Balogh Ilona+

Magyar fatornyok

A magyar faépítészet emlékei Erdélyben

A magyar fa építészeinek igazi hazája Erdély. Ez az a föld, ahol a faépítészet valóban művészetté vált, ahol a legtisztább művészi magasságokba emelkedett, ahol legjobb és legnagyszerűbb alkotásait létrehozta, amelyek költői kifejezés, művészi érték és technikai felépítés terén egyaránt elérték az ebben a műfajban elérhető legmagasabb színvonalat.* Ezt a virágzást ritka szerencsés külső és belső körülmények segítették elő. Az ország területét hatalmas, nagy kiterjedésű erdőségek borítják, amelyek a legkitűnőbb építőfát szolgáltatták, de ezen túl is, maga a föld, táj és környezet magában foglalta egy ilyen művészet kialakulhatásának anyagi és szellemi feltételeit. Hozzájárult ehhez a nép szellemiségének sajátos összetétele, amelyben szintén megvoltak a lelki tényezők, amelyek alkalmassá tették egy monumentális faépítészet kialakítására és megőrzésére.

Így történhetett, hogy Erdély nemcsak a saját maga számára alakította ki a faépítés konstruktív elveit és formanyelvét, hanem azt a szomszédos területek hasonló művészetének is továbbadta és azok kiindulási alapjává lett.

A hagyományokhoz való ragaszkodásnak köszönhető, hogy egyszerűbb emlékeiben tisztán megőrzött ősi formákat, típusokat, és az újabb, nyugati hatásokat saját szellemének megfelelően felszívta, átdolgozta. Ha idegen motívumokat átvett, az új elem hozzáhasonult a régihez, illetőleg beleolvadt abba, és így alkottak szerves egészet. Mindig önálló és eredeti volt, inkább, mint a magyar faépítészet egyéb csoportjai, amelyek között a legtöbb változatosságot és gondolatot képviselte. Ez magyarázza azt is, hogy területén belül többé-kevésbé pontosan körülhatárolható, kisebb egységek alakultak ki, melyeknek építésmódját külön-külön állandó sajátságok jellemzik. Amint az erdélyi magyar lakosság földrajzi elhelyezkedése területenként tagozódik, úgy válnak szét a fatoronytípusok is. Természetesen ezek az egyes vidékek állandó kapcsolatban vannak egymással, tehát az egyes típusok terjednek, azokat átveszik egymástól, mint kultúrájuk egyéb megnyilatkozásait is.

Erdély kultúrájához pedig hozzátartozott a faépítészet, külső megjelenésének meseszerű varázst ezek az emlékek adtak, és az erdélyi magyarságnak azokhoz a más egyéb, lelke legmélyét kifejező sajátos művészi megnyilatkozásaihoz tartozik, mint a virágos ornamentika, festett mennyezetek, faragványok stb., melyek együtt alkotják Erdély tündér világát.

Erdély magyar faépítészetének emlékei közül a Kalotaszeg fatornyai még aránylag legtöbbet szerepeltek az irodalomban.* Ezt a területet a 900-as évektől kezdve megszállta a rajzolók és gyűjtők hada, és jórészt ennek a régi érdeklődésnek az eredménye, hogy Erdély magyar népművészetét kifelé mindmáig jobbára a Kalotaszeg jelenti. Gyűjtőket, kutatókat többnyire az ingó tárgyak, viselet, használati eszközök érdekelték elsősorban, főleg a motívumkeresés szempontjából, csak mellékesebben és későbben az építkezés és így vele a fatornyok. Ezek közül csak néhány vált ismertebbé, mint a körösfői és a magyarvalkói árkádos, négy fiatornyos, kerített templomok, meg a magyarbikali harangláb.

Talán még Erdélynek sincs még egy olyan vidéke, ahol a táj és a benne lakó nép művészete, hegy, völgy, növényzet és az általuk meghatározott építkezés oly tökéletes összhangot alkotna, annyira hasonló, egymásra utaló, egymás nélkül elképzelhetetlen lenne, mint éppen a Kalotaszegen. Ha a Kalotaszeg épületeit, klasszikusan nagyszerű fatornyait és jellegzetes falusi házait környezetüktől megfosztva, az erdőtlen hegyek messze nyúló vonulataiból, a lombos falvakból kitépve akárha Erdély valamelyik más vidékére is helyeznénk, gyökértelenül, idegenszerűen vesznének el, míg jelenlegi helyükön, a földön, amelyből kinőttek és amelyhez létük kötve van, természet és ember lelkének művészi kifejezői.

Különösen áll ez a fatornyos, többnyire kerített templomokra, amelyek magaslatokon, a falutól távol eső hegyoldalakon, magányosan elhelyezve dacos büszkeséggel emelkednek a falvak fölé, védelmezve és őrt állván felettük. Négy fiatornyos, árkádos fa toronysisakjaik égre rajzolódó körvonalai valósággal egy-egy helység messze látszó szimbólumaivá magasodnak.

