Két beszéd+

Tartották a Magyar Tud. Akadémia 1878-ik évi nagygyűlésén
Csengery Antalx és dr. Haynald Lajosx kalocsai érsek

 

„Ha téved, ami emberi dolog,

mindenki ítélhet eljárása fölött„

Csengery

Mondhatom, eleintén csodálkozással, utóbb megdöbbenéssel állottam és állok az előtt a jelenség előtt, hogy a magyar tudomány díszes és tagadhatatlanul legelső rangú csarnokában elhangzott két nagyszabású, sarkalatos elvekre kiterjeszkedő beszéd, elmondva akadémiai celebritások által, hogy mondom, két ilyen beszéd a puszta reprodukciónál és illetőleg regisztrálásnál többen nem részesült.

A csodálkozás és megdöbbenés talán indokolt is, mert a két beszéd egyazon alkalommal, egyazon helyen, egyazon közönség – s azonkívül a magyar tudományosság areopagusa előtt mondatott el, noha a tudomány sarkalatos elveire nézve nemcsak eltérő, hanem egyenesen ellentétes volt!

Ha ez nem arra való, hogy a véleményt kiszólítsa, az eszmék harcát megindítsa, akkor valóban nem tudom: mi legyen hát arra való?

Avagy ott állanánk már a közönyösség dolgában, hogy ilyenek felett egyszerűen a napirendre térhessünk?

Vagy az ignorantia vett volna erőt rajtunk?

Vagy talán már oda jutottunk, hogy bizonyos auktoritást a csalatkozhatatlanság, a megtámadhatatlanság színében lássunk, még akkor is, ha tanai ellentétesek?

Rettegnünk kellene társadalmunk szelleméért, azért a jövőért, amelyért eddig küzdött és áldozott, hogyha a fölvetett okoknak bár csak egyike is fönnforogna.

A beszédek közvetlen hatása alatt állva, szentül hittem, hogy az előkelőségek szava más előkelőségek véleményét fogja kihívni; hogy állás szerint egyrangú erők mérik össze a fegyvert; hogy az egyrangúságban rejlő hatalom és függetlenség száll majd síkra.

Hiába hittem.

Elszántam magam arra, hogy rang és hatalom ellenében latba vetem azt a hatalmat, amely jogot ad és jogot véd, bárhol bárkivel szemben, nem önzésből, hanem a való igaz érdekében: latba vetem a lelkiismeretet.

És most „suum Cuique”.

Csengery felszólalásának indítóoka az a közönyösség volt, melyet a nemzet a Tud. Akadémia iránt tanúsítani kezd, mely közönyösség számokkal kifejezhető nagy voltát az évi számadások bevételi rovata mutatja.

Minthogy evvel nyitja meg beszédét, a hallgató azt várta volt, hogy az Akadémia misszióját és fontosságát kifejtve, áttér azoknak az okoknak a megállapítására, amelyek a részvét csökkenését előidézték; és ha a konklúzió az első irányban az Akadémia javára dönt, ekkor a másodikra reformot ajánl, s apellál a hazafiságra és az áldozatkészségre.

Csengery csak az elsőt tette meg. Az Akadémia misszióját, ezek fontosságát támogatni, indokolni igyekszik oly apparátussal, mely olvasottságának bizonyítéka, mert Bacon és Salamon Ferenc képezik a végpontot, amelyben az idézetek és sarktételek perifériája egyesül.

A – mint Csengery mondja – „már közhelyekké” vált tételek ily tetszetős alakban való összeállításáért, a kevésbé olvasott laikus hálával telik el, s én jelenleg csak azt kívánom megjegyezni, hogy e közhelyeknek az Akadémiák érdekében való alkalmazása jogos is, föltéve hogy oly Akadémiákról van szó, amelyek a céhrendszerből kivetkőzve, a haladást, a vizsgálódás és vélemény szabadságát iktatják alapszabályaik legelső helyére.

Erre és a „tudományos konzervativizmusra”, melyet Csengery beszédjének végén – Virchowx auktoritására támaszkodva – hirdetett, majd visszatérek akkor, amidőn dr. Haynaldx érsek beszédjét előveszem, hogy a két előadásnak a tudományra vonatkozó sarktételeit egymással szembesítsem.

Most azokról kívánok nyilatkozni, amiket Csengerytől méltán megvárhattunk volna, de amelyekről ő hallgatott: azokról az okokról s az ezekkel járó jelenségekről, amelyek az Akadémia iránti részvétet csökkentették, amelyeknek ismerete arra való, hogy a helyzetet tisztázva, rávezessen egyszersmind a gyógyszerre is – ha ugyan szükség van reá.

Annak konstatálása, hogy az Akadémia iránt a részvét csökkent, az az Akadémia álláspontjáról véve mindenesetre aggasztó jelenség, s mindenki érti a törekvést, mely a baj elenyésztetését tűzi ki céljául.

