(Kossuth az Irataim az emigráczióból könyvsorozat első kötetének előszavában idézte fel, hogyan ítélte meg egykorúan és visszatekintően az emigráció hivatását.)
„Soha sem ringattuk magunkat azon ábrándos képzeletben, hogy mi szerezhetjük vissza nemzetünk számára a független nemzetek kerek asztalánál azon helyet, melyhez ezredéves történelménél s az európai közjog egészitő részét képező diplomácziai kötéseknél fogva is kétségbevonhatlan joga van. Ezt csak a nemzet maga teheti.
A mi hivatásunk volt oda hatni, hogy ha tenni akarandja, a külviszonyokban oly támaszt találhasson, miszerint – a mennyire emberi számitás biztos lehet – a siker csak saját határozottságától függjön.
E szempontból indulva, én három irányban tartottam kötelességemnek a becsületes igyekezetet.
Az egyik irányt annak tudata szabta elémbe, hogy a kutfő, melyre 49-ben a magyar nemzet óriási erőfeszitésének meghiusulása visszavezethető, az önbizalomban megfogyatkozás volt.
A másik Európa viszonyainak ismeretéből meritettem, mely vagy egy általános európai rázkódtatás, vagy egyes függő európai kérdések felmerülésénél oly kombinácziók lehetőségére mutatott, melyek az érdektalálkozás alapján nemzetünknek a felszabaditás munkáját megkönnyithetik.
A harmadik irányt azon szükség érzete jelölte ki, hogy sikerre még kedvező esélyek felmerülésével is csak ugy lehet kilátás, ha egyrészt czélban és szándokban szolidaritás áll fen a nemzet s az emigráczió között, másrészt pedig a kedvező esélyek a nemzetet készületlenül nem lepik meg.”
„Nekem s kik igyekezetem társai voltak, a meghiusult remények éjjelére csak azon egy emlékezet vet egy kicsi haloványka sugárt, hogy nemzetünket önczélnak óvtuk meg a hatalmak kecsegtetései közben is, s hő vágyaink türelmetlenségét is meg birtuk annyira fékezni, hogy a magyar nemzetet idegen czélok puszta eszközévé felhasználni meg ne engedjük.”…
„Mibennünk menekültekben, önálló suly nem volt, sulyt csak az által nyerheténk, ha a nemzeti aspirácziók képviselői vagyunk, s a képviselőinek ismertetünk. – Nekünk tehát, nemzetünk érdekében kötelességünk volt a szolidáritást nemzetünkkel fentartani, de azon is lenni, hogy a nemzet is fentartsa velünk a szolidáritást. E kölcsönhatási gondolat képezi a vezérfonalat, mely összeköttetéseinken a hazával végigvonul. Mihez még csak annyit kell hozzáadnom, miként azt igen is mindig tanácsoltam, lelkükre kötöttem politikai hitvallásom osztályosainak a hazában, hogy intézkedjenek, miszerint az alkalom – ha előadja magát, – a hazát ébren találja, s készületlenül ne találja; de arra mindig óva figyelmeztettem, hogy Magyarország függetlenségének ügye nem olyan ügy, melyet utczai torlaszok emelésével kivivni lehetne. – Ez, ha fegyverrel kellend érte harczolni, háborut feltételez, mely nem is csak belforradalom, hanem egy nagy külháború arányaival bir; »emeutök«-höz folyamodni tehát sem nem tanácsos, sem nem szabad, mert becses a magyar hazafi vér; bün volna haszontalanul koczkáztatni. – A magyar függetlenségi ügynek e sajátságát soha sem tévesztettem szemem elől sem otthoni, sem külföldi összeköttetéseim változatos viszontagságai között.”
KLI. X–XI., XXI–XXII.