II.
Pap Endre és Antónia
(Pap Endre verseiből, írásaiból)
Szótlan levék, kedves leány, |
S hogy váltam ujlag néma lőn |
|
Mert láttalak: a mély öröm |
S mert váltam: ismét elfogott |
|
|
(Kölcsey Antónia emlékkönyvébe)
Cseke, September 23d. 1839.
Szemere Pálhoz
Berencze, Szatmár megye,
februárius 8-d 1840.
Édes Uram Bátyám,
Az új év első napjaiban látogatni mentem Csekére, s a minden felőli kiöntött vizek annyira elzárták utamat, hogy csak e napokban hagyhatám el azt. Ez oka, hogy édes Uram Bátyámnak múlt december 26-án költ becses levelét igen későn vettem, s korábban nem válaszolhaték.
………………………………………………………………………
Említém, levelem elején, hogy múlt egész hónapot Csekén töltöttem, még hozzá kell adnom, hogy Kölcsey Gábornak valék vendége. Én ezt a szíves, csendes családot éppen olyannak találtam most, milyennek ezelőtt ismertem, s körében boldog, igen boldog valék. Nem volt talán nap, melyen édes Uram Bátyámról s a Tekintetes asszonyról ne emlékeztünk volna, melegen pedig mind a házi úr, mind az asszonyság, de mégis legmelegebben Tóni és én, s midőn mind Hármoknak tiszteletét és csókjait bemutatom, nem hagyhatom említés nélkül, hogy januarius 25-ét az egész ház megünneplé, mint szokta volt az én Jóltevőm, míg élt, hosszú boldog életet kívánván édes Uram Bátyámnak.
………………………………………………………………………
Nem ma látlak én először, |
Rég kereslek, lányka, már. |
|
Midőn amit szem nem ismer, |
|
Félhomályban, félvilágban, |
|
S merre jártam, merre keltem, |
|
Oh, ne nézz hát idegennek, |
Oh ne, kedves, szép alak; |
Nem ma látlak én először, |
|
Boldog voltam, s boldogtalan, |
Csillagfénynél, holdvilágnál, |
|
Messze, messze voltál tőlem, |
Oly szép és kegyes valál! |
|
És egy zárt völgyet ha láttam, |
S kunyhócskát a fák alatt, |
Pásztorórák szent helyéül |
Én kettőnknek szántam azt. |
|
Boldog voltam s boldogtalan, |
Ne legyek csak boldogtalan |
|
Egy szavadtól függ életem |
Mondd ki azt a szót leányka |
Szavadat már régen várom. |
|
Szólj ugy amint szived érez, |
Mert csak azt nem kell megbánni; |
Csalódással nyujtott élet |
Kínosb véget fog találni. |
|
Amit elhagysz szánalomból, |
Nekem mindegy halni, élni. |
|
Sem életben, sem halálban |
Nem változik csillagzatom: |
Álmodoztam a föld felett, |
A föld alatt azt folytatom. |
|
A kertben állt ő rózsadomb fölött, |
Körül az ifjak dongtak szép seregben; |
Eltüntem én közel lombok között. |
|
Mind égett érte. S szót mindnek talált, |
Mely elnyugtassa a zajt szíveikben. |
De szép szemével lombról lombra járt. |
|
És kiknek szíve szóval eltelék, |
A kereső szemet nem értették, |
Csak én, a boldog, lombos rejtekemben. |
|
Minden örvend a tavasznak, |
Majd fűzök neked koszorút, |
|
Itt csak senvedsz a falak közt, |
Künn nem fél a sziv szeretni, |
Szabadban keblünk felnyílik. |
A nyílt tájon egy lesz fényünk; |
S minden ágon nő reményünk. |
|
Jer velem a szép vidékre, |
Ne hidd, hogy ott hallgatás van. |
Legszebb ének zeng az égre |
A szellő édes szókat sug. |
|
Meg se mond féltő anyádnak, |
Mért zavarjon szép utunkban; |
Szívemen nyugodj ha fáradsz; |
Nem leszünk ugy sem magunkban. |
|
|
Szent a nap, melyen láttam |
|
Csendes vagyok kivül már, |
|
S menten a legszebb virág |
|
Mindegy: nekem remény nincs |
|
Mi baj, hogy gyermek vagyok, |
|
Tudja azt a föld s az ég, |
|
Ne is mondd azt, hogy későn |
|
|
Adorján Boldizsárhoz
Szatmár, dec. 21. 1841.
