Hazádnak rendületlenül…

I.

Mi a jurátus? – Mi volt 1844-ben a jurátus? – Hollinger uram pozsonyi kávéháza – Ismerjük-e igazán saját hazánkat? – A szegény kálvinista diák – A hét jurátus szövetsége – Ung, Borsod, Zemplén, Torna, Gömör, Zólyom vármegyék jurátusai – Úti rend – Mi a különbség a gyorsvonaton utazás és a gyalog utazás közt?

 

Ne féljen a nyájas olvasó. Szent fájdalmak sóhajtása, hazafi gerjedelmek harsogása, költői borongás és mámorba ejtő szónoki buzgóság nem lesz e kis olvasmányban. Nem írok én verset, ha tudnék se. Hanem azért ama fönséges nemzeti dalnak két első szava meglehetősen ideillik. Ama dalról is megemlékezem kissé.

Ismerd meg tenhazádat!

Ez a címe is lehetne e kis csevegésnek. Sok bölcsesség van abban az igében. Mert a hazát szeretni kell. Mindennél jobban és örökké. Ám aki hazáját igazán nem ismeri: igazán nem is szeretheti. Már a régiek is tudták. „Ignoti nulla cupido.”* Ami körülbelül azt jelenti magyarul: Hogy szerethessem én azt a leányt halálig, akit nem ismerek?

Hanem hát ne bölcselkedjünk sokat. Kezdjük a dolgot egyenesen a közepén. Úgyse akarok mást, mint emlékezni, mesélni, a múltat fölidézni. Nem az egészet, nem is sokat, hanem csak valami kis kedves tünetet belőle. Ha azután megérdemli, bölcselkedjék fölötte maga az olvasó.

1844-ben vagyunk, és jurátusok vagyunk, és Pozsonyban vagyunk, mivelhogy országgyűlés van Pozsonyban, s ott van az országgyűlésen a tekintetes királyi tábla is.

Mi a jurátus?

Könyvekből, hagyományokból, öregek szavaiból mindenki tudja. Notarius inclytae tabulae regiae judicientis juratus: íme, ez a jurátus. Ez a hivatalos címe, közjogi állás s állásának természete. Végzett jogász, végzett patvarista, fölesküdt királyi táblai jegyző, ügyvédi oklevélre vágyakozó. Lesz belőle majd ügyvéd, tisztviselő, vármegye ura, követ, kormányzó ember, főispán, szónok, nagy hazafi, minden. Ha lesz. Ha pedig nem lesz: az se nagy baj. Hazamegy az ősi kúriára, gazdálkodik, vadászgat, dőzsöl, megházasodik, szaporítja a világot, s szidja a németet, a rossz időjárást s az uzsorás zsidót. Így is jól van.

Ez volt a jurátus általában.

De 1844-ben nem ez volt a jurátus.

Hanem aki lángol az eszmékért, rajong a világszabadságért, utál minden koronás főt, macskazenét ad a pecsovicsnak, megkergeti Uray Bálintot s Tiszát, Lukát, Benét, a hírhedt adminisztrátorokat* agyongúnyolja, kineveti a papokat, s azután készül a harcra, oda is megy, ha épkézláb, utolsó emberig, s honvéddé lesz, meghal a csatatéren vagy a bitón, vagy elmegy bujdosónak, közben-közben addig is fölveri a kávéházak csöndjét, szavalja Vörösmartyt, énekli bús nemzeti dalainkat, könnye pereg, de minden lelke és minden izma feszül, és minden átka harsog a zsarnok ellen, aki rabigában tartja Árpád nemzetét: 1844-ben ez volt a jurátus.

Haj, a mostani ügyvédbojtár, joggyakornok s a mindenféle segéd, tollnak, királyi aljegyző, ülnök, állnok és járulnok dehogy énekelné a Szózatot a kávéházban, s dehogy merülne a fölött éjfélig vitába, hogy mi történt volna akkor, ha a mohácsi csatát mi nyerjük meg s nem a pogány hitű török s nem a kutyahitű osztrák? Mit szólna most az ilyen bolondsághoz a principális, a törvényszéki elnök s az ügyvédi kamara?

Nézzünk csak be a kávéházba. Hollinger uram kávéházába, ahol minden estéjüket vidáman töltik el a jurátusok. Ott van az a kávéház Pozsonyban a sétatéren. A kemence se füstösebb. Gyertya világít s nem villamosság. A félhomály szelídíti a füstöt. Minden ember pipáz. A szivar még nem divatos. A cigarettet hírből se ismerik. Csibuk* járja és tajtpipa.* A trafiknak még se híre, se hamva. Csak néhány bécsi zsidó s néhány fanyar képű magyar mágnás szopja még a szivart. De ilyet ott nem látni, ahol jurátusok dévajkodnak.

Különös jó szokása volt Hollinger uramnak. A lutri. Minden este bankot adott, lutrit játszott, nyerni hagyta vendégeit egy krajcárért húsz egész garasig. Húsz garas volt akkor egy forint. Ha váltógaras.- akkor váltóforint, ha pengő, hát pengő. Ötven váltógaras tett egy pengő forintot, egy forintban volt hatvan krajcár, egy pengő forintban százötven váltókrajcár.

Amint a játék órája eljött: Hollinger uram csak hozta be nagy bádogedényben a garasokat. Hozott be félvékányit, néhány százat, talán ezeret is. Ezekből áll majd a nyeremény.

A garas rézpénz volt. Volt krajcáros, kétkrajcáros, garasos és két garasos rézpénz. Ily otromba pénzeket ma már csak Olaszországban lehet látni. A pénzek ötvenfélék és százesztendősek voltak. Némelyik olyan kopott, hogy se csírját, se fejét, se írását nem lehetett látni. Amelyik nem volt kopott: az tele volt zöld rozsdával, méreggel, szennyel s a ragadós piszoknak mindenféle fajtájával. Ezer szerencse, hogy a doktorok akkor még nem találták föl a bacilust, különben annak a nemzedéknek ki kellett volna pusztulnia utolsó emberig.

Hollinger uram a nyereményre szánt garasokat előbb megfürösztötte forró vízben, azután megmosdatta szappanos vízben, végre megkeféltette istenesen. Ha sehol a világon, de Hollinger uramnál fényes garast lehetett kapni.

A lutrijátékot, a számhúzást, a kikiáltást, a nyereményosztást már nem beszélem el. Úgyis tudja mindenki. A kikiáltott számokat mindenki megjegyezte a tabelláján, s ha már három száma volt: jelentkezett a ternóra,* s megkapta húsz fényes garasát. Elég volt a nyeremény a kávéházi költségre hat napig.

A jurátus is játszott, s minden jurátus játszott. Mi volt az az egy krajcár kockázat a kávéházi költség mellett?

Külön asztaloknál ültek a jurátusok. Sokan voltak. Volt az országgyűlésen négy-ötszáz. Fiatal, egészséges, vidám, lánglelkű mind. Nemcsak a követ urak mellett voltak jurátusok, hanem a királyi táblabírák mellett is. S tetemes számban minden este összesereglettek Hollinger uram kávéházában.

Július közepén volt az idő. Az országgyűlés elnapolta magát egy hónapra vagy hathétre. A lutri végeztével éppen arról tanácskoztak a jurátusok, hol és miként töltsék a szünetet?

A közeli vármegyék s a Duna-parti vármegyék jurátusainak a kérdés nem okozott gondot. Ők hazarándulnak. Olcsón is, gyorsan is hazaérnek. A dunai hajók is elviszik őket. Otthon azután vidáman töltik az időt.

De mit csináljanak a messze lakók? A felső vármegyék ifjai, a Tiszán inneni és tiszántúli ifjak? Egy-két hétig utazzanak haza, egy-két hétig vissza: elmúlik a szünet az utazásban. Hát a sok hiábavaló költség és fáradság? Mire való volna az?

Egyik messze vidéki jurátus odakiált közibük:

– Tudjátok mit, fiúk, járjuk be hát az országnak azt a részét, amelyet eddig nem ismerünk!

Ez a jurátus volt Ferenczy Pista Ung vármegyéből. Él-e, nem él-e, mi lett sorsa, élete futása: nem tudom.

Tízen is feleltek:

– Igazad van, Pista!

Megindult a tanakodás. Hogy az idegen nem ismeri országunkat, szent igaz, de szomorú igazság is. Hogy a föld kerekségének minden országáról vannak útleírások: ez is igaz. Még a Csöndes-tenger vad szigeteit is járják: íme, minden naptár tele van a gyönyörű leírásokkal, Magyarországról semmi. Ide nem jön se angol, se olasz, se francia, se amerikai. Ha jön is: fut, szökik, nem ír, eltagadja, hogy itt járt. Német ugyan elég jár, de vagy hallgat rólunk, vagy ha szól és ír: hazudik és gyaláz.

De hiszen nem is csodálhatjuk. Mi magunk se ismerjük önhazánkat. Még magyar utazó sincs Magyarországon. Széchenyi, Wesselényi is csak idegen országokon járt; Gorove, Szemere, Pulszky is csak a külföldet utazta be. Fényes Elek munkái is csak üres, hivatalos adatokkal telvék. Alig van bennük élet; költészet és népleírás semmi. Népünk lelkéről, nemzetünk szelleméről senki nem beszél. Mintha a vármegyék viszályain kívül nem is volna magyar világ.

Szerencse még a Kis Tükör. De ez is elemiiskolás-gyermek számára való. Ez is történeti s nem jelenkori. Ez is csak arra oktat, hogy valaha voltunk, de arra nem oktat, hogy most is vagyunk, s talán még ezen túl is lehetnénk valami. Mit tudhatunk hát magunkról?

Ki utazik minálunk?

A vándorló legény. De az se magyar nagy részben, nemzeti műveltsége éppen nincs, és csak arra van gondja, hogy műhelyet találjon.

A gabona- és marhakereskedők s a hajcsárok. De hiszen ezek nem utazók, hanem üzletük emberei, látófutók, s nem az országra és a nemzetre gondolnak, hanem az adókra, vevőkre, árusokra, vásárosokra.

A drótos tótok, bankárok, bálisok,* kucséberek.* Jámbor lelkek, de egy magyar sincs köztük.

Szegény kálvinista diákok. No, ezek igazi utazók. Legátusok és szuplikánsok. Minden esztendőben elindul kollégiumából négy-ötszáz ifjú, s bejárja az ország nagy részét. S hogyan járja be? Gyalog. Az apostolok lovain és módjára. Hátán háza, kebelén kenyere. Ott hál, ahol megesteledik, ott lakik jól, ahol szívesen látják. Bejárja az egész vidéket. Megmássza hegyeit és sziklavárait, fürdik vizeiben, bebukkan rengetegeibe, ismeri csárdáit, összeszedi népdalait, megrakodik minden tájnak költészetével, bölcs és vidám mondásaival, tarkabarka példabeszédeivel. S amikor visszatér kollégiumába: lelkét és tudását ott kicseréli társaival.

Ez az igazi utazás. Így készül a magyar tudás, a magyar önérzet, a szellemek magyar világa. Nem is ám hintón, bezárt vasúti kocsiban, vendéglők termeiben, nagy urak váraiban; tőzsdék, kiállítások, tárlatok zagyva tömkelegében, éh sóvár tömegek tolakodása közt, szótárak és ismerettárak sivár, aszú, holt adathalmazaiból.

Így beszéltek a jurátusok Hollinger uram füstös kávéházában, amikor a lutri játékot befejezték.

A beszélgetés nem volt hiábavaló. Jó eredményre jutott. Utazzunk hát, fiúk, saját országunkban. Ismerjük meg elvégre saját édes hazánkat.

De hol, merre és kik?

A túladunaiak Erdélyt szerették volna látni. A székelyek földjét, a Mezőséget, a Szamos, Maros és Küküllő völgyeit, nagy Hunyadi János híres várát.

Keményen leszavazták őket. Nincs idő. Erre nem elég a szünet. Erdélynek nincs is nagy embere több, csak Wesselényi, ő meg beteg, nincs is itthon. Az utazásnak pedig nemcsak az a célja, hogy hegyet-völgyet lássunk, hanem az is, hogy a nagyokat, a nemzet vezéreit, a közvélemény világítótornyait megláthassuk. Otthon, saját ősi fészkükben fölkereshessük.

Az alföldi, bácskai, bánáti jurátusok a felföldet szerették volna látni. A Vág és Garam völgyeit, a nemzet címerének hármas halmát, Mátrát, Fátrát és a Magas-Tátrát, amelyen áll a kettős kereszt. Az aggteleki barlangot s Dobsina jégalkotmányait. De ezek a jurátusok éppen nem találtak vezéróriást a vidéken, akihez zarándokútjuk elvezessen.

A felső-tiszai jurátusok szerencsésebbek voltak.

Ők Túl-a-Dunát választották ki. Sohase látta közülük egy se. A tüneményes Balatont csodás regéivel. A zordon Bakony rengetegét, ahol éppen most múlt el Sobri, de lábainak nyoma még meleg, s híres kalandjainak hagyományai még forrók. Az istenek és a költők által fölszentelt Csobánc és Tátika várát, a délceg Badacsonyt, amint mosolyogva nézi magát a Balaton tükrében, s a fejedelmi Somlyót, amint büszkén emeli fel koronás fejét a Marcalnak és Kemenesaljának ködbe vesző, messze síkjain. És Túl-a-Duna nagyjai, a nemzet ragyogó vezérei! Deák Ferenc az ő kehidai magányában, a nagy költő, Kisfaludy Sándor az életnek alkonyán már sümegi remetelakában, és Széchenyi, a legnagyobb magyar ott a Fertő partján, cenki kastélyában!

Oda menjünk! Ezeket lássuk! Ezekben van együtt a múltak dicsősége s a jövendő nagysága, fénye, ragyogása!

Így beszéltek a felső-tiszai vármegyék jurátusai. Övék lett a diadal. Nagyot ittak is nyomban a diadal örömére. El is határozták, hogy haladéktalanul indulnak. Mindjárt holnap ebéd után.

De hát kik indulunk?

Heten kötötték meg a szent szövetséget.

Az indítványozónak el nem lehetett maradni. Ferenczy István, Ung vármegye követének jurátusa volt az első.

Borsodnak híres két követe volt. Az egyik Palóczy László, a másik Szemere Bertalan. Az ő jurátusaik tele voltak lángolással: Apostol József és Orbán Miklós. Vajon élnek-e még? Apostol írónak is készült, lelkes szónok is volt. Ő volt az utazótársaság krónikása, naplóvezetője.

Zemplén vármegye is csatlakozott egyik jurátusával, Oláh Danival, és a felsővidékről Zólyom vármegye is, Hudoba Somával.

Tornának és Gömörnek két lelkes kuruc ifja talán legjobban sürgette az utazást.

Az egyik Lükő Géza, aki utóbb több országgyűlésen át volt követ s a függetlenségi törekvések csüggedetlen bajnoka. Komjáthy Sámuel mellett, Torna első követe és első alispánja mellett volt akkor jurátus. Ő nekem is benső, bizalmas barátom volt, életéről s élete végéről sokat tudok.

Szögletes képű, kemény, csontos arcú ifjú akkor. Fekete, mint a cigány, éles, villogó sötét szemekkel, örökké vidám szívvel. Még szólok majd róla mesélgetésem folyamában.

A másik: Lakatos Miklós, szintén régi nemes család ivadéka. Nem emlékszem biztosan, ki mellett volt akkor jurátus, de úgy rémlik előttem: Soltész János mellett, Torna második követe mellett. Ha ma is él, ma is kuruc, régen túl a nyolcvan éven. Kiállta a függetlenségi harcok véres viharait, nyert sebek és végzett fáradalmak meg nem gyöngítették, még az se ártott neki, hogy több országgyűlésen engesztelhetetlen függetlenségi képviselő volt.

Az egész szövetségből talán csak ő maga van még életben. Eljár az idő. Hatvankét esztendeje annak a szövetségnek, s azok az ifjak akkor már mind maguk mögött hagyták a huszonkét éves ifjúkort.

Másnap az összebeszélés után meg kellett határozni az úti rendet. Merre menjünk, hova menjünk, mit lássunk?

Az útirend s az utazás célja így lesz: Mosony, Magyaróvár, Győr városa, Pannonhalmán látogatás a szerzetnél, onnan be a magas Bakonyba. Csesznek várát megmásszuk, a zirci apátot meglátogatjuk. Aztán Veszprémbe érünk, a vár és város sziklahasadékait megszemléljük. Onnan ki a Balatonra. Balatonfüredre. Akkor legelső s tökéletes magyar fürdőtelepe az országnak. Tihany a maga visszhangjával és csöndes szerzeteseivel. Azután Csobánc vára, de előbb útba ejtjük Nagyvázsonykőt, Kinizsi Pál híres várát. Badacsony hegye és Szigliget vára. Innen Keszthelyre, megnézni a Georgikont. Megmászni Rezi és Tátika magas kővárait. Kirándulni Kehidára, s tisztelegni Deák Ferencnél. Onnan Sümegre. Várát megtekinteni, s a nagy költővel kezet szorítani. Somlyó, Kemenesalja és Pápa. Innen egyenesen Cenkre, a legnagyobb magyarhoz. Kismarton, Sopron, Fraknó vára – vissza Pozsonyba. Éppen letelik akkorra az országgyűlési szünet ideje.

Ez bizony útiterv, de tartalmas. Mikor én Gyulai Pál úrral és a többi erdélyi barátommal a balatoni utazás tervét megcsináltam: ez a terv a pozsonyi jurátus ifjakénak még csak fele sem volt. Nálam Győr, Pannonhalma, Zirc, Veszprém, Somlyó, Kemenesalja, Cenk második körutazás lett volna. Az elsőt elvégeztük, a második örökre elmaradt. Csakhogy mi már se a nagy költőt, se a legnagyobb magyart, se az ország bölcsét életben nem találtuk harminc év előtt se.

Minő útiterv volt azoké a pozsonyi ifjaké!

Minő nagydolgot csinálnak most Mister Cooknak nílusi utazásából. Alexandriától Szudánig minő fenséges dolog az! A piramisok, a szfinksz, a sivatag, a háromezer év előtti királyi paloták romjai, a fáraók síremlékei. Mózes születésének és bujdosásának nyomai!

Szép és fenséges út!

De minő koldus út ez magyar ifjúra nézve a pozsonyi jurátusok útitervéhez képest!