Ezek a fa toronysisakok mostani alakjukban a XVIII. századból valók, legrégibb lehet köztük a magyarvalkói, amely a XVIII. sz. elején készülhetett, midőn a kuruc háborúkban elpusztult templomot utoljára kijavították. Egészen bizonyos azonban, hogy már a XVII. században is építettek hasonló toronysisakokat, és az újabbak a régiek mintájára készültek, ha fejlettebb, kifinomultabb alakban is. Tudjuk, hogy Nagybányán 1619-ben készült ilyen tetőzet, amely feltehetőleg már hasonló korábbi, erdélyi emlékek hatása alatt jött létre. Annál inkább kell ezt feltételeznünk, mert az árkádos, négy fiatornyos sisak legkiegyensúlyozottabb és legérettebb példáit Kalotaszegen találjuk, és a vele közvetlenül szomszédos területeken (Szilágyság és Bihar), ami nyilván azt bizonyítja, hogy ez a típus (az árkádos, négy fiatornyos sisak) a Kalotaszegen alakult ki, valószínűleg a XVI–XVII. század fordulóján. Ezt a kialakulást megelőzőleg bizonyára ezen a vidéken is az egyszerű gerendakötéses, egyenes lezárású, tornácos sisakot alkalmazták.

A magyarvalkói kerített templom fatornyának már szélesebb, súlyosabb arányai is régibb eredetre vallanak, úgyszintén a cinteremkerítés kapubástyáinak tornácos sisakjai. Ezek egész külön kis fatornyok, mindegyik más és más formájú tornáccal és szakállszárítóval. Játékos, egyéni kísérői a főtorony hatalmas, ötös sisakjának, amely szabályos árkádok nyílt, tiszta sorával körülvéve biztonságos erővel tekint a távolba. Harmonikus derű és megnyugtató békesség kifejezője ez a templom, amely a magyarság egyik legszebb művészi alkotása.

Legközelebb áll Valkóhoz a körösfői templom, de arányai karcsúbbak, sisakjai jegyesebbek, benyomása merészebb jellegű. Sajnos eredeti hatásából a kevéssé sikerült, újabb bádogtető alaposan kiforgatta.

Másik gyönyörű emléke ennek a típusnak a bánffyhunyadi templom fa toronysisakja, melyre különösen a fenyegetően magasra húzódó toronyformák jellemzők.

Sokkal karcsúbb és gyöngédebb jellegű a magyargyerőmonostori templom tornya. Arányai szinte álomszerű könnyedséggel hatnak a hatalmas felépítésű valkói torony monumentalitása mellett.

Sajátos elhelyezésével tűnik fel a damosi fatornyos templom. Nem távolabbi magaslaton, hanem bent a falu közepén, a hozzá hasonló jellegű házak között emelkedik szélesebb formáival.

Már egy későbbi változás jelét viseli magán a kalotaszentkirályi templom fa toronysisakja. Gúla alakú teteje nem halad egyenesen a csúcsig, hanem alsó felében gyűrűszerű, éles tagolást kap. Egyúttal már itt megfigyelhető, hogy a fióktornyok lassan visszafejlődnek, és a késői emlékeken egyre inkább eltörpülnek a főtorony mellett. Újabb korban is készültek négy fiatornyos fedelek, de erkély és tornác nélkül, csak tetőformára, a sarkokra illesztett kicsi tornyokkal (pl. Nyárszón, jelenleg már bádogból).

Nem kevésbé jelentős a kalotaszegi különálló fatornyok csoportja. Régi típusú, a régebbi formák és az eredeti fatechnika felhasználásával készült a vistai fa harangláb. Alakja még szinte tömbszerű, hasáb alakú, gúlasisakja is alacsonyabb, a harangház körüli tornácot pedig kör alakban vezetett gerendakötések alkotják. Érdekes, hogy az ilyen régies típusú emlékeknél a torony legalsó lába nagyobb szerepet kap a külső megjelenésben. Ezt is gerendakötések tagolják, hasonlóan a harangházhoz, az alsó és felső tornác párhuzamosan megismétlődik, és több díszt ad a toronynak. Az újabb típusú, szélesen kiugró erkéllyel ellátott tornyokon hasonló feladat jut a kiugró erkély alsó részének, ha az fedetlen marad (Magyar-Bikal). A vistaihoz hasonló felépítésű, de eltérő, kevésbé gazdag kidolgozású és karcsúbb arányú a nagypetri fatorony.

Magában állóan sajátos és régies a bábonyi+ fatorony. Szélesen kiterülő, négyszögletes, szoknya formájú ereszét fent gallérszerűen a toronyra simuló deszkázás övezi, törzse tulajdonképpen nincs. Tornáca, illetőleg a toronytest közvetlen folytatását alkotó harangház változatos gerendakötésekből áll, sisakja sokszögű alapból kiemelkedő gúla, feltűnően éles szélekkel. Mellette a négyszög alapú, ház formájú, paticsfalú kis templom 1778-ban épült, szép magas tetővel.

