II.
Pap Endre és Antónia

(Pap Endre verseiből, írásaiból)


Utamban
 
Szótlan levék, kedves leány,
Viszont hogy láttalak;
S hogy váltam ujlag néma lőn
E reszkető ajak.
Mert láttalak: a mély öröm
Elnyomta szózatom;
S mert váltam: ismét elfogott
Egy titkos fájdalom.

 

(Kölcsey Antónia emlékkönyvébe)

Zengtem merész ajkkal
Szabadságot s hazát;
S az éj, s a sérv után
Szebb kornak hajnalát.
Idéztem mult időt,
Fű lepte várromot,
S dalomban gyult kebel
Szózatja csattogott.
Dicsértem a merészt,
Kit zsarnok üldözött;
Csapkodtam a pulyát
Csikorgó lánc között.
S az ének hangjait
Gyalázta a kaján;
S az éjhintő csoport
Átkot sikolta rám.
De láttam, honleány,
Csillogni könnyedet;
Éreztem lángodat
Ömlő dalom felett;
S azóta nem hallom
Az áruló szavát;
S merészben csattogok
Szabadságot s hazát.

 

Cseke, September 23d. 1839.

 

 

Szemere Pálhoz

 

Berencze, Szatmár megye,

februárius 8-d 1840.

Édes Uram Bátyám,

Az új év első napjaiban látogatni mentem Csekére, s a minden felőli kiöntött vizek annyira elzárták utamat, hogy csak e napokban hagyhatám el azt. Ez oka, hogy édes Uram Bátyámnak múlt december 26-án költ becses levelét igen későn vettem, s korábban nem válaszolhaték.

………………………………………………………………………

Említém, levelem elején, hogy múlt egész hónapot Csekén töltöttem, még hozzá kell adnom, hogy Kölcsey Gábornak valék vendége. Én ezt a szíves, csendes családot éppen olyannak találtam most, milyennek ezelőtt ismertem, s körében boldog, igen boldog valék. Nem volt talán nap, melyen édes Uram Bátyámról s a Tekintetes asszonyról ne emlékeztünk volna, melegen pedig mind a házi úr, mind az asszonyság, de mégis legmelegebben Tóni és én, s midőn mind Hármoknak tiszteletét és csókjait bemutatom, nem hagyhatom említés nélkül, hogy januarius 25-ét az egész ház megünneplé, mint szokta volt az én Jóltevőm, míg élt, hosszú boldog életet kívánván édes Uram Bátyámnak.

………………………………………………………………………

 

Szívhangok
I.
 
Ne nézz engem idegennek,
Ismerősöm e határ;
Nem ma látlak én először,
Rég kereslek, lányka, már.
Láttalak én álmaimban
Holdvilágos éjjelen,
Midőn amit szem nem ismer,
A költőnek megjelen.
Félhomályban, félvilágban,
Mint a víradó korány,
Lengett képed álmaimban,
Ifjuságom hajnalán.
S merre jártam, merre keltem,
Ez a kép el nem hagyott;
Az erdőkön, a mezőkön
Dalom értted hangozott.
Oh, ne nézz hát idegennek,
Oh ne, kedves, szép alak;
Nem ma látlak én először,
Ma csak feltaláltalak.
II.
 
Boldog voltam, s boldogtalan,
Míg téged kerestelek
Csillagfénynél, holdvilágnál,
Hol nem jártak emberek.
Messze, messze voltál tőlem,
Ameddig a szél kiáll;
S mégis közel éreztelek,
Oly szép és kegyes valál!
Míg így jártam álmodozva
Minden bokrot fölverék,
És hajadba koszorúnak
Szép virágokat szedék.
És egy zárt völgyet ha láttam,
S kunyhócskát a fák alatt,
Pásztorórák szent helyéül
Én kettőnknek szántam azt.
Boldog voltam s boldogtalan,
Míg ekképp kerestelek,
Ne legyek csak boldogtalan
Már midőn felleltelek.
III.
 
