(Kossuth gyászkeretben küldte szét az előfizetőknek az Országgyűlési Tudósításoknak azt a számát, amelyben a reformellenzék alsótáblai vezetőjének, Kölcseynek a távozásáról tudósított. A Himnusz költője nem volt hajlandó ugyanis eleget tenni a bécsi kormány nyomására a reformellenzék fő követeléseinek elejtését kívánó új követutasításának.)
„Lapjaimnak gyász szinű szegzete nem mindennapi veszteség jele! Hű védjeid sorában csorbát szenvedel oh hazám! csorbát, és tetemest, mert Kölcseyt s Eötvös Mihályt képviselőid között többé nem szemlélheted! Időszakunkban, melly honunk jövendő sorsának rejtelmes csiráit méhében hordozza, mellyhez annyi remény s annyi várakozás mellé nem kevés csalódás is köttetett, mellyben olly számos küzdésre, de olly kevés tiszta önáldozatra találunk, a magyar becsületnek vigasztalására szolgál; hogy választott fiai sorában számosan vannak, kik méltók reá, hogy a kezeikre bizott nemzeti jussok kincsével sáfárkodjanak. S e számosak között nincs szebb, nincs tisztább, nincs minden haszonleséstől távolabb szemlélet, mint annak szemlélete, miként állottak rokonérzésökben karöltve a nemzeti képviselet tüskés pályáján Ötvös és Kölcsey két évekig, s miként szállottak le karöltve, midőn anélkül, hogy keblöknek nemzet s emberiség javára hiven ápolt érzelmeit megtagadnák, többé nem állhattak. Érzették ők, igen is mélyen érzették; hogy a hazát hiven s csüggedhetlen állhatatossággal szolgálni ha mindég és mindenütt kötelesség, kétszeres kötelesség az ama dicső pályán, mellyet nemzeti bizodalom (eme legfőbb ajándék ez életben) tüzött ki kevés választottaknak, s e kötelesség érzetében tartozni vélték magatokat számadással a hazának, melly leszállásukat igazolhassa.”
KÖM. N. 184–185.