A világ legszebb vidéke

A Lesence völgye – Szent György hegye – Szigliget pusztulása – Deák Ferenc az ifjú női test szépségéről – A csárdák és azok látogatói – A kutyafarki korcsmáros nem ád enni – Éjjeli tanyánk a mező

 

Jó délesti idő volt már, mikor a szentmihályhegyi juhász elvégezte a maga meséit. Ajánlottuk isten oltalmába, s megindultunk Szigliget felé.

Mikor Meszes-Györök irányába értünk, ahol az út északra fordul: a nap már nyugodni készült. Sugarait még teljes erővel ontá az előttünk elterülő tájra, de a sugarak már sárgulni és piroslani kezdtek. S a pirosló sugarak fényénél felnyílt előttem egy tájkép, amelyhez hasonlót még lángész nem alkotott. De nem is álmodott.

A szigligeti öböl mosolyog előttem. Legnagyobb öble a Balatonnak. Badacsony félszigetként dől rá a Balatonra. Napkelet felé, ahol megálltam a meszes-györöki fokon, egy helyütt Badacsony zárja el a messzelátást. Bal felől nyúlik be a szigligeti öböl messze mélyen, fél mérföldnyi távolságra.

Az öbölre völgy nyílik. A Lesence és Tapolca patakok völgye. Amaz az öböl közepén, emez Szigliget mellett ömleszti malomhajtó, dalteremtő vizeit a Balatonba. Mögöttem egy fekete hegylánc, föl egyenesen észak felé, Sümeg felé, az uzsai völgy felé. Ez a Feketehegy és Sárkányerdő. Oldala tele falvakkal, a falvak közt csárdák, puszták, tanyaépületek, malmok fehérlenek. E hegylánc a Lesence-völgy és szigligeti öböl napnyugati oldala. Fönt északon a Haláp hegye zárja el a látást. A föld alatti örök tüzek alkották meg ezt a hegyet is. E hegy is kúp, mint testvérei, mintha ez is egyedül állana a síkon. De csúcsa egyenesre van lemetszve, mintha isten keze ollóval nyeste volna egyenesre. Több testvére nincs ezen a vidéken. Egyetlen ikertestvére messze szakadt tőle, a Kemenesaljára. Ez a Ság hegye, de ide most nem látszik.

A Lesence-völgynek és szigligeti öbölnek nyugati oldala leírhatatlan. Száz költőnek száz dala se tudja szépségeit elszámlálni. Hacsak festő és szobrász nem jön segítségére. És még az se elég. Lélek kell ide, mely érezni tud és rajongani, s minden ízében magyar.

Ott áll Szent György hegye. Néma méltósággal, fenséges nyugalommal. Ez is kúp. Ez is tűzhányó volt millió év előtt. Hatalmas vállain duzzadnak az izmok. Minden izomduzzadás óriási sziklagombolyag. Az egész hegy mégis kerek, valami csodálatos szerszámmal simára, gömbölyűre faragta az alkotás. Nem is hegy ez, hanem dombormű. Két élő testvére van. Az egyik itt előttem, a Badacsony, a másik fönt Veszprém megye nyugati síkján a Somlyó. A három testvér közül melyik a legszebb, ki tudná azt megmondani?

Szent György hegyén kisded falvak. Valamennyinek idelátszik tornya, minden toronynak hozzám búg el esti harangszava. Harminchat falunak harangszavát hozza el hozzám a mély csöndben a lengedező keleti szellő. Áhítat, fohász, imádság lepi meg a lelket. A lány szerelmének dala is gyönyör. Hozzám isten szerelmének dala zeng a harangok szavában. Ahol állok: Szent György hegye elzárja előlem Csobánc várának és Hegyesd várának omladékait, de a harangok szavában s a nyugvó nap visszavert fényében én azokat is érzem.

Előttem Szigliget erdős csúcsai. Kisded csúcsok. De egyik fölött ott áll a régi vár romja, tört falak, omló tornyok, záratlan folyosók tömkelege. Úgy áll ott a várrom, mint öreg király fején korhadt koronája. Ajtónak, ablaknak nyílásán áttör a nap fénye, s az a fény a távolból mintha drágaköve volna a koronának.

