„Csupa legendák és jelek…”

Európa térképét tanulmányozva szembeötlő Közép-Európa, a Kárpát-medence s ezen belül is Erdély jellegzetes földrajzi képe. Ez a táj azonban nemcsak földrajziságában, de történetiségében és kulturális életének kiformálódásában is egyedi. Földrajzi zártsága, történelmi sorsa, életformát, stílust, hagyományt alakító képessége magyarázhatja meg csak azt a különleges összhangot, mely e tájnak és az itt élő ember lelkületének összecsengésében megnyilvánul.

Ez alakított ki egy jellemző és csak erre a tájra, erre a vidékre jellemző speciális regionalizmust – a transzilvanizmust. Ez tükröződik az erdélyi ember és az őt körülvevő világ viszonyát kifejező kultúrában is. Ezt a folyamatot természetesnek tarthatjuk, hiszen más tájkultúrák esete is azt példázza, hogy valamely tájnak a környező tájegységektől elütő adottságai regionalizmust nevelnek. Ezután válik meghatározóvá az adott táj lakóinak műveltségi szintje, és dönti el, hogy ez az immár kialakult regionalizmus megmarad-e lappangó készségnek, avagy a felszínre törve tudatosul. Lappangó állapotában is felismerhető: kihallható a népköltészetből és meglátható a népművészetben. Nem véletlenül és nem hiába fordultak századunk elején – éppen Erdélyben – a művészeti megújulás útját keresők a néphez, átvéve formakincseit az építészetben, a képzőművészetben, a zenében.

Az erdélyi körülmények kialakította transzilvanizmus sajátossága abban rejlik, hogy ennek a túlsúlyában magyar szellemiség meghatározta fogalomnak a létrejötte, majd a mindennapi életben való megvalósulása közös akarat eredménye. Ez a közös akarat nem hirtelen történés, hanem évszázados együttélés során kialakult folyamat. Az Erdélynek nevezett tájegység kezdetben egy népet uralt. Ez az országalapító és országalkotó nép a békés hétköznapok gyarapító erejében bízva megengedhette magának, a súlyos történelmi változások vérzivataraiban pedig rá is kényszerült arra, hogy idegen, más nemzetiségű népek betelepedését támogassa, segítse. Nagyon leegyszerűsítve, így és ezért alakult, alakulhatott ki a népek tarka virágzása Erdélyben. A népeknek ez a tarka csokra egyaránt hordoz egyéni és közös vonásokat. Hordozza azt a sajátságos, csak az adott nemzetre jellemző és mással össze nem keverhető, másra át nem ruházható egyedi karaktert, amely meghatározója az illető nép legbensőbb érzéseit és legfőbb értékeit tükröző kultúrájának. De tartalmazza azt a közös vonást, azt az együttvalóságot is, amely csak azokra a népekre jellemző és csak azokra tudatosítható, melyek „egy éghajlat alatt, egy sorsban élnek, közös a múltjuk, közösek a szenvedéseik, közösek az emlékeik: közös a históriájuk” (Kós Károly).

Ezen a földön népek és hitvallások sokasága él, elosztva, szétszórva és mégis együtt – összekeveredve. Népeinek más-más kultúrát képviselő városai eltérő jellegzetességeik jegyeit hordozva tanúsítják csak önmagukra jellemző sajátosságaikat. Az így összeállt sokféleségekből is kialakulhat önálló egyéniség: mint ahogy ezt Erdély közép-keleteurópai egyedisége példázza.

A tudomány, az irodalom, a művészet témaköreiből választott tanulmányok segítségével talán megkísérelhető ennek a zárt egységnek általános érvénnyel bíró bemutatása. Általánosság és egyediség. Általános, mert Erdély is Európa része, ezen belül a magyar művelődés cselekvő és meghatározó eleme, de mégis egyedi, mert kialakult, kialakított szellemisége sajátságos vonásokat hordoz.

Történelmét, művészetét nemcsak azok a népek alakították, melyek hegy-völgyeit meglakták. Formálták uralkodói is: az Árpádok, az Anjouk, Zsigmond, a Hunyadiak, a Fejedelmek, a Habsburg-királyok. Hiába voltak mind más kor, más szellem, más ízlés irányítottai: az általuk képviselt és szellemi vezérletükkel is meghatározott különböző korok, szellemek, ízlések e tájra jellemző egyéni ízt felvéve alakultak át sajátos erdélyi stílussá. Hatott rá a szomszéd népek művészete is, a török, a német és a román világ, a távoli, de szellemiségében mégis oly közel került Hollandia, Itália, Párizs és általában Európa művészi vérkeringése.

Nemcsak stílusokban, de az azokat kialakító művészekben, alkotókban, gondolkodókban is egyéniségeket tudott teremteni. A Kolozsvári testvérek, Bethlen Miklósok, Bolyaiak, Tótfalusi Kis Miklósok, Apáczai Csere Jánosok, Kőrösi Csoma Sándorok, Kós Károlyok személyében.

Gyakorta használt kifejezés: Erdély Kelet Svájca. Valóban, van egyezőség a két földrajzi fogalom között. Nemcsak hegyvidékeinek természeti szépségeiben, nemcsak az egymás mellett élő különböző népeinek évszázados együttélés folytán jelenlevő történelmi hagyományaiban, de abban is, hogy mindkét föld a vallásszabadság klasszikus terrénuma volt. Az 1568-as tordai országgyűlés kimondta, hogy vallása miatt senkit se üldözzenek.

„…mindön helyökön az prédikátorok az evangeliomot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerint, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszerítse az ü lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő nékie tetszik.” Ha a középkori Európa antiszemitizmustól tombolt vagy a „Szent Bertalan-éjek” szégyenétől pirult, mindenkor Erdély volt az a kis sziget, ahová bizalommal és a lélek békéjének megnyugtató tudatával menekülhettek az üldözöttek. Egyszerre zenghetett a „Te Deum laudamus”, a „Tebenned bíztunk eleitől fogva”, az „Ein feste Burg ist unser Gott”, a „Gospodi pomiluj” szövege, dallama, és keveredhetett, szállhatott az erdélyi levegőben. Különböző nyelven hangzottak el ugyan, de egy személyhez szóltak.

A történelem feltartóztathatatlan változásának lett eredménye a megtelepült magyar és a betelepült román, szász, örmény, zsidó nép idővel együtt alakított és közösen átélt históriája. Ezeknek a népeknek az együttélése nemcsak históriájuk közös voltát, de kultúrájuk sajátos kiformálódását is eredményezte. Mégis egy tőről fakadtak ezek a kultúrák, az „esprit transylvain” – az erdélyi szellem – termőtalajából.

Ha az itt élő népek tarkaságából kiválasztjuk azokat, melyek alapvetően meghatározóak Erdély századfordulóig terjedő történetére nézve, akkor három népet, három nemzetet kell kiemelnünk: a magyart, a románt és a szászt. Vizsgálatukkor csak erdélyi viszonyaik összefüggéseit tekintjük át. Nem vesszük figyelembe azokat a szálakat, melyek a románságot a Kárpátokon túli románsággal, a szászságot pedig a nagynémetséggel összekötik. S így természetesen nem térünk ki az erdélyi magyaroknak és a korabeli Magyarországnak kapcsolataira sem. Ezt azért sem tehetnénk meg, mert ez a két fogalom sokáig egyet jelentett.

Erdély mindenkor az önállóságra törekedett, másra nem támaszkodott, csak önmagában bízott, kemény tusákban, nehéz küzdelmekben edződött. Soha nem bízott az újban. Inkább a régihez, a megszokotthoz ragaszkodott. Genius loci. A hely szelleme – mondja a latin. A mondás igazsága Erdély legnagyobb fejedelmének személyével, Bethlen Gáborral tanúsítható. Csak ez a föld tudott egy olyan politikust, egy olyan gondolkodót adni, aki megérezte és átérezte azokat a problémákat, melyek az itt élő népek különbözőségéből adódtak.

Uralkodásának rövid tizenhat esztendeje alatt következetes külpolitikai tevékenységével, pénzügyi, kereskedelmi és művelődési politikájával addig nem látott fényt, pompát, gazdagságot és jólétet teremtett a külső ellenségektől körülvett és belső széthúzásoktól szorongatott országban. Valódi fejedelmi székhelyet hozott létre Gyulafehérváron+, külhoni mintára, az olasz reneszánsz stílusjegyeit meghonosítva. Nemcsak belső udvari embereit, országa népét, de a külföldi követeket is elkápráztatta a palota külső díszeivel, az erkélyekkel, a kiugrókkal és belső ékeivel: a pompás kárpitokkal, a muránói csillárokkal, a velencei tükrökkel. A hatást színielőadások is fokozták, melyen a fejedelem rokonai is felléptek. A csillogás egyben visszfény is volt, Mátyás egykori budai udvarának ragyogása tükröződött vissza a gyulafehérvári termekben.

Abszolút fejedelmi hatalmával – a közjóra törekedett. Világosan felismerte Erdély egyedi kül- és belpolitikai státusát. Számolt minden lehetőséggel. Tudta a nagy titkot, hogyan képes egy kis ország önállóságának fenntartására, megőrzésére egymással is szemben álló, ellenséges, de vele szemben összefogó hatalmasságok gyűrűjében. Minden nehézség között is sikerült megvalósítania az öncélú erdélyi államiságot, mely független volt minden más államiságtól. Erdélyt Magyarországtól is különálló államterületnek tekintette. A királyi címet elfogadva bár, mégsem koronáztatta meg magát. Hite szerint így, csakis így alkothatott Erdély önálló, öntudatos egységet.

Elkötelezett hittel fogott hozzá Erdély felvirágoztatásához. Egyik legfontosabb feladatának a belső – a népek és vallások különbözőségéből fakadó – ellentétek megszüntetését tekintette. Ilyen szellemben munkálkodott, igazgatott, kormányzott. Intézkedései bizonyítják igazán jobbító szándékát, cselekvő segíteni akarását.

Az Erdélyt lakó népeket alapvető emberi jogaikban egyenrangúaknak tekintette, az idővel kialakult soknyelvűséget pedig természetes állapotnak vette. Toleráns politikája minden nemzetiséggel szemben megnyilvánult. Báthori Gábor által erőszakkal elfoglalt fővárosukat – Nagyszebent+ – visszaadta a szászoknak. Szolgálta a román nép, a román nyelv fejlődésének ügyét is a Bibliának románra történő lefordíttatásával. Lehetővé tette a román papok kiemelkedését a jobbágysorsból. Engedélyezte szabad költözésüket és a paraszti terhek alóli felmentésüket. Európában hivatalosan először foglalt állást a zsidó nép legelemibb emberi jogai mellett. Erről így szól a zsidóknak adott kiváltságlevele: „Hogy bántalom ne érje őket, megengedtetik nekik keresztényi ruhában járni, minden megszégyenítő jelvény használata és felvétele nélkül.” (Századunknak miért nem sikerült megszülnie a maga Bethlen Gáborát, ki minden eltiport és megalázott emberéről leszakította volna a megkülönböztetés sárga csillagát?)

Hithű vallásossága – mély protestantizmusa – mellett (vagy talán éppen azért) messzemenően tiszteletben tartotta és intézkedéseivel támogatta a recepta religiót – az erdélyi négy bevett vallást: a katolikust, a kálvinistát, a lutheránust és az unitáriust. A protestáns papok részére címereslevelet adott ki, ezáltal mindegyiket nemesi rangra emelve. Minden vallásfelekezettel szemben betartotta a tolerancia legfontosabb normatíváit. Ismerte és elismerte a katolicizmus eredményeit. Mikor Gyulafehérváron jezsuita kezdeményezések alapján protestáns főiskolát alapított, kikötötte: „ne a magyar iskolákban való hitván szokás szerént, hanem more jesuitarum exerceálja a gyermek magát az oratio csinálásában”. Tudta és jól látta, hogy az egyre jobban terjeszkedő ellenreformációt nem lehet megakadályozni, megállítani. Támaszkodott a katolikus urakra – Kovacsóczy Istvánra, Kamuthy Farkasra –, még a fejedelmi tanácsban is. Visszatelepítette a jezsuitákat Kolozsmonostorra. Toleranciájának egyik legékesebb bizonyítékaként egyik mecénása lett Káldi György bibliafordításának. Személyiségének politikai jelentőségét és nagyságát még Pázmány Péter is elismerte. Az embereket belső értékük alapján ítélte meg és használta fel. Így válhatott csak bizalmasává Mikó Ferenc főudvarmester és Péchi Simon kancellár is, akik a törvényesen eltiltott szombatos szekta lelkes tagjai, vezető emberei voltak. A már említett, zsidóknak adott kiváltságlevelében azok háborítatlan vallásgyakorlásáról is gondoskodik: „Szabad vallásuk leend és azt rituális szokásuk szerint… gyakorolják.” Hogy milyen nagy súlyt fektetett a vallás kérdésére, annak felekezetre való tekintet nélküli egyetemesen engedélyezett gyakorlására, az kitetszik végrendeletének ezzel foglalkozó részéből: „…ne légyenek papokká, ne idvezítsenek erővel senkit, légyen szabadságban az ország constitutiója szerint a négy recepta religio vallás közül ki melyiket amplectálja.”

Bethlen halála és hozzá mérhető egyéniséggel való pótolhatatlansága miatti bánatában, elkeseredettségében századok sóhajtottak fel Kemény János emlékiratának szavaival: „Ó, vajha avagy ne született, avagy örökké élt volna.”

Hosszú időkre szállt vele sírba a különböző vágyak, célok, indulatok korbácsolta Erdélyben az egységet megteremteni és megtartani tudó reálpolitikus oly sokat visszaidézett, visszavárt személye.

Erdély történetét hűen tükrözik ellentmondásai, iszonyatos tragédiái, keserű nyomorúságokat hozó katasztrófái, szüntelen világító, lobogó lármafái. Bevilágítják minden korszakát, minden tájékát. Kalotaszegtől Háromszékig, az egyéni lázadásoktól a siculicidiumokon át az együtt élő népek közös cselekvésének „bábolnai gondolatáig”. Talán ezeknek a folyton égő lármafáknak a sötétségben villódzó lobogása rajzolta az égre azokat a sokszor megmagyarázhatatlan történelmi vetületeket, melyeket Ady így jellemzett: „Csupa legendák és jelek…”

A történelem elkerülhetetlen cselekvések folyamata. Szüntelenül változó, de meghatározott belső törvények által vezérelt alakulás. Van benne valami a predesztinációból, az eleve elrendelésből. Talán ezért olyan igazi az erdélyi történelem is. Mert mindig egyet jelentett a kikerülhetetlen sorssal. A könyörtelennel, a végzetessel. A reálissal.

Úgy tekintsünk vissza az erdélyi történelem útjának bátran szikrázó ívelésein és sötéten kanyargó útvesztőin, hogy közben meglássuk az így megszületett és körülményeit pontosan kifejező kultúrát is.

Ahogyan azt az erdélyi lélek meglátta és szelleme kifejezte.

Sas Péter

 




Hátra Kezdőlap Előre