Ezzel szemben a farnosi harangláb tökéletesen kiérlelt arányaival, ügyes, szinte kecses felépítésével, az alkotórészek, a talapzat, törzs és sisak összehangzásával és finoman kidolgozott árkádjaival a kalotaszegi fatornyok későbbi csoportjába tartozik.

Az 1796-ból való ketesdi fatorony sima, egyszerű, magas törzse, árkádos, négy fiatornyos fedele már egyenesen fa toronysisakos kőtorony benyomását kelti fában áthelyezve, és ezekhez is áll a legközelebb.

Az első összbenyomás ugyanerre a kapcsolatra utal, ha az egykori magyarbikali fatornyot tekintjük, noha ez voltaképpen egy igen régi haranglábtípusnak az átalakítása. A régi típust az egykori magyarókereki fatorony (1690) őrizte meg, amelyet csak rajzból ismerünk. Ennek újabb kori elemekkel (négy fiatorony, de árkád nélkül) való gazdagítása és nagyszerű megfogalmazása volt a magyarbikali harangláb. A népművészet meg általában a magyar kultúra és művészet örök veszteségeként sirathatja ezt a nagy művészi képességekkel és mesteri technikával létrehozott, kiváló emléket, amelyet az utolsó évtizedben ítélt halálra a civilizáció haladása. Bikal zordon, félelmetes, szinte tragikus szépségű fatornya egykor éppen olyan gyönyörű kifejezése volt természet és ember alkotóereje és alkotóakarata összeolvadásának, mint a derűsen békés, harmonikus Valkó, de ellentétes szellemben.

A Szilágyság magyar faépítészetét írott adatok alapján egészen a XIV. század közepéig nyomozhatjuk, de meglévő emlékekkel is legalább a XVII. század elejéig. Elmondhatjuk, hogyha Kalotaszeg faépítészetének az újabb árkádos, négy fiatornyos fatoronytípus a legfeltűnőbb vonása, akkor a Szilágyságot az egészen ősi jellegű, régies formájú fatornyok jellemzik.

Legkorábbinak kell tartanunk a menyői hatalmas nagy fatornyot, amely valószínűleg a templom szép, magas sátorfedelével egyszerre, 1619-ben épülhetett. A korai keletkezés mellett szól régies formájú sisakja is, mely puha éleivel még a kúphoz áll közel. Felépítése egyszerű, de rendkívül kifejező, határozott, nyugodt, szinte öntudatos jellegű.

Esetleg szintén a XVII. századból származhatik a krasznahorváti kicsi fa harangláb, amelyben egy 1669-es harang függ. Széles sátor alakja, a kihajló tetők valamilyen ősi, távoli reminiszcenciákat ébresztenek.

A következő század elejéről való, talán szintén a templom 1726-ban készült sátorfedelével egykorú a szilágysági fatornyok másik megragadó példája, a szamosardói. Felépítése a lehető legegyszerűbb, majdnem dísztelen, de hatása mégis vonzó, sőt lebilincselő. Ennek magyarázatát csakis a szellemi tartalomban kereshetjük, annak az okos, éber, józan és megértően, jóakaratúan humoros lelkiségnek kifejezésében, amely ezt az emléket a maga képére és hasonlatosságára megalkotta.

1775-ben készült a magyarkeceli harangláb, egyik gerendájának felirata szerint. Felépítése, különösen a középen kettéosztott tornác, amely valósággal tekintő szemek benyomását kelti, és a nagyon finom vonalú, erősen hajlott, krinolinszerű eresz, amely a torony törzsét is magába olvasztotta, érdekes, szó szerint elegáns megjelenést adnak neki.

A Szilágyság fatornyai között méreteiben és hatásában egyaránt a legnagyobbszerű a krasznarécsei+, amelyet Pap Tamás és Nagy Mihály építettek 1754-ben. Keletkezési időpontjához képest feltűnően régies. Típusban tulajdonképpen a menyői fatoronyhoz áll közel, annak további fokozása, de annál monumentálisabb, szélesebb felépítésű. A négy kis fiatorony feltűnése ugyan újabb keletű motívum, de ezeknek a felépítésben csak járulékos dekoratív jelentőségük van, szinte csak fülek gyanánt szerepelnek, méreteik is elenyészőek a középső nagy sisak mellett. Az összbenyomás jellegét a szélesen kiépített tornác és az óriási sisak adja meg, amelynek lenyűgöző hatása különösen a mellette lévő kicsi templom mellett bontakozik ki megdöbbentő erővel. A faépítészet ilyen remekei láttán elnémul a művészettudomány, itt hiába keresünk kapcsolatokat vagy akár eredetet a nagy művészetekben. Ezekkel szemben a megszokott történeti, gótikus stb. stílusfogalmakkal operálni egészen céltalan, ennek és az ehhez hasonló alkotásoknak a nyugati művészetek stílusa díszt, új ékességet adhatott, lelket nem.

