A költő életéből

A költő lakása – A szőlőhegyi ereklyék – A badacsonyi ürmös és a nádorispán – Kend az Alvinczy? – Eszébe jut az Orleans-i szűz és a ménszamár – Szent Spiridon pórul járt – A tizenkét paplan és tizenkét pendely története – A halott hazajön a temetőből

 

Megnéztük a költő lakását. Azt a házat, mely az övé volt.

A várhegy déli oldalán a püspöki palota és kert vonalán fekszik. Derék kisvárosi épület, cseréptetővel, kényelmes, nagy szobákkal, szellős folyosóval, kis kerttel.

Negyvenöt év előtt láttam először. Akkor még csak tizenkilenc év választott el a költő halálának évétől. Még megvoltak azok a fák, melyeket Kisfaludy Sándor ültetett. Még olyan fát, öreg almafát is mutattak, mely a költő születése óta, 1772 óta élt. Mikor Nagy Miklóssal és Gyulai Pál úrral huszonöt év előtt ott voltunk, akkor már az öreg fa nem állott. Azóta én se voltam azon a vidéken.

Úgy hallom, azóta márványtáblát helyeztek a ház falába, s arra aranybetűvel vésték be, hogy e házban született, élt és halt meg Kisfaludy Sándor, a költő. A ház előtt ligetes tér, a város egykori pulykalegelője, s azon a költő szobra.

A ház anyai öröksége volt, s Kisfaludy Mihály úr, a költő apja, mint fiatal házas odahúzódott. Később Győr megyébe, téti kúriájára telepedett, s ott is halt meg. Gyermekkora nagy részét a költő is ott töltötte.

Serdülőkorát a tanintézet, ifjúkorát a háborúk nyelték el. Feleségét, a ragyogó Szegedy Rózát Vas megyébe, Kámba vitte. Itt élt majdnem hat éven át. Oly boldogan, hogy boldogságának leírása a legnagyobb lángelmék tollára méltó. Csak 1805-ben költözött sümegi házába, öröklött birtokába. Mikor a Szegedy-örökösök osztoztak, a kámi kúria Róza öccsének, Bezerédynének jutott. Ma is Bezerédy-birtok.

A sümegi ház akkor kisebb volt, mint most, s nem is oly díszes, mint később. A költő 1810-ben két szobát épített hozzá, s kapuját is átigazította, s homlokzatát díszesebbé tette. Így lett csinossá és kényelmessé a lakás. Itt keresték őt fel gyakran hírneves férfiak, vármegyéjének oszlopos emberei, régi katonai pajtások, tábornokok, tudósok, a Kisfaludy és Szegedy atyafiság tagjai. Itt látogatta meg őt nemegyszer Deák Ferenc és Csányi László és Festetich György gróf, a keszthelyi Georgikon alapítója, s fia, László gróf, kivel mindvégig bizalmas barátságban állott. S ide jöttek messze vidékekről a felsőbb intézetek lelkes ifjai, hogy amikor a regék színhelyét, Csobáncot, Tátika, Szigliget, Somlyó várait megnézik, a regék költőjét is lássák, s áhítatos tiszteletüket meghatott hangon kifejezzék.

Magyar költők: kinek van köztetek saját háza, édes öröklött hajléka? Vörösmartynak, Petőfinek, Tompának sohase volt. Aranynak lehetett volna, mégse volt. Jókainak volt is, lehetett volna is, még sincs. De legalább megvan sváb-hegyi tanyája. Csak régi költőinknek adott a sors öröklött hajlékot. Kazinczy, Kölcsey, Berzsenyi, Fáy, a Szemerék: nekik volt otthonuk. Petőfi egész életében egész évet sohase tölthetett egy helyen. Bánatának s örömeinek helyhez kötött emlékeit egy év után soha nem láthatta többé.

Kisfaludy Sándor harmincnégy éves korától kezdve haláláig, hetvenkét éves koráig háborítatlanul lakhatott öröklött ősi hajlékában. Van-e ennek hatása a költői lélekre? Boldogabb-e az a gólya, az a fecske, melynek fészkét sohase pusztítják el rossz idők és rossz emberek? Pacsirta, rigó, fülemile nem oly édesen dalol-e, bár minden évben új fészket rak, mintha sohase kellene más bokorban, más lomb árnyékában új otthont alkotnia?