Igaz, hogy ők nem háromezer, hanem csak ezer év hagyományainak nyomait látják. De ez az ezer év a magyarság ezer éve! Vérünk, múltunk, dicsőségünk, hőseink és szenvedéseink ezer éve! Életünk és örök harcunk s annyi bukás után mindig dicső feltámadásunk ezer éve!

Ó, magyar ifjú, ám utazzál, ha már ismered hazádat. De ha nem ismered: hiába jársz a Níluson, Helvécia hófödte tetőin, Itália kék ege alatt: fajod örök életének nyomait meg nem találod sehol.

Csak a jurátusok útján.

De hogy utaztak hát a jurátusok?

Arra is megcsinálták a tervet és a készülődést.

Bizony nem fiákeren, nem gőzhajón, nem vasúton, nem automobilon. Mind nem volt ez még akkor.

Két pár tiszta, könnyű köpönyeg, fél váltó ruha, bot és pisztoly: ebből állott az úti málha. Erős ifjúnak csak pehely a súlya. Bizony gyalogszerrel történik az utazás. Szerény összegű pénze mindegyiknek van. Ha megunnák a gyalogolást: fogadnak majd az útban itt-amott parasztkocsit, hosszú oldalasat, négy általvető üléssel, hogy elférjenek rajta mind a heten. Azután megint csak gyalogszerrel, s ahol látni- és hallanivaló van, mindig és mindenütt csak gyalogszerrel.

Így tettem gyermekkoromban magam is.

Látni, figyelni, észlelni, lelket gazdagítani, eszmék és érzések kincsét gyűjteni, egész élet számára az emlékezet gyönyöreit megszerezni csak ily utazással lehet.

Mi az: utazásért utazni, de gyorsvonaton utazni?

Oktalan pénzköltés, ostoba időtöltés.

A jurátus ifjak jól gondolták ki tervüket.

Az embernek, ha utazik, legyen társa. Hozzávaló korú, műveltségű és vidámságú. Akivel együtt nézzen és hallgasson meg mindent. Akivel együtt gondolkodjék, s nyomban kicserélhesse gondolatait. Akivel együtt határozza meg, s újra és újra megemlegesse, mi volt szép és fenséges, mi volt komoly és vidám, mi volt csúf és otromba mindabban, amit együtt láttak és hallottak.

 

Csesznek

 

Az agy és a szív is olyan, mint a gyomor. Kétszer vagy tízszer annyi táplálék nem fér bele, mint amennyit elbír. Ha megterheled az agyat és szívet: vagy sohase szívja föl, vagy úgy kiveti magából a fölösleget, mint a gyomor. Vagy éppen úgy elsatnyul, elnyavalyásodik, mint a gyomor. Az a sok vézna, szunnyadozó, sopánkodó, panaszba fúlt, ideges, kapkodó és ingerlékeny lélek, amelyből a művelt osztály fele készül, azáltal lett nyomorékká, hogy az agy és szív elgyöngült a fölös terheltetés alatt.

Boldogtalan gyorsvonaton utazó!

Térdén kendő, fülei pamuttal betömve, szemein ókuláré, kezein kesztyű, zsebkendője hat, fején fedő, örökké lesi, honnan jön a légvonat. Ki-kinéz az ablakon, de addig nem lát semmit, míg kalauzkönyvét, Baedekerjét meg nem nézi. Azután csak Baedekerjét nézi. S este, mikor jegyzeteit papírra teszi, ha teszi, akkor is Baedekerjét nézi. S ha utazásait leírja: azokat is csak Baedekeréből írja. S ha valamikor később beszélni, adomázni, utazásaival mulattatni akar: akkor is csak Baedekerjét nézi. Agya, szíve üres, mint az üres hólyag, Gondolata és érzése ott van a Baedekerben. Ára a könyvárusnál négy korona. Kapható itt meg amott.

Aki naponkint ötszáz kilométert utaz: mind így utaz. Ügynöknek jó, dolga után járónak jó, utazásért utazónak csúf és ostoba.

 

II.

A győri Napóleon-emlék – Pannonhalmának szentséges hagyománya – A dézsmaispán – Pater prior Félix – Pater Maurus Czinár – Pater Nikolaus Sárkány – A Szózat a szent falak között – A súri német barát – Miként oktatta meg az igazságra Veszprém vármegye a német barátot? – Csesznek vára – A zirci vendéglátás – A régi Balatonfüred – Hová lett a régi nemzeti színház? – A tihanyi visszhang

 

Bizonyos, hogy e hét jurátus utazását én apróra el nem beszélem. Bizonyos, hogy az útba eső városokat és falvakat fölfedezni nem akarom. Van az utazásban néhány vidám vagy különösen érdekes részlet: én csak ezekre szorítkozom.

Naplóvezetőnek, krónikaírónak Apostol Józsit választották, az öreg Palóczy jurátusát. Apostol föl is jegyzett öregéből-nagyjából mindent. Jegyzetei napról napra folytak. Az volt a szándéka, hogy jegyzeteit később rendszeres és bővebb útleírásként dolgozza föl s írja meg. Ez azonban tudtommal elmaradt. Él-e még Apostol, s hova lettek jegyzetei: miskolci és borsodi barátaink tudnák megmondani.

A kávéházi összebeszélés után még csak egy éjszakát töltöttek Pozsonyban, harmadnap reggelén elindultak.

Mosonyt, Magyaróvárt, Győr városát hagyjuk említetlen. Győrben megnézték azt a házat, amelyben egykor nagy Napóleon volt szállva. A világverő nagy császár hamvait csak egy-két év előtt hozta haza nemzete Szent Ilona szigetéről. Miként fogadta a hamvakat a francia nemzet: bőven leírták a lapok, s még bővebben elbeszélték Pozsonyban és Pesten azok a szemtanúk, akik minden ünnepélyt végignéztek Franciaországban. Minden ember rajongott akkor a napóleoni hagyományokért, s a mi ifjainknak látniok kellett a Hérosz egykori magyar tanyáját.

Pannonhalmát meg kellett látogatni. Hazafiatlanság lett volna elkerülni. Közhit szerint ott volt akkor az országnak legnagyobb könyvtára. Nagyobb, mint a Nemzeti Múzeumé, nagyobb, mint a Teleki Könyvtár, nagyobb még a debreceni kollégiuménál is. S azután a lelkes és hazafias és tudós bencebarátok, akik annyi jó tanárt tudnak adni a hazának, akik oly magyaros vendéglátók, s akiket arra járó messze vidéki magyarok mindig meglátogatnak. Ősi szokás már ez! Dehogy mulasztanák ezt el ifjaink. Maga a vár, a nagy zárda, a szeminárium s a hatalmas torony is megérdemli az utat.

De ha nem volna is ott könyvtár és sok épület és nagy torony és vendégszerető barát, hanem ahelyett kopasz domb, sivatag, hegytető, vadállatok és haramiák tanyája volna: a jurátus akkor is fölmenne Pannonhalmának tetejére.

Mert a legszentebb hagyományt, honfoglaló Árpád apánk nyomát ott találja meg. Mi volt nekünk, magyaroknak Napóleon? Senki és semmi. Idegen nép gyönyörű meséje. Mulatni való ábránd és képzelet. Annyi, mint Herkules vagy a Mirmidonok bősz királya. Nála nélkül csakúgy meglennénk, mint most. Mégis megnéztük győri tanyáját. De Árpád nélkül nem volna Magyarország, nem lett volna magyar nemzet, az emberiség világtörténetéből kimaradt volna a legdicsőbb fejezet, ezer évnek ragyogó magyar története, s mongol, tatár, török keresztülgázolt volna az európai büszke nemzetek koponyáin.

Árpád pedig itt járt, Pannonhalmának napsugaras tetőin. Amikor Tokajnál és Bihar mezőin és Alpár síkján szétszórta a bolgárok birodalmát s Bánhida halmain és völgyein a tótok országát: száguldó paripán ide jött föl vezéreivel Pannonhalma tetejére. Itt lengtek büszke lobogói! Itt ütötte föl pihenősátrát. Innen nézett körül a világban, s itt nyugodott meg abban a fölséges gondolatban: íme, megvan már az én fajom örökké tartó hona, a szép Magyarország, az utánam következő nemzedékek, acélkarú hősök s lánglelkű anyák hazája!

Örökre megőrizte a hagyomány, hogy innen sasszemeivel széttekintett. Nyugat felé a Rába nagy alföldje, a stájer havasokig, északra a Kárpátok s a fejedelmi Duna méltóságos folyása, napkeletre a kivívott diadalmas csaták tere Attila ősapjának városáig s azon túl Erdélyig s az elhagyott Etelközig, és délre a sötét Bakony erdeje. Melyik világhódító érezte a tájnak szépségein isteneknek efféle gyönyörét? Egyik se. Senkiről sincs följegyezve. Csupáncsak Árpádról. A többi a nyert csaták után csak dőzsölt, vagy aludt, vagy asszonyaival mulatott, vagy foglyait gyilkolta le. Árpád az egyetlen, aki a legszentebb költői érzésnek hódolt. Vidám lélekkel merengett el országának istenadta, természet alkotta, napsütötte szépségein.

Efölött ábrándoztak a jurátusok, amikor Pannonhalmára mentek.

Orbán Miklós azt mondta:

– Hej, fiúk, ha mi azt tudnók, miről beszélgetett ott a hegytetőn Árpád, amikor már országunkat szerencsésen elfoglalta?

Valamelyik azt felelte rá, alighanem Lakatos Miklós, a legdévajabb:

– Nem sokat fecsegett az, pajtás, hanem kezet fogott vezéreivel, földhöz vágta a süvegét, és csak annyit mondott: No ezt, fiúk, jól csináltuk!

Meglehet, így volt, meglehet, nem így volt. Annyi bizonyos, hogy Te Deumot nem tartott, az esztergomi érsek nem énekelt mellette zsoltárokat és dicséreteket, s a sok császári-királyi udvari léhűtő nem rontotta körülötte a szabad levegőt. De még az is bizonyos, hogy hatalmas áldomással fejezték be ősi szokásukhoz híven a honfoglalást.

A jurátus ifjak nem mentek föl egyenesen a várba, s nem jelentkeztek egyenesen a zárdába vendégekül. Elvégre a bencés barát nagyúr ott Pannonhalmán, a jurátus pedig, ugyancsak úr ő is, de mégiscsak kis úr. A főapátot, Rimély Mihályt ismerték ugyan már Pozsonyból, de csak úgy messziről, s aztán többnyire vastagnyakú kálvinisták voltak, akkor dúlt legjobban a vegyes házassági felekezeti háború: még nyegleségnek is gondolhatná valaki, ha ők a papoknál egyenesen ajtóstul rohannának be.

Lent maradtak a faluban. Ott helyezkedtek el a falusi kocsmában. Onnan mentek föl a papok látogatására öten. Lükő és Ferenczy valamely okból ott maradt, később akartak a többi után menni. Jó füstölt, ízletes szalonnát tudott adni a kocsmáros, éppen falatozni kezdtek úgy villásreggelire.

Egyszer csak jön a kocsmáros, se szól, se beszél, csak elszed előlük szalonnát, kenyeret, sót, paprikát, poharat, bort.

– Mit csinál kend?

– Megkövetem az urakat, nem adhatok se enni, se inni, se éjjeli szállást.

– Elment a kend esze? Aztán miért?

– Józan vagyok én, hanem hát így parancsolta a dézsmaispán úr.

– Az áldóját annak a dézsmaispánnak; hol van az a dézsmaispán?

– Éppen az urak úti málháját rakja a kocsira.

No hiszen a jurátusoknak sem kellett több. Fölálltak nyomban, még bicskájukat se törülték meg, indulni akartak, hogy azt a dézsmaispánt rögtön kettéhasítják.

Azonban nyílt az ajtó, s jött be maga a dézsmaispán. Mint Dániel próféta az oroszlánok közé. De nem volt nála se ágyú, se dárda, se semmiféle gyilkos szerszám. Hanem ahelyett a kalapját megemeli, s azt mondja:

– Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Lükő Géza úgy nézett rá fekete, villogó szemeivel, mint az emberölő sárkánykígyó.

– Kend az, aki belekatangol itt a mi dolgunkba?

– Igenis én volnék, tekintetes úrfiak, mert a reverendissime pater prior Félix úgy parancsolta.

A jurátus ifjak akkor nyakig bent voltak a nyelvújításban és nyelvtisztításban. Mindent magyarul kellett kimondani. Lükő Géza kemény hangon először is erre akarta a dézsmaispánt megtanítani.

– Nem úgy kell azt mondani, héj, hogy pater prior Félix, hanem úgy kell mondani, hagy Bódog atya, a perjel.

Bódog és perjel!

Már akármit csináljon a jó úristen azzal a dézsmaispánnal, de ő ezeket a szavakat soha még nem hallotta, de soha meg se tanulja. De meg is felelt rá istenesen.

– Tessék megbocsátani, mi már csak a magunk módja szerint beszélünk. Nem tudunk mi németül.

De erre aztán Lükő nevetett nagyot. Íme, utóbb még ő kerül abba a gyanúba, hogy ő beszél németül. Nevettek bizony ezen Ferenczyvel együtt. A dézsmaispán el sem tudja gondolni, miért van olyan jókedvük.

Pedig hát a dolog olyan egyszerű.

A prior akkor fönt a várban Jancsó Félix volt. A zárdai szokás szerint a cselédek, tisztek, idegenek előtt a neve: páter prior Félix. Ugyanakkor ott volt a zárdában páter Maurus Czinár is. Én is ismertem, Deák Ferencnek egykor tanára. Deák is, ha róla beszélt, sohase említette másként, mint páter Maurus Czinár. Ugyanakkor ott volt még páter Nicolaus Sárkány. Később bakonybéli apát, jó ismerősöm, jó barátságban voltunk, vármegyém gyűlésein sokat viaskodtam vele afölött, hogy ami a Corpus Jurisban meg van írva latinul, mit jelent az a gyakorlati életben magyarul. Sokat beszélt nekem Deák Ferencnek győri diák korabeli dolgairól.

Amint az öt jurátus fölért a várba: a priorral találkoztak először is. A priornak természetesen első dolga volt megkérdezni: kik az urak, hányan vannak, hol a többi kettő, hát az útipoggyász és a többi? Másik dolga pedig a dézsmaispánt rögtön leszalasztani kocsival a kocsmároshoz, hogy ahány jurátust és poggyászt ott talál, mindazt rakja föl a kocsira rögtön, s hozza föl a várba, kit-kit a maga szobájába, a kocsmárosnak pedig elcsapatás terhe alatt ne engedje, hogy ilyen tisztes utazó uraknak még csak egy ital vizet is adjon. Mire való volna akkor a zárda?

Így lett bizony az!

De olyan szíves ellátásban, olyan vendégszeretetben, olyan igaz, tiszta, hazafias örömben részesült az a hét jurátus ott fent Pannonhalmán, hogy édesanyjuk ölében se volt jobb dolguk soha, mint ott. Kegyes barátsággal látta őket a főapát maga is, Maurus Czinár ki nem fogyott az alkalmi történeti esetek elbeszéléséből. Megmutattak édes örömmel a könyvtárban mindent. Megnézték a szemináriumot is. Összebarátkoztak egy csomó tanárral és papnövendékkel. Megnéztek valami tornyot is, mely akkortájban épült. Eltértek még az úti rendtől is. Ott maradtak két nap, két éjjel. Még akkor se akarták őket elereszteni. Tejben, vajban fürödtek, mint a példaszó mondja.

Mivel hálálhatták meg! Szegény pataki diákok, szerény országjáró jurátusok!

Együgyű szónoklat, hálás köszönet, áradozó szavak: mit érnek ezek?

Az utolsó refektórium* után, az asztaláldás után körbeáll a hét ifjú jurátus, s zengő, zúgó erős férfihangon elénekelte a Szózatot. Annak dala új volt, s akkor még nem ismerték Pannonhalmán.

Amikor odáig jutottak:

 

Szabadság! Itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhunytanak legjobbjaink
A hosszú harc alatt.

 

Akkor elhallgattak az ifjak kissé. Könnyeiket törölték.

– Én is sírtam, amice dilectissime!

Mondta nekem Sárkány Miklós apát, mikor erről beszélt.

Hát bizony hajdan ilyen volt a magyarbarát, magyar pap. Hazafi a szíve gyökeréig, vendégszerető az utolsó falat kenyérig.

Ilyen-e most is?

Az én tudomásom szerint most is ilyen, ha magyar.

Én ugyan Pannonhalmán sohase voltam. A jó bencés barátok szíves vendéglátását is csak egyszer éreztem ezelőtt vagy negyven esztendővel a jó Simon tihanyi apátnál, aki egykor szintén jó ismerősöm volt. De sokat hallottam róluk a híres Kocsi Sebestyén Gábortól s más jeles férfiaktól is.

Ha magyar!

Természetesen, ha magyar. Istennek legelső szíves házigazdája csak akkor lehet a pap és barát, ha magyar.

Pannonhalmának közeli szomszédságában fekszik az én vármegyémben Súr. Istenadta tótok lakják ott a Bakony északi tövében. Ide valami idegen németbarátok vetődtek az önkényuralom idejében. Uradalmat vettek, kastélyba telepedtek, zárdának nevezték. Ott dicsérték az Istent, s lakmároztak naponként a magyar föld terméseiből. Egyébként nem ismertek se Istent, se embert a magyar fajtából. Valami augusztinusok vagy mik voltak.

Jött az alkotmányos korszak. Hunkár Miksa barátom lett a járás büszke főbírája. Hivatalos dolga akadt Súron, négy híres lovával odaruccant, maga leszállt a falu házánál, vendéglő nincs – kocsijának, lovának, kocsisának, huszárjának meghagyta:

– Menjetek a barátokhoz!

Hát ő maga miért nem ment oda?

Azért, mert a barátok se látogatták őt meg bánki kastélyában, amikor mint földesurak ide a szomszédságába telepedtek.

Hát kocsiját, lovát akkor miért küldte oda?

Azért, mert az volt az ősi szokás, a vármegyei gyakorlat és az igazság. Mindezek fölött őrködni tiszti kötelessége. Bölcs és szent királyaink s dicső őseink azért adták a barátoknak a nagy vagyont és teljes szabadságot, hogy dicsérjék az istent, oktassák a népet, gyámolítsák a gyámoltalanokat, s szíves vendéglátásban részeltessék az utast és a zarándokot és a bujdosót, kiváltképpen pedig a nemes vármegye urait és embereit, amikor tisztjükben, közdologban járnak.

