A lélek védőügyvédje

 

Kevés magyar író akad, akivel életében oly elismeréssel és oly szenvedélyes gyűlölettel foglalkozott a hazai és a világsajtó, mint Eötvös Károllyal. Följutott a népszerűség csúcsaira, és belesüllyedt a fullasztó magányba, elhagyatottságba. Világraszóló diadalokat vívott ki a tárgyalóteremben, és megérte ügyvédi irodája csődjét. Kezdeti írói sikereit fölcserélte a jogi pályáért, s amikor kikopott az ügyvédkedésből, a politikából, hajlott korban, rendkívüli életművet hozott létre. Más író évtizedekig küzd és kilincsel, amíg akad kiadó, amely vállalja műveinek gyűjteményes kiadását. Eötvös Károly úgyszólván a díszkiadás számára írta meg műveit. S nem is keveset, huszonnégy kötetet. Jó néhány könyve rögtön elfogyott, s több kiadást ért meg, de népszerűségével szinte egy időben, az irodalomtörténeti értékelés szerint, a magyar irodalom perifériájára szorult. És máig is ott rekedt.

Fönnmaradt képmásairól kerek fejű, kövérkés, kopaszodó, joviális ember tekint ránk, akitől alighanem távol áll mindenféle szélsőség, indulat, ellenszegülésre való hajlam, kalandosság. Hinnők, ő afféle század végi kurta nemes, pipás, kártyás, kvaterkázó fajta, aki birtokait és társadalmi életterét elvesztvén, a megyehivatalban, békességes állásocskában tengődik. Nem érdekli a világ dolgainak megannyi új fordulata, a legkevésbé a haladás és az igazság. Nyugalomra vágyik, és ennek fejében senkit sem háborgat. Mindez a föltételezés azonban teljességgel hamis. Élete nem volt híján vállalkozó kedvnek, szellemi izgalomban, erkölcsi bátorságban pedig kifejezetten bővelkedett. Bölcs humorral, ravasz okossággal, s ha kellett, türelemmel intézte ügyeit. Legfőbb tulajdonsága talán a minden iránt megnyilvánuló érdeklődés lehetett. Széles látókörű ember volt, aki avatott tollal írt múltról, történelemről, régészetről, néprajzról, földrajzról, irodalomról, zenéről, jogi talányokról, politikáról, természettudományról, s mindenekelőtt a magyar nép sorsát érintő kérdésekről.

Írói szemlélete, önkifejező módja nem kevésbé volt sokrétű, gazdag, ellentmondásos, mint korához, környezetéhez való kapcsolata és kötődése. Írt romantikus rémregényt és anekdotát, de korszerű szociográfiát, lélekelemzést is. Egyetlen műben tudott többféle műfajt és többféle szemléletet összeötvözni. Világirodalmi mértékkel is páratlan remekműve, A nagy per a huszadik századi szociológiai, egyéni és tömeglélektani elemzéseknek volt elődje és kezdete. Ezt a nagyszerű munkát – úgy vélem – az irodalomtörténet mind ez idáig nem elemezte kellő alapossággal. Jobbára csak demonstrációnak szánta a múlt század második felének megítéléséhez, s mivel az a korkép, amit a század végi magyar viszonyokról közönségesen szokás rajzolni, nem ritkán egyoldalú, történelmietlen, A nagy per értékei is föltáratlanok maradtak. Sőt elhallgatták A nagy per-ből leszűrhető tanulságok jó részét, mert azok ellentmondanak a divatos, de felületes, és ezért hamis, múltszázadvég-koncepciónak. Eötvös Károlytól pedig meg lehet tanulni az elfogadható megközelítési módot: a körültekintő, a tényekre alapuló, az előre nem befolyásolt, higgadt, árnyalt, nem valamit igazoló, hanem az igazságot kereső véleményalkotást. Meg lehet tőle tanulni, hogy általánosítások, lekerekítések, előítéletek, ellenszenvek nem vezetnek az igazsághoz. A múlt századi magyar politikai viszonyokat, a társadalmi ellentmondásokat, az egymást keresztező, de egymást föltételező szellemi törekvéseket, politikai erőket jól érzékelte Eötvös, s látta európai összefüggéseiket.

Mindazok a megállapítások, amelyek általában marasztalják el a múlt század második felének magyar viszonyait, hamisak, mert minden jelenségnek az ellenkezője is munkált a bonyolult korszakban. A haladó törekvésekben általában több volt az erő, az életrevalóság, mint a tunya magatehetetlenségben vagy a visszahúzó kísérletekben. Erre példa az 1883-as vérvádper is.

Eötvös Károly A nagy per-ben gyilkos logikával, metszően okos bizonyítási eljárással leplezte le Bary József aljegyző, Vay György csendbiztos és mások törvényt szegő visszaéléseit, a jegyzőkönyvek és a bizonyítási eljárások hamisságait. Korholta az antiszemita sajtót, megfeddte azokat a tudatlanokat vagy rosszhiszeműeket, akik hagyták magukat fölheccelni a vérvád gyanújába kevert tiszaeszlári zsidók ellenében. De ugyanakkor nem tévesztették meg a fölcsapó gyűlölethullámok. Tudta, az ügy mögött a nyolcvanas évek elején tetőző antiszemita indulat munkál, az átmeneti sikereket elért antiszemita párt, amely tevékenységét a külföldi példák serkentették. „Magyarország határain távoli viharként zúgott már a zsidók ellen való gyűlölködés. Oroszországban és Romániában már évek óta a magasabb állami hatalmak is támogatták a gyűlölködést. Sőt szervezték is. A magyar nemzet társadalma is tömegekből áll. A tömegek gondolkodása és érzése sohase független. Csak a bölcs lát tisztán, s csak ő mérsékli érzéseit látása szerint. A tömeg sohse bölcs… Könnyen átengedi elméjét, s gyakran szívét is az áramlatnak… Ahol szabad, alkotmányos élet van: ott rögtön akadnak vállalkozók, akik a keletkező népszenvedélyeket saját céljaikra felhasználják…”

Az események hátteréhez hozzátartozik, hogy Istóczy, az antiszemita mozgalom egyik vezetője már 1875-ben, egy parlamenti fölszólalásában korlátozni kívánta a zsidó bevándorlást kelet felől. A pogromok elől menekülő zsidók tömeges bevándorlása a legtöbb európai országban feszültséget keltett, kivált Magyarországon, ahol a legkedvezőbb volt a zsidók számára az életlehetőség. De Istóczy javaslatát éppen azért vetették el, mert nem általában a bevándorlás okozta gondokról és a bevándorlókról szólt, hanem egy felekezetről. Az efféle „inkrimináció”, zsidóellenes megkülönböztetés pedig elfogadhatatlan volt a magyar liberalizmus eszménye szerint. El nem hanyagolható tény, hogy az antiszemita mozgalom (és párt) másik vezetője Onody Géza tiszaeszlári birtokos, akinek közvetlen szerepe a perben tisztázatlan maradt, de aki parlamenti beszédeiben és a vérvádról szóló könyvében is az antiszemita hecckampány szításának a vezérkolomposa volt.