Egy szavadtól függ életem
Egy szavadtól a halálom,
Mondd ki azt a szót leányka
Szavadat már régen várom.
Szólj ugy amint szived érez,
Mert csak azt nem kell megbánni;
Csalódással nyujtott élet
Kínosb véget fog találni.
Amit elhagysz szánalomból,
Arcod ugyis kibeszéli;
Ne félj az én kinaimtól,
Nekem mindegy halni, élni.
Sem életben, sem halálban
Nem változik csillagzatom:
Álmodoztam a föld felett,
A föld alatt azt folytatom.
IV.
 
A kertben állt ő rózsadomb fölött,
Körül az ifjak dongtak szép seregben;
Eltüntem én közel lombok között.
Mind égett érte. S szót mindnek talált,
Mely elnyugtassa a zajt szíveikben.
De szép szemével lombról lombra járt.
És kiknek szíve szóval eltelék,
A kereső szemet nem értették,
Csak én, a boldog, lombos rejtekemben.
V.
 
Minden örvend a tavasznak,
Ez a földnek másvilága.
Jer, leányka, a mezőre,
Van már a rétnek virága.
Ibolyákkal nyílik az út,
Majd fűzök neked koszorút,
Itt csak senvedsz a falak közt,
Téli élet rabhoz illik;
Künn nem fél a sziv szeretni,
Szabadban keblünk felnyílik.
A nyílt tájon egy lesz fényünk;
S minden ágon nő reményünk.
Jer velem a szép vidékre,
Ne hidd, hogy ott hallgatás van.
Legszebb ének zeng az égre
Lombos erdőknek karában.
A patak történetet zug;
A szellő édes szókat sug.
Meg se mond féltő anyádnak,
Mért zavarjon szép utunkban;
Szívemen nyugodj ha fáradsz;
Nem leszünk ugy sem magunkban.
Isten veled, isten velem
Szíveinkben a szerelem.
VI.
 
Fölébreszt harangszó,
Lányka, álmaidból;
S jársz virágaid közt,
Hol annyi emlék szól.
Nyitva szent homályban
Ott áll rózsaszálod:
Szemem búcsúkönnyét
Levelén találod.
Mentem ablakodra
A válás percében,
Láttam gyúlni hajnalt
Arcodon s az égen.
Ah, az égi hajnalt
Lángcsillag vezette,
Szép szemed világát
Mély álom födezte.
Szívem egy érzés volt,
Lelkem egy sohajtás
Neved lassan mondtam,
Hogy ne hallja meg más.
De hijába mondtam,
Te fel nem ébredtél;
Tündérálmodással
A mennyben lehettél.
Onnan áldjon isten,
Védjen a szerelem!
Míg világban járok
Zárva lesz kebelem.
Majd ha új tavasz jön,
Várj a rónavégről,
S álmodozzunk együtt
E földön az égről.

Lobbok
I.
 
Az én vidám szívemet
Honnan, mi lepte meg?
Lelkem előtt örökké
Egy tündérkép lebeg.
Nagy, boldog érezések
Szállják meg keblemet.
Szent a nap, melyen láttam
Az én tündéremet.
II.
 
Borongó volt az arcom,
De kebelem derült,
Midőn az első dallam
Szivemben megcsendült.
Csendes vagyok kivül már,
De szivem háborog,
Mint napra a virága,
Mindig feléd forog.
III.
 
Némán ülök lábadnál,
Nem jön ajkamra szó,
Szivem nem tud kinyilni,
Mint a teljes bimbó.
Teljes bimbónak ki kell
Tépni leveléből,
S menten a legszebb virág
Hajt ki kebeléből.
IV.
 
Az a szó, melyet vágyok
Oly rég kimondani,
Érzésim mélységéből
Nem tud felhallani.
Ha arcomról, szememből
Nem értesz engemet,
Megértesz majd, ha a bú
Miattad eltemet.
V.
 
Szegény vagyok különben,
De gazdag a szivem,
Isteneknek áldása
Tetézi majd frigyem.
És te még növelheted
Ezt a gazdagságot,
Hozván hozzá magaddal
Minden boldogságot.
VI.
 
Szeretem szép szemedet,
Tőle mégis félek;
Szemeddel a csillagok
Éppen egy testvérek:
Akár szemedbe nézek,
Akár a csillagba,
Mindegy: nekem remény nincs
Sem ebbe sem abba!
VII.
 