Ez ellen véteni nem szabad, csakhogy ezt a súri németbarátok nem tudták.

Jön ám vissza a kocsi, leugrik a huszár, s odatoppan a főbíró elé. Sarkantyúját összeüti:

– Jelentem alássan, tekintetes főbíró úr, istene ne legyen annak a barátnak, nem becsült meg bennünket, azt mondta, hogy az ő házuk nem vendégfogadó. Tessék csak megengedni, hadd verjem ki őket a határból.

Nem is haragudott a főszolgabíró. Nem szorult ő sári németbarátra, hanem a legközelebbi vármegyegyűlésen bejelentette az esetet. Nem is másért, hanem csak azért, hogy a vármegye urai, oszlopos emberei tudják meg, hányadán vagyunk a sári barátokkal.

Micsoda?

Hát a zárda nem vendégfogadó? Hát van olyan pap és barát Magyarországon, aki ajtót nem nyit, ha közeledő vendéget lát, s vendégét nem szívesen várja ölelő karjai közé? Sőt még a vármegye elől is elzárkózik?

Hallatlan! Ilyen esetről nem tudnak a legöregebb emberek se. Sárkány Miklós bencés akkor már bakonybéli apát volt, öregember volt, komoly és bölcs ember volt, de oly indulatba jött, hogy a tubákosszelencéjét is az asztalhoz vágta. A jó veszprémi kanonokok majd leszédültek fölgerjedésükben a torony tetejéről. Ilyen szégyen-gyalázat nem esett még a szentegyházon a tridenti zsinat óta!

Legjobban tüzelt Bakony híres ura, Faiszi Ányos István, 1848-ban is, és azóta is többször követünk, erős katolikus hitvallású férfiú s az egyház rendületlen hű fia. Sőt indítvánnyal is előállott.

– Téns nemes vármegye! Ilyen szentségtörésre nincs törvényünk. Mert a mi őseink ilyen Istentől elrugaszkodott egyházi férfiakat soha nem láttak, hírből se ismerhettek. De van nekünk holtkézi törvényünk. Efféle jöttment, idegen, német szerzetesek nálunk birtokot nem szerezhetnek, a vármegye erre nekik engedelmet nem adott: indítványozom annál fogva, hogy a tiszti főügyészt utasítsuk, indítsa meg ellenük azonnal a bitorlásmegszüntetési pert, addig is helyezzük szekvesztrum alá a sári uradalmat, s addig is, míg a pernek vége lenne, szorítsuk a barátokat száraz kenyérre és tiszta vízre. Ez legyen mindennapi lakomájuk.

De bizony megszavazták egyhangúlag az indítványt. Az egyházi férfiak ugrottak föl először szavazni. Csakhogy ők magyarok voltak, s nem Augusztinus-féle németbarátok.

Nosza eszükre tértek most a németbarátok. Fogtak magyarul beszélő embert is maguk közé, jöttek nyomban könyörögni, bocsánatot kérni, s egyben ünnepélyesen meghívták egyszer és mindenkorra vendégül a nemes vármegyét, minden tisztviselőjét, hivatalnokát, katona- és szolgálóemberét, hogy amivel az Isten őket megáldotta, ami szegénységüktől telik, mindazt szíves buzgósággal a vármegyének, a közügy oltárára felajánlják.

Pedig hát megtanulhatták volna közeli szomszédjaiktól, a pannonhalmi, bakonybéli és zirci barátoktól, mi a szent kötelesség, az ősi szokás, a nemes lélek és a tisztesség.

A dolog egyébiránt elsimult. Csakhogy bizony mi soha be nem néztünk a súri barátokhoz. Elkerültük őket, noha nekem is volt ott 1869-ben és 1871-ben is tiszti dolgom.

A hét jurátus, amint Pannonhalma ölelő karjaiból kiszabadult, nekiváltott a magas Bakonynak. Csesznek váráig meg se állt.

Itt kezdődik a magas Bakony. A csesznek-zirci-veszprémi úttól nyugat felé. Valami kétszázezer hold sűrű erdő egy darabban. Itt-ott utak szeldelik át, különben aki beletéved, akár bele is veszhet örökké. Tovább is folytatódik a Bakony kelet felé, nyugat felé. Kelet felé átlép Fehér vármegyébe, ahol a bodajki völgy a határa, nyugat felé Zala vármegyét lepi Keszthelyig és a Balatonig.

A Balatont különösen látni akarták a pozsonyi ifjak. Sobri Jóskáról akkor írtak legtöbb könyvet, akkor beszéltek legtöbb kalandot s vidám adomát, csak egy-két évvel előbb múlt el Sobri maga is. Fiatalsága, deli szép alakja, a hozzákapcsolódó ezer mese ingerelte az ifjak képzeletét.

Csesznek várának csonka romjait, már jó messziről megpillantották. Elhatározták, hogy fölmásznak a romokra. Az első puszta vár, amely útjukba akadt.

Pedig nem is régóta puszta vár a hatalmas Garák e hajdani sasfészke. Tizennyolc év előtt, 1826-ban még eleven vár volt, minden épülete ép volt, s vidám lakomák folytak termeiben. A vármegye rendei is el-ellátogattak oda Esterházy János grófhoz, – főispánjukhoz. Ahogy tudom, 1826-ban irtózatos égiháború alkalmával égő villámok csapkodták agyon. Leégett a régi büszke vár, s benne égett minden. Az emberek alig menekülhettek. Nem építette azóta föl senki. Amikor én az omladékokat 1862-ben összejártam: azt hittem, századok óta pusztul már az a vár. Oly gyorsan halad omlása, enyészése.

De amikor a pozsonyi ifjak ott jártak: még minden falát, minden tornyát és zugolyát jól láthatták. A falakban lévő gerendák kormos végei még mindig kikandikáltak a lyukakból. De ajtók, ablakok helyén csak tört üvegek, omlatag nyílások, a padmalyokon* már nőtt a moha, a laboda* és a kosbor,* s a folyosókon és nyílásokon már vígan süvöltött a szellő.

Halottat látni, puszta várat látni: egy dolog. Az elmúlást látjuk. Az örökre eltűnt életet.

A néző lelkét nem az teszi gazdaggá, amit lát, hanem az, amit gondol és érez arról, ami szemébe ötlik. Minden ablakából, minden fokáról, minden erkélyéről észak felé szemükbe tűnt Pannonhalma. A magas vár, a magas torony, amint fénylik benne a távolból is az élet és a nemzeti dicsőség. Eszükbe jutott a vidáman ott töltött idő, s hálásan emlegették vendéglátó gazdáikat, akik jó apa, jó testvér módjára fogadták őket.

Egyszerű ebédjük a falu kocsmájában volt.

Estére Zircre értek. Ott már volt vendéglő, oda szálltak. De a jó zirci barátok itt is úgy bántak velük, mint a pannonhalmiak. Jókai leírta a zirci zárdát, ragyogó épületeit, urait és tanulóit az Enyém, tied, övé című regényében. Úgy találták sokkal előbb a pozsonyi ifjak is.

Tanakodtak: merre menjenek Zircről. Nyugat felé a bakonybéli apátság. Út alig vezet oda, sötét rengetegen át kell bujdokolni. Elvesztenek egész napot, egy nap talán elég se lesz. Erről az útról lemondtak.

Kelet felé Palota vára. A híres Móré vára. A világ legnagyobb kalandora háborúskodott itt egykor, aki hadat üzent a bécsi királynak is, a török szultánnak is. De Móré vára már nincs meg. Pedig itt lett törökverő hőssé a rettenetes vitéz Thury kapitány is, szigetvári Zrínyi Miklósnak és csobáncvári Gyulaffy Lászlónak jó barátja. Azután itt volna még Palotaóvár is. Hollós Mátyás dicső királyunk mulatótanyája. Ó-Palotának nevezi a környék. Itt van a Kikeri-tó, a faragott kövekből készült római út, Kinizsi ugratója, a sziklában tótos lovának patkónyoma.

Vajon kelet felé forduljanak-e? Ezzel is elvesztenének jó két napot. Pedig ők Veszprém felé, a Balatonhoz sietnek.

Se nyugotnak, se keletnek. Egyenesen Veszprém felé.

Összejárták a várost. Megbámulták eleven-várát, Séd patakját, rettenetes szikláit, meredek hegyeit és völgyeit. Fölkeresték Csermák sírját, a nagy magyar zeneköltőét, a boldogtalan szerelmesét.

Siettek Balatonfüredre.

Felsőőrsön megpillantották a Balaton tüneményes ragyogását, s azután nem is vették le szemüket róla. Nem törődtek ők ezután se a tatárjárás kori gyönyörű templommal, se azokkal a ligetekkel, ahol Szegedy Róza évekig siratta eltűnt jegyesét, Kisfaludy Sándort, se a csodálatos szépségű tájképekkel, apró patakkal, festők ecsetére méltó kotyogó malmokkal, szőlőhegyi díszes úri hajlékokkal – siettek Balatonfüredre.

 

Pannonhalma

 

Az ország nagyjai közé, a híres férfiak és nők gyülekezőhelyére, a nagy és remek kor színművészeinek körébe és tiszteletére. Együtt volt itt akkor minden. Úgy, amint Pesten vagy Pozsonyban. Csakhogy itt tiszta magyar volt a világ.

Balatonfüred akkor nem egészen az volt, ami most hatvankét év múltán.

Nem volt meg a Balatonra néző nagy Erzsébet-szálló. Nem volt meg a nagy-gyógy terem, a fenyves liget, a kápolnán és a ligeteken kívül épült ötven-hatvan nyaraló. Nem volt gőzhajó, nem volt kikötő, nem volt meg az alsó nagy parti sétány. Nem volt meg az erdőbeli nyári színkör. Hanem megvolt az első magyar állandó Nemzeti Színház, a nagy költőnek, Kisfaludy Sándornak alkotása. Szürke gránitból készült tömör oszlopai csak úgy fénylettek. Ennek a színháznak ma már semmi nyoma. A mostani nemzedék azt se tudja, hol volt egykor. Még az oszlopok is eltűntek örökre.

Ezek eltűnésének története van.

Ezeket gróf Festetich László adományozta 1831-ben. Magyar kőből, magyar művészek által faragtatta. Száz meg száz mázsa volt mind a négy. Ezelőtt vagy negyven esztendővel elhatározták a Nemzeti Színház lebontását. Az intézők jámbor lelkű, de hülye elméjű hazafiak voltak. A tetők fáját s a falak kövét és tégláját csak el tudták használni, de mit csináljanak a hatalmas, gyönyörű oszlopokkal? Ki veszi meg azokat? Ki tudja azokat elszállítani? De hát hova tegyük? Épületkőnek ugyan jó lenne, ha dinamittal szétvettetnék, darabokra törnék, de hát ez pogányság volna. Hiszen a nemzeti kegyelet forró lehelete van azokon az oszlopokon.

Dehogy jutott volna eszükbe, hogy hagyják meg a Nemzeti Színházat annak, aminek az ősök építették. Vagy alakítanák át Balatoni Múzeummá. Vagy ha az épületet elpusztítják is: hagyják ott állani az oszlopokat emlék gyanánt, művészet gyanánt, ahogy állanak a Napisten templomának oszlopai Baalbek helyén, a szíriai sivatagon.

Senkinek se jutott eszébe. Az oszlop nem kell, a hely pedig kell. Ástak hát óriási sírgödröt, a négy oszlopot belefektették, s földdel betemették. Úgy eltemették, hogy ma, negyven esztendő múlva senki se tudja, hol feküsznek a gyönyörű nagy művek, az egykori honfi lelkesedés művészi alkotásai.

Egykor, talán századok múlva valami kutatásnál vagy alagútépítésnél majd fölfedezik az oszlopokat. Akkor előáll majd az országos műemlékek tudós bizottsága, s ránk bizonyítja, hogy íme, egykor nálunk a nagy hellén világ művészei dolgoztak, de remekműveiket a barbárok, geták, hunok, avarok, longobárdok, magyarok s egyéb csavargó népek ledöntötték, föld alá temették.

A pozsonyi jurátusok elmerengtek az oszlopok szépségein. Át is karolták őket. Ketten tudtak egyet-egyet átölelni.

Akkor még nem volt Kisfaludy-szobor, hanem volt a felső sétányon napóra. A savanyúvíz filagóriája már megvolt, de a savóitató filagória még nem volt meg.

Aminthogy százféle bolondságot azóta találtak ki. Savókúra, tejkúra, szőlőkúra, vízkúra, mezítláb kúra, napkúra, szélkúra, villanykúra, hidegfürdő, meleg fürdő, gőzfürdő, villanyfürdő, szénsavfürdő, iszapfürdő és százféle egyéb hókuszpókusz, amellyel kínozzák, nyúzzák, fosztogatják a nyavalyás és ostoba közönséget. Mind valamennyi hat ez az emberre vagy jól, vagy rosszul, de mind nem azért találták ezeket föl, hogy vele gyógyítsanak, hanem azért, hogy vele költséget szaporítsanak.

A jurátus természetesen nem törődött semmiféle kúrával. Kell is a jurátusnak kúra. De inkább százszor eltagadná a betegséget, semhogy egyszer is patikára, kúrára szoruljon. Hiszen okos fiatalemberre nézve a nyavalygás, ha nem baleset, akkor bizonyosan szégyen. Nem szabad okos embernek betegnek lenni, hacsak a földindulás meg nem szédíti, vagy a háztető rá nem szakad.

A jurátusok nem tudtak ismeretlenül maradni.

A legelső napon a színházban hozzájuk jön egy úriember, s nevét mondja.

– Gróf Esterházy Kázmér vagyok, ha megengedik, hogy megkérdezzem, ugye, az urak jurátusok?

– Mind azok vagyunk Pozsonyból.

– Nagyon örülök, hogy eltaláltam. Ha megengedik, ezentúl az én vendégeim.

Mit tehettek? A szíves vendéglátást visszautasítani nem lehetett. Már csak annál fogva sem, mert a gróf csakugyan jeles férfiú volt. Gróf Esterházy Kázmér Miklós a múlt 1840. évi országgyűlésen a legnagyobb és legfájdalmasabb politikai harcokban a nemzet mellé állt, s a főrendűek tábláján igen kevesedmagával elszántan küzdött Deák javaslatai mellett s a bécsi kormány ellen. Az országgyűlési ifjak szerették, a jurátusok rajongtak érte. Fehér holló az akkori mágnások közt.

Ettől kezdve hegyen-völgyön lakodalom volt a jurátusok élete Balatonfüreden. Dehogy tudtak a gróftól szabadulni, dehogy tudtak miatta egy krajcárt is költeni. Bemutatta őket még a csodaszép Gutthardnénak is. Bemutatta őket Csányi Lászlónak is, aki öt év múlva nemzetünknek hőse és vértanúja lett.

Egyik nap kora reggelén szöktek el tőle, hogy gyalogszerrel továbbmenjenek, s mindenekelőtt megláthassák Tihanyt.

Megnézték ott a templomot s ereklyéit. Szent Anianus maradványait s dicsőséges I. Endre királyunk sírját, aki istenigazában elfenekelte valamikor a németet. Megnézték a hegyet a remetebarlangoknál, s Csokonai gyönyörű költeményét elénekelték a visszhangnál.

 

Óh, Tihanynak rijjadó leánya
Szállj ki szent hegyed közzűl.

 

Gyönyörű dal! Soronkint énekelték, hogy a visszhang zavarodás nélkül dalolja vissza éneküket.

Elbámultak azon, amit hallottak.

Első eset életükben, hogy ki-ki a maga hangját száz öl távolságban hallgathatta.

Minden hangnak színe, foka és ereje van. Fokát és erejét csak meg tudjuk magyarázni, de színét már nehezen. Miért más hang a pacsirta hangja, mint a rigóé? Miért más a Blahánéé, mint a Kautz Gyuláé? Ki tudja ezt tökéletesen megmagyarázni?

Lakatos Miklósnak csodálatos erős, tiszta, érces, szép férfihangja volt. Jól is tudott fiatalkorában dalolni. Szeretett is dalolni. Dalművészetben nagy sikereket érhetett volna el, ha arra készül. Hudoba Soma lágy hangja, de még Lükő Géza reszelős hangja is elenyészett mellette, ha együtt daloltak. Az ő hangja úgy röpködött a többi hang fölött, mint a madár az erdő fölött.

Amikor a második sort énekelték:

 

Szállj ki szent hegyed kőzzűl

 

S amikor ezt a visszhang visszaharsogta: valamennyien Lakatosra néztek. Tombolt fölöttük az ő hangja. De azután egyenként is beleénekeltek és beleszavaltak a visszhangba. Olyan furcsának találták. Az ember füle csak egy tenyérnyire van szájától. Mindenki csak egy tenyérnyi távolságból ismeri saját hangját, s íme, most száz öl messzeségből hallja.

Ez ám a tökéletes fonográf, nem Edisoné.

A visszhangmutató és kecskeköröm-áruló gyerekek hada ott vihogott körülöttük.

Oláh Dani azt kérdi a gyerekektől:

– Hány nyelven beszél ez az ekhó, gyerekek?

– Ez csak magyarul beszél meg deákul.

– Hát németül nem beszél?

– Nem szabad neki.

Hudoba Soma, a zólyomi jurátus tótul is tudott. Ő meg azt kérdezte:

– Hát tótul tud-e beszélni?

A gyerekek erre elkezdtek ugrálni, röhögni, kezükkel hadonászni.

– Mit vigyorogtok, gazemberek?

– Hogyan tudhasson az ekhó tótul, mikor még sohase hallott tótul!

De már ezen azután a jurátus ifjak is nevettek, csak úgy harsogott.

 

III.

A vérkúti fürdő – Sietős Gábor uram – A köpöly – A vérkúti csárdás – Somogyi Benjámin tiszteletes úr – A monoszlói szép napok – Vörösmarty Szózatának története, szövege és zenéje – A bajor szőlőnek a világon nincsen párja – A monoszlói visszhang

 

Tovább, tovább!

A barátok hatalmas ebédje után útra keltek az ifjak. Egyenesen céljuk felé. Csobánc vára, Tapolca, Sümeg városa, a nagy költő. Ez a cél egyelőre. Azonban ember tervez, vendéglátás végez.

