lett szorítása”. Magát a feudális szolgáltatási rendszert sem hagyta kritika nélkül, ha be is érte annak kárhoztatásával, miért a szántóföldi termelésre nehezedik „a jobbágyi tartozásoknak s közadózásoknak… nagy terhe”, és az általánosságban tartott utalással arra, hogy ezek a kötelezettségei „a gyakran csak nagyobb terheket szülő javítások módjától megfosztják a földmívelőt, hasonlóul az iparkodás ingerét elölik”. S hogy kétség se lehessen az iránt, milyen jellegű változtatásoktól remélt üdvös fordulatot, a feudális viszonyok felszámolásának francia példájára mutatott: „az említett bilincsek öszvetörésébe s az azoktul elválaszthatatlan akadályoknak elhárításába gyökereztetik legközelébb azon hatalmas előlépésnek magva, melyre a legújabb időkben szerencsés vala eljutni földmívelési tekintetben Francziaország, azon erő s gazdagság főbb kútfeje, mellyet ezen birodalom bámulást gerjesztve fejte ki”.
Két esztendővel Széchenyi Hitelének megjelenése előtt a hazai munkamegosztás fejlesztése, a belső piac kibontakoztatása, a közlekedés javítása helyett csak a sérelmeket hangoztató rendi ellenzékiség merész kritikáját adta, arról szólva, hogy „midőn politicai helyheztetésünknek részint valódi, részint képzelt sérelmei felől örökösen panaszkodni meg nem szűnünk, az önhatalmunkban álló javításoknak béhozásán, gazdaságbeli sérelmeinknek önmagunktól függő orvoslásán teljességgel legalább közös egyetértő erővel nem igyekszünk”.
Talán maga is megijedt, milyen messzire ment a szükséges változtatások igenlésében, különösen a francia példa felidézésével. Annyi bizonyos, hogy leendő olvasóit megnyugtatandó erősen hangsúlyozta, nem erőszakos változtatásokra gondol. Már az értekezés első lapjain nagyon is figyelemreméltó módon emelve ki a gazdasági fejlődés determináló szerepét, leszögezte, hogy „az előlépések” útját a törvényhozásnak kell egyengetnie: „ne halasszuk tovább a nemzeti gazdagság s innét eredő boldogság és politicai nyomósság segédmódjait sikeres tanácskozásba venni ott, ahol annak helye van, az ország gyűlésén”. A zárórészben pedig kívánatosnak nyilvánította, hogy a jobbágy „a nemes földesurat ne nézze úgy, mint emberi jussainak elnyomóját, kire csak bosszúval s nehezen titkolt haraggal teként, hanem világosíttasson fel, hogy esmérje helyheztetésének s polgári öszveköttetésének belsejét, hogy tanulja földesurát mint lételének védangyalát, s a nemzet moralis erejének tagját tisztelni”. Mindez buzdításul szolgált arra, hogy „nevelni s felvilágosítani kell a magyar köznépet”, s minthogy „a magyar constitutionalis [alkotmányos] király, a magyar constitutionalis nemes az emberség jussain, az igazság törvényein, a nemzet boldogítása igyekezetén építette fel hazai alkotmányát… itt kívánni kell a világosságot, hogy minden embert nem a könnyen bal czélra fordítható, könnyen megtántorítható félelem, de a törvény boldogító czéljának, lelkének valódi esmérete lánczoljon engedelmességgel a törvényhez”.
A gazdasági fejlődés meghatározó szerepének kiemelése, a törekvés a termelés színvonalának számszerű megragadására, a sérelmek hangoztatásában kimerülő rendi ellenzékiség kritikája, a népművelés fontosságának hangsúlyozása, a francia fejlődés például állítása egyfelől, másfelől felszíni jelenségek túlértékelése, a jobbágy–földesúri viszony patriarkálissá tételének lehetőségként való kezelése s végül az az illúzió, hogy a feudális alkotmányosság keretet biztosíthat a szükségesnek ítélt átalakulásra, ötvöződik – ellentmondásoktól korántsem mentesen – a fiatal Kossuth első politikai művének töredékében. Válaszúthoz érkezett. Új s meghatározó élmények a reformok útjára terelték. Visszafordíthatatlanul.
