A forradalom kormányának minisztere

Az európai változások híre nem érte váratlanul a reformellenzéket és Kossuthot. Már 1847. szeptember 23-án besúgó jelentette a rendőrminisztériumnak, hogy az ellenzék tiltakozásra készül az országgyűlésen, mert magyar ezredeket vetettek be az itáliai lázongók ellen. Egy 1848. január 29-én kelt titkos jelentés szerint Kossuth magyar szempontból igen kedvezőnek minősítette az itáliai felkelésekről szóló híreket, s ugyanakkor azzal is biztatta híveit, hogy növekszik a magyar törekvések iránti rokonszenv Bécsben. Február 11-én viszont azt jelentette az egyik besúgó Pozsonyból, hogy az országgyűlési ifjúság már Kossuthtal magával is elégedetlen, mert nem aknázza ki eléggé a bécsi kormányzatnak az olasz felkelések és a birodalomszerte növekvő nyugtalanság miatt egyre nehezedő helyzetét. Ha Kossuth még nem is lépett fel kezdeményezőleg, azzal mindenesetre szembeszállt, hogy – a pártszakító kísérletben részes Lónyay Menyhért február 5-i indítványára – az alsótábla kimondja, miszerint „a nemzet borús időkben a legnagyobb áldozatra késznek nyilatkozik, s bárhonnan jövő veszély ellen védelmet ígér az országlásnak [itt: az uralkodónak]”. Mindenesetre szükségesnek tartotta, hogy legközelebbi, február 12-i követjelentésében tájékoztassa erről Pest megyét, közvetve a nyilvánosságot. Február 25. és 28. között egymást követték a titkos jelentések arról, hogy „az ellenzék”, illetve Kossuth felszólítást kíván intézni az uralkodóhoz „az örökös tartományoknak adandó alkotmány és a magyar katonaságnak Olaszországból leendő hazabocsátása ügyében”, továbbá arról, hogy megtörtént a kapcsolatfelvétel a magyar ellenzék és „a cseh rendek” között.

Kossuth a reformtábor legjobbjaival együtt nagyon is figyelt tehát az európai fejleményekre, felhasználni kívánta azokat a hazai polgári átalakulás és Magyarország önkormányzatának biztosítása érdekében, s kész volt vállalni a régi rend ellenfelei közt kialakítani remélt nemzetközi szolidaritás politikai követelményeit. Ugyanakkor Kossuth, a polgári átalakulás híve, nagy éleslátással felismerte a Nyugaton már jelentkező szocialisztikus törekvések történelmi jelentőségét is, de egyértelműen elhatárolta magát tőlük. Alig néhány nappal a Kommunista Kiáltvány megjelenése előtt, 1848. február 18-án a pozsonyi rendi országgyűlésen, miután óva intett a politikai jogok kiterjesztésében az általa is indokoltnak tartott fokozatosság ürügyén megnyilatkozó szűkkeblűségtől, figyelmeztetett „nemcsak Európa, hanem az egész világ társasági szerkezetének végtelen veszélyes állapotára, melly veszély abban rejlik, hogy fúrták faragták az alkotmányokat, teremtettek statusokat [államokat], de a nép nagy tömegéről évezredek által megfeledkeztek. Nem mondok olly szót, sem nem ollyan ember mondja, hogy szava túlélhetné mától holnapra az emlékezetet, de ha túlélné, meg fognak emlékezni Európa nemzetei, hogy abban fekszik a veszély, hogy a proletarius tömegről nem gondolkoztak. Mi lesz ennek következése nem tudom, de bízom istenben, hogy a gondviselés a szabadság és civilisatio kifejlésére s a rend gyarapodására fogja irányozni intézkedéseinket. De ha a proletariusokról továbbá is megfeledkezünk, olly vészes felleg keletkezhetik a világra, melly azt meg fogja rázkódtatni. Erről lelkemben meg vagyok győződve. Azért kívánom, hogy valamint a törpe, ha óriásnak vállaira lép, nagyobb lesz és messzebb lát, mint az óriás maga, mi is bár elmaradott nemzet, fölhasználva más nemzetek tapasztalatait, ne kövessük azokat mindenben, hanem igyekezzünk túl szárnyalni hibáikon.” Ennek a véleményének is szerepe volt abban, hogy 1848. február 29-ét követően, amikor megérkezett Pozsonyba a Lajos Fülöp uralmát megdöntő párizsi forradalom híre, Kossuth nemcsak arra állt készen, hogy az új helyzetet a feudalizmus és az abszolutizmus megdöntésére s egyidejűleg a nemzeti alávetettség felszámolására használja fel, hanem az első perctől kezdve gondja volt arra is, hogy a felszabaduló erők ne csapjanak túl a polgári alkotmányosság határain.

1848. március 3-án, a reformellenzék megbízásából kért szót a pozsonyi országgyűlés alsótábláján. Indítványt terjesztett elő az uralkodóhoz intézendő feliratra, amely a polgári átalakulásnak és Magyarország valóságos önkormányzatának az alapkövetelményeit foglalta magában. Óvatosan fogalmazott, hogy biztosítsa az ingadozó erők megnyerését is, ezért a közteherviselés és az örökváltság kérdésében – a továbblépés lehetőségét nyitva hagyva – csak arról beszélt, amit az alsótábla már jóváhagyott, s a fokozatosságra utalva szólt arról, hogy „a népnek politicai jogokban illő részesítésére… az időt elérkezettnek véljük”. Kijelentette, hogy „alkotmányos életünk is valódi képviseleti rendszerré fejlődést igényel, szellemi érdekeink a szabadság alapján ápolást követelnek, honvédelmi rendszerünk nemzeti jellemünknek s a honlakosok különböző osztályai érdek egységének alapján gyökeres átalakítást kíván”, s szükségesnek mondotta a gazdasági fejlődés előmozdítását, a pénzügyek „felelős kezelés alá tételét”. Hangsúlyozta, hogy „sokban e kérdések közül az austriai tartományokkali érdek találkozás kiegyenlítésének szüksége forog fenn, mire nemzeti önálló jogaink s érdekeink megóvása mellett örömest nyújtunk segédkezet”. Ugyanakkor nagy határozottsággal nyilatkoztatta ki, hogy „alkotmányos életünk kifejtésére s nemzetünk szellemi és anyagi javára hozandó törvényeink csak az által nyerhetnek életet és valóságot, hogy végre hajtásukkal minden idegen avatkozástól független nemzeti kormány leszen megbízva, melly a többség alkotmányos elvének legyen felelős” megtestesítője. „Bureau [hivatal] és bayonnette [szurony] nyomorú kapocs – figyelmeztetett Kossuth –… szívből hű csak szabad ember lehet”. Emlékeztetett arra, hogy már az országgyűlés kezdetekor kimondotta meggyőződését, „hogy a köztünk és a császári birodalom szövetséges népei közt fenforgó érdek találkozást önállásunk, szabadságunk s jólétünk kára nélkül csak a közös alkotmányosság érzelemrokonító alapján lehet kiegyenlíteni,… és… jóslatot mondék, hogy az leszen a Habsburg ház második alapítója, ki a birodalom kormány rendszerét alkotmányos irányba reformálandja, s felséges háza trónusát hű népeinek szabadságára fektetendi le rendíthetlenül”. Majd utalva arra, hogy „e szavak óta… trónusok dőltek öszve, s népek nyerték vissza szabadságaikat”, Metternich kormányzati rendszerének felszámolására hívta fel az uralkodót: „kimondom erős meggyőződésemet, miként a birodalombeli nyugalom bomladozásának s az ebből eredhető minden balkövetkezéseknek valódi kútfeje a bécsi kormány rendszerben fekszik, és aggodalommal mondom ki meggyőződésemet, hogy ezen fonák politicához, a népek érdekeivel s az okszerű szabadság jogos igényeivel merőben ellenkezőhöz ragaszkodni annyit tenne, mint a dynastia jövendőjét compromittálni. – Természet elleni politicai rendszerek is soká tarthatják fel magokat, mert a népek türelme s a kétségbeesés közt hosszú út fekszik, de… elkövetkezik a percz, midőn azokat tovább tartogatni akarni veszélyes volna, mert hosszú életök megérett arra, hogy meghaljanak. Halálban pedig osztozni lehet, de azt kikerülni nem. – Tudom én, hogy elvénhedett rendszernek, mint elvénhedett embernek nehéz megválni egy hosszú élet eszméjétől, tudom, hogy fáj darabról darabra összedőlni látni, mit egy hosszú élet építgetett, de midőn az alap hibás, a dűlés… kikerülhetlen, és mielőttünk, kikre a gondviselés egy nemzet sorsát bízta – halandó ember gyarlóságai tekintetbe nem jöhetnek. A nép örök s öröknek kívánjuk e nép hazáját, s öröknek ama dynastia fényét, mellyet uralkodónknak ismerünk… A dynastiának tehát választani kell saját java s egy korhadó rendszer tartogatása között.” Majd követtársaihoz fordult Kossuth: „Ha mi ez országgyűléstől szétoszlanánk a nélkül, hogy megvinnők a népnek, mit e törvényhozástól annyi joggal s olly méltán vár, ki merné magára vállalni a felelősséget azokért, a mik következhetnek?… Nekünk hát ez országgyűlés eredményességét az alkotmányos kifejlődés, a belnyugalom, az érzelmek egybe olvadása s a nép érdekében biztosítanunk kell.”

Az alsótábla ellentmondás nélkül fogadta el javaslatát, de a felirat mégsem juthatott el az uralkodóhoz, mert a bécsi kormányzat intésére valamennyi főméltóság, aki a főrendeket ülésre hívhatta volna egybe, eltávozott Pozsonyból. Kossuthék az angol ellenzéki akciók példájára egy, a pesti Ellenzéki Kör által megindítandó országos aláírásgyűjtő mozgalommal kívántak politikai nyomást gyakorolni a főrendi táblára, kikényszeríteni a reformok törvényes útját eltorlaszoló huzavona feladását. Pesten a radikális ellenzéki fiatal értelmiségiek Petőfi vezette csoportja vállalkozott a mozgalom kibontakoztatására. Március 19-ére népgyűlést hívtak egybe, hogy azon ismertessék a reformellenzék alapköveteléseit forradalmi jelszavakká tömörítő s egyben radikalizáló 12 pontjukat. De a császárváros elégedetlenjei forradalommal vágtak elébe a pesti készülődésnek.

A kölcsönhatás jól működött. Az európai változásokra elsőként a Habsburg-birodalom legszervezettebb politikai ereje, a Kossuth vezette reformellenzék reagált. Az osztrák császárság tartományainak is alkotmányt követelő felirati javaslat páratlan visszhangot váltott ki a birodalom legfejlettebb városában, Bécsben. Ott tanuló magyar diákok fordították németre Kossuth szavait, s a március 13-án megindult forradalmi küzdelemben jelszó lett neve és az udvarhoz intézett intelme. A bécsi forradalom lemondásra és menekülésre kényszerítette Metternichet, és alkotmányos fordulat ígéretére a megszeppent uralkodót. S ekkor ismét a változást követelő magyar politikusok léptek előtérbe: a következetes reformerek Kossuthtal az élükön Pozsonyban s az ifjú forradalmárok Petőfi vezetésével Pesten. Most érett be a reformkor vetése. Az érdekegyesítés valósággá vált, ha csak időszakosan is. Egyszerre mozdultak, egy irányba haladtak; a Kossuthék által kidolgozott program közössé tette a közvetlen célokat, ha érdekek és vágyak a távolabbiakat már sokban eltérőkké formálták is.

