Gáldi László+

Az erdélyi román tudományos élet

Bár a román tudománynak szerves továbbfejlődésre hivatott modern megnyilatkozásai nem régebbiek a XVIII. század utolsó harmadánál, mégis már korábban történtek jelentős kísérletek azon célból, hogy ennek a messze keletre sodródott neolatin népnek legalább egy vékony felső rétege valamelyes kapcsolatba kerüljön a magyar tudományossággal.

A magyar–román szellemi érintkezések története kétségtelenül lényegében véve a középkor utolsó századaiba nyúlik vissza. Bármily nagy volt is az űr társadalmi és vallási szempontból az államalkotó katolikus magyarság s a Magyarország földjére a XII. század második felétől kezdve beköltöző s balkáni életformákat hordozó románság között, e különbségek mégsem jelentettek leküzdhetetlen gátat a magasabb rendű magyar művelődés termékenyítő szétsugárzása számára. A román betelepülés vezetői, a kenézek közül igen sokan – személyes hűségük vagy hadierényeik jutalmául – magyar nemességet nyertek, a magyar nemességbe soroltattak a hazánk földjén menedéket kereső vajdacsaládok is, s így már aránylag igen korán, a XIV. században kezdett kialakulni egy olyan román eredetű nemesi osztály, amely rendi kiváltságai és kötelezettségei révén szoros érintkezésbe jutott Magyarországnak sajátosan magyar veretű latin kultúrájával. Talán nem véletlen, hogy éppen az olasz–francia gyökerű Anjou-korszak, a magyar humanizmus első kiteljesedése egyengette fokozottabb figyelemmel az utat egy másik neolatin népnek, a románság vezető rétegének az ország kultúréletébe való bekapcsolása felé.

Efféle kapcsolatok minden szomszédnép számára sokat jelentettek, de különösen fontosak voltak a románság, e nyugati nyelvtestvéreitől oly korán elszakadt neolatin nép szempontjából, amely számára sokáig csupán a magyar művelődés volt az egyetlen út az ősi törzset képviselő latin nyelv és latin szellem felé. Egészen bizonyos ugyanis, hogy mihelyt magyar közvetítés folytán legalább egyes románok megtanultak latinul – hiszen ismeretes, hogy még Havaselvén is az írásbeliség először latinul jelentkezik* –, e kiváltságosak előtt egyszerre felderenghetett, ködösen bár és bizonytalanul, a latinság és a románság összetartozásának gondolata, amely azután később, a humanista erudíció fényénél a románok római eredetének tudatává érlelődött.

Már a középkorban a magyar művelődés ajándékozta meg tehát a románságot római múltja egyetlen emlékének felismerésével: nyelve latin eredetének lassan felködlő tudatával. Ezt a felismerést bizonyára elmélyítette és általánosította a latinellenes ortodoxiától Dél-Magyarország egyes pontjain a XV. században tömegesen elszakadó románság, különösen pedig azon tagjai, akik a katolikus hitre áttérve új kultúrközösségüknek akkor legtanultabb osztályába: a papság körébe emelkedtek. Tudjuk, hogy e század folyamán az aradi és csanádi káptalanban már több román származású kanonok ült,* persze azonban teljességgel bizonytalan, vajon ezek próbálták-e latinos műveltségüket valamilyen formában népük közkincsévé tenni.

Világosabban áll előttünk a XVI. századi fejlődés. A kifejezetten humanista jellegű orientáció s egyben a magyar–román szellemi kapcsolatok hordozói azonban e korban rendszerint olyan egyének, mint Oláh Miklós esztergomi prímás (1493–1568) vagy Bona György, ennek Padovában tanuló unokaöccse, akik román származásuk ellenére már szívvel-lélekkel magyarrá váltak, s akiket így nem szabad a román szellemi élet kimagasló alakjai közé számítanunk. Lupaş állításai ellenére egészen bizonyos, hogy Oláh Miklós tudományos költői működése a magyar humanizmusnak szerves része – ilyennek látták a XVIII. század első román tudósai is –, s ugyancsak a magyar humanizmus világában maradt Bona György akkor, mikor egyik „tetrastichon”-jában Zsámboky (Sambucus) Jánost, a nagy magyar humanistát köszöntötte.

