Megnyitó+

A múlt, 1876-ik évi december hóban megjelent program, mely a Természetrajzi füzetek keletkezését úgy a szakembereknek, mint a nagy olvasóközönségnek is hírül vitte, arra törekedett, hogy a vállalat szükséges voltát tárgyilagosan indokolja.

Nem szándékozom az említett indokolásnak minden tételét ismételni, mert e tételek széles körben immár elterjedtek; és azért nem ismétlem azokat, mert azokon kívül, amikről a program megemlékezett, még más mondanivalóim is vannak.

A magyar nemzeti múzeum osztályai egymás után kezdik teljesíteni az intézet hivatásának második részét is.

Az első rész az volt, hogy szereztessenek meg mindazon kellékek és eszközök, amelyek nélkül tudományt mívelni nem lehet; a második rész okvetetlenül az, hogy az immár összeszerzett kellékek és eszközök – amennyire csak lehet – a tudomány mívelésére fordíttassanak is.

Az érdem, hogy a nemzeti intézet természetrajzi osztályai is kiléphetnek a mívelendő térre, hogy ezt már mostan tehetik, elsősorban a Pulszky Ferencx érdeme. Egyszerűen mondom, mert úgy is mindenki látja, hogy ott, ahol a közmívelődés ügye áll napirenden, ahol a magyar nemzet kulturális emelése, érvényre juttatása forog fenn: ott Pulszky Ferenc keze intéző, közvetítő és szervező szerepet szokott játszani.

És aki a természetrajzi publikációk ügyét ismeri, az ismeri a nehézségeket, megbecsülheti az érdemet is. Mívelődési szempontból véve, az e nemű vállalatok fontosak, nélkülözhetetlenek; de anyagilag ritkán fizetik ki magokat, nyerészkedésre pedig sohasem lehetnek szánva. Ily vállalatok sorába tartoznak a szellemi munka azon okiratai, amelyekkel a mívelődés fokoztatik és egyszersmind bizonyíttatik is.

A mívelődésről tudjuk, hogy amily mértékben nemesít, oly mértékben szerzi és árasztja a valódi jólétet is; s minél magasabbra tör, annál inkább közelíti azon, igaz, hogy az ember számára eszményi fokot, amelyen a szellemi ember az anyagival összehangzik.

De noha e fok eszményi, azt szem előtt kell hogy tartsuk; feléje kell hogy törekedjünk az egzakt vagy tapasztalati tudás terén éppen úgy, mint törekszünk ilyen fokra akár a morálban is, mely szintén a gyarló ember által elérhetetlen eszményt tartja szeme előtt, s így törekszik a jobb felé.

A tapasztalati tudás terén a törekvés munkával és áldozattal jár; a munka a szellemé, az áldozat az anyagé is; mind a kettőt meg kell hogy hozzuk, mert szellemi és anyagi áldás képében fordul meg, és kerül vissza ahhoz, aki a haladás ösvényét tartja.

Tudják és teszik ezt a kultúrnépek leghatalmasabbjai is; azok, amelyek nem küzdenek többé a puszta létért, s éppen azért teljes biztosságban, hatalmas eszközökkel törhetnek az eszmény felé.

De felfogják ugyanezt azok is, akik bár elnyomott, bár hátramaradott, de életképes, a létért és érvényesülésért öntudatosan küzdő nemzetek körében, az ember- és hazaszeretet melegétől áthatva, becsületesen gyakorolják az intéző tisztet.

Ezek felelnek arra a kérdésre: miként jön az, hogy sanyarú idők közepette áldoznunk kell oly vállalatokra is, amelyek nem hoznak rögtön anyagi nyereséget. Miért nem szabad visszariadnunk a súlyos munkától sem?

Kijut ezekből minden haladó nemzetnek a maga osztályrésze; meghozza a munkát, az áldozatot mindenikök. És minékünk, magyarokul, ezt nagyon is szem előtt kell tartanunk, mert a viszonyok összessége, amelyek között létezünk, lépten-nyomon azt mondja nekünk, hogy nemcsak erőfejtésre, hanem erőfeszítésre van szükségünk, ha célunk az, hogy jövőt érjünk!

