Bíró Vencel+

Erdély XVI–XVII. századi kereskedelmének történetéhez

 

A jelzett időszak az erdélyi fejedelemség korát foglalja magában. Azt a korszakot, amikor Erdély művelődése természetes menetében haladt, kívülről jött gyökeres átalakító hatások nélkül. Az Apor Pétertől, Cserei Mihálytól, Rettegi Györgytől magasztalt régi erdélyi élet ez, annak sok szép vonásával. Ebből a képből azonban az ország kereskedelmét képviselő színek hiányoznak.

Az erdélyi kereskedelem árucikkeit részben maga a fejedelem, részben pedig a magánosok állították elő. A fejedelem mezőgazdasági, de főként bányatermékekkel vett részt a kereskedelemben. A bányák közül legjelentékenyebbek voltak a sóbányák, éspedig Dés, Désakna+, Torda, Vízakna, Szék, Kolozs aknái. Ezek a bányák állandóan művelés alatt állottak, minthogy a só nélkülözhetetlen közszükségleti cikk volt. A kitermelt só mennyiségére a bányák jövedelme vet fényt. Fráter György a sóbányák hasznát évi 40000 forintra tette, I. Ferdinánd magyar király kiküldött biztosai 1552-ben, a bányák akkori gyengébb állapotához mérten, a jövedelmet sokkal kevesebbre becsülték. 1643–1663 között 40–50000 forint körül van a feltüntetett bevétel, 1671-ben azonban már 35000 tallér, 1683-ban pedig 38000; ez akkor kétszer annyi forintnak felelt meg. E bányákhoz járultak a sófalvi telep és a máramarosi aknák; az előbbi 1–2000, az utóbbiak 4–5000 forint jövedelemmel. A fémbányák aranyat, ezüstöt, vasat, rezet termeltek. A nemesfémek fő termelőhelye Nagybánya+ és Zalatna. Az aranybányászat jövedelme Apafi fejedelem korában 15000 forint, az ezüsté 17000. A réz- és vasbányák vidéke Csík és Belényes+ kicsiny termeléssel, továbbá Torockó és Vajdahunyad. A kéneső jövedelme Apafi korában 3–4000 forint.*

A kincstári birtokok vagy fejedelmi gazdaságok központja rendesen egy-egy vár, amelyhez sok falu tartozott. Mivel a fejedelmek ezekből az uradalmakból állandóan eladományoztak, ezek ismételten rendezésre szorultak. Az 1603. és 1615. évi kimutatás után teljes számbavétel 1650-ben készült. Ekkor a fiskális javak között szerepelt: Fehérvár, Kővár, Görgény, Gyalu, Kolozsmonostor, Huszt, Szamosújvár+, Fogaras, Várad, Zalatna, Déva, Enyed, Borosjenő+, Karánsebes+, Lugos+ meg néhány kisebb város és tekintélyes számú falu. Apafi haláláig ezeknek az uradalmaknak a száma hatra olvadt le: Fehérvár, Déva, Szamosújvár, Kővár, Görgény, Vinc. Ahogy a bécsi pénzügyi kamara megállapította, a birtokoknak alig egyharmada maradt meg, mivel a fejedelmek, főleg Apafi, ezeket bőkezűen elosztogatták. Ez a bőkezűség azonban szükségből is fakadt, mivel II. Rákóczi György lengyel hadjárata után a török és a német számára sok pénz kellett, s ezt részben a fejedelmi birtokok elzálogosításából igyekezett a fejedelem előteremteni.

A kincstári birtokok terjedelmükhöz mérten különbözőképpen járultak hozzá a kereskedelemhez termékeikkel és állatállományukkal. A termelésben ezek is olyan eljárást követtek, mint a többi nagybirtokok, amelyeknek gazdálkodása az udvarházak keretében oldódott meg.* Ezt a gazdálkodást egyik vonásként az önellátásra való törekvés jellemzi. Ez a szándék nyilatkozott meg az élelmiszerek nagy tömegű előállításában, jobbágyiparosok foglalkoztatásában, megfelelő bevételek biztosításában. Így pl. Teleki Mihály kancellár uzdiszentpéteri+ udvarházában a sörnek, ordának, sajtnak, túrónak, aszalt szilvának felhalmozásával találkozunk. Szabók, csizmadiák, kádárok, asztalosok, szíjgyártók dolgoztak az udvarában. Hasonló a helyzet Apor István kincstartó udvarában vagy a gyalui uradalomban.* Az ilyen iparosjobbágyok mások számára is dolgozhattak. Áruikat a vásárba is vitték eladás végett. „A nagybányai sokadalom ideje közel van – írta felesége Teleki Mihálynak. – Ha túrót, tehénbőröket oda nem viszik, abból káruk származik. 60–70 tehénbőr eladásra készen áll. Jó lenne, ha ami el nem kel, azt Szatmárra vinnék.”* Az udvarházakban előállított áruk között a bőr vezetett, a terményekben meg az őszi búza és a bor.

A jobbágy is főleg búzát és szőlőt termelt. Az országgyűlések időnként az ezekben való szűk termést hozták fel a jobbágyszegénység adófizetési képtelenségének bizonyítására. Egyébként még árpa, zab, rozs, köles, kender s más termények szerepelnek a dézsma fejében behozott termékek között. A Székelyföldön a nagyobb hideg miatt nem érett be a szőlő, viszont jól megtermett a zab. Ott főleg állatok alkották a vagyont. A birtokosság állatállományában legtöbb a szarvasmarha; munkára a jobbágy is inkább ökröt tartott, mivel a ló igényesebb; 10–12 kas méhet sok jobbágy tartott.