A rendi sérelmi ellenzéki politika fokozatos meghaladásában, Kossuth reformerré válásában nagy szerepe volt annak a haladó szellemű fiatal nemesekből, értelmiségiekből formálódó körnek, amelynek központi alakja a jómódú, könyvtárát a nyugat-európai irodalom legjavával módszeresen gyarapító Lónyay Gábor volt. Nem kétséges azonban, hogy az olvasmányélmények és a rokon szellemű baráti kör Kossuth fejlődésére gyakorolt jótékony hatását megsokszorozták az évtizedforduló kül- és belpolitikai fejleményei, legfőképpen pedig valóságismeretének elmélyülése, drámai szembesülése a jobbágyparasztság létviszonyaival és gátszakító indulataival.
1830. augusztus 12-én, alig két héttel a múltakból mit sem okult Bourbon-királyságot „polgárkirálysággal” felváltó párizsi forradalom után ült össze Zemplénben az a bizottság, amelynek feladata volt a soron következő pozsonyi országgyűlésre küldendő megyei követek utasításainak kidolgozása. A bizottságnak tagja volt Kossuth is, aki írásban készült fel, hogy előadja a királyi előterjesztésnek azon pontjával kapcsolatos aggályait, amely el akarta fogadtatni az országgyűléssel, hogy Ferdinánd trónörököst még apja életében koronázzák magyar királlyá. (Metternich kancellár tanácsára I. Ferenc azért kívánt ilyen módon befejezett helyzetet teremteni a trónöröklés kérdésében, mert attól tartott, hogy halála után másodszülött fia esetleg leszorítaná a közismerten gyengeelméjű Ferdinándot a trónról, s ezzel a „legitimitás” mindennél „szentebb” elvén esne csorba.) Kossuth első politikai beszédfogalmazványának tanúsága szerint kifogásolnivalónak ítélte, ha az országgyűlési követeknek adott utasítás beérné azzal, „hogy Felséges Királyunknak atyai szíve ezt legfőbb öröm, vigasztalás s új erő gyanánt óhajtya”. Leszögezte: „ahol nem puszta ceremóniárul, hanem egy oly lépésről van szó, melytől egy jövendő aerának [korszaknak] boldogsága, nemzetünk polgári létele függ, ott a törvényhozó hatalmat gyakorló törvényhatóságoknak, a királyi atyai szívnek szerzendő örömön túl, még a nemzeti lételt s polgári alkotmány épségét is szemügyben tartván, tovább kell menni az okok feszegetésében”. Nem tudjuk, vajon ténylegesen elmondta-e mindezt Kossuth, amivel a rendi alkotmányvédelem határain elvileg nem lépett ugyan túl, gyakorlatilag azonban nagyon is, hiszen nemcsak Zemplén, hanem az országgyűlés ellenzéke is beérte az idő előtti koronázás sovány, de annál lojálisabb hivatalos indoklásával. Hogy Kossuth ellenvetéseit legalábbis el akarta mondani, azt jól tanúsítja fogalmazványának bevezető része: „az erő s hatalom félelmének, a tetszés… vadászásának félretételével megmondani azt, amit igaznak lenni vallunk, polgári legszentebb kötelesség, s ahol a meggyőződés szerént való szabad szóllás polgári kötelesség, ott a hallgatást polgári véteknek tartom”. Politikai tevékenységének olyan alapelvét fogalmazta meg első ismert beszédfogalmazványában a fiatal Kossuth, amihez nemcsak sikerei, hanem – börtönt és számkivetettséget is vállalva – megpróbáltatásai idején is töretlenül ragaszkodott.