Útjok a Balaton partjain vezetett. Aszófőn, Örvényesen, Udvarin, Akalin keresztül. Amint Ság pusztához érnek: oda benéznek egy ital vízre. Nagy volt az augusztusi meleg. A kutyák majd lehúzzák őket. Sebaj. Még akkor csörgedez a Cserkút patakja, még akkor kotyogott a sági malom. A pusztától meglátnak egy magányosan álló kis épületet éppen a Balaton partján. Valami négyszáz ölnyire lehet. Csárdának látszik, de út nem vezet hozzá, még gyalogútféle se. Egy-két élőfa lombja borong az épület mellett. Kérdik a pusztabéli asszonytól:

– Miféle csárda az?

– Nem csárda az, urak, hanem fürdő, a vérkúti fürdő, de azért kapni benne enni-innivalót.

– Fürdő? Vérkút a neve? Így is jól van.

Alkonyat felé jár az idő, hét óra van már. Az útiterv szerint ugyan Köveskállán kellene hálni, de az még ide jó hét-nyolc kilométer. Mikor lesz a vacsora? Mikor fekhetünk le? A füredi és tihanyi dőzsölések után egyszer ki kellene magunkat aludnunk istenigazában. Az a fürdő közel van. Térjünk be oda, s majd jókor reggel menjünk Köveskállára.

Jól kigondolták.

Odaballagtak a vérkúti fürdőre.

Csakugyan ott volt egy kis épület. Volt az épületben két szoba, konyha, kamra, pince, egy kis marhaól, az udvaron egy csonka malomkő, asztalnak állítva, a malomkő fölött terebélyes fűzfa. A ház mellett kőris- és hársfa. A fürdőn egy csárdás, valami jóravaló parasztember. Az épület mellett tíz-húszlépésnyire a Balaton vize.

Egyéb semmi!

Hát ez is fürdő? Ilyen fürdőtelep is lehet a világon? Lehet. De megvan ennek is a maga kis története.

Ki építette azt a kis tanyát valamikor: én bizony nem tudom. Csárdának nem építették, hiszen nincsen semmiféle útban. Utasok, vásározók, lakodalmasok, malomba járók, szegénylegények, borszállítók, tikászok* arra sohase tévednek. Miért lett volna hát csárda? Talán egy-két balatoni halász kedvéért? Bizony még ezért se. Az akali, zánkai, szepezdi halászok nem ott tanyáznak, azután halászember iszik ugyan bort, de a maga borát, s magával hordja csutorában. Miattuk éhen halhat minden csárdás.

Volt Köveskállán ezelőtt vagy hetven évvel egy ügyes borbély. Nem Hugli volt a neve, de hogy mi volt a becsületes neve, én bizony nem tudom. A nép Sietős Gábornak nevezte, mert mindig futott, mindig sietett; aki szóba akart vele állni, mindig azzal a szóval szaladt el előle: sietős az utam.

Sietős Gábor uram egyszer nagyot gondolt. Ő köpölyöző intézetet állit. Miért mászkáljanak az emberek Keszthelyre, Sümegre, Tapolcára köpölyözés végett, miért ne menjenek éppen őhozzá? Az orvosi műtétért járó két garast miért ne ő keresse meg? De nem Köveskállán. Oda nem jönnek az emberek, nem is tudna nekik helyet adni, hanem valahol a Balaton partján, ahol fürödni is lehet, s ahol az emberek és lovak a gyepen és a fák alatt estig eltanyázhatnak. Valami oly helyen, ahol kert is van, talán forrás is van, tehát hideg ivóvíz is van. Az ugyan szükséges, hogy az emberekkel elhitessük, hogy az a víz ásványvíz, az ereje gyógyító, csodatevő, de hiszen ezt elhitetni igen könnyű dolog. Tele kell beszélni az emberek fejét. Fogni kell hozzá valami röst járási orvost is, aki valami kis sportuláért* szanaszét hordja a hírt. Vegyi vizsgálat nem szükséges, nem is divatos. A víz hatását kikémlelni éppen nem kell. Minden víznek az a hatása, amit a jámbor nyavalyás ember maga elképzel. Így támad minden szent kút, minden csodatévő forrás, minden világfürdő. Lám, a búcsú-szentlászlói forráshoz a kútból hordják a vizet kocsin, szekéren, hordókban, mégis csodatévő az ereje. Ha az ember véletlenül egeret, békát vagy gyíkot nyelt: ha iszik a vizéből, azon elevenen szüli el azt a csúf férget, ahogy lenyelte. El lehet olvasni az erről szóló hiteles püspöki bizonyítványt a szentlászlói templomban. Búcsújáró hely is lett a forrásból. Milyen jó dolga van ott uraságnak, barátnak, kocsmárosnak, kártyavető asszonyoknak. Így támadt a péti fürdő, a vadkerti fürdő Veszprém vármegyében s a bodajki fürdő Fehér vármegyében. Nem is kell egyéb, csak borbély, aki köpölyözzön, s muzsikus cigány, aki vasárnap délutánonként muzsikáljon. A többi attól függ, van-e szerencse s van-e elég balgatag ember a vidéken.

Ilyesvalamit gondolt ki Sietős Gábor uram. S amint terve megérett, sietett is azt megvalósítani. Összefutkosta a szomszéd falvakat. Akalit, Zánkát, Szepezdet, Kővágóörsöt, Tótit, Kékkutat, Kisfaludot, Köveskállát, Mindszentkállát, Szentbékkállát, Henyét, Tagyont, Monoszlót s ahány Dörgicse van a világon, valamennyit. Beszélt emberekkel, asszonyokkal, s elhirdette, hogy Istennek különös intésére, íme, csodálatos forrás támadt Vérkúton, oda jöjjön vasárnaponkint mindenki, ott kap köpölyt, ivóvizet, teljes gyógyulást, nem is kerül többe két garasnál. Csak még egy krajcárt kell hozzátenni a szegények számára.

Az eredmény meglett. Jöttek az emberek seregesen. Hozták hátas tarisznyában az ennivalót. Sietős Gábor uram minden ember hátából kicsettintett annyi vért, amennyit jónak látott. Aki meg akart fürdeni, meg is fürödhetett. A délesti órákban nagyot aludtak az emberek, s estére kelve, amikor hazaindultak, oly könnyű volt mindenki, mint gyermekkorában.

Így jött létre a vérkúti fürdő.

Ma mosolyog ezen mindenki.

Ne mosolyogj, felebarátom. A mai kor még furcsább, a mostani nemzedék még balgatagabb, a mai Sietős Gáborok mellett a régi köveskállai Sietős Gábor csak ügyetlen, gyámoltalan kontár. Nézd meg a mai fürdők hirdetéseit, ügynökeit, szédelgő ajánlatait, téli-nyári csavargó orvosait, szakértőit, vegyelemzéseit s mindenféle pénzcsaló műveletét, majd akkor igazságosabban ítéled meg azt a régen porladó szegény borbélylegényt.

A pozsonyi hét jurátus odatoppan a csárdás elé.

– Adjon Isten!

– Fogadj Isten!

A jurátusok körülnéznek. Rajtuk kívül senki. Szűk a hely. Vendégszobának, vendégágyaknak semmi nyomuk.

– Lesz-e itt enni-innivaló, gazdauram?

– Lesz-lesz! Füstölt kalbász nyomban, ürüpörkölt később, hajnalban sült puha kenyér, borom is megihatják az urak, ha már ittak életükben jó bort. Iccéje négy krajcár.

– Hát aludni lehet-e itt?

– Akár az angyalok nyoszolyáján. Ott kint a puha gyepen.

Nagyot nevettek a jurátusok, de megtetszett nekik az állapot. Rögtön megfürödtek, s azután letelepedtek egyik asztal mellé. Falatoztak, iddogáltak, adomáztak.

De mire a fürdőből kikeveredtek: két vendége akadt a csárdának. Ott ült a két idegen egy másik asztal mellett. Az egyik: harminc-negyven év közötti, vidám, jó piros képű úr, nyilván valami belső ember valahonnan. A másik idősebb már, de elég jól öltözött kékbeli. Előttük bor, csöndesen beszélgetnek.

A jurátusoknak jókedvük támadt. Zajos vidámságuk fölverte a Balaton-part csendjét. Sohase ittak jobb bort, mint az a négykrajcáros badacsonyi, amellyel ellátta őket a csárdásgazda.

A piros képű úr odasúg a kékbelinek:

– Kurátor uram, szalajtsa be a gyereket az egyik lovon a feleségemhez. Várjon bennünket vacsorára. Tízen leszünk.

A kékbeli fölkel, kimegy, intézkedik, újra bejön.

A jurátusok, jókedvük tetőpontján, rágyújtanak Béri-Balogh Ádám kuruc dalára: „Piros bársony süvegem!” Azután felállnak, s eléneklik a Szózatot. Ők se régóta ismerik ezt a nemzeti dalt, minduntalan szívesen rátérnek.

Hallgatja ezt a piros képű úr. A szöveget ismeri, a dalt most hallja először. Arca komollyá, áhítatossá válik. Azután föláll, s odamegy az ifjakhoz.

– Én Somogyi Benjámin vagyok, monoszlai kálvinista lelkész. Nemde az urak pápai diákok?

Mosolyogtak az ifjak. Lükő Géza felelt:

– Örülünk az ismeretségnek, de nekünk az öregapánk se volt pápai diák. Pozsonyi jurátusok vagyunk mi az országgyűlésről. Országot-világot járunk.

– Annál jobb. Pedig öcsém uraim megérdemelnék, hogy pápai diákok legyenek.

– Miért éppen pápai diákok?

– Mert magam is az voltam.

Büszke volt a pap a maga pápai diákságára. Nem is csoda. Híres tanárai voltak a pápai kollégiumnak. Még híresebb diákjai. Éppen akkor voltak ott diákok: Petőfi, Jókai, Kerkapoly, Kozma. Oroszlánkörmüket már akkor mutogatták. De nem hivalkodott tovább a pap, csak ennyit mondott:

– Most pedig én is, kedves feleségem is szívesen látjuk öcsémuramékat vacsorára, éjjeli szállásra és mindaddig, míg nálunk jól érzik magukat.

Hm! A pannonhalmi fejedelmi vendéglátás után a szegény kálvinista pap vendégszeretete! Nagyon jó lesz. Az egyházfejedelem után az egyház szolgája.

Bemutatta a pap a kékbelit is. Bodor uram, vagy ki, az egyház kurátora. Ezután ő is közibük ült. Jóravaló falusi nemesember. Most már kilencen mulattak.

Azonban szürkülni kezd már. Induljunk.

Jó négy lova volt a kurátornak, de csak egy parasztkocsija. Kocsijára föl akarta tömni a jurátusokat.

Nem úgy lesz az. Gyalog megyünk. A kocsi jöjjön utánunk. Mi az az egyórai vagy másfél órai séta?

Amikor Monoszlóra beértek: este volt már, de gyönyörű holdvilág. Az emberek már elkezdtek éjjeli nyugalomra térni. De az ifjak rázendítették a Szózatot. Lakatos Miklós hangja csodálatosan zengett. A pap is velük énekelt már. Ő is tudta már az új nemzeti dalt. De még a kurátor is megtanulta már. Dörgő, mély hangja kísérte az ifjakét.

 

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai!

Csodálatos idők! Lélekszaggató nemzeti dal! Még akkor is bánatos, amikor fajunk dicsőségét zengi. Hova lettek annak a kornak érzései? Elmúltak-e örökre, vagy csak elszunnyadtak? Fölébrednek-e még valamikor? Vagy örökké alusznak? De akkor feküdjünk le mi is örökre.

Ez a szó is Lükő Géza szava: vagy álljunk talpra, vagy feküdjünk le örökre.

Monoszló kis falu, de lakói közt sok volt a nemesember. Zala nemessége nagy nemzetharcot vívott akkor. A bécsi udvar Forintos-pártja akkor folytatta ádáz küzdelmét Deák Ferenc ellen életre-halálra. A Balaton vidéki nemesség rendületlen híve volt a nemzeti ügynek. A honfi kötelességnek érzete sehol se volt erősebb, mint itt.

A monoszlaiak első hallásra szívük mélyén érezték a Szózat rettentő igazságait:

 

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
'S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.
 
Még jőni kell, még jőni fog
egy jobb kor!…

 

Kifutottak az emberek és az asszonyok az udvarokból és ágyasházaikból. Körülvették a pozsonyi ifjakat. Velük sírtak, velük fohászkodtak. Isten áldását könyörögték le rájuk. Még kezüket, még ruhájukat is csókolták. Hisz az a nemzeti dal úgy hasonlít a kálvinisták szentegyházi énekéhez! S abban a dalban nemcsak az örökké élő Istennek, hanem az örökké élő hazának dicsősége is benne van!

Így kísérte az egyszerű paplakra Monoszló közönsége a pozsonyi ifjakat.

– Sohase volt szebb napom életemben.

Ezt írta Apostol József az útinaplóba.

Ezt mondták társai is, még vén korukban is. Kérdezzétek meg Lakatos Miklóst, az öreg honvédet. Ő még él az ifjak közül. Hatvankét év múlva nem dobban-e meg szíve ma is, mikor erre gondol?

Pedig az a Szózat nem is volt már egészen új, noha nem is régi. 1844-ben már hetedik esztendeje, hogy napvilágot látott valami Auróra nevű háji-báji újságban vagy valami effélében. A mai ember kinevetné vagy megcsodálná az effajta újságot. El sem ismerné újságnak. De akkor nagydolog volt ez is.

Ma ugyan fél millió ember olvas újságot nagy Magyarországban naponkint. Akkor is olvashatott két-háromszáz. Ha olyan dal készül manapság, mely meglepi a világot: három nap múlva jelszóvá lesz, s egy hét alatt könyv nélkül tudja mindenki, dalát és zenéjét pedig dúdolja, fütyörészi mindenki, húzza minden cigány, s fújja minden fúvószerszám. Ma a budapesti adomát vagy szójátékot harmadnap múlva már minden nyíri faluban ismerik, vasút, távíró, távhang odaröpíti mindenki házába, minden falu, város olvasókörébe. De nem így volt ez hajdan. Minden vidéknek megvolt a maga külön dala, közmondása, adomája, szójátéka s mindenféle meséje, mókája, szólása-mondása. Más vidék nem tudott erről semmit, nem is törődött vele. Csak az terjedt el, ami valahogy belekerült a naptárba. Az se mindjárt. Jó tíz év kellett ahhoz, hogy az érdekes bohóság minden naptárba egymás után belekerüljön, s így járja be az országot.

Vörösmarty maga is lassan készült el a nemzeti dallal. Belefogott már 1834-ben, a következő évben már több versszaka készen volt, az egész mégis csak 1836-ra készülhetett el igazán. A mostani költő ennyi idő alatt hat regényt ír, ötven novellát, három-négy színművet, s azon kívül három új lapot szerkeszt és buktat meg. De együgyű is volt az a régi idő, régi kornak komor, nagy költője! Mily gyorsan nő a mai fűzfa a régi világ fönséges tölgyfája mellett.

De hajdan nem is az irodalom terjesztette e dalokat. Hanem az a két-háromszáz szegény diákgyerek, aki évenként bejárta az országot, ami szépet, jót erre-arra hallott, megtanulta, őszre kelve bevitte a kollégiumba, a sok diák ott eltanulta tőle, s vitte haza a szünidő alatt mindenfelé. Így készült, így terjedt, így maradt meg a magyar lélek szépművészete eszmében, dalban, zenében, vidámságban és búbánatban mindmaiglan.

Bizony nehéz, darabos, néhol csikorgó is annak a nagy nemzeti dalnak a nyelve. Hány szebb és ragyogóbb költeménye van Vörösmartynak! A mai költő nyelve mily sima, mily folyékony, mily fürge, mily pattogó, mily szellemes ahhoz képest.

Csakhogy abban a nemzeti dalban együtt van minden magyar igazság, minden fenséges és keserű igazság, s nincs is benne más, csak rettentő nagy igazság. Aminőt magyar fajon kívül nem ismer a kerek világnak egyetlen nemzete se.

Te pedig, édes fiam, mai idők korszerű költője, azért csak énekelj tovább. Fényes, aranyos, csigaházas kobzod el ne hadd némulni. Hadd zengjen-bongjon, hadd csillogjon nyelved tökéletessége s rímeid összhangja és simasága. De azt el ne hidd magadról, hogy benned is csak úgy lángol a magyar igazságok tüze, mint a Szózat költőjében.

Annak a nemzeti dalnak még zenéjét is nagyon meg lehet bírálni.

A Nemzeti Színház igazgatója tűzött ki valami koldusdíjat a Szózatra dalzenét alkotni. Talán húsz aranyat vagy annyit se. Pályáztak többen. Bihari és Lavotta nem éltek már akkor. A kuruc dal mérhetetlen kincsei mélyen feküdtek akkor még a föld alatt. A díjat és koszorút Egressy Béni nyerte el. Az ő dalával énekeljük ma a Szózatot.

Van a dalban magyar zene is, de azért az a dal mégse tökéletes magyar zene. Szerkezete nem is felel meg egészen a költemény szerkezetének. A szöveg és a zene nem tud ölelkezni. Ezt a sort például: „Itt élned, halnod kell”, nem lehet arra a zenére elénekelni. Hanem ki kell a nagy költőt foltozni, s így kell énekelni: „Itt élned, élned, halnod kell.”

S ha csak ebben volna a hiba!

A nyugati zene, a német zene, az úgynevezett műzene elkezdte már akkor azt a munkáját, amelyen ma teljes sikerrel dolgozik, hogy meggyalázza, megfertőzhesse, beszennyezze, s ha lehet, kiirtsa a magyar zenét. Ahogy más ritmusa van a magyar zenének is. S a kettőnek össze kell vágni. Szózatunk zenéje ez ellen is vét. Például abban az „Itt élned…”sorban a két ritmus így ölelkezik, ha daloljuk:

 

Itt él-nedél-nedhal-nod kell!

 

Mi ez? A jó magyar ész, még ha én mondom is, alig hiszi ezt el. Ám kísértse meg, énekelje el ezt a sort külön, s figyelje meg gondosan. De ne szakértő muzsikus, hanem józan eszű, zeneértő elme figyelje meg.

De hagyjuk el ezt a sivatag mezőt. Mivé tették volna már eddig a német műzene hazátlan bolondjai a magyar zenét, az ősmagyar szellem legdicsőbb alkotását, ha én rábeszélésem egész hatalmával Káldyt rá nem bírom, hogy ássuk ki százados sírjából a kuruc zenét, az igazi magyar dalt, s mutassuk meg ennek a nemzedéknek, amely már-már Liszt és Wagner visításaiban kezdi egyedül látni mennyországát.