A közeli Kalotaszeg hatása nyilvánul meg a szilágysági fatornyok négy fiatornyos csoportján. Idetartozik a krasznai református templom szép, árkádos fa toronysisakja (egyik belső gerendájának a fal felőli oldalán 1708. évszám) és a karcsú, kedves lelei fatorony valószínűleg a század végéről. Ha ezekkel hasonlítjuk össze Récsét, akkor tűnik fel igazán, hogy az előbbiekben a fióktornyok mennyivel fontosabb szerepet kaptak, és mennyivel nagyobbak és hangsúlyozottabbak, mint ott.

A Kalotaszeg hatására enged következtetni a harangházak alakja is. Érdekes megfigyelni, hogy míg a kalotaszegi tornyok újabb csoportjában a kiugró tornácok deszkacsipkézete vagy vízszintes lezárással van összefoglalva (Magyarbikal), vagy hullámos mintájú, faragott szegély kereteli (Farnos), addig a szilágysági fatornyok szakállszárítója olykor igen szép, virágos mintájú (szív, tulipán, csillag alakú) faragásban végződik (Menyő, Magyar-Kecel, Kraszna-Récse). Régente Kalotaszegen is mind ilyenek lehettek, ahogyan ma már csak jóformán a valkói és a körösfői tornyokon látjuk. A Szilágyság ezt a sajátságot is jobban, változatosabban őrizte meg, erősebben ragaszkodott hozzá, mint az eredeti központ, a haladás országútjához közelebb eső Kalotaszeg, ahonnan valószínűleg kaphatta. A szilágysági faépítészetnek rendkívül jellemző és szép emlékei a templomokra, a hajó és a szentély fölé külön-külön helyezett, magas sátorfedelek, melyek kiugró tartógyámokon nyugszanak. Általában jellegzetes vonása az erdélyi faépítészetnek az igen magas fedésmód,* a kontyos, sátoros tetők, főleg a magasabb hegyvidékeken, ahol az éghajlati viszonyok és az időjárás szükségessé tették, és ahol ez a fedésmód a környezetnek is jól megfelelt. Nagyon meredek, de lekerekített, sohasem éles, inkább egymásba olvadó körvonalaik ezeket a szokatlan méretű tetőket valósággal kifeszített sátorhoz teszik hasonlóvá; különösen az alattuk meghúzódó, többnyire kis méretű, alacsony templomokhoz képest rendkívül magas templomfedeleket. Leginkább a szentély fölé boruló fatetők keltik ezt a benyomást, főleg hátsó nézetből szemlélve.

Régente Erdélyben mindenfelé és néhol a Partiumban is ilyen fedeleket készítettek a templomokra, de újabban ezek is sorra eltűnnek, most már csak az eldugottabb helyeken találhatók. Megőrzésüket nagy és magas méreteik akadályozzák, éppen az, ami a művészi hatást jelentette, mert fenntartásuk nagyon költséges. Jelenleg a Szilágyságban van közülük még néhány igen szép emlék. Legrégibb a menyői református templom hajójának és szentélyének fedele (1619), továbbá a szamosardói (1726). Hatalmas sátorfedele volt a restaurálás előtt az ákosi háromhajós templomnak is, amely 1777-ben készült. Változatos, érdekes alakjuk kitűnően illett a középkori templomokhoz, mert ívelő körvonalaik egységbe foglalták a templom formáit, és megnyugtató, hozzáillő lezárást adtak az építészeti alkotásnak, anélkül hogy annak formáit átvették volna. Jellegükben egészítették ki egymást. nem stílusban. Sajátosan ősi és kiváló emlékei ezek a népies magyar faépítészetnek, éppen úgy, mint a fatornyok.

Amilyen egységes és nagyjából összefüggő képet ad a nyugati Erdély, a Kalotaszeg és a Szilágyság faépítészete, annyira sokszerűek és változatosak Erdély keleti felének faemlékei.

Összefüggő két nagy vidéke ennek az országrésznek a Székelyföld és a Mezőség, amelyek egymással kapcsolatban vannak, érintkezési vonaluk a Mezőség keleti fele. Általában jellemző a keleti Erdély faépítészetére, hogy a nagy művészetek hatása még a nyugati résznél is kisebb mértékben érezhető rajtuk, csak elszórtan jelentkezik. Önként értetődik ebből, hogy itt vannak azok az emlékek, amelyek leginkább függetlenek a kőépítészet hatásától, történeti stílusaitól, és viszont leginkább ragaszkodnak a régebbi formákhoz, a kialakult hagyományos típusokhoz, amelyeknek jellegéből legtöbbet őriztek meg. Legérdekesebbek a Székelyföld fatornyai, ezekben nyilatkozik meg a legtöbb ötlet és szellem, ügyesség és erő. A Székelyföldön van a magyar faépítészet legrégibb fennálló emléke is, a mezőcsávási fatorony.

