A műnyelv kérdéséhez+

„Milyen állást foglalnak el a Természetrajzi füzetek a nyelv kérdésében?” Amióta az első füzet megjelent, élőszóval és levélben sokan vetették föl ezt a kérdést, mely mindig időszerű és nagyon is érdemes arra, hogy foglalkozzunk vele.

Fő elv gyanánt előttünk csak ez állhat: amit írunk, azt érthesse meg nemcsak a szó szoros értelmében vett szakember, hanem minden mívelt magyar ember is; alkotásaink, amelyeket a nyelv terén tennünk kell, aminthogy kell is, ne vétsenek a nyelv szabályai, szelleme ellen, ne sértsék az ép nyelvérzéket.

Kötve hisszük, hogy akadhasson ember, aki ezt az irányelvet kifogás alá vehetné.

Ha ezt az irányelvet mécs gyanánt vesszük, s e méccsel azután bevilágítunk természetrajzi irodalmunk tárházába, igaz, hogy ott furcsánál furcsább dolgokra akadunk, amelyek mindenféle hangon csengenek, csak magyarul nem; amelyeknek értelmébe mécsünk egy sugara sem hatol be; amelyeknek titokzatos jelentőségét semmi szótár sem fejti meg, s amelyektől az ép nyelvérzékű szakember éppen úgy, mint az ilyen érzékű mívelt ember is – amint ezt mondani szoktuk – elkapja a fülét.

És ez a baj már nagyra nőtt, akkorára, hogy kezdjük egymást „nem érteni”; mások sem igen érthetnek meg minket, mi mindenesetre a képzelhető legnagyobb baj olyan írott dolgoknál, melyeket nem a magunk személyes használatára, hanem a nyilvánosságnak szántunk; amelyekkel tágasabb körben hatni akarunk, sőt hatnunk kell is.

Ilyen baj természetesen szerfelett nehezíti állását az olyan vállalatnak, mely akkor kezdi pályafutását, amidőn a baj már széles körre kihatott, itt is, ott is gyökeret vert, aminthogy ez már csakugyan meg is történt. Mintha végletek előtt találnók fel magunkat, melyeknek egyike az, hogy kövessük a természetrajzi műnyelv dolgában azt az eljárást, amely eddig gyakoroltatott, némely mozzanatában állítólag a Magyar Tudományos Akadémia által is szentesítést nyert (?) – mire mindjárt visszatérünk –, s mely okvetlenül anarchiához, bábeli nyelvzavarhoz vezet; vagy csináljunk rasa tabulát, kezdjük elölről.

Vegyük az elsőbb végletet közelebbről.

Abban ugyan senki sem kételkedik, hogy a magyar természetrajzi műnyelv – terminológiája éppúgy, mint nómenklatúrája s főleg némely szakok terén – úgy került a visszás irányba, hogy ott folytatták, ahol a régibb természetrajzi neológok mar a túlságokba csaptak át; s folytatták legtöbbször olyan elemek, amelyek oly kényes dologra, aminő a szóalkotás, sem készültséggel, sem hivatottsággal nem bírtak.

Ami e réven létrejött, az sokszorosan belekerült az Akadémia értekezéseibe is, tankönyvekbe és mindenüvé, nagy kárára vált a szakoknak; megérthetés rovására is esett. Az eljárás legtöbbször merőben empirikus volt. A szógyártó belészeretett egy, az ő fülének kellemesem esengő ragba, ezt odaakasztotta igéhez, melléknévhez – akármihez, s megvolt a műszó vagy név.

És a végén megesett, hogy amidőn az Akadémia kiadványaiban az e nemű irodalom felszaporodott, íróinak némelyike azt kezdette hirdetni, hogy miután ez s az az Akadémia kiadványaiban megjelent, ennek minden szavabetűje szentesítve van, kötelező mindazokra nézve, akik erről-arról a jövőben írni akarnak.