Hejh, Szigliget omló vára, te sok kötelességet mulasztottál! A török téged nem bántott, a németet te nem bántottad. Nemzetünk nagy harcaiban nincs szereped. Pedig uradnak Zalában és Somogyban kétszáznyolc városa és faluja volt, de te azért békén éltél mindenkivel. A nemzet nagyjainak ott kell lenniök a nemzet minden küzdelmében. Csatát, börtönt, hóhérpallost nem szabad kerülniök. De nem szabad a békés idők áldozatát se. Mit nyertél nyugalmaddal, gyávaságoddal, bölcsességeddel, Szigliget vára? Kétszázhuszonhat év előtt rád szállott az istenek haragja, s villámai szétszórták büszke tornyaidat. Urad is elmúlt nyomtalan. Fiága kihalt, leányágai elszéledtek, elszegényedtek, magad romvár: idegen kézre kerültél, s az egykor hatalmas Lengyeltóthy nemzetségnek se híre, se hamva. A múltban se volt, míg élt – hogy lehetne most, amikor már rég porrá vált!

Szigliget mögött a gulácsi és tóti hegycsúcsokon rezeg még az esti napsugár. Puszták, kopárak, legelőnek is soványak, se szőlő, se erdő, se hajlék oldalukon. De alkatuk csodálatos; egészen olyan, mint az egyiptomi piramisé. Kotlóstyúk mellett csirkéi: úgy állnak az öreg Badacsony mellett ez ifjú sziklakúpok.

Fönt a magasban északkelet felé a veszprémi Bakony sötét erdős ormai zárják be a messzelátás határait. De Badacsony mellett továbbsiklik szemünk, s eljut Tihanynak kék vonaláig, s keletről és délről Somogy megye száz falutornya fordítja felénk mosolygó fehér arcát. A boglári és fonyódi halmokon egy pillanatig se tud megállni többé tekintetünk. Mit keressünk ott ezentúl, ha már előttünk áll Badacsony vidékének tündérországa?

Sohasem felejtem el azt a pillanatot, amikor én ezt a tündérországot először megláttam.

A györöki majornál még csak a Balaton ezüstös arca állt előttem. A majorbeli kutyák ránk estek, s duhajkodó ugatással ijesztgettek. Elkísértek majd egy dűlőföldnyire. Kőhajigálással ingereltem őket, hogy minél tovább kísérjenek. Sejtelmem se volt arról, minő szépségek tárulnak elém. Alig vettem észre az útnak északra hajlását. Egyszerre előrenézek, s egész végtelenségében előttem áll a csodálatos szépségek gyűjteménye.

Mi ez?

Megálltam, mintha lábam gyökeret vert volna. Valami önkénytelen kiáltás jött ajakamra. Azután néztem, néztem, mereven néztem. Lelkemet bámulás, gyönyör, ihlet, kimondhatatlan érzés ragadta el. Sohase álmodtam ilyen szépséget. Sohase láttam, sohase hallottam, sohase olvastam ehhez hasonló tüneményt.

Kúpok fénylő orommal, szőlőhegyek zölden ragyogva, erdők fekete foltjai, zöld mezők, arany vetések, száz falu, ezer hegyi hajlék, csárdák, malmok, útszéli sorfák, patakok, csatornák, magas bércek, fehér házak, korhadt és mégis fényes várromok, Szentgyörgynek és Badacsonynak komoly fensége, s az a Balaton mintha rám nevetne, s az a nádas mintha nekem súgna-búgna, s a látásnak messze határán égnek, földnek, Bakonynak, Tihanynak, tengervíznek édes ölelkezése, bizalmas összehajlása, s mindez egymást kerülve, váltogatva, kergetve, egymással összejátszva s a hátam mögött nyugvó nap arany sugarával ragyogón fölékesítve: íme, ez a kép rohanta meg lelkemet. A jelennek minden élettünete, sok százados múltnak minden árnya, természetnek ősalkotásai, emberkéznek apró szép dolgai együtt, egymás mellett. Van-e még ily ragyogó foltja több a kerek világnak?

