Salamon Ferenc

Az indulás – Béla király Névtelenje – Miként kell megírni a nemzet történetét – Mikor Salamon Ferenc követjelölt volt – A bujdosó Salamon – Mikor szép a bölényborjú? – A siketnéma beszél – Meglátjuk a Balatont

 

Július 4-én reggeli 6 órára rendeztem az összejövetelt a Délivasút budai állomásához. Megjelent valamennyi. Csak Zeyk Ferenc maradt el, akinek a honvédminisztériumban akadt el nem halasztható dolga. És csak Szász Károly maradt el, akinek meghalt valami kedves ismerőse, s a család őt kérte meg, hogy a holtat mint lelkész ő temesse el.

Eljött még Nagy Miklós is. Életében akkor hagyta el először egy hétre a Vasárnapi Újságot. Bántotta is a lelkiismeret mindaddig, amíg a Balatont meg nem látta. Száz irkafirkát vett elő zsebjeiből, s nézte, hogy mit feledett el. S írta irónnal vissza keszekusza leveleit s rettentő utasításait, s adta föl a vasúti postán Tétényben, Martonvásáron, Fehérvárott, Lepsényben.

Eljött még Gyulai Pál úr is. A Délivasút indóházának csöndes csarnokait még sohase verte föl a társalgás zaja annyira, mint amikor oda Gyulai Pál úr belépett, s ott meglátta Szilágyi Sándort és Salamon Ferencet. És a többit.

Kirobogott a vonat a szín alól. Ennyi erdélyi ember Bethlen Gábor óta be nem tette a lábát egy csoportban Dunántúlra. Annak pedig elmúlt már 256 esztendeje.

Öten voltunk.

Kényelmesen elfértünk az első osztályú szakasz hat ülésén.

Szilágyi Sándor ritkán ült le, Gyulai Pál úr sohase ült le, Nagy Miklós pedig mindig az ablaknál állt vidéket látni. A csöndes öregek mi voltunk ketten: Salamon Ferenc meg én.

De Salamon Ferenc csak addig volt szótalan, míg a Vértes hegységre nem került a szó. A vasútról meglátni ennek nyugati sarkát ott Csókakő és Mór táján. Itt választja el egy keskeny völgy a Bakonytól.

Salamonnak a Vértesről eszébe jutott Béla király Névtelen Jegyzője, s arról eszébe jutott a honfoglalás. Salamon akkor már történetíró volt. A török hódoltság történetét és természetét, az első Zrínyieket s a Pragmatica Sanctio történetét akkor már megírta, s írt már akkor egy csomó történeti kisebb értekezést. Nemzetünk hőskorába még egy oldalról se kapott bele, noha a legrégibb forrásokat már jól ismerte.

A Névtelen Jegyzőről nem volt akkor nagyon jó véleménye. Sokat is vitatkozott emiatt Szabó Károllyal magántársalgásban. De akkor velem is kemény vitába keveredett.

A Névtelen azt mondja a Vértesről, hogy: „nagy erdő az, melyet a németeknek ott elhányt vértjei után most Vértősnek neveznek”. Salamon ezt ostoba szójátéknak, Horváth István-féle történetkoholásnak tekintette.

Ebben nem vitatkoztam vele. De abban igen, hogy a Névtelen Jegyző hol született vagy hol nevelkedett.

Félig komolyan, félig tréfásan azt mondtam, hogy a híres Névtelen is ott született vagy ott nevelkedett, hol én, mert „kenyér” helyett ő is „könyér” szót, a középső „e” betű helyett ő is „ö” betűt használ. Bizonyítja ezt a „Vertus” szó, melyet a latin betűk hiánya miatt Vertösnek kell olvasni. Ha Vértesnek nevezte volna: ezt le tudta volna írni latin betűkkel is változatlanul. Minthogy pedig „ö” betűvel csak Somogyban, csak a Mezőföldön és csak Kőrös, Kecskemét, Szeged táján beszélnek, tehát a nagy Névtelen e három vidék egyikén nevelkedett. Talán éppen az én falumban, Mezőszentgyörgyön.

Akárhol nevelkedett: én többre becsültem, mint akkor Salamon Ferenc.

