A közműveltség fejlesztésének fontosságáról

(1868. március 3.)

(Kossuth megismerkedve az Országos 48-as Párt tanügyi szakértőjének, Schwarcz Gyulának helyzetfeltáró közoktatási reformot sürgető munkáival, fejtette ki a maga idevágó nézeteit. Az alábbiakban idézett részletek is tanúsítják, milyen szoros összefüggést, sőt kölcsönhatást látott a függetlenség, a demokrácia és a közműveltség fejlesztése között.)

 

„Igen becses ajándokul vettem Önnek összes közoktatásügyi munkáit, melyeket nekem megküldeni méltóztatott. Nagy érdekkel olvastam és sokat tanultam belőlük. Fogadja Ön e vallomást érdeme elismerésének jeléül s köszönetem őszinteségének tanuságául. Nemzetünk közmivelődési hátramaradása mindig mióta a sorstól ide-oda hányatva hontalanul, a haladottabb nemzetek közoktatási állapotával közelebbről megismerkedni alkalmam volt… meglátogatva különféle tanodákat; tapasztalva minő gond fordittatik az állam, a községek, testületek, felekezetek s nemes buzgalomban versenyző egyesek által a népoktatás és közmivelődés érdekeire; minő jutalmazásban részesülnek s minő tiszteletben tartatnak a népoktatók,… s látva, mint sugárzik le még a durva kézimunkával foglalkozó gyármunkások arczáról is és nyilatkozik szavaikban a nemes önérzet, melyet az értelem, a müveltség nyujt… megvallom, igen kinos sulylyal borult lelkemre hazánk hátramaradásának emlékezete. Meg kell mégis vallanom, hogy a baj egész complexiv [teljes, összetett] nagyságában csak… nagyon tanulságos munkáinak olvasása után állott tisztán szemeim elé.

… a kép, melyet Ön fáradalmasan összegyüjtött adatok alapján… felmutat, több mint borzasztó. – Egy rémületes bünlajstrom az, mely az országló hatalmat, a kormányzat közegeit s a nemzet sorsa körüli intézkedést századokon át monopolizált arisztokratáit irtózatos sulylyal terheli! Egy bünlajstrom, melyet, ha a jogaiba behelyezett demokrácia egy nagyszerü erőködéssel nem siet a fatum könyvéből kitörölni, félek, a történelem megkérlelhetlen logikája… megbünteti az apának vétkeit a maradékon tizediziglen.

Sőt – félek – nem tized-iziglen, hanem örökre, mert a mindenhol nagy fontosságu közoktatási ügy hazánkra nézve valóságos életkérdés…

Teljesen meg vagyok győződve, hogy, ha a Közép- és Al-Duna ethnographiai rendszerében nem sietünk nemzetünk számára kulturai tekintetben a »primus inter pares« [első az egyenlők között] szerepet biztositani, vagy épen tulszárnyaltatni engedjük magunkat, veszve vagyunk. – Pedig a közmüvelődés, melynek alapját a közoktatásügyi reform képezi, nem nő fel egy éj alatt, mint a gomba. És a világ mozog, nincs vesztegetni való időnk. De csak egy óránk sincsen.

Másodszor: életkérdés hazánkra nézve a közoktatásügyi reform azért, mert a modern európai társadalom, történelmi progresszuságban, [előre haladásában] melynek logikai fejleménye a históriában lépésről lépésre bámulatos egymásutánban észlelhető, a demokratia kora elkövetkezett. Nemzetek már csak egy erőteljes demokratia által igérhetnek maguknak jövendőt.

Igen, de az ész az erő kutfeje. A demokratia csak értelmi fejlődés által válhatik a nemzeti fenmaradás önálló, hatalmas tényezőjévé; különben csak eszköz marad particularis érdekek kezében saját romlására, s mert ő a haza, a hazának romlása.

Egyike voltam azoknak, kik munkások valának, hogy Verbőczy nemzete helyébe faj-, nyelv-, valláskülönbség nélkül a nép lépjen. De az 1848-diki törvényhozás csak jogot adhatott, képességet a jog üdvös gyakorlatához nem. – Ezt csak az értelemfej[lesz]tés adhatja meg.

