Pukánszky Béla+

Erdélyi szászok és magyarok

A reformáció sikerét a szászoknál nemcsak szellemi előfeltételek biztosították. Fontos körülmény volt az is, hogy a mozgalom az Univerzitásra támaszkodhatott, mely a maga hatáskörében gondoskodott az új hit megszilárdításáról. Az Univerzitásnak pedig a török szétválasztó politika nyomása alatt a XVI. században meginduló önállósulási folyamata az erdélyi államiság szűkebb keretei között az eddiginél is jelentősebb politikai befolyást biztosított. Ez a növekvő befolyás természetesen szintén elősegítette a szász elkülönülést.

Bármint vélekedik azonban a régi és új történetírás a szászság magatartásáról az önálló Erdély kialakulásában, annyi bizonyos, hogy a szászoknak semmi okuk nem volt ugyan elszakadni a magyar királyságtól, melynek uralkodói elhalmozták kiváltságokkal és adományokkal, de helyzetükben – szemben a magyarokéval és közszékelyekével – az önálló erdélyi állam kialakulása sem hozott lényeges változást. Privilégiumaikat az új Erdély fejedelmei is megerősítették, s így megnyílt az út további zavartalan fejlődésükhöz. Ez az út pedig továbbra is a lassú, de következetes elkülönülés útja volt.

A szászok értettek hozzá – okosak és körültekintők („prudentes et circumspecti”) voltak –, hogy az önálló Erdély fejedelmeinek kegyét megnyerjék. Különösen a hatalmas – szász történetírók által előszeretettel „jezsuitabérenc”-nek nevezett – Báthori István rokonszenvét keresték. Mikor e fejedelem elfoglalta a litvániai Polocko városát, s mikor békét kötött az orosz nagyherceggel, a nagyszebeniek fényes ünnepélyt rendeztek. Az egykorú krónikás feljegyezte, hogy az ünnepély alkalmával máglya tüzénél viaskodó cigányok és furcsán öltözött, „fejükön sisak helyett faedényt viselő lovasok” mulattatták a tömeget. Egyébként a szász történetírók is elismerik, hogy az erdélyi fejedelmekben olykor megbecsülhetetlen pártfogókra találtak. Báthori Kristóf hatékonyan támogatta a szász egyházat, és őszintén méltányolta a lelkészek munkáját. Súlyosabb összeütközésük csupán Báthori Gáborral támadt a szászoknak. A szertelen képzeletű, erkölcsi gátlásokat nem ismerő, hatalmas dunai birodalom terveit szövögető fejedelem egyáltalán nem titkolta, hogy megszünteti az alkotmányt és korlátlan uralma alá hajtja Erdélyt. Célját legjobban úgy vélte elérhetőnek, hogy először a szászokat keríti hatalmába. Tervét meg is valósította: 1610. december elején Nagyszebent rajtaütéssel hatalmába kerítette, valamennyi kiváltságát megszüntette, és mint fejedelmi várost katonái őrizetére bízta. A szász krónikások élénk színekkel írják meg, hogy a kicsapongó fejedelem milyen „Sodomát és Gomorrát” csinált az erdélyi németség fővárosából. Állításaik igazolására különös előszeretettel idézik a szép, szemérmes Balk Johanna asszony hősies alakját: Báthori Gábor szemet vetett rá, de ő inkább a halált választotta, mint a fejedelmi szerető kétes dicsőségét. A szászok a fejedelmi önkénnyel szemben a német császárhoz és a német rendekhez fordultak segítségért. Segélykérésükben jellemzően domborodik ki a német népközösség tudata: „Segítséget és támogatást keresünk azoknál – mondották a szászok –, akik erkölcseiknél, szokásaiknál, hitüknél, barátságuknál, sőt vérrokonságuknál fogva igen közel állnak hozzánk, mert teljes bizodalommal reméljük, hogy ugyanúgy fogják elhárítani tőlünk a jogtalanságot, mintha rajtuk esett volna, és nem fogják megengedni, hogy mintegy saját nemzetük ilyen fiatal zsarnok elnyomása alatt elpusztuljon.” A birodalmi körök lanyha érdeklődése azonban nem segít a szászok helyzetén; elsősorban önmaguknak kell megvédeni jogaikat a Nagyszeben elfoglalása után engesztelhetetlenül gyűlölt fejedelemmel szemben. Legtovább és legszívósabban a brassóiak állnak ellen. Vezérük, az eszes és bátor, kétségkívül rendkívüli politikai tehetségű Weiss Mihály mindent kockára tesz, messze nyúló összeesküvés szálait fűzi Báthori Gábor ellen. Weiss Mihály példája azonban új tettekre serkenti a viszonyokkal egyébként könnyen megalkuvó szászokat. Mikor Báthori Gábort 1613-ban eléri a végzet, egyezségre lépnek, hogy visszaszerezzék Nagyszebent, melyet „Erdély pestise és elpusztítója, városok és országok fosztogatója” – az egykorú szász krónikás ezekkel a díszes címekkel illeti a tragikus sorsú fejedelmet – hatalmába kerített. A szászoknak ez az uniója elsősorban azzal a követeléssel lép Bethlen Gábor, az újonnan megválasztott fejedelem elé, hogy haladéktalanul adja vissza nekik fővárosukat, a város elfoglalása alkalmával ott lévő minden ágyúval és hadifölszereléssel együtt. Az ellentétek már-már Bethlen Gáborral szemben is kiéleződtek, mikor a fejedelem a követelésnek engedve kiüríttette Nagyszebent. A Báthori Gáborral szemben kegyetlenül szigorú szász krónikás semmit nem hallgat el a Bethlennel támadt ellentétekből, de egyébként rendkívül melegen méltatja a nagy fejedelem érdemeit: sok hozzá hasonló uralkodót kíván az országnak, mert igazi „pater patriae” volt, aki Erdélyt „teljes virágzásban” hagyta örökül utódának. A török veszedelem és a központi hatalom gyöngesége először 1437-ben készteti a három erdélyi nemzetet arra, hogy a közös védelem érdekében unióba lépjen. A XV. század közepén szorosabbá fonódik ez a szövetség azzal, hogy a szászok menedékjogot adnak erődítményeikben a másik két nemzetnek: a XVI. század elején megújított unióban a három náció közös ítélőszék felállítását határozza el, a 30-as években megszervezi a közös honvédelmet, majd harmadszor is megújította a szövetséget. Ez a politikai unió joggal kelthette azt a reményt, hogy a testvéries együttműködés révén a szászság is összeforr a másik két nemzettel, és elkülönülési folyamata megáll. A három náció azonban csak időnként fogott össze; az összefogás rendesen részleges és alkalomszerű maradt, és nem volt alkalmas arra, hogy köztük az összetartó szálakat erősítse.

