Jancsó Elemér+

Az erdélyi magyar színészet hőskora

Az erdélyi magyar színészet múltját vizsgálva nagyon messzi mehetnénk vissza, ezúttal azonban a XVIII. században maradunk.* A szatmári béke utáni évtizedek fáradt és szomorú légköre Erdélyre is ránehezedett. De a látszólagos tespedés mögött új erők gyűjtése folyik. A mélyre néző kritikus már a hatvanas években észreveheti az életnek és a fejlődésnek azokat az új csíráit, amelyekből az első alkalmas pillanatban nagyra nő az újjáéledő nemzeti irodalom fája. A színészet is, a többi művészetekhez hasonlóan, csupán a mindenkori társadalmi viszonyokból érthető meg. Mária Terézia korában Erdélyben éppúgy, mint Magyarországon, a német színészet uralkodik, és a kevés számú magyar nézőközönség is kénytelen német darabokat látogatni. Igazában azonban sem a főurakat, sem a köznemeseket nem nagyon érdekli a színpad. Erdély székhelyének, Nagyszebennek sincsen még állandó színészete. Az egymást követő próbálkozásokat a német polgárság is eleinte közönnyel kíséri. 1780-ban például a gubernium a következő indokolással utasítja vissza az egyik színtársulat játszási kérését: „Mivel a fejedelemség kormányára nézve a helyzet és körülmények olyanok, hogy a komikus játékok mind a közönségnek, mind az ezeket játszóknak inkább ártanak, hogysem valami hasznot lehetne tapasztalni, a játékok gyakorlására a kért engedély a kérelmezőnek nem adható meg.”* Vajon nem Rousseau elítélő szellemének távoli visszhangja ez a határozat, nem-e a nagy genfi polgár egyik erdélyi híve tört pálcát mesterének hatása alatt a színészet ügye felett? Hiszen a Lettre à D'Alembert sur les spectacles elvei ismertek voltak nemcsak Nyugat-Európában, de Erdély főúri kúriáiban is. A következő évek jelentős változást hoznak a közönség érdeklődése terén is. Legalábbis erre mutatnak a német színészet későbbi sikerei, amelyet leginkább a kormányzóság köré csoportosuló magyar fő- és köznemesség támogat. A minden iránt fogékony és humanista Bánffy György jár jó példával elöl, és megszeretvén a német színészeket, hozzájárul az állandó színházi épület létesítéséhez is. Az első és egyetlen állandó német színház tehát Erdélyben Bánffy György jóakaratú támogatásának és a magyar nemesség pártfogásának köszönheti megszületését. A színészetet Erdély vezető magyar családjai Nagyszebenben szeretik meg, de a színpadi kultúra hívei nagy számmal toborzódnak a Bécsben élő vagy ott rövidebb-hosszabb időt töltő erdélyi magyar nemesek és polgárok közül is. Döntő jelentőségű a magyar színészet kialakulására a kormányzóság székhelyének áttétele Nagyszebenből Kolozsvárra. A főváros-változtatás nemcsak azoknak a külső körülményeknek tulajdonítható (török háborúk), amelyekkel a szászok előtt igyekeztek Bécsben az áthelyezést igazolni, hanem annak a nyelvi és társadalmi harcnak is, amely a gubernium átvétele mögött nyíltan és titokban lezajlott. Nagyszeben és Kolozsvár harca a guberniumért az erdélyi szászság hanyatló erejének és befolyásának tükörképe az egyre jobban szervezkedő és feltörő magyar nemesi és polgári társadalommal szemben. E békés, de heves harcban a magyarság győz, és e győzelem biztosítja számára a további gazdasági és kulturális fejlődés lehetőségeit. Kolozsvár jelentősége megnő. A kormányzóság ideköltözésével még több vidéki nemescsalád költözik be, és megnő az itteni németséggel szemben a magyar polgárság öntudata is. Az erdélyi magyar színészet és irodalom fejlődésének Kolozsvár összehasonlíthatatlanul jobb lehetőségeket nyújtott a maga évszázados középiskoláival, nagyszámú nemességével, mint az erdélyi magyarok nagy részétől földrajzilag is távol eső Nagyszeben.