Ő azt mondta, ha az elmúlt időkről egyáltalán nincs krónika: ez nem olyan baj, mintha hamis krónika van. Én azt mondtam, a valódi ítélő tehetség se az igaz, se a hamis krónikát se el nem veti, se el nem fogadja feltétlenül.

E szavakkal vetett véget a vitának:

– Már ahhoz igazán kedvem volna, barátom, hogy a honfoglalás történetét megírjam. Nem is nyugszom addig, míg meg nem birkózom vele.

Nem is nyugodott addig, de azért mégse birkózott meg vele. Nemsokára belekapott a főváros történetének megírásába, s abba bele is halt. Hanem azért maradt a honfoglalásról két becses műve. Az egyik arról szól: mikor foglalta el Árpád végképp a mi szép országunkat.

A másik arról szól: minő volt Árpád seregének szervezete, katonai képzettsége, fölszerelése és hadakozó képessége.

Gyönyörű tárgy. Méltó olyan elméhez, aminő az övé volt. Méltó a világ legnagyobb elméjéhez.

Ötvenéves volt akkor Salamon Ferenc. Hatalmas elme, mely a dolgok és tünemények titkainak mélységéig volt képes lemerülni. Nagy kincsekkel gazdagította nemzetünk történelmi öntudatát. De későn jutott eszébe, hogy történetíró legyen. Abból az ezer tudományból, melyet a történetírónak tudnia kell, ő már sokat nem tanulhatott meg tökéletesen, sokat pedig nem tanulhatott meg eléggé.

De azért nem áll mögötte egyik történetírónknak se. Se azoknak, akik előtte, se azoknak, akik vele és utána éltek és dolgoztak. Elméjének csodálatos ereje tán valamennyinek föléje emeli.

A tudomány és cselekvés minden ágában több a nagy búvár, a remek író, a nagy ember, mint a történetírás terén. Mert a történetírónak a nemzetet s a nemzeti életnek korszakait híven s költői ihlettel kell kora elé állítania.

Mi az: híven? Mi az: költői ihlettel?

A nemzet hadakozik, kormányoz, törvényeket alkot, vallásos életet él, vagyont gyűjt, művelődik s büszke önmagára.

Tehát van neki hadvezére, államférfia, törvényhozója, egyháza, tudománya, költészete és vagyona, s mindezen felül van faji jelleme. Ahogy él, ahogy szeret, ahogy imádja az istent és az asszonyt és a becsületet, ahogy az erényt és a bűnt gyakorolja, ahogy fél valamitől, s ahogy a világ első nemzetének érzi magát.

De hát ki az a történetírók közül, aki elsőrangú hadvezér, államférfi, törvényhozó, hitvalló, bölcs és költő tudott lenni? Vagy akinek módjában állott mindezek működését közvetlen közelből látni, megfigyelni s megbírálni?

Aki nem igazgatott községet vagy vármegyét, s nem kormányozta az országot: miként értheti az meg Szent István, Szent László és Könyves Kálmán korát, alkotásait, erkölcsét és törvényeit?

Aki nem ismeri utolsó gombig és zsinórig a mai huszárt: miként ismerhetné az Árpád hadseregét?

S aki azt nem érzi minden csöpp vérében, amit a költő Zrínyi érzett és hirdetett, hogy sohase volt nemzet a világon, mely a magyarnál derekabb lett volna: miként lehetne az a magyar nemzet történetírója?

Ez már a költői ihlet kérdése. Ha nem fönséges hősköltemény a megírott történet: nem méltó az akkor a magyar nemzethez. Nagy történetírói voltak a hellén népnek, de egy se érte el, egy se közelítette meg Homért. Ő a hellén fajnak egyetlen igaz történetírója.

Ismerem én azt az ezer ellenvetést és kifogást, mely úgy zúg felfogásom ellen, mint a darázsraj. De nem törődöm vele. Mert nem igaz egy se.

Nemzeti történetírónk még nem született meg. Még Salamon Ferencben se. De ő legalább érezte, milyennek kell annak lenni.