A rövid országgyűlésről hazatért zempléni követek beszámolóját 1831. január 24-én vitatta meg a megyei közgyűlés. A tanácskozást különösen viharossá tette, hogy a megye követeinek egyike, az udvar által hamarosan borsodi adminisztrátorsággal, főispánhelyettességgel jutalmazott báró Vay Miklós alispán, utasítása ellenére, megszavazta a kormány által kért húszezer főnyi újonctöbbletet. Kossuth első nyilvános közgyűlési beszédében az 1830-as esztendő európai „megrázkódtatásait” felidézve „vigasztaló”-nak mondotta, hogy nem a „zabolátlanság eránya” vált uralkodóvá, hanem az a „tendentia”, amely „a társaságos élet alapjain gyökeresedett jussoknak és a liberális institutióknak kifejlésére és garantírozására törekedik”. Ezzel szemben nálunk „fájdalom… a közjó gyakran ezer mellékes interesséknek subordináltatik [érdekeknek rendeltetik alá], itt a kormányt örökös oppositióba [ellenkezésben] látjuk azokkal, kiket a… közvélekedés igaz hazafiaknak nevez… magok a nemzeti képviselők egymásközt meghasonlanak” s mindennek következtében a „Hazának java passivus állapotban vesztegel”. Szóvá tette az orvosolatlan sérelmeket, megrótta a nádort, mert személyes érdemeire hivatkozva, azaz alkotmányellenesen kérte, vegyék le a napirendről a magyar tisztek előléptetésének újraszabályozását sürgető indítványt, kifogásolta a „vér adó”, az újonclétszám megemelését, a rendek megalkuvó határozatát a sóár emelésének királyi joggá való nyilvánításával kapcsolatban, még inkább azt, hogy „az adózó nép erejét végső romlással fenyegető királyi adó… az adózó nép erejét meghaladó nagy mennyiségben ajánltatott”.
Kossuth első politikai művében, két évvel a Hitel megjelenése előtt – amint idéztük is – önkritikusan szólt a „sérelmek” miatti örökös panaszkodásról, ugyanakkor az „önmagunktól függő orvoslás” mellőzéséről. Most, egy évvel Széchenyi belső reformokra szólító, de a függő helyzet gazdasági következményeit érinthetetleneknek nyilvánító művének megjelenése után az ifjú szónok beszédében fájdalmasan sóhajtva el, hogy a „Hazának java passivus állapotban vesztegel”, bizony nem tartott mellőzhetőnek egy utalást arra, hogy „Bécs továbbra is azon örvény marad, amelly gazdaságunkat elnyeli”. A függő helyzetből származó sérelmek orvoslását és a belső fejlődést gátló passzivitás felszámolását egyszerre kívánta tehát az ifjú politikus, akinek az elképzelései már ekkor leginkább Wesselényi Miklós formálódó nemzeti reformprogramjával csendültek egybe.
A „liberális institutiók kifejlésére” vágyakozó Kossuth azonban számot vetett a politikai küzdelem adott hazai feltételrendszerével is. Angliában, amelynek parlamentjét kétszer is példaként említette beszédében, „követnek csak az választatik – fejtegette –, aki a választók többségének akarattyával megeggyező politicai vallástételt teszen”, s az így elnyert bizalommal vissza sem élhet, „hacsak a közvélekedés feddő ostorának fenyítéke alá esni nem kíván”. Ellenben „nálunk, a sajtó szabadságától megfosztott szegény hazánkban ez másképp vagyon”. Itt az országgyűlési követek önkényes eljárását kizárólag a megyei utasítás korlátozza. Ilyen körülmények között „polgári véteknek” nyilvánította Vay báró eljárását.
Ez volt a fiatal Kossuth politikai belépője. A saját hajdani lázongásaitól messze távolodott Kazinczy már a zendítőt látta benne, a megbírált Vay báró pedig nem átallotta magának a kancellárnak „eszes, de character nélkül való, ritka előadással bíró prócátor”-ként jellemezni. Beszédének hatását a közgyűlésre mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy másnap elfogadták azt az indítványát, kezdeményezze a megye a „jó hazafiak” megjutalmazását, hiszen az udvar – s erre éppen az előző nap megbírált Vay esete szolgáltatta a példát – „a rossz hazafiakat” díjazza. Kossuth sikerét növelte, hogy ugyanez a közgyűlés tagjává választotta annak az albizottságnak, amelynek feladata a megye állásfoglalásának előkészítése volt a „köz polgári”, „közjogi” kérdéskörben. Amikor Kossuth ezt a feladatot elnyerte, egy korábbi megbízás folytán még azon a munkán dolgozott, amelyben a zempléni adózó nép gazdasági-társadalmi helyzetével foglalkozó bizottság véleményét összegezte.