A bécsi forradalom hatására és a hazai feszültség növekedésének sűrűsödő híreire március 14-én megtört a konzervatív kormányzat és a főrendi tábla ellenállása. Most már hajlandónak mutatkoztak a felirati javaslat elfogadására. Kossuth felismerte azonban, hogy elérkezett az idő a polgári átalakulás és Magyarország alkotmányos önkormányzata tényleges megvalósítására, ezért és az átmenet idejére a nemesi reformellenzék politikai vezető szerepének biztosítása érdekében is március 14-én délelőtt így beszélt az alsótábla ülésén: „nekünk egy roppant föladat jutott, azon föladat, hogy a megindult mozgalomnak hazánkban is mutatkozó terjedésére nézve a gyeplő kezünkben maradjon; mert még ez így lesz, addig a mozgalmak alkotmányos kerékvágásban és ösvényen maradhatnak, és a szabadságnak, törvényszerű jognak kikerülhetlenül kivívandó diadalát polgárvér s belnyugtalanság nem fogja fertőztetni. De ha kezünkből kirántatnék a mozgalom által az események vezérlete, akkor a következéseket csak isten tudja.” Majd felszólította az alsótáblát, hogy „az egész országgyűlés alatt a maga politikáját fölemelje a körülmények színvonalára, és ne engedje magát semmi által túlragadtatni a kellő vonalon, de a vonalon innen se habozzék, hanem rögtön tegye meg, a mit tenni kell”. Miután a főrendek még aznap délután elfogadták a felirati javaslatot, határozat született, hogy a nevezetes okmányt a két tábla száztagú küldöttsége vigye Bécsbe. Kossuth este az őt ünneplő fáklyásmenet részvevőit a rend fenntartására és arra szólította fel, hogy gróf Batthyány Lajost az ország miniszterelnök-jelöltjeként köszöntsék.

Másnap, március 15-én reggel, mielőtt a küldöttség hajóra szállt volna, a rendek a felirat egyes pontjait újra „értelmezték”, valójában radikalizálták. Kossuth követtársa, Szenkirályi Móric javaslatára elhatározták, hogy az úrbéres jobbágyrendszert „az egész hazában egyszerre” kell felszámolni. Mégpedig oly módon, hogy a földesurak kártalanítását az állam vállalja magára. Kossuth indítványára határozattá emelték a részleges közteherviselés helyett „a nép minden terheiben való osztozkodást”, majd a feliratban foglaltakkal együtt megvalósítandónak nyilvánították a vallási jogegyenlőséget, az esküdtszéki rendszer bevezetését, a sajtószabadság biztosítását, az országgyűlés évenkénti egybehívását Pestre és „az Erdéllyeli egyesülést is”.

Bécs népe kitörő lelkesedéssel fogadta a magyar küldöttséget és személy szerint az alkotmányos fordulat kivívójaként magasztalt Kossuthot. A lovakat kifogták kocsijából, boldog volt, aki hozzá érhetett, útközben háromszor, szállása erkélyére szólítva négyszer kényszerítették, hogy beszéljen hozzájuk. Küldöttség küldöttség után kereste fel, a legelsőt az akkor még az alkotmányosságért buzgó Alexander Bach, az önkényuralom majdani hírhedt belügyminisztere vezette.

A Burgban rettegve figyelték a császárváros népének Kossuthék iránt megnyilvánuló páratlan lelkesedését. Nagy szerepe volt ennek, még nagyobb a pesti forradalom hírének abban, hogy a Habsburg-hatalom ígéretet tett a magyar országgyűlés feliratában foglalt politikai kívánságok teljesítésére, és István főherceg nádor megbízást adott Batthyány Lajos grófnak magyar kormány alakítására. A Pozsonyba március 17-én visszaérkező Kossuth követtársával, Szentkirályival együtt menten tudatta Pest megyével és a nyilvánossággal, hogy „az alkotmány valóság lett. A szabadság napja felderült.” A jobbágyfelszabadítást és a közteherviselést kimondó „két határozat által letétetett a szabadság talpköve, a felelős független magyar ministerium alakítása által feltétetett az alkotmány boltozatának zár köve, készen áll az épület, melynek falain belül egy egész nép ütheti fel boldogságának tanyáját”. De tisztában volt azzal is, hogy az elért eredmények biztosítása és a célul tűzött „átalakulás, nemzeti újjászületés” nem könnyen és nem egy csapásra valósul meg.

Történetíróink egész sora, Horváth Mihálytól Károlyi Árpádon és Barta Istvánon át Varga Jánosig tárta fel és tisztázta annak a küzdelemnek menetét, amelyben 1848. március 18-a és április 11-e között Kossuth és Batthyány vezetésével a reformtábornak sikerült a forradalmi vívmányok törvénybe iktatását biztosítania. Mindenekelőtt Kossuth volt az, aki, ha kellett, népforradalommal is ijesztette a rendi országgyűlésnek az első rémületükből ocsúdva visszalépést fontolgató tagjait. De ugyancsak Kossuth válaszolta azt március 19-én a forradalmi város és radikális ifjúsága üdvözletét hozó küldöttségnek, hogy „én Buda-Pest város lakosságát e hazában kimondhatatlan nyomatékosnak, s Buda-Pestet az ország szívének tartom, de urának soha tartani nem fogom. E nemzetnek szabadsága van, s minden tagja szabad akar lenni, és e szót »nemzet« valamint semmi casta, úgy semmi város magának nem arrogálhatja [tulajdoníthatja]; a 15 millió magyar [az összlakosságra utalt nemzetiségi különbségtevés nélkül, de számszerűen pontatlanul] teszi egészben a hazát és nemzetet. A mozgalmak közepette tehát midőn örömmel értettem részemről, hogy Buda-Pest városának érdemes lakóssága osztozott azon érzetben, mellyel mi is lelkesítteténk,… úgy reménylem, osztozik annak érzetében is, hogy csak a nemzet az, a kit illet a nemzet sorsának eldöntése, és hogy osztozik abban is, hogy ez a nemzet jogainak, hivatásának a rendeltetésének érzetében olly erős, miszerint mindenkit, kinek ollyan gondolat jönne eszébe [értelemszerűen kiegészítendő azzal: hogy ezt elvitassa], letiporni tudna.” Kossuth álláspontja az volt, hogy amíg a forradalmi vívmányok alapján a hatalom nem kerül szilárdan a független felelős hazai kormány kezébe és a választások lebonyolítását követően meg nem nyílik a népképviseleti országgyűlés törvényalkotó periódusa, addig a vezetést az alsótáblán többséget szerzett hajdani reformellenzéknek kell gyakorolnia minden ingadozással, még inkább minden ellentámadással szemben, messzemenően támaszkodva a népforradalom erőire, de kantározva is őket a reformnemesség érdekein túlcsapó törekvéseikben.

Batthyány Lajossal együtt Kossuth volt a kezdeményezője annak, hogy a március 18-án törvényjavaslatba foglalt jobbágyszabadító és közteherviselést kimondó határozatokat országszerte hirdessék ki, így biztosítva az elkövetkezendő sorsdöntő napokban az „érdekegyesítés” tényleges érvényesülését. Ez az intézkedés gyakorlatilag befejezett ténnyé tette a feudális rendszer felszámolását, s nemcsak fenyegető parasztmozgalmak elhárítását eredményezte, hanem azt is, hogy a polgári átalakulás alapkérdéseiben a rendi országgyűlés többsége minden rémítés és csábítás ellenére kitartott Kossuthék mellett. A befejezett tények teremtésének politikáját, ami olyannyira jellemezte ezekben a napokban a forradalmat vállaló reformerek Kossuth vezette irányzatát, mi sem igazolta jobban, mint a március 28-án kibocsátott királyi leiratok fondorlatos szövege. Az uralkodó a jobbágyfelszabadítás elhalasztását javasolta, nem kevéssé annak reményében, hogy a rendi országgyűlés ingadozó erői felocsúdva első rémületükből, kapva-kapnak ezen a lehetőségen. S ha így tesznek, akkor Kossuthék, elveszítve a parasztság támogatását, védtelenekké válnak a politikai ellentámadással szemben és képtelenné Magyarország önkormányzatának biztosítására. Mert a bécsi udvar visszahúzó erőinek elsődleges célja a független felelős magyar kormány és a népképviseleti országgyűlés jogkörének a lehető legszűkebbre szabása volt, ha szíves örömest megnyirbálták volna az „örökös tartományok” népének szánt reformoknál jóval radikálisabb pozsonyi antifeudális törvényjavaslatokat is. Elszámították azonban magukat. Kossuthék reformkori előkészítő munkája és az ezekben a forró napokban az elvi következetességet a szükséges hajlékonysággal általában jól ötvöző politikája, nem különben az ifjú forradalmárok vezetőinek érettsége biztosította, hogy a népi tömegek és az átalakulás nemesi hívei nem polgárháborús ellenfélként, hanem küzdőtársként találtak egymásra. A túlnyomó többségében ismét Kossuth szavára hallgató pozsonyi országgyűlés és a Vasvári, Petőfi vezette fiatalok által felvilágosított pesti nép egyidejű határozott fellépése adta meg azt a támaszt a Bécsben tárgyaló Batthyányéknak, ami biztosította, hogy kompromisszum árán ugyan, de szentesített törvényekké váljanak a legfontosabb forradalmi vívmányok.

„Nem minden ez, mi az egész nemzet jövendőjét magában foglalná, hanem alapja jövő kifejlődésünknek” – írta az utolsó rendi országgyűlés végezetével, 1848. április 16-án követtársával együtt Kossuth a Pest megyéhez intézett utolsó követjelentésében. Felszámolva a feudális kiváltságrendszert, alapot vetettek a polgári fejlődés számára, és visszaszorítva az abszolutizmus erőit, kialakították az önkormányzathoz jutó Magyarország polgári alkotmányos jogállammá alakulásának kereteit. A honfoglalás óta a magyar nép addigi történetének legnagyobb tettét hajtották végre, a legtöbbel ők járultak hozzá minden addig élt magyar politikus közül elmaradottságunk leküzdéséhez, fejlődésünk kibontakozásához. De a lerakott alap nem volt hézagmentes, az államélet új keretei még nem voltak biztosítottak.

A Habsburg-birodalomban elsőként törvénybe iktatott jobbágyfelszabadítás – Varga János számításai szerint – a szűkebb Magyarország lakosságának addig földesúri joghatóság alatt állott mintegy 79%-át (Erdélyben kisebb hányadát) szabadította fel. Eltörölte a parasztság feudális terheinek oroszlánrészét. Az úrbéres jobbágyok és zsellérek a szűkebb Magyarországon – gyalogrobotban kifejezve – több mint évi 49 millió nap ingyenmunkától, a később kimondott erdélyi jobbágyfelszabadítás eredményeként pedig – hozzávetőlegesen – 19 millió, fele részben igás robotnaptól szabadultak meg. Emellett nem kellett többé ingyen átengedniök szántóföldi termésük 20%-át a dézsmaszedőknek, és mentesültek pénzfizetési és a különösen Erdélyben igen súlyos további szolgáltatási kötelezettségektől. A jobbágyfelszabadítással – noha sok régi paraszti sérelem orvosolatlan, sok új kívánság teljesítetlen maradt a forradalmi kormányzat kiegészítő rendelkezései ellenére s 1849 után az önkényuralom csonkító intézkedései még sokat rontottak is a végeredményen – a szűkebb Magyarország termőterületének mintegy 42%-át juttatták a volt jobbágyparasztságnak, Erdélyben azonban – ahol a szabad parasztság aránya viszont magasabb volt – ennél jóval kisebb hányadot.