Mi baj, hogy gyermek vagyok,
S ha még soká leszek?
Elég nagy a szivem már,
Hogy én is szeressek.
És szeretni tégedet
Mennyi szivvel birlak,
Tudja azt a föld s az ég,
S rajta minden csillag.
VIII.
 
Ne is mondd azt, hogy későn
Születtem én neked,
Amit szived titkolna,
Elárulja szemed.
S ami elválaszt minket,
Nekem már nem talány.
Nem én születtem későn,
Te szerettél korán.
IX.
 
Ablakod közt a virág
Álmodik tavaszról.
Megtérését szivednek
Várom én is attól.
Tavaszéjben eltelik
Szerelemmel a lég,
S annak……………
……………………
X.
 
Oly szeretőket, mint mi,
Még a nap nem talált;
Mind a ketten kivánjuk
Magunknak a halált.
Én kivánom érette,
Ő kivánja másért:
Haragszik ránk az élet
E méltatlanságért.

 

Adorján Boldizsárhoz

 

Szatmár, dec. 21. 1841.

Miként háláljam meg hű szeretetedet, te igaz barát, ki elküldéd becses soraidat, hogy nekem, hivatalom terhei között, örömet csinálj. És hosszas hallgatásomért csak egy szemrehányást sem tettél. De hidd el, nem is érdemeltem azt. Mióta Pestről elszaladtam, az én életem változást szenvedett. Tudod te azt jól, hogy nekem kezem munkájával kell megkeresnem azt, mit a sors sok másoknak adott az ő ingyen való jó kedvéből; s ez a munka a mindennapi kenyérért súlyosb, mint egykor gondoltam. De panaszra mégsem fakadok, nem azért, mintha magamat oly szerencsésnek érezném, milyennek itten mások engemet tartanak, de mert régen ahhoz szoktam, hogy e sors ellen rugdozni hijában való törekvés. Aztán enmagam miért rútítsam el pályámat; sőt azon igyekszem, hogy széppé tegyem azt. Nem panaszolok hát, csak azt akarom mondani, hogy hivatalos dolgaim felettébb elfoglalnak. Ez oka, hogy egy év óta majdnem minden viszonyaim, s éppen azok, melyek legdrágábbak voltak szívemnek, szakadófélben vagynak. Sokszor elszomorodtam, ha erre gondolék. Mert mi maradna nekem, ha azok, kikkel ifjú napjaimban szent barátságot kötöttem, megszűnnének szeretni. Hidd el, édes Boldizsárom, az emberek itt a practicus életben, mint ők nevezik, legfeljebb ismerősei egymásnak, vagy jóakarói, mint mondani szokták; de azt a barátságot, mellyel ifjúkorunkban oly melegen szövetkeztünk, ezt az áldást, barátom, most már hijába keresnők. Azért szent nekem a mi barátságunk; s ne éljek én akkor, ha ennek emlékezete szívemből elenyésznék. Hidd el, hogy reád, és azokra, kik minket szeretnek, oly igen sokszor, oly igen melegen emlékezem én; beszélek veletek, tréfálok, örülök. Egy év óta, igaz, hogy keveset írtam hozzátok, mert a nap terhei nagyon elfoglaltak; de ezután ne mentsen semmi.

Olvastam verseidet az Athenaeumból, és véghetetlen vala örömöm. Laci tudja ezt Patakon, mert neki megírtam. Szépek, amiket közlél. Egy-kettőben nagyon érzelgő vagy; de a többiek az Athen. gyöngyei közé tartoznak. Költői prózád eredetiségével engem nagyon meglepett; de legjobb művednek minden esetre a lengyel balladát tartom. Ne legyek én, édes barátom, a te bírád; legjobb bírája leszel te magadnak. Isten neked erőt adott, és élj vele: én csak örülni tudok.

Erdélyi írt nekem a Regélő iránt; s mint az előfizetési jelentésből láthatád, azok között állok, kik munkára ígérkeztek. Én nekik szerencsét kívánok! Szükségünk vala a szépliteratúrának ez organumára; és ők minden bizonnyal jobban fognak pártoltatni, mint az Athenaeum. Tudod, hogy én a journalisticáról lemondtam, s az vala célom, hogy kevés dolgozataimat külön kiadom. A mi barátink felszóllítása után elálltam szándékomtól; s novelláimat a Regélőben fogod olvasni.