1828–1829-ben minden jövedelemforrást számba véve összeírták Magyarország valamennyi adózóját. Az összeírók – java részben a fiatalabb évjáratokba tartozó nemesek, nemesi értelmiségiek – általában a valóságnak megfelelően vették számba az adóköteleseket, házaikat, az általuk használt földek nagyságát, de az állatállományt és a termelésből származó jövedelmet országszerte alábecsülték. Noha az összeírás hivatalos célja mindenekelőtt a megyék közötti adózási aránytalanságok felszámolásának előkészítése volt, attól tartottak, hogy különben a kormányzat előbb-utóbb általános adóemelésre használja fel munkájuk eredményeit. Az összeírás legfőbb irányítója, a nádor rendre kifogást emelt a nyilvánvaló és a feltételezett torzítások miatt, elrendelte az összeírás helyszíni felülvizsgálatát és ellenvetéseinek pontos megválaszolását. Kossuth tagja és „tollvivője” lett a megyei felülvizsgáló bizottságnak, sőt az egyik járás összeírásának ellenőrzését a helyszínen személyesen végezte. Ez a munka páratlan elmélyítője lett valóságismeretének és annak a belőle táplálkozó szenvedélyes eltökéltségének, hogy kiutat kell nyitni a feudális elmaradottság világából.
Kossuth 124 zempléni helységben szembesült a valóság megrendítő tényeivel; Barta István kutatásaiból tudjuk, ennyi felülvizsgálati jegyzőkönyv viseli legalább az aláírását; több mint fele részük azonban teljes egészében az ő keze munkája volt. A háztartásról háztartásra, jövedelemforrásról jövedelemforrásra haladó, községenként összefűzött, általános megjegyzésekkel kiegészített és számításokon alapuló értékeléssel ellátott összeírások felülvizsgálata önmagában is nagyon munkaigényes volt, még inkább az a megye egészéből beérkezett adatok tanulmány méretű összegezése, feleletül a nádori észrevételekre. Egy formális zárószakasz kivételével mindez teljes egészében Kossuth műve volt. A latin nyelvű szöveg nemcsak kivételes szorgalomról, jó elemző és a kérdések csoportosításában megmutatkozó kitűnő logikai készségről tesz tanúságot, hanem arról is, korához mérten milyen magas szinten ötvöződött szakszerűség és általánosító képesség a fiatal Kossuthban. Politikai tartalmát tekintve azonban a munkálat nem volt több a kiváltságosok megyéjének az adóztató államhatalomhoz intézett periratánál, amelynek lényege abban summázható, hogy az adózó nép helyzete az összeírás ellenőrzött adatainak tanúsága szerint valóban nyomorúságos, már-már elviselhetetlen. Az okok feltárása – a földesúri felelősséget a kialakult helyzetért még homályba merítve – féloldalas volt, a kórkép azonban nagyon is találó. Kossuth 1831. március 23-án készült el munkálatának fogalmazványával. (A tisztázat szövegét a megyei bizottság csak egy év múltán látta el záradékával.) Alig telt el négy hónap, s csattanós bizonyítékot nyert helyzetképének vihar előtti csendet idéző komorsága. 1831 nyarán századok óta a legnagyobb hazai parasztfelkelés lángjai lobbantak fel megyeszerte.
1830–1831-ben a lengyel szabadságküzdelem törte meg Közép- és Kelet-Európa csendjét, amit a napóleoni háborúk után a Szent Szövetség parancsolt a térség népeire. 1831 tavaszán-nyarán 33 megye követelte a lengyelek támogatását a bécsi kormányzattól, hiába persze, hiszen Metternich rendszere a cári hatalommal volt szolidáris. Kossuth nemcsak közgyűlési beszédben kért „áldást” a „hős lengyelek igazságos fegyverére”, hanem fordítója (s talán terjesztője) is volt a lengyel forradalmi kormány nyilatkozatainak, és pártfogója, tőle telhetően segítője a Magyarországra menekült lengyeleknek.