Benéztünk a költő dolgozószobájába. Ahol íróasztala állt: ott lába alatt lyukassá kopott a padlódeszka. Azt mondták, a költő csizmája koptatta ki. Nem bizonyos. Hiszen 1875-ben, mikor ott jártunk, már harmincegy év óta más lakta a házat.

A házat és a sümegi szőlőt az ötvenes években János püspök vette meg a költő örököseitől. Ma mind a kettő a veszprémi püspökség vagyonát képezi.

A házban s annak szobáiban nem találtak a költő után apróbb érdemes emléktárgyakat. De a szőlőhegyi hajlékban találtak. Ott volt íróasztala, azon írótolla, tintatartója és házi sapkája, s a sarokban sétabotja. Maga János püspök nézte meg s jegyezte meg. Ott hagyta. Szigorú rendeletben megparancsolta a vincellérnek, hogy ezekre vigyázzon, ezeket őrizze meg, s kegyeletes látogatóknak vigyázva mutassa meg.

Hiába volt talán ez a szigorú rendelet.

Elloptak mindent. A vincellér nemcsak nem vigyázott, sőt ő volt a kézre adó. A sétabot helyett betettek egy husángot, a házi sapka helyett egy bagósüveget, az írótoll és tentatartó helyett egy nyúllábat s egy darab krétát.

A házban, mikor ott jártunk, a püspöki tiszttartó lakott. Tiszttartólakás most is.

János püspök a maga költségén már az ötvenes évek elején szobrot akart emelni a költőnek Sümegen. De a rokonok nem engedték meg. Kemény, kuruc természetű emberek a Kisfaludyak. Még aki labanc volt, annak is kuruc vére volt. Minthogy pedig János püspök 1850-ben nyerte a püspökséget: pecsovicsnak, osztrákpártinak tartották. Márpedig Kisfaludynak pecsovics ember szobrot ne emeljen.

Sok adomát hallottam a költőről. Hosszú élete, sokoldalú, gazdag élete volt; sok adoma képződhetett élete és egyénisége körül. Pápán és Veszprémben még sok jó ismerősével, sok jó barátjával találkoztam gyerekkoromban. Ha mindenre tudnék emlékezni! Ha sejtettem volna fiatal koromban, hogy valamikor én is papirost szántok és betűt vetek és konkolyt aratok, s ha följegyeztem volna a hallott dolgokat!

De azért elmondok egyet s mást az adomákból. Sokat ő maga is följegyzett leveleiben, én úgy mondom el azokat is, amint én hallottam.

Mindenki tudja, hogy a költő 1809-ben a nemesi fölkelés őrnagya s József főhercegnek, a nádorispánnak segédtisztje volt. Mint segédtiszt, a főherceg udvarához s közvetlen környezetéhez tartozott.

Vitt magával a táborba badacsonyi ürmöst is hatalmas csutorával. Egyszer a nádorispánt is megkínálta egy pohár ürmössel.

A badacsonyi ürmös csodálatos finomságú, ritka bor. Tudtommal másutt nem is készítik se nálunk, se más országban. Az édes badacsonyi mustot lepárolják felényi mennyiségre: így készül. Színe barna sötét. Íze édes, zamatos, illatos; ereje, tüze páratlan.

A nádorispán iszik, s megnyalja utána szája szélét.

– Micsoda ital ez, Kisfaludy? Ilyet még sohase ittam. Fölséges!

– Ha ízlik fenségednek, most a szüretkor majd készíttetek fenséged számára is.

Volt egy Ág Ferkó nevű gazdája. Nejének megírta, hogy a Ferkó gondoskodjék a nádorispán számára egy hordó ürmösről.

Ág Ferkó gondoskodott két hordó ürmösről. Egyik a nádornak, másik az uraságnak. Maga szállította fel Budára a királyi várba mind a két hordót. Úgy egyakónyi lehetett mindegyik.

Megízleli Kisfaludy az egyiket.

– Ez nagyon jó, Ferkó!

– Ezt tekintetes uraságomnak készítettem.