Nincs !

Én tudom, hogy nincs. Mi ehhez a Rajna partjainak szépségtárháza? Mi ehhez Nápoly környéke? Ha a nagy nemzetek közül valaki ilyen vidéket fölfedezett volna: millió meg millió kép volna arról forgalomban még Budapesten is.

Nekem talán nem is hiszi el a világ, talán rajongásnak, talán magyar vérmességnek tulajdonítja véleményemet. Majd megmutatja a jövő. Az a meszes-györöki fok, ahol engem megállított az ámulat, egykor s talán nemsokára a világ összes mívelt ifjainak s hölgyeinek gyülekezőpontja lesz. Csak fedezzék föl egyszer. Tisztítsátok ki Meszes-Györöknél a Balaton partját, söpörjetek el a parti vízből nádat, követ: ez lesz a Balatonnak legelső fürdőtelepe.

De miből áll hát a tájnak szépsége, melyért rajongani lehet, s mellyel a mívelt agynak és nemes szívnek betelni nem lehet?

Festett kép, faragott szobor, merészen emelt épület ezekben kell keresni a tájnak szépségeit. Egyenes és görbe vonalak, méret, arány, tömeg, tömérdekség, színek változata s mindezek összhangja: ím, az alakítóművészet alkotásának anyaga.

Egykor félszázad előtt a balatonfüredi fürdőigazgatónak ifjú és csodálatosan szép felesége megőrült, nem is gyógyult meg sohasem. Egyik napon kiment a parkba, zavart elmével levetkőzött meztelenre, s kiment a tarlóra sétálni, őrjöngeni. Harmatos gyönge lábait véresre marta a kavics és torzsa. Szobrász és festő álmainak felelt meg testének alaki szépsége.

Sokan nézték a tarlón. Én is. Mindenki elbámult az alak tökéletességének ragyogásán. Előkelő társasággal maga Deák Ferenc is látta, s még ő utasította a lövölde szolgáit, vigyenek hozzá leplet, takarják le, s kísérjék haza. Ő küldött rögtön orvosért is.

Eleven társalgás fejlődött ki rögtön afölött Deák társaságában, vajon a női test alaki szépségének titkai miben állanak? A vonalak alakulásában nem. Hiszen a festő és szobrász tökéletesebben tud alakítani, s művének hatása meg se közelíti az eleven női test hatását. A színben sincs a hatás titka. Bár a bőrnek fénylését visszaadni, vásznon előállítani nem lehet, de azért a festő a legtökéletesebb testszínekkel diadalmasan birkózik.

– Az eleven női test meleg. – Ezt mondta az egyik.

– Illatos. – Ezt mondta a másik.

– Mozog. – Ezt mondta a harmadik.

Deák Ferenc pedig ezt mondta:

– Igazatok van. A plasztika annál tökéletesebb, annál szebb, hatása ránk annál nagyobb, minél több gondolatot, eszmét és érzelmet tud bennünk gerjeszteni. Az eleven test sokkal többet tud, mint a művész alkotása. Egy fiatal szép női arcnak mosolygását se festő, se szobrász híven nem tudja ábrázolni. Csak egy megkövesült mosoly készül ecsetje vagy vésője által. A mosolyban pedig az a különösen ható szépség, hogy az arcnak, szemnek, szájnak vonásai egy pillanatig se állnak mereven, hanem összhangzón örökké mozognak. Erre csak az élő alak képes.

E magyarázat jut mindig eszembe, valahányszor Badacsonyra gondolok.