Hazai és nemzetközi hatásra az antiszemita párt és sajtó uszítása 1882-ben és 1883-ban teljesedett ki, s az a tiszaeszlári gyanúsítottak sorsát katasztrófával fenyegette. Az utókor azonban hamis képet festett, amikor elhallgatta, hogy erős ellentábora is volt az antiszemita hangulatkeltésnek, s a józan gondolkodásúak az első pillanattól kezdve tagadták a vérvád lehetőségét. Az 1881-1882-es és az 1883-as esztendő a magyar liberalizmus nagy és végzetesnek látszó erőpróbája volt. Ha sikerült volna a kezdeti sikerektől megrészegült antiszemita pártnak bebizonyíttatnia a tiszaeszlári zsidók bűnösségét, úgy ez az esemény beláthatatlan következményeket vonhatott volna maga után. A küzdelem rendkívül kiélezett volt, mivel a zsidó koronatanú mindvégig kitartott vallomása mellett. A végtárgyalás utolsó szakaszában is volt tehát esélye a vád sikerének. Mikszáth helyszíni tudósításai roppant izgalmasan festik le azt a küzdelmet, amelyet a vád és védelem folytatott a nyíregyházi tárgyalóteremben; a szinte napról napra változó hangulatot, bizakodást és aggodalmat, reményt és kétségbeesést, amely a vádlókat és a védőket, a vádlottakat és a hallgatóságot hatalmába ejtette. Az utókor megszólalói közül a legtöbben csak antiszemita pert, egyetlen csoportra szűkülő veszedelmet láttak az ügyben. Holott Mikszáth tudósításaiból kiderül, micsoda infernó fenyegette az egész magyar társadalmat, s ezzel együtt a liberális államrendet. A vérvád nemcsak tizenöt vagy háromszázezer zsidó ügye volt, hanem az egész országé. Nem olyan értelemben azonban, ahogyan azt Istóczyék hitték. Miközben az antiszemita sajtó Eötvös Károlyt hazaárulással, zsidóbérencséggel vádolta, azzal ostorozta, hogy Eötvös a vizsgálóbíró és a csendbiztosok, valamint a szakértők visszaéléseinek, hamisításainak és legjobb esetben tudatlanságának a leleplezésével és kiteregetésével a Nyugat előtt Magyarországot járatta le, a nagy védőügyvéd pontosan látta, hogy igazságot kereső tevékenysége legalább olyan érdeke a magyaroknak, mint a zsidóknak. Ezt írta Mikszáth egy Eötvössel folytatott beszélgetésről, amely a per idején a Bojthosban, egy elhagyott nyíregyházi sétányon hangzott el: „Ledőltünk a gyepre, beszélgettünk, természetesen a pörről. Elmondta, mit fog összehozni társadalmi keretnek a védbeszédében. El fogja mondani, hogy ez is egy előrevetődő árnyék a modern harcból, a munkának agyarkodása a tőke ellen. Csakhogy itt az ősök munkája tör a töke ellen, a majoritás a minoritás ellen.

Pedig ez nem okos dolog tőlünk, akik minoritás vagyunk az egész világon.

És ez a harc igazságtalan is, mert egyenlőtlen.

S szabad-e nekünk igazságtalanoknak lennünk, akiket csak az igazság tarthat fönn a fészkelődő népek soraiban?”

Éppen az antiszemiták nem ismerték föl, hogy az, amit Eötvös az igazság érdekében tesz, a magyar államrend és a magyar kultúra hírnevét öregbítheti. Az utókor nehezen tudja megítélni és pontosan érzékelni azt, hogy mi is történt valójában. Bary József emlékirataiban úgy állítja be az eseményeket, hogy jelentékteleníti az antiszemita hecckampányt, tagadja azt, hogy a vérvád egyáltalán szóba jöhetett volna középkorias felhangjaival, s azt állítja, hogy Eötvös Károly és az érdekelt zsidó újságírók túlozták el az eseményeket. A különféle korabeli tudósítások (a legtöbb lap küldött munkatársakat, köztük Mikszáthot) is a közhangulatról, a tárgyalás légköréről, a szereplők viselkedéséről egyaránt ellentmondásosak. A kedélyek a végsőkig föl voltak izgatva. Minden oldalról gyanakvás, érzékenység, túlfűtöttség. Volt, aki például azt nehezményezte, hogy Mikszáth tudósításaiban az egyik vádlottról ellenszenves képet festett. Mások azt kifogásolták, hogy Mikszáth gúnyosan a „vármegye tanújának” nevezte Scharf Móricot, azt érzékeltetve ezzel, hogy a kamaszt a megye emberei „készítették föl” a terhelő vallomásra.

A józan ítélkezést, a vérvádellenesek, tehát a nem antiszemiták igyekezetét akadályozta az az eléggé nem hangsúlyozható körülmény, hogy a vád tanúi zsidók voltak, akik kitartottak vallomásaik mellett. „Mikor a vallomását visszavont Slimovics kihallgatása volt, már-már bizonyossá kezdett válni, hogy a hullaúsztatás Matej által elmondott története tény, mert két ember egyforma mesét nem gondolhat ki… az lehetetlen.” A hullaúsztatás vádja pedig nemcsak azt előlegezte, hogy a vádlottak bűnösek, hanem azt is, hogy megmentésükért valóban összefogott a zsidóság, csal és veszteget, s most egy hamis dokumentuma lepleződik le. De hogy még teljesebb legyen a káosz, a törvényszéki szakértők véleménye sem zárta ki a hullaúsztatást vagy a gyilkosság elkövetésének lehetőségét. Homályos pontok, vitatható mozzanatok mindvégig maradtak. Mikszáth ezt írta: „Amennyi piszkot és salakot ez a pör fölvet, azt elsorolni is hajmeresztő. Alig van nap, hogy legalább egy hamis tanú ne vetődjék fel. S alig van tanú, hogy vagy az egyik, vagy a másik tábor hamis tanúskodással ne gyanúsítaná. Sőt az emberek maguk járulnak a bíróság elé bevallani, hogy hamisan esküdtek.” Köztük volt például Hatalovszki, Vámosi Julcsa, akik visszatértek a bíróságra első vallomásuk után, s azt visszavonták, „beösmervén”, hogy „hamis esküt tettek” a „keresztények ellen”. Egy tanú volt, aki szilárdan kitartott perdöntő vallomása mellett: Scharf Móric, a koronatanú, akinek vallomására az egész vérvád épült.

Azért fontos az utókor számára érzékeltetni a korszak közhangulatának és a tárgyalásnak roppant bonyolult, ellentmondásos és vészterhes légkörét, hogy kellően kibontakozhassék Eötvös kivételesen nagy szellemi és fizikai bravúrja; a pört megnyerte, s ezzel elejét vette a politikai jobbratolódásnak, a vallási és nemzetiségi uszításnak. Európa legtöbb országában akkor halálra ítélték volna a vádlottakat a vallomások és a preparált dokumentumok alapján, s a magyar liberalizmus és igazságszolgáltatás nagy győzelme volt ez a per; nemcsak az antiszemitizmus fölött. (Gondoljuk csak meg, még az Eötvös által megjelölt orvos szakértők sem adtak egyértelmű, kedvező véleményt szakjelentéseikben!)