Tagadhatatlan, hogy a XVI. és XVII. században a szüntelen súrlódások és az együttélés nehézségeinek ellenére is erős közeledés mutatkozik a szászság és a magyarság között. Különösen a mindennapi életmódban és az iskolázás terén.* A prédikátorok legnémetesebbnek látszó hivatali ruháján is – a kötelező Luther-köpenyhez hosszú, elöl és ujjain fémkapcsokkal záródó mellény járul, mely a mai szemlélőnek is feltűnik szász papi gyűléseken – találunk magyaros jelleget. Még inkább a tisztviselőkén és előkelő polgárokén: ők is dolmányt, felsőt, mentét, csizmát, kalpagot viselnek, és e ruhadarabok neveit a szász tájnyelv is átveszi. Jóval erősebben ragaszkodnak a szász hagyományhoz a viseletben az asszonyok, főleg a paraszti réteg; de lassanként itt is utánzásra csábít a magyar példa. Jelentékenyen előmozdítja a szász–magyar közeledést az egyházi rendtartás 1616-ban kelt utasítása, mely előírja, hogy a szász iskolákban alkalmazott tanítóknak kielégítő módon kell bírniok a magyar nyelvet; 1637-től kezdve pedig a brassói gimnáziumban megbízzák a legidősebb magyar diákot, hogy „praeceptor scholae hungaricae” legyen, és tanítsa meg magyarul beszélni a többi diákot. A németországi egyetemek látogatása a XVII. században erősen csökken. A csökkenés oka részben az, hogy a zavaros viszonyok és háborúskodások miatt megnehezült az utazás, részben az is, hogy a tanulni vágyó szász ifjúság szívesen kereste fel – gyakran takarékosságból is – a jó hírű felső-magyarországi protestáns iskolákat. Feltűnő, hogy a protestáns szász ifjak ismételten megfordulnak tanulmányi célból Nagyszombatban is. Az 1629-ben meghívott német tanárok, Alstedt, Bisterfeld és Piscator működésükkel közvetve egész Erdély iskolai életét irányították, és még jobban vonzották a szászokat. Felső-magyarországi, nagyszombati és gyulafehérvári iskolák látogatása hozzájárul ahhoz, hogy a szász értelmiség és a magyarság között újabb és újabb szálak szövődnek. Az iskolázás terén erősbödő magyar–szász kapcsolatok bizonyítékai a szász nyomdákból magyar–német vagy magyar–német–latin párhuzamos szöveggel egyre nagyobb számban kikerülő tankönyvek is. Már a XVI. század utolsó éveiben Nagyszebenben megjelenik Erasmus ókori írók szentenciáit tartalmazó gyűjteménye magyar–német–latin magyarázatokkal, a XVII. században pedig Brassóban adják ki egymás után Comenius tankönyveit, főképp a „Ianua linguarum”-ot és az „Orbis sensualium pictus”-t hasonló alakban. S az iskolázás mellett erősbödnek a szálak a magyar szellemi élet felé az egyházi irodalomban is. Az erdélyi szász prédikátorok műveikben gyakran emlékeznek meg a magyar fejedelmekről, a magyar vitézségről, a magyar protestantizmus jelesebb szellemi képviselőiről, vagy pedig a magyar ellenreformáció ismert irodalmi harcosaival – különösen Sámbár Mátyással – szállnak vitába. A művelődési kapcsolatok kétségkívül megvannak, sőt fejlődnek; de önmagukban nem tudják a minduntalan adódó politikai feszültséget enyhíteni s a szász és magyar tömegek közeledését létrehozni. Az igazi belső unió hiányzik; legfőbb akadályai a szászoknál közigazgatási zárt egységükön és a vallási kérdésen kívül a másik két nemzetétől lényegesen eltérő társadalmi fejlődésük és az egyre gyakoribb nemzetiségi súrlódások.