Nyelve nem volt zengő. Nem volt simán hullámzó. Macaulayt és Tocqueville-t meg se közelítette. De nem járt közel a római történetírás remekeihez se. Gondolatai tiszták, mélyek, egészek, de azok alakjai nem dallamosak: sohase látszik meg a költő keze azon az alakon, melyben gondolatát elénk állítja.

De olyan elme, mint az övé, idáig el se juthatott. Ő feldolgozásra semmiféle anyagot készen el nem fogadott. Minden anyagot megvizsgált előbb, hogy valódi-e az? S amellett és amiatt még gyűjtő és búvár törekedett lenni. Gondolkozása és tanulmánya csaknem egészen bírálattá és elemzéssé alakult át. S valósággal fiatal korának legtöbb irodalmi munkája is bírálatból áll.

Aki mindig bírál és csupáncsak bírál: az nem kellemes lélek. De Salamon lelke csupa báj és kedvesség volt nagy elméje dacára is. Akkora volt benne a gyöngédség, gyermekkedély, emberszeretet és magyarság.

Alacsony, zömök termet, előrehajtott fejjel. Menése tétovázó, keze mozdulatai nehézkesek, ügyetlenek. Arcbőre cserszínű és sötétbarna, szemei aprók, villogók, sötétek. Szeme fehére nem látszott a pillák miatt, de szemei örökké mosolyogtak, még akkor is, ha haragra gerjedt. Tatárjellege volt az egész arcnak, s aki találkozott s futólag beszélt vele: nagyon megtisztelte volna azzal, ha benne egy falusi kálvinista tanítót ismer föl. Egyébként egy jóképű miskolci csizmadia alakja állt benne előttünk.

Pedig a történet nehéz kérdéseinek földerítésében a nagy gondolkozók közé tartozott, s büszkén vallaná magáénak a világ minden nagy nemzete.

Elmondom gondolkozásának egy icipici történetét.

A csucsai ütközetben súlyos sebet kapott. Ezzel befejezte honvédéletét, függetlenségi harcunkban viselt dicső, de névtelen szerepét. Talán eljutott a káplárságig, talán a hadnagyságig, talán addig se. Sohase kérkedett honvéd dolgaival. Mikor Tordán, kedves városában fölléptették képviselőjelöltnek: ellene föllépett Tisza László. És győzött is, minthogy Tisza Lászlóról elbeszélték kortesei, minő vitéz honvéd volt, minő hősiesen harcolt, s mennyi sebet kapott Mórnál. Harminc év előtt ilyen érvnek győzni kellett Tordán. Hiába ismerték, hiába szerették Salamont: Tisza László győzött, mert ő vitéz honvéd volt. Boldog idő, nemes férfiak, dicső nemzedék, mely bizalmát tűnődés nélkül ruházta a vitéz honvédre.

Választás után búsan beszélgetnek barátai Salamonnal a bukásról.

– Hej, barátom, ha te honvéd lettél volna csak egy napig is !

– Hiszen voltam én fél esztendeig.

– Ne beszélj, no! Voltál-e csatában?

– A Mezőségtől Csucsáig valamennyiben.

– Ne te ne! De csak már sebet kaptál volna!

– Hát hiszen Csucsánál ágyúkerék törte össze a lábamat, mikor elvettük a némettől.

Barátai úgy rohantak neki, mint az oroszlánok.

– Hogy nem tudtad te ezt nekünk előbb megmondani? Hiszen akkor ebben is eléred te Tisza Lászlót!

Salamon elnevette magát. Hogy ő úgy megtréfálhatta barátait, szülőföldén való gyermekpajtásait! Akiknek még akkor sem mondta el honvédérdemeit, amikor képviselősége függött attól. Amikor barátai csak azzal győzhettek volna.

Kolozsvárott állott be honvédnek. Súlyos sebének hosszú gyógyulását is ott várta be. Tordai barátai mind honvédek voltak szintén, ki erre, ki amarra. Hogy tudhatták volna azok Salamon honvédérdemeit?

A harc végén nem volt kenyere, s nem volt fejét hova nyugodtan lehajtani. Fölkerekedett, hogy el-kiszáll majd Magyarországra, túl a Királyhágón.