Megízleli Kisfaludy a másikat. Ez is jó volt ugyan, de sokkal gyöngébb és ritkább, mint a másik.

– Hát ezt kinek szántad, Ferkó?

– A nádorispánnak!

– Hiszen ez nem ér annyit, mint a másik!

– Nem is akarom, hogy annyit érjen. Jó lesz ez a németnek így is.

Kisfaludy jól összeszidta a Ferkót. Ostoba parasztnak nevezte. Az ő maga számára szűrt ürmöst adta a nádorispánnak.

– Sohase köszönik ezt meg tekintetes uraságomnak.

Úgy is lett.

Kisfaludy a király parancsára megírta a nemesi fölkelés történetét. De igazán írta meg. Emiatt aztán Kisfaludyt elcsapták, kétesztendei munkájáért azt se mondták: köszönöm. Örökös kegyelemvesztés lett a jutalma.

Akkor kerekedett fölül a Ferkó, mikor ezt megtudta.

– Ugye, megmondtam? Kár a németnek egy csöpp is a jóból!

Pedig bizony nem a nádor volt az oka a kegyelemvesztésnek.

Köztudomású a „Kend az Alvinczy?” története. Nem is mondom el. De érdekes az, hogy Kisfaludy ez adomának maga is közeli tanúja volt.

A győri vesztett csata után a nemesi fölkelő seregek egy része Komárom felé, a másik része Buda felé vonult vissza. Az utóbbi résznek egyes csapatai csaknem futva menekültek.

A tiszai megyék fölkelő nemessége éppen Győr felé vonult, mikor a hátráló csapattal találkozott. Ekkor gróf Festetich Ignác ezredes a tiszaiaknak is a hátrálást parancsolta, s ugyanő vezette a visszavonulást. Magánutasok azonban jó lovakon, jó kocsikon gyorsan Budára hajtottak, s itt zajt ütöttek azzal, hogy az egész nemesi sereg futva menekül Buda felé, s hátán hozza a franciát.

Budán Alvinczy altábornagy volt a hadparancsnok. Egész táborkarával lóra ül, s megy teljes díszben a fölkelő sereg elé. A rendetlen futást ugyan nem hitte, de mégis teljes díszben ment, hogy bátorítsa s megtisztelje a nemesi sereget.

Bia körül találkozik a sereggel. E sereget pár nap előtt a budai Vérmezőn az ő nevében fegyverezték föl. A fegyvereket Alvinczy fegyvereinek nevezték a nemes fiúk maguk között. Akkor még tűzkövesek voltak a lövő fegyverek. Kellett tehát a fegyveren lenni sárkánynak, amely fogja a tűzkövet, és acélnak, amely szikrát ad a puskaport meggyújtani. Ámde a fölkelt nemességnek a Vérmezőn Alvinczy nevében nem adtak más fegyvert, csak régi rozsdás pisztolyokat, melyeknek se sárkányuk, se acéluk nem volt, melyekkel tehát lőni nem lehetett. Természetesen szúrni se és ütni se.

Odaér a fényes hadparancsnoki táborkar. A tiszai nemesség megáll, sorakozik, tiszteleg. Gróf Festetich Ignác jelentést tesz Alvinczynek. A fölkelő seregben lassanként elterjed, hogy itt az Alvinczy, ez az Alvinczy. Ekkor történt aztán, ami történt.

A kérdést „Kend az Alvinczy?” egyik tiszai megye valamelyik fiatal nemese tette, s ugyanő adta meg a kemény feleletet is. Alvinczy rettentő dühbe jött. Agyonlövéssel, várfogsággal fenyegetődzött. Mutatta ugyan neki az ifjú nemes a disznólábféle rozsdás pisztolyt, de ezt Alvinczy nem jól értette meg. Talán ez fokozta haragját, melyet a katonai fegyelmetlenség is indokolt némileg.

Haragja azonban nem sokáig tartott. Festetich gróf ezredes megmagyarázta a dolgot, s a pisztolyt is figyelmesen megmutatta. Mikor nemsokára Kisfaludy Sándor előtt újra szóba jött a dolog, Alvinczy már maga is nevetett a dolgon.