Azonban mihelyt az Akadémia álláspontját a magasabbal cseréljük fel, s a konstatált tényhez egy kérdést csatolunk, teljesen megváltozik a helyzet.

A dolog így áll: az Akadémia iránt csökkent a részvét, csökkent-e a tudomány iránt is?

A kérdésre határozottan nemmel felelek; sőt határozottan kimondom, hogy amily mértékben csökken a részvét az Akadémia iránt, oly mértékben fordul azok iránt a tudományos körök és törekvések felé, amelyek az Akadémia körén kívül társadalmunkra is hatnak, kifelé is közvetítnek.

Lássuk ezt a dolgot közelebbről is, mert ez az egésznek magva és veleje.

Majdnem kizárólagosan akadémikusok indítványára, ösztönzésére és egészen kizárólagosan akadémikusok vezetése alatt oly társulatok keletkeznek, amelyek mívelés alá veszik mindazokat a tudományszakokat és köröket, amelyeket az akadémiai szervezet saját osztályainak mívelésére kitűzött. Ez a centrifugális mozgalom még folytonosan lüktet.

Kiköltözött az Akadémiából a nemzet legkegyeltebb tudományszakmái közül a történelem a történelmi társulatba, a nyelvészet a filológiai közlönyökbe, a magyar nyelvészetet maga az Akadémia küldte ki a Nyelvőr-be; a régészet s alszakai egy éppen keletkezőfélben lévő őstörténelmi társulatba készülődik; a kevésbé kegyeltek közül a természettudományi összes diszciplínák elmentek a Természettudományi Társulatba élni, a matézis a Műegyetemi Lapok-ba költözött; a filozófia is hordja a fészkét; a geológia egy állami intézetbe és egy társulatba költözött.

Ezek a szabad társulásból folyó aktualitással tudományt csinálnak, hatnak a társadalomra, s amennyi a képviseletünk kifelé, az ezektől jön.

És miért van ez így? Van egy szó, mely mindent mond, e szó az „autonómia”.

Az erők az Akadémia körén kívül keresik azt az önrendelkezést, amelyet az Akadémia nem ad, és amely nélkül a gőz és villany századának megfelelő haladás, munkálkodás lehetetlen.

Szóval az Akadémia merev céhrendszere az, amely elvonja az Akadémiától legsajátabb erőit, ezekkel másfelé tereli az érdeklődést, ezáltal a részvétet is.

Bizonyítsuk ezeket egy kissé.

A tudományok terén a specializmus korát éljük. A nyelvész már nem éri be a klasszikussal, hanem bemélyed a régi nyelvemlékeken kívül a tájszólások, a nyelvrokonság tömkelegeibe; – a zoológus nem éri be többé a „gyújtó üveggel”, neki már az immerzió+ is kevés, már vegyészettel is kérdést intéz a szervezetek utolsó egységeihez. Le is tűnt az a korszak, amely a céhes akadémiákat létrehozta, amelyben az „univerzális tudósság” létezett, amelyben pl. a kedves Jacobus, Christianus Schäffer csókolni való naivságával bámulatra ragadta a világot avval, hogy egyazon kötetben rovarokról és egy igen célszerű – mosógépről értekezett.

Az egyes szakok fejlődtek, fejlődve mind nagyobb és nagyobb tért foglaltak el, mind mélyebbre és mélyebbre hatoltak.

Az önálló tudományos respublika aztán e fejlődésnek természetes követelménye, mert csak ez engedi meg a céltudatos és célszerű rendelkezést – más nem.

És mit látunk Akadémiánknál? A szakosztályok autonómiával nem bírnak, a leglényegesebb indítványok felet nem az osztály, ti. a szakértő része, hanem az Akadémia plénuma határoz, s minthogy az egyes szakosztály az Akadémia egészével szemközt eo ipso kisebbség, a plénum többsége pedig az osztály dolgaiban eo ipso nem szakértő, tehát nem is képes a speciális dolgok horderejét megítélni, könnyen elképzelhető, mi a legtöbb indítványnak a sorsa. Hogyha ehhez az abnormitáshoz még azt a kerékkötőt is hozzávesszük, melynek neve bürokratizmus, s mely természetes következménye a merev centralizmusnak, úgy – ha el is tekintünk a versengésről, mely az osztályok között fennáll, el bizonyos világi és papi áramlatokról, amelyek a fölényért küzdve, mindenütt és minderre bizonyos nyomást gyakorolnak – nem is csodálkozhatunk az erők kivándorlásán, az érdeklődés és részvét csökkenésén.

Amíg a kultúrállamokban a még fennálló akadémiák a velök járó nehézkességet a „Compte-rendu” „Sitzungsbericht” röpke íveivel enyhítik, ezekkel serkentenek, folyton a közönség előtt, s napirenden igyekeznek maradni, addig a mi Akadémiánk – megengedem, hogy