Ez a vidék élő alak. Vize, napfénye, viharja, lakóinak járása-kelése, patakjainak mozgása, tele, nyara, virága, illata, madarai, éjjele, nappala s örökké változó színpompája egy szempillantásig se hagyják mozgás nélkül, elevenség nélkül. S eszmét, gondolatot és érzelmet nemcsak ezek szülnek. Hanem hegyeinek váromladékai. Ez omladékok magasságából ezer magyar esztendőnek, száz nagy családnak, ezer szerelemnek és balsorsnak s egész nemzetünk történetének élő képe tekint le ránk. Ezt a gazdagságot nem nyújtja a legszebb női alak se. Mert az ifjú szép női testnél senkinek se jut eszébe arra gondolni, milyen volt ennek az öreganyja, vagy milyen lesz ez öreganya korában. Ezért szebb a hegyes-völgyes, tavas és folyamos tájkép, mint az alföld vagy a kiskunsági homok. Ez is szép. Én is szeretem. Petőfi lánglelke csodává tette ennek szépségeit. Hejh, de mégiscsak más Badacsony és Szigliget környéke!

Költő és festő keresheti szerencséjét e táj szépségein. Zenész, szobrász és építő soha. Sokkal kisebb méretekben kell e három művészetnek dolgozni, semmint azokba e csodálatos táj varázsát beleilleszthetné. Még a festő is csak egyes részecskékkel tud megbírni.

Ligethy ismerte e tájat. Néhány gyönyörű képe van is róla. Újabb festőink nagy tájak nagyarányú szépségei iránt nem éreznek rajongást. Úgy látszik, más nemzetnél is így áll a dolog.

Okát nem ismerem. Nem is keresem.

Rég Tátika vára mögött volt már a nap, mikor én rajongásomból, álmaimból, káprázatomból felocsúdtam. Ibolyaszínű árnyék volt már a völgyekben, csak a magas bérckúpokon égett még a napsugár. De én gyors lépésre biztattam útitársamat, hogy ha későcskén is, még Szigligetre érjünk. Semmi se lett belőle.

Nem a távolság miatt. Tíz-tizenkét kilométer nem a világ. Hanem az éhség és fáradtság miatt. Mire a Kutyafarka csárdához értünk, olyan éhes és fáradt voltam, mint a farkas.

Ez a csárda az öböl északnyugati sarkánál van, közel Edericshez. Az út itt háromfelé ágazik. Az egyik, amelyen mi jöttünk. A másik fölmegy északnak, egyenesen Tapolca felé. A harmadik keletnek, Szigligetre. Ez utolsó egyenes, mint a nyíl; a végén a vár omladékai meredeznek az ég felé, mintha holtan fekvő óriás tartaná magasra csontkarjait.

A csárdának más neve is van, nemcsak Kutyafarka. A másik neve a földrajzban és a hivatalos iratokban szerepel. Én csak ezen a néven ismerem.

Megálltam a csárda előtt, s elnéztem Szigliget felé. Repültem volna oda, de lábaim mintha ólomból lettek volna. Fáradt voltam, Jó egyórányi időbe került volna Szigligetig gyalogolni. A nap már lenyugodott. A Sárkányerdő sötét árnyai már ráfeküdtek a csárdára, a völgyre, a suhogó nádasra, az öböl sík vizére. Öreg estelett volna, mire Szigligetre érünk. Kis faluban öreg estén senki sincs már ébren nyári munkaidő közepén. Éjjeli tanyára, ennivalóra alig tudtunk volna szert tenni. Itt kel-lett az éjszakát tölteni a csárdánál.

Bementünk a csárdába. Nádfedeles alacsony épület. Piszkos, sötét ivószoba. Ágynak, kényelemnek nyoma sincs. A korcsmáros zsidó. Nagy családdal van, s a konyhán túl csak egy lakószobájuk. Hol fogunk itt hálni?

Hát hiszen ezek a csárdák nem is azért épültek, hogy ezekben utasember éjjeli szállást kapjon.