– Igaza volt annak a fickónak, de goromba szaváért mégis szeretnék neki huszonöt botot adni.

Csakhogy a nemesembert nem volt szabad megbotozni!

– Római katolikus vallására sokat adott Kisfaludy. Volt a Kisfaludy családnak egy protestáns ága is, de ő a maga ágazatát előbbvalónak tartotta a protestánsnál. De indoka politikai természetű, s nem vallásos természetű volt. Élt-halt a nemességért; rajongó álmodozásai közé tartozott a nemesség középkori fényének s a Kisfaludy nemzetség ősi dicsőségének és hatalmának visszaszerzése. Deák Ferenc pártját kálvinista pártnak tartotta, a kálvinistákat szabadelvűeknek látta, s a szabadelvűségtől féltette nemességét s a nemesi előjogokat. Ebből állott minden felekezetessége. Bármennyi kápolna, remete, gyóntató pap, zarándok, hajnali harangszó, imádság fordul is elő költeményeiben: ennek nincs más értelme, mint a valláshoz politikai okokból való ragaszkodása.

S erre sok a bizonyság.

A papokat nem szerette valami nagyon, noha sokszor adtak neki kölcsönpénzt, törvényes kamatra.

Mindig dicsekedett azzal, hogy ősei közt voltak hősök, vitézek, tékozlók, könnyelműek, pártütők, de pap sohase volt egy se.

Francia fogoly korában egyszer nagyon elfáradt a gyaloglásban, s egy szamárhoz jutott. Felült a szamárra, ami előtte, az egykori nemesi testőr, a huszár főhadnagy s a délceg lovas előtt ugyancsak furcsa dolog lehetett. Hanem hát, ahol ló nincs, ott a szamár is jó.

Van egy ledér francia népmonda. Ledér most, de kegyes monda a kegyes régi világban. E monda szerint az orléans-i szűz egykor mén szamáron lovagolt. S a szamár ismervén a Szűz isteni küldetését, fejét visszafordítá, s utálatos szemekkel ránézve a Szűzre, emberi szózatot hallatott:

– Imádlak téged, istenáldotta Szűz!

Ez jutott a költő eszébe, mikor a szamáron poroszkált Franciaország felé. Az ő szamara is mén szamár volt.

– De nekem nem vallott szerelmet az én szamaram, mint a derék, katonás francia szűznek!

– Mikor Károly öccse, a költő meghalt, utána sok adósság maradt, de igen kevés vagyon. Derék emberek, hű barátok, jó hazafiak gondoskodtak a költő temetéséről s adósságai kifizetéséről. Köztük Fáy András is. Kisfaludy Sándor és Fáy András közt levelezés is folyt e tárgyban.

Károly öccse festőművész is volt. S maradt utána egy kép, Szent Ferencnek festett képe. Jó-e, rossz-e ez a kép: Kisfaludy Sándor nem tudta, de ezt megtudni Sümegről ő ugyan Pestre nem utazott. Ez az út akkor belekerült volna egy hétbe.

De Fáy Andrást mégis meg akarta hű fáradozásaiért jutalmazni. Ezt írta tehát neki:

– Ha az a Szent Ferenc-kép művészi alkotás s igazán jó kép: akkor azt kedves uramöcsém tartsa meg emlékül, fogadja el családunktól. De ha valami rossz mázolás, akkor adja oda a franciskánus barátoknak; ott a többi efféle szent társaságában ellehet.

Így vélekedett a papokról.

Vajon hova lett csakugyan az a szentkép? Tudja-e a Kisfaludy Társaság?

Volt öccsének, Károlynak egy hitelezője, akivel éppen sok baja volt Kisfaludy Sándornak. Ezt a hitelezőt Spiridionnak nevezték. Vagy szabó volt, vagy vendéglős, már nem tudom, melyik a kettő közül. Kissé hóbortos német ember.

Mikor azt megtudta, hogy Kisfaludy Károly után alig maradt valami vagyon, s hogy a hitelezők nem kapják meg minden pénzüket: a testvéreknek s kivált Kisfaludy Sándornak esett, s ezeket zaklatta leveleivel. Különösen Sándor ellen biztatta föl valaki, s hozzá minden hónapban, néha hetenként intézett adósságkövetelő, pénzt sürgető levelet postán vagy vásározó zsidók és gyolcsos tótok útján. A költő utóbb már dühös volt, ha ezt a nevet meglátta: Spiridion.