Ennek a területnek központja a Marosszék. A hozzácsatlakozó vidékeken többnyire meglátszik az itt szokásos típusok hatása és követése. Az itteni fatornyok leginkább arányaikkal, tömegükkel hatnak, felépítésük zömökebb, egységesebb, az alsó rész nagyobb hangsúlyt kap a toronytesten és a lezáró sisakon egyaránt. Többé-kevésbé az egész területre jellemző, hogy a fatornyoknak kiugró erkélyük jobbára nincsen, a torony teste, mely rendesen alacsony, törés nélkül, elkeskenyedve megy át a tornácba. A sisak formája szintén egyöntetűbb, ha két formából (pl. csonka gúla és keskeny kúpszerű csúcs) van összetéve, nem hangsúlyozza annyira az alsó és felső részt külön, mint a nyugati erdélyi emlékeken, vagy pedig egészen egyszerű, gúla alakú. Vagyis a felépítés egészében egységesebb, mert tagolatlanabb. Kétségkívül igen régi típust örökít meg.

Ezekből az alapformákból szeszélyes és ötletes változatokat alakítottak ki, szinte ahány emlék, annyi külön megoldást képvisel mindegyik, csak nehezen lehet őket egyes csoportonként szétválogatni.

A keleti Erdély területének nyugati szélén a XVIII. századi tornácos toronysisakok (Kendilóna 1727, Somkerék 1716) tűnnek fel szépen formált alakjukkal. A nyugati, kalotaszegi alapforma ezeken már átalakult, és felszívódott a helyi felfogás szerint. Itt kell megemlékeznünk a szentbenedeki gróf Kornis kastély kapu- és bástyatornyainak XVIII. századi, hegyes, süveg alakú fedeleiről is. Gondosan tagolt, sokszögű alakjuk, a magas, vékony, hegyes csúcsok mozgalmas elevenséget adnak a várkastélynak. Formájuk igen régi helyi típust őrizhet. Perényi Ferenc váradi püspök misszáléjában (Győr, Szemináriumi Könyvtár) a Krisztus keresztre feszítését ábrázoló kánonkép hátterében látható városképen, amely minden valószínűség szerint Várad mohácsi vész előtti képét adja vissza, vannak hasonló felépítésű toronysisakok.

Ezen a vidéken még találkozunk itt-ott a Kalotaszeg és a Szilágyság hatásával. Így például az ördöngősfüzesi egykori harangláb (1765) felépítése egészen közel áll a menyői toronyhoz, követi annak szerkezetét és arányait, csak már a későbbi keletkezési időnek megfelelően karcsúbb, könnyedebb jellegű. A vistai harangláb által képviselt egyszerű, régies típushoz kapcsolódnak a vicei és keszüi+ (1773) haranglábak. Bár szerkezetük hasonló, az eltérő arányokban, különösen az eresz hangsúlyozottabban kiszélesedő megoldásában már a keleti Erdély felfogása érvényesül.

A Mezőség további emlékei teljesen egyéni jellegűek. Többnyire kisebb méretű, egyszerű, szélesebb felépítésű fatornyok ezek, ötletes, változatos formákkal. Sisakjuk legtöbbször alacsony, egységes vonalú, tornácukat (a harang körüli nyitott kilátót) gerendakötések különféle elhelyezéséből alakítják. Szép példájuk a mezőveresegyházi fa harangláb, amely egészen régies, zömök alakú. Szerkezete nagyjából olyan, mint az előbbi csoporté, de arányai még szélesebbek, alsó köpenyege és csúcsos, sokszögű sisakja még jobban szétterülnek.

Ilyen régies felépítésű volt a kolozsvári Szent Mihály-templom kis haranglábja is, amelyet a barokk torony leégése után, a XVIII. század végén építettek a déli oldalon.

A Mezőségnek páratlanul érdekes és kiváló emléke a magyarnagyfülpösi+ fatorony. Ugyan jelenleg ezt már inkább csak sejthetjük, mint tudjuk, mert újabban a zsindelyezést színes palafedéssel cserélték fel, és így eredeti hatásának teljességét már elvesztette. Felépítésének tömegessége, sátorszerű körvonalai azonban most is érvényesülnek, és valami különös, marcona, elszánt, megingathatatlan benyomást keltenek. Két hatalmas sátorfedélből áll, az alsó tetőköpenyegből és a csúcsos süvegből, törzse teljesen hiányzik. Ugyanilyen elvek szerint épült a marosvásárhelyi minoriták haranglábja, de kisebb arányokban és egyszerű gúlasisakkal.