Márpedig ennél szentebb célunk nincsen!

Nem állunk mi még ott, hogy intézményeink a biztosított nemzeti lét alapjáról az eszmény felé törekedhessenek; hogy ama világpolgári szempontból tekinthessék a feladatot, mely szempont hirdeti, hogy a tudomány az emberiségé, s így egyes nemzethez kötve nincsen.

Ott állunk mi még, hogy nemzeti létünk biztosításáért kell küzdenünk, s eközben minden irányban; a saját magunk emelésén, kifelé való érvényre juttatásán kell munkálkodnunk; sőt védekeznünk kell nem egy áramlat támadásai ellen, mely konokul ellenünk tör.

Amidőn a tudomány előbbrevitelét szemünk elől el nem tévesztjük, gondoskodnunk kell egyszersmind a legelemibb dolgokról is.

És így véve feladatunkat, ez naggyá, de súlyossá is lesz; annál nagyobbá és súlyosabbá, aminél bizonyosabb az, hogy helyzetünknél, nemzeti sajátságainknál fogva keveset vehetünk át másoktól, s így annál többet kell kifejtenünk önmagunkból; sőt hogy ellenséges áramlatok közepette mások által való megértésünkről is magunknak kell gondoskodnunk.

Bármily szűkre szabja is anyagi tehetségünk határait azon vállalatoknak, amelyek mívelődésünk emelésére és bizonyítására rendeltetnek: az imént kifejtett irányt és szempontokat eltéveszteniök nem szabad; így a Természetrajzi füzetek-nek sem, amelyek a szellemi élet azon körében, melynek mívelése korunk főjellegét képezi, állást foglalni törekednek.

A természetrajzi szakok mívelésének fontossága nem szorul indokolásra: egész lételünkkel a természethez vagyunk fűzve, s eszerint a természet ismerése legközelebbi érdekünk.

Lássuk, hogyan állunk ezekkel a magunk körében?

Közintézeteink, szakférfiaink nem egy gyűjteménye tele van följegyzésre méltó dolgokkal, megannyi kővel, amelyből tudományosságunk csarnokának egyes oszlopai épülhetnek. Azon csarnokot értem én, mely nemcsak tündököl, hanem éltető meleget is áraszt.

De e kövek némák, lappangók, faragatlanok vagy szétszórtak; s a csarnok így csak puszta terv.

Márpedig csak a kész csarnokból indulhat mindaz, ami a tudományt előbbre viszi, mi nyomot hagyva, hatást gyakorolhat az egész nemzet mívelődésére is.

És hogyha e csarnok jól van építve, akkor legmagasabb pontja biztos támaszt nyújt annak is, aki a megbizonyítható tényeken túl már a föltevéshez folyamodik – ez az elmélet; és a csarnok zöméből telni kell az ismeretek abécéskönyvének, éppen úgy, mint a szakkönyvnek is – ez a gyakorlat.

E csarnok nem tűri ez idegen cicomát. Alapjától csúcsáig magán kell hogy viselje a nemzeti szellem bélyegét: csak így felelhet meg hivatásának, és csak magunk építhetjük ilyennek.

A lappangó, néma, szétszórt adatoknak azért napfényre kell jutniuk; ezek, bár porszemenként is, meg kell hogy alkossák előbb a követ, utóbb a csarnokot.

A feladatnak e része a magunk körére céloz.

A második rész kifelé kell hogy hasson; és hogy ez lehetséges legyen, szabadulnunk kell ama bizonyos elzárkózástól és nehézkességtől, amelynek eddig legtöbbször és úgy vallottuk kárát, hogy fáradsággal és jól végzett dolgainkkal is észrevétlenül maradunk ott, ahol érvényre jutásunk nagyon is érdekünkben áll: a kultúrnépek előtt.

Az elsőbbségtől, bármily jogunk lett volna is reája, legtöbbször elestünk.