Még kérdezősködöl leveledben arról is, édes Bódim, kit én oly igen sokáig, oly hűven szerettem. Egykor, míg ezen practicus emberek közé nem jutottam, tudod te azt jól, mennyit álmodoztam magamnak Őróla! Barátom, a lélek, melyet én imádtam, nincs többé; ő oly társaságba jutott, melynek emberei és asszonyai, Schillerként, mintha a hatodik nap gyalázatjára volnának a világon, Őt, az egykori szép lelket, magokhoz hasonlókká, egy mindennapi csevegővé tevék, s ő, ki egykor lelkestől (istenemre mondom, soha nem testestől) rajtam függött, darab idő óta nem bánja, ha kimaradok. Nem szeretem többé – de nem is gyűlölöm.

………………………………………………………………………

Endréd

 

Búcsúdalok
I.
 
 Világból hű szívével
Az ifju visszatér.
Köszönti a vidéket,
Melynek körébe ér.
Virágzó napokban
Ott élte a tavaszt
Dalolta hő szerelmét,
Volt, aki értse azt.
Kivül a ház fejér még,
Belül megváltozott.
A kert is puszta, csendes,
Nem várja senki ott.
Hol jártak annyi szóval,
Bús szél keserg körül,
Ki szánta távozását,
Jöttének nem örül.
S a mult tavasz korából,
Oly sok emlék közül,
Szent fája áll magában,
Alatta ő leül.
Eltünt arról is a név,
Melyet fölírt híven:
Csak egy seb látszik a fán –
Csak egy seb a szíven.
II.
 
 Szerelemről beszéltem,
Te, lányka, hallgatál.
Jöttem szívem bajával,
Te nem marasztgatál.
Nagy a világ, ki tudja
Búm engem merre int,
S nem kérdezéd, mint másszor,
Mikor jövök megint.
És kérdenéd hijában!
Nekem jobb menni már,
S nem is fordulni vissza,
Mint a lefolyt vízár.
Hisz amit ajkad nem mond,
Szemedből láthatom:
Óh, annak szép egében
Leszállt az én napom!
III.
 
 Nem bánom, hogy leányka,
Téged szerettelek.
Ez érzemény zajában
Most is gyönyört lelek.
Nem bánom, hogy utánad
Sokáig jártam én:
Szebb gondom nem lehetett
Ifjuságom delén.
Csak bánom, hogy kivallám
Neked szerelmemet.
És bánom, hogy megkérdém,
Szeretsz-e engemet.
Nem szólva, és nem kérdve,
Még boldog, aki vár;
Boldogtalan, kinek nincs
Reménye, titka már.
IV.
 
 Sokszor kérdem magamtól,
Mi vagy te már nekem,
Hogy nem tudlak feledni,
És türni végzetem?
Még nem is csak felednem,
Gyűlőlnöm kellene.
S e balga szív hogy munkál
Nyugtának ellene!
Emlékeddel vesződik,
Magában elborul
…………………………….
…………………………….
Elvált az én sorsom már,
De meg nem változék,
Maradtál lelkem álma,
Magasban, mint az ég.
V.
 
Ha még meglátlak egykor,
Hol nem lát földi szem,
Fogsz-e nekem felelni,
Ha nem hall senki sem,
Mit fogsz nekem felelni,
Ha fájva kérdezem,
Nem bántad-e meg a szót,
Melyet adál nekem?
És kérdjelek hijában!
Semmit ne válaszolj.
Sorsunk immár az a szó,
Míg az élet lefoly.
S ha mondanád, hogy bánod,
Ha mondanád, hogy nem,
Az én búmat nevelnéd,
Kegyes kegyetlenem!
VI.
 