Az emberalázó függésből szabaduló parasztság nagy többsége ekkor fogadta igazán szívébe Kossuthot, fonta népdalokba nevét, és sokban idealizálva is jobbágyszabadító szerepét, személy szerint neki, akitől valóban a legtöbb segítséget kapta, köszönt mindent, s nem ismerve társadalmi programjának határait, tőle várta mindannak teljesítését is, ami vágyaiban élt. Kossuth egyben-másban szívesen mérte volna bővebben a szabadságot. Így március 6-án állást foglalt a megváltásnak a szerződésekre való kiterjesztése mellett, április 8-án pedig azt javasolta, hogy az úrbéres házas zsellérek akkor is kihasíthassák a közlegelőből kicsiny illetményüket, ha a telkes jobbágyok többsége ellenzi a legelőelkülönítést, de mindkét esetben leszavazták. Számos más kérdésben pedig csak a parasztmozgalmak ismertették meg vele a még elkerülhetetlenül szükséges tennivalókat, s vitték, szorították a továbblépésre. Parasztpolitikája azonban mindig szoros kölcsönhatásban állott azzal az igyekezetével, hogy a nemességet a forradalom táborában tartsa. Ezért is kívánt megadni minden biztosítékot, mindenekelőtt a kincstári birtokokat kötve le fedezetül, hogy a nemesség megkapja az úrbéri kártalanítást. A polgári társadalmi viszonyok idealizálásától korántsem mentes reménye az volt, hogy a feudális viszonyok felszámolásával a volt földesúr és a volt jobbágy ellentéte kiküszöbölődik, s a polgári magántulajdon tisztelete nemcsak a birtokost, hanem a földszerzésben jogilag nem gátolt parasztot is áthatja majd annyira, hogy nem ellenfele, legfeljebb versenytársa lesz tegnapi urának.

Míg a jobbágyfelszabadítás és általa a polgári átalakulás alapkérdésében Kossuth – túlnyomó részben legalábbis – érvényre tudta juttatni a maga törekvéseit, másként állt a dolog a zsidók, általa már 1844-ben időszerűnek nyilvánított jogegyenlősítése ügyében. A szakirodalom még korántsem tisztázta minden tekintetben az emancipáció elodázását, de az bizonyos, hogy a fő szerepet ebben azok a zsidóellenes zavargások játszották, amelyeket a jogegyenlősítés tervének hírére a privilégiumaikat féltő kiváltságos polgárok, céhmesterek, illetve a céhbe jutásért mint elnyerendő előjogért küzdő elemek robbantottak ki néhány városban. A fosztogatásra is vetemedő csőcselék zavargásaival következetesen fordult szembe az átalakulás minden híve, Petőfiéktől a Batthyány-kormányig. Kossuth a kérdést március 21-i felszólalásában érintve nemcsak azt állapította meg keserűen, hogy „fáj az ember lelke, ha mindenütt látja a szabadság országának terjedését”, s abból „az előítélet” miatt csak a zsidóságot látja „kizárva”, hanem azt is javasolta, hogy „külön törvényczikk alkottassék, mellyben ki legyen mondva az elv, hogy jogok és kötelességekre nézve a vallás különbséget nem tesz, s a ministerium megbízassék, hogy a kiegyenlítés módjait illetőleg törvényjavaslatot készítsen”. A csak 1849 nyarán törvénybe iktatott jogegyenlősítés elodázását Kossuth 1871. január 12-i visszatekintő levelében a „legfájdalmasabban esett”, de elkerülhetetlen „kénytelenségnek” jellemezte, és arról szólt, hogy azokban a napokban „esdekelve kértük – mi magunk kértük – zsidó vallású honfitársaink pesti küldöttségét, tűrjenek még egy kissé a haza, a népszabadság érdekében; ne kényszerítsenek minket hazánk újjászületésének kedvező perczét veszélyeztetni, higyjenek a szabadság világában, mely egyedül képes a szeretetlenség ködét, a türelmetlenség homályát eloszlatni, s bízzanak a közel jövendőben, mely nekik az oly rég, oly sokat s oly embertelenül üldözötteknek igazságot fog szolgáltatni”. S ha jogegyenlősítésükre csak későn került is sor, Kossuth személyes jópéldával járt elöl abban, hogy a kormányhivatalokban és a hadseregnél sem az alkalmaztatásban, sem a teljesítmény értékelésében a zsidó származás ne legyen akadály.

Kossuth politikai meggondolásokból egyezett bele a polgári jogegyenlőség kiteljesítésének ebbe az átmenetinek remélt hiányosságába, s ugyanezért járult hozzá a rendi politikai kiváltságok részleges és átmeneti továbbéltetéséhez. Kossuth, aki 1846 óta – Kemény Zsigmond naplójának tanúságtétele szerint is – az általános választójog hívének vallotta magát, már 1848. február 18-i beszédében csak azzal a feltétellel volt hajlandó a „népképviseletet” az egykorú európai polgári alkotmányos országok mintájára „cenzus”-hoz kötni, ha az „a további jogterjesztésnek minél többekre kiáradását” semmi esetre sem akadályozza. Az 1848 tavaszán Kossuth hathatós közreműködésével kialakított törvény az egykorú Európa polgári berendezkedésű országainak többségénél kedvezőbb volt, a lakosság nagyobb hányadának biztosított választójogot viszonylag alacsony vagyoni, jövedelmi, illetve értelmiségi cenzus alapján. Radikális bírálói azonban joggal kárhoztatták elvi következetlenségét, azt, hogy cenzustól függetlenül fenntartotta azoknak a választójogát, akik „eddig szavazattal bírtak”, azaz a nemesekét, a szabad kerületek és a szabad királyi városok kiváltságos polgáraiét. Tekintettel azonban arra, hogy a rendi korszakhoz képest a jogkiterjesztéssel a választók száma – Csizmadia Andor számításai szerint – legalább megötszöröződött és a hajdani kiváltságosok többségét cenzusos alapon is választójog illette, az előjogok továbbéltetése az összes választók egytized részénél is kevesebbnek kedvezményezését jelentette csak. Mérsékelt jelentőségű hányad volt ez ugyan, de a polgári értelemben vett politikai jogegyenlőség sérelme így is sérelem maradt. Kossuthék azonban egyfelől tartották magukat régi ígéretükhöz, hogy a jogkiterjesztés, a nép bevezetése „az alkotmány sánczaiba” nem jár majd jogfosztással, másfelől – saját kötöttségeiktől is befolyásoltan – kevésbé látták veszedelmesnek a szerzett politikai jogok továbbéltetését, mint azt, ha a legfőbb kiváltságaitól megfosztott nemességen újabb sebeket ejtve növelik az átalakulás ellenfeleinek táborát. Emellett csak a személyesen szerzett jogokat akarták érintetlenül hagyni, továbbörökítésüket nem. Ez a Kossuth közreműködésével született törvény nemcsak „ideiglenesnek” minősítette az egész rendezést, hanem – szinte ellenkező értelmű döntésre biztatva utódját – leszögezte, „a jelen országgyűlés hivatásának nem érezhet”-te, hogy politikai jogot vonjon meg. A törvény nemzetiségi megkülönböztetés nélkül biztosította a választójogot, de a képviselőjelöltektől megkívánta a magyar nyelv tudását. Mint azt a száműzött Kossuth is önkritikusan elismerte, ez hiba volt. Tápot adott a magyarosítás miatti félelmeknek, még inkább az erre is hivatkozó megosztó törekvéseknek. Emellett gyakorlatilag sem volt elengedhetetlen, annál kevésbé, hiszen a nemzetiségiek politikai vezető rétege túlnyomó részben úgyis tudott magyarul.

Ennél is súlyosabb társadalom- és nemzetiségpolitikai következményekkel járt a megyeszervezet felemás reformja, Kossuth „népképviseleti” javaslatának félresiklatása. 1848. március 28-a és április 3-a között heves küzdelem zajlott az alsótábla ülésein és a még csak ideiglenes megbízatás alapján működő Batthyány-kormány tanácskozásain. Mindenekelőtt a két régi vitapartner, az átalakulás szükségességében most is egyetértő, de mikéntjét nagyon is eltérően megítélő két miniszterjelölt, Kossuth és Széchenyi csapott össze ebben a kérdésben. Kossuth a megyeszervezet fontosságáról vallott polgári municipalista nézeteit fenntartva hangsúlyozta április 2-i felszólalásában, hogy az államberendezkedésben „az angol és amerikai módot inkább kedveli, mint a francia centralisatiót, melly mellett a nemzet jogai biztosítva nincsenek”. Eötvös Józsefék hajdani aggályai felújulásának elhárítása végett is hozzátette: „Hogy minden, mit a ministerium akar, teljesüljön, ebben ugyan gát a municipium; azonban, ha a ministerium csak törvényest akar, a törvényesnek meg fog tanulni engedni a nemzet, melly az eddigi rendszer mellett engedetlenségben látta az erényt”, ti. a megyei ellenállásban a bécsi kormányzat abszolutisztikus törekvéseinek megakadályozására. Elfogadták, hogy a törvénnyel összhangban álló kormányrendeleteknek ne mondhasson ellent a megye. Az önkormányzat kérdésében így nem éleződött ki a vita, annál inkább a megyeszervezet „népképviseleti” alapra helyezése ügyében.