Eötvös azonban helyettük is dolgozott. Hogy mennyire beásta magát rövid idő alatt az orvostudományokba, s ismereteit mily gyümölcsözően kamatoztatta, arra a nemzetközi visszhangból is következtethetünk. Évekkel a per után Csemegi Károly igazságügyi államtitkár egy külföldi fürdőn találkozott két kiváló osztrák jogásszal, Glaserrel és Schmerlinggel. Rögtön vallatóra fogták az államtitkárt, ismeri-e személyesen Eötvöst, kérték, mondjon el róla mindent, amit tud. Viszonzásul elmesélték, hogy Eötvös Károly védői bravúrja adta nekik az ötletet, hogy az osztrák egyetemeken kötelezővé tegyék a törvényszéki orvostant, mint a jogi gyakorlathoz elengedhetetlenül fontos tudományt. Mikszáth is így írt róla. „Eötvös szakképzett kérdései mindenkit megleptek, még Scheuthauert is.” (A legnevesebb orvos szakértőt Sz. K.) Majd másutt: „Eötvös… nagy elméjének éles, megkapó logikájának annyi jelét adta már e tárgyalás alatt is, hogy méltán fel volt csigázva mindenki, hogy ő mit fog mondani.” Amikor Eötvös Károly – menet közben – elvállalta a perbe fogott zsidók védelmét, jól tudta, megsemmisített nyomokkal, megyei maffiával, sőt a nemzetközi antiszemitizmussal, valamint közönséges ostobasággal kell számolnia. Ezt ő írta maga: „A nagy per egész ideje alatt a magyar társadalmat izgatottság lepte meg, mintha vallási háborút akart volna indítani a zsidó felekezet ellen. Előtte állott az oroszországi és a romániai példa, s a német fajban is úgy Ausztria, mint Németország területén a zsidók iránti gyűlölködés komoly jelenségei mutatkoztak.” Előfordultak antiszemita provokációk magyarországi sváb lakta vidéken is, sőt szlovák parasztok azért bántalmaztak zsidókat, mert azok nem szlovák nyelvű, hanem magyar iskolába íratták be a gyermekeiket.

1899-ben Eötvös mégis így vélekedett: „Ha egyszer megírom a nagy per igazi történetét, bámulni, és egyúttal okulni fog a világ. És tisztelni fogja a magyar bírói kart, mely meg nem rettent, meg nem hajolt a világ közvéleménye előtt, hanem igazságot szolgáltatott, s az ártatlanokat fölmentette.”

Valóban oly nagydolog volt ez a fölmentő ítélet több mint egyesztendős nyomozás és perfolyam után, az ártatlanok tizenöt havi vizsgálati fogsága után? Eötvös tudta, hogy miért írta le ezt 1899-ben. Akkor már újabb zsidóellenes pör verte föl a világsajtót. A francia Dreyfus-ügy. Talán érdemes összevetni a két pört, csupán a legszűkebbre vett adatok alapján. 1882. április 1-én tűnt el a tizennégy éves Solymosi Eszter Tiszaeszláron. Ezen a napon a tiszaeszlári zsidókat meglátogatta néhány máshonnét való zsidó. Április 3-án bejelentette a lány eltűnését Solymosiné, majd állítólag egy hónap múlva (V. 3.) a négyéves Scharf Samu rémtörténetet mesélt a libalegelőn a falusi lányoknak egy „magyar lányról”, akit megöltek. Május 21-én éjfélkor Scharf Móric vallomást tesz, 23-án Onody Géza a képviselőházban bizonygatja az eszlári gyilkosság valószínűségét. 24-én Istóczy Győző interpellál az ügyben. 27-én a Pester Lloyd közli a kis Móric vallomásairól szóló kiszivárgott híreket. Június 18-án fölbukkan a tiszadadai holttest, ami újabb bonyodalmakat vált ki. A vád azt állítja, hogy a hullát csak fölöltöztették Solymosi Eszter ruháiba. A hullában van, aki fölismerni véli Solymosi Esztert. De a nyilatkozatok meglepően zavarosak. Az anya tagadja, hogy lánya lenne a halott. Július 1-én válik nyilvánvalóvá, hogy Eötvös Károly belép a védelem munkájába. Augusztus 20-án Eötvös a lapok számára nyilvánosságra hozza véleményét a koronatanú, Scharf Móric meggyötréséről és törvényellenes fogva tartásáról. A sajtóháború régen dúl az antiszemita és a liberális lapok között. Július 5-én, 6-án, 15-én Matej, Herskó és Smilovics vallomást tesznek, amelyek alapján a vád fölépíti magának a hullaúsztatás teóriáját. Eszerint a hulla nem Solymosi Eszteré, zsidók csempészték a Tiszába, hogy eltereljék a gyanút. Feszültségek a bíróság, az ügyészség, a védelem és a vád, valamint az antiszemita képviselők (Istóczy és Onody) és a hivatalos fórumok között. Antiszemiták interpellációja Havas ügyész ellenében. December 7-én exhumálják a „csonkafüzesi” (dadai) holttestet, Solymosi Eszter hulláját. 1883. január 9-én az orvos szakértők beadják szakvéleményüket. Április közepén elkészül a vádirat, június 19-én elkezdődik a végtárgyalás, amely tart július 31-ig. Az ítéletet augusztus 3-án hirdetik ki.

Ezek a száraz adatok, de aki elolvassa Eötvös, Krúdy, Mikszáth, Rákosi Viktor és mások könyveit és hírlapi tudósításait, hozzáolvassa Verhovay Gyula Az ország urai (1890), Onody Géza Tiszaeszlár (1883) és Bary József A tiszaeszlári bűnper (1933) című munkáit, hogy Bartha Miklós Kazárföldön című művét és más írásokat ne is említsek, riasztó képet kaphat arról az éles küzdelemről, amelyet a magyar közélet vívott meg az antiszemitizmussal s egyáltalán a közéletet mérgező gyanúsítgatásokkal és uszításokkal szemben. A per után Istóczyék megalapították az antiszemita pártot, s 1884-ben 17 mandátumot szereztek. Ami jelzi, hogy a per által fölkavart kedélyek nem csitultak el azonnal. Három év múlva azonban felére csökkent a párt képviselőinek a száma, majd a párt megbukott.