E humanista kapcsolatoknál román vonatkozásban jelentősebb az erdélyi protestáns misszió sikere a románok között. Az addig kizárólag szláv eredeti nyomán s mindennemű szövegkritika nélkül készült, primitív fordításokhoz képest egy olyan bibliafordítás, mint a híres szászvárosi Ószövetség, óriási haladást jelent: ennek a Tordosi Mihály, román református püspök vezetésével készült nagy műnek forrása már nem csupán az ortodoxiának egyoldalú bizánci-szláv bibliahagyománya, hanem elsősorban Heltai Gáspárnak, Kolozsvár tudós papjának és könyvkiadójának kiváló magyar bibliája (1551–1560), továbbá a Vulgatának egy protestáns szellemben átdolgozott kiadása s végül talán egy olyan latin szöveg is, amely Tremellius és Johannes Junius fordításához állott közel. Ily sokféle forrásból származó erudícióra – noha maguk a fordítók csak héber és görög forrásokat vallottak be – a dél-erdélyi románok méltán lehettek büszkék: e magyar támogatással megjelent és valósággal filológiai akribiával szerkesztett mű egy egészen más művelődési légkört lehel, mint a régebbi, bizonyára egykönyvű fordítók által készített, naivan népies hangulatú szent szövegek. S e vallástudományi kapcsolatok tovább folytatódtak a XVII. században is: jellegzetes gyümölcsük nemcsak a gyulafehérvári Újszövetség, az ún. Rákóczi-biblia (1648), amelynek közvetlen mintái és forrásai még felderítésre várnak, hanem az 1651-ben kiadott román zsoltárfordítás is, amely – alighanem a Bethlen Gábor alapította gyulafehérvári, később nagyenyedi főiskola tudós tanárainak buzdítására és támogatásával – egyenesen a héber eredeti alapján készült.

A protestantizmus azonban – bármennyire is a nemzeti nyelvek kultuszát domborította ki – távolról sem szorította háttérbe a hagyományos magyarországi latin műveltséget. Ama protestáns énekeskönyvekben, melyekből a románok a maguk egyházi énekeit fordították, gyakorta megtaláljuk középkori himnuszok latin szövegét, és előfordul, hogy a román fordító itt-ott a latin eredetit követi s nem a mellette lévő magyar szöveget. E körülmény arra mutat, hogy a románok református papjainak is volt bizonyos latin műveltsége. E műveltségben azonban, amelyet elsősorban az erdélyi kiváló protestáns főiskolák közvetítettek, részesedtek világiak is, így az a Halics Mihály, aki Nagyenyeden Pápai Páriz Ferencnek, a neves magyar szótárírónak és orvosnak iskolatársa volt, s akinek homályosan ismert működésével szokták kapcsolatba hozni a legrégibb ismeretes román–latin kéziratos szótár keletkezését is. S egészen bizonyos, hogy ez a Nagyenyeden tanult és később a szászvárosi iskola élén álló Halics Mihály csak egyetlen példa a XVII. századnak magyar kollégiumban tanult románjai közül. A porlepte matrikulák átböngészése bizonyára még sok más nevet tárna fel számunkra, s alig kétséges, hogy ezek között a Kárpátokon túlról jött románok is szerepelnének, hiszen éppen e korról jegyezte fel Pietro Deodati Bakšič, szófiai katolikus püspök, hogy még a havaselvi bojárok fiai is az „erdélyi eretnekek” iskoláiba járnak latinul tanulni.

Általában véve azt mondhatjuk, hogy a XVII. századi Havaselve és Moldva kiválóbb fejedelmei, mint Basarab Máté és Lupu Vazul, felismerték a latin kultúra fontosságát, s ennek meghonosítása érdekében nem zárkóztak el a magyar misszionáriusok segítségétől sem. Havaselve felől Constantin Cantacuzino, korának egyik legműveltebb fejedelmi sarja – az első Padovában tanult román – élénk összeköttetésben állott Erdély tudósaival, Miron Costin, a legkiválóbb moldvai krónikás pedig a lengyel humanizmus ösztönzéseit az erdélyi történetírás eredményeivel egyeztette, s nemegyszer volt szívesen látott vendég Apafi Mihály udvarában. Miron Costin magyar vonatkozású érdeklődése odáig ment, hogy ránk maradt a magyar történelemről szóló rövid összefoglalása is.* S hidat jelentett Erdély s a Kárpátokon túli ortodoxia világa között a brassói származású Teodor Corbea is, aki – Szenci Molnár Albert kettős működésének hatása alatt – egyrészt románra dolgozta át Mitrofan buzaui püspök támogatásával Molnár latin–magyar szótárát, másrészt pedig Dosofteitől teljesen függetlenül Molnár Albert fordítására emlékeztető verses román zsoltárfordítást készített. S ugyanez a Corbea, aki fiatalságában orosz főiskolán tanult, később Constantin Brâncoveanu latin és szláv „logofăt”-ja* lett, sőt legújabban egy nevezetes havaselvi krónika szerzőségét is neki tulajdonítják. Természetesen megjegyzendő azonban, hogy ilyen sokfelé tekintő, az ortodox szláv és a nyugati latin művelődést ennyire szintézisbe olvasztó egyéniségek ritka kivételszámba mehettek.