Az őstermelőkhöz mint a kereskedelem árucikkeinek előállítóihoz csatlakoznak az iparosok, akiknek készítményei a vásárokon kerülnek eladásra. Erdély akkori iparáról árszabályzatok (limitatiók) tájékoztatnak bennünket az 1556., 1560., 1571., 1591., 1609., 1625., 1626., 1627. (kettő), 1642. évből. Az árszabályzatok megjelölik az iparágat, az áru minőségét, árát, esetleg a készítési helyet. Az 1556. évi limitatio az alábbi iparosok készítményei felől intézkedik: szűcsök, mészárosok (nyers bőrt is árultak), tímárok, vargák, szíjgyártók, kötélverők, kádárok, aranymívesek, szabók, kerekesek, kovácsok, lakatosok, nyergesek, cin-, ónművesek, pajzskészítők. A műipart csak az aranymívesek, ónművesek képviselik. Az 1560. évi árszabályzat az előző keretben maradt. 1571-ben a vasáruk, a szappanos, szőrműves, 1609-ben a szűrcsináló, téglás, borbély, tölcséres, rézmíves portékáinak árszabályozása is megtörtént. 1626-ban szerepelnek a fűszerek, selyemáruk, 1627-ben a deszka (oláhfalvi, gyergyai, orbai), a zsindely (Zetelaka, Kalotaszeg, Remete s több más havasi helyről), élelem (méz, vaj, olaj), viasz stb.

Az árszabályozások felölelték a német, morva, velencei, nápolyi, lengyel árukat is, míg a török, görög, román, zsidó kereskedők által behozott áruk külön listába kerültek. Hogy pedig az ilyen árszabályozások valós állapotnak feleljenek meg, az országgyűlés 1625-ben úgy intézkedett, hogy a fejedelem évenként küldje el emberét a külföldi kereskedelmi központokba, úgymint Bécsbe, Krakkóba, Ilvóba (Lemberg), Lándorfehérvárra (Nándorfehérvár), aki végére járjon, mibe kerül ott az áru, és mennyiért adják Kolozsvárott. A görög kereskedők is aszerint áruljanak illendő haszonnal, amint Nándorfehérváron és Tirgovistén át vásárolhatnak. Az árszabályzat megtartásának ellenőrzésével ekkor Kamuthi Balázst bízták meg; az ő utánajárásának tulajdonítható, hogy az árak már 1626-ban estek.

Kiterjedt tehát a tér, amelyen az árszabályzatok mozognak. Az ipar ereje abban gyökerezett, hogy a napi élettel szoros kapcsolatban maradt, többnyire hazai anyagot használt fel és a közszükségleti cikkek előállítására szorítkozott. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy Erdély a külföldi áruktól elzárkózott és a művelődési hatások elől kitért. Az erdélyi ipar a külföldi áruk utánozásával élénkebb színt kapott, mennyiségileg és minőségileg egyaránt fejlődött.

Erdély ebben az időben török fennhatóság alatt állott, tehát ennek birodalmával, közelebbről fővárosával, Konstantinápollyal tartott fenn szoros kereskedelmi kapcsolatot. Erdély oda járó követei és ott lakó állandó megbízottai (kapitihái) nagy bevásárlásokat eszközöltek ebben a világvárosban.

A követjelentésekből kitűnik, hogy az erdélyi fejedelmi udvar a török fővárosban szerezte be szőnyegeit, amelyeket Perzsiából hoztak eladásra. A kapitiha állandóan járt drága prémek és finom bőrök után; megvételre ajánlott tigris- és párducbőrökről gyakran olvashatunk leveleiben. A legtöbb bőr bélésnek kellett; a levelekben nyuszt- és hiúzbélés sokszor szóba kerül. Sok a ruhanemű: fosztán (ujjatlan köntös), csemelet (teveszőrrel kevert, habos színű posztó), patyolat vagy batiz (fátyolszerű szövet selyemszállal), tafota vagy tabit (finom, habos selyemszövet), skárlát vagy gránát (veres színű drága, nehéz posztó), arany-ezüst fonás (skófium), velence (teveszőr takaró). Beszámolnak a követjelentések más természetű vételekről is: fegyvereket, ékszereket, selymeket, madárhálókat, sátrakat, serlegeket, lovakat, lószerszámokat emlegetnek. Bethlen Gábor főleg jó lovakat kerestetett a Portán. Legyenek azok „jó erkölcsűek”, épek, jó szájúak, adta utasításul a kapitihának. Bornemissza Anna fejedelemasszony nyolc aranyat küldött egy kevés gyöngyre, smaragdra négy tallért, serbetfőző üstre is egyet. A kapitiha Apafi számára is vásárolt ott lovat.

A Havasalfölddel folytatott kereskedelemnek Tirgoviste volt a központja. Az erdélyi behozatalnak és kivitelnek azonban a Kárpátokon túl több más átvevőhelye is volt, minthogy a fejedelemségek és Erdély mindig élénk gazdasági kapcsolatot tartottak fenn egymással. Nyers ezüst, arzén, berbécs, ló, sertés, faolaj, rizs, hal, len és dísztégla került be Erdélybe az élénk román kereskedelem révén. Kedvelt árucikk volt a havasalföldi bor is. A székelyek, főként szűk termés idején, a havasalföldi kövér síkságról szerezték be a gabonát, s Moldvából még sót is hoztak maguknak.