Miként háláljam meg hű szeretetedet, te igaz barát, ki elküldéd becses soraidat, hogy nekem, hivatalom terhei között, örömet csinálj. És hosszas hallgatásomért csak egy szemrehányást sem tettél. De hidd el, nem is érdemeltem azt. Mióta Pestről elszaladtam, az én életem változást szenvedett. Tudod te azt jól, hogy nekem kezem munkájával kell megkeresnem azt, mit a sors sok másoknak adott az ő ingyen való jó kedvéből; s ez a munka a mindennapi kenyérért súlyosb, mint egykor gondoltam. De panaszra mégsem fakadok, nem azért, mintha magamat oly szerencsésnek érezném, milyennek itten mások engemet tartanak, de mert régen ahhoz szoktam, hogy e sors ellen rugdozni hijában való törekvés. Aztán enmagam miért rútítsam el pályámat; sőt azon igyekszem, hogy széppé tegyem azt. Nem panaszolok hát, csak azt akarom mondani, hogy hivatalos dolgaim felettébb elfoglalnak. Ez oka, hogy egy év óta majdnem minden viszonyaim, s éppen azok, melyek legdrágábbak voltak szívemnek, szakadófélben vagynak. Sokszor elszomorodtam, ha erre gondolék. Mert mi maradna nekem, ha azok, kikkel ifjú napjaimban szent barátságot kötöttem, megszűnnének szeretni. Hidd el, édes Boldizsárom, az emberek itt a practicus életben, mint ők nevezik, legfeljebb ismerősei egymásnak, vagy jóakarói, mint mondani szokták; de azt a barátságot, mellyel ifjúkorunkban oly melegen szövetkeztünk, ezt az áldást,
barátom, most már hijába keresnők. Azért szent nekem a mi barátságunk; s ne éljek én akkor, ha ennek emlékezete szívemből elenyésznék. Hidd el, hogy reád, és azokra, kik minket szeretnek, oly igen sokszor, oly igen melegen emlékezem én; beszélek veletek, tréfálok, örülök. Egy év óta, igaz, hogy keveset írtam hozzátok, mert a nap terhei nagyon elfoglaltak; de ezután ne mentsen semmi.
Olvastam verseidet az Athenaeumból, és véghetetlen vala örömöm. Laci tudja ezt Patakon, mert neki megírtam. Szépek, amiket közlél. Egy-kettőben nagyon érzelgő vagy; de a többiek az Athen. gyöngyei közé tartoznak. Költői prózád eredetiségével engem nagyon meglepett; de legjobb művednek minden esetre a lengyel balladát tartom. Ne legyek én, édes barátom, a te bírád; legjobb bírája leszel te magadnak. Isten neked erőt adott, és élj vele: én csak örülni tudok.
Erdélyi írt nekem a Regélő iránt; s mint az előfizetési jelentésből láthatád, azok között állok, kik munkára ígérkeztek. Én nekik szerencsét kívánok! Szükségünk vala a szépliteratúrának ez organumára; és ők minden bizonnyal jobban fognak pártoltatni, mint az Athenaeum. Tudod, hogy én a journalisticáról lemondtam, s az vala célom, hogy kevés dolgozataimat külön kiadom. A mi barátink felszóllítása után elálltam szándékomtól; s novelláimat a Regélőben fogod olvasni.
Még kérdezősködöl leveledben arról is, édes Bódim, kit én oly igen sokáig, oly hűven szerettem. Egykor, míg ezen practicus emberek közé nem jutottam, tudod te azt jól, mennyit álmodoztam magamnak Őróla! Barátom, a lélek, melyet én imádtam, nincs többé; ő oly társaságba jutott, melynek emberei és asszonyai, Schillerként, mintha a hatodik nap gyalázatjára volnának a világon, Őt, az egykori szép lelket, magokhoz hasonlókká, egy mindennapi csevegővé tevék, s ő, ki egykor lelkestől (istenemre mondom, soha nem testestől) rajtam függött, darab idő óta nem bánja, ha kimaradok. Nem szeretem többé – de nem is gyűlölöm.