Kolozsvár közönsége előtt sem volt ekkor már ismeretlen a színészet. Több feljegyzés szerint már a század közepén voltak színielőadások, és a 80-as évek végén több német színtársulat próbál itt is szerencsét. Az erdélyi magyar színészet kialakulásában fontos szerepet játszhattak az úgynevezett főúri műkedvelő előadások és az iskolai színdarabok is. A dunántúli magyar főurak színházi műveltsége természetesen jóval túlszárnyalja a szerényebb keretek között élő erdélyi nemesség előadásait. Az Eszterházyak, Pálffyak, Erdődyek, Koháryak, Grassalkovitsok „nemcsak a bécsi színházak felvirágoztatására költöttek óriási összegeket, hanem arra nézve is megtettek mindent, hogy győzelemre segítsék a magyarországi német színészet törekvéseit. Színházakat építettek a német színészeknek, díszleteket hozattak számukra külföldről, szükség esetén palotáikat is rendelkezésükre bocsátották, de mikor később arról volt szó, hogy az első magyar színtársulatot segítsék, akkor, csekély kivétellel, sorra elzárkóztak.”

Ebben a korban úgy az iskolai, mint a nemesi színjátszás fő célja a szórakoztatás, a kellemes időtöltés.* Egyikben a főnemesség, másikban az iskolákat látogató, főként nemesi ifjúság szórakozási kedve ölt irodalmi formát. Főurainknál a műkedvelő előadások divatja főként a nők szerepelni és feltűnni vágyásából táplálkozott. A nemesi színészkedés a társas élet egyik formája, ahol a férfiak és nők egyaránt versenyezhettek modorban, ruházatban és beszédben egymással, sokszor mély ízlést és komoly irodalmi elmélyedést árulva el. Valószínű, hogy e téren éppen úgy, mint a műveltség akkori egész területén, a francia befolyás érvényesülése segíti elő a színészet ügyét is.*

A XVIII. század második feléből már vannak adataink a nemesi és iskolai színjátszásra vonatkozólag. Erdélyben már 1765-ből van feljegyzés ilyenfajta nemesi műkedvelő előadásról. Szathmáry kolozsvári tanár írja, hogy „1752-ben is voltak privátus uraknál holmi magyar játékok, mint amilyenben én is játszottam”. Tudunk még nagyenyedi, gyulafahérvári és tordai műkedvelő előadásokról is. A másikfajta színjátszás, az iskolai előadások részint a szórakozás, részint az irodalmi érdeklődés terjesztését szolgálták. E tekintetben Nagyenyed vezet, ahol 1792. szeptember 18-án „35 tógás diák és úrfiak” megalakítják az első erdélyi önképzőkört. Ennek a kicsiny irodalmi társaságnak egyik legfontosabb programpontja latin, német, francia és görög víg- és szomorújátékok fordítása és színielőadások tartása. 1792-ben előadják Voltaire Brutusát, sőt egyes darabokkal ellátogatnak Tordára és Dévára is. A vásárhelyi kollégiumban szintén voltak az enyedihez hasonló iskolai előadások. A főúri és az iskolai színjátszással szemben legfőbb jelentőséggel mégiscsak a 80-as években végbemenő hatalmas társadalmi erőátcsoportosulások bírnak. A főnemesség és a köznemesség mellett feltűnik egy új társadalmi réteg, a polgárság is, de a külső átalakulásokon kívül a nemességen belül is észrevehető ideológiai változásokat látunk. Helyesen állapítja meg Mályusz Elemér a magyar polgárság kialakulásáról írt tanulmányában,* hogy nálunk, a nyugati fejlődéstől eltérően, a nemesség áll az öntudatosodó polgárság élére, és vezető szerepét hosszú időn át meg is tartja. Mályusz tételét igazolva látjuk, ha az erdélyi magyar nemesség és városi polgárság közös művelődési együttműködésére tekintünk. Úgy Erdélyben, mint Magyarországon már a 70-es évektől fogva a reformerek buzgó csapatával találkozunk, akik, ha egyelőre komoly eredményt nem is érnek el, munkásságukkal mégis hozzájárulnak egy nagyobb vonalú és nemzeti alapon történő kulturális fejlődés megindulásához. Az Erdélyben előretörő magyarsággal szemben csupán a szászok ellenállása képezett komolyabb nehézséget, akik gazdasági és kulturális előjogaikat féltették a magyarok váratlan előretörésétől. A feléledő nemzeti szellem ad lehetőséget az 1790-ben kezdődő önálló erdélyi megmozdulásoknak is.* De már az erdélyi kezdeményezéseket megelőzőleg, a 90-es pozsonyi országgyűlésen is szóba kerül a magyar játékszínnek ügye, azonban sem ez, sem a magyar nyelv érdekében történő egyéb javaslatok komoly eredményt nem érnek el. Az a tény, hogy Erdélyben a magyarországi sikertelenség ellenére mégis lehetett valamit tenni, főként azzal magyarázható, hogy erre a kellő előkészítés már megtörtént. Aranka nyelvművelő társasága* és az erdélyi színészet a vallásfelekezetek és társadalmi osztályok összefogása nélkül bizonyára még annyi eredményt sem érhetett volna el, mint amennyit e nehéz időkben elért. Ennek a lelki előkészítésnek tulajdonítható, hogy Erdély, az örökös kezdeményezések hazája, ezúttal a színészet és irodalomszervezők ügyét mint általános nemzeti ügyet tudta a kis ország közvéleményével elhitetni, és ezáltal a célt részben el is érni.