Hasonló törekvéseket képvisel az egész magyar faépítészet egyik legnagyszerűbb emléke, a mezőcsávási fatorony. Lábazatának egyik merevítő fáján bevésett felirat emlékezik a hagyományról, mely szerint 1570-ben készült. A feljegyzés betűi XVIII. századiak, tehát aránylag már igen késői időre vallanak ugyan, mégis azt a hagyományt, amelyet megőriz, nagyjából hitelesnek fogadhatjuk el. Újítások, javítások, esetleg átépítések, talán átalakítások is mindenesetre történtek rajta, ilyenkor a vasból való vitorlát ki szokták cserélni, ezek úgyis hamarabb elpusztulnak, megrozsdásodnak. Az az illető öreg ember, akit a felirat emleget, mint akitől a híradás ered, talán egy kicserélés alkalmával láthatta még az eredeti vitorlát, amelyre az építés évszáma ki lehetett metszve, vagy az ő életében még megvolt, megőrizték azt, ha korábban cserélték is ki. Így hallhatta tőle a felirat készítője, aki aztán megörökítette a dátumot. (Így őrizték meg például Makkfalván a régi fatorony vitorláját, amelyen szintén igen korai, 1572-es évszám volt. Örök kár és veszteség hogy még a XIX. század elején lebontották, és kőtornyot építettek helyette.) Megerősíti ezt a történeti feltevést magának a fatoronynak külső megjelenése is. Hatalmas, széles arányai, szélesen elterülő felépítése, az egyes motívumok megoldása (a fióktornyok a főtorony testéből bújnak ki, attól nem válnak el teljesen, és nincs még önálló jelentőségűk, az egyszerű tornác, a tetősisak formája, mely nagyjából kúp alakú, és csak nagyon halkan jelzi alsó, kiszélesedő felében a gúla szegletes éleit). Mind olyan régiességek, amelyek még a faépítészet általában időhöz kevéssé kötött sajátságai ellenére is nagyon korai keletkezési időpontot feltételeznek. Itt szerepel először fában a tornác és a négy kis torony motívuma együtt, amelyek különleges díszt adnak neki. Ezenkívül egyetlen ékessége a tornác kerekre formált nyílásainak gondos kidolgozása, amely a székely faragóművészet minden ötletességét és finomságát magán viseli. Felépítése egészében tökéletes, konstrukciójának szépségéről különösen a belső nézet ad fogalmat. Minden monumentális hatása ellenére sem hat nehézkesen, magától értetődő, meggyőző és megragadó könnyedséggel látszik földre ereszkedni.

Nagyjából hasonló felépítésű (négyszögű alapépítményre helyezett nyolcszögű sisak) a nyárádszentannai+ gyönyörű fatorony. A sisak szögletei azonban itt tán még puhábbak, mint a csávásin, és mivel nem megy át keskenyebb, vékonyabb kúpba, hanem egységesen gúla alakú, szinte süvegszerűen hat.

Általában feltűnő, hogy a marosszéki fatornyok milyen érdekes és változatos sisakmegoldásokat mutatnak. Alakjuk még oly kevéssé sem emlékeztet a gótika hatására, mint Erdély nyugati felének toronyfedelei. Az előkelően karcsú mezőkölpényi+ (valószínűleg 1708-ból) fatoronyé a toronytörzs köpenyének vonalait ismétli meg csúcsban végződve, a galambodi+ (egyik harang tengelyén 1690-es évszám) négyszögű alapból kiindulva úgyszólván töretlenül lendül át a lekerekített hegybe. Hasonló a toldalagi fatorony sisakja is. Úgy foglalhatnánk össze ezeket a törekvéseket, hogy a székelyföldi fatornyok nagy részének sisakjain nagyobb hangsúly van az alsó rész tömegén, nagyobb tért foglal a széles kiindulás, mint a lezáró csúcs, éppen. úgy, ahogyan a toronytest felépítésében is a kiszélesedő, tágasan szétterülő eresz jut nagyobb szerephez, a tulajdonképpeni törzs pedig valósággal nyakká zsugorodik. A szélességi kiterjedés erőteljesebb hangsúlyozása egyik legszembeszökőbb tulajdonsága a marosszéki fatornyoknak, ami azonnal feltűnik, ha például kalotaszegi emlékekkel hasonlítjuk össze őket. Másik jellemző vonásuk, hogy kiugró erkélyük nincsen, a torony tehát egészében egységes.

A tornác, majdnem valamennyin, egy-egy oldalon kétfelé van osztva. Nyílásai Mezőcsáváson gerendakötésekből kialakítva még kör alakúak, később az alsó, esetleg a felső kötéseket is elhagyják (Nyárádszentimre, Marosfelfalu+, Mezőújlak+), majd a felsőket meghajlítják, és feltűnik az árkád (Mezőkölpény). Kettős félkörívű nyílást használnak a zárt tornyok tagolására is (nyárádszentlászlói+ fa toronysisak, nyomáti+ és vadadi haranglábak), ezek a nyílások néhol egészen kicsinyek, ablakszerűek, mint a galambodi fatornyon (itt talán későbbi átépítés nyoma?). Az utóbbi formák már a kőépítészet hatására engednek következtetni.