A Dreyfus-pört az utókor alig hasonlította össze a tiszaeszlári vérváddal, holott azzal Eötvös Károly is foglalkozott cikkeiben. A pör titkos indítéka, menete s társadalmi következményei is sok tekintetben rokoníthatók az eszláriak pörével. Mi történt voltaképp Dreyfusszal? 1894 decemberében lefokozták, és örökös deportálásra ítélték, s el is szállították a francia büntetés végrehajtás poklába, az Ördögszigetre. Németek javára történt kémkedéssel vádolták. Noha soha nem ismerte be bűnösségét, s nem sikerült perdöntő bizonyítékot szerezni tettéről, a már uralkodó antiszemita hangulat hatására (1886-ban jelent meg Edouard Drumont La France juive – Zsidó Franciaország – c. műve, amely egyik főműve volt a francia antiszemitizmusnak) reménytelen volt a helyzete. Nemcsak a hadsereg és az állam vezetésében, hanem az értelmiségiek és a köznép körében is erős volt az antiszemitizmus. De hogyan került Dreyfus egyáltalán gyanúba? 1894 szeptemberében egy Henry nevű kapitány egy német követségről ellopott kéziratot mutatott be a hadügyminisztériumban, amely németek javára történt kémkedést bizonyított. D'Aboville ezredes rögtön kijelentette: ezt csak egy zsidó tehette! Az adatokból arra lehetett következtetni, hogy a levél írója a vezérkari irodában dolgozik. S mivel ott csak egy zsidó dolgozott, Dreyfus, némi manipulálás után ráhúzták a vizes lepedőt. A sajtó persze harsogott a hazaáruló zsidó(k)ról, s Dreyfus bűnösségében nem is kételkedtek az emberek. Itt is szerepelnek tudós írásszakértők, köztük az antiszemita Bertillon, ravasz rendőrtisztek, mint Henry vagy Du Paty de Clam, aki tőrbe csalja Dreyfust, antiszemita sajtó, a Libre Parole, amely a közvéleményt megdolgozza. 1896 márciusában viszont olyan írásos dokumentumhoz jut a francia titkosszolgálat, az „ügyosztály”, amely Walsin Esterházyra, egy francia tisztre tereli a gyanút. Sőt az írásszakértő véleménye szerint biztos, hogy a Dreyfusnak tulajdonított kézírás ezé a Walsin Esterházyé. Azonos a kalligráfiájuk. De azt a tisztet (Piquart), aki az igazság útját akarja járni, s ki akarja deríteni Dreyfus ártatlanságát, előbb áthelyezik, majd lehetetlenné teszik. A titkos dosszié ügyeit, amely Dreyfus ártatlanságát bizonyítaná, a sajtó nyilvánosságra hozza, ám a francia közvélemény, s köztük még Zola is, közönyös. Csak 1897 januárjában írja meg a J'accuse-t, 1897 novemberében pedig Dreyfus testvére tesz följelentést Walsin Esterházy ellen, aki elmarasztalható a kémkedésben. Zolát, Scheurer-Kestnert, Clemenceau-t, sőt később még Walsin Esterházyt is zsidóbérencnek titulálja a francia sajtó (Esterházyt azért, mert utóbb mégis beismerő vallomást tett), s a Figaro előfizetői tömegesen mondják föl rendelésüket, mert Zola szerintük „gyalázatos” zsidóvédő cikkeket ír bele.

Már a közvélemény számára is megismerhetők azok a tények, amelyek Dreyfus ártatlanságát bizonyítanák, de kormányválság kell hozzá, hogy 1899. június 3-án a rennes-i hadbíróság ismét foglalkozzék az üggyel, s az időközben hazaszállított Dreyfust – rehabilitálás helyett – ismét elítélje. „Enyhítő körülmények figyelembevételével” ezúttal már csak tízévi várfogságra. Persze teljesen ártatlanul, amit akkor már mindenki tud. De elítélik Zolát is, aki Angliába kénytelen menekülni a börtön és az őt fenyegető pogromhangulat elől. S hogy teljesebb legyen a francia nacionalizmus dühe, a részben olasz-görög származású Zolát mint nem-franciát, „meszticet” gyalázzák. Billot tábornok, Boisderffe tábornok, Gonse tábornok és még sokan mások tudva tudják, hogy mi az igazság a Dreyfus-ügyben, de nincs könyörület. Az Aurore háromszázezer példányát „kitépik a rikkancsok kezéből”, máglyákat gyújtanak, Algériában zsidó temetőket dúlnak föl. Tovább üldözik Picquart alezredest, aki Dreyfus igazát akarta kideríteni, majd Zolával ellentétben, a bűnös Walsin Esterházyt fölmentik. A Dreyfus-párti szimpátiával gyanúsítható államhivatalnokokat áthelyezik. Megkezdődött a „boszorkányüldözés.” Valóságos kémregény. Utána nyomoznak Zola őseinek, hogy lejárassák, aztán váratlan fordulat: az ügy főhamisítója, Henry öngyilkos lesz, amikor fény derül üzelmeire. 1899 szeptemberében a köztársasági elnök megkegyelmez Dreyfusnak. Ami azt jelenti: noha most már igazán nyilvánvaló, hogy Dreyfus ártatlan, változatlanul bűnös hivatalosan. Csak 1903-ban rendelik el a per revízióját, s 1906-ban, újabb másfél éves tárgyalásfolyam után rehabilitálja a semmítőszék Dreyfust. De csak a kapitányi rendfokozatába helyezik vissza, azaz a tizenkét évvel azelőtti állapotba. (Hasonló esetben mindenki megkapja azt a rendfokozatot, amit el kellett volna érnie zavarmentes előmenetele során.) Aki meg akarja ismerni a francia antiszemita mozgalom minden mocskát, olvassa el Armand Lanoux nálunk is hozzáférhető könyvét. A pörről szóló tanulmányok főképp francia nyelvűek, amelyek közül a legújabbak, mellesleg, úgy igyekeznek megszépíteni az ügyet, hogy az, jelentéktelen csetepaté volt két katonai ügyosztály között, belvillongás, hatalmi érdekből. A Dreyfus-pör utolsó akkordja: 1908-ban, Zola temetésén antiszemiták rálőnek Dreyfusra.

Ha összehasonlítjuk a két pör körülményeit és részleteit, az igazságszolgáltatás tevékenységét, az állam, az egyház, a sajtó viselkedését, meglepő tényekre következtethetünk. (A francia egyház az antiszemiták mellé állt, nálunk viszont Haynald bíboros 1885 januárjában, pásztorlevélben ítélte el az antiszemitizmust. Tisza Kálmán nem engedélyezte antiszemita egyletek alapítását. 1882 őszén statáriumot rendelt el a pozsonyi antiszemita zavargások miatt. A parlamentben is megbukott az antiszemita párt. Ugyanakkor Méline, aki azt ígéri, hogy a törvény szigorával fog lecsapni a Dreyfus-pártra, 420 szavazatot kap a képviselőházban 40 ellenében.) Az a Franciaország, amely a századvégen és a századelőn a haladó magyar értelmiségiek példaképe volt, kiábrándítóan viselkedett. Ugyanakkor a nyugati és főleg a német sajtóban szakadatlanul folyt a magyarellenes hecckampány. Eötvös Károly, Herman Ottó és sokan mások jól látták, hogy az osztrákok, a németek, a csehek és mások igyekeznek Magyarországot a Nyugat előtt lejáratni. Még Zolának is volt arra érkezése, hogy Esterházy magyar származását firtassa, s a vad, pusztai rablókapitány ősök, visszaütését sejtse tevékenységében. A jobboldal persze keményen visszavágott. Kiderítette Zola idegenlégiós ősének a visszaéléseit.

