IV.
Kölcsey Antónia fordítása:
 Shakespeare: Rómeó és Júlia

Rómeó és Júlia búcsúja.

 

Júlia

Hát már menni készülsz? hiszen nem virrad még, a csalogány nem pedig pacsirta volt az, mi fülednek elijedt űrjét hasítá; minden éjjel ama gránátalmafán szokott az énekelni: higgy nekem Kedves, a csalogány volt.

 

Rómeó

Pacsirta volt, a hajnal hírnöke, s nem csalogány: nézd csak édesem, minő irigy sugarak csipkézik a szétoszló felhőket kelet felől, az ég mécsesi kialudtak, s lábujjhegyen áll a vidor hajnal ködös hegyek csúcsain; vagy mennem kell hát és élni, vagy maradnom és halni.

 

Júlia

Ama világ nem napvilág, tudom én azt: csak egy meteor, mit a nap gőzöl ki, hogy fáklyásod legyen ő az éjjel mantuai utadon világítandó, azért hát maradj, kérlek, s ne menj el még.

 

Rómeó

Hadd fogjanak hát el, hadd vigyenek halálra engem, mit bánom én, ha Te úgy akarod. Azt mondom hát én is; ama szürkület nem a hajnal szeme, csak Cynthia homlokának halvány viszsugára; s nem pacsirta az, melynek zenéi égboltozatát hasítják oly magasan fejünk felett. Ah! maradni inkább mint menni szeretnék; jer halál, üdvez légy! Júlia kívánja így. – Mit nézsz kedves? Jer, fecsegjünk, hiszen még nem virrad.

 

Júlia

Jaj, virrad! virrad! el innen, szaladj, siess! A pacsirta az, mely oly rekedt hangon danol, visszás hangütközéseket zengve, és kellemetlen élűeket… Ah! távozz, távozz! mindig világosabb és világosabb kezd lenni.

 

A száműzetésre kárhoztatott Rómeó meglepetik a hajnal által Júliánál, kivel titokban öszvekelt.




Hátra Kezdőlap Előre