Marosszéken elég gyakoriak ezek a zártabb felépítésű haranglábak és toronysisakok, sőt hatásukra a templomok homlokzatára helyezett, rendesen egyszerű deszkatornyok közül is egyeseket így, magasabb sisakkal és kettős félkörívű nyílással láttak el (Buzaháza+). Az ilyen fajtájú deszkatornyos templomokra aztán szó szerint ráillik a leírás „…kőtemplom, elejére épített haranglábjával.”

Másik típusa a tornácoknak nincsen elfelezve, hanem teljesen, osztatlanul nyitott a saroktól sarokig. Ilyen volt a várhegyi kicsi harangláb és rendkívüli arányokra növelve a pókai öreg fatorony. Utóbbi nagy, nyugodt vonalú, egyszerű gúla alakú sisakjával is feltűnik. Régies, történeti stílusoktól, kőépítészettől független forma ez, amely például kisebb méretekben a nyárádszentimrei fatornyon is feltűnik.

A későbbi korokban, a XIX. század elején találunk olyan fatornyokat, amelyek egészen a helyi kőtornyokat utánozzák, lent egyenes falban végződnek, testük sima és tagolatlan, erkélyük, tornácuk nincs, csak egy-egy ablakszerű nyílásuk, sisakjuk pedig azt a karcsú, magas formát veszi fel, amelyet az erdélyi, főleg székelyföldi kőtemplomok építésénél is leginkább kedveltek. Négyszögű, csonkagúla alapú, melynek élei a sarkokon háromszög alakú lappal vannak letompítva, és ezek belefolynak a nyolcszög alakú sugárba. (Ilyen felépítésűek a lebontott marosszentannai+ [1821] és a nagyercsei+ fatornyok.)

A nagyobb méretű fatornyokon kívül előfordulnak egyszerűbb harangállványok is, amelyek keresztbe állított lábakból és a reájuk helyezett alacsony fedélből állanak. Ilyen például a marosvécsi+ harangláb.

A régebben gyakori sövénytemplomokról a székelykáli+ református templom ad jó fogalmat, 1782-ben építette Kendi Kovács Tamás. Poligon lezárású, ablakai csúcsíves formájúak, bejárata fölé kisebb deszkatorony van illesztve. Külseje ugyanazt a homlokzati toronnyal ellátott, egyszerű típust követi, mint a falusi kőtemplomok nagy része a román korszakban és az újabb időkben, főleg a barokk korban, egyaránt.

Természetesen Erdély keleti felében is találunk szépen megalkotott, magas sátorfedeleket, így Tancson, amelynek fedélszerkezete 1642-ből való, továbbá Nagyteremiben az egykori gótikus templomon.

Külön érdekessége az erdélyi népies faépítészetnek, nyugati és keleti felében egyaránt, a toronyszerű, kúp és gúla alakú fedéllel ellátott, díszesen faragott cinteremkapuk és faportikuszok. Ezeknek legszebb példái szintén a Marosszéken vagy környékén vannak, így a koronkai (1710), mezőcsávási (1838), nyárádszentlászlói stb. cinteremkapuk, meg a magyarnagyfülpösi, marosfelfalusi, nyárádszentimrei, pókakeresztúri+ faportikuszok.

A Marosszéken, Marosvásárhelyt áll az úgynevezett temetői színek egyik legrégibb emléke is. Téglány alaprajzú, faoszlopokon álló, szép zsindelyfedeles nyitott facsarnok, egyik sarkában szószékkel, Teleki Mihályné Vér Judit adományából épült 1698-ban a temetési szertartások elvégzésére.

Az udvarhelyszéki fatornyok felépítésükben nagyjából a marosszékiekhez hasonlóak. Megvan a régebbi típus a kettéosztott tornáccal (Küsmöd) vagy kettős árkádokkal (Kecset és Kecsetkisfalud+) és az újabb, kőtoronyszerű, zárt tömegű (Nagykede), de valamennyinek, eltérően a marosszékiek szélesebb megjelenésétől, megnyújtott, nyurga arányai vannak. Ismét a magassági kiterjedés, a toronytörzs és a sisak kapnak jelentőséget, az alsó tetőzet, az eresz összehúzódik. Ezek a sajátságok megkapó és lendületes formában nyilvánulnak meg a kecsetkisfaludi sudár tornyon, melynek feltűnően egységes stílusa, kiegyensúlyozott formái a kecseti tornyon is meglévő, hasonló törekvéseknek tökéletes művészi megvalósítását jelentik. – A barokk stílus érezteti a hatását, bár csak egész felületesen, a siklódi fatorony sisakján.