Négy forint a zsebben, egy pár váltó fehérnemű az iszákban, félig viselt tisztes fekete ruha a testen, egy melegebb kabát, amolyan félig felöltő, félig köpenyeg a vállon: így indult útnak Salamon Ferenc, hogy hódítson, foglaljon, éljen, jövőt biztosítson magának.

Szerencsésen elért Nagyváradig, s mire odaért: szerencsésen elfogyott a pénze.

Ennek is volt egy kis oka.

A Királyhágón a csucsai magaslatra gyalogszerrel bandukolt föl. A történetíró ösztöne támadt fel benne. Igazán meg akarta nézni a csucsai ütközet színhelyét. Át akarta tekinteni a „terepviszonyokat”.

 

A balatonfüredi színház

 

Itt állott a központ, erre-amarra a balszárny és a jobbszárny. Föntebb a főhadiszállás, ahol a csata alatt ittasan szunyókált a hadvezér, úgyhogy Dobay őrnagynak kellett átvenni a honvédsereg vezérletét.

A jobbszárny egy csapatja, kétszáz vörössapkás fönt a Sebes-Körös bal parti magaslatán. Hatezer oláht ver szét, aki oldalt és hátba szeretné támadni a magyar sereget. Lent a befagyott Körös medrén egypár század vasasnémet robog előre, míg vezénylő főtisztjét két honvéd szuronyheggyel le nem veszi a lóról.

Szemközt a német sereg központja kétszeres erővel. Itt egy üteg, ott egy üteg. Körös-körül hó, zúzmara, csikorgó hideg. A kéz odafagy puskacsőhöz, kardmarkolathoz. Magyarország történetírója megáll, s édes és keserű érzéssel keresi azt a helyet, ahol rohamra ment, ahol az ellenség ágyúját elfoglalta, s ahol piros vére kihullott a hóra.

Megáll, körülnéz, apró fekete szeme messze-messze révedez az erdőkön és bérceken át. Lelke visszaszáll a Rákócziak, Bethlenek és Hunyadiak korába.

Pákh Albert mindig azt mondta: Salamonnak bivalyborjúhoz hasonlít az arca. Nem volt igaza Pákh Albertnek. Én is jól megfigyeltem. Inkább hasonlított a bölényborjúéhoz, de nem az újvilági, hanem az óvilági bölényéhez, amelynek utolsó sarja 1808-ban halt ki Erdélyben. Nem az a hátraálló homlok és hideg, merev szem, mint a bivalynál, hanem az, a busa homlok, széles arc, csillogó szem, mint a bölénynél.

Akár bivaly, akár bölény: csúnya arc férfinak. Haj, de fenséges szépségű arc az, mikor a magyar ifjú lelke tele van hazája dicsőségével és fájdalmával, s amikor megáll ott a csatatéren, s elnéz vissza kis hazája bérceire, s elnéz előre a Tisza-Duna síkjaira, s honfiérzetének rózsás ködén át dicsőnek látja a múltat s nagynak és boldognak a magyarok jövendőjét! Csak istennek arca lehet olyan szép, mint akkor az ifjú bujdosó.

Nem önmagára gondol. Pedig zsebje üres, lába fáradt, nem tudja: mit eszik s hova hajtja le fejét holnapután. Mégse magára gondol, hanem arra, hogy ha már az oláht, a szászt, a horvátot, a rácot, az osztrákot és az oroszt legyőzhettük volna, s most fénylő lobogóval vonulnának büszke csapataink az ország fővárosába diadalmi hálát adni a magyarok istenének!

– Hó! Megállj! Ki vagy? Hol a passzus?

Zsandárok jönnek, eléje állanak, s kemény hangon kérik tőle az igazságot.

Odaadja, s odaad még egy forintot is.

– Azt láttam ki a szemükből, hogy valami csavargónak néznek.

Így fogyott el utolsó krajcárja is, mire Nagyváradra ért.

Ott Lukács Györggyel találkozott. Úgy emlékszem, őt említé. Annál volt és pihent pár napig.