Eötvös fölötte állt mindenféle származási, faji és vallási előítéletnek. De fölismerte, hogy a magyar nép és a magyar értékek erkölcsi védelemre szorulnak. Ezt írta: „A nyugati Európa nem ismeri eléggé az országot. Mongolnak és tatárnak nézi a magyar fajt. Azt hiszi, hogy a művelt államok intézményei itt mind hiányoznak, a nép lóháton száguldozik a pusztákon, az erdők haramiákkal teljesek, s a személynek, vagyonnak biztonságát se a nép műveltsége, se az állami rend intézményei nem biztosítják. Tudom, hogy most már meglehetősen terjed nyugaton országunk helyes ismerete, de azt is tudom, hogy a tömegekben furcsánál furcsább balvélekedések élnek viszonyainkról.”

Fölmerülhet a kérdés, a kételkedés, vajon Eötvös, Mikszáth, Herman és sokan mások nem voltak túlzottan érzékenyek, amikor úgy vélték, hogy igazságtalan, lejárató hadjárat folyik a magyar múlt, a magyar nép, a magyar valóság ellenében, főleg a külföldi s részben a hazai sajtóban is? Csak egyetlen adalékot erre. A különben tárgyilagos Dubnov az eszlári perről így fogalmaz: „a hosszasan húzódó vérvádper”, míg a Dreyfus-ügyet bevezető bekezdését így indítja: „Rövid időre Franciaország is elmerült a zsidóellenes gyűlölködés mocsarában”. A hosszúnak tűnő magyar per a bűnvádi eljárás kezdetétől a fölmentő ítéletig tartott is hónapig, a Dreyfus-ügy a töménytelen (s olykor másfél évig is tartó) pereivel pedig tizenkét esztendeig. De hát minden vonatkozásban divattá vált a magyar állapotok egyoldalú megítélése és föltétlen elmarasztalása a külfölddel szemben. Itthon is, külföldön is.

Ezt nem viselhette Eötvös Károly. Ha életművének fő jellemzőjét akarjuk megfogalmazni, méltán mondhatjuk, hogy ő mindig a kisemberek, a gyöngék, az igaztalanul elmarasztaltak pártján állott. Paraszt, zsidó, szlovák, román, sváb s persze a magyar egyaránt megbecsült szereplője írásainak. Az arisztokratát főleg kozmopolitizmusa, műveletlensége, magyarellenessége miatt nem szenvedhette. (A németet pángermán gőgje miatt.) Eötvös Károly megtalálja magának a kedvére való alakokat. Ilyen ember a veszprémi püspök, Ranolder János is. Roppant vagyonát nem tékozolja, korszerűen gazdálkodik, és mindenét a nép fölemelésére fordítja. Nevelőintézeteket alapít. Azon fölül szereti a zsidót, a kálomistát, s él-hal a magyarságért. A megbékélés felekezetek és nemzetiségek között, a tolerancia, Eötvös Károly életeszményének legfőbb tétele. Noha büszke ősi magyar származására, minduntalan örül annak, hogy ő magyar, de a bumfordi, származásával hivalkodó magyart mélységesen megveti, és nevetségessé teszi. Lekicsinylően és mulatva az ősökkel hencegőkön ezt írja: a drótos tótnak is ugyanannyi őse van, mint a legelőkelőbb család sarjának. Ellentétben a nyugat-európai és a környező országokbeli szokásokkal, ő a zsidókat, ha azok megtelepedtek, meggyökereztek, magyarnak tartja. „Ilyen a magyar, még ha zsidó is” – írja egy helyütt. Csak azt nem kedveli, ha a zsidó túlságosan is magyarrá, pontosabban magyar mágnássá válik életvitelében, mert éppen olyan kozmopolitává lesz, mint a nemzeti értékeket nyugaton, Bécsben, Párizsban tékozló magyar főnemesség. Másutt azt írja, hogy az ősember szenvedélye az ölés, a gyilkolás. „Nem is király, aki háborút nem folytat.” Az uraság háborúban az ellenséget üti agyon, békeidőben a vadat vagy a jobbágyot. Vagy ha nem, csibukozik.* „Az utolsó csibukkal eltűnik az utolsó uraság is.” „Az ölés és gyilkolás is az ősember szenvedélye. És egyúttal uraságának módja és bizonysága.” „Hatalom nélkül nincs uraság, erőszak nélkül nincs hatalom, s vérontás nélkül nincs igazi erőszak.”

Eötvös Károly minden írásában hajlik a didaktikus előadásmódra, sőt a ma már néha zavaró szájba rágós magyarázgatásra. Mindig példabeszédeket mond, s azokat anekdotával, aforizmával színezi. Roppant műveltségű, liberális szemléletű kisnemes volt, akit életpályája vitt az értelmiségiek sorába. De magatartása, vélekedése, politikai nézetei nem voltak egységesek, változtak, alakultak, fejlődtek. Hiszen munkássága hosszú, több évtizedes volt, és egyáltalán nem homogén korszakot fogott át. Megérte Európa akkor legkorszerűbb (hazai, magyar) nemzetiségi törvényének megalkotását, de megérte a nemzetiségeket erőszakosan magyarosítani akaró Bánffy miniszterelnökségét is. Barátai, elvbarátai körébe tartozott Mocsáry Lajos, a nemzetiségi egyenjogúság kiemelkedő harcosa, akihez foghatót – javunkra munkálót – mindmáig ritkán lehet találni más nemzetek politikusai között. De mint minden, a nemzetiségi kérdés is változó történelmi folyamatot alkotott az 1860-as évektől a világháború kitöréséig. És főleg bonyolult-ellentmondásos folyamatot képezett. Egyfelől adottak voltak a nemzetiségeknek biztosított jogok, amelyeket időnként igyekeztek megcsorbítani a különböző kormányok és pártok. Másfelől meg-megújultak azok a nemzetiségi követelések, amelyek az ország területi integritását veszélyeztették. (Elképzelhető-e ma, a huszadik század végén, hogy bármely ország eltűrje nemzetiségeinek szeparatista törekvéseit és propagandáját?) Erdélyben több mint kétezer román nyelvű iskola működött. Ám a magyar nacionalisták arra is kísérletet tettek, hogy bezárassanak szlovák gimnáziumot. Az is igaz, hogy az eperjesi iskolaigazgató, Gömöry János viszont a szlovák nyelvtanítás kiszélesítéséért hadakozott nyilvánosan, Debrecenben. A múlt század második fele tele volt ellentmondásokkal. A korszakot csak akkor lehet megfelelően értékelni és értelmezni, ha azt is hozzátesszük, hogy magyar politikusok között akadtak, akik nemzetiségi elnyomást akartak, de voltak olyanok is, akik tiltakoztak a nemzetiségiek jogainak bármiféle megcsonkítása ellen. A magyar politikai élet ki tudta termelni önmagából az ellenzéki erőket, a káros törekvések ellenzőit és meghiúsítóit is. A magyar politikai pártok választási programjába beletartozott a nemzetiségek, a felekezetek jogvédelme. Pedig közismert volt már akkor az a román térkép, amely Nagy-Románia határát a Tiszáig terjesztette ki, s nyilvánosan égettek el magyar zászlókat a tüntető nemzeti kisebbségek. A parlamentben a horvátok anyanyelvüket használhatták, s magyar politikusok támogatták a nemzeti kisebbségek nyelvének bevezetését nemcsak az oktatás, hanem a hivatali ügyintézésbe ott, ahol az még nem valósult meg. És e téren értek is el eredményeket. A társadalmi, a politikai, a gazdasági, a nemzetiségi problémákat nyíltan kimondhatták, ellentáborok alakulhattak, és a liberalizmus szellemében megmérkőztek egymással a szemben álló felek. Mindezt azért érdemes fölemlegetni, hogy megértsük, A nagy per is hatalmas nyilvános politikai mérkőzés volt, amelyet végül is a haladó gondolkodásúaknak sikerült megnyerniük. De Eötvös Károly emlékezéseiből kiderül – s bonyolította a helyzetet –, hogy a művelt és jó szándékú emberek között is akadtak, akik a zsidó tanúk miatt elhitték a vérvádat. Az állami vezetők között is, azok között is, akik Eötvösnek máskülönben segítséget nyújtottak az igazság kiderítésében. Eötvös a nemzetiségekről, más népekről vallott nézeteit elszórtan, anekdotázva, alkalomszerűen adja elő. Például a népmeséről elmélkedve: „Nemzeti jellege, faji természete nincs a magyar népmesének. A szegény ember, cselédember se hasznát nem látja, se kárát nem vallja annak, hogy magyar. A  magyar szegényben nincs faji gőg.