Márpedig az elsőbbség kérdése nemcsak személyes érdek, mert ennél sokkal több.

Az első közlés a fáklya vagy legalábbis a pislogó mécs, mely egy ismeretlen térre veti a világosság első sugarát; e világosság nyomán halad a vizsgálódás; ez éleszti a lángot, s mindjobban világítva, felderíti az ismeretlent.

Newton látja az alma esését, a tényhez fűzött eszme az első fény, mely az univerzum mozgásának törvényeihez vezetett!

És ha egy nép tudományos törekvései körül sokan találkoznak, kik mécset mécsre gyújtanak, oly fény keletkezik, mely messze hat. E nép észrevétetik, tényezővé válik a mívelődés terén, megszerzi a létjogot a népek nagy családjában; végzi misszióját úgy be-, mint kifelé.

Az elismert kultúrnépek vetekednek is az elsőbbség pálmájáért, mert érzik fontosságát. Tudják, hogy az emberi nem nagy mozgalmában a nemzettestek úgy viaskodnak a létért, mint viaskodik ugyanezért az egyén a nemzet körében. Tudják, hogy ez az a létért való nagy küzdelem, mely a tétlenséget kizárja, mely tények, nem pedig érzelmek után ítél és becsül. Tudják, hogy ez a haladás útja, mondhatnám, módszere. Tanúi is vagyunk egy nagy versenynek, mely eredményeiben üdvös: mert amíg egyfelől folyton tágítja a tudás birodalmát, másfelől folyton foglalkoztatja a szellemeket, ruganyosságot, élénkséget önt beléjök, ösztönöz, serkent, erősbíti a kölcsönösség érzetét: oly erőket nevel, amelyek „nonum prematur in annum”+ aranymondás szellemében a munkában élvezetet, a munka változtatásában pihenést talál.

Mi magunk még messze állunk ezektől! Vádolhatjuk a múltak nyűgét, az idők súlyát; de egy része bizony már rajtunk is múlik.

Szeretünk a csillagok után nyúlni, kis munkának nagy feneket keríteni, kelletén túl nekigyürkőzni. Nehéz emeltyűvel dolgozunk ott is, ahol egy könnyed, friss kézmozdulattal – és időt nyerve – boldogulhatnánk; márpedig éppen úgy, amiképpen az anyagiak terén az „idő pénz”, akként a szellemiekén az „idő intellektuális érték”.

Úgy dolgozunk mi néha, mint az a bizonyos gazda, ki kézzel szemeli a búzát ahelyett, hogy a rostához folyamodnék.

Hogyha – főképpen a tapasztalati tudományok terén – a kultúrnépek működésére figyelünk, ott is meglátjuk a könnyebb szemet, sőt még a polyvát is; és meglátjuk, hogy a súlyos szem az erélyesen alkalmazott rostából kerül ki.

És ez az emberiség gyarló voltánál fogva nem is lehet másképpen. Jó lesz ezt minékünk tudni és megszívelni.

Ezek után jogosan felötlik a kérdés: mit akarhatnak végtére is a magyar nemzeti múzeum által megindított Természetrajzi füzetek?

Annyi világosságot kisugározni, amennyi telik; annyi erőt kifejteni, amennyi van; az intézet misszióját a nemzet felé is irányozva, kifelé az őszinteség alapján állást foglalni, nyíltan, határozottan, tettek által, olyanok által, aminők telnek.

Más feladat nem is képzelhető.

Közelebbi meghatározását e feladatnak és illetőleg iránynak, magában véve már az a munkálkodás is adja, amelyet a ma már létező, feladat szerint közelről rokon intézményeink teljesítenek.

A Magyar Tudományos Akadémiának, mint legmagasabb intézménynek, viszonyaink között még határozottan, kizárólagosan nemzeti küldetése van; ő fogja fel és egyesíti a tehetségek sugarait, s árasztja a meleget a nemzetiségre.

Nemcsak hogy elférnek, hanem szükségképpen hozzátartoznak mindazon társulatok és testületek, amelyek a részletezés alapján működve összegyűjtik azt az anyagot, amelyből az Akadémia épít és végleg alkot.