………………………………………………………………………
Endréd
A kert is puszta, csendes, |
|
Csak egy seb látszik a fán – |
|
S nem kérdezéd, mint másszor, |
|
S nem is fordulni vissza, |
|
Hisz amit ajkad nem mond, |
|
Szebb gondom nem lehetett |
|
Csak bánom, hogy kivallám |
És bánom, hogy megkérdém, |
|
Nem szólva, és nem kérdve, |
|
Még nem is csak felednem, |
S e balga szív hogy munkál |
|
S ha mondanád, hogy bánod, |
|
Hibád, hogy nem szerettél, |
|
Szent szívedben bocsásd meg |
|
|
| Hol zúgva elfoly árja a Tiszának, |
Állsz csendben, egykor dallal telt vidék! |
Eszembe régi napjaid jutának; |
Légy áldva, én öledből eljövék. |
|
Nem pálya intett, szív nem volt vezérem; |
A sors csapása hajtott engemet; |
Óh, e csapást én szóval föl nem érem, |
Megmondja a sír, mely mindent temet. |
|
Útamnak társa kín és gyötrelem volt. |
Ottan nőttem fel, ott reméltem én; |
De a vezérfény többé nem világolt; |
S egymás után eltünt minden remény. |
|
Egy fát kerestem, hogy nevét fölirjam, |
Ki ott maradt még a bús szigeten; |
De könnyem nem volt, hogy magam kisírjam, |
S így indulék el gyászösvényemen. |
|
Jártam, mint eszköz, melyet gép igazgat; |
Vendég levék hideg lények között; |
A nagy világban nem vártam nyugalmat, |
S magányt nem lelt, kit sorsa üldözött. |
|
A gyors idő járt; csillag gyult, s kiégett; |
Utána ősznek tél uralkodott; |
Láncát lerázta végre a természet, |
S ifjú szellőnek új lombot hozott. |
|
E változásban lassan elnyugvának |
Első fájdalmim a vesztés felett. |
Csak a szív nem lel tájékot magának, |
Ha lángra gyúl, ha érzi, hogy szeret. |
|
És szenvedek. S e benső bajvivásban, |
Bármerre járok, hűn emlékezem |
Rád, szentelt sírdomb, fűzek alkonyában |
S pillantatidra, első szerelem! |
|
Ott volt világa dalnak és kebelnek! |
Ekképp gyakorta felsohajtozom. |
S szememhez ím a könyek útat lelnek, |
Melyet rég zárva tart a fájdalom. |
|
És könnyeimben én enyhet találok, |
E könny adója emléktek vala; |
Halványak voltak képek és virágok, |
Szívemben már színt nyernek általa. |
|
| Akarnám, hogy felejteném el |
A mult időt, s szerelmedet; |
De hasztalan küzdök szívemmel |
Mindig a mult felé vezet. |
Pedig mit ér a tépelődés; |
Egy perc világa a kebelben, |
|
Ülvén itt a sziklák tövében |
Titkos bánat veszen körül; |
Míg a multaknak tengerében |
Szépséges arcod felmerül, |
Felhőkkel terhes éjszakára |
A tiszta hold ekként jön el, |
S amint mosolyg szemed sugára, |
|
A rég multak mind visszajőnek, |
Melyeknek lánca elszakadt; |
Az első tűz, s az első ének, |
Mely a szív mélyéből fakadt. |
A pillantást is újra élem, |
Midőn lánggal, könyűvel a szem |
Ráhagyta a vonzat szavát. |
|
Azt a beszélő könnyet látom |
Az a tiéd szívemre hullott, |
Áldást igért pályánknak atyja, |
Kedvelte a szent érzeményt. |
|
De elhalt a remény vezére. |
Hallók a sir örök csendére |
Mint szólt föl a lélekharang. |
Leszállt hűs, barna földbe a szent; |
Áldást nem mondhatott reám. |
És minden álom messzeröppent, |
Mit egykor rólad álmodám. |
|
Akarnám, hogy felejteném el |
A mult időt s szerelmedet; |
De nem küzdök többé szivemmel, |
Hadd legyen annyi éldelése |
Hogy örömét érezze ismét, |
|
|