Szerbnek, románnak, bolgárnak, általában délszlávnak népmeséi egyúttal népdalok s nemzeti hősköltemények. Üldözték, tiporták őket; küzdöttek az elnyomás ellen, s hőssé tettek mindenkit, aki egy ellenséget agyonütött. Ha rabló volt is, hőssé lett ez által.” Megbecsüli tehát a népek szabadságszeretetét, s ezt a szabadságszeretetet, mostoha történelmi múltat tisztelve, hangoztatva, igyekszik egymáshoz közelíteni a Kárpát-medence népeit. Idejében fölismerte azt a pedagógiai elvet, hogy a példamutatás, a pozitívum bír nevelő erővel, s nem a negáció. Ha azt akarja, márpedig azt akarja, hogy jelene társadalmában emberi erények kerekedjenek fölül, akkor azt tanítja, hogy azok az erények uralkodtak a nemzet történelmében is. Ezért állítja példának a reformkor magyarját a századvég és századforduló magyarja elé.

Az Eötvös Károly-i definíció a „lélekmérgezésről” – azt hiszem – a nagy író életművének kulcsgondolata, alaptétele, kiváltképpen akkor, ha a lélekmérgezést nemcsak egyes személyre, hanem a tömegre, a közvéleményre is kiterjesztjük. Eötvös azonnal fölismerte, hogy Scharf Móricba, Smilovicsba beletáplálták a hamis vallomásokat. A lélekmérgezésnek ez volt az első fokozata. Az agymosás és a „manipuláltság” társadalmi veszélyeit alighanem Eötvös ismerte föl és fogalmazta meg elsőként. Jól látta, hogy Scharf Móric és Smilovics csak eszköz a tömegpusztítás érdekében. Egy veszedelmes lélek-bacilusfegyver talán első kipróbálása. Higgadtan, indulatok nélkül állapította meg, hogy X. vagy Y. jogász, államtitkár, miniszter, orvostudós félrevezettetett, éppen a zsidó tanúk vallomásai által. De jól tudta, hogy az a lélekmérgezés, amely Scharfot saját apja, saját rokonai, saját hitsorsosai ellen fordította, ragályos s kiterjeszthető, széles körökben bevezethető gyakorlat. Nemcsak a zsidók, nemcsak a nemzetiségek, hanem a magyarok ellen is alkalmazható. (És alkalmazták, alkalmazzák is ellenünk a lélekmérgezést olykor.) Azt mondhatnánk, hogy szinte egész életműve a „lélekmérgezés” elleni küzdelem. A nagy per-ben elsősorban a zsidóellenes tömeghisztéria, a zsidóság lebecsülése és általánosító elitélése ellen, más műveiben a szlovákok, a horvátok, a románok, a magyarok védelmében hadakozott. Elég, ha csak arra utalok, hagy a szabadságharcról szóló írásai között nem is egy akad, amelyben nagy toleranciával nem ellenségről, hanem megtévesztett, félrevezetett, de jó szándékú rácokról ír, akiknek elestét éppen olyan hősi halálnak tartja, mint a velük szemben jó ügyért küzdő és elpusztuló magyarokért. Ez az Eötvös Károly-i tolerancia – még a szabadságharccal szembefordulók iránt is – lényeges meghatározója magatartásának. Nem hisz a felekezetek vagy a nemzetiségek eleve jóra vagy rosszra való determináltságában. Csak a tudatos „lélekmérgezésben” hisz, amely egymásnak ugrat vallásokat és népeket. S persze abban a lélekmérgezésben is, amely vallások, és népek fiait fordítja önnön társaik ellen. Mert az a veszély, amely a csendbiztosi agymosáson átesett Scharf Móric révén a zsidókat fenyegette, ismétlem, veszélyeztetheti a magyarokat is. Tudta, nekünk is meglehetnek, és meg is vannak a magunk Scharf Móricaink, akik elveszítvén közösséghez tartozásuk tudatát, elveszítvén népük értékeiben, múltjában való hitüket, gyűlölettel fordulnak szembe azzal a közösséggel, amely őket teremtette és táplálta.

Eötvös történelmi múlt felé fordulása, a magyar tájak szépségeinek, értékeinek a számba vétele voltaképpen saját népének szánt védőoltás a lélekmérgezés ellen. Amilyen tudatosan építette föl A nagy per-t egy általános érvényű emberi eszme szolgálatában, olyan következetesen írta meg a többi 21 kötetet is, olyan tudatosan szerkesztette meg, állította össze anyagukat. Egész életműve az értékmentés, a nemzeti önbecsülés és a nemzetek közötti egymást megbecsülés ápolása érdekében fogant. Nem a rostálás, a kirekesztés, a megkülönböztetés, a lekicsinylés volt az ő módszere, hanem a különféle, sőt az ellentétes jelenségekben a közös érték, a továbbélésre érdemes magatartás fölfedezése és fölmutatása. Csak így lehet elképzelni, hogy kora ellentétes politikai törekvéseit is meg tudta érteni, sőt szolgálni tudott Kossuthnak és Deáknak egyaránt. Hiszen a 48-as függetlenségi Eötvös Károly Deák Ferenc egyik legjobb és leglelkesebb híve volt. Ugyanakkor oly közel állt Kossuthhoz, hogy a „szent öreg” (így nevezte a turini remetét) halálos ágyához őt hívták meg, rendezné a haldokló hagyatékát, mentené meg személyi, tárgyi emlékeit a haza és az utókor javára.