Zenéjének minden gyöngesége mellett is összenőtt a magyar lélekkel a Szózat. S bizony becsületére válik Monoszló egyszerű falusi népének, hogy a Szózat eszméit és érzéseit úgy megértette, oly igazán átérezte. Pedig életében akkor hallotta először, amikor az a hét pozsonyi jurátus erős, tiszta hangon előtte eldalolta.

Somogyi Benjáminné tisztelendő asszonyom jóízű vacsorára várta a jurátusokat. Idejében kapta meg az üzenetet. Bizonyos, hogy pörkölt csirke és túrós csusza nem hiányzott az asztalról. De, minek is lett volna több is, más is? Ott volt a vacsorán természetesen rektor uram is, kurátor uram is.

A késő éjszakába nyúlt be a vidám lakoma. Beszélgetés, dalok, vidám felköszöntők. Azután édes pihenés. Hárman a papnál, ketten a rektornál, ketten a kurátornál. A reggelire összejövünk majd a kurátor uramnál.

Úgy lett.

Reggeli után a jurátusok készülődtek, búcsúzni akartak. Ők mennek Köveskállára s onnan tovább-tovább.

– Abból pedig, öcsém uraim, semmi se lesz!

Ezt a szót egyszerre ejtette ki a száján a pap is, a rektor is, a kurátor is. Mintha csoda esett volna.

Jó oka volt mind a háromnak.

A pap azt mondta, hogy felesége készül az ebéddel. Olyan jurátus pedig nincs a világon, aki az ő édes, aranyos feleségének a kedvét elronthatná.

Ez igaz.

Azután meg azt mondta, aki a tihanyi visszhangot hallotta: annak meg kell hallania a monoszlai visszhangot is.

Nemcsak Tihany van a világon, hanem Monoszló is. Tihanyról minden jöttment, minden ábécéismerő tud, de a monoszlai visszhangról nem, pedig szebb is, erősebb is a tihanyinál. Ha Csokonai itt járt volna, költeménye százszor szebb lett volna, noha – el kell ismerni – így is szép.

A rektor még súlyosabb okokkal áll elő. Olyan messze földi utazó még nem tette be lábát Monoszlóra, aki az ő pinceszeri vacsoráját, az ő ürüpörköltjét s az ő 1841. évi borát egész életére meg ne kedvelte volna. Neki pozsonyi jurátus vagy pápai diák: egyik olyan, mint a másik. Ő csúffá tenni magát nem engedi. S aztán Répa Rozi bús dalát is meg kell tanulniuk. Vigyék haza a jurátusok a maguk vármegyéjébe.

A kurátor szavának éppen nem lehetett ellentmondani. Ő Jézus Krisztust és semmiféle apostolát addig a határból kimenni nem engedi, amíg az ő bajor szőlejéből jól nem lakik, mert olyan szőlő nemcsak a világon nincs, de még Badacsonyban sincs.

Hát ez igaz is.

Van a Balaton zalai hegyeinek egy koraérő szőlőfaja: a bajor. Ott bajornak hívják, másutt és a tudományban góhérnak nevezik. Ez az a szőlőfaj, Másutt is terem, másutt is megérik, másutt is előkelő faj, de a zalaihoz hasonló édességű, ízű, illatú, és zamatú csakugyan nincs több a világon. A saszlák és muskotályok minden faja csak üres bogyó ehhez képest. Még a Rajna rizlingje, még a Tokaj furmintja, még Hispánia mazsolája, még Badacsony kéknyelűje, még Somlyó rakszőlője, még a budai hegyek mézes fehére is messze esik tőle. Semmi gyümölcs nem hasonlít hozzá.

Még látása, nézése is művészi gyönyörűség. Úgy néz, úgy mosolyog az emberre, mint a galamb. Nagy szeme, aranysárga héja úgy ragyog, mint a legértékesebb borostyánkő. Még vesszeje, még levele, még bokrának alkata is csodálatos szép. A szőlősgazdák messziről megismerik. Száz tőke közül is kivilágít hozzád, hív magához, mosolyog rád, zöld aranyfényű világos színét feléd sugározza.

Hajdan jobb világ volt. Minden ember termesztette. A legszegényebb szőlősgazdának is volt néhány tőkéje. Később már csak az urak űztek vele fényt és hivalkodást. Ma már kevés van a Balaton mellett is. Zalában is. A korszerű gazdaságra berendezett szőlőkből egészen hiányzik. Maholnap örökre kihal, mint a nemes állatok, mint a daru, mint a szürke nyest, mint az erdők fejedelme, az óvilági bölény.

Haj, öreganyám még büszke volt balatonfüredi bajor tőkéire. Györgyhegyi szőleiben éppen tüneményes fürtök termettek. Nincs a teremtésnek olyan szép virága, mint az a bajor fürt, amely ott ékesítette a tőkét.

De nem is való már a mi számító, alkudozó, takarékos korunkba.

Korán érik. Tőkéje nem is éppen sokat terem. S amennyi jó ízlésű tücske-bogara van a természetnek, az mind rögtön észreveszi, s rohan csodájára, élvezésére. Egér, patkány, fogolymadár, tyúk, csirke, rigó egyaránt szereti. Az erdei madarak egész serege lepi meg. S ha ettől meg lehetne menteni: jönnek a méhek, darazsak, dongók s mindenféle apró röpülő fenevadak. Elhordják méznek, föleszik-isszák a száraz-magjáig. Megrészegesznek tőle, s ott henteregnek napokon át ittas fővel a tőke körül. S utóbb odahozzák egész atyafiságukat, s tanyát ütnek a szőlő körül. Úgy kell őrizni a bajor szőlőt, ha valaki meg akarja menteni, mint az aranyat.

Nos hát a jurátusoknak ilyet hozott kurátor uram ebédre egy egész óriási vékával.

Nem is ettek ilyen szőlőt se azelőtt, se azóta. Pedig Oláh Dani Tokaj-Hegyaljáról való volt, de azért az igazságot megvallotta.

A napirendet teljesen megtartották. Az ebéd is, a pinceszeri lakoma is úgy történt, ahogy a pap és a rektor óhajtotta.

Megnézték, meghallgatták a monoszlai visszhangot is. Ezt én magam nem ismerem. A jurátusok úgy beszélték, valami hegyre, erdősre, sziklaaljára vezette őket a pap. De arra már nem emlékeztek, mily irányban. A temető felé-e, Hangyásra-e vagy az alsó erdőre? De nem csodálkoztam emlékezésük halványságán. Hiszen negyven-ötven esztendő múlva mesélték el nekem kalandjukat.

Késő éjjel jutottak tanyájukra a pinceszerről. Olyan vidámsággal, aminőt ritkán ér az ember az egész élet folyamában. Minden jurátus azt állította, hogy egész utazásuk hosszant legszebb idejük Monoszlón telt el.

Jó Somogyi Benjámin tisztelendő úr is rég alussza már örök álmát. Fia is a hetvenedik év felé közelget, ő is pap s egyházának magas állású tisztviselője. Ma már Monoszlón senki se emlékezik a pozsonyi jurátusokra.

Másnap Köveskállára mentek. De bizony a pap oda is velük ment. Egész napot és éjszakát ott is elmulattak. Vendégszerető jó nemes urak onnan se akarták őket elereszteni.

 

IV.

A bácsi hegy hágóján – Csobánc várának hagyománya – A szigligeti szúnyogveszedelem – Keszthely és Kehida – Föl Tátika várába – Rezy Sándornak és szerelmesének bús története – A tátikai márványemlék – A messzelátó – Kegyetlen záporeső – Bőrig áznak

 

No de már most hova menjenek? Csobáncra-e vagy Szigligetre?

Mind a kettőre. Sőt még Badacsonyra is. Hiszen szent föld ez mind, a nagy költő lantja által megénekelve, fölszentelve. Hogy járulhatnának ők a nagy költő színe elé, ha az ő Helikonjának minden híres helyét előbb meg nem látogatnák?

Amint a bácsi hegy hágójára értek, megnyílt előttük az Eger völgye a gulácsi és tóti piramisokkal és Csobánc, Szentgyörgy és Badacsony komoly, méltóságos alakjaival. Van-e ennél szelídebb és mégis szebb tája a világnak? A távolabbi határokban Haláp és Szigliget s szemközt napnyugatnak Rezivár és Tátika sötét erdős hegyormai.

Elbámultak. Szótlanul álltak, mintha megmeredtek volna. Lakatos Miklós harsogó hangja volt felocsúdásuk első jele.

– Vegyük le kalapunkat, fiúk! Mintha templomban volnánk!

Bizony szentegyház az, de építőmestere maga volt az Isten. S nem goromba mérnökökkel, nem német pallérokkal s nem részeg kőművesekkel dolgozott.

Megmászták Csobánc várát, a világhős Gyulaffy László sasfészkét, Gyulaffy Rózsa halálos szerelmének bús tanyáját. Körüljárták az omlott falakat, körülnéztek a magasságból. Nyájőrző fiú magyarázgatta nekik a szépségeket. Íme, itt a Dobos-rengeteg. Ez megint az öreg Bakony. Pedig azt hitték már, elhagyták Veszprémnél, s nem is látják többé. – Fönt északon, ég-föld határán a kék Somlyó hegye, oldalt tőle Kemenesalján a Ság teteje. – Majd eljutnak odáig is. – Szent György hegye szépségeit tökéletesen belátták a magasságból. – Megtalálták az utat is, ahonnan Rózsa vőlegénye, László úrfi előrenyargalt haldokló menyasszonyához. Apostol Józsi magával hozta a nagy költő regéit. – Íme, itt roppant meg László úrfi paripája, amint a nyúl előtte keresztülfutott az úton. – Íme, ott a szikla, ahol huhogott a vészjósló bagoly!

Hát a harangszó?

 

Szomorúan hallott kongni
A várban egy harangot,
Mit jelent ez? Az erős szél
El-elkapta a hangot.

 

A vőlegény hallotta a harangszót, de a jurátusok már nem hallották. Nincs már torony Csobánc várában, nem szól már ott a lélekharang. Csonka falak töredékei meredeznek a fényes vár helyén. Kegyetlen német ádáz dühe összerombolt mindent: Éppen százharminc évvel előbb, semmint a pozsonyi jurátusok ott jártak. Még a nevüket se írhatták föl a jurátusok az összerombolt falakra.

A vár tövében a gyulakeszi molnárnál volt bőséges lakomájuk.

Innen egyenesen mentek Szigligetre. Alig tíz kilométer az út odáig, de alkonyodni kezdett már, amikor a faluba értek.

Ott kellett hálni. De vendéglő nincs, vendégszoba nincs: Mit csináljanak?

Puteáni báró volt Szigliget ura. A híres, régi, dúsgazdag lengyeltóti Lengyel nemzetség egyik örököse. Jókedvű férfiú, kényelmes úrilak, látogassuk meg!

De erre bizony a jurátusok egy része rá nem állt. Egy nap már pihenni is kellene. Hátha megint éjszakázni, mulatni kell. Négy nap óta hegyen-völgyön lakodalom. Legyen már böjt is egyszer.

Oláh Dani is így okoskodott Lakatos Miklóssal. Még ketten csatlakoztak hozzájuk. Hárman meglátogatták az uraságot, s ott is maradtak nála.

Szigligeten szegény jobbágyemberek laknak. A négy jurátus egyik jobb alakú parasztházhoz szállt be.

– Jó estét, gazduram! Jurátusok vagyunk, országot járunk, megesteledtünk, mindenünk van, csak éjszakai szállást kérünk.

– Szívesen adok, ifjú urak. De ma nagy meszelés volt a háznál, be se tudunk a szobába rakodni. De nem is ajánlom ám az újonnan meszelt szobát, az ember csömört kap tőle. Hanem van egy új juhaklom, ott el lehet éjszakázni.

Így is jól van.

Zsúpszalmát a földre, pokrócot a szalmára, a jurátus heveredjék a pokrócra. Alhatik ott, akár a paplanos ágyon.

Hej-haj! Könnyű ezt mondani, könnyű ezt elgondolni. Ha közel nem volna a Balaton és annak végtelen nádasa.

Szent István napja felé járt az idő. A szúnyog ekkor kel szárnyra seregesen. Annyi szám nincs a világon, amennyi szúnyog ekkor támad elő. Rajonként jön. Úgy jön, mint a felhő. Éjjel nem is látni, csak a nótájukat hallani. Vérszopó ilyenkor, mint a tigris.

A jurátus leteszi a fejét, s amint leteszi: nyomban el is alszik.

De a szúnyognak jó orra van. Megérzi az emberszagot három dűlőföld távolságból. Jobb szaglása van, mint a vizslának: Ott ül egy őrszúnyog egy gyékényszál serkedező buzogányán. Fülel, szimatol, szemét-orrát megtörli, s egyszer csak azt mondja társainak:

– Bajtársak! Szagot érzek, pozsonyi jurátus szagot. Szedjétek össze az ezredeket, hadtesteket!

Ne neked, jurátus!

Jött a szúnyogtábor. Nagyobb, mint Attiláé, veszedelmesebb, mint Dzsingisz káné. A jurátus egyszer csak arra ébredt föl, hogy rászakadt a juhakol teteje.

Pedig dehogy az szakadt rá. Hanem megrohanta Dzsingisz kán szúnyoghadserege. Iszonyú csatazajjal, vérszívó lándzsafegyverekkel. S meg nem véd ellenük se nyugodt vér, se harag, se puska, se ágyú. De semmiféle ruha se. Hiába takarják be arcukat, kezüket zsebkendővel. Hiába hadonásznak, rugdalóznak, kapálóznak. Még a káromkodás se segít. Vasvértezet, bagariabőr köpönyeg vagy bakonyi szűr; csak ez a három segítene. De minden megvan, csak éppen ez a három készség hiányzik.

Bizony, fiúk, föl kell nekünk kelnünk, szabadba kimennünk, pipára gyújtanunk. Alvásnak, éjszakai nyugalomnak ma már vége.

A Balaton is aludt. Gyönyörű, sima felszínén végigragyogott a telehold. Velence, Nápoly büszke az ő tengeri holdfényére. Száz meg száz festett képen dicsekszik vele. Boldogtalan talián, jer csak a Balatonra, ott nézd meg a csöndes nyári felhőtlen éjjel a holdvilágot. Azután merj pisszenni, ha tudsz!

Nem aludtak a jurátusok, de azért nem bánták meg ezt az éjszakát. Hiszen a teremtés remekében találtak gyönyörűséget. Ezért úgyis ébren kellett volna tölteniük egy éjszakát.

Kimentek a partra, s ábrándozó beszélgetésben, költőálmodozásban töltötték el az időt. Hanem pipára gyújtott valamennyi, s csinált maga körül akkora füstöt, hogy túl a somogyi parton is fölébredt rá a fonyódi Nagyberek kanásza, s el nem tudta gondolni, hogy mi van ott túl a vízen, Szigliget táján. Meszet égetnek-e, ökröt sütnek-e, vagy meggyulladt a Bakony-erdő, noha most még csak a füstje látszik?

Innen Keszthelyre mentek az ifjak. Badacsony szirtjét nem mászták meg, de a szentmihályhegyi remete kápolnáját megtekintették, s nevüket a falra fölrajzolták. Úgy rémlik előttem, mintha tíz évvel később, 1854-ben magam is olvastam volna.

Keszthelyen megnéztek mindent, ami megnézni való. Az utolsó erdélyi fejedelem sírját, a Georgikont s a híres kertjét s a hévízi nagy völgy óriási jegenyefasorait. Magát a Hévíz nevű csodafürdőt nem nézték meg. Akkor még azt nem fedezték föl a tudósok. Csak a szomszéd falvak parasztjai tudtak csodatévő erejéről. Jámbor, együgyű parasztokra mit adtak akkor a tudósok?

Innen északra fordultak, Sümeg irányában.

Útjukat Kehida felé kellett volna venni. A haza bölcsét, Deák Ferencet meg kellett volna látogatni, hiszen ide járt az országgyűlés küldöttsége is tanácsért, bölcsességért. A körmönfont bécsi leiratokra itt készült az igazi felirat. Ide nézett akkor minden hazafi remény. Széchenyiért már nem lelkesedett az ifjúság úgy, mint egykor, Balogh János már letört, Wesselényiért csakúgy rajongtak, mint egykor, de kegyetlen üldözések és súlyos betegségek őt is megbénították; Kossuth még a pálya kezdetén, csak Deák volt akkor a nemzet egyedüli fővezére. De ő se volt az országgyűlésen. Föl kellett tehát őt Kehidán keresni, ez lett volna egyik fő célja útjuknak is. Azonban Keszthelyen biztos hírt kaptak arról, hogy Deák nincs otthon, s ezért hiába tennék meg a kehidai kerülő utat.

Tehát egyenesen Sümeg felé!

Rezi várát jobb felől hagyták el. Oda nem mentek föl a hegyekre. Tátika közel van. Az a vár szebb is, nagyobb is, magasabban is fekszik, oda úgyis felhatolnak. Azután a nagy költő regéi közt önállóan Rezi vára nem is szerepel.

Zalaszántón a faluban költötték el kora ebédjüket, s úgy váltottak neki a sűrű Bakonynak, a meredek hegynek, hogy Tátika omladékaihoz eljussanak.

Tátika!

Ezt a nevet maga a nagy költő teremtette. A tatárjárás idején s azután századokon át Tadenka volt a neve. Úgy látszik, ilyen nevű veszprémi püspök építette ezelőtt hetedfélszáz esztendővel. Száz év előtt a nép és az írás Tádékénak ismerte. Maga a nagy költő is. A vidékbeli magyar nép a hosszú í betű helyett é betűt mond. A gyíkot, kígyót, Enyinget úgy ejti ki: gyék, kégyó, Enyéng stb. A nagy költő úgy gondolta: Tadéka is igazán Tádika. Ezért ruházta költeményeire ezt a címet. Sőt még ezen is t-re változtatta a d betűt.

Ettől fogva, most már száz év óta a vár neve Tátika. Senki se tudja másként. De nem is meri másként nevezni. Ki is tudhatná azt jobban, mint a nagy költő?

Maga a rege nem történelmi eset. Legalább ott és akkor meg nem történt.