A csatazaj, még inkább a hadjáratok nyomán fellépett kolera és a terjedésének meggátlására hozott rendszabályok nagy nyugtalanságot keltettek Zemplén és a környező megyék nyomorban és tudatlanságban élő népében. Kossuthot az „epekórság tárgyában kirendelt sátoraljaújhelyi bizottság” tagjává választották. Tettrekészsége és szervező képessége a veszély napjaiban a bizottság legfőbb ügyintézőjévé tette. Nyolc év múlva így tekintett vissza lázas tevékenységének erre az időszakára egyik börtönlevelében: „emlékezhetik édes anyám, nappalaimat a kórház s magános betegek felügyelő látogatásaiban, halottak temetéseiben, éhezők táplálásában, munkátlanok foglalatoskodtatásában, utolsó saját fillérem feláldozása után segedelem koldulgatásban, a szerte bomló rend kötelékeinek fűzögetéseiben; – szóval: cholerával, szűkölködéssel, éhezéssel s forrongó békételenkedéssel szemközt, éjjeleimet pedig a csendőrök inogó szolgálati készségének támogatásaiban töltöttem”. Így volt valóban. Az egykorú források fáradhatatlannak mutatják a fiatal „kolerabiztost”, a visszatekintő orvostörténész „körültekintőnek” és „áldozatosnak” ítéli munkálkodását.
Kossuth éles szemét, a társadalmi valóság ismeretére alapozott kitűnő helyzetmegítélését tanúsítja a megye biztosnak ítélt fedezékbe vonult alispánjához intézett 1831. július 17-i jelentése. Részletezve a már megtett és a még szükséges intézkedéseket, a vesztegzárat, „legalább illyes mértékben, mint ahogy parancsoltatik”, céltalannak és „rettenetes következésű”-nek minősítette. Hiszen – fejtegette – „minden elzárások mellett is a Ganges partjáról alkalmasint már Pestig jött a cholera”, Sátoraljaújhelyt már 468-an betegedtek meg. A járvány terjedésének megakadályozására teljesen alkalmatlanoknak bizonyuló rendszabályok, korántsem alaptalanul, fokozzák a lakosság elkeseredését. A földművelőket a legnagyobb dologidőben zárják el mezei munkájuk végzésének lehetőségétől, a városlakók többségét tevő, piacról élő mesteremberek és kereskedők, házuk népével együtt a szó szoros értelmében éheznek, s legyengülve egyre inkább ki vannak téve annak, hogy leveri őket a lábukról a betegség, amit a szigorú kordon sem tud távol tartani. Majd így folytatta: „itt minden órán lázadástól lehet tartani, – én, ki köztök forgom tisztemnél fogva, hallom a zúgást, mellyet sem a személyeink iránt való bizodalom, sem a hatalomnak fenyegetése le nem tud többé csillapítani; ha egyszer az ínség végső polczára juttatott közép classis [osztály] a legalsó classissal a szűkölködésnek egy útján találkozva kezet fog, s a polgári csendesség kötelei megoszlanak, rettenetes dolgok történhetnek, én a következésről nem felelhetek, senki közülünk nem felelhet”. Majd egy olyan fordulattal, amelyben a pályakezdő és veszélyt vállaló fiatalember jogos önbecsülésénél is több volt a jól izolálható Velejtére futott megyei tisztikar alig burkolt kritikája, ezt írta: „Mi mindnyájan teszünk mindent, amit ember tehet, s rajtunk utasítással segítve nincs, a veszedelem szemmel látása a legjobb tanító.” Nem ismerjük a következő napok pontos történetét, csak azt, hogy a megyei tisztségviselők nagyon is megértették Kossuth oldalvágását. A velejtei kastélyban tartott megyei „kisgyűlés” határozata egyenesen megrótta „a felsőbb rendelésekkel s egyéb intézkedésekkel való meg nem elégedés” miatt, leszögezte, hogy a jelentésben kifejtett „aggodalomnak helyt nem ád”, s a vesztegzár szigorú fenntartását rendelte el. Feleletül Kossuth lemondott kolerabiztosi tisztségéről, indokul a járvány megfékezésében elért eredmények mellett nemcsak teljes kimerülését hozva fel, hanem – nyílt sisakkal – arra az elkeserítő tényre is hivatkozva, hogy „a közbajon kívül még méltatlan subsumptiókkal [alattomoskodásokkal] is kelletett küszködnöm”. A városi tanács másnapi s az alispán harmadnapi kérlelésére Kossuth – egy ugyancsak leköszönt társával együtt – visszavonta lemondását, s kezébe vette a város védelmének megszervezését akkor, amikor – mint egy fél évvel később írta – még az addiginál is „gyászosabb időszak következék”.