A nagy per mellett élete másik főműve alighanem az Utazás a Balaton körül. Gyűjteményes műveinek sorozata e kétkötetes munkájával kezdődött 1900-ban. És kilenc évvel később, 1909-ben jelent meg A balatoni utazás vége, amely témája, szemlélete, műfaja okán is szervesen hozzátartozik az előző kötethez.

Mi is voltaképpen ez Utazás a Balaton körül és A balatoni utazás vége? Mindenekelőtt A nagy per-hez hasonló eszmei, világnézeti alapvetés. A nagy per előzménye, vagy ha úgy tetszik, akár folytatása is. Ez nem játék a szavakkal, hanem azt fejezi ki, hogy a két mű föltételezi egymást, alapgondolatuk határozza meg Eötvös életművét, politikusi és írói tevékenységét is egyaránt. Magatartását, világnézeti hovatartozását roppant nehéz egyetlen mondattal, egyetlen jelzővel meghatározni. Mondhatjuk: konzervatív liberálisként a mérsékelt ütemű polgári haladás híve volt, aminek megvalósulását nemzeti keretek között képzelte el. De ez még korántsem fejezi ki azt a bonyolultságot, amit e megjelölés takar. Sajnos, a történetírás sokáig leegyszerűsítette az 1867–1914 közötti kort. Leegyszerűsítette mindenekelőtt azért, mert nem vette figyelembe, ez a hosszú időszak nem volt egységes. Ellenkező előjelű politikai törekvések határozták meg egyes, egymástól jól elkülöníthető szakaszait, sőt egy időben egy szakaszon belül is ellentétes törekvések munkáltak benne. Szakadatlan pártharcok, politikai küzdelmek, gazdasági törekvések és érdek-összeütközések kora volt ez, mint majd minden történelmi korszak. Nem volt rá jellemző általában vagy mindvégig az antiszemitizmus, a filoszemitizmus, még kevésbé a nemzetiségi elnyomás vagy a kapitalista és kozmopolita eredetűnek élt magyarellenesség. Egymással szöges ellentétben bontakozó jelenségek játszódtak le benne. Egy időben sokszorozódott meg – szinte ma már elképzelhetetlen mértékben – az ország közvagyona, nőtt gazdasági ereje, ugyanakkor munka nélküli tömegek voltak kénytelenek kivándorolni Amerikába. (Tegyük hozzá, mint minden általánosítás, az ide vonatkozó általánosítások sem helytállóak. A kivándorlás európai jelenség volt, s nem egyedül, s nem a legnagyobb mértékben Magyarország lakosságát sújtotta). Mennyire bonyolult volt e korszak és az a politikai élet is, amelyben Eötvös Károly fontos szerepet vállalt, arra hadd említsek egy epizódot az életéből. Az ügyvéd-író a függetlenségi párt tagja volt, sőt Irányi Dániel halála után az elnöke is. Mint ilyen, ellenzéki politikusként a kormányt támadta és bírálta. 1893-ban azonban huszadmagával kilépett saját pártjából, mégpedig azért, mert a párt mereven ragaszkodott ellenzékiségéhez. Mi történt? A kormányzó párt a polgári házasság és a felekezetek ügyében liberális, haladó politikai akcióba kezdett, s e törekvések megegyeztek Eötvös pártjának liberális elgondolásaival. Sőt éppen ennek az ellenzéki pártprogramnak a megvalósítására tett kísérletet a kormányzó párt. Ezt a francia polgári forradalom idején úgy nevezték volna, hogy a hatalmon lévő párt igyekezett kifogni az ellenzék vitorlájából a szelet. Eötvöst azonban az elv, a lényeg érdekelte. Helyesnek tartotta a polgári házasság bevezetését, a felekezeti jogok rendezését, tehát nem volt hajlandó csak azért megtagadni e törekvéseket, mert azokat a vele szemben álló uralkodó párt is meg akarta valósítani. Inkább szakított pártjával – mert az puszta és oktalan ellenzékiségből, a saját maga által meghirdetett programmal akart szembefordulni. Eötvös számára nem a párt volt a lényeg, hanem a nemzet üdve, polgári előrehaladása.

Ez a gondolat, ez az emberi magatartás fogalmazódik meg az Utazás a Balaton körül és A balatoni utazás vége című műveiben. A párt, az ellenzékiség, a liberalizmus pusztán eszköz számára a magyar nép és az ország összes lakóinak, nemzetiségeinek a fölemelkedéséhez.

A balatoni utazásokban persze a fölemelkedésnek ezt az igényét is roppant bonyolultan és ellentmondásosan fogalmazza meg Eötvös Károly. Mi minden található ebben a három kötetben? Mindenekelőtt a XIX. századi megyei nemesség életformáját idéző joviális csevegés, kvaterkázás, konzervatívnak is mondható szemlélet. De ugyanakkor az említett polgári liberális fejlődés iránti óhaja is, annak ellenére, vagy azzal együtt, hogy az író nosztalgiát érez a hajdani nemesi értékrend és viselkedésforma iránt is. De félrevezetném az olvasót, ha ehhez azonnal nem tenném hozzá, hogy miközben a századelő reformkori világát eszményíti, amely világnak egyik kiemelkedő alakja Kisfaludy Sándor, szakadatlan csipkedi-gúnyolja a nemesi maradiságot. Eötvös Károly makacs 48-as, Kossuth-rajongó, de híve Deáknak, a kiegyezésnek. (Nem lehet ezt a kettősséget eléggé hangsúlyozni Eötvös politikai magatartásában. És méltatni. Képes volt arra, hogy Kossuthban és Deákban is meglássa és értékelje mindazt, amit a nemzeti öntudat, a nemzeti önbecsülés kifejlesztése érdekében fölhasználhat.) A kiegyezés híve, de a némettől való függetlenség harcosa. Fél attól, hogy a germanizálás eredménnyel járhat, rombolhatja a nemzeti önállóságot, a nemzeti kultúrát és tudatot. Alighanem ezért idézi meg az 1820–1825 körüli éveket, mert ez az idő a nemzeti öntudatra ébredés legszebb korszaka volt. Akkor alakult ki a nemességben és a polgárságban a függetlenség eszménye, s a nemesség történeti hivatását akkor még be tudta tölteni. Már említettem, mennyire a nincstelen paraszt pártján állt Eötvös a pökhendi urakkal, földbirtokosokkal szemben. De nem hallgatja el rosszallását, amikor például arról szól, hogy a parasztember is előítéletek rabja. Elmaradottságát, maradiságát éppen úgy csipkedi, mint a nemesét. A nemzeti érzést élesztgeti a századvégi kozmopolitizmussal szemben, mégpedig a reformkor megidézésével, a csodálatos reformkori idők képeinek újraélesztésével, de népe bármi nemű elmaradottságát tapintatosan bírálja.