A kormányzóság Kolozsvárra költözésével Bánffy György és a körülötte csoportosuló főurak és kormányzósági tisztviselők állanak a magyar művelődési megmozdulások élére. Jósika visszaemlékezéseiből jól ismerjük azt a fejedelmi társas és kulturális életformát, amit a külföldi példák után Erdély kormányzója kolozsvári palotájában igyekezett meghonosítani. És bár az erdélyi Versailles utánzáson és divaton épült fel, hatása letagadhatatlan. Az erdélyi siker egyik oka éppen e társas élet összetartó és példaadó jelentőségében keresendő. De lehet-e csodálkozni, ha a sikertelen magyarországi kezdeményezésekkel szemben a kortársak, így például Kármán és Csokonai szívét bámulattal és reménységgel töltik el a kolozsvári sikerek. A Nyelv Mívelő Társaság felhívására válaszolva: „Boldog vagy, oh kisded Erdély… te fogod be az utolsó magyarnak szemét, mikor mi már oesterreichok, vagy rusznyákok leszünk. Ennek az érdekes tartománynak nemes törekvései megszégyenítik a Duna és Tisza négy tágas cirkulusait.”

Aranka György nyelvművelő társasága szintén szoros összefüggésben áll a színészet kialakulásával. A nagy kultúrpolitikus az erdélyi országgyűlés elé terjesztett javaslatában a nyelvművelés egyik legfontosabb eszközének tartja a magyar színészetet. „Egy magyar játékszínnek felállítását talán legelöl kell tennem azok között az eszközök között – írja –, melyek anyai nyelvünk gyarapítására s közönségesítésére szolgáltak. Bizonyos, hogy a legfőbb eszköz és ezért a társaságnak egy különös tárgya a hetedik tárgy. Melynek végbevitele, úgymint egy játszószínnek közönséges kinyitása, jóllehet most elsőbe egyenesen a társaság foglalatosságának tárgya nem is lehet, kötelessége lészen mindazonáltal ezt szem elől el nem vetni, hanem az arra hajlandó személyeket felébreszteni, és az igyekezőknek minden módokkal munkálkodására is segítségül lenni.”

Aranka igyekszik terveit nyomban meg is valósítani, 1792. július 8-án a színészet ügyében már levelet írt Soós Mártonnak, aki az első pesti kezdeményezők között szerepel. Soós válaszában megemlíti, hogy ebben az ügyben már több erdélyi főúr járt Kelemen Lászlónál. Nemsokára Naláczy testőr-író Bécsből Erdélybe visszautazva, szintén felkeresi Soóst, és magával hozza Kelemen tervezetét is. Az egyezség sajnos elmarad. De közben a Fejér testvérek és néhány hozzácsatlakozó színész, valószínűleg Aranka biztatására, kérést ad be a főkormányszékhez színielőadások tartása végett.* „A színdarabok (Comedia) előadásaira magukat elszánt nemes ifjak társulata, hogy a magyar nyelven írt vagy pedig ezután írandó darabokat a nemzeti és anyai nyelv nem csekély hasznára kívánja a színház megnyitásával eléadni.” Kéri a királyi főkormányt, hogy adjon engedélyt a játékok előadására bárhol Erdélyben. A kormányszék jóváhagyja a „könyörgők” engedélyét, hogy tartsanak előadásokat, „a nemzeti nyelvnek is nagyobb gyarapítására és pallérozására szolgáló erkölcsös játékokat itten Kolozsvár városában”, de vigyázzanak arra, hogy a darabokat cenzúrázzák meg, nehogy tartalmuk beleütközzön az erkölcs vagy a vallás törvényeibe. Mint érdekes adatot megemlíthetjük Ferenc császár erdélyi útját is, aki a magyar főurak német színpártolását látván, abban a királyi kegy túlzott hajszolását vélte felfedezni, és kijelentette az őt kísérő magyar főuraknak, hogy idegen nyelvet tanulni nem kötelesség, a „hazait nem tudni azonban szégyen”. Majd megkérdezve tőlük, hogy van-e Erdélyben magyar színtársulat, a nemleges válaszon csodálkozását fejezte ki.

1792. november 11-én megkezdődnek végre Kolozsvárt a színielőadások.*

1934




Hátra Kezdőlap Előre