A parasztfelkelés hulláma Sátoraljaújhelyhez közeledett. S az a Kossuth, aki az adóösszeírás felülvizsgálatakor mélyére tekintett a paraszti nyomorúságnak, aki összegező jelentésében leplezetlen nyíltsággal tárta fel a helyzet súlyosságát, aki kolerabiztosként a megyei urak rendreutasítását kiváltó élességgel figyelmeztetett a veszély közeledtére, amikor az elkeseredés gátszakítással fenyegetett, megszervezte a város védelmét, alighanem azzal is számot vetve, hogy az elkeseredés a felelősök helyett az ártatlanokat sújthatja. Oroszlánrésze volt abban, hogy „a többszáz főből állott véderőnek kevés órák alatt végrehajtott organisatioja” sikerrel járt, s a város megmenekült. Édesanyjához írt börtönlevelében így emlékezett a történtekre: „ennyi veszély közt magunkra hagyatva, míg azok, kiknek kövér napi fizetésök mellett a segedelem tisztökben is, hatalmukban is állott, sánczfalak mögé búvtak, megtettük a mi embertől telhetett; sőt midőn a felénk közelgő veszélykor közülünk biztosabb helyre távozott megyei alkormányzó, a már útját álló lázadó csapatok előtt oltalmunk alá vala kénytelen vonulni, örömmel emlékezem, miként sükerült nekem a már magában is félig lázongó lakosságot egy fél nap alatt olly imponáló tömegbe forrasztani, hogy intézeteinknek [intézkedéseinknek] hír szárnyán nagyított erőnyilatkozása nem csak városunkat a dühöngő nép megtámadásaitól biztosítá… de sikeres eszköz is lőn arra, hogy a lázadás a Bodrogközre nem harapózott”.
1831 nyarának fejleményei nemcsak Kossuth személyiségfejlődésének ismeretéhez szolgáltatnak fontos adalékokat. Alighanem az egyik kulcsélményt jelentették számára annak felismeréséhez, hogy a hatalom kiváltságosainak bűnös közönye a nép nyomora és elmaradottsága iránt mint társul gyáva önzéssel, ha az elkeseredés lázadásba torkollik. Keserű tapasztalatai bizonyosan szerephez jutottak abban, hogy mind egyértelműbben közeledett Wesselényi koncepciójához: az ellenzéki nemesség akkor kísérelheti meg a siker reményében politikai és gazdasági törekvéseinek érvényesítését, ha nem kell hátbatámadástól félnie, ha reformok útján a parasztságot s általában a kiváltságtalanok millióit, a „honlakosok” túlnyomó többségét fenyegető ellenfélből ígéretes szövetségesévé teszi. Az „érdekegyesítés”-nek ez a koncepciója országszerte messzemenően befolyásolta azokat a vitákat, amelyeken bizottsági előkészítés után döntötték el, hogyan foglaljanak állást az egyes megyék az ún. „rendszeres bizottsági munkálatok”-ban tárgyalt nagy fontosságú kérdésekkel kapcsolatban.
A megyék elé került „munkálatok” átdolgozott, egyben-másban továbbfejlesztett változatai voltak azoknak a javaslatoknak, amelyeket még az 1790–1791. évi országgyűlés által kiküldött bizottságok dolgoztak ki a törvényhozási teendők módszeres előkészítése érdekében. Ezek a javaslatok, amelyek sem a Habsburg-hatalomhoz fűződő kapcsolatot, sem az államigazgatás adott intézményrendszerét nem kívánták megrengetni, még kevésbé akarták megbolygatni a feudális viszonyokat, de kisebb-nagyobb változtatások, ésszerűsítések szükségességét jelezték s a leghatározottabban Magyarország gazdasági függő helyzetét bírálták, megtárgyalatlanok maradtak 1825–1827-ig, amikor az országgyűlés végre új bizottságok elé utalta őket, korszerűsítés és kiegészítés céljából. Fontos reformjavaslatokban is bővelkedő viták után az új bizottságok konzervatív szemléletű, illetve a rendi sérelmi politikán túllépni még képtelen többsége érdemleges reformokat nem kezdeményezett az átdolgozottan is avas munkálatokban. De ezek a latin nyelvű „operátumok”, amelyek az 1830. évi országgyűlés határozata folytán kinyomtatva valamennyi megye közgyűlése elé kerültek, közvetve vagy közvetlenül érintették a hazai közélet minden égető kérdését, állásfoglalásra szorítva a dekonjunktúrától gyötört, a bécsi politikától elkeserített, de legalábbis bizalmatlanná tett, a parasztság indulataitól megrettent, a reformerektől azonban kiútkeresésre biztatott nemességet.