Keletkezett egy neme a terrorizmusnak, amely főleg az ifjabb, fejlődő tehetségekre visszariasztó, bénító hatást gyakorolt, gyakorol még ma is, s nem kis mértékben sarkallja a jobbakat a kérdés föltevésére, amellyel e cikket kezdtük. Ez a terrorizmusnak, mint nagy bajnak jó visszahatása, határozottan jó jel.

Mint rendesen, úgy ennek a terrorizmusnak sincsen semmi jogalapja. Fő rugója legtöbbször az auktorkodhatnámság gyarló viszketege.

Ismételjük, hogy jogalapja nincsen, és megmondjuk azt is, hogy a Magyar Tudományos Akadémia dolga a műnyelvkérdés tekintetében egészen rendben van, noha tény az, hogy kiadványaiban sokszor találkoztak a nyelv szellemével, szabályaival merőben ellenkező dolgok, amelyek azonban – ezt különösen hangsúlyozzuk – sohasem képezték határozati vagy bár csak véleményezési tárgyát is az Akadémia azon osztályának, amely a nyelv kérdésében illetékes. És éppen azért, mert az egyedül illetékes fórum nem vitatta meg, e dolgok számba vehető vagy éppen irányadó alakot nem is ölthettek, de sohasem.

Amennyiben természetrajzi ügyekről van szó, a dolog egyszerűen úgy ment, hogy az illető író dolgozatát benyújtotta az illető osztálynak, az pedig – főleg ha a munka akadémikustól származott – bona fide+ kinyomtatta.

Egyetlen határozata az Akadémiának, mely ide vág, egészen szabatos formában hozatott, s egészen helyes is.

A határozatot dr. Szabó Józsefnekx köszönjük, mint aki hozatalára okot adott; lényege az, hogy a műkifejezések vagy szavak (termini technici) magyarítása kívánatos, a neveké – tehát a nómenklatúráé – nem kívánatos.

Azoknak, akik a nyelvkérdés fölvetése ötletéből itt-ott az Akadémiát is beleszőtték, teljes megnyugvásokra szolgálhat, hogy a részről a műszavak helyes alkotását semmi akadály nem fenyegeti; de sőt, amint azt alább majd kifejtjük, ott azt eljárás szabadsága mellett még segítséget is találunk.

De vegyük előbb a második végletet, ti. a rasa tabulát azokra nézve, amik már megvannak. Ha e tabulát megcsináljuk, rögtön, minden átmenet nélkül – ez meggyőződésünk – nagy bajt okozunk, amelyet tudományos életünk nem egy szaka súlyosan megsínylene. Sokat kellene megakasztanunk, ami tárgy szerint jó, hasznos és szükséges s csak azok szerint a kifejezések szerint, amelyekkel tárgyaltatik – mondjuk –, visszatetsző. E visszatetsző, a nyelv szellemét, szabályait s az ép nyelvérzéket sértő dolgok közé tartozik a leíró természetrajzi értekezésekbe letett számos műszó, különösképpen pedig egy sereg név, mely amily mértékben nem jellemzi a tárgyat, amelyre alkalmaztatott, amily mértékben semmit sem mond, oly mértékben hibás alkotású is.

Itt nézetünk szerint mindenekelőtt arról kell gondoskodnunk, hogy a baj továbbterjedését megakasszuk, s azután – úgy, amint az irodalmat tovább fejlesztjük – lassanként kiküszöböljük. Ha másképpen járunk el, fejünkre idézzük a viszketeget, a sértett hiúságot, s ki tudja még, mit, s ezt megsínyli az ügy.

Azoknál a természetrajzi alszakoknál, amelyeknek irodalmi feldolgozása még csak folyamatban van, a műszavak és műnevek tekintetében szabadon rendelkezhetünk; s amidőn itt helyesen járunk el, ennek jó visszahatása lesz azokra az alszakokra is, amelyek a műnyelv dolgában gyengén állanak. Ez kétségtelen, s most csak az a kérdés: miként járjunk tehát el?