Szánthó Gáspár volt Zsigmond király idejében a vár ura. Amikor meghalt, özvegye maradt. Gonosz, buja asszony. De maradt első nejétől árvája is: Manci. Ezt a nevet gyereknévként használják Magdolna helyett. Berzsenyi is, Kisfaludy is, Csokonai is kedvvel használták a Juci, Naca, Manci neveket.

Szánthó Manci ragyogó szépség volt, s nemes és angyali lélek. Mindenki rajongott érte. De ő Rezy Sándornak, a szomszéd Rezi-vár urának volt eljegyzett mátkája és halálig hű szerelmese. Azonban boldogtalanok lettek.

Rezy Sándor elment a török háborúba. Szép volt, mint Apolló, s erős és legyőzhetetlen, mint Herkules. A király fölvette udvarába. Borbála királyné pedig, a kicsapongó, buja asszony szerelmi hálójába kerítette. Rezy Sándor hűtlenné lett szerelméhez és menyasszonyához.

De lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Méltatlannak érezte magát Tátika ifjú úrnőjéhez, s azért ő maga az eljegyzést felbontotta, s Manci szabadságát visszaadta. De megundorodott önmagától is, a világtól is. A királyi udvarból hazament várába, de volt menyasszonya szeme elé nem került, elzárkózott minden teremtett lélektől, s rengeteg erdőségeiben bujkáló erdei vadember lett. Csak bűnét bánta, csak menyasszonya elvesztén gyötrődött kínlódó lelke.

Manci mostohája időközben férjhez akart menni, de kérője nem akadt. Mancinak ragyogó szépsége varázsolt el mindenkit. A mostoha hát egy cseh szolgával összebeszélve elhatározta, hogy a leányt elteszi láb alól.

Van egy meredek szirtes oldal Tátika-hegy oldalán. Ott állt hajdan a Rozália-kápolna. Szegény erdei remete volt gondozója, aki valamikor Mancit is nevelte. A mostoha a remete életét is orvul kioltotta. A leány elvesztésére azt a tervet koholták, hogy karácsony estéjén az éjféli mise előtt elcsalják a kápolnához imádkozni, ott a meredek szikláról letaszítják, holttestét majd a farkasok megeszik, s így a leány is elvész, öröksége is megmarad, s a világ gyanúja mégse támad föl a gyilkosok ellen.

Azonban Rezy Sándor, az erdei vadember éjjel-nappal kísérte észrevétlen egykori menyasszonyának minden lépését. Azon a karácsony estén is. Megtudta az összeesküvést is, a leányt megmentette, várába visszavitte, a gonosz mostohát és a csehet pedig a meredek sziklafalról ő maga letaszította. Ezeket falták föl a farkasok.

De a boldogtalan szerelmesek ily bűn után egymáséi nem lehettek. Rezy Sándor Rómába zarándokolt bűnbocsánatért, menyasszonya pedig fölvette a veszprémvölgyi apácák fátyolát.

Ez a rege meséjének öregéből-nagyjából való vázolása. A kritikusok ugyan ráolvasták Kisfaludy Sándorra, hogy ő ezt a mesét valami német forrásból merítette. De mit adok én efféle ostobaságra? Minden szerelmi történet, akár vidám, akár bús, éppen ezermilliószor fordult már elő, s azért mégis minden szerelmi történet valódi és eredeti. Csak az a kérdés: miként alakítja meg édes anyanyelvén a költő?

Apostol Józsinál ott volt a költemény. A jurátus ifjak újra elolvasták. Ifjú lelkük lángolásával nem is tehettek egyebet.

– Fölkeressük, fiúk, a Rozália-kápolnát, a meredek szirtet, a remetebarlangot, a szirtnek alját, ahol a két orgyilkos kilehelte bűnös lelkét. Fölkeressük még azt a helyet is, ahol az erdei farkas a halálfejet vitte, s szájából kiejtette.

Nem is nagyon kellett keresniük.

Elég világos, de azért alig tört gyalogút vezet föl a várhoz. Tölgyes és bükkös rengeteg sötét árnyékában tekereg az út fölfelé. Helyenként nagyon meredek az út, noha Tátika nem sokkal magasabb, mintha itt Budapesten két Gellérthegyet tennének egymás tetejébe. De az út éppen ama mesebeli szirt közelében fut el, ahonnan a gonosz mostoha a mélységbe zuhant. A kápolnának én egykor nyomát se találtam, de a jurátusok szentül hitték, hogy helyét, ahol feküdt, megtalálták. A remetebarlang is alig barlang. A nagy költő maga is boltnak, boltozatnak nevezi. Egy kis elképzelés segítségével ezt is meg lehet találni.

Mulatságos vitájuk volt a jurátusoknak afölött, honnan jöhetett a farkas a halálfejjel, s hol ejthette ki fogai közül a halálfejet. Pedig hát nem megtörtént valóság, hanem csak költői kép az egész farkas- és halálfejrészlet. Az összeesküvő szolga szemei elé csak a rettegő lelkiismeret föstötte azt a képet. De azért a jurátusok csak úgy dévajságból mégis meghatározták a helyet.

Elvégre feljutottak az omladékhoz.

Tátika várán nem sokkal több a pusztulás, mint Sümeg, Somlyó, Csesznek várain. Tornyának, palotáinak s melléképületeinek sok fala áll még. Tihany várát alig lehet megtalálni. Hegyesd várát a völgyből éppen nem lehet észrevenni. Essegh várának csak egyetlen vastag bástyafala áll még. Kinizsi vára, Nagyvázsonykő villámütés folytán csak az én ifjúkorom óta kezd pusztulni. Csobánc, Szigliget, Rezivár, Ópalota, Döbrönte teljes pusztulásában. A szétomlás gyorsan történik. Sághvárnak csak körfalai állanak, Bakony-Újvárról alig tudjuk, hol büszkélkedett valaha. Eltűnt Fonyód vára is. Pedig egykor mindezek kővárak voltak, s nem földvárak s nem sárvárak. Íme, a Bakony és Balaton összes várai! A középkorból eleven várként a Bakonyban nem áll már egyéb, mint Veszprém, Palota és Devecser. De ezek épületei is alig háromszáz évesek.

A jurátusok hatalmas betűkkel írták fel nevüket a vár falára. Sok száz név van ott. Egyiket el lehet, másikat el se lehet olvasni már. Zápor, fagy, vihar, penész és moha rongálja az írások, sőt még a vésések nyomait is.

Egykor márvány emléklap volt a várfal észak felé néző oldalán megerősítve. Gróf Festetich László, a vár ura, a Georgikon-alapító fia tetette oda. Nagy tisztelője, jó barátja volt a nagy költőnek. Örömet akart vele neki csinálni. Az emléklapra aranyos betűkkel volt rávésve a költemény négy sora:

 

Tátika, mintegy korona,
 Föltéve a tetőre,
Büszkén állott s nézett alá
 A földre és időre.

 

Ezt az emléklapot azonban ismeretlen kezek kiemelték s elorozták.

Kik tették? Erdőn járók, szegénylegények, kanászok, juhászok, kecskeőrzők, parasztok?

Egyik se.

Duhaj, üldözött, szegény ember, bujdosó és paraszt nem mászkál ott, ahol dolga nincs; nem pazarolja erejét, tüdejét, lélegzetét s pihenő idejét azért, hogy pusztuló falat lásson, s messze tájak szépségein gyönyörködjék. Mi gyönyörűsége lehetne abból, amiben semmi haszna?

De még az emlékkőben se találna, ha hazavinné is, se hasznot, se gyönyörűséget. Elmenne a híre, be is csuknák érte.

Bizony csak gyűjtők, tájutazók, kapa-kaszakerülők vitték azt el. Ahogy elhordanák a hajdankor remek maradványait. Ahogy elhordanák az egyiptomi szfinkszet, ha csőszök nem őriznék. Így is hiányzik már füle, orra, ajkának nagy része. A bolond tájutazónak jólesik, ha egy kis darabot kalapáccsal letörhet belőle. S ahogy elhordanák elvégre magukat a piramisokat is, ha olyan nagyok nem volnának.

A kerülők jelentették az ispánnak, ispán a tiszttartónak, tiszttartó a grófnak, hogy az emléktáblát ellopták.

A gróf azt gondolta, jutalmat tűz ki annak számára, aki az emléktáblát visszahozza, vagy a tolvajt följelenti.

De mi legyen a jutalom?

Nézzük csak meg a költő műveit. Majd találunk mi abban méltó jutalmat.

Találtunk is. Hiszen ott a jutalom Somlyó solymáért, melyet a cselszövő Luca ellopott. Ez legyen hát itt is a jutalom:

 

Szép paripa a nemesnek,
Bornyas tehén parasztnak.

 

Kihirdették, kurrentálták, a falvakban kidobolták: nem lett semmi haszna. Az aranyos betűs szép emlékkőnek se híre, se hamva.

A gróf várt egy esztendeig. Akkor, úgy 1840 táján újra megcsináltatta az emlékkövet, de most már hatalmas vasrudakkal erősíttette bele a falba.

Ez se használt. Ezt is ellopták. De ezt már facér kovácslegény vagy kolompáros cigány tehette. A vasrudakat elvitték, az emlékkő néhány darabja ott maradt a fal tövében. Ezt a csínyt már se nem gyűjtő tette, se nem tájutazó.

Amíg a jurátusok ott szemlélgetnek, dalolnak, köveket hajigálnak, a vár méreteit számlálgatják: az alatt kívül is történt valami.

Onnan napnyugat felől. Stájerország felől zimankó készült. Sűrű sötét felhő kerekedett az ég alján, s nagyon is észrevehető gyorsasággal sietett Tátika felé. De se szél nem fújt, se mennydörgés nem hallatszott. Hanem a meleg rekkenő volt, s a nap tüze perzselt. A mindenféle legyek, dongók, bögölyök, bagócsok* pedig eszeveszetten röpködtek keresztül-kasul. Majd kiverték a jurátus urak szemeit.

Ferenczy Pista körülnéz.

– Fiúk, talán jó lenne, ha indulnánk! Valami bolond idő készül.

Dehogy hallgattak rá. Még ki is nevették. Ki hagyná el Tátika-vár ormát, míg a magasból jól meg nem nézi a vidéket.

Csakugyan csodálatos a látás onnan. De a szemnek útja csak dél felé és napkelet felé volt tiszta. Délről azonban erdős hegyek szaggatják meg a messzelátást. De napkelet felé föltárul a Lesence völgye és az Eger patak völgye. Itt pedig örök ragyogásával s égi illatával mosolyog a nézőre a szépség, az arány, a szüntelen változat s a magyar lélek hagyományainak s képzeletének minden varázsa. Istennek egyetlen tökéletes színköre ez. Ott játszanak előtted a természetnek s a nemzettörténetnek s a magyar népéletnek ünnepi alakjai. Öreg családapákként Haláp, Szentgyörgy és Badacsony, nyalka legényként a gulácsi és tóti és hegyesdi csúcsok s csaták járta hősökként Csobánc és Szigliget várai. És a falvak és nyalka tornyaik, a zöld vetések, vidám patakok, a malmok és sorban álló farendek a völgyeken s a sugárzó szőlők és nyaralók a hegyek oldalán. Mintha ők nyújtanák, ők tárnák feléd a női báj minden örömét, vidámságát.

Azt az élvezetet nem lehet leírni, el se lehet mondani, amit éreztek a pozsonyi jurátusok.

De nyugatról és északnyugatról már közelgett a zivatar. Ott már köd és homály kezdett támadni. Sümeg várát és városát s a közeli falvakat még jól láthatták, de Somlyóig, Ságig, Kemenesaljáig s a nagy magyar nyugati alföldig már nem tudott eljutni tekintetük.

Egyszer csak meghallották az ég lassú morgását. Azután megjött a szél, a záporesők előszele. Kezdetben lassan, azután erősebben, végre zúgva, üvöltve, sikoltozva az omló falak közt, a tört ajtók és ablakok nyílásain.

Dehogy félt a jurátus ott a magasságban, ott a magányos rengetegben. Hanem azért ideje, hogy induljunk, menedékhez jussunk. Az út mégiscsak ismeretlen.

Nem mentek vissza Zalaszántóra. Kerülő lett volna, pedig ma még Sümegre kell érni, a nagy költőt még ma meg kell látogatni, pedig Sümegig még jó két óráig eltart az út.

A hidegkúti pusztára még szerencsésen leértek, még Bazsit is elérték, de ott azután nyakukra szakadt a zápor. Nem is zápor, hanem felhőszakadás. Úgy omlott rájuk a víz a magasból, mint a zuhatag. Nyomban bőrig áztak. Födél alá nem állhattak. Nem is láttak a zuhanó áradatban épületet. Bazsiról Sümegig jó öt-hat kilométer. Ezen az úton nincs is se csárda, se puszta. Ernyőt istenért se hordana magával a jurátus. Németnek való készség a mindenféle napernyő és esőernyő. Ha volna is, hetvenhétféleképpen kifordítaná, befordítaná, s utóbb összetépné a vihar.

Az ázott ürge nem furcsább alakja a mezőnek, mint ahogy a hét jurátus a sümegi vendéglőbe beállított. Úgy folyt ki alóluk a víz, hogy az ivószoba rögtön tele lett körülöttük özönvízzel. A vendéglős nem győzött eleget nevetni rajtuk.

Szobákat nyittattak, s elkezdték magukat szárogatni.

– A cipőt le ne vessétek, fiúk, mert azután föl nem tudjuk húzni soha. Csak hadd száradjon az a maga emberségéből!

De már azután, nyájas olvasóm, ne vedd rossz néven, ha megsúgom, hogy a cipőn kívül bizony a jurátus leöltött magáról mindent. Leöltött, kifacsart s a szobában kiteregetett. Váltó ruhájuk nemigen volt más, mint fehérnemű. De az se ért semmit. Hiszen batyujuk is éppúgy elázott, mint a szivacs.

Istennek jó adománya ilyenkor a fiatalság, a jókedv s a jól szelelő pipa. Olyan füstöt csináltak maguk körül, hogy a kereket hozzá lehetett volna támasztani. De így is kellett. Hiszen cipőjükön kívül nem volt egyéb ruhájuk, csak amelyet a mindenható szabómester készített valamikor Ádám apánk számára.

De mégis írtak a nagy költőnek, hogy tiszteletére jöttek, meg akarják látogatni, amikor szíves lesz őket fogadni. Lett aztán bámulás és nevetés, amikor nyomban jött a nagy költő huszárja jelenteni, hogy a tekintetes úr szívesen látja, s minden pillanatban várja az úrfiakat. Maga jött volna értük, de éppen a szőlőből ballagott hazafelé, amikor a kegyetlen zápor útban kapta – éppen most vesz magára száraz ruhát.

No most mit csináljunk?

 

V.

Látogatás a nagy költőnél, Kisfaludy Sándornál – A társalgás – A nagy ember mindent tud – Hol szerezte tudását? – Somlyó hegye – Mit dalol róla a Vörösmarty lantja? – Kik küldtek bort a Szózat költőjének? – Somlyó szépségeinek nincsen másuk – Mily gondolat születik a puszta várban?

 

A nagy embernél ázott, tört, zúzott ruhában tisztelgő látogatást tenni nem illik. De várakoztatni éppen nem szabad.

Nincs más segítség. Föl kell ölteni az ázott ruhát. Most legalább már nem csöpög belőle a záporeső. Fölfedezni előtte a balesetet. A nagy ember okos ember is, jó ember is, szívesen megbocsát. De menni kell rögtön.

A nagy költő akkor hetvenkét éves volt. Kopasz homlok, kopasz fej. Haját még fiatal korában vesztette el a Napóleon elleni háborúkban. Csak tarkóján s halántéka irányában volt meg a haja. Bajusza közepes nagyságú, álla borotvált, rövid oldalszakálla szürkülő, de még nem egészen fehér.

A jurátus ifjak ismerték már arcképét, de jóval öregebbnek találták, mint ahogy arcképe után gondolták. Hanem állása, beszédje, feje tartása, mozdulatai férfiasak, katonásak voltak.

Ezek az ifjak voltak országos tisztelői közt az utolsók, akik messze földről jöttek, hogy őt személyesen megláthassák. Két hónap múlva meghalt. Halálának híre rettenetesen meglepte az ifjakat Pozsonyban. Ők még sok évet szántak a nagy költőnek. Halála nem is egészen volt természetes. Súlyos és véletlen betegségi balsors idézte elő.

Az a szoba, amelyben az ifjakat fogadta, ma is úgy van változatlanul, mint akkor volt. Ez a szoba az, ahol a padlón a sarkantyús csizmájának nyomát ma is mutogatják. Ahol íróasztalánál ülni szokott harminc éven át, ott a sarkantyú, mélyedést vágott vagy koptatott a padlódeszkába.

De hát sarkantyús csizmában járt volna?

A nagy költő ruhában, viselkedésben mindig előkelő úr volt.

Hiszen ifjúkorát a nemesi testőrségben töltötte. Azután tiszt lett a hadseregnél, fogoly a franciáknál. Nőtlen ember korában a világ legünnepeltebb, legszebb művésznője volt a kedvese. Magas rendű és rangú úrnők vették körül szerelmükkel. Amikor megnősült: neje is a legünnepeltebb asszony volt Túl-a-Dunán. A ragyogó szépségű Szegedy Róza. Himfy szerelmeinek istennője. Vajon ily életmódban lehetett-e a nagy költő más, mint nagyúri, előkelő. Hiszen évekig volt, mint József nádorispán udvari főtisztje és igen kedvelt embere a nádori udvarban is.

Arcképén, melyet mindenki ismer, s mely egykor Döbrentei Gábornál volt, régi szabású, díszes magyar dolmány van áttört nagy ezüstgombokkal és gazdag zsinórozással. Állán feszes gallér, nyakán, vastagon hajtogatott fehér selyem nyakkendő. Ehhez feszes magyar nadrág s rojtos és sarkantyús huszárcsizma.

Így szokott menni ünnepre, vármegyegyűlésre, udvarhoz, akadémiába. De rendes mindennapi viselete mégse ez volt.

De nem is olyan egyszerű, mint például ott a szomszédságában barátjáé, Deák Ferencé. Deák sohase öltözött divat szerint; maga csinálta meg magának az ő egyszerű, előkelő divatját. De a nagy költő éppúgy figyelemmel volt a divat iránt, mint például Deák Antal, akivel szintén hosszú barátságban állott.

