– Ön mindig szőlejében foglalatoskodik?
– Mint látja kegyed. Többet dolgozom a magaméban, mint az úréban.
– Itt mindig van mit tenni. A tőkét majd ki, majd be kell takarni, majd földdel megerősíteni, gyomlálni, levelezni, metszeni, karózni, fattyú hajtásokat kitördösni, körülkapálni; végét nem éri az ember.
– E fáradásaiért ön dúsan is megjutalmaztatik.
– Nem mindenkor. A fagy megrontja néha a gerezdeket, s egyetlen egy éjszaka semmivé teszi a szőlőmíves reményét.
– De most már nem lehet fagytól tartani; a szőlő már csaknem egészen érett.
– Még nem minden szem az. Ez a vessző még most indul virágba s ezen fürt virágzik.
– Ezen 30–40 hold szőlő egészen kegyedé?
– Nem; enyém csak ezen rész, mellyet kegyed itt lát, hol a tőkék sorban vannak ültetve s magasabbak. A kis tőkéjűek s mélyen ültetettek nem enyéim.
– Terem önnek fekete (kék) szőlője is?
– Több fekete, mint fehér.
– Mikor szándékozik ön szüretelni?
– Ha a szép idő tartós leend, egy hónap alatt szüretelünk. Meghívom kegyedet reá.
– Ön igen kegyes.
– Gyönyörrel fog ön bennünket szemlélni. Mindenik dolgozik. Egyik szed (a szőlőfejeket szedi), a másik kádba csomoszolja, míg a harmadik a sajtón dolgozik, hogy kisajtolja (kipréselje).
– Én így nem igen nyomós szerepet (rollét) fogok játszani; mert én csak szőlőt enni, s bort inni tudok.
Vörösmarty Mihály: Ungrische Sprachlehre, 1832. 73–75. l.