Máskülönben ez a balatoni útirajz kórkép is a századvég Magyarországáról. A belső konzervativizmus, a tartózkodás, az aggodalmaskodás, a haladásba vetett bizalom hiányának az árnyalt és néha áttételes kritikája. Széchenyi, Deák, Ranolder János püspök, Lóczy Lajos és mások a nagy példaképei, akiknek elszántsága azt sugallja, hogy önmagunk visszahúzó erőivel is meg kell vívnunk az előbbre jutás érdekében, nemcsak a külső, gátló körülmények ellenében. Szakadatlanul fedd és buzdít e kötetekben. Valljuk be, műve gyöngébb részletei közé tartoznak azok a ma már kissé naivul ható dicshimnuszok, amelyek a magyar fölemelkedést, a magyar sikereket ünneplik. Csakhogy azok akkoriban nagyon is aktuális mondandónak számítottak, s Eötvös abbéli félelméből származtak, hogy a magyarság elveszti nemzeti önbecsülését, nemzeti öntudatát, éppen A nagy per-ben oly élesen megfogalmazott lélekmérgezők tevékenysége miatt. Amíg A nagy per egyetlen téma köré szerveződött lélektani, történeti eszmefuttatás, társadalomvizsgálat és politikai vitairat volt, addig két balatoni tárgyú munkája heterogén mű. A laza keret, az ürügy egy olyan kirándulás, amelyben néhány barátjával vesz részt, hogy föltárja a dunántúli táj szépségeit és akkori jelene mellett gazdag múltját is. E laza keretben aztán gondolatai korlátlanul csaponganak. Voltaképpen a legmodernebb asszociációs eljárást alkalmazza a lehető legavittabb formában. Ugyanis asszociációi kvaterkázva, csacsogva, anekdotázva bontakoznak ki, látszólag véletlenszerűen, valójában egy tudatos elv alapján elrendeződve.

A Balaton partvidéke és a Balaton-felvidék mintegy földrajzi egységbe foglalja mindazt, amit Eötvös el akart mondani. Egy helyen található meg a dicső és romantikus múlt a várak, várromok jelképeiben; a harc a török és a német ellen; a városok és a templomok a művészeti értékek jelzői. Ugyanitt lépten-nyomon a reformkor és a nemzet önmagára találásának az emlékei. Kisfaludytól az iparos sümegi műgyűjtőig, a hajóépítő Széchenyiig, a szabadságharcos tisztekig, a bakonyi betyárromantikáig – az asszimilálódó és megbecsült zsidókig, szlovákokig, németekig, a különleges, ősi és kemény életformát élő halászokig, a legendás muzsikusokig. Eötvös értékmentő és nemzeti egységet óhajtó elképzeléseinek megvalósítóit rajzolja meg tehát útirajzában. A múltban azt az idillt írja meg, amilyennek szeretné látni a jelent és a jövőt. A táj természeti szépsége minduntalan eszébe juttatja Erdély szépségeit. S az sem véletlen, hogy útitársai, erdélyiek. Az erdélyi magyarság különleges érték, történelmi hagyomány, az ősi, tiszta, kemény sorsot megszenvedő „különb” magyarságnak a jelképe. Ehhez a magas szinthez méri a dunántúli múltat és a dunántúli embert.

Eötvös balatoni utazása embertől emberig vezető, laza portréfüzér. Formailag tárca, anekdotafüzér, életkép, történeti publicisztika, memoár, néprajz, útirajz, tárcahumoreszk, művelődéstörténeti glossza, beszély, karcolat, archeológiai elmefuttatás, irodalomtörténeti arcképvázlat, és ki tudja fölsorolni, mi minden. A műforma olykor szétmállik, s beleolvad magába a tárgyba, mint ahogyan parttalanul gomolyog, alakul, változik múltból jelenbe, csapong képzelete távolból az író pillanatnyi tartózkodási helyére. És mindegyik alkalminak látszó történet, humorral enyhített gúnyrajz, mosollyal szelídített torzkép, kedélyes bölcselkedéssel frissített tudományos értekezés valamiféle példabeszédet tartalmaz. Eötvös korához szólót. A sokat megért és sokat tapasztalt ügyvéd, politikus, lapszerkesztő furcsa végrendeletét hagyományozza kortársaira és az utókorra.

A szociológiai és lélektani remeklés, A nagy per, és a heterogén témájú és mű nemű balatoni utazások között ott van azonban még vagy húszkötetnyi kiadott műve. Szinte mind nagy magyarokról s a magyar múltról szól. Mintha a pedagógiai példamutatás, példaadás szellemében írattak volna. Van írásai között realisztikusan megfogalmazott elbeszélés, néprajzi ihletésű betyártörténet; amaz Tömörkényre, emez akár Jósikára emlékeztet. Életrajz, amely Mikszáth Jókaijára üt vissza, s politikai beszéd, védőügyvédi szónoklat, amely Deákot, sőt Kossuthot juttatja eszünkbe. Nemcsak írónak, de emberi jelenségnek, élő, elven valóságnak sem lehetett akármilyen. Mikszáth jegyezte föl róla: rendkívüli, szuggesztív egyéniség volt. Szónoknak is magával ragadó: „Eötvös Károly rendszerint nagy apparátussal, sok tanulmánnyal fog hozzá védői szerepéhez. A mosoly is gyakran megjelenik a tárgyalási teremben, rendesen a nehéz pillanatokban, mert ha jó szél fúj a védelemre, akkor komoly méltóság ül arcára, és szúrós kék szemeit megelégedetten hunyja le. Olyan, mint a kitanult játékos: hogy el ne árulja játékát, vidám arcot vág a rossz kártyához, és epéset, nyugtalant a jó szerencséhez. Mint minden született szónok, uralkodik arcizmai fölött. Nagy, kopasz homlokára egy pillanat alatt kiül a harag, szemeiben tűz csillan meg, hangja viharrá növekszik, mihelyt kívánja a helyzet. A tárgyaláson uralkodó modornak, hangnak ő a megteremtője. Ha fölkel, és kezeit szokás szerint mellén összekulcsolja, egyszerre mindenki elhallgat a teremben, ha pedig hátracsapja egyik kezét, s mellét kissé kidülleszti – ami annak a jele, hogy pathosszal akar beszélni –, akkor halálos csönd támad.”

Írásait ma olvasván, még mindig érezhetni egyéniségének ezt a lebilincselő varázsát. Nagy fölkészültsége, páratlanul világos okfejtése, derengő humora mellett abból a meggyőződéséből eredő tartást, erőt, hogy jó ügyet szolgál, a kisemberek, az elhagyottak, magukra hagyottak védelmét. Legyenek azok zsidók, magyarok, rácok, balatoni halászok, nincstelen iparossegédek vagy falusi koldusok. És minden sorából érződik, elégedett sorsával, büszke származására, örül annak, hogy magyarnak született, s szolgálhat ennek a magyarságnak.

Szalay Károly




Hátra Kezdőlap Előre