A szászoknál nem találjuk meg a földesúri hatalomnak azt az előretörését, mely a XVI. században a társadalmi fejlődést Magyarországon általában jellemzi. A földesúri hatalom helyett itt a falvak agrárlakossága lassanként mindinkább a városok politikai befolyása alá kerül. Ezek döntöttek a székhivatalnokok választásánál, átvették felső fokon a bíráskodást, s így a falusi lakosság autonóm politikai jogai az ő kezükbe mennek át. A városokban – Nagyszebenben, Segesvárott, Medgyesen, Brassóban, Besztercén – pedig az iparos- és kereskedőtársadalomtól egyre inkább a polgári értelmiség néhány családja veszi át a politikai és szellemi vezetést. Az a körülmény, hogy ezek a vezető családok – Teutsch, Brandsch stb. – ma is jórészt ugyanazok, mint a XVI. és XVII. században, azt mutatja, hogy a szász egységen belül is következetesen érvényesült a kiválasztás és elkülönülés elve. Az értelmiség vezető tagjai éberen őrzik a szász népegységet, hatékonyan és szívósan védelmezik a magyar nemesség vonzóerejével és térfoglalásával szemben. 1613-ban a szász városok szövetsége, felismerve a magyar nemesség vonzóerejében rejlő veszélyt, érdekes határozatokat hoz a népiség védelmére. „Quia virtus nobilitat hominem” – olvassuk az egyik határozatban –, „mivel a szabadság teszi az embert nemessé… s mivel itt szebb kiváltságok nem lehetnek quam libertates Saxonum, minélfogva a szászok igazi nemesemberek, ha a nemességgel helyesen élnek, mindazokat, akik e kiváltságokkal nem elégednek meg, hanem nemesi jogokra törekednek, nemesi birtokot vásárolnak és a nemességhez tartozóknak tekintik magukat, nem szabad hivatalhoz juttatni, mert a városok számára ebből csak baj és kellemetlenség adódik”.