Hogy a legegyszerűbb típusok kialakításába is mennyi gondosságot és ötletet lehet belevinni, mutatja a bözödújfalusi unitárius harangláb (tulajdonképpen sokszögű tetővel fedett kétlábú ágas) tetejének finom és ügyes kidolgozása.

Erről a területről ismeretes az elpusztult tarcsafalvi unitárius fatorony mesterének neve, Bormezei Jánosé, aki 1734-ben készítette a kőalapra épült haranglábat.

Háromszék emlékei zárják le kelet felé a magyar faépítészet útjait és elterjedését. A feltorjai+ református templom fa toronysisakja a népi fantáziának szeszélyes, de harmonikus, sikerült fellobbanása. Tulajdonképpen magas kőalapra, a kőtoronyra helyezett, magas sisakú külön harangláb az egyszerűbb, régiesebb fajtából. A Marosszéken megismert és általánosan elterjedt régies típusnak (kiszélesedő négyszögletes alap, sokszögű, egységes sisak, kétfelé osztott tornác) a végsőkig kifinomult és érett, egyéni átfogalmazása a sepsikálnoki unitárius fatorony, amely 1781-ben készült, „amint a vitorlán levő numerusból is kitetczik”. A rendkívül gondosan és szépen kidolgozott részletek (a tornác kör alakú, faragott nyílásai a háromszéki nagykapuk jellemző formái) és a biztos érzékkel kiérlelt, karcsúbb, nyúlánkabb arányok adják meg elragadóan könnyed, kecses és szellemesen fölényes jellegét. A kálnoki másik, egyszerűbb, kis fa harangláb felépítésében egészen közel áll a marosszékiekhez.

A Székelyföldhöz nyugaton csatlakozó, Alsó-Küküllö-mente faépítészetének, de egyben talán Erdély és az egész magyarság faépítészetének is kétségkívül legjelentősebb emléke a magyarsárosi unitárius fatorony. Felépítése, a maga egészében és annak részletei – a torony törzsét magába olvasztó, szélesen elterülő és hajlott vonalú köpeny, amelyet felül a tornác kiugró alépítménye torokban fog össze, a gerendakötésekkel hangsúlyozott nyak, az alacsony, kettéosztott tornác és a négyszögletes gúlalapból erőteljesen fellendülő, kúp alakú sisak –, a faépítészet legtisztább és legsajátosabb elemeiből van egybeszerkesztve szűkszavú és határozott egyszerűséggel. Mint óriási pusztai madár gubbaszt a völgyben, hogy sorsszerű erővel adjon kifejezést a faj lelkének, amely megalkotta. Épült 1699. évben, „per artifices Georgium Domokos et Michaelem Szabo”, akik valóban megérdemelték az artifex megjelölést a szó régi értelmezésében. Alkotásuk jelentőségét saját maguk és kortársaik is átérezhették, mert csaknem egyedülálló eset, hogy a fatornyok felirataiban a készítő mestert önérzetesen művésznek nevezzék.

A gernyeszegi Teleki-kastély

A szárhegyi Lázár-kastély

A zabolai Mikes-kastély

A berethalmi vártemplom

Gyakoriak a Küküllő vidékén a tornácos fa toronysisakok is (Ádámos stb.). Az ilyen fajtájú magyar emlékek között talán még a bethlenszentmiklósi unitárius templom toronyfedele áll legközelebb a szász tornácos sisakokhoz, amit a kevéssé hajlott tetővonal és a gerendakötések elhelyezése mutat (az utóbbiak igen hosszúak, és nagyon lenyúlnak a tornácoszlopok közepe felé, tehát túl nagy háromszöget alkotnak a felső sarkokban). Viszont a hegyes csúcsban végződő magyar sisaktípust a küküllővári református templom zárt erkélyű sisakja képviseli.

Nagyjából a marosszéki típusokhoz állanak közel, főbb vonásaikban, a Szárazvám völgyének fatornyai is. Jellemző sajátságuk, hogy a lezáró sisak alacsonyabb, zömök, egyszerű gúla. Ezek közül a magyarherepei egyike kevés, hitelesen XVII. századi emlékeinknek. 1646-ban készítette „segin Bekő Iacab” (magas sisakja új), a magyarsülyei pedig 1773-ban épült. Széles, alacsony, tömzsi alakja, kedves esetlensége medvebocsszerű benyomást kelt.

Az Aranyos és az Alsó-Maros vidékén nyugat felé haladva a tornácos tornyok általánosak lesznek. Az Aranyos vidékieken még érezhető a Marosszék és talán a Kalotaszeg hatása (mészkői és várfalvai fa toronysisakok, az utóbbi nyílásai árkádszerűek). Ezzel szemben az Alsó-Maros-völgyiek egyszerű, éles, határozott körvonalaikkal tűnnek fel (Szászújfalu+). Főleg a Hunyad megyeiek jelentősek, köztük a dévai református templomé, melyek az együtt lakó népek faépítészetére is hatással voltak.

1935




Hátra Kezdőlap Előre