Kossuth a reformkorban kialakított álláspontjával összhangban így nyilatkozott március 28-án: „Népképviselet az országgyűlésen és a nemesség [politikai monopóliuma] a megyékben, ezen kettő egymással meg nem fér… A megyei rendszert, mint a szabadság kellékét, támaszát, melly nélkül szabadságot nem ismerhetek, akarom a nép millióinak alapján fentartani.” Széchenyi, a „túlzások” több ellenfelétől, mindenekelőtt ifj. Pázmándy Dénestől támogatva, a népképviseleti reform megvalósulása esetén a nemzetiségiek térhódítását jósolta, és ezért is a nemesség megyei előjogainak fenntartását ajánlotta. Kossuth arra hivatkozott, végső soron éppen az a magyar nemzeti érdek is, hogy a nemzetiségiek a népképviselet útján legális fórumot nyerjenek a törvényhatósági életben. Másrészt – régi taktikájának megfelelően – azzal biztatta a nemességet, hogy megyei privilégiumai úgysem lesznek tarthatók. Ha viszont önként mond le róluk, bízhat benne, a nép választása megtartja vezető szerepében. Mindhiába. Majdhogynem formális kormányválság tört ki a még csupán „ideiglenes ministerium” kebelében, amit Batthyány erélyes fellépésére egy Deák közvetítésével létrehozott, átmenetinek szánt, de ellentmondásos hatását nagyon is hosszú ideig éreztető kompromisszummal hidaltak át. Kossuth kívánságára „a megyei hatóság ideiglenes gyakorlatáról” szóló törvény kimondta, hogy „a ministerium a megyei szerkezetnek népképviselet alapján rendezéséről a legközelebbi országgyűlésnek törvényjavaslatot fog előterjeszteni”. Addig is azonban – s ezt az addigot az önvédelmi háború a távoli jövőbe vetette – jórészt továbbéltette a nemesség megyei előjogait. Olyan közgyűlés egybehívását rendelte el, amelyen a korábban is szavazattal bírók (tehát a nemesek, ill. a szavazati joggal már felruházott értelmiségiek) személyesen vehetnek részt, míg a többi „lakosok” csak képviselőik útján. S noha kimondták, hogy ennek a közgyűlésnek egy olyan állandó „bizottmány” kezébe kell adnia a tényleges hatalmat, amelyet „tekintettel… a megyei honpolgárok minden osztályaira… minden születésrei különbség nélkül” fognak választani, kétségtelen, hogy itt egy jelentős feudális maradvány épült be a polgári államszerkezetbe. Kossuth ellenezte ugyan, de végül a kormány egységének megőrzése érdekében belenyugodott ebbe a megoldásba. S a hibát még azzal is tetézték – s ezt feltehetően közös indítékoktól vezéreltetve –, hogy a horvát–szlavón megyék kivételével „köztanácskozási nyelvvé” a magyart nyilvánították. Ezzel pedig Kossuth eredeti koncepcióját, azt, hogy a megyeszervezet reformja a nemzetiségieket a magyarsághoz közelítse, miután „népképviseleti” alapjától gyakorlatilag megfosztották, éppen visszájára fordították. S így az „ideiglenes” törvény indokot és ürügyet egyaránt szolgáltatott azoknak, akik a nemzetiségi milliók feudális alávetettségét is felszámoló magyar forradalom hitelét csorbítani akarták.

A népképviselet azonnali megvalósítása a megyékben – legalábbis időlegesen – hathatós eszközt ígért a visszahúzó erők megosztó törekvései ellenében. Kevesebbet nyújtott volna az együttélő népek legradikálisabb politikusai által követelt területi önkormányzatnál, de a megyék egy részében többséghez juttatta volna a nemzetiségieket, s keretet adott volna politikai törekvéseik alkotmányos kifejtésére. A felemás törvény nagyon előnytelen helyzetbe juttatta Kossuthot, aki elfogadása után alig néhány nappal, április 8-án a Pozsonyba érkezett szerb küldöttségnek a forradalmi kormány nemzetiségi politikájáról nyilatkozott. Kijelentette, hogy „ez ország nem lehet szabad a nélkül, hogy a szabadságot valódi értelemben ne fogja föl. Valódi értelme pedig a szabadságnak az, hogy nem kasztokat, nem privilégiumokat, hanem a honnak lakosait összesen ismerve, azok nyelv- és valláskülönbség nélkül részesíttessenek a közszabadság közáldásában.” Leszögezte: „az ország egységének egy kapcsa múlhatatlanul az, hogy a haza közéletének diplomaticai nyelve a magyar legyen”, de mindjárt hozzátette, „hogy minden népségnek a maga nyelvét s annak belügyeiben, egyházi dolgaiban szabad használatát tiszteli”. Kifejtette továbbá, hogy a görögkeleti vallást érintőleg is „kimondatott a tökéletes viszonosság, egyenlőség”, de részletekbe még nem bocsátkoztak, arra az ülésező országgyűlés „nem érzi magát hivatottnak, mert a privilegiált osztályok küldötteiből áll, e dologról pedig a nemzet képviselőinek kell intézkedni”. (Hadd tegyük hozzá, hogy éppen nemzetiségpolitikai meggondolásokból, Kossuth személyes javaslatára egészítették ki A vallás dolgában hozott törvény szövegét három további paragrafussal, amelyek többek között kiterjesztették a görögkeletiek által kötött vegyes házasságokra is a protestánsok számára 1844-ben biztosított jogokat. Megígérték, hogy „vallásbeli és iskolai ügyeik iránt intézkedési joga”-ik gyakorlására a magyar felelős minisztérium még a népképviseleti országgyűlés előtt egybehívja egyházi kongresszusukat, amelyen általuk választandó 25 egyházi, 50 világi és 25 határőrvidéki küldött alakíthatja ki álláspontjukat.) Április 8-i nyilatkozatában Kossuth leszögezte azt is, hogy az országgyűlési követküldés arányát igyekeztek igazságosan megállapítani, hiba mégis becsúszhatott, „mert statisztikai adataink nem voltak”, reméli azonban, hogy olyan országgyűlés alakul, „melly minden ajkúaknak és minden helyezetűeknek érdekeit eléggé képviselni fogja, arra nézve, hogy ahol hiány és tévedés van, tüstént megigazíttassék, és kijavíttassék”. Majd állást foglalt amellett, hogy „Magyarországban ezentúl a hivatalok viselésére nem szabad annak határozni, hogy valaki minő nyelven beszél házi körében, s mellyik templomban imádja istenét, nem szabad a nepotismusnak [atyafisági viszonynak], protectionak és kasztok érdekeinek befolyással lenni, hanem annak: alkalmas-e valaki, s megérdemli-e a nemzet bizodalmát… ha akármelly nyelvű polgártársaink azt mondanák, hogy reájok legyen tekintet a hivatalok osztásában, azt mondom: ezzel keveset mondottak. Nem rájok kell tekinteni, hanem a képességre, melly bennök föltaláltatik. A szabadság közzétételével lehullottak a korlátok, mellyek eddig homályra kárhoztatták a legdúsabb tehetséget is. Most… az ész kivívhatja magának a legalacsonyabb körből a nemzet összes bizodalmát. A [leg]közelebbi országgyűlésre is csak a bizodalom alapján fognak a törvényhozási terembe férfiak küldetni, s mutasson föl valaki 8 férfiút közülük [ennyi tagja volt a kormánynak], kik például ministerségre alkalmasok nem tekintve arra: a szerb nyelvet beszélik-e vagy nem, ha a szükség úgy hozza magával, meg is fognak választatni.” (Több volt ez Kossuth részéről szónoki fogásnál. Az általa vezetett pénzügyminisztérium tisztviselői karába nem egy nemzetiségi származású került, majd a tragikus testvérharc időszakában a forradalom önvédelmi háborújának ügyével azonosuló Vukovics Sebőt ő nevezte ki igazságügy-miniszterré, a határőrtisztek sorából jött Damjanichot ő emelte tábornoki rangra, majd a honvédseregek főparancsnokává kívánta tenni, amit csak a „hősök hősének” sebesülése akadályozott meg.)

Beszéde mindenesetre azt tanúsítja, hogy Kossuth az áprilisi törvények megalkotásakor saját kötöttségei, valamint „népképviseleti” koncepciója érvényesítésének félresiklatása miatt a nemzetiségieknek a személyes polgári és politikai jogok egyenlőségénél többet, kollektív jogbiztosítékot csak egyházi és kulturális téren ígért. Nemzeti közösségeik kollektív politikai jogainak elismerésére meg nem hajlott, természetesen a horvátok kivételével. Történetírásunkban megoszlik a vélemény annak az állítólagos összeszólalkozásnak valódisága tekintetében, ami Kossuth és a szerb felkelés majdani vezetője, Stratimiroviæ között a hivatalos tárgyalást követően zajlott volna le. Stratimiroviæ azon fenyegetésére ugyanis, hogy ha a magyar kormány nem biztosítja számukra az önállóan kormányzandó szerb terület kihasítását, kívánságuk teljesüléséhez „másutt” keresnek támogatást, Kossuth állítólag azt vágta volna vissza felindultan, hogy akkor „inkább a kard döntsön”. Ehhez a hiteles forrásokra nem támaszkodó, de széleskörűen elterjedt történethez legalább két dolgot kell hozzáfűzni. Az egyik, hogy a száműzött Kossuth, noha az 1848-as nemzetiségi politikát sokban igen önkritikusan ítélte meg, ezt a történetet következetesen „mesé”-nek nyilvánította. A másik, hogy maga Stratimiroviæ az 1860-as években erős önbírálattal ítélve meg saját 1848-as szerepét, felkereste a száműzött Kossuthot, hogy mellé állva törekedjék a Habsburg-hatalom elleni közös felszabadító küzdelem megszervezésére.

A Batthyány-kormány és személy szerint Kossuth liberális, de az Erdéllyel és a határőrvidékkel újraegyesíteni kívánt Magyarország területi épségén féltékenyen őrködő nemzetiségpolitikájára már a kezdet kezdetén árnyékot vetettek a bécsi kormányzat megosztó törekvései. A magyar történetírás, Károlyi Árpádtól Andics Erzsébetig bebizonyította, milyen fontos, olykor sugalmazó szerepet játszottak egyes, a polgári átalakulás kiteljesedésének bármi áron útját állni kívánó magyar konzervatív arisztokraták az együttélő népek egymásnak ugrasztása előkészítésében és végrehajtásában. Kezdeményező szerepük volt Jelačić báró császári ezredes horvát bánná való kineveztetésében. Nagy sietve, még március végén megtörtént a kinevezés, a Batthyány-kormány királyi megerősítése előtt, hogy megkerülhessék a magyar kormány hozzájárulásának alkotmányos követelményét. A hivatalos, de a magyar kormány előtt titkolt előterjesztés a választást mindenekelőtt azzal indokolta, hogy a dinasztiahű Jelačić kezében Horvátország jól felhasználható eszköz lesz a magyar „szeparatisztikus” törekvések ellenében is. A magyar kormány sokat felismert a veszélyből. Kossuth már 1848. március 28-án kijelentette, „azt gondolom, hogy Horvátországnak Magyarországgali tökéletes barátságban egyetértésbeni föntartása, ha megzavartatnék, az csak két körülménynek lehetne következése. Az egyik… ha a magyar a szabadság napjaiban a horvát nemzetiség iránt kellő méltánylattal nem viseltetnék. A 2-ik [másik], ha egyes embernek bujtogatásai a nép fölvilágosításában megelőznék az országgyűlést.” Az általa javasolt nyilatkozat kiemelte, hogy az „önálló kormány, egyenlő teher, szabad föld, kárpótlás az úrbéri javadalmakért, a magyar kormány alatt egyesült nemzetek” javára szolgálnak. Sajnos csak elvi jelentőségű volt annak leszögezése, hogy „a magyar korona alatt különböző nemzetek vannak egyesülve, ezek együttvéve munkások az álladalom nagy épületén”. „A törvényhozás ünnepélyesen kijelenti – folytatta –… hogy valamint eddig czélja soha nem volt: Horvátország lakosainak nemzetiségét és nyelvét elolvasztani, úgy ezen nemzetiséget és nyelvet, mint a horvát honfiak eltulajdoníthatlan sajátját, most is tiszteli és épségben meghagyni óhajtja. – A kapocs, melly Magyarországot a részekkel egyesítse: közös szabadság, közös törvényhozás, közös főkormány, közös király. A törvényhozás azon szabadságért és jólétért, melly Horvátországra Magyarországgal közösen fog kiáradni, kívánja: hagy a kapocsnak nemzetisége magyar legyen és elvárja, hogy ezt a horvát hazafiak önként is ismerjék el.” A magyar politikai erők által kiküzdött antifeudális vívmányok és a tartományi önkormányzattal kecsegtető engedmények kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy ellensúlyozzák a birodalmi keretek között állami önrendelkezésre törekvő horvát nemzeti mozgalmat uszályába vonó retrográd erők mesterkedéseit. S a Batthyány-kormány Kossuthra is súlyosodó történelmi mulasztása – amit saját tömegbázisa elvesztésének félelme bizonyosan befolyásolt –, hogy csak 1848 nyarán nyúlt vissza Kossuth 1842-es javaslatához, ahhoz, hogy Horvátország különválásának árán is meg kell kísérelni a bécsi megosztó politika legfőbb eszközének hatástalanítását. Nem sikerült ez a határőrvidéken sem, ahol a császári tisztek bécsi utasításra megakadályozták, hogy a délszláv parasztkatonák tudomására jusson: a magyar kormányzat fel akarja számolni félfeudális függésüket és terhes szolgálati kötelezettségeiket. Sőt éppen azzal riogatták őket, hogy „a magyarok” területüket bekebelezve „privilégiumaiktól” kívánják megfosztani őket. Annál is inkább tehették ezt, mert a magyar kormányzat a határőrökkel közvetlenül nem is érintkezhetett.