A XVII. század vajdáinak és nagybojárjainak Erdély humanista kultúrája iránti meleg érdeklődését már örökség gyanánt vették át a következő század fanarióta fejedelmei, akik közül nem egy nagy műveltségű, olasz egyetemeken végzett, sok nyelvet beszélő férfiú volt. A fanariótáknak sok erdélyi művelődési kapcsolata közül elég ezúttal egy-kettőre hivatkoznunk. Már az első fanarióta fejedelem, Nicolae Mavrocordat – a karlócai békekötésnél török részről szereplő Alexandru Mavrocordat – Erdélybe történt menekülése alatt írta meg Cicero „De officiis” című művének görög átdolgozását, s művét nyájas latin sorokkal ifj. Köleséri Sámuelnek, Erdély tudós polihisztorának küldte el. Később Moldva fejedelme, Constantin Mavrocordat magyar jezsuitákkal, közelebbről gróf Péterffy Károllyal óhajtotta megíratni a románok első humanista szellemű történetét, és mint tudjuk, Péterffy e mű tervezetét is elkészítette. Végül a század második felében Saul moldvai nagybojár, akit Carra olasz utazó is kora legműveltebb románjának tartott, érdekes latin és francia nyelvű levelezést folytatott szász és magyar tudósokkal, köztük magával Pray Györggyel.

Mindezen kultúrkapcsolatok a Kárpátok két lejtője között természetesen nem maradtak hatástalanok a Kárpátokon túli, ekkor még igen elszigetelten jelentkező tudományos törekvésekre sem. Amint már Miron Costin használt magyar forrásokat, úgy bőven merített a magyarországi történetírás hagyományaiból az Oroszországba menekült Dimitrie Cantemir is (1673–1723), Moldva tudós fejedelme s a berlini Tudományos Akadémia tagja, aki „Hronicul vechimei a Româno-Moldo-Vlahilor” című, sokáig kéziratban lappangó művében már felfedezte a magyarországi latin nyelvű tudomány értékét a román nemzeti történetírás számára. Cantemir őszintén bevallja, hogy amikor Moszkvában művének első, latin nyelvű kidolgozását (Historia moldovalachica, 1716) készítette a berlini akadémia részére, még nem juthatott hozzá Bonfinihez, Mátyás király udvari történetírójához. Mikor azonban, rövid idő múlva, a munka román fordítására került a sor, ennek kidolgozásánál Szentpétervárott már bőven felhasználhatta Bonfinit, akitől egész fejezeteket, etymonokat (Moldavia – Mollis Davia), érveket vett át, sőt akinek szövegét egy alkalommal – a román–római kontinuitás bizonyítására – latinul is idézte. Cantemir Bonfinit bizonyára az 1568-ban Baselben kiadott Zsámboki- (Sambucus-) féle kiadásban használhatta; ezért említi nemcsak Zsámbokit („istoricul unguresc”), hanem Baksai Ábrahámot is, akinek „Chronologia de Regibus Hungariae” című munkája Bonfinival együtt jelent meg. Emellett hivatkozik Cantemir Oláh Miklós Attilájára, Toppeltinre, használ egy „Thököly Imre korában készült térképet Erdélyről”, s ismer több magyar vonatkozású olasz történetírót (Riccio, Doglioni, Sansovino; Ricciót szintén Zsámboki Bonfini-kiadásának függeléke révén). Mindeme források használata harmonikusan épül bele Cantemir gazdag erudíciójába, amely – bizánci források bő kiaknázása alapján – elsőnek ismeri fel a balkáni romanizmus, a balkáni román töredékek jelentőségét, messze megelőzve e téren Thunmann kutatásait is.*

Cantemir művének latin fogalmazványa 1722-ben a Kaszpi-tengerbe veszett, s csak egy hozzá közel álló latin változat maradt meg a moszkvai állami levéltárban. A román szövegnek azonban legalábbis három fennmaradt másolatát ismerjük. Eltekintve a moszkvai példánytól, amelyen Tocilescu kiadása alapul, az egyiket Klein János erdélyi unitus püspök vette meg 1730 körül egy Péterváron járt bécsi kereskedőtől, 1756-ban ebből egy havaselvi származású balázsfalvi tanár, Dimitrievici Konstantin újabb másolatot készített, 1800 körül Cantemir művéről Klein Sámuel, az ismert erdélyi triásznak egyik tagja (1745–1806) adott Engelnek részletes leírást, s még 1827 körül is egy balázsfalvi kanonok megpróbálkozott Dimitrievici másolatának a régebbi szöveg alapján való kiegészítésével. Az azóta lefolyt 100 év alatt azonban a régebbi másolat elkallódott, s ma már (illetve a XX. század elején) csak az újabb töredékes másolat közvetlenül hozzáférhető. Ennek ellenére kétségtelen azonban, hogy Cantemir, aki Bonfinihez és más magyar humanista történeti művekhez nem közvetlenül erdélyi közvetítéssel, hanem a messze Szentpéterváron jutott, egész forrásanyagával együtt visszakerült Erdélybe, s egyrészt az egész XVIII. századon át éltetője maradt a románság nemzeti öntudatának, másrészt pedig a század végén egyik fontos kiindulópontja lett a görög katolikus tudósok erdélyi történetírásának is.

1944




Hátra Kezdőlap Előre