Nem hányom én szemedre,
Hogy engem megcsalál.
Hibád, hogy nem szerettél,
Remélni meg hagyál.
De még ezen hibád sincs,
Jó vagy te, mint valál.
E bú oka magamra,
Szívemre visszaszáll.
Azt, ami volt lelkednek,
Jóságodnak jele,
Én alkotám reménnyé,
S hivalkodám vele.
Szent szívedben bocsásd meg
Ezt a reményt nekem.
Szeretni és remélni:
Ez volt a végzetem.
És sorsom lesz ezentúl
Magány és fájdalom.
De szívedet nem sérti
Többé panaszdalom.

 

Vándordalok
I.
Emlékezés Csekére
 
 Hol zúgva elfoly árja a Tiszának,
Állsz csendben, egykor dallal telt vidék!
Eszembe régi napjaid jutának;
Légy áldva, én öledből eljövék.
Nem pálya intett, szív nem volt vezérem;
A sors csapása hajtott engemet;
Óh, e csapást én szóval föl nem érem,
Megmondja a sír, mely mindent temet.
Útamnak társa kín és gyötrelem volt.
Ottan nőttem fel, ott reméltem én;
De a vezérfény többé nem világolt;
S egymás után eltünt minden remény.
Egy fát kerestem, hogy nevét fölirjam,
Ki ott maradt még a bús szigeten;
De könnyem nem volt, hogy magam kisírjam,
S így indulék el gyászösvényemen.
Jártam, mint eszköz, melyet gép igazgat;
Vendég levék hideg lények között;
A nagy világban nem vártam nyugalmat,
S magányt nem lelt, kit sorsa üldözött.
A gyors idő járt; csillag gyult, s kiégett;
Utána ősznek tél uralkodott;
Láncát lerázta végre a természet,
S ifjú szellőnek új lombot hozott.
E változásban lassan elnyugvának
Első fájdalmim a vesztés felett.
Csak a szív nem lel tájékot magának,
Ha lángra gyúl, ha érzi, hogy szeret.
És szenvedek. S e benső bajvivásban,
Bármerre járok, hűn emlékezem
Rád, szentelt sírdomb, fűzek alkonyában
S pillantatidra, első szerelem!
Ott volt világa dalnak és kebelnek!
Ekképp gyakorta felsohajtozom.
S szememhez ím a könyek útat lelnek,
Melyet rég zárva tart a fájdalom.
És könnyeimben én enyhet találok,
E könny adója emléktek vala;
Halványak voltak képek és virágok,
Szívemben már színt nyernek általa.
………………………………
V.
Mátra mellől
 
 Akarnám, hogy felejteném el
A mult időt, s szerelmedet;
De hasztalan küzdök szívemmel
Mindig a mult felé vezet.
Pedig mit ér a tépelődés;
Csak elmuló örömre int;
Egy perc világa a kebelben,
S utána elborúl megint.
Ülvén itt a sziklák tövében
Titkos bánat veszen körül;
Míg a multaknak tengerében
Szépséges arcod felmerül,
Felhőkkel terhes éjszakára
A tiszta hold ekként jön el,
S amint mosolyg szemed sugára,
Elárad fényben a kebel.
A rég multak mind visszajőnek,
Melyeknek lánca elszakadt;
Az első tűz, s az első ének,
Mely a szív mélyéből fakadt.
A pillantást is újra élem,
Eltünt korom ama javát,
Midőn lánggal, könyűvel a szem
Ráhagyta a vonzat szavát.
Azt a beszélő könnyet látom
Lefutni arcodon megint,
Minőt a szomjazó virágra
Az égiek kegyelme hint;
Az a tiéd szívemre hullott,
És fölnevelte a reményt,
Áldást igért pályánknak atyja,
Kedvelte a szent érzeményt.
De elhalt a remény vezére.
Elnémult ajkadon a hang.
Hallók a sir örök csendére
Mint szólt föl a lélekharang.
Leszállt hűs, barna földbe a szent;
Áldást nem mondhatott reám.
És minden álom messzeröppent,
Mit egykor rólad álmodám.
Akarnám, hogy felejteném el
A mult időt s szerelmedet;
De nem küzdök többé szivemmel,
Őrizze szent emlékedet.
Hadd legyen annyi éldelése
Az ifjuságnak évein,
Hogy örömét érezze ismét,
És fájjon veszteségein.



Hátra Kezdőlap Előre