Az erdélyi helyzetet kivételesen bonyolulttá tette a földesúr–jobbágy viszony korábbi szabályozatlansága és a lakosság nemzetiségi összetételének, nem kevésbé jogi helyzetének páratlan sokszínűsége. Emellett az átalakulást előkészítő reformtábor viszonylag gyenge volt, ugyanakkor valamennyi fontos politikai és katonai pozíciót közvetlenül vagy befolyásuk révén közvetve a visszahúzó erők birtokolták. Történetírásunk tisztázta, mint járultak hozzá az erdélyi magyar konzervatívok az unió késleltetéséhez is, sajátos munkamegosztásban az egyesüléstől Magyarország feltételezett birodalombeli túlsúlyra jutása miatt rettegő Habsburg-hatalom politikusaival és katonai vezetőivel. Így akarták, s némileg tudták is késleltetni a polgári átalakulás kiterjesztését Erdélyre. Tőlük telhetően hátráltatták a csak 1848. június 10-én szentesített erdélyi jobbágyszabadító törvény végrehajtását, mitsem törődve, vagy mitsem értve abból, milyen veszedelmet jelent, ha a jórészt igen elmaradott és többségében román parasztságot bizonytalanságban tartják afelől, jut-e számára szabadság, s ha igen, kitől és mekkora. A Batthyány-kormány s maga Kossuth ilyen körülmények között is mindenekelőtt nemzeti szempontból siettették ugyan az unió kimondását, de reménykedtek abban is, hogy az egyesülés révén az antifeudális vívmányok gyorsabb életbe léptetésével elébe vághatnak a forradalomellenes megosztó törekvéseknek. Formális szempontból teljesen legálisan jártak el, amikor az uniót a magyar és az erdélyi országgyűlések egybehangzó döntésére alapozták. A románok azonban indokoltan sérelmezték, hogy a kolozsvári rendi országgyűlésen, amely kimondotta ugyan, hogy a „jogegyenlőség” „nemzet-, nyelv- és valláskülönbség nélkül, örök és változhatlanul elismertetik”, az unió elfogadásakor érdemleges képviselettel még nem rendelkeztek.

Kossuth arra törekedett, hogy Erdélyben is siettesse a jobbágyfelszabadítás végrehajtását és konfliktusmentes lebonyolítását. Amikor román panaszokból arról értesült, hogy báró Vay Miklós királyi biztos az úrbéresnek nem tekintett erdélyi kincstári birtokokon aratáskor dézsmafizetésre próbálta szorítani a parasztságot, 1848. július 18-án így rendelkezett: „a ministeri tárczám köréhez tartozó kincstári javakban az úri dézmát már ez évre is megszüntetem, s megszüntetettnek nyilatkoztatom, annyival inkább, mivel a dézma szedést éppen a kincstárnak az egyesült hon jelenlegi viszonyai között megkísérteni sem igazságosnak, sem méltányosnak, sem politicai tekintetből hasznosnak nem ítélhetném”. Ezért „hivatalosan felkérem Excellentiadat, hogy az aratási idő szorgos voltánál fogva, a kincstárnoksággali hivatalos levelezés formalitásait be nem várva, a kincstári jószágokon lakó népet… a dézma megszűnése iránt haladéktalanul megnyugtatni szíveskedjék”. S még ugyanazon a napon – mint azt Sinkovics István feltárta – figyelmeztette intézkedésére az illetékes erdélyi kincstárnokságot és a panaszosokat pártfogoló Şaguna román püspököt.

Kossuthot nemzeti törekvései, bel- és külpolitikai megfontolásai az erdélyi unió szilárd hívévé tették. Van azonban jele annak is, hogy a szoros egységre való törekvése ellenére valóságérzéke nem engedte elhomályosulni a Magyarország és Erdély között nem utolsósorban a három évszázados szétválasztottság idején formálódott különbségeket. Már a kérdéskör egyik legelső érintése alkalmával így írt: az unió nem kell hogy a kormányzás centralizálásával járjon együtt, hiszen „ha nekünk van nádorunk, Horvátországnak meg van bánja, Erdélynek meg lehet kormányzója s a kormányzónak kormányszéke is lehet, a nélkül, hogy ez egygyéolvadásunkat akadályozná”. (Pesti Hírlap, 1841. 31. sz.) Akkor Kossuth még félig-meddig a feudális viszonyok között kialakult partikularizmus továbbéltetése révén gondolta biztosítani a helyi érdekek érvényesítését. 1848. június 27-én viszont Batthyány miniszterelnök körkérdésére, egyetlenként minisztertársai közül, aki egyáltalában állást foglalt ebben a kérdésben, így válaszolt: „Külön erdélyi ministerium mellett nem vagyok – az egység elvével ellenkezik. De kívánnék rendezett álladalmi tanácsot, s abba 2-3 erdélyit; és kívánnék egy ministert tárcza nélkül, például pecsétőrt, vagy ahogy nevezni tetszik, s ezt [értsd: erre a tisztségre] erdélyit neveznék.” Azaz Kossuth, aki csak a száműzetésben jutott el Erdély demokratikusan kialakítandó autonómiájának feltételes elismeréséhez, 1848-ban az unió rendíthetetlen híveként is szükségesnek tartotta, hogy a sajátos erdélyi érdekek közvetlen képviselethez jussanak a végrehajtó hatalom legfelső szintjén is.

A polgári átalakulás megalapozása, a forradalomellenes kísérletek visszaverése, az állam egységének megteremtése és a megosztó törekvések ellensúlyozása elsősorban attól függött, mennyire sikerül államjogilag, majd valóságosan biztosítani Magyarország törvényhozásának és kormányzatának önállóságát, alkotmányos működésének feltételeit. Kossuth tevékeny közreműködésével születtek az 1848-as államjogi törvények. Biztosították az országgyűlés évenkénti összehívását Pestre és feloszlathatatlanságát mindaddig, amíg az évi zárszámadást és a következő évi költségvetést meg nem szavazta. Ezáltal – az egykorú polgári parlamentek példájára – gyakorlatilag folyamatosan működhetett. Az uralkodó vagy a nádor által kinevezett miniszterelnök maga állíthatta össze a népképviseleti országgyűlésnek felelős kormányt. A parlamenti beszámoltatásban realizálódó politikai és – törvénysértés gyanúja esetén – parlamenti bíróság által érvényesítendő büntetőjogi felelősség kiterjedt az uralkodói rendeletek miniszteri ellenjegyzésére is. Mivel a továbbra is „szent és sérthetetlen” uralkodó közvetlenül nem volt felelősségre vonható, a törvény így kívánta biztosítani az abszolutisztikus jellegű uralkodói rendeletek érvénytelenségét, rászorítva a minisztereket a törvényesség szigorú betartására. Másfelől az egykorú polgári alkotmányos felfogásnak megfelelően így remélte érvényre juttatni „az isten kegyelméből való uralkodás” helyett a népszuverenitás elvét, a „népképviseleten” alapuló törvényhozásnak rendelve alá a végrehajtó hatalmat. (Némi következetlenséggel a főrendi táblát egyelőre érintetlenül hagyták, de 1848. július 8-án vele magával mondatták ki „a kor igényeinek megfelelő” átszervezése szükségességét. Kossuth későbbi állítása szerint már ekkor az amerikai szenátusra emlékeztető választott testülettel való felcserélését kívánta.)

Kossuthnak oroszlánrésze volt a polgári alkotmányos rendszer biztosítékainak kidolgozásában és törvénybe iktatásában, de tudtával és hozzájárulásával születtek meg azok az engedmények is, amelyekhez az udvar az áprilisi törvények szentesítését kötötte. Ezek közé tartozott, hogy csak „a mostani”, a Habsburg-házhoz tartozó István főherceg nádor személyét ismerték el „sérthetetlen”-nek. Ennél sokkal jelentősebb volt annak kikötése, hogy „a magyar hadseregnek az ország határain kívüli” felhasználása és „a katonai hivatalokrai kinevezés”, a „felség személye körül”, tehát általában Bécsben tartózkodó miniszter ellenjegyzése mellett felségjog maradt. Bonyodalmakat ígérő megfogalmazásban szólt a törvény szövege arról, hogy a felség személye körüli miniszter „mindazon viszonyokba, mellyek a hazát az örökös tartományokkal közösen érdeklik befolyván, azokban az országot felelősség mellett képviseli”. A törvények „előbeszéde” sem tisztázta Magyarország és a Habsburg-birodalom viszonyának alapkérdéseit, amikor a törvényhozás céljai közt egyidejűleg említette „az ország törvényes önállása s függetlensége, a pragmatica sanctio által vele válhatlan kapcsolatban álló tartományok iránti törvényes viszonyai” biztosításának követelményét. Így különös fontossága volt annak, hogy Kossuthnak sikerült a sajtótörvény egyik tiltó rendelkezésébe „a birodalmi kapcsolat” olyan értelmezését beiktatnia, ami az államjog gordiusi csomója feloldásának, sőt átvágásának elvi lehetőségét foglalta magában. A szentesített törvény szövege ugyanis büntetendőnek nyilvánítva az izgatást „a sanctio pragmaticánál fogva megállapított, s az uralkodóház közösségében létező birodalmi kapcsolatnak tettleges felbontására”, sajátosan továbbfejlesztett értelmezését adta az 1723. évi törvényeknek. Hiszen Magyarország és az örökös tartományok kapcsolatát nem személyes, hanem csupán dinasztikus uniónak nyilvánította. Ezzel annak államjogi megalapozását kísérelte meg, hogy Magyarországon a Habsburg-dinasztia olyan tagja is trónra juthasson, aki személyében nem azonos az osztrák császárság urával.