1832-ben vagy 1833-ban egy kemény hideg, zivataros, hóförgeteges decemberi napon beállít a költőhöz egy vad, ismeretlen egyéniség. Bundája tele hóval, bajusza és szemöldöke is tele hóval, még bolyhos köcsögkalapja is tele hóval.

Beköszönt, s azon kezdi a beszédet:

– Tudja-e az úr, micsoda nap van ma?

Ránéz a költő kíváncsi és komor arccal.

– Mit akar? Kicsoda az úr?

– Mindjárt megmondom, s tisztelettel mindjárt bemutatom magam. Tetszik tudni, ma van Szent Spiridion napja.

No éppen ez az ember kellett a költőnek. Úgyis éppen az tette komorrá, hogy elhalt felesége jószágát az időközi haszonnal éppen most kellett kiadni a Szegedy atyafiaknak. Mérgesen odaszól a hóbortos némethez.

– Mi közöm nekem ehhez? Adja elő a dolgát szaporán.

A jövevény kiráz egy kosárra való havat bundájából, szemöldökéből és köcsögkalapjából.

– Tetszik tudni, én vagyok az a pesti Spiridion, akinek a nemes Kisfaludy família ma is adós. Nekem pedig az a szokásom, hogy én nevem napján látogatom meg adósaimat.

A költő feláll, egy szót se szól, megfogja a bundát és köcsögkalapot, s úgy kilöki a folyosóra, csak úgy nyekken. A bundában és a kalapban volt természetesen Szent Spiridion is. Csak azután mondta neki:

– Nekem pedig az a szokásom, hogy az ilyen embert saját neve napján dobom ki házamból.

Ez esetnek híre futott, s ebből példabeszéd lett.

„Úgy ne járj, mint Szent Spiridion a Kisfaludyakkal.”

Ennek a példabeszédnek, ím ez volt a története.

A költő hatalmas erejű, izmos férfiú volt. Történeti arcképe a magas homlokkal és kopasz fejjel alig nyújt hű képet termetes alakjáról.

Haját Milánóban vesztette el 1796-ban, amikor a milánói várat a franciák bekerítették és ostromolták. Az ostrom negyvenegy napig tartott. A várőrségben a rossz víz miatt hagymáz* ütött ki. Megkapta a betegséget a költő is. Erős testalkata ugyan hamar megbirkózott a betegséggel, de haja elment, s nem is jött vissza többé. A Kisfaludyak dús hajúak, s a dús hajzat öccsének, Kisfaludy Károlynak arcképén jól meglátszik.

Egyéb balesete is volt, kivált öregkorában.

Éppen hetvenéves korában, 1842-ben karácsony előtt Keszthelyre akart bemenni, Szántó körül a hajnali szürkületben fekete kutya ugrott ki az árokból a lovak előtt. A lovak megijedtek, megvadultak, s tüskön-bokron át, vitték a kocsit. Feldűlés lett a vége, s a költőnek térdkalácsa s vállcsontja eltörött. Pár hónapig őrizte a szobát, de tökéletesen kigyógyult.

Súlyosabb volt az az esete, melyről Kossuth Lajost maga értesítette.

Somlyai szőlejébe ment, hova borvevőt várt. Március 10-ike volt; erős, hideg szél támadt, cselédjeivel együtt áthűlt, s hatalmas hurutot kapott, lázzal. Cselédjei elfeküdtek, a költő azonban, a hajdani katona keményen ellenállt, s esze ágában se volt lefeküdni. Sőt talán még legénykedett. No hiszen megrohanta ötnapi legénykedés után olyan láz, hogy tizenhárom napig egy percnyit se aludt, s víznél egyéb nem fordult meg szájában. Mégse gyöngült el valami nagyon. Pedig ez az eset hetvenkét éves korában, 1844-ben történt.

Hogy ilyen férfi el tudott bánni Szent Spiridionnal: nem lehet csodálni.

Őseire büszke volt.