A józan ösztönszerüség egyes válságos perczekben, midőn az önfeláldozási készség a legnagyobb bölcseség, megmentheti a hazát a haláltól, de az ügyesen komplikált háló veszélyeiből kibontakozáshoz az ösztönszerüség nem elég, ehhez fejlett értelem s képesség kell. És miként tegyen szert a nép e képességre, ha polgárrá nem növeltetik, ha sem az állásnak, mely hazáját megilleti, sem jogainak az államban, sem kötelességeinek az állam iránt, sem az álláspontnak, melyre a társadalomban hivatva van, ismeretére nem oktattatik?

Hogyan igérhessenek maguknak hazánk népei még csak anyagi jobblétet is, ha oktatás hiánya miatt még csak sejtelmével sem birnak azon gazdag kincsforrásoknak, melyek a természetben rejlő erőknek okszerü munkával felhasználásában feküsznek?

Miként remélhessük, hogy hely legyen nemzetünk számára fentartva az europai kultura tényezői között államcsaládok kerek asztalánál, ha az europai kultura tényezői között meg nem jelenünk, s mint a lusta katona, messze hátul kullogva a haladó sereg megett, nem lesz az ismeretek tág körében egyetlen szak sem, melynek csak egy lépéssel is előbbre vitelét az emberiség a magyar értelmességnek köszönhetné?

Isten adja, hogy az ige testté válása még jó időben elkövetkezhessék. De nem tagadhatom, hogy reám e tekintetben is igen aggasztólag, ne mondjam kétségbeejtőleg, hat az osztrák–magyar uj államviszony logikájának átgondolása. Hiszen épen abban tünik elő az osztrák–magyar dualistikus egységnek egyik legátkosabb következése, hogy a közösügyes quotával s osztrák államadósság-vállalással oly tömérdek teher rovatott hazánkra, hogy még a valóban élet-halál fontosságu közoktatásügy komoly állami felsegélyezhetése iránt is kétségbe kell esni az embernek. Félek – nagyon félek, – hogy a nemzetnek e mértéktelen megterhelése által a nemzeti közmüvelődés az osztrák patrimonialis [itt: hagyományos] eszmének áldozatul hozatott.

… szükségesnek tartom felvilágositani a szempontot, melyből az ide vonatkozó 1848-diki törvényt itélni kell.

Most csak annyit jegyzek meg: miszerint én ugyan nagyon ellene volnék azon gondolatnak, hogy akár a protestánsoknak iskoláik körüli autonomiája korlátoltassék, akár általában a vallásfelekezetek tanodáik birtokában háborgattassanak. Teljes szabadságot óhajtok én számukra, mert a vallást társadalmi érdeknek, még pedig igen fontos érdeknek tekintem, s a társadalmi érdekek egész tág körében az egyesületi szabadságot nemcsak sérthetlen jognak, hanem nélkülözhetlen szükségnek is tartom. Akármely közös érdekü testületnek, legyen az bár például egy vagy több iparággal foglalkozók testülete, szabadságában kell állani a testület érdekében tanintézeteket állitani s fentartani. Mennyivel inkább birniok kell e joggal a vallásfelekezeteknek!

De mig ezt ekként hiszem és vallom, arról is meg vagyok győződve, hogy az államot a közoktatási ügy körüli direct gondoskodás elengedhetlen kötelességétől sem a vallásfelekezetek müködése, sem általában semmi társadalmi müködés fel nem mentheti nemcsak, de sőt kétségbevonhatlan axiomának tekintem, hogy a nemzeti közmüvelődés nemzeti közügyét, a mindenesetre particularis érdekü vallásfelekezeteknek monopoliumul átadni nem szabad, sem tőlük e nagy állami érdek kielégitését várni nem lehet.

… Ez igy levén, én csak ugy mernék a közoktatás ügye körül sikeres reformot remélni, ha azok, kik az 1790/1:X. s az 1848-diki törvények alapján Magyarországnak minden állami ügyekben, minden idegen avatkozástól ment rendelkezési jogát politikai hitágazatuknak vallják, egy oly zászló körül csoportosulnának, melyre e három jelszó volna fölirva: »függetlenség, demokratia, közmüvelődés«.

E három nagy eszme, melyhez hazánk állami léte, biztonsága, virágzása kötve van, egymást kölcsönösen feltételezi. Mindenik czél, mindenik eszköze a másiknak. A haza független csak a demokratia által lehet, a demokratia hatalmassá csak a közmüvelődés által válhatik, a közmüvelődés kellő mérvbeni felemelése csak a független hazában remélhető.”

KLI. VIII. 154–163.




Hátra Kezdőlap Előre