Ma is élő öreg barátom, Osváld Dániel szintén fölkereste a pozsonyi ifjak előtt egy-két évvel. Gondosan megfigyelte öltözetét, a hétköznapit.

Szarvasbőr nadrág, fekete lovagcsizma, kék posztófrakk nagy, sárga gombokkal, fodor az ing elején, fehér vastag selyemkendővel bepólyázott nyak, kissé bolyhos kürtőkalap.

Francia és angol divat, tehát világdivat volt ez akkor. Pedig közel hetvenéves volt már akkor a nagy költő.

A jurátus ifjakat egyszerű fekete házi öltönyben fogadta. A kandalló mellett ült, s ámbár nyár dereka volt s rekkenő hőség: mégis vígan ropogott a tűz a kandallóban. A nagy költő rest volt átöltözni, a kandallótűz mellett szárítgatta ruháit, őt is éppen úgy útban érte a zápor, mint az ifjakat. Apostol Józsi volt az ifjak szónoka:

– Édes hazánk nagy fiát és nagy költőjét akartuk személyesen megtisztelni, hogy visszatérvén szülőföldünkre, elmondhassuk, hogy mi szemtől szembe láthattuk Kisfaludy Sándort. Mi is nemesebbé leszünk ez által, becsületünk is nagyobb lesz otthon.

Ezt mondta a szónok.

A beszélgetést szóról szóra most már, hatvankét év múltán, nem lehet leírni. De a nagy költő nagy nyájassággal fogadta az ifjakat, meleg kézszorításban részesíté valamennyit, leültette őket, s elmondta, hogy ő is ebül elázott a nagy záporban. Jóízűen nevetett arra, amikor az ifjak felhőszakadásos kalandjukat elmesélték.

Nevét, vármegyéjét, vármegyéje követeit mindegyiktől elkérdezte. Az öregebb követeket mind ismerte. A fiatalok tehetségéről s várható jövőjéről az ifjak véleményét szívesen hallgatta. Borsod fiatalabb követe, Szemere Bertalan iránt különösen érdeklődött. Csakugyan miniszter is lett ebből 1848-ban.

De ez mind nem lepte meg nagyon a jurátus ifjakat. Hanem meglepte az, hogy a nagy költő látszólag az ország minden vármegyéjét ismerte.

Hudoba Soma például zólyomi volt. Vele Szliácsról, Libetbányáról és a Bory nemes családról beszélgetett. Volt egykor egy Bory nevű barátja. Bizony Soma úr nem tudott a nagy költő minden kérdésére megfelelni.

Így jártak a borsodi jurátusok is, pedig ők már csakugyan tanult és ügyes ifjak voltak.

Apostol Józsinak az élet kisebb szerepet adott, mint amely ifjúkori ábrándjainak s a hozzákötött reményeknek megfelelt volna. Kis termetű, vékony ifjú volt, de mohó olvasó, figyelő és ábrándozó, költői és írói kísérletekben buzgólkodó. Úgy hallom, élemedett korában is ilyen volt, de különködő embernek tartották. Utóbb úgy élt, dolgozott és halt meg, mint törvényszéki bíró. Hozzáférhetetlen, hajlíthatatlan, szigorú bíró volt.

Tudását nagyon kicsinynek érezte a nagy költő mellett. Pajzánkodtak is emiatt jurátus társai.

A nagy költő vele, mint borsodival, Borsod vármegyéről beszélgetett.

– Lássa, uramöcsém, itt a Balaton, s itt van az Örs nemzetségnek annyi helye, emléke és hagyománya. Alsóörs, Felsőőrs, Kisőrs, Kővágóörs s talán több is. A maga vármegyéjében is ott van Balaton nevű falu, s Örs vezér, Árpád híve ott is birtokot hasított ki magának a honfoglaláskor Kács faluban. Vajon Örs vezérre emlékeztető helynevek vannak-e ott?

Dehogy tudta ezt Apostol Józsi.

Aztán elkérdezősködött Ónodról, utolsó Rákóczi fejedelműnk országgyűléséről, ahol két labanc követet az egybesereglett rendek összevágtak. Vajon megvan-e még a templom, a régi vár? Hol mulattak és tanácskoztak az úri rendek? Él-e még sok szóbéli hagyomány a dicső fejedelemről és fővezéréről, Bercsényiről? Van-e emlékkő vagy egyéb emlékeztető jel?

Mind nem tudott erről Palóczy László jurátusa semmit.

Lükőt és Lakatost is kétségbe ejtette a nagy költő az ő nagy tudásával. Jobban ismerte Torna vármegyét, mint maguk a tornai ifjak.

Kérdezősködött is, de beszélt is a szilicei jégbarlangról. Érdeklődött az iránt, milyen állapotban van a híres régi Sólyomkő vára? Szeretett volna valamit hallani a Dobozy nemes nemzetségek tagjairól, akik Torna vármegye nemesei. Valószínűnek tartotta, hogy az a Dobozy, akinek hőstettét és halálát megénekelte, ehhez a nemzetséghez tartozott. Megkérdezte: meddig járták meg a Szád sziklahasadékát? Vannak-e a hasadéknak tündérregéi, népmeséi, történeti hagyományai? Ismerik-e ezeket? Gyűjtik-e?

Bizony nagyot néztek erre Lükő és Lakatos barátaink. Hiszen ők csak Szádelőnél jártak, csak a falu diófáit ismerik, s a sziklahasadéknak csak torkolatát látták a malomig, de azon túl már nem hatoltak a sziklák rengetegébe. Holott maga a nagy költő egykor legalább a Cukorsüvegig megjárta.

Talán legrosszabbul járt még Fererczy Pista barátunk, bérces Ung vármegyéből. Tőle azt kérdezte egyebek közt a nagy költő:

– Látta-e, uramöcsém, a Szcinszki-Kamen tetején a tengerszemet? Fürdött-e benne?

Dehogy fürdött, dehogy látta. Sőt még csak hírét se hallotta. Volt utóbb emiatt kacagás, de csak az ifjak között.

Kacaghattok, jó pozsonyi ifjak.

Elevenebb honfi érzés alig lüktet a szívekben, mint a tiétek. Nemcsak daloljátok, de érzitek is azt a szót: „Hazádnak rendületlenül!”… S mégis mily csonkán, mily hézagosan ismeritek hazátokat. Pedig szent buzgósággal most is azért járjátok a világot. De a magas Ungból és Zólyomból, a szakadékos szép Tornából s a Tiszára dűlő Zemplénből és Borsodból ide kellett jönnötök Sümegre, a Bakonynak napnyugati szélére, hogy az ősz, öreg hazafitól, a nagy költőtől kelljen meghallanotok: miként kell ismerni hazátokat.

De hát a nagy költő honnan ismerte?

Nemesi testőr volt ő egykor, régen, félszázad előtt, a király udvarában. Minden vármegyének ott volt nemes ifja. Együtt éltek, együtt laktak, együtt játszottak és viaskodtak, együtt keseregtek honuk állapotán, s együtt szívták magukba a vigasztalódást a hősi múlt dicsőségéből s a jövendőnek hajnalodó reményéből. Együtt andalgott elméjük azon a rettentő titkon: vajon feltámadhat-e még a magyar valaha? Akkor még Széchenyi porban játszó gyermek volt, s Wesselényi, Vörösmarty, Deák, Kossuth meg se született. A nagy költő már akkor, mint húsz-huszonkét éves ifjú, minden üres idejét arra fordította, hogy nemesi testőrbajtársaitól elkérdezősködjék, s az ország minden hegyét, völgyét, szirtjeit és folyóvizeit, minden városát, eleven és puszta várát s népünk lelkének minden titkos mozgását tőlük megismerje.

Így törekedett hazáját megismerni.

Pedig csak annyi idős volt, mint most ti vagytok, pozsonyi jurátus barátaink.

Pedig akkor már katona volt, Európa minden nyelvén beszélt, minden művelt nemzet irodalmát ismerte, s ama szent érzések és gondolatok már sarjadoztak lelkében, melyekből fölépítette a magyar ősidőkből merített gyönyörű regéit.

Igaza volt Apostol Józsinak. A hét jurátus sokkal különb, nemesebb, értékesebb embernek érezte magát, amikor a nagy költőtől eljött, mint azelőtt. Valami fény és melegség árad a nagy szellemből mindenkire, ha közelében lehet.

Szíves barátsággal bocsátotta el a nagy költő az ifjakat. Meghívta őket somlyai szüretjére. Megköszönték az ifjak, de a somlyai szüretre nem mentek el. Ha elmennek: ott lehettek volna a nagy költő temetésén.

Kisfaludy Sándor háza ott volt a sümegi vár tövében. A vár nem oly magas, mint a Tátika vagy Csobánc. Csak afféle magasságú, mint a Gellérthegy. Az ifjak nyomban fölsiettek rá. Onnan még egyszer megnézték a nagy költő házát és háza táját.

Fáradalmas napjuk volt az. Nagyot is aludtak utána. Reggelre minden ruhájuk rendbe jött, s vidáman indultak útnak Somlyó felé.

Somlyó!

Amint a sümegi hegy hajlásából kiértek, már meglátták Somlyót. A messzeségben ott ült méltóságosan Marcal síkjain. Sötétkék alakja ott már szemükbe tűnt, s azután mindig látták, amíg oda nem értek. Le nem vették szemüket róla. Nem is volt mit nézni körülötte. Balról a Ságtető, napkeletről a fekete Bakony. De mindegyik távolabb.

Mit is mond a Szózat költője Somlyóról?

 

Rideg Somlyó, térföldi remete,
Reád száll a mezők költészete.
Körülfoly a nap, mint hű szerető,
Osztatlan hévvel téged ölelő.
A távol Marczal szellőt küld feléd,
Hogy illat és fény olvadjon beléd.
Mégis Somlyó, benned nincs érzelem,
Tőid levét hiába szeretem.
Megszégyenítni fösvény kebledet,
Baráti kéz tölté e serleget.
De mit beszélek? Itt a bor!
Ahány csepp: éljen annyiszor
A hű barát s a szeretet,
Rideg Somlyó, Isten veled!

 

Története van ennek a gyönyörű költeménynek, de a jurátus ifjak akkor még nem ismerték se a költeményt, se a történetét. A költemény csak néhány hónap múlva készült az ifjak útjának befejezése után. Nem is egészen olyan szemmel nézték ők azt a fenséges hegyet, mint a költemény.

Hogy és hogy se történt: Vörösmarty megundorodott attól a sok rossz bortól, melyet a pesti kocsmárosok mérnek. S szilaj költői kedvében Rossz bor cím alatt megénekelte a pesti kocsmák rossz borát. Éppen ama napokban, amikor a pozsonyi ifjak úton voltak. Ebből a költeményből kelt szárnyra s lett példaszóvá az a mondás:

 

Költődnek, oh hatalmas Hunnia,
Légy-étetőt engedsz-e innia!

 

A költeményben megemlékszik Somlyóról és Tokajról is e szavakban:

 

Ki láta bort, zöldet, mint drágakő?
És híg aranyt, mely nyakba önthető?
Somlyó, Tokaj, halljátok a panaszt.
Fösvény hegyek! Nekünk nem szürtök azt!
Csapláros, méregkeverő!
Legjobb borodból adj elő.
Cudar biz ez, de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.

 

Vörösmarty ismerte Somlyót s borát is. A somlyait s tokajit tartotta a világ legjobb borának. Amilyen a drágakő, olyan zöldnek nevezi ezt a két bort. Valósággal igaza van. A tokaji szamorodni s a somlyai asztali bor valóban zöldes színű kissé, mint a világos smaragd. De ezt a két bort híg aranynak is nevezi. Méltán. A tokaji aszúnak s a somlyai nehezebb bornak aranyszíne van. Mégpedig magyar s nem francia arany színe.

Erre a Rossz bor versre nekigerjedt néhány lelkes hazánkfia.

Micsoda? Hát a Szózat költője csak rossz bort ihassék? A hatalmas Hunnia az ő költőjét légyétetővel tartsa? Anélkül hogy újságokban fecsegtek volna róla: vidékenként összebeszéltek lelkes hívei: küldjünk isteni italt a nagy költőnek.

Küldtek.

Eger éppen röstellte, hogy híres borát verembe szűrik el a nagy költő elől. Joó János küldött be Pestre jókora hordóval, de a leghíresebb borból. Tárkányi Béla írt hozzá költeményt. A költemény is jó volt, de az egri bor mégis jobb volt.

Ménesről, Arad-Hegyaljáról is küldtek alkalmas mennyiséget. „Borod sötét, mint a cigányleány!” Azt írja a költő Ménes boráról. Ilyen cigányleány-bort küldtek, amelyben „a szív édes lángja ég”. Sárosy Gyula írt hozzá édes, kedélyes költeményt.

Tokaj el nem maradhatott. Egykori öreg barátom, Szemere Miklós, akkor még ifjú kedvvel és erővel küldött egy hordót Vörösmartynak. Amikor meglátogattam, kérdésemre mutatott is akkora hordót. Kincset ért. De sokkal többet ért költeménye, amellyel a hordót útra bocsátotta. Oláh Dani cigánykereket hányt örömében, mikor aztán Vörösmartynak a tokaji borról írt remek sorait elolvasta. Hogy is lehetne zempléni jurátus előtt a tokaji borral egy nap emlegetni a kerek föld akármelyik borát?

Érmelléke se maradt el. A három Tisza fiú, László, Kálmán és Lajos, akkor még gyermekek, küldték a nagy költőnek az érmelléki hatalmas ízelítőt. Szőnyi Pál írta hozzá a szép kísérő levelet.

Somlyónak se volt szabad elmaradni. Innen azonban nem a szőlősgazda küldött, hanem Zádor György, Veszprém vármegye kiváló jelese s Vörösmartynak zsenge ifjúkori s halálig hű barátja. Vörösmarty, Deák, Zádor egykor sokat voltak együtt, s testvérként szerették egymást mindvégig. Zádor valamikor, mielőtt pápai tanár volt, Kemenesalján lakott, Somlyó közelében. Itt látogatta őt meg egyszer-kétszer Vörösmarty, s innen ismerte a nagy költő Somlyó hegyét, borát s Marcal vizének síkjait.

– Rideg Somlyó, térföldi remete!

Miért írja ezt Vörösmarty?

Egyszerű, világos oka van. A remete magánosan él odújában. Se közel, se távol semmiféle társa. Így áll a síkság közepén Somlyó. Körös-körül semmi hegy, semmi domb. A Bakony félkörbe keríti Döbrönte várától a Dobos-rengetegen át Sümegig. De több kilométer távolságban. Ez az óriási körfal kelet és dél felől őrzi. Északra és napnyugatra a nyugati nagy magyar Alföld, Veszprém, Vas, Győr, Sopron, Mosony vármegyék rónavidéke, a Marcal, Rába, Répce és a Hanság lapályai. Ott áll Somlyó rideg magánosságban a szabad tér közepén. A napsugár, mint a nagy költő írja, hű szeretőként öleli körül, s szerelmi hevét nem osztja meg más hegyekkel. A mezők lélegzete, a szabad szél járása akadály nélkül szálldos körülötte. Valamikor óriási tűzhányókitörés lökte föl a magasságba. Köve, földje, alkata, vállai, bazaltoszlopai ugyanolyanok, mint Badacsonyé. Magassága is csaknem akkora. Egyetlen föld alatti tűzháború alkotta mind a kettőt. Koruk is egyenlő.

Közel hozzá Kemenesalján a Ságtető, Berzsenyi álmodozásainak kedves tanyája. Ez is a tüzek föld alatti háborgásának alkotmánya. Gyönyörű alkat ez is. Magánosan áll ez is. Kisebb Somlyónál. Ennek alig kétharmada. Ilyen alakulás még Haláp, Szent György hegye, Tihany. De legfönségesebb Somlyó az ő büszke egyedülvalóságában.

Remete, de nem rideg.

Amikor a pozsonyi jurátusok ott jártak: akkor országunk legszebb hegye volt. Nemcsak alkatánál fogva. Művészi alakja ma is a legszebb. A legszebb vonalak tökéletes összeolvadásából áll képe. Egyenes és hajlott vonalak, félkörök s egész kör. Istennek utolérhetetlen mérőeszközei idomították.

Hanem akkor még díszítése is legszebb volt. Láttam én a Balaton-vidéknek, Tokaj-Hegyaljának, Ménes-Hegyaljának, Pécsnek, Egernek, Budának minden szőlőhegyét. Szegény jobbágy volt ez mind Somlyóhoz képest. Ez a hegy tele volt már akkor hintve nyaralókkal, kápolnákkal, díszes épületekkel. Nem is igazi uraság volt az, Veszprém, Vas, Zala és Győr vármegyékben, akinek itt díszes, tágas épülete, szüreti mulatságra való tanyája ne lett volna. S minden közeli püspöknek, vagyonos szerzetnek, apátságnak megvolt itt remek szőleje, gazdag pincéje, kényelmes úri hajléka.

Meg kellett ezt látniok a pozsonyi jurátusoknak.

Somlyó körös-körül van építve szőlővel. Minden oldalán híres bor terem. Leghíresebb, legértékesebb a vásárhelyi oldalon, utána a szőlősi oldalon, utolsó a dobai oldalon. Savanyú és keserű Somlyónak ez a bora, de azért erővel és tűzzel teljes. Aki issza, el nem kábul tőle, de szíve meg nem lankad, s szerelme el nem gyöngül soha. Csodabornak tartják. Pedig a finom borok közt olyan, mint a finom tészták közt a tepertős pogácsa. Ha jó: jobb a világ minden tortájánál.

Rendes utak vezetnek a szőlőkön át körös-körül a kápolnákhoz, a hegyi forrásokhoz, a bazalttornyok alá s fel a fennsík tetejére. A jurátusok mindenhova elmentek. Egész napjukat rászánták reggeltől estvélig.

Méltán.

Ma ugyan már Badacsony külső díszítése a Balatonra néző oldalon szebb, mint Somlyó. De csakis ezen az egy oldalon. Somlyónak nincs hátamöge. Köves, műveletlen oldalt, erdős, csalitos részeket hiába keresnél Somlyón. Minden oldala egyaránt díszes és szép és fényes, mint a ragyogó női termet.

Látni akarták Somlyó várát. Meg is látták, be is járták. Az a vár egyenesen Bécs felé néz. Mintha hajdanában egyenesen Bécs ellen építették volna.