Ott értesült arról, hogy özvegy zsidó asszony ott a Körös partján nevelőt keres fia mellé, s ígér szállást, mosást, élelmezést, fűtést, világítást s havi tíz forint fizetést. Özvegy Jakabnénak hívták a jóasszonyt.

Salamon Ferenc itt maradt, s elfogadta ezt a fényes állást. Bujdosó honvédnek fényes volt ez. Pestig jó lesz egyik pihenőnek.

Két fiú volt a háznál.

Az egyik ép, egészséges. Ez volt az idősebb, talán nyolc-tíz éves. E mellé kellett a tanító és nevelő. Orvosnak szánták, azzá is lett, ma is él.

A másik pár évvel fiatalabb. Ez siketnéma volt, istennek nyomorékja. Ezt nem szánták semminek.

E siketnéma kedvéért mesélem el ezt az egész történetet, hogy tanúságot tegyek Salamon Ferenc elméjéről s emberszeretetéről.

A tíz forint havi fizetésért tanította az idősebb fiút. Gondosan, lelkiismeretesen, a kötelesség egész érzetével. De maradt még ideje elég. S eszébe jutott, hátha azt a szegény kis siketnémát megtanítaná ő beszélni. Hisz a siketnéma nem sokkal különb lény az eleven bodzafánál, hátha lehetne belőle okos állatot, beszélő embert alakítani?

A siketnémát ötven év előtt is tanították már arra, hogy a gondolatot lehessen vele közölni, s hogy ő is közölhesse mással. A kézfej öt ujjának változata képezte a huszonöt-harminc betűt. A betűkből szavak s a szavakból beszéd és társalgás. De arra, hogy a siketnéma hangos beszédre legyen képes, még nem gondoltak. Lehetetlennek tartották. Salamon Ferenc tűnődött: miért volna ez lehetetlen? Gégéje, hangizma, nyelve, szája, ajkai a siketnémának is olyanok, mint a beszélőnek. Tüdeje is rendesen fújtat. Csak ki kell a módját a beszédnek találni.

Ő kitalálta.

A szegény fiú elé tartott egy botot. Úgy tartotta eléje, mintha mondta volna neki: ide nézz, fiam, ez bot. Akkor ujjával saját ajkára mutatott, s kimondta a szót: „bot”.

Mikor az ember e szót kiejti: két ajkát erősen összeszorítja, s aztán a levegő kirobbantása közben nagy hirtelen kinyitja, de úgy, hogy a két ajk közepén támadjon a nyílás, melyen a levegő kirohan.

Az élesen figyelő gyermek nézte az ajkak mozdulatát. S megkísérlette utánozni. Tíz, húsz kísérlet után eltalálta. S mikor eltalálta: Salamon elismeréssel helyeselte, s a fiú vállát megveregette, fejét simogatta.

A „bot” után jött a „fa”, azután a „mama”, azután a „macska”, „kutya”, „szem”, „ágy”, „nyelv” s így tovább. Az első hónapban 14 szónak kiejtésére tanította meg.

Összesen ötszáz szóra törekedett megtanítani. Sikerült. A szavak a legközelebbi környezetre vonatkozó közhasználatú szavak voltak. Minek is több? Miller Miksa szerint a hegyi angol parasztnak, aki falujából sohase lép ki, háromszáz szava van. Egy szegény siketnémának untig elég ennyi is.

A fiúból betűszedő lett, s talán ma is él. De az egész Jakab családban, de az egész Nagyváradon senki se tudja, minő híres és nagy ember lett abból a szegény bujdosóból, aki azokat a zsidó gyerekeket oly nagy szeretettel tanította.

De másutt se tudják Salamon Ferenc találmányát.

Ma már száz intézet van a világon, ahol a siketnémákat így tanítják. De a tanítás története Salamon nevét nem ismeri.

Hanem mikor otthagyta a nevelő állomást, az asszony húsz forint különjutalmat adott neki elismerésül. Ezzel jött Pestre, és ezzel ment még Nagykőrösre is tanárnak, hol nyilvános életének második és igen kedves állomása volt.

Elhagytuk Székesfehérvárt, tovább zakatolt velünk a vasút, elhagytuk az én falumat, Mezőszentgyörgyöt, s gőzkocsink felcsavarodott velünk a Balaton-part aligai magaslatára.