Elsősorban az értelmiség képviseli minden erejével és tehetségével a szász álláspontot, mikor a három erdélyi náció között már a XVI. század utolsó negyedétől kezdve meglehetősen éles formában jelentkeznek a nemzeti elkülönülés szándékából eredő ellentétek és súrlódások. Mondottuk, hogy a szászlakta városok polgársága – a többi magyarországi német lakosságú városhoz hasonlóan – már a középkorban szívósan küzdött minden „idegen” betelepedés ellen. Míg azonban a magyar királyság területén a német polgárság a XVI. században a megváltozott politikai és társadalmi viszonyok hatása alatt engedékenységre kényszerül, addig a szászok a három nemzet politikai uniója ellenére is mereven kizárják a magyar nemességet városaikból. Mikor az 1625-i gyulafehérvári országgyűlés kimondja, hogy a magyar és székely nemesek szabadon vásárolhatnak házakat a szász lakta városokban, a szászok kiváltságaik súlyos sérelmét látva a határozatban, haladéktalanul összehívják az univerzitást; ez úgy dönt, hogy küldöttséggel fordul a fejedelemhez a határozat érvénytelenítése céljából. A fejedelem először rámutatott a nemességnek arra a törekvésére, hogy az együttéléssel szorosabbra fűzze a kapcsolatokat a szászok és az ország többi népe között, de csakhamar be kellett látnia, hogy a szászok a lázadástól sem riadnak vissza, ha nem enged követelésüknek. Végül a kancellár útján csupán annyit kívánt, hogy a nemesség háború esetén kapjon menedéket a szászlakta városokban. Ebben a megoldásban – minthogy nem állott ellentétben az addigi gyakorlattal – a szász kiküldöttek is megnyugodnak.

A XVII. század folyamán a nemzeti érzékenység az addiginál is élesebb formákban jelentkezik. Közvetlen indítékai azok az elkeseredett harcok, melyek az adóterhek elosztása körül a három politikai nemzet között minden országgyűlésen meg-megújultak. De egyéb források is táplálják. Vallási téren az ágostai hitvallású szászoknak a református erdélyi fejedelmek alatt ugyan hasonlíthatatlanul jobb sorsuk volt, mint az unitáriusoknak vagy éppen katolikusoknak, de azért minduntalan tartaniok kellett attól, hogy a „kálvinista méreg” megbontja soraikat. Márpedig tudjuk, hogy a kálvinizmus egyet jelentett a magyarsággal vagy legalábbis nem szászsággal. S amint a szászok mereven szembeszálltak minden kísérlettel, hogy városaikban református templomot építsenek vagy reformátusok telepedjenek le, akként élesedtek ki a nemzeti ellentétek is. Leghatékonyabban azonban maguknak a szászoknak példátlanul megnövekedett nemzeti öntudata segítette elő az elkülönülés folyamatát. Ezt az öntudatot bámulja már a XVII. század elején Opitz Márton, amikor Erdélyben talált fajtestvéreit a „germanissimi Germanorum” elnevezéssel tiszteli meg.

Az eredet és származás kérdésének „tisztázása” újabb kivezető utat nyitott az erdélyi elszigeteltségből a nagynémetséghez, újabb hatalmas kötelékkel kapcsolta az „anyaországhoz” a szászságot,* mely az autochtonság hirdetői szerint éppen olyan ősi és sajátos, mint bármely más német néptörzs. A reformáció teremtette vallási és művelődési kapcsolatok után most a közös eredet és származás kapcsolata is táplálja és éleszti a szász népi öntudatot; s amint az eredet és származás kimutatásában ott lappangott az elkülönülés szándéka Erdély többi népeivel szemben, úgy az eredet és származás tudatából új erőt merítő népi érzület természetesen szintén csak elősegítette az elkülönülés folyamatát. A barokk képzelet szárnyain magasba lendülő, szertelen feltevésekre építő szász történetpolitikai irodalom, bármennyire csak az értelmiség szűk körének munkája volt, éppen ennek az értelmiségnek közvéleményformáló ereje folytán az erdélyi német népi öntudat kialakulásának egyik jelentős tényezője.

Ezt a népi öntudatot az „anyaország” egyelőre nem nagyon vette tudomásul. A XVII. század első éveiben a németség egyik legnagyobb gondolkodója, Leibniz hívja fel a tudomány figyelmét a szászokra meg tájnyelvükre. Szavaiból meleg rokonszenv és a szász népcsoport sorsáért érzett őszinte aggodalom csendül ki: „őrök szégyen lenne – mondotta Leibniz –, ha német nyelvünk Erdélyben hanyagságunk miatt kipusztulna, mert idegen nyelv átvétele rendesen szabadságvesztéssel és idegen igával jár együtt”* Leibniz érdeklődése azonban meglehetősen magában álló és személyes jellegű. Igaz, hogy a szászok ekkor már maguk is elég erősek voltak ahhoz, hogy népük egységét és sajátosságait sértetlenül megőrizzék, és mereven elutasítsanak minden politikai tervet, mely azt veszélyeztethette.

A veszély most német részről jött; súlyosságát fokozta az a körülmény, hogy kecsegtető remények alakjában jelentkezett.

1943




Hátra Kezdőlap Előre