Zemplénben, ahol a Széchenyi-előfutár, Balásházy János már sokban előkészítette a talajt a Lónyay Gábor körül csoportosuló fiatal nemesek reformtevékenysége számára, a munkálatokkal kapcsolatos módosító javaslatok (és a velük is foglalkozó új követutasítások) kidolgozása során nagy küzdelem kezdődött haladó szellemű indítványok elfogadtatásáért. Kossuthnak minden bizonnyal fontos szerepe volt abban, hogy Zemplén közgyűlése a munkálatok továbbfejlesztését ajánlva, illetve a megyei követeknek utasításul adva, állást foglalt a jobbágyterhek örökös megváltásának lehetővé tétele, a jobbágyok birtokbírhatása, vagyoni rendelkezési joga és személyi szabadsága mellett, javasolta az úriszéki bíráskodás felszámolását és az ősiség eltörlését. A fiatal reformerek ennél is többet akartak, de a népképviselet bevezetésének és a sajtószabadság biztosításának szükségességéről már nem tudták meggyőzni az agitációjuk és a kolerafelkelés közvetlen hatására a megyék java részének így is elébe vágó zempléni közgyűlés többségét.
Az előzmények, az elszórt utalások és a kapcsolatviszonyok ismeretében Kossuth feltételezett jelentős szerepe a küzdelemben csak a „közjogi”, saját fogalomhasználata szerint a „közpolgári” kérdéskörben konkretizálható, az érintett albizottság tagjaként elmondott beszéde, fennmaradt feljegyzései és egy általa fogalmazott különvélemény alapján. A zempléni reformerek feltételezhető munkamegosztásának megfelelően közgyűlési beszédet a sajtószabadság érdekében mondott. Azzal a túlértékeléstől sem mentes meggyőződéstől áthatva a sajtószabadság politikai jelentősége iránt, ami olyannyira jellemezte saját, sőt az elkövetkező tollforgató nemzedék liberálisait Európa-szerte és idehaza, hangsúlyozta Kossuth: „Vegyenek el mindent, csak szabad sajtót adjanak, s a szabadságnak nem egy osztályt különösen, hanem egész kedves nemzetemet közösen boldogító kifejlődése felől kétségbe nem esem.” De a sajtószabadság nagyon is absztrahálható témakörében sem mulasztotta el az ügyes hivatkozást arra, „hogy egy mások lenyomásával privilegiált osztálynak tagjai, hogy magyar nemesek s aristocraták vagyunk”, és ezért is kívánatos, hogy „vetkezzünk ki az önzés lepléből” annak megértése érdekében, mennyire alapfeltétele egy nemzet szabadságának a „szabad sajtó”. Ugyanakkor hangot adott annak a véleményének is, hogy „szerencsétlen kormány az, mellyhez szabadon nem jut fel a közvélemény, a veszedelem napjaiban nincs annak mire támaszkodni”. Majd merészen még a rendszerváltozás lehetőségével is példálózott: „Nem akarom én feszegetni, mennyire jó és tökéletes azon polgári alkotmány, melly a nép egy osztályának privilegiumain épül, meglehet, hogy a szabadságok talán éppen ellenkezésben állanak a szabadsággal, mert a valódi szabadság egy és közönséges [általános], ennek nincs pluralisa [többes száma]. Meglehet, hogy ahol egy részen praerogatívák [előjogok] s privilégiumok vannak, ott a másik részen természetesen szolgaság és megszorítás találtatik, én ezt vitatni nem akarom, csak egyet állítok: constitutiónk [alkotmányunk] vagy jó és igazságos, vagy rossz és igazságtalan. Ha jó és igazságos, kiállja a vélemények szabad súrlódásának tűzpróbáját, ha rossz és igazságtalan – bukjon.” A részletekből kitetszik, hogy ítélete szerint az előzetes cenzúra, amely még egy Széchenyi és egy Wesselényi munkájának is útját állta, az a „rettenetes” intézmény, amely ellen „történjen bár vélem akármi is, míg csak élek, utolsó erőmmel is harczolni meg nem szűnök”. S jelezve, hogy a visszaélést a sajtószabadsággal korántsem kívánja mentesíteni a büntetéstől, a jakobinus, de a terror idején kivégzett François Chabot mondását így magyarította: „Vagy nyomtatási szabadság, vagy a szabadság elnyomása. Itt középút nincs, …a sajtó szabadságára voksolok.”