A nyirádi erdő s a Dobos-rengeteg zárja el észak felől a látást. E két erdőben s ettől délre, a Lesence és Eger patakok völgyeiben egyik csárda a másikat érte hajdanán. A Kutyafarka, a Billege, az Ürgelyuk, a Sanyarú, a Kínlódi, a Netovább, a Dobos, a Tüskés, a Szegfű, a Kaparó, a Legényes, a Rostavető, a Három zsidó csárdák hol az útfélen, hol a faluvégen, hol az erdőszélen. Minden falunak, minden pusztának a maga csárdája. Minden csárdában zsidó korcsmáros, magyar szolgalegény. Vendégszobája egyiknek sincs.

De minek is?

Vásározó mesterember legföljebb napközben etet-itat a csárdában. Ott nem maradna éjszakára Dárius kincséért. Az éjszakát városban vagy nagyobb faluban tölti. Rossz híre van a vidéknek. A Dobos tele van kanásszal, juhásszal, szegénylegénnyel, tűzhely nélkül való járókelővel. A Sobri-világ elmúlt ugyan már, de az se nagyon régen. Sobri elmúlt, de száz ija-fija itt maradt. Ez se meg nem öregszik, se el nem múlik soha.

Ki jár a csárdába?

Kanász, juhász, szegénylegény. De nem azért megy oda, hogy aludjék ott. Ott ad-vesz, ott csereberél, ott csinál magának jó napot; ott kérdezősködik a rokon, koma, atyafi után; ha vásárra, ha búcsúra, ha temetésre vagy gyónásra megy: ott issza meg üveg borát. S ha leszámolnivalója van valakivel: ott békél, vagy ott zúzza be fejét, vagy ott töri kezét-lábát ellenségének. Ha pedig még egypár rossz cigány is akad: ott dalolgatja el szomorú vagy vidám dalát. Asszonyát, szeretőjét sohase viszi éjszakára a csárdába. Mit szólna hozzá a világ? Asszonynak, lánynak nem szabad az éjszakát kihúzni! Kanásznak, juhásznak, legénynek nem szabad a csárdában aludni. Alvásra az erdő való és a gunyhó. Életrevaló ember csak mulatni megy a csárdába.

Hát a jó nemesség?

Megyegyűlés, követválasztás, tisztújítás lesz holnap vagy holnapután. Két-három kocsira való nemesember összeverődik. Pipáz, vitatkozik, nagyot kiált, nagyot iszik. Tele van ugyan csutorája hatalmas jó borral, de azért megáll a csárdánál. Vagy bekiált, vagy be is tekint. Kocsija elállja az utat. Nemesember nem fél se vármegyétől, se szegénylegénytől. Őt nem meri bántani senki. Ő védi az ország jussát, s őt védi a maga jussa. Gyilkos, zsivány, haramia se mer belekötni. Nemesember fejét csak nemesembernek szabad beszaggatni. De annak aztán igazán szabad.

Megvannak-e még ezek a csárdák? Nem tudom, de nem hiszem. Talán tizedrésze sincs meg. Rég elmúlt egy nemzedék életkora, mikor ott jártam utoljára. Mikor saját vármegyémben osztottam az igazságot: akkor még sok bajom volt ezekkel a csárdákkal. A nyirádi és dobosi erdők odaülnek a veszprémi Bakonyra, s lopott birka, lopott disznó, véresre vert tarkó, hajléktalan ember nemigen ügyelt a vármegye határjeleire. Innen oda, onnan ide akadálytalan volt az erdőn és az éjszakán a közlekedés. Ma már bizonyára másként áll a világ ott is.

Úgy emlékszem, mintha Kohn lett volna 1855-ben a Kutyafarki kocsmáros neve.

– Kapunk-e valami jó ennivalót, kocsmáros?

– Ennivalót? Azt az egyet nem adhatok.

– Hogy lehet az?

– Péntek este van. Magam se eszem.

Valami istenes zsidó volt ez a Kohn. Vagy pedig nem volt, amit adjon, ennivalója. De az éhes gyomor péntek este dacára is lázongott.

– Csak lesz talán kenyere, bora?

Kohn ránézett Kohnnéra, Kohnné ránézett Kohnra. Sok vigasztalás rejlett ebben az összenézésben.

– Kenyeret talán tud adni a Répa.