Ez igen természetszerű munkafelosztás, s ha nincsen így, akkor ilyennek kell azt szervezni.

De el is lehet mondani, hogy hovatovább a szervezkedés egészséges irányokban halad és tökéletesedik is.

Eltekintve a többi szaktól, amelyet az Akadémia felölel, már a matematikai és természettudományi szak is igen tanulságos képét nyújtja a szervezkedésnek.

Mert íme, itt a k. m. Természettudományi Társulat, mely nemzeti küldetését a tudományszakok népszerűsítésében is keresi. Itt van a Földtani Társulat, mely kizárólagosan a föld- és őslénytannal foglalkozik, de mindenképpen nemzeti irányt követ; sőt itt van a k. m. Földtani Intézet, mely már arról gondoskodik, hogy az eredményeket a kultúrnépekkel is tudassa.

Látjuk, hogy a vidéken sokasodnak a társulatok, amelyek kisebb körök behatóbb vizsgálatára céloznak.

És ez így nagyon jól is van, mert a mívelendő tér nagy, a munkából sokaknak kijut a rész.

De ha ezeket egészben tekintjük, legott feltűnik két igen nevezetes körülmény. Az első az, hogy némely szakok elmaradnak a szervezkedés köréből; a másik az, hogy a külfölddel szemközt való képviseltetésünk nem elégséges.

És itt van az a hézag, amelynek betöltése a magyar nemzeti múzeumot bizonyára megilleti, amelynek betöltése ez intézetnek hivatás, mert arra rendeltetett, hogy lehetőleg univerzális képét nyújtsa egykoron – többek között – a természet három országának is. Evvel nem köttetett sem földirati, sem politikai, sem nemzetiségi határokhoz, s így leginkább van hivatva az ismeretek közvetítésére is; s e közvetítés, minthogy egy elismertetésért küzdő nemzet nagy érdeke, méltán a nemzeti intézet tiszte; sőt hivatásszerű kötelessége.

És itt igyekeznek a Természetrajzi füzetek állást foglalni.

A kevésbé szervezett szakok, mint: az állat- és növénytan érdekét is előmozdítani; a legkisebb adatot is a tudomány számára értékesíteni s az eredményeket szélesebb körben hírül adni. Ez a feladat.

A kiadott program megnevezte a rovatokat, amelyekkel a feladat megoldását megkísértjük, s itt még néhány szó a Revue-re tartozik.

Idegenszerűségünk kívül tartott azon az óriási forgalmon, amelyet a kultúrnépek szellemi működése létesített, és oly vélemény keletkezett rólunk, aminő ismeretlenekről rendesen keletkezni szokott.

A természetrajzi szakok dolgában az a vélemény uralkodik még ma is, hogy mi ezeknek fontosságát nem fogjuk föl, még abban a korban sem, amelynek szellemi s így társadalmi hatalmát is nagy részben e szakok beható mívelése adta meg; hogy tehát e tekintetben még ma is kvalifikált barbárok vagyunk. Ez az uralkodó vélemény, és szomorú dolog, hogy léteznek még oly tényezők is, amelyek e balvéleményt terjesztik, noha igaztalan voltát tudják.

Ilyen körülmények között legalábbis védelemről kell gondoskodnunk; annál inkább, mert létezik egy védőfegyver, mely amiképpen hozzánk méltó, olyképpen ellenállhatatlan is. E fegyver: a balvélemény ellenkezőjének tettekkel való bebizonyítása.

És evvel úgy kell hogy tegyünk, mint tett a próféta a heggyel; mert valójában a kultúrnépek nagy zöméhez oly arányban állunk, aminőben állott a próféta teste a hegy tömegéhez.

Késlekednünk nem szabad, mert az idő halad, s ha becsünket nem látja; letipor menthetetlenül.

Ez a külföldnek szánt Revue indokolása.

A Természetrajzi füzetek tere ezennel meg van nyitva.




Hátra Kezdőlap Előre