A „közjogi” albizottság vitáira készített jegyzeteinek tanúsága szerint mindenekelőtt arra törekedett (mit sem tudunk azonban arról, volt-e alkalma álláspontját kifejteni), hogy a magyar országgyűlést a felségjogok abszolutisztikus érvényesítésének ellensúlyozására a polgári parlamentek minél több jogosultságával ruházzák fel. Így kimondatni kívánta, hogy az országgyűlés háromévenként üljön össze, a királyi meghívó elmaradása esetén is, mégpedig – a város közvetlen veszélyeztetettsége kivételével – „mindég Pesten”. A kezdeményezési jog minden tekintetben az alsótáblát illesse. Kizárólag az országgyűléstől függjön az adó és az esetleges hadisegély megszavazása, a sóár megállapítása, emellett rendelkezzék a költségvetés jóváhagyásának és a zárszámadás felülvizsgálatának jogával. A „miniszterek” legyenek felelősek – a jegyzetből nem világos, a birodalmi miniszterekre vagy a végrehajtó hatalom valamiféle hazai tisztségviselőire utalt-e –, „az országgyűlésnek jussa van számot kérni s büntetni”. Az 1830. évi francia és belga alkotmányok fontos rendelkezéseivel a magyar államjogot gazdagítani kívánó Kossuth egyik, rövidre zárt hivatkozása azt valószínűsíti, hogy az országgyűlés hatáskörébe kívánta utalni legalábbis annak ellenőrzését, hogyan él az uralkodó a hadüzenet és a békekötés jogával.
Míg Kossuth államjogi javaslatainak többségét csak mellőzték viszonylagos radikalizmusuk miatt, három társától támogatott különvéleménye alighanem sokkal súlyosabb következményekkel járt. A Kossuth kézírásában fennmaradt, 1832. június 23-án keltezett különvélemény meg kívánta akadályozni, hogy a főispánok részt vehessenek a megyei követutasítások kidolgozásában. A közgyűlés által szeptember 4-én elvetett különvélemény többek között arra hivatkozott, udvarias fordulatoktól alig leplezetten, hogy a főrendi táblán szavazati joggal bíró főispánok befolyása az alsótábla politikájának irányát meghatározó követutasításokra „a közjó”, „a constitutionalis létel biztosítása”, az államberendezkedésben kívánatos „súlyegyen” és a „nemzeti erő” kifejtése ellen hat.
Kossuth szavának erejét a rendszeres munkálatok, illetve az új követutasítások körüli küzdelmekben messzemenően gyengítette az a politikai indítékú hajsza, amit ellenfelei 1831 őszén kezdtek ellene. Alig néhány héttel azután, hogy kolerabiztosként annyi elismerést szerzett helytállásával, de ugyanakkor éles konfliktusba keveredett a megyei tisztikarral, 1831 októberében Székesfehérvárra szólították ügyvédi teendői. Távollétében egy hagyaték kezelésével kapcsolatos szabálytalansággal vádolták meg. Ellenfeleinek minden egykorú és későbbi igyekezete is kevésnek bizonyult a fondorlatosan konstruált vád bizonyítására, de a hosszú hónapokig tartó hercehurca elegendő volt ahhoz, hogy a rágalom kikezdje az önigazolásában szándékosan késleltetett fiatal Kossuth jó hírét. Mind több mellőzésben volt része. A feudális megye hatalmasságai most alkalmat láttak arra, hogy végleg megszabadítsák a közéletet a pályakezdő politikustól, aki nemcsak a hagyományos sérelmi ellenzéki politikával nem érte be, sőt annak elvi szintű reformirányzatú meghaladásával sem, hanem kemény bírálattal is illette közönyüket a szükséges teendők és a hatalommal való visszaélésüket a szabad véleményformálás rovására.