Az öröklött nemzetfelfogás megújításáért

(1833 tavaszán)

(Tervezett könyve betiltott Előbeszédének ezek a részletei Kossuth jogkiterjesztő szándékáról, annak indítékairól és érvkészletének gazdagságáról vallanak.)

 

„Örömest megvallom én, hogy a fennálló törvényeket könnyelműen, s miden oldali megfontolás és a legnagyobb szükség nélkül változtatni káros. De megvallom azt is, komoly ajkam mosolyogni indul, valahányszor törvényhozó teremünkben valamely indítványnak ellenére azon okot hallom felhozatni: jó, helyes, de Werbőczynek ez s ez törvénye mást rendel, következőleg el nem fogadhatom. Mellyik Isten ütötte fel Werbőczynek régi könyvére az örökkévaló igazság azon díszjelét, melly csak az örök természet örök könyvét illetheti? Engedelmesség a törvénynek! ez minden magános polgár mulaszthatatlan kötelessége. De a törvényhozóra nézve a múlt ezeredek minden törvénykönyvei csak olly tekintetbe jöhetnek, mint egy virág, mellynek kelyhéből azt, ami méz, a szorgalmas méhecske gondosan kiválogatja.”

 

„p. o. a magyar nemes tagja a Szent Koronának, melly viszont a nemzeti felség jogainak képző jele, és így a magyar nemes részese a törvényhozó hatalomnak, s földbirtoki jusal bír; a magyar nemest törvény útján kívül, személyében és vagyonában még a király sem háborgathatja; tulajdonával szabadon élhet, s. a. t. – Mindezen jogok a társaságos élet eredeti szerkezetébe szőtt nemzeti felség talpkövén alapúlnak, s azért szentek, változhatlanok, elavulhatlanok. De kérdem én, mit veszít mindezen igazaiból a magyar nemes, ha törvény által azt nyilatkoztatnák: hogy a magyar parasztot személyében s vagyonában törvény útján kívül szintén senki sem háborgathatja, hogy ő is birtoki tulajdonnal bír, hogy ő is tagja a nemzetnek, s a Szent Koronának, – valjon mit veszít? Kevésbé szabad lesz személye, kevésbé biztos tulajdona? Hiszen mindezen törvényes jóvoltoknak érdeme nem abban áll, hogy vélök csak a nemes élhet, hanem abban, hogy azokkal élhet. Nékem szabad a friss levegőt beszínom, szabad a nap élesztő melegének örülnöm, s veszítettem-é ezen szabadságomból valamit azért, hogy az minden élőlénnyel, az utolsó féreggel is köz? Ilyen a polgári szabadságnak áldása is.

A szabadság olly kimeríthetlen kincs, melly azáltal, hogy véle többen osztoznak; sem fogy, sem gyengül, sőt nő, sőt erősödik. Ki az, aki javallani merje, hogy a magyar nemes mondjon le alkotványos jusairól hogy leszálljon a néphez? s én leszek első, ki őt bármi hatalmas legyen is, a nemzeti felségsértés bűnével nyilván vádolom. Nem arról van szó, hogy mi nemesek leszálljunk a néphez, hanem arról, hogy őtet magunkhoz felemeljük.

Olly kincset osztani meg tíz millió polgártársainkkal, mely a megosztás által nem fogy, csak az irígység ellenkezhetik, s ezen rút vétken alapítnók mi szabadságunkat? Már följebb állítám, hogy csak azon érdek erős, mellyben sokan osztoznak, s mellynek föltartása sokaknak szívén fekszik, ha tehát a magyar nemesi szabadságban az egész népet részesítenők, ennek királyra s nemesre egyéb béfolyása nem lenne annál, hogy most csak hatszázezer ember őrzi az alkotványt mellynek feltartása királyt s polgárt egyiránt érdekli, akkor ellenben tízmillió ember őrzené, s az egyetemült magyar nemzet tizenhatszor többet nyomna Európa politicai mérlegében, mint most. Pedig ezt kívánni, forrón, igazán óhajtani nemcsak a nemzeti becsület, melly már magában is elegendő inger, nemcsak a belső jólét alkotó elemeinek kifejlése, mellyre nem törekedni vétek, – hanem hazánk önállású függetlensége, s királyi székünk állandósága is kénszerít. Sem hely, sem idő, hogy külső politicai állásunk fejtegetésébe bőven ereszkedjek. De a nemzetek sorsa kevésbé függ a vak történettől, mint inkább némelly rendszeres combinatiók fejleményétől, s azért itt minden prophetai ihlet hijánya mellett is biztosabban lehet jövendőt jóslani. Én pedig félek, nagyon félek: a magyarnak azon dicsőséges, de szerencsétlen rendelés jutott az örök gondviseléstől, hogy valamint hajdan Stambul és Samarkand ellen védkőfalat képzett Európa népeinek, úgy most is, miután a bécsi congressus által felépített külső védfal már eldőlt, hasonló sors néz a magyarra, egy szörnyebb, egy rettentőbb bálvány hatalom ellen, melly irtózatos rémként fenyegeti Európa constitutionalis lételét. S csak elfogultság nélkül fontoljuk meg politicai állásunkat, vessünk egy önmeghittségtől távol tekintetet országunk heterogen elemeire, – nem hiszem, hogy aki thrónusunk hatalmának s nemzeti függetlenségünk szabadságának igazi barátja, aggodalmamban ne osztozzék, s hazánk lakosainak a polgári lét köteleivel szorosra kapcsolandó egyetemülését ne kívánja.”

KÖM. VI. 377–379.

 




Hátra Kezdőlap Előre