Nemegyszer úgy tapasztaltuk, hogy természetrajzi, még jobb írók is – jobbak a szakértelem tekintetében – azt hiszik, hogy írói reputációjuk nagy csorbát szenvedne, mihelyt pld. a nyelv dolgában más ember vagy éppen valami illetékes fórum tanácsával élnének. Ez a merőben hamis hit azután arra vitte őket, hogy valamiképpen kierőszakolják önmagokból azt, mit erőszakolni nem szabad, amit csak alapos ismeret segítségével lehet megoldani.

E hamis hitről le kell tennünk; keresnünk kell a nyelvészek tanácsát, útbaigazítását, mert a tapasztalás bizonyítja – s nagyon természetes is –, hogy van köszönet benne. Keresnünk kell e tanácsot annál is inkább, mert szakirodalmunk s vele nyelvünk is fejlődőfélben van; alapokat rakunk le, amelyek a leggondosabb eljárást megkövetelik. No és bármily erősek legyünk is speciális szakunk dolgában, a nyelvészet nem szakunk, reászorulunk a nyelvészre éppen úgy mint ő reánk.

Mondjunk tehát valamit a gyakorlati eljárásról is, szóljunk példával, mely előttünk van. Amidőn a k. m. Természettudományi Társulat Pethő (akkor még Petrovics) Gyulát Cotto geológiájának lefordításával bízta meg, műkifejezésekről kellett gondoskodni, s a dolgot úgy oldották meg, hogy egy megfelelő vegyes bizottságot alakítottak, amelybe P. Tewrewk Emil tanár mint nyelvész tartozott. A dolog igen simán ment, mert ahol a szakemberek szókészlete már kifogyott; ott a nyelvész még mindig győzte; s ha a viszonyt, amelyre műkifejezés kellett, jól, akár rajzban is megmagyarázták a nyelvésznek, ez mindig tudott alkotni.

Ennek az éppoly egyszerű, mint gyakorlati eljárásnak, mely senkinek reputációját nem sértette, a földtani irodalom nehány talpraesett műszót köszön.

Ezt az eljárást mindig ismételhetjük. Aki figyelemmel kíséri azt az élénk mozgalmat, amely főleg a Nyelvőr megindulása óta keletkezett, láthatja a kincseket, amelyeket e mozgalom összegyűjt; tudhatja, hová forduljon véleményért, tanácsért, útbaigazításért. Sem az egyes buzgó nyelvész, sem az Akadémia nyelvtudományi bizottsága visszautasítani nem fogja; sőt ellenkezőleg, szívesen közreműködik.

Az Akadémia osztálytitkárától, dr. Gyulai Páltól tudjuk, hogy a nyelvtudományi bizottság minden beküldött jegyzékről véleményt mond, mihelyt az illető író akár írásban, akár élőszóval, akár más szaktárs által megadja vagy megadatja a kellő felvilágosítást: mire keres műkifejezést?

Evvel bátran élhetünk, s a Természetrajzi füzetek szerkesztősége mindenkor a legnagyobb készséggel elvállalja a közvetítést.

Ezek mind jobbadán a műnyelvre vagyis a terminológiára vonatkoznak, s hátravannak még a nevek, a nómenklatúra, amelyekre némelyek súlyt fektetnek. Erre nézve az Akadémia nyilatkozott, s nekünk kevés mondanivalónk van. A szakemberre nézve csak a voltaképpeni tudományos név bír beccsel, mert ez kalauzolja végig az illető tárgyakon, ezeknek világirodalmán; más név neki felesleges. De ez a dolog kissé változik, mihelyt a szellem mindennapi kenyerét sem felejtjük ki.