Méltán. Ma a huszadik századot éljük, s az ő családi levéltárában a tizenkettedik századtól kezdve meg voltak az okiratok, melyek ősei hatalmát bizonyították. Csak Veszprém vármegyében három vára, három uradalma volt egykor családjának. Essegvár, Döbrönte, Csékút. De egyik dédükanyja miatt sok rossz élcet kellett hallania.

Volt egy őse: Kisfaludy László tábornok, Győr várának s városának hadi kormányzója. A törökök elfogták, s nehéz vasat tettek kezére, lábára, s Esztergomban föld alatt, sötétben tartották.

Volt gondjuk rá, hogy erről feleségét is értesítsék. Szarvaskendi Sibrik Mária volt a feleség. Szerette urát életre-halálra, kész volt érte minden áldozatra.

A török váltságdíjul nyolcezer forintot, kétszáz török rabot, kétszáz kősót és tizenkét paplant kötött ki.

Az asszonynak nem volt török rabja, hanem volt a győri német várkapitánynak, ettől kellett rabot venni. Ez pedig rosszabb volt, mint a pogány; istentelenebb volt még a kutyahitűnél is. Ez a kétszáz török rabért még többet követelt.

Még akkor telt a várakból és uradalmakból.

Csakhogy a német azt is követelte, hogy ha az esztergomi basának odaadja a paplanját, neki adja oda a pendelyét.

Az asszony megígérte. De csak akkorra, amikor előbb a basával végez.

Csakhogy ez az asszony nemcsak Kisfaludyné volt. Ő szarvaskendi Sibrik sarjadék is volt, akivel összetűzni nem volt tanácsos.

Kisfaludy László uram kiszabadult, de a 12 paplan odalett.

Mi lesz a pendellyel?

Mária asszony magához rendelte a várkapitányt Kisfaludra, Sopron vármegyébe. Férjét elküldte valahová.

Megvendégelte a várkapitányt, ahogy magyar nemesasszonyhoz illik. És szó nélkül várta, mikor hozakodik elő a várkapitány a pendellyel.

Előhozakodott, mihelyt a bor kissé a fejébe szállt.

Mária asszony erre is készen volt.

Eléje tartott tizenkét szép hófehér pendelyt. Maga fonta a fonalát, maga fejérítette a vásznát, maga hímezte ékes virágát. Elfogadja-e a német?

Nem fogadta el. Olyan pendelyt kért, amelyik már volt egyszer Mária asszony harmattestén. Olyat is kapott.

Csakhogy előbb Mária asszony intésére előugrott egy csomó nemesifjú, a várkapitányt és kísérőit leverte, s a kapitány kezét gúzsba kötötte.

– Az én pendelyemet akarod, német? Nesze!

Előhoztak egy rongyos pendelyt, ráadták a várkapitányra, egy cafatos főkötőt a fejére kötöttek, s úgy küldték be Győr várába.

Megérdemelte.

Csakhogy ez a pendely több várat és uradalmat nyelt el, mint a tizenkét paplan.

A német meg se állt Bécsig. Kegyetlen hazug panasszal beáztatta nem is Mária asszonyt, hanem Kisfaludy László uramat.

Árpád apánk hét vezére közül való volt Szabolcs vezér. Ennek a fia volt az a Csák, akitől a Kisfaludyak származnak. Szabolcs vezértől kezdve Kisfaludy László uramig sok szép birtokot összegyűjtöttek. De mire a paplan ára s kiváltképpen a pendely ára kikerült, s Kisfaludy László a hóhér pallosától megmenekült: akkorra maradt is, nem is valami a sok várból és uradalomból.

A várakból legalább egy se maradt.

Hanem mikor Kisfaludy László uram a sok hercehurcából hazaszabadult: átölelte szerelmes hitvesét, Mária asszonyt mind a két kezével, megcsókolta mind a két piros arcát bajuszos szájával, s talán még valami könnyet vagy mit is törölt ki a szeméből.

– Most már ugyan semmink sincs, aranyos lelkem, asszonyfeleségem, de mégiscsak úgy volt jó, ahogy te cselekedtél.

Nos hát a költőnek, mikor jókedve volt, ugyancsak hallania kellett, miként pusztult el az ősi birtok paplan miatt, pendely miatt.