Kossuth 1848 tavaszán és nyarán mindenekelőtt a forradalmi vívmányok védelméért küzdött. De egyidejűleg azért is, hogy a kompromisszumos áprilisi törvények államjogi rendelkezéseinek hézagai és ellentmondásai ne az alkotmányellenes uralkodói abszolutizmus és az őt támogató erők térnyerését biztosítsák, hanem éppen ellenkezőleg, Magyarország állami önrendelkezésének kiteljesítését. A pénzügyminiszter nehéz posztján, a Batthyány-kormány egyik irányadó tagjaként a továbblépés elengedhetetlen feltételének az addigi eredmények megszilárdítását tartotta. Az „elmállasztó zsibbadtság” és a „féktelen túláradás” egyidejű elkerülésének szándéka magyarázza, miért jutott ebben az időszakban olyan gyakran a visszahúzók és az előresietők kereszttüzébe. Kossuth sokban egyetértett a radikálisokkal, akik a forradalomellenes erők közelgő támadásának veszélyére figyelmeztettek. Saját posztján tett is lépéseket, hogy az ellenség ne lephesse meg készületlenül az országot. Jelačić támadásának előestéjén mégis így írt Csányi Lászlónak: „Kínos helyzet 4 hónap óta Cassandra szerepét játszani” – azaz hiába figyelmeztetni a felkészülés szükségességére. Volt ebben igazság és némi túlzás is. Hiszen korábban ő maga sem hárította el a kompromisszumos megoldás keresését. Amikor pedig a honvédelem megszervezésére buzdított, figyelmeztetése nemcsak süket, hanem értő fülekre, felhívása tényleges támogatásra is talált. A kompromisszumra azért hajlott, mert a lajtántúli fejlemények, az udvar Innsbruckba való menekülése ellenére tisztában volt a császári hadsereg erejével, a Habsburg-hatalomnak azzal a kíméletlenségével, amit Prága, Milánó sőt Bécs népe is megismert, és látta azokat a veszélyeket is, amelyek az együttélő népeket egymás ellen uszító politikában rejlettek. Ahhoz, hogy az önvédelem eszközeihez nyúljon, a nemzet többsége, sőt saját maga számára is kellett a végső bizonyosság: a békés megoldás lehetőségeit kimerítették, s már csak a fegyveres ellenállás segíthet.

A pénzügyminiszter Kossuth a szó szoros értelmében üres állampénztárra talált. Sinkovics István kimutatta, hogy az 1847. november elsején kezdődött pénzügyi év 1848 áprilisáig terjedő időszakában a Magyarországon befolyt állami jövedelmek 92%-át már kiszivattyúzták az országból, amikor Kossuth kézbe vette a pénzügyek intézését. Ugyanakkor Bécs újabb és újabb igényekkel lépett fel. Elégedetlenkedett azzal az összeggel, amit az egyeztető tárgyalások sikeres befejezéséig a magyar országgyűlés az udvartartás, a diplomáciai szolgálat és a központi katonai intézmények céljára megszavazott. Az 1848. április 5-én tartott bécsi minisztertanács úgy határozott, hogy Magyarországot rá kell szorítani kétszázmillió forint összegű birodalmi államadósság átvállalására. Menten követelte a roppant összeg évi kamataként tízmillió forint, azaz a korábbi „hadiadóval”, Magyarország évenként Bécsnek fizetett egyenesadójával vetekedő összeg folyósítását is. Kossuth a hazai közvéleménytől támogatva elutasító álláspontra helyezkedett. Arra hivatkozott, hogy az államadósságot a Habsburg-hatalom a magyar országgyűlés beleegyezése nélkül csinálta, és abból Magyarország javára mit sem fordított. Kossuth érvelése jogilag kifogásolhatatlan volt. Politikailag pedig nagyon is indokoltan fordult szembe a bécsi kormányzat határt nem ismerő követeléseivel, hiszen az többek között hatalmába kívánta keríteni Magyarország és Erdély nemesfémkészleteit, és még a zsidóktól korábban szedett különadó eltörlése miatt is kártalanítást követelt az udvar számára. Kossuth határozott fellépése a zsaroló és szipolyozó kísérletek ellenében a polgári átalakulás anyagi alapjainak és Magyarország gazdasági önrendelkezésének érdekében történt. De nélkülözött egy fontos kiegészítő elemet. Elmulasztotta a bécsi polgárság és általában a lajtántúli közvélemény kellő megnyugtatását, hogy Magyarország nem gazdasági előnyökért, hanem gazdasági hátrányok felszámolásáért küzd. Hiányzott annak jelzése is, hogy a magyar kormányzat megértené, ha hozzá hasonlóan a lajtántúli új alkotmányos testületek sem vállalnák az abszolutisztikus kormányzás idején keletkezett birodalmi államadósság viselését, hanem visszahárítanák azt magára a Habsburg-hatalomra. Azaz, ha kell, államcsőd felidézésének fenyegetésével kényszerítenék ki a nemcsak szinte mérhetetlenül nagy, de gyakorlatilag felméretlen Habsburg-vagyon elkülönítését az államvagyontól, sőt részleges kisajátítását. Ilyen radikális javaslatig azonban Kossuth nem jutott, s a Batthyány-kormány tagjaként nem is juthatott el. Önmagában azonban az osztrák államadósság részleges elvállalásának és a soron következő bécsi pénzügyi támadásoknak határozott elhárítása a meglehetősen egyoldalúan informált osztrák–német polgárság számottevő részének a magyar törekvések iránti fokozódó bizalmatlanságához, sőt ellenszenvéhez vezetett.

A magántőkével dolgozó, de 1816-ban a birodalom egészére császári felhatalmazással bankjegykibocsátási monopóliumot szerzett Osztrák Nemzeti Bank, miután Kossuthék útját állták annak, hogy romló értékű bankjegyekért felszippantsák a magyarországi nemesfémkészleteket, mit sem tett a növekvő váltópénzhiány fedezésére. Sőt olyan mértékben korlátozta a magyar gazdasági élet bankjegyellátását, ami súlyos zavarokat okozott. Értesülve róla, hogy Kossuth országos gyűjtéssel fedezetet igyekszik teremteni egy- és kétforintos magyar bankjegyek kibocsátására, az Osztrák Nemzeti Bank csábító javaslattal élt. Tizenkét és fél millió forint kamatmentes kölcsönt ajánlott fel, azzal a feltétellel, hogy Magyarország ismerje el 1866-tal bezárólag jogérvényesnek – a magyar országgyűlés által soha jóvá nem hagyott – bankjegykibocsátási monopóliumát. Erre nemcsak Kossuth, hanem a nála sokkal engedékenyebb politikusok sem voltak hajlandók. Kossuth nemzeti gyűjtéssel megteremtette a magyar bankjegykibocsátás alapját, és szerződést kötött a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal az osztrák császárság területéről menten kitiltott magyar bankjegyek forgalomba hozatalára. Ezzel nemcsak a pillanatnyi nehézségeken segített, hanem a gazdasági önrendelkezés fontos eszközét állította az önvédelemre kényszerülő ország szolgálatába.

1848. július 5-én, amikor az első népképviseleti országgyűlés megnyílt Pesten, a viharfelhők már gyülekezőben voltak Magyarország felett. Erdélyben az unió kimondása és a jobbágyfelszabadítás végrehajtásának késleltetése teremtett a konzervatívok és a császári tisztek által mesterségesen fokozott feszültséget. A szlovák politikai vezetők egy része a parasztságnak a jobbágyfelszabadítás tágítására irányuló követeléseit társította nemzetiekkel. Mire a „pánszláv” törekvésektől rettegő Batthyány-kormány (noha a társadalmi követelések jó részének a későbbiek során helyt adott) sajnálatos módon – az „izgatók”, köztük a reformellenzékhez és személy szerint Kossuthhoz korábban közeledő Štúr ellen is elfogató parancsot bocsátott ki. De az igazi veszedelem máshonnét fenyegetett. Az altábornaggyá előléptetett Jelačić a jogos horvát nemzeti törekvéseket meglovagolva diktátori hatalommal nyomta el a Magyarországgal megbékélést kereső honfitársait. A márciusi forradalmi vívmányokra ráígérő demagógiával, de leginkább féktelen magyarellenes agitációval vitte a forradalomellenes táborba a horvátokat. A Habsburg-hatalom, amely el akarta odázni a magyarországi konfliktust, amíg olasz tartományaiban nem állítja helyre uralmát, a Batthyány-kormány kívánságára formálisan felfüggesztette Jelačićot báni méltóságából, de titkon pártfogásáról biztosította. Ez pedig azt eredményezte, hogy a horvát nemzeti lobogót lengető császári altábornagy gátlástalanabbul készítette elő támadását, mint valaha. A szerbek tízezrei pedig már fegyverhez is nyúltak. Hiába hirdette meg május végére a magyar kormány, a Kossuth javaslatára áprilisban törvénybe iktatott kötelezettség vállalásának megfelelően, az egyházi és kulturális ügyeik rendezését célzó kongresszust, hiába ígérte meg a határőrök minden szolgálati kötelezettségének felszámolását és szabad birtoklási jogát, sőt a további kedvezmények juttatását. A május közepén Karlócán tartott szerb kongresszus a román-, magyar- és németlakta területeket is magában foglaló szerb Vajdaság kihasítását befejezett ténynek nyilatkoztatta ki, s vajdává választotta Supljkac határőrezredest. Stratimiroviæ hívó szavára pedig ezrével szálltak táborba a szerb nemzeti törekvések hívei, de mindenekelőtt a császári tisztjeik által elámított és felbiztatott, a magyar forradalmi kormány szabadságot kínáló törekvéseiről mit sem tudó határőrök. Egymást követték a kisebb-nagyobb incidensek, július elsején pedig szerb csapatok felgyújtották a túlnyomórészt románok lakta Oláhszentmihály községet, mert megtagadta a csatlakozást felkelő seregükhöz.

Az 1848–1849-es forradalmi átalakulás legtragikusabb konfliktusa volt kibontakozóban. Tragikus, mert az egymásnak feszülő nemzeti erők haladó célokra szánt energiáikból sokat felőrölve végül is a visszahúzó hatalom túlsúlyra jutásához járultak hozzá. Magyar szempontból különösen tragikus volt, hiszen a gazdasági-társadalmi fejlődés objektív tényezői mellett mindenekelőtt a haladó magyar politikai erők küzdelme nyitott utat az együttélő többi nép szabadságtörekvései számára is. S a régi, a feudális függési rendszerre, a latin nyelv uralmára, a társadalmi és nemzeti alávetettségre alapozott, az önkényuralmi eszközökkel fenntartott egyensúlyviszonyok felszámolásának érdemét nem tette semmivé, hogy nem találtak rá azonnal az új egyensúlyviszonyokhoz vezető útra. Mulasztásaikat mégsem menti, de sokban magyarázza, hogy legjobbjaik s mindenekelőtt Kossuth azért is kívánta siettetni az átalakulást, hogy minél kevesebb lehetőséget nyújtson a visszahúzó erők megosztó törekvéseinek, s nemcsak azért, hogy az átalakulásban a magyar nemzeti hegemóniát biztosítsa. Az 1848-ban kibontakozó tragikus konfliktus alapokaiért éppen a vezetésükkel megdöntött, az együttélő népeket oly hosszú időn át nyomorgató rendszert terhelte a legnagyobb felelősség, de sokban azokat is, akik Kossuthék sürgetéseiben csak türelmetlenséget s nem veszélyt felismerő, annak elébe vágni akaró józan intelmet láttak.