Ez a Répa volt a szolgalegény. Szolga is, legény is, öregecske is. Ferkó volt a szent keresztségben kapott becsületes neve. Tehenet, disznót ő látott el; pénteken este és szombati napon ő volt a mindenes; ólat, állást, udvart, kocsiszínt ő tartott tisztán; szegénylegények titkaiban ő volt az izenethordó. Volt is a szegénylegények közt becsülete.

– Hol az a Répa?

Alig ejtettem ki a szót: jött be a Répa. Mintha tudta volna, hogy róla beszéltünk. Hozott magával fél kenyeret. Barna, jóízű, keményre sütött rozskenyeret. Adott hozzá sót-paprikát is. S egy hosszú, vastag nyakú osztrák üvegben egy icce bort.

Hitvány faggyúgyertya égett a szobában. Borszag, pipafüstszag, bagariacsizma-szag töltötte tele a szoba levegőjét. A hold arra Boglár felé már toronymagasságnyira állt a vizek fölött, arcáról már lemaradt a piros fösték, s ezüst fénnyel nézett be az ablakon. Jobb lesz odakint vacsorázni.

Sovány vacsora, de jólesett. Még Dús János társamnak is jólesett, aki pedig a meszes-györöki fokon, míg én a táj szépségein rajongtam, útra hozott minden kalbászunkat és zsemlénket megette. A szigligeti öböl ragyogásából ez a kalbász tetszett neki egyedül. De azért jóízűen falatozott most is a rozskenyérből.

Földön fekvő vadkörtefatörzsökön üldögéltünk az útparton. Azt kérdem Répától:

– Hol alszunk az éjjel?

– Ott a gyöpön, ni!

Az út túlsó oldalára mutatott, a Balaton felé. Óriási kaszáló terült el félkörben a nádasig, s a sarjú* is már bokán felül ért. Ott bizony puha fekvés esik, ha az embernek béka a szájába, fülemász a fülébe, hangya az orrába be nem költözik.

– Megesznek ott a szúnyogok, Répa.

– Valamit majd csak meghagynak az úrfiból holnapra is.

Ez valószínű. Csakhogy amit meghagynak, nem akarom, hogy holnap egyék meg. Ez a Répa egyébiránt okos és szellemes embernek látszott.

– Hová való kend, Répa?

– Alsó-Sáskán születtem, a Halápi-hegy tövében.

Mikor jóllaktunk, átmentünk az úton a gyöpre. A zöld pázsit volt az ágy, vakondtúrás a vánkos, csillagos ég a szobamennyezet. Tücsök a kapus, szúnyog a pincér, őszi bogár a szobalány. Július végén voltunk, az őszi bogár már szólt; édes, lágy, méla hangja ott dalolgatott körülöttünk. A legszebb furulyahang a világon, csakhogy icipici. Engem mindig elandalít esténként.

– Egy szűrt vagy lópokrócot nem adhatna alánk, Répa?

– Az is kerül.

Nem tudtam elaludni. A szúnyogok ellen kalapomat arcorvra kellett volna borítani, de a csillagos égről nem tudtam levenni szememet. Védelmezni kellett arcomat. Került az álom. A buja fűnek, üde pázsitnak lágy illata se tudott elszenderíteni. Ébren voltam, álmodoztam.

Répa Ferkó! Rágondoltam. Furcsa név és furcsa ember. Szegény, mint a templom egere. Ha szegény nem volna, nem szolgalegény volna. S nem itt volna a kutyafarki csárdában, erdők alján, nádasok szélén, szegény zsidó szolgálatában. De jó ember, jó szívvel, jó lélekkel. Milyen szívesen adott kenyeret is, pokrócot is, jó tanácsot is. Baja sincs a világgal. Hiszen vidám lélek, bizonyítja beszéde, gondolkozása. Okos is, mert keveset beszél, csak arról szól, amiről megkérdik, s arról is csak annyit, amennyi szükséges. Nem is panaszkodik, nem is dicsekedik.




Hátra Kezdőlap Előre