A reménykedés nem pótolja cselekvést

(1846. március 24 előtt)

(Kossuth Késő című vezércikkének megjelentetését a Hetilap hasábjain a cenzúra megtiltotta. Aggályosnak találták intését a tettek szükségességére.)

 

„…Embert, ki estve az inség karai közé hajtotta fejét, egy éj szerencsés fordulata bőségre ébresztheti. Nemzetet soha. – Nemzetek sorsa fatumot [végzetet] nem ismer. Nemzet csak azzá lehet, a mire magát önmaga teszi. A ki pedig mindent csak önmagától várhat, annak a remény nem adhat semmit; nem is szabad hát reménylenie. Mert a ki reményből él, az nem cselekszik. Nemzetnek pedig cselekednie kell, cselekednie mindig, untalan, egy perczet sem kell elmulasztania; nála mindig igaz, a mi embernél csak igaz lehet, t.i. hogy az elvesztett perczet nem adja vissza semmi öröklét. – Ez a különbség ember és nemzet sorsa között.

A bus magyarnak örökös baja volt, hogy mindig reménylt; s mert mindig reménylt, mindig későn cselekedett. –… És mégis! nincs nép széles e világon, mellynek annyiak suttognának örökké füleibe: „csak lassan! csak halkan! ne rohanjatok!'… Barátaim! van-e nemzet széles e világon, mellynek kevesebb joggal lehetne szemére vetni, hogy rohanva halad! – Az Üllői-uton van egy csapszék, mellynek czégérén egy csiga, egy tekenős béka és egy rák [látható] im e jeligével: „a három gyorsfutóhoz' (persze németül). A magyar haladás szakasztott kép mása! És mégis, mennyi zaj a rohanásról, pedig minden lépés elkésett.”

Viszota, II. 989–990.




Hátra Kezdőlap Előre