Keserű elégtétellel hivatkozott erre 1848. július 11-én „a veszélyben lévő haza” megmentéséért szót emelő Kossuth oly sokat emlegetett, de oly kevéssé ismert beszédében. „Én egyike voltam azon számosoknak – mondta –, kik éveken keresztül figyelmeztették a hatalmat, és figyelmeztették a nemzetet: legyen igazságos a nép iránt, mert majd késő lesz. Most ez egyszer talán még a hazafiúságnak közös érzete és a közös lelkesedés elháríthatja fejünkről a késő szót s annak egész súlyát. Annyi bizonyos, hogy elkésett a nemzet és a hatalom az igazságosságban, s mivel ezen percz elkésett, azon percz, mellyben először volt igazságos a nép iránt, bomlásnak indította a népviszonyokat. Ezen viszonyok közt vettük át a kormányt, megtámadtatva árulás, pártütés, reactionalis mozgalmak és mind azon szenvedélyek által, mellyeket átkos örökségül hagyott ránk Metternich politikája.” Kitért a horvát és a szerb fejleményekre, utalva arra, hogyan járult hozzá a bécsi kormány politikája a konfliktus elmélyüléséhez, majd hozzátette: „a bécsi falakban létező hatalomnak fáj Magyarország felett nem rendelkezhetni többé… kétségtelenül megvannak azon mozgalmak, hogy ha egyebet nem, hát legalább a pénz- és hadügyi tárczát ismét a bécsi ministerium számára visszaszerezni sikerüljön; mert hiszen a többi majd elkövetkezik. A kinek keze egy nemzet zsebében, és kinek kezében egy nemzet fegyvere: az ezzel a nemzettel rendelkezik.”

Illúzióktól mentesen, komornak festette az európai látóhatárt is. Utalt a cári hatalomnak a havasalföldi román forradalmi mozgalmakkal kapcsolatos hadmozdulataira: „Amint minden nemzettől a világon megkövetelem a magyar irányában azt, hogy beldolgaiba ne avatkozzék, úgy a magyar is kétségtelenül azon tartományok beldolgaiba avatkozni nem akar. Erről tehát nem is szándokom szólani, csak annyit mondok, hogy [a] Pruth szélén egy hatalmas orosz sereg áll, melly fordulhat jobbra, fordulhat balra, lehet irányunkban barátságos, lehet ellenséges, de mivel lehet ez, lehet amaz, a nemzetnek készülni kell.” Ezt a kijelentést annak egyidejű közlésével tette, hogy a magyar kormány a bécsi orosz követséghez kérdést intézett a cári seregek szándékolt hadmozdulatait illetően, és viszonylag megnyugtató választ kapott. Majd óvott attól, hogy „az országnak biztosítékát külszövetségekben” keressék, de hozzátette: „nem kicsinylem a külszövetségek fontosságát, sőt azt vélem, hogy kötelességeit mulasztaná a ministerium, ha e tekintetben is mindent nem tenne, a mit a nemzet biztosítása megkíván. Hivatalba lépésünk első perczében mindjárt a ministerium az angol hatalommal érintkezésbe bocsátkozott, felvilágosítván őt arról, minek ellenkezőjét szerették sokan terjeszteni, mintha ti. Magyarország valamelly pártütés vagy revolutio útján csikarta volna ki a fejedelemtől jogait és szabadságait… s felvilágosítottuk azon érdekekre nézve, mellyek köztünk és közte,… lefelé… a Dunán közösek. [A hajózás szabadságára utalt az osztrák császári és az orosz cári monopolizáló törekvések ellenében.] És az angol hatalom részéről erre olly választ nyerénk, a minőt azon nemzetnek liberalis gondolkozásától s egyszersmind a maga érdekeit józanon felfogni tudó politicájától reménylheténk. Azonban arról meg lehetünk győződve, hogy az angol ott és annyira, s addig fog bennünket pártolni, mennyiben egyszersmind saját érdeke fogja megkívánni.” Majd Franciaországra tért át, s a polgári alkotmányosság híveként elítélte a júniusi felkelést, de nagyon figyelemreméltó módon elsősorban mint egy önkényuralmi fordulat lehetséges ürügyét: „én a franczia nemzet iránt, mint a szabadság személyesítője iránt az ó világban, legnagyobb rokonszenvvel viseltetem, de éltemet az ő oltalmazásától vagy szövetségétől föltételezve látni nem akarom. Francziaország e perczben egy második 18-diki Brumaire-t ér, Francziaország a dictatúrának küszöbén áll, meglehet, hogy ebből a világ egy más Washingtont, de az is meglehet, hogy egy más Napoleont látand –, de annyi minden esetre igaz, hogy tanulság nekünk Francziaország arra, mikép nem minden láz szabadság érdekében történik, és hogy egy nemzet, midőn a szabadság kivívására törekedik, legkönnyebben jut a szolgaság jármába az által, ha túl hág a korlátokon.” Ezt a hazai radikálisoknak szánt oldalvágást követően ismét a nemzetközi realitások számbavételére intett: „Egyébiránt akármint alakuljanak is a francziaországi viszonyok, annyi bizonyos, hogy Francziaország messze van.” Majd óvott „a franczia sympathiák” túlbecsülésétől; „Lengyelország is csak sympathiára támaszkodott, a sympathia megvolt, de Lengyelország nincs többé.”

Újabb történetírásunk, Hajnal Istvántól Erdődy Gáborig sokoldalúan tárta fel, hogy a Batthyány-kormány és Kossuth külpolitikai koncepciójában milyen fontos szerep jutott annak a reménységnek, hogy polgári parlamentáris alkotmányos alapon létrejön az egységes német állam. Azt remélték, ha Habsburg-vezetéssel valósul meg, úgy annak révén, ha nem, úgy is, a tőle mindenképpen független Magyarország szövetségeseként támaszt jelenthet a cári hatalom és az általa mozgatottnak vélt „pánszláv” törekvések ellenében. Kossuth július 11-i beszédében is hivatkozott a kapcsolatfelvételre a frankfurti gyűléssel, s arra, felhatalmazták a kiküldött Szalay Lászlót, „hogy azon perczben, mellyben Németországon lesz kivel értekezni, azonnal hivatalos érintkezésbe bocsátkozzék, szorosabb összefűzése iránt azon barátságnak, mellyet köztünk és Némethon közt fenállani óhajtunk, de úgy, hogy jogaink, önállásunk, nemzeti szabadságunkból senkinek barátságáért és senkinek fenyegetése miatt egy hajszálnyit is engedjünk”. (Alig négy nappal később Kossuth tollából származó cikk jelent meg lapjában, amely a német veszély lehetőségére még határozottabban figyelmeztetett: „ha az osztrák nép vezérszellemeinek sikerülne a német szövetséget a hódítás nagyravágyásával megmérgezni, ha sikerülne a rég bitorolt s most újra követelt osztrák uralmat a német szövetség fájába oltani, ha megfeledkeznének, hogy a magyar korona jogai nem Ausztria, és annál fogva nem a Német Birodalom jogai egyszersmind, könnyen megeshetnék, hogy a most barátságos Némethon roppant népességének egész súlyával reánk nehezednék, a legyezve a tót [itt nemcsak a szlovákokra, hanem általában a szláv népekre utalt], zsibbasztva a magyar elemet, utóbb mindkettőt megigázva hódítási terveinek hálózatát egész az Aldunáig kiterjesztené”. Majd arról szólt, hogy ha ezt Németország valaha, akár a cári hatalommal osztozkodva megkísérelné, „a legvéresebb európai s tán két világrészi háború” kockázatát idézné fel. Reményét fejezte ki, hogy „Némethon” nem engedi magát „az osztrák reactio vagy nagyravágyás harczaiba sodortatni”.)

Július 11-i beszédében Kossuth mindenesetre azt a következtetést vonta le a nemzetközi helyzet áttekintéséből, hogy „a veszély nagy, vagy is inkább nagy lehet, ha elhárítására nem készülünk, mert minden szövetségi érintkezések mellett is élni nem fog azon nemzet, mint azon ember sem, kit nem saját életereje tart fel, hanem csak másoknak gyámolítása”. Felszólította az országgyűlést, mondja ki, hogy „a nemzet el van határozva koronájának, szabadságának, önállásának védelmére a legnagyobb áldozatokat is meghozni, és hogy e tekintetben olly alkut, a melly a nemzetnek önállását s szabadságát legkevésbé sérthetné, egyáltalában el nem fogad, hanem minden méltányos kívánatokat akárki irányában is örökké teljesíteni kész, miszerint békét eszközölhessen, ha lehet, vagy visszaverhesse a harczot, ha kell!!” Felhatalmazást kért, hogy a kormány a „szükséghez képest” 200 ezer embert fegyverbe szólíthasson, s közülük 40 ezret „mindjárt kiállíthasson”, és kölcsön vagy papírpénz kibocsátása útján 42 millió forintnyi összeg mértékéig felszerelésükről és ellátásukról gondoskodjék. Felkérte a képviselőházat, hogy az ügyet ne kezelje pártpolitikai kérdésként, „ma mi vagyunk a nemzet ministerei, holnap mások lehetnek, ez mindegy; a nemzet ezzel a ministeriummal, vagy másikkal, kell hogy megmentse a hazát; de hogy akár ez a ministerium, akár a másik megmenthesse, a nemzetnek erőt kell teremtenie”. S amikor az ellenzékben levő radikálisok vezetője, Nyári Pál kezdeményezését követve a képviselőház egyhangúsághoz korántsem szokott tagjai helyükről felemelkedve igent mondtak, a betegen szónokló Kossuth erejéből még telt a meghatottan ünnepélyes zárófordulatra: „önök felállottak, s én leborulok a nemzet nagysága előtt, s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint a mennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni”.

A ma már ködösnek tetsző, egykorúan jól értett biblikus zárófordulat jelezte nagy próbatétel hamarosan elkövetkezett. A kiváltságaikkal visszaélő hajdani nemzedékek oly sok vétke, a szabadság késleltetőinek annyi mulasztása találkozott össze a vesztett pozíciók visszaszerzéséért mindenre kész reakcióval és az elmaradottságból táplálkozó fanatizmussal, hogy kihasználva a magyar forradalmi kormányzat minden tényleges nehézségét és minden politikai gyengéjét végezzen vele. A helyzet végső kiéleződésének előjátéka, de egyben a Batthyány-kormány belső ellentmondásainak feltárója is volt az 1848. július 20–22-én lezajlott képviselőházi vita a Habsburg-hatalom itáliai pozícióinak védelme kérdésében. Az ellenzék hibáztatta a Batthyány-kormányt, mert nem gondoskodott az itáliai magyar ezredek hazahozataláról, sőt készséget mutatott arra, hogy a horvátok lecsillapítása fejében újabb seregtesteket bocsásson az uralkodó rendelkezésére. Eötvös József válasza szerint erre annál is inkább kötelezve volt, mert az olasz tartományok szabadságküzdelmébe támadó félként bekapcsolódott a szárd király is. Kossuth az előzményeket illetően kijelentette: „Körülbelül 10–12 ezer magyar hős vérzik Olaszországban, azokat mi vissza nem hozhattuk, mert a törvény, melly nekünk hatalmat adott kezünkbe, ezen sereget kün találta, s ezen seregnek visszahozásához a fejedelemnek személyes hozzájárulása lett volna szükséges. Könnyű azt mondani uraim! hát kötötte volna hozzá a ministerium állását: hogy, vagy jöjjön haza Olaszországból a magyar katonaság, vagy lelép. Hisz még csak ez kellett volna. A sereg is kün maradt s azon ministerium sem lett volna, melly Magyarország hajóját azon nehéz körülmények közt megtartá legalább addig, hogy önöktől függjön a hazát megmenteni.” Majd így folytatta, némileg már jelezve az áprilisi, az uralkodónak a magyar csapatok külföldi felhasználásának jogát biztosító kompromisszum újabbal való felcserélésének szükségességét: „Én nem tagadom, a magánsympathia ollyan, hogy rajtam is – nem teszek belőle titkot – gyakran megtörtént, ha hallottam, hogy győztek az olaszok valamelly csatában, lelkem örült, s sympathiámban el tudtam arról felejtkezni, hogy saját magyar vitézeinknek vérével van megvásárolva az ő győzelmük. De ha mint magánember el tudtam erről felejtkezni az olasz nemzet iránti sympathiából, a kormánynak nem szabad arról el felejtkeznie; s még sem mondom azt, hogy tehát küldjünk oda sereget, hanem ezen morális hatást óhajtotta a ministerium – s ezen vonalig egyetértek – gyakorolni, hogy köttessék ott minél előbb ollyan béke, melly az olasz nemzet kívánatának s egyszersmind a trón méltóságának is megfeleljen.” Kossuth jelezte, hogy álláspontja korántsem azonos azokéval, akik a kormányon belül az udvar kívánságának teljesítésére feltétel nélkül hajlottak. De a vita során az ellenzéket is figyelmeztette, ne kezelje elvontan a kérdést, hiszen a politika „az exigentiák tudománya”, azaz a feltételek szabta követelményeké. S noha nem voltak illúziói Bécs tulajdonképpeni szándékait illetően, az olaszok elleni hadisegély nyílt megtagadása helyett olyan kompromisszumos formulát ajánlott és fogadtatott el az országgyűléssel, amely a rend magyarországi helyreállítása esetére helyezett kilátásba hadisegélyt, de azt is csupán „olly békés egyesség megkötésének eszközlésére, melly egy részt a trón méltóságának, más részt az olasz nemzet alkotmányos szabadságának s méltányos kívánatainak egyaránt megfeleljen”.