A jurátusok után én tíz év múlva jártam meg azt a várat. Még föl tudtam menni tornyára is. Még tornyának külső párkányán is körben jártam. Alattam a több mint ezerlábnyi mélység meg nem szédítette agyamat.

De az én ott voltomnak már több mint ötvenkét esztendeje. Úgy mondják barátaim: azóta nagyon összeomlottak a falak, s ma már a tornyot se lehet megjárni.

Pedig már a regék nagy költője is bús omladéknak találta ezelőtt száz esztendővel.

 

Pusztán áll, – az enyészetnek
Szomorító bús jele;
Hajdan büszke nemeseknek,
Most a baglyok lakhelye.
----------------------------------
Szabadon jár s üvölt a szél
Az ablakon keresztül.
----------------------------------
Borzasztó bús, mély csend hallgat
A falak közt mostan ott.
Hol hajdan az úri élet
S öröm mozgott és zajgott.

 

Ilyennek találta már száz év előtt a nagy költő Somlyó várát.

A jurátusok elmerengtek a romok fölött. Még a messzelátás gyönyörűségeit is köddel vonta be merengésük gyengén bús érzete.

Mi az, ami lelkünket eltölti, amikor a hajdankor büszke alkotmányának omladékait látjuk? Mi lepi meg szívünket? Szívünket-e vagy agyunkat? Gondolat-e, vagy érzés-e, képzelet-e, vagy ábránd, vagy álmodozás, amely megfogja, megkötözi, és gyakran meggyötri szellemünket?

A nagy költő a bús magyar hazafi szemével nézte a hajdani idők elmúlandó emlékeit. Hajdan dicső volt a magyar, erős és hatalmas. Ma híre sincs már nagyságának, s a világ szemében kicsinyek és szegények vagyunk. Se szabad hazánk, se független létünk.

Azt írja a nagy költő Somlyó váráról:

 

Ha hogy ide vetemedik
Egy mostani hazafi,
Ki a régi magyarokhoz
Igaz rokon s atyafi:
Hajh, miket kell éreznie
Feldagadó keblébe,
Ha Hunnia, a hajdani
A dicső jut eszébe.
 
Haj barátim! ősidőtől
A magyar, a mostani,
Azoktól, kik itt fent laktak
Be el tudott fajzani.
Be leszállott a magasról
Természete, termete,
Szerencséje, tehetsége
híre, neve, kellete!

 

S vajon így dalolt-e Kölcsey és Berzsenyi, újabb korunk e két költőóriása? Sőt mennydörgő hangjával gyakran még Vörösmarty is?

Elandalodtak pillanatonként a jurátus ifjak is. Hiszen Apostol Józsi ott egy szögletfal omlatag fokán elszavalta a nagy költő borús merengését. S nem hatná-e meg a költészet hatalma s a honfi bánat rezgése a fogékony ifjú lelkeket?

De ők azért másként is nézték a romokat, nemcsak a bús magyar hazafi szemével.

Íme, itt volt a lovagterem, a nagy palota, az áldomások és felköszöntők vidám tanyája.

Íme, a vár büszke úrnőjének virágos szobája és titkokkal teljes hálófülkéje!

Íme, ez a benyíló a szűz hajadon illatos fészke, annyi ábránd, annyi remény, annyi könny és öröm tanúbizonysága.

A múltnak is volt keserűsége, s a jelenvaló kornak is van öröme.

Nemcsak holttest a puszta vár, aki fölött csak keseregnünk lehetne, hanem eleven tanúbizonyság is arról, hogy őseink erősek, dicsők és hatalmasak voltak, de mi vagyunk utódaik, méltók az apákhoz, s talán még erősebbek. Hiszen nem szül gyáva nyulat Núbia párduca.

Hogyne jutott volna eszükbe Kölcsey kesergése:

 

Hol van a hon, melynek Árpád vére
Győzelemben csorga szent földére?
----------------------------------------
Itt van a hon, ah de nem a régi!

 

Eszükbe jutott bizony. De azért máson is járt az ő lelkük.

Támasszuk fel, tehát újra a múltnak dicsőségét, a hazának erejét és nagyságát s országunk szabadságát és függetlenségét!

Ez is eszükbe jutott.

 

VI.

A hét magyar ifjú gondolata – Pápa, Szili-Sárkány, Cenk, Kismarton – A börtönügyi tanulságok Fraknó várában – Hazatérés – Az ifjak története egyénenként

 

Hét névtelen, szegény magyar ifjú. Se nagy név, se nagy vagyon, se óriási tehetség, se mértéktelen nagyravágyás. Történelmi alakká nem is lett egy se. Se cselekmények, se írott alkotások nem őrzik nevük emlékezetét. Egy részük törvényhozó lett ugyan, de még ott is közlegénysorban.

És mégis mennyi erőt látok én e hét ifjúban, mennyi dicsőséget nevükön!

Érezték, hogy új ég, új föld támad fejük fölött és lábuk alatt.

Érezték, hogy más a honfi kötelesség ma, mint volt eddig. Ne csak merengjünk a múltnak dicsőségén, ne csak védelmezzük az eltűnt idők korhadó alkotásait, ne csak átkunk és imádságunk szálljon ellenségeink ellen, hanem alapítsuk meg a jövendőt, szerezzünk jogot és szabadságot a népnek, lelkesedést a nemzetnek, s szegezzünk fegyvert, éleset és súlyosat, az ellenség ellen.

Még szellő se mozdult, még sejtelem se támadt: lesz-e valaha még a magyarnak függetlenségi harca valamikor? Az a hét ifjú még honfi ábrándokkal s ifjúkori pajzánkodásokkal töltötte ideje nagy részét, de már ott, Somlyó várának omló falai közt hét honvéd volt ő testben, lélekben. Csak azt nem tudta: mikor kerül rá a sor.

Majd négy év múlva, jurátus urak! Négy év múlva!

Hanem addig is: „Hazádnak rendületlenül…”

Késő este lett, amikor a nagyszőlősi kocsmába értek, hogy ételüket-italukat elköltsék s nyugalomra térjenek. El is voltak fáradva kegyetlenül. Reggel tanakodtak: ne ránduljanak-e ki a dömölki apátsághoz. Ság tetejére, Kemenesaljára? Nem tették. Alig telt volna ki idejükből.

Pápára kocsin mentek. Hosszú parasztkocsira fölrakodtak valamennyien. Két forint és harminc pengő krajcárt fizettek fuvarpénzül. Ma hat forint volna ekkora fuvar ára.

Pápán nem volt mit megnézniük. Csak a nagy és szép templom kötötte le figyelmüket. Meg a zsidók sokaságán csodálkoztak. A kálvinisták nagy kollégiuma üresen állott, szünidő volt. A grófot és várkastélyát nem akarták meglátogatni. Pozsonyból jól tudták, hogy a gróf nagy pecsovics.

Nekiváltottak az ihászi útnak. Cenk felé – Széchenyihez!

Pápáról megint kocsin mentek. Keresztül a Marcal vizén, keresztül a Rábán. A rábaközi magyarság meglepte őket. Tagbaszakadt, magas szál emberek. Öltönyük színe világoskék. A magyarnak mindenütt sötétkék a viselete, csak itt világoskék, sehol másutt. A legszebb faj ez, a tudósok szerint, a hajdankor legerősebb, legvitézebb magyarságának, a besenyőknek ivadéka.

A legjobban meglepte a jurátusokat a rábaközi nép nyelve és beszéde.

Szili-Sárkányban vagy hol végignéztek, végighallgattak valami kocsmai falusi parasztmulatságot. Sehol se oly gazdag a magyar nyelv, mint itt. Szólásai, mondásai, példabeszédei, bölcs mondásai, szójátékai, dalai, pajzán enyelgései végtelenek. A regösök ős szokásai sok faluban ma is változatlanul állanak fenn. Falusi parasztköltők egész serege sorba szed s megénekel évenként minden nagy és kis esetet, ami a faluban és környékén történik. A költeményeket egymásnak elszavalják, házról házra viszik – ha megtetszik, sokan maguknak leírják vagy leíratják, a szép részeket pedig emlékezetükben megőrzik, firól fira szállítják. Száz meg száz készül évenként. Átkok és áldások, köszönések, üdvözlések, felköszöntések, szóbeli képek és elmésségek, vidám beleszólások ezer változatban. Csak össze kellene gyűjteni valahára.

Fölséges mulatságot találtak ebben az ifjak.

De egyebet aztán Cenken se találtak. Úgy jártak Széchenyivel is, mint Deákkal. A haza bölcse se volt otthon. A legnagyobb magyart se találták otthon.

Sopronban megnéztek minden megnéznivalót.

Kirándultak Kismartonba, hogy az Esterházy herceg fejedelmi lakhelyét megtekintsék.

Valami jámbor, ártatlan betegsége volt annak a kornak. Ez a betegség megvan minden nemzet sok rétegében. Sok hígvelejű ember hiú, sőt büszke arra, hogy milyen gazdag emberei vannak az ő nemzetének.

Zsidó betegség ez.

Összejön öt-hat szegény zsidó. Most is éhes, s azt se tudja, mit eszik holnap. De elmélkedik a fölött, mennyi pénze lehet Rothschildnak. Kisütik nagy nehezen. Több pénze van, mint a császárnak. Még a potentátok is hozzá fordulnak kölcsönpénzért, ha megszorulnak. S amikor ebben megállapodtak, akkor arcuk földerül, megvan vigasztalásuk, elfelejtik éhségüket s holnapra néző aggodalmukat. Mi szegény zsidók se vagyunk hát utolsó emberek!

Pedig mit ér a szegény zsidónak, ha Rothschildnak százmilliója van?

Éppen így büszkélkedett sok magyar az Esterházy herceggel. Huszonöt nagy uradalma, ötven vára, száz kastélya, ötvenezer jobbágya, katonái, huszárjai, granatérosai, ágyúi, tüzérei!

Hú, mekkora nemzeti kincs ez!

Egymillió forintot vesz be évenként gyapjújából.

Csak juhászkutyája több van, mint a híres Sutherland hercegnek juha. Fogadott rá, s megnyerte fogadását.

Tamási vadaskertjében gulyaszámra legelnek a szarvasok, őzek, dámvadak.

Bécsi képtára gazdagabb, mint valamennyi császári főhercegé.

Lovainak szerszáma arany, patkója ezüst, s minden mentéje uradalmat ér.

Valljátok csak meg, jurátus barátaink, hogy ti is megszédültetek kissé e hiábavaló nemzeti hiúságtól, s azért mentetek Kismartonba.

S ezért mentetek Fraknó várába is.

De itt azután már tanulmányra, komoly elmélkedésre is nyílt alkalom. Itt már egy darab középkort is láthattak színről színre.

Látták is, meg is nézték.

Esterházy hercegnek vérjoga volt saját népei fölött. Bírói hatalmának intézményét úriszéknek* nevezte az alkotmány. Itt ítélt elevenek és holtak fölött, szabadság, vagyon, becsület és élet fölött. Igaz, hogy az úriszéken ott volt a vármegye táblabírája is, fiskusa* is, törvényes bizonysága is, de azért ez a bíróság mégiscsak a herceg bírósága volt, a herceg nevében ítélt, s a herceg fizette a bíróságot, s az ítélőbírók a herceg tisztjei voltak.

Fraknó váróban volt az uraság tömlöce. A hosszabb fogságra ítélteket oda hordták össze. Ott volt tele velük minden pince, minden odú, minden fali fülke. Ott éltek a rabok fél kenyéren, ott gubbasztottak, kezük-lábuk bilincsben, vasban; ott feküdték meg időszakonként a derest.

Az ország művelt emberei akkor vitatkoztak legtöbbet a büntetőtörvényen, a fogházrendszeren s a mindenféle büntetések nemein és természetén. Vajon miért büntessünk? Azért-e, hogy bosszút álljunk? Azért-e, hogy megjavítsuk a gonosztevőt? Vagy azért, hogy a gonosztevőktől egyszer-mindenkorra megmentsük a köztársaságot? Eltöröljük-e vagy fenntartsuk a halálos büntetést?

Apostol Józsi és Hudoba Soma különös élénkséggel tárgyalták ezeket a kérdéseket.

Nohát itt vannak a rabok. Nézzük meg őket, beszéljünk velük, faggassuk ki őket is. Hát ők melyik elméletet tartják legjobbnak?

A várkapitány szívesen megmutogatott a pozsonyi ifjaknak mindent. A kincstárt, a ritkaságok tárát s minden gyűjteményt. A rabokat is.

Volt bizony ott elég lókötő, verekedő, gyilkos, kóbor cigány, tolvaj, vásári orv. Még egy zsidó is volt Nagymartonból. Az ifjak tiszteletre méltó bizalommal kérdezősködtek náluk a különböző büntetési elméletek értéke felől.

Dehogy értettek a gézengúzok semmi okos szót. Sőt még nevetett is egyik-másik. Hogy úgy megbecsülik őket! Abban azonban mindnyájan egyetértettek, hogy a legjobb büntetési elmélet az lenne, ha egyszer életükben már jóllakhatnának. Olyan éhesek: bőgőnek nézik az eget.

Bizonyos, hogy ebben az egyben a raboknak van igazuk. Minden büntetőelmélet közt mégiscsak az az első, hogy a rabokat vagy lássák el étellel, vagy eresszék szabadon, de éhen el ne pusztuljanak.

Azt is megsúgták a pozsonyi ifjaknak, miként nyújthatnának segítséget.

A bástya magas. A börtönablakokat kívül nem őrzi senki. A raboknak van kötelük, kosaruk. A kosarakat köteleken leeresztik, s a tekintetes úrfiak jó szívük szerint rakjanak bele annyi élelmet, amennyit akarnak.

Így történt.

Az ifjak összevettek annyi kenyeret, paprikás szalonnát, tepertőt, sósperecet, amennyit tudtak. A rabok felhúzták magukhoz, és csaptak olyan lakodalmat, hogy még ma is áldják érte a jurátus urakat. Ha ugyan élnek, s időközben meg nem haltak.

– Most már mi is befejezhetjük elbeszélésünket. Fraknó várából az ifjak egyenesen Pozsony felé irányozták útjukat. Az országgyűlési szünet is letelt, pontosan ott kellett lenniük.

Országgyűlés végével hazaszéledtek. Ki-ki a maga vármegyéjébe. Sohase jöttek többé össze. Együtt egyszerre sohase látták többé egymást.

Vajon mi lett velük? Mit határozott fölöttük az ég?

Lakatos Miklós még él. Talán közelebb a kilencvenedik életévhez, mint a nyolcvanadikhoz. Még Pozsonyban az országgyűlés alatt megkapta az ügyvédi oklevelet. Azután honvéd lett. Életét, vérét hazájáért. Szívébe gyökerezett a „Hazádnak rendületlenül”… Bujdosott, viaskodott az élettel, dolgozott becsülettel. Utóbb, mint képviselő a függetlenségi eszméket képviselte. De igazán és komolyan. Isten tartson még sokáig, öreg barátom! Ha olvasod soraimat, tégy tanúbizonyságot soraim igazságáról.

Apostol Józsefről már elmondtam röviden élete történetét. Különködő egyéniség, de szilárd és lelkes hazafi volt utolsó leheletéig. Vagy huszonöt év előtt aludt el örökre.

Orbán Miklós volt köztük a legszebb ifjú, a legdaliásabb alak. Minden ismerősének sok jó és büszke reménysége sugárzott alakja körül. De az élet kegyetlen volt hozzá. Korán elhalt, s ahogy értesültem, talán a nagy évet, 1848-at se érte meg. Porait régen fölszívta már az édes anyaföld, amelyet annyira szeretett.

Oláh Dániel tisztes férfikorra jutott. Ő is kivette becsületes részét a nagy év hősi harcaiból. Azután ügyvéd lett és gazda. Virágzó nagy szőlőket művelt, s hatalmas tokaji borokat termesztett bényei szőlejében. Mindig kemény magyar maradt, s jókedvű, vidám lélek. De régen elköltözött ő is.

Hudoba Somának is tökéletes az élettörténete. A nagy év nemes és nehéz munkát rótt az ő vállaira is. A függetlenségi harc után nehéz rabságra hurcolta a katonai önkény, amiért hadi pénztárosként szolgálta nemzetét. Amikor kiszabadult: elköltözött Zólyomból. Áttelepedett Rimaszombatba, s ott nagy pénzintézetnek lett előkelő tisztviselője. Hivatalban, vagyonszerzésben, családi és társas életben példás férfiú. Talán tizenöt-tizenhat év előtt halt meg.

Hát Lükő Gézáról mit szóljak? Nemes, jó barátom volt, s naponkint együtt voltam vele sok esztendőn keresztül. Amikor az országgyűlésen vármegyéje egyik kerületét képviselte, mint a legelszántabb függetlenségi férfiú.

Elmondom róla utolsó találkozásunk történetét.

Közel húsz év előtt az a hír járta be a világot, hogy Oroszországgal háborúba keveredünk. Lükő Géza akkor már nem volt képviselő, de egy napon fölkeresett lakásomon.

Ugyanaz az alak, mint régebben, de kissé előrehajolva. Szürkülő bajusz, szürkülő szakáll, csontos fekete arc, tüzesen égő szemek.

– Valamit gondoltam, barátom, hozzád jövök segítségért, jó tanácsért. Nézd csak, kezeim nagyon reszketnek. Egyéb bajom nincs, erősnek érzem magam, de írni már nem tudok, s enni is nehezen. Mondd meg csak, barátom, miként lehetne e reszketésből kigyógyulni?

Mutatta kezét, karját. Bizony az nagyon reszketett. Megnéztem arcát, termetét. Jól elmúlt már akkor hatvanéves. Pajzánkodtam.

– Hát azután mit akarsz te, Géza bátyám, a kezeddel, ha egyszer kigyógyítjuk a reszketésből?

– Tudod, az orosszal 1849-ben még nem számoltunk el egészen. Nekem még volna vele egy kis számadásom. Azt hallom, most háborúnk lesz vele. Szeretnék beállani önkéntesnek. De ily reszkető karral nem vesznek be. Pedig még tudnék valamit használni. Ha egyebet nem: útjába állanék egy golyónak. Ne menjen neki bolond ésszel jóravaló fiatalnak!

Néztem az öreget. Csatatéren akar meghalni. Egy könny szüremkedett szemembe. Megöleltem. Ne lássa a hitvány könnyet!

Ó, öreg barátom! De más korban nőttél te fel, mint a mai fiatalság!




Hátra Kezdőlap Előre