Érdekes a Balatonnak itt a partja. E partot egyes részei szerint más meg más név alatt ismeri a vidék.

E nevek is furcsák. Gamásza, Világos, Aliga, Akarattya, Csittény, Kenese, Máma. Mindegyik a partnak egyik érdekes részét jelenti. Régi nevek, régi szavak. Úgy tetszik, mintha Árpád magyarjai már itt találták volna. Legrégibb magyar okirat a tihanyi apátság alapító levele. A korábbi keletűek vagy másolatok, vagy hamisítványok. Ez igazi. S e szavak közül egy-kettő már ebben a levélben is előfordul.

Amikor a vasút már fönt robog a parton egy mély bevágásban: egy helyütt a világosi földszakadéknál egy pillanatra elénk bukkan a Balaton. Nagy Miklós rögtön odaállt az ablakhoz, s szemeit kimeresztve bámulta a víz tükrét. De csak egy pillanatig. Újra bevágás jött, és csak pár perc múlva szűnt meg az akadály. Attól kezdve Nagy Miklósnak nem lehetett többé szavát venni. Elfelejtette Erdélyt. Elfelejtette a pojnikalmát és a tordai pogácsát. Elfelejtette a Vasárnapi Újságot. Csak bámulta a vizet.

Gyulai Pál úrra nem tett nagy hatást. Vagy ha tett is: el nem ismerte volna a világért. Merthogy ő elismerjen valamit, ami hiányzik az Akadémia kiadásai közül, „olyan nincs”.

Salamon Ferenc is némán gyönyörködött, de annál többet kérdezősködött Szilágyi Sándor.

Szilágyi azt kérdezte: hajókáznak-e a parti lakosok?

– Azok bizony nem hajókáznak.

– De hát hogyan érintkeznek egymással?

– Nyáron sehogy, télen a jégen át.

– Fürödnek-e?

– Azt ugyan nem cselekszik.

– De hát mire használják ezt a nagy vizet?

Salamon felelt meg helyettem.

– Ez bizony, Sándor, se ló, se szamár, hogy terhet rakjanak rá.

Várjatok csak, erdélyiek, majd másképp beszéltek ti a Balatonról két nap múlva!

A vaskocsi fent robog a magasban. A part 60-70 méter magas, s oly meredek, mint a fal. Oldala tele a parti fecskék és varjak lyukaival, ahol fészkelnek.

Lent a vízszélen selyem szőnyeg és sima föveny, melyen messze-messze be lehet menni a tiszta vízbe anélkül, hogy elnyelné az embert. Közben-közben keskeny sávokként zúgó nádasok. Azontúl a nagy víz tükre, a túlsó parton ködbe és távolba enyésző hegyek.

Ezer és ezer vízi madár a nádason belül. Tarka libuc, fehér sirály, szürke vadlúd csapatokban. Itt-ott egy-egy gém áll őrt mereven, mozdulatlanul feltartott fejjel. Minő kedves zaj volna a madarak csevegése, ha nem zúgna-zörögne úgy a gőzkocsi!

Százszínű pompájában játszik Nagy Miklóssal a vízszín tükre. Ezüstfehér, halaványkék, haragoszöld, égszín, barna-kék óriási foltonként és vonalanként váltakozva. Itt állandó, amott változó, itt eltűnik, amott felbukkan egy-egy színárnyalat. Nagy Miklós nem érti. Mert ő csak a vizet nézi, s az eget nem nézi. Pedig az ég s a Balaton vize együtt sír és együtt nevet, együtt derül és együtt borul, együtt mosolyog, együtt haragszik. Mint a hű szeretők és igaz hitvesek. Ha az egyiknek nézel a szemébe: tudod már, mi van a másikban is.

A tihanyi templom tornya s az akarattyai nagy szilfa farkasszemet néznek egymással. Melyik vénebb, melyik magasabb, melyik fenségesebb? Emberkéz építé az egyiket, istenkéz a másikat.

Erdélyi barátaim figyelmét oda irányoztam a nagy szilfára.

– Oda nézzetek!




Hátra Kezdőlap Előre