Ha jókedve volt: vidáman el is hallgatta. Ha pedig rossz kedve volt: nem is volt tanácsos előtte ezt a dolgot pajkosan előhozni.

Volt a költőnek egy sajátságos baleszméje. Mindig attól félt, vele is megtörténhetik, hogy elevenen temetik el.

E baleszmének története van.

Élt 1750 körül Téten, Győr megyében egy előkelő, gazdag nemes úrnő. Nevét elfeledtem. Vagy Noszlopyné, vagy Kisfaludyné, vagy Gyapayné volt: úgy rémlik előttem. Csak annyit tudok biztosan, hogy egy Veszprém megyei egykori jó barátomnak s birtokos társamnak öreganyja volt. E barátom neve Noszlopy Tamás. Nálam idősebb volt, s már nem is él. Aki az ő családi leszármazását ismeri, Téten pedig jól ismerhetik: az rájön ama gazdag nemes úrnő nevére.

Az úrnő megöregedett, meghalt, eltemették. Aranyláncot tettek a nyakára, aranygyűrűket az ujjára, aranykösöntyűket a kezére, aranyos mentét hideg tetemére. Így rendelte ő maga. Maradékai szót fogadtak.

Tél volt, hó volt, hideg volt, mikor eltemették.

A közönség látta a holton, a nyitott koporsóban a sok kincset.

Egy-két rossz ember összebeszélt, s éjjel kiment a temetőbe, fölásta a sírt, s meg akarta rabolni a halottat.

De a halott nem volt halott. A zajra fölébredt, a hidegre föléledt, s mikor a koporsót fölnyitották, felült.

Felült, nagyot ásított, s azt mondta:

– Köszönöm, jóemberek!

De a jóemberek holtra rémültek. Se szólni, se mozdulni nem tudtak. A szegény öreg úrnőnek magának kellett a sírból kijönni, ruháját rendbe hozni, s hazaballagni a faluba. A rossz emberek, mikor magukhoz tértek, közel se mertek hozzá menni.

Hazamegy az öreg úrnő, s kopogtat a cselédlakás ablakán.

A cselédek fölébrednek, kinéznek, s íme, látják a halottat halotti ruhájában, ahogy délután eltemették. A telihold éppen rásütött, s a hó is világított. Jól látták, jól megismerték.

Rémületében eszét vesztette valamennyi. Kezüket tördelték, hányták magukra a keresztet, és sopánkodtak az irgalmas istenhez. De segíteni egyik se mozdult.

Az úrnő kardos asszony volt életében.

– Keljetek hát föl, gézengúzok! Nem látjátok, hogy megvesz az isten hidegje? Nyissátok ki hamar a kastély ajtaját!

Igaz, hogy a halottakat nem szokás valami bőséges ruhákban eltemetni.

De azért a nyavalyás cselédek nem mozdultak.

– Kísértet! Kísértet!

Utóbb is egy félig ittas öreg cseléd bolond ésszel azt mondja:

– Uszítsátok rá a kutyákat!

Szót fogadtak, s a kutyákat ráeresztették, ráhajszolták a kísértetre.

Csakhogy a kutya nem babonás. A kutya megismeri az ő jó úrasszonyát életben is, halálban is.

Úgy rohantak az úrnőre, mint a dúvadak, de amikor hozzáértek: kezét nyalták, hozzádörgölőztek, jó szívvel üdvözölték. Mintha mondták volna:

– Hozott isten, hozott isten haza a föld alól!

Így menekült meg az úrnő, s azután élt is még egy darabig.

Ez az eset Kisfaludy Sándor születése ideje körül történt. Sok éven át erről beszéltek három-négy vármegyében. S ez annyira megnyomta a gyermek elméjét, hogy a költő, mikor végrendeletet csinált, azt rendelte, hogy szívét, azt a melegen érző szívet szúrják keresztül, és csak úgy temessék föld alá.

Átszúrták-e a holt költő szívét: nem tudom. A végrendelet, melyben azt meghagyta, még Szegedy Róza életében, 1830 előtt kelt. A költő még azután sokáig élt.




Hátra Kezdőlap Előre