A szó legszorosabb értelmében vett szakirodalomból telnie kell – amint ezt az, első füzet megnyitó szavaiban érintettük – az ismeret abécéskönyvnek is; ez a forrás, amelyből egykoron a tankönyvszerkesztőknek meríteniök kell. Itt már a tárgyaknak az anyanyelven való elnevezése igenis lényeges egy dolog, mely előtt szemet hunynunk nem szabad. E nevekre nézve két forrást ismerünk; az első a népnyelv maga – melyre mindjárt rátérünk, a második a helyes alkotás, amelyet a tudományos név etimológiai megfejtése alapján végezhetünk; de melyet csak akkor szabad végeznünk, amikor lehetséges a nyelv szabályát, szellemét megőrizni s a megalkotott névvel valósággal azt kifejezni, ami az elnevezett dologra nézve jellemző, vagy erre egyáltalában világot vetni képes. Ezt azután túlhajtani nem szabad, mert a sok névre semmi szükség sincsen, lévén a tankönyvek szerkesztésénél irányadó, hogy inkább kevesebbet s csak a valóban jellemzőt magyarázzák minél behatóbban. A magasabb oktatásnál célt érünk a tudományos nevekkel is.

Most tehát még a nép száján forgó nevek volnának hátra. Itt mindenekelőtt gyűjteni és disztingválni kell. Hogy főleg a disztingválás mit jelent, ezt magyarázza meg dr. Horváth Gézax jó barátunknak az a levele, amelyben – többek között – erről is elmélkedik. Azt mondja:

„Abban egyetértünk, hogy a magyar állatnevek alkalmazására és használatára nézve mindig csak a népnyelv lehet irányadónk. Sőt véleményem szerint csak az a magyar állatnév bírhat létjoggal, melyet egyszersmind a nép is használ, és amelyet magyar írók a nép ajkáról lestek el; míg a mesterségesen faragott nevek talán kivétel nélkül elvetendők. Vannak azonban esetek, hogy a nép valamely nevet vidékenként hol más-más, hol pedig több állatra vegyest alkalmaz. Ilyen esetben tehát a népnyelv tényleg megszűnik kalauzunk lenni, s ilyenkor egészen az író belátásától függ, hogy melyik nevet melyik állatra alkalmazza. Kívánatos azonban, hogy az irodalmi nyelv ne essék ugyanazon hibába, amelyben a népnyelv szenved, s hogy ennélfogva a kétes kifejezések használata szabatosan megállapíttassék. E részben pedig – szerintem – már csak az elsőbbség elvénél fogva is okvetetlenül a régibb írókat kell követnünk. Az első magyar állattani író, ki a Linnéx-féle rendszer s a binaer nómenklatúra keretében dolgozott, Földi Jánosx volt, kinek tőrül metszett magyarsággal írott állattana 1801-ben jelent meg, és ki – mint munkájának előszavában említi – a magyar állatneveket 15 éven át gyűjtögette, gondosan alkalmazta e neveket, s így bizton követhető.”

Bizonyára jobban tudunk örvendeni az e szavakból kihangzó határozott purizmusnak, mint azoknak a merényleteknek, amelyek „nyelvfejlesztés és bővítés” címe alatt éppen a nyelv és megérthetés rovására elkövettettek.

Épp így vagyunk ezekkel nemcsak a leíró állattanban, hanem a leíró természetrajz többi szakaiban is. Ezekben, úgy hisszük, kifejtettük a Természetrajzi füzetek állását a műnyelv kérdésében, s avval rekeszthetnők be sorainkat, hogy hát tessék hozzánk szegődni, s nincsen szolgálat, amelyet megtagadnánk, amidőn látjuk, hogy aki tőlünk várja, velünk egy irányban halad is.

De van még egypár szavunk, amelyek a szó- és névgyűjtésekre vonatkoznak.

A megállapítás, hogy ez vagy az a szó, név ezt és azt jelenti vagy jelöli, már magában véve is becses vívmány; de rejlik benne más, még sokszorta becsesebb dolog is. A nevek alkatából, a szavak gazdagságából ki lehet olvasni azt a szellemet is, amely a népben él, a szemlélődésnek azt a módját, amely e szellem sajátossága, tehát azt az irányt is, amelyet követnünk kell, ha egy valósággal nemzeti jellegű tudományos életet akarunk ébreszteni – már ti. a természetrajzi szakok terén is.

Ez a fontos tárgy természetesen egy külön értekezést kíván, amellyel a harmadik füzetben majd előállunk.




Hátra Kezdőlap Előre