Miért tartotta még mindig szükségesnek Kossuth az elvi következetesség rovására is a formálisan kompromisszumot kínáló politikát, amikor levelezésében, sőt lapjában s nem egy beszédében is küszöbönállónak jelezte a Bécsből sugalmazott horvát támadást. Azért, mert úgy ítélte meg, hogy az átalakulás nemesi vezető ereje számára szükséges annak bizonysága, hogy a magyar kormányzat kimeríti a békés megoldás lehetőségeit, s nem rajta múlik, ha végül is kenyértörésre kerül sor. Ezért – nagy késéssel ugyan, de – a lehetetlent is megkísérelve bocsátkozott a kormány, Kossuth egyetértésével közvetett és közvetlen tárgyalásokba Jelačićcsal, illetve tett olyan ajánlatokat, amelyek, ha időben eljutnak a horvát közvéleményhez, megnehezítették volna az altábornagynak a forradalomellenes kezdeményezést. Mint azt Batthyány Lajos 1849-ben hadbírósági tárgyalásán is elmondta, amikor Jelačić húzódozása után, nyár elején végre sikerült „a bánnal s a horvátok bizalmi férfiaival” közvetlenül tárgyalnia, „ezek nem az igazi, magyar–horvát ellentétek kiegyenlítését, nem az igazi horvát kívánságok teljesítését, hanem némely magyar minisztérium elejtését és különösen, mint sine qua nont [elengedhetetlen feltételt] azt követelték, hogy a magyar hadügyminisztérium az osztrákba olvadjon”. Erre utalt már július 11-i beszédében Kossuth, amikor a horvát nemzeti sérelmekkel takaródzó bécsi megosztó törekvésekre célozva előadta, „Jellasics azt nyilatkoztatta, hogy neki nem kell szabadság, hogy neki csak az kell, miként Magyarország had- és pénzügyi tárczája a bécsi ministeriumra bízassék”.

A helyzet abszurd voltát jól jellemezve írta egyik cikkében: „Hogy a szabadság vágya fanatisálhat, ez megfogható, de hogy a szolgaság vágya fanatisáljon, erre még nem mutat példát a história.” (Kossuth Hírlapja, 1848. július 4.) Majd arra figyelmeztetett: „A népek s általában az emberek egymás iránti gyűlölete a zsarnokok ereje. Az emberek, népfajok, nemzetek egymásközti szeretete az országok jóllétének kútfeje, a zsarnokok visszarettentője.” Nem kevés leegyszerűsítéssel tartva szemlét a birodalombeli nemzeti és nemzetiségi ellentétek felett, feltette a szónoki kérdést: „Mit akarhatnak azok, kik e gyűlöletterjesztés élén állanak, egyebet, mint mit mindig akartak: Gyűlöljétek egymást népek, marakodjatok, mi majd uralkodunk. Magyarok, németek, szlávok megértitek-e ez intő szózatot?” S így konkretizált: „Micsoda öröme lehet a szegény horvátnak és rácznak abban, hogy a pénzügy Bécsben kezeltessék?” (Kossuth Hírlapja, 1848. július 7.)

A horvát mozgalomnak a bécsi járszalagról való végső leválasztási kísérletét vezette be Kossuth július végén aláírással megjelentetett egyik vezércikkének néhány futó, de annál jelentőségteljesebb utalása. „Alkuszunk – írta –, ha épen kell, tisztán horvát alapon, még tán Jellasichcsal is, de a Magyarország önállását megnyírni akaró reactióval soha – és ezerszer soha.” Majd az osztrák császárságnak a német birodalomhoz való csatlakozása s általa a monarchia teljes átalakulása esélyeit latolgatva kijelentette, „akkor talán a horvátok iránt is eszünkbe juthat nem az egység, hanem a szövetség alapjára lépni”. (Kossuth Hírlapja, 1848. július 30.) A gondolat nem is volt olyan új, hiszen Kossuth már 1842-ben elfogadtatta azt Pest megyével, de amint hamarosan Csányi Lászlót, a veszélyeztetett Dél-Dunántúl kormánybiztosát emlékeztette, a politikai vezető réteg akkor még elsöpörte javaslatát. Most Bécsben keltett izgalmat Kossuth cikke és Batthyány újabb, Jelačićcsal folytatott tanácskozása után annak a lehetősége, hogy Pest és Zágráb valamiképpen mégis megbékél. Mint Károlyi Árpád feltárta, az 1848. augusztus 26-i minisztertanácson Latour gróf hadügyminiszter azzal is érvelt a Jelačićnak azonnal nyújtandó támogatás mellett, nehogy a türelmetlenkedő bán „vagy máris támadjon, vagy a magyarok karjaiba vesse magát. Noha már korábban saját érdekünkben állónak ismertetett el, hogy Jellachich báró még egy ideig türtőztesse magát.”

Jelačić „nem vetette magát a magyarok karjaiba”. Hiába terjesztette szeptember 2-án a képviselőház elé Kossuth a horvát önkormányzat kiterjesztése tárgyában a magyar minisztertanács augusztus 25-i ülésén Deák által formulázott törvényjavaslatot. Hiába jutott el hozzá titkos csatornákon át az értesítés, hogy augusztus 27-én a magyar minisztertanács – tulajdonképpen Kossuth 1842-ben tett ajánlatát elevenítve fel – olyan határozatot hozott, hogy „ha ez alapon a kiegyenlítés meg nem történhetnék, azon esetben az elválásra s ennek folytán a puszta szövetségi viszony elfogadására is rá áll, fentartván Fiume, a magyar tengerpart birtokát, s az azzali szabad közlekedés és ez útoni kereskedés biztosítását”. A bécsi kormányzat is hamarosan engedett a gyeplőn, amivel a támadásra felkészített Jelačićot addig kantározta. S augusztus 31-én, ugyanazon a napon, amikor Jelačić csapatai megszállták Fiumét, a békét kereső Batthyány és Deák fogadásától elzárkózó uralkodó nevében leirat vádolta a magyar kormányt a Pragmatica Sanctio megsértésével, követelte a honvédelmi és a pénzügyminisztériumnak a központi birodalmi hatóságok alárendelt hivatalaivá züllesztését, az osztrák államadósságok részleges elvállalását és az ország déli részén foganatosított védelmi intézkedések felszámolását. A bécsi kormányzat Itáliában kivívott győzelmei és a császárvárosi plebejus tömegek újabb mozgalmainak elfojtása után végezni akart immár a magyar szabadságtörekvésekkel is.

1848. szeptember 4-én Kossuth a képviselőház elé tárta a helyzet válságosra fordulását. Javasolta, hogy küldjék Beöthy Ödönt rendkívüli felhatalmazással bíró kormánybiztosként a délvidékre, bocsássanak ki egy, a nemzetközi közvéleményhez szóló kiáltványt, válasszanak egy, a horvátokkal a megbékélést újra megkísérlő bizottságot, és menesszenek országgyűlési küldöttséget Bécsbe, az uralkodó meggyőzésére, „hogy a haza veszélyben van és veszélyben a trón”, kérdést intézve hozzá, „akarja-e ő felsége megtenni azt, mi a nemzetnek megtartására szükséges?”

A képviselőház ünnepélyes, száztagú küldöttségét a bécsi utca lelkes fogadtatása és az a megdöbbentő hír várta, hogy az uralkodó miniszteri ellenjegyzés nélkül visszahelyezte báni méltóságába Jelačić altábornagyot, majd egy formális audiencia a békés megoldás leghalványabb reményének felcsillantása nélkül. Az üres kézzel visszatérő küldöttség széthullóban találta a kormányzatot. Esterházy herceg, a felség személye körüli miniszter már szeptember elején lemondott, Széchenyi, aki nem látott kiutat, s nem tudott úrrá lenni belső egyensúlyzavarain, a döblingi elmegyógyintézetbe menekült, majd lemondott a kormány valamennyi Pesten tartózkodó tagja, Batthyányt és Kossuthot is beleértve. István főherceg nádor elérkezettnek látta az időt, hogy miniszteri ellenjegyzés nélkül maga vegye kezébe a hatalmat. Kossuth felismerve egy önkényuralmi fordulat előkészítésének kísérletét, elhárítva Batthyány ajánlatát, hogy miniszterelnök-jelöltként vigye tovább az ügyeket, visszavonta lemondását egy új kormány törvényes kinevezéséig. Miután lépését megerősítette nemcsak a pesti nép ünneplése, hanem a képviselőház túlnyomó többségének helyeslése is, még aznap, szeptember 11-én megszavaztatta az ötforintos bankjegyek kibocsátását és a már meg is kezdett újoncozást. S míg Pesten a képviselőház drámai fordulatokban gazdag ülése folyt, amelynek nyomán István főherceg nádor mégis jónak látta, hogy újabb kormányalakítási megbízatást adjon Batthyánynak, Jelačić altábornagy vezetésével mintegy 35 000 főnyi sereg lépte át a Drávát, azzal a nem titkolt céllal, hogy megdöntse a magyar kormányt, és szétverje a népképviseleti országgyűlést.

De elszámította magát. S hogy így történt, abban személy szerint a főszerep annak a Kossuthnak jutott, aki biztosítani tudta ellentmondásoktól korántsem mentes miniszteri működése idején is, hogy haladó politikája ne csupán egy, a nemzet többségétől elszakadó előőrs zászlajává, hanem az átalakulás vívmányainak elkötelezettjévé tett derékhad mozgatójává is váljék.




Hátra Kezdőlap Előre