Az árszabályzatok, ingóság-összeírások, a határvámok (harmincadok) díjszabásai, valamint a magánlevelek adatai tanúskodnak az Erdélybe történő árubehozatalról.* Néhány adat szemlélteti a helyzetet. Brancovici Száva püspök keleti gyöngyökkel díszített egyházi ruhákat használt. Bornemissza Anna fejedelemasszony patikaládájába keleti orvosszerek is kerültek (sárkánypor, kígyószarv, sárkányvér). Külföldi ruhaanyagok közül gyakrabban előfordulnak a boroszlói és lembergi posztó, a karazsia (kétszer ványolt posztó), az igler (iglaui posztó), az olasz (bergamói, veronai), a német (nürnbergi, meisseni), a török (nándorfehérvári) és a lengyel áruk. Gyakori a rázsa (viselőruhának való posztó), a bagazia (kék vászon), a truppai, sziléziai, lengyel gyolcs, az angliai (viselőruhának való olcsó) posztó, az aba (teve- vagy kecskeszőrből készült durva kelme, Erdélyben durva fehér posztó), a selyemáru különböző országokból. A türkizekkel, korallokkal ékesített dísztárgyak és ékszerek Törökországból is kerültek be. Török mintára a tollbokrétás süvegek, prémes, zsinóros viseletek általánosak. Lábbelinek való török bőrök (kordován, szattyán, bagaria), férfi- és női ruhaanyagok, skófiummal varrott bársony kozáksüveg, szőnyegek, paplanok és sokféle egyéb tárgy, csetneki (Gömör megyei) vas és demecki (dömöcki, azaz damaszkuszi) acél, török, román, kurtány nyereg, terseni (tescheni) puska, janicsár és olasz karabély meg más árucikkek fordulnak elő a forrásokban.

A külföldi áruk behozatala a szükségletek kielégítése mellett arra is utal, hogy hatott a divat, növekedett az igényesség és fejlődött az ízlés. Ez a szegényebb sorsban élőknél, a jobbágyság körében is megfigyelhető. A tehetősebb jobbágy szintén szerzett be finomabb ruhaanyagokat. Bár a nemesség tiltakozott és erre nézve országgyűlési törvényt hozott, de a rendelkezés ismételt megújítása mutatja, hogy eredmény nélkül. Elrendelték, hogy a jobbágyok ne hordjanak posztóruhát, gyolcs- és egyéb varrott inget, nyuszt-, farkas-, rókabőrös süveget, hanem abaruhában járjanak. Asszonynak való másfél singes kecskebőrből való sarunál a szászok árszabályzata hozzátette, hogy ilyen sarut szolgálóleánynak nem szabad megvenni és viselni. A nemesség az indokolás szerint takarékosságra is hivatkozott, azonban eljárása a rendi tekintély védelmét célozta.

Az idegenből bekerült luxuscikkek mellett azonban, főként a dolgozó tömegek körében, az olcsóbb helyi áruk továbbra is használatban maradtak. Ezután is jó hírnévnek örvendett a brassai posztó és posztósüveg, a szebeni és alvinci süveg, a karánsebesi pokróc, a belényesi lazsnak, a székely heveder, a torockói és vajdahunyadi vas, a székelyföldi deszka és zsindely, a széles, cseres bőrből készült román szíjöv, a torockói, a medgyesi, besztercei, segesvári kapa. Az ipar azonban haladni akart, azért a jónak bizonyult külföldi anyagot felhasználta vagy utánozta. Így cáp- (kecske-)bőrből készült szekernyéről (hosszú szárú saru) hallunk, a brassai anyagból abaruha készült, cápbőrből kordováncsizmát, német kötős cipellőt állítottak elő. Idegen ruhák utánzata a horvátos (felhasított ujjú) mente, a csausz, azaz kocsismente, több női ruhadarab vagy ruhadísz.

Természetesen Erdély is juttatott árukat külföldre. A kivitel főleg élőállatokra (ló, szarvasmarha), bőrökre szorítkozott. Kénesővel a kapitiha a török fővárosban nagyban kereskedett, bár egyiknek megjegyzése szerint kicsinyben való eladásából jobban jönnének ki. Ugyanoda viszont is szállítottak. Danzigi fegyvervásárláskor a fejedelem nagy mennyiségű ökörbőrrel és kénesővel fizetett.

A fejedelmi gazdaságpolitika legfőbb törekvése az államháztartás rendezettsége, vagyis az állam bevételi és kiadási mérlegének egyensúlyban tartása. Ez biztosítja a nyugodt életet mint a kereskedelemnek elsőrangú előfeltételét. Erdélyre legsúlyosabban a török adó nehezedett, mert azt aranyban kellett beadni. Ennek összege eredetileg évi 10000 később 15000, Barcsai fejedelem óta 40000 arany. A kiosztott ajándékok összege átlag az adó értékével ért fel. Az adó fedezésére, a bányatermékek mellett, biztos jövedelmül a barommal való kereskedés szolgált. Mikor meg ez nem vált be, 1629-ben Bethlen fejedelem a méz- és viaszgyűjtéshez fogott, egyedárusággá téve azt. Majd az országgyűlés a tordai, széki, kolozsi, vízaknai sóbányákat kötötte le a török adó céljára, 20000 ezüsttallér fejében a fejedelemnek adván át azokat; 1671-ben viszont 35000 tallérért magánosok kapták meg a sóbérletet. Ezek 1683-ban évi 38000 tallért fizettek; ebből a portai adóra 18000 tallér esett. A másik nagy kiadás a népes fejedelmi udvar eltartása. Százával kaptak ott az alkalmazottak teljes vagy részbeni ellátást. Ezeket a kiadásokat termékeikkel a kincstári birtokok fedezték. Mikor pedig e birtokok a sűrű adományozások következtében megfogytak, a költség pótlása a városokra maradt. Egyéb kiadásokra fedezetül szolgáltak a bányák, a határvám, a régi egyházi tizedből fejlődött fejedelmi dézsma, a jobbágyoktól szedett kapuadó.

Az iparosokat minden eszközzel igyekeztek a termelés fokozására ösztönözni. Ezért az országgyűlés kimondotta, hogy ha valamely iparos az árszabályzat miatt való bosszúságában anyagot vagy szerszámot nem tartana, vagyonát veszítse el, őt magát pedig űzzék ki a városból vagy faluból. Ha pedig egy kereskedő bosszúságból felhagyna a kereskedéssel, arra őt rá kell kényszeríteni. Az iparos adjon jó munkát. Erre elsősorban a céhmesterek ügyeljenek, ellenőrizzék, hogy a mesterek jó anyagból dolgoznak-e. Ha az iparos az anyagot olcsóbban tudja beszerezni, a készített árut is adja olcsóbban. Van vásári munka és alkudt, azaz rendelt munka. Az árak szabályozása főképpen a vásári, azaz egyszerűbb árukra terjedt ki; aki a megszokottnál szebbet akar, az az iparossal külön alkudjék meg.

Mindezek az intézkedések azonban, amelyeket főként a vevők érdekében hozott az országgyűlés, az eladók körében, érthető módon, nem találtak mindig megértésre. Így már a fejedelemség kezdő évtizedeiben a községek az állatoknak eladásáról és vételéről való végzéseket „nevetséggel, csúfsággal” mulatták el. Az árszabályzatok megtartását nehézzé tette, hogy azok többnyire nagy időközökben készültek, s közben a viszonyok meg is változtak. Bethlen próbált gyakori árszabályozások révén lépést tartani a piac alakulásával, de nem elég sikerrel. A megkötöttség helyett ugyanis a szabadabb kereskedelem gondolata erősödött az országgyűlésen abban az értelemben, hogy „az idő mindeneknek rendjét és árát meg szokta határozni”. Ezt a véleményt a kereskedelem egyes korlátozásai alakították ki. Az árszabályozások ugyanis az eladásra kerülő állatoknak (ökör, tehén, bárány, kecske), továbbá a nyersbőröknek is árat szabtak, bár ezek közül mindegyik más és más értékű. Bethlen óta a gabona, a tejtermékek, a házi szárnyasok szintén árszabályozás alá estek. Emellett az állami egyedáruságok is főleg az igásállatokra, a mézre terjedtek ki, ami a magánosok kereskedését csökkentette. A földműveléssel foglalkozók (főleg a birtokos nemesek) úgy találták, hogy a készárukkal kereskedő iparosokkal szemben hátrányos helyzetbe kerültek. Így tehát az árszabályozások merevsége és az állatokkal való kereskedés szoros megkötöttsége ellen egyre erősödött a hangulat.

Az országgyűlés már 1625-ben állást foglalt, és megállapította, hogy ha az ötpénzes garasnak értékét lejjebb szállítanák és „a szabad kereskedés is indifferenter minden rendnek meglenne”, akkor a nagy drágaság megszűnne. A fejedelem az országbeli kereskedő embereknek véleményét is meg akarván hallani, mind „a szabados kereskedést”, mind a pénzérték-leszállítást felajánlotta nekik, de ezek ilyen alapon nem látták megvalósíthatónak az olcsóságot. Így hát megmaradtak a limitatio mellett, de az országgyűlés kérte a fejedelmet, hogy „a marha illendő áron szállhasson”. Bethlen halála után azonban az ország azonnal elhatározta, hogy mivel a liber quaestus „elfoglalása miatt” a három nemzetnek fogyatkozása volt, a bőrökön kívül szabad legyen a kereskedés. I. Rákóczi György 1631-ben az előbbeni állapotot állította vissza, 1649-től kezdve azonban elvben a szabad kereskedés maradt érvényben. Barcsai Ákos óta a fejedelmek választási feltételei közé is beiktatták, hogy azok a liber quaestust semmiben sem akadályozzák. A gyakorlatban azonban történtek módosulások. Így megmaradt a méz egyedárusága. Még 1642-ben felújították Bethlen 1627. évi árszabályzatát, de ettől az időtől fogva több árszabályzatot nem adtak ki; mindamellett időnként hangoztatták, hogy az árak felverése miatt árszabályozásra van szükség. 1686-ban meghatározták a fűszerek árát, 1689-ben a bőrökét, de az új, teljes árszabályozás nem készült el. 1687-ben a kereskedőket s mesterembereket kötelezték ugyan, hogy az 1642-i árszabályozáshoz tartsák magukat, és „a vevő aszerint oda vetvén az árát”, amivel elvihesse, de ennek az előírásnak már foganatja nem lett.

Erdély kereskedelmének nagyobb fellendülése mégsem a szabadabb kereskedelem, hanem az árszabályozás idejére esik. Ez főként a jól gazdálkodó fejedelmek, Bethlen és I. Rákóczi György hozzáértésének és politikájának tulajdonítható. A fejedelem gazdasági vezető szerepe Bethlen uralma alatt nyilatkozott meg leghatározottabban. Szándékának megvalósításához nagy számban külföldi szakembereket használt fel, akik azután kereskedőtársaságokba tömörülve, különleges szerephez jutottak az ország gazdasági életében.

Ezek között fontosság tekintetében első helyen áll a görög társaság. A török birodalomban a kereskedés jórészben a görögök kezében volt. Az országgyűlés szerint a görögöknek Erdélybe való bejövetelét azért engedték meg, hogy ezáltal a török áru olcsóbbodjék. Görög kereskedők legtömegesebben Szebenben laktak, kisebb számban Brassóban, ezenkívül Fehérvárt és Fogarason. A szebenieknek külön bírájuk volt, aki tőlük az adót beszedte. E „görögök” között, neveik bizonysága szerint is, sok volt a román kereskedő. Egyeseknek a neve származási helyükre utal. Ilyen kereskedők voltak Bukuresti György, Bukuresti Apostol, Bukur Izsák, Tergovistei Nyáguly, Jasi Nikota, Nikápoli Mircsa, Ternovai Koszta, Macsói Lepadat.

Ugyancsak a török birodalomból kerültek Erdélybe a Spanyolországból oda menekült zsidók. Előbb kevesen, Bethlen szabadságlevele (1623) óta számosabban. Fehérvár volt a lakóhelyük. Vágya a béke, az ország helyreállítása – írja Bethlen a fehérvári kolóniának adott szabadságlevelében – és az, hogy a különböző nemzetek behívása által Erdélyt kiművelje. A zsidók szabadon kereskedhettek. Konstantinápolyból árukat hozhattak.

Gyergyóban már 1654-ben megjelentek az örmények, nagyobb számú beköltözésük azonban Apafi fejedelem idejére esik (1672). Tömegesen Gyergyóban, Szamosújvárt, Erzsébetvároson, Fogarason települtek meg. Kezdetben mindnyájan a szamosújvári főbíró alá tartoztak, majd négy társaságra oszlottak szét.* A betelepült bolgárok is a XVII. század végén kérték, hogy mindenütt kereskedhessenek és külön bírájuk legyen. A Bethlen alatt jött morva anabaptisták saját iparcikkeiket szintén árusították, és külön bíró alatt éltek. A kereskedelmi életben fontos szerepet játszó idegeneket tehát nemzetiségi alapon társaságokba szervezték, és ezeknek önkormányzatot biztosítottak.

1672-ben Keleti Társaság (Orientalis Compania) néven egy külföldi, nyugati csoport is kapott engedélyt arra, hogy török, velencei, bécsi német és lengyelországi árukat behozzon, és azokat fehérvári boltjaiban árusíthassa. A kereskedelmi társaság kérését annak egyik tagja, Rothneromer János terjesztette az országgyűlés elé azzal az ígérettel, hogy ha a görögöknek adott kedvezményeket a rendek eltörlik, a társaság a nevezett árukkal az országot ellátja. A fejedelem képével mindenféle jó pénzt vernek, befizetik az összeget, amennyit a görögök az országnak adni szoktak. A rendek örömmel fogadták a vállalkozást, mivel remélték, hogy így a görögöktől, akiket kapzsi pénzműveleteik miatt az ország kizsákmányolóinak tartottak, megszabadulnak. A hozott országgyűlési végzést a fejedelem meg is erősítette. A görögök erejét azonban mindez nem törte meg, tovább is helyükön maradtak. Vezetőjük, Páter János tagja volt annak a három vállalkozóból álló társaságnak, amely a sóbányákat 1671-ben bérbe vette, sőt 1683-ban másodmagával újonnan a bérletbe lépett. Bár ez utóbbi bérletkor Páterék ígérték, hogy az Orientalis Compania bejövetelét, árukkal való kereskedését nem akadályozzák, e társaság a görögök miatt mégsem tudta azt az eredményt elérni, amelyet akart. Vállalkozásuk kibontakozásának a következő zavaros idők sem kedveztek, úgyhogy az Orientalis Compania lényeges szerephez az erdélyi kereskedelemben csupán a passzarovici béke (1718) után jutott.

A külföldieknek a kereskedelembe való bevonása azonban a hazai kereskedők tevékenységét nem bénította meg: a vezető szerep az ő kezükben maradt. A szabad mozgás, közlekedési utak zavartalan használata, a kereskedelmi kapcsolatok folytonossága akkora előnyt jelentett, hogy versenyképességük megmaradt. Így a hazai kereskedők rendszeresen kijártak Lengyelországba, s tekintélyüket mutatja, hogy itt alkalmi sérelmeik orvoslása érdekében nemegyszer egyenesen az uralkodóhoz fordultak. Az erdélyi kereskedők Bécsig hajtották fel ökreiket, de török árukkal is kereskedtek. A belföldi kereskedők állandóan jártak Törökországba; oda nyugat-európai árukat vittek.

A hazai kereskedők, amikor külföldre árukat kivittek, ugyanonnan be is hoztak.* Ezekkel itthon kereskedtek. Az egyes államok szerették is, ha a jó pénz nem ment ki az országból, hanem a kereskedők áruért árut vittek ki. A kereskedők a külföldi központi helyeket szívesen keresték fel. Ilyenek voltak Felső-Magyarországon Eperjes, továbbá híres vásárhely Debrecen. A belső kereskedelem tárgyai főképpen élelmiszerek, a ruházat, a gazdálkodásban használt állatok, közlekedési eszközök voltak. A bel- és külkereskedelemnek egyaránt a városok voltak a fő irányítói. Ilyen városok Beszterce, Marosvásárhely, Nagyvárad+, főképpen pedig Szeben, Brassó és Kolozsvár. Brassó és Szeben a dél-erdélyi szászság kereskedelmét, az észak-erdélyiét pedig Beszterce uralta. Kolozsvárral együtt ezek a városok uralták az erdélyi belső piacot. Kifelé Moldva és Havasalföld volt a szász kereskedők fő vásárlóhelye és piaca. Emellett az északi és nyugati államokban is kereskedtek.

A fejedelmektől számos kiváltságlevelet szereztek, s a bennük biztosított kiváltságokkal a XVI. és XVII. században éltek is. A szászság kereskedelmére nagy csapást jelentett a török terjeszkedés. Újabb hátrányt jelentett számukra, hogy a XVI. század végétől fogva a románok és a magyarok szintén kereskedni kezdtek, s még inkább az, hogy a görögök, zsidók és örmények szintén az ő rovásukra hódítottak az erdélyi gazdasági életben. Ilyen körülmények között a szász ipar és kereskedelem aláhanyatlott. Bethlen Gábor és I. Rákóczi György alatt a kereskedelem ugyan emelkedést mutatott, de a Bécsbe és Velencébe kivitt ökröket már nem a szász kereskedők hajtották fel, hanem részben olasz, részben pedig kolozsvári és partiumi tőzsérek. Így a szász kereskedelem a nemzetközi piacon élvezett régebbi jelentőségét már a XVII. század első évtizedeiben, tehát az erdélyi kereskedelem általános lehanyatlása előtt elveszítette. A fejedelemség idején a Nyugattal és Északkal való kereskedés fokozatosan átcsúszott Kolozsvár és a partiumi városok kereskedői, a Kelettel való árucsere pedig a görög, román és örmény kereskedőtársaságok kezébe.

A hazai kereskedést és a hazai kereskedők védelmét szolgálta az a törvény, amely a külföldi társaságok tevékenységét korlátozta és a belső kereskedelmet a belföldiek kezében hagyta. Az egész korszakon át ugyanis uralkodott az az elv, hogy a külföldi kereskedők áruikat erre a célra kijelölt helyen rakják le, és kereskedésre onnét beljebb az országba ne jöjjenek. Ha az erdélyi kereskedők Erdélyből árut akarnak kivinni, ezt a hazai kereskedőktől a lerakodóhelyeken vásárolják meg. A behozatali út Havasalföld felől a Törcsvári-szoroson át Brassónak, Nándorfehérvárról meg Karánsebesen, a Vaskapu-hágón át Szászsebesnek, vagy Lippán, Zugoson át a Maros mentén haladt. 1675-től kezdve délen Brassóig, a Vöröstoronyi-szoroson át Szebenig, a Maros mellett Szászvárosig, Kolozsvár felé Nagyvárad elfoglalása után Bánffyhunyadig lett „szabados” az idegen kereskedők bejövetele.

A külföldi kereskedők helyhezkötöttségének elvén azonban a gyakorlatban gyakran csorba esett. Vagy a külföldi kereskedők nem tartották meg az előírást, vagy maga a törvényhozás engedett a bejött kereskedőknek szabad mozgást az országban. A kereskedőkkel való üzletkötés, a felvásárlásnál előnyös szabad közlekedés hiánya ugyanis rontotta a külföldi kereskedők kedvét. El-elmaradoztak, s emiatt viszont csökkent a forgalom. Arra is gyakran volt példa, hogy a külföldi kereskedők önkényesen túltették magukat az előíráson. Így 1579-ben a rendek panaszt emeltek, hogy a „görögök vakmerő bátorsággal meg nem elégedvén a nekik adott letévő helyekkel, ez országot szerént szerte járják, törököket is melléjek vevén”, mindenféle állatot kivisznek az országbéli kereskedők kárára s az országnak nagy nyomorúságára. Az ilynémű panaszok ezután is gyakran ismétlődtek. A görögök az árukat nagyon megdrágították, adta elő az országgyűlés, emellett a belső kereskedelembe is beleártották magukat. Tehát a lerakodóhelyeknél beljebb ne jöjjenek, és csak török áruval kereskedjenek. Kereskedő emberek a kijelölt helyeken áruikat eladván, onnét a sokadalmakra ne menjenek. A belföldi kereskedők megrövidítésére az idegen kereskedők nem vehetnek az országban árut, hanem idegen országból hozott portékát áruljanak – hangoztatják utóbb is (1654). Apafi alatt (1675) különösen nagy volt az elkeseredés. Van törvény, mondják, hogy idegen nemzetbeli kereskedők faluról falura, városról városra, havasról havasra marhakereskedésre, vaj-, sajt-, túró-, viaszgyűjtésre ne merészkedjenek, hanem gyűjtsék azokat a haza fiai, s tőlük vegyék meg az idegenek. De még némely haza lakosi melléjük adván magukat, széjjelhordozzák a görögöket, örményeket, törököket. Ezután ne engedtessék meg az idegeneknek a széjjeljárás, legyenek veszteg egy városban, s szedessenek a haza lakóival, s vegyenek azoktól.

Mindezek ellenére azonban ismételten az történt, hogy a törvényhozás az ilyen kalmárok szabad kereskedését meg-megengedte. Megfigyelte ugyanis, hogy „amely országban áros ember nem jár, ott a pénz szűk, de ahol áros ember kereskedik, ott bőül meg a pénz”, továbbá „nem szűk, hanem bő marha (áru) teszen olcsóságot”. Bethlen idejében egyenesen megállapították, hogy a görögök bennjárása inkább hasznos, mint káros, ezektől ugyanis olcsóbban vásárolhatnak. „Az oda felvaló” (ti. lengyel, német) marhát ugyanis felette drágán hozzák és adják. Mozgásuk korlátozása helyett tehát Bethlen inkább limitáltatta áruikat. Branderburgi Katalin szabad kereskedést engedett az idegeneknek, akik török árut hoztak be. Kezdetben I. Rákóczi György sem korlátozta a sokadalmakban való árusítást, 1638-ban azonban már a korábbi tilalmat felelevenítette. A limitatiók rendszerének megszüntetése után azonban a külföldi kereskedők többnyire könnyebben mozoghattak Erdélyben.

Bethlen Gábor uralkodása alatt a nemesek is nagyobb érdeklődést mutattak a kereskedés iránt. Méltatlankodtak ugyanis, hogy a kereskedők, akiket Bethlen Gábor véleménynyilvánításra összehívott, a drágaságot nem látták megszüntethetőnek azon az alapon, hogy „a szabad kereskedés indifferent minden rendnek meg lenne engedve”, illetve a garas értékének leszállítása által. Felhevülésében az országgyűlés kimondta, hogy „a kereskedés penig efféle magok haszna kereső kalmár és áros emberektől interdietum legyen… hanem az nemes rend és az kiknek Felségedtől privatim arról bizonyos annuentia adatik, azok kereskedjenek, azoknak legyen szabad venni és adni mindenféle marhát, a lóval való kereskedésen kívül az ökörbőrrel való kereskedést is az fiscusnak reserválván”. A szigorú rendelet ugyan a gyakorlatban nem volt megvalósítható, azonban a nemesség így az állatokkal és gabonafélékkel való kereskedésre buzdítást kapott. Saját terményét és készítményét egyébként is mindenki szabadon árulhatta házánál, a városban és a sokadalomban. A nemesek és a hazai kereskedők vásárlóképességét előmozdította az a rendelkezés, hogy külföldi vásárlásokra jó pénzt vihettek ki olyan időben, amikor ez a külföldi kereskedőrendeknek tilos volt. A szegénység is „maga majorságát s keze munkáját” vásárra vitte. A búzán kívül adott el állatot, gabonát, hüvelyes veteményt, tejterméket, faeszközöket.

A központi hatalom egyes árukat állami kezelésbe vont, azaz egyedárusággá tett (monopólium). Így 1578-ban általában a bőr és a viasz, szűr (posztó), ökörbőr, 1649-ben a méz és a viasz monopólium voltát országgyűlési végzés mondotta ki. Az egyedáruságokkal részben bizonyos meghatározott állami kiadások fedezését biztosították, részben pedig a fejedelmi-állami bevételeket kívánták növelni. Az egyedáruság működése felől legalaposabban a méz és a viasz gyűjtésére vonatkozó utasításokból tájékozódhatunk. A termelő csak az állami megbízottaknak adhatta le a mézet, de ezek készpénzzel fizettek. II. Rákóczi György alatt (1649) a tulajdonosnak megengedték, hogy a saját majorságából való mézet és viaszt háza szükségletére a Partiumba harmincadfizetés nélkül kivihesse, vagy onnét behozhassa. Saját használatára mézet és viaszt bárki szabadon vehetett, csak a velük való kereskedés volt tilos, nehogy az állami vásárlásokat megdrágítsák.

Az iparhoz szükséges nyersanyag biztosítása és a drágaság enyhítése céljából bizonyos áruknak az országból való kivitelét a diéta többször megtiltotta. Már 1542-ben méneseket, lovakat, 1549-ben lovat, állatbőrt, 1556-ban barmot, bőrt, sarut nem volt szabad kivinni katonai meggondolásból. A kiviteli tilalmak azután időnként módosultak, illetőleg a tilalmazott áruk szaporodtak. 1556 körül a búza, 1577-ben a juh kivitele tilos, 1578-ban a berbécsé, juhé, kecskéé, s hogy míves emberek ne panaszkodjanak a drágaság miatt, a bőré is. 1581-ben a só, a kender, 1589-ben a vadbőr, 1598-ban a barom, 1607-ben a szűrposztónak végszámra való kivitelét tiltották el. 1609-ben a nyest-, és a rókabőr, 1622-ben a salétrom, 1627-ben a vas, 1633-ban a kéneső, 1649-ben a ló, 1673-ban a hazai posztó, csizma, saru került tilalom alá.

Az egyedáruság a belső kereskedésre is kiterjedt, a kiviteli tilalom pedig a külkereskedelmet érintette, ezért életbe léptetése az érdekeltek körében vegyes érzéseket váltott ki. Minthogy a kivitel fő cikke az élőállat és mezőgazdasági termény volt, ebben az irányban főleg a nemesség mutatkozott érdekeltnek. Amikor 1631-ben I. Rákóczi György az egyedáruságot a mézre, szűrposztóra is kiterjesztette, az országgyűlés ezt nem hagyta szó nélkül. Bár látják, mondották, a magukra következő kárt, de a fejedelem szükségét szemlélvén, tetszése szerint kell eljárniuk. A lakosság állatait a kiviteli tilalmak következtében gyakran nem tudta tetszése szerint értékesíteni, viszont az állam főleg a monopóliumokból teremtette elő a portai adót.

Erdély gazdasági életében a portai adó különösen nagy gondot jelentett. A követelésnek, hogy az adót aranyban fizessék be, eleinte eleget is tudtak tenni, de 1600 óta a háborús viszonyok miatt az aranybányászat lehanyatlott. A nem művelt bányák beszakadtak, a bányászok elszéledtek. Ugyanez történt az ezüstbányákkal is. Erdély arany- és ezüsttermelése így megnehezült. „Az Erdélybe bejáró török és görög áros emberektől végére mehet a török porta – írja Bethlen fejedelem –, hogy aranyat, ezüstöt látnak-e bőven az országban.” Bethlen igyekezett elérni, hogy a portai adót ezüsttallérban, dukátban fizethesse; az ezüstpénzt a török portán a pénzembereknél aranyra váltották, de a pénzértékek különbözősége miatt nemegyszer az ország kárára. Az adó nagy felemelése óta a török az adót ezüstben, sőt jóminőségű rézpénzben is elfogadta. A jó pénzre való átváltáson, mint a könnyű nyereség jó alkalmán, a kereskedők és a pénzesebb polgárok, előkelőségek kapva kaptak. 1666-ban a harmincadosak, 1670-ben a székelyek országos adóját a szebeni görögök, a szászok adóját a többi görög kereskedőrendek, a magyar megyék adóját meg a fejedelem váltották át jó pénzre. A következő évben a beváltást teljesen a görögök vállalták magukra, nyilvánvalóan a kilátásba helyezett kedvezmények reményében. A jó pénz behozatalának előmozdítása végett azok a külföldi kereskedők, akik jó pénzzel vásároltak, fele határvámot fizettek.

Az aranypénznek az országból való kivitelét ilyen körülmények között érthető módon igyekeztek megakadályozni. Már 1585-ben megtiltották, hogy görögök, olaszok aranypénzt, ezüsttallért, a kereskedők vert vagy pléharanyat hordjanak ki. Később is azon voltak, hogy arany-ezüst pénz vagy áru ne kerüljön ki az országból. Azt akarták, hogy a görög kereskedő a behozott áruja után kapott pénzt itt vásárolja el olyasmire, amivel a török birodalomban kereskedhetik. A határon való ellenőrzés a harmincadosok kötelessége volt. Ezek 1651-től a vásárokon is megjelentek, hogy a harmincadokat elkerülő kereskedőket megvámolják.

A belső kereskedelem sokat szenvedett a rossz pénzek elszaporodása miatt. Részint sok silány idegen pénz került be Erdélybe, részint meg benn is készültek rossz pénzek. A régebbi erdélyi pénzek szintén forgalomban maradtak, és a sokféle pénz együttes használata különféle visszaélésekre adott alkalmat. Mindez gátolta a kereskedelmet. A fejedelmek, főleg Bethlen, jó pénz veretésével igyekeztek a nehézségeket eloszlatni. A folyó pénznemek értékét az országgyűlés időnként meghatározta. Ugyanígy zűrzavar volt a kereskedelem nem csekély kárára a súly- és űrmértékek körül. Vidékenként ugyanis más-más mértékkel mértek. Az országgyűlés külön végzéssel próbált rendet teremteni. Így 1588-ban a megyékben és a Partiumban a kolozsvári köbölt és ejtelt, a székelyek és szászok a szebeni köbölt és a kolozsvári ejtelt, Várad vidékén a váradi böcsüt és a pintet tette kötelezővé. Utóbb is, főleg Bethlen idejében, történtek ezen a téren módosítások.*

A kereskedelemmel kapcsolatos visszaélések közül néhányat felemlíthetünk. Így egyesek rabokkal kereskedtek. II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata során tatár rabságba került erdélyieket saját pénzükön kiváltották, viszont háromszor-négyszer akkora összeget követeltek rajtuk. Mások azzal próbálkoztak, hogy a jó pénzt kivitték az országból, s értéktelenebbet hoztak be helyébe. Akadtak olyanok is, akik úgy vittek ki lovakat a határon, hogy rájuk ültek, mintha azokon utaznának, ott künn aztán kereskedtek velük. Némelyek a szükségesnél több lovat fogtak be szekerükbe, s ott künn eladták őket. Mások saját céljukra való használat ürügyével a Partiumba vittek ki gabonát, s ott eladták. A kereskedelembe olykor a megszálló német katonák szintén bekapcsolódtak. Így Basta György emberei olcsón vettek marhát, s aztán ezt meg az elfogdosott kóbor marhát pénzen adták el. A fejedelemség utolsó éveiben bejött katonák a nekik kiosztott borral, sörrel meg egyéb éléssel kereskedtek. Kenyerüket eladták, s szállásadó gazdájuk kenyerét ették. Külső helyeken bort vettek, és azt a városban szabadon árulták.

Az osztrák megszállók megjelenésével Erdély új korszak határához érkezett. A török visszaszorítása után az eddiginél is fokozottabb mértékben Bécs lett az erdélyi kereskedelem legfőbb beszerzőhelye. Ezzel azután új összeköttetések, új szokások kora következett el a kereskedelemben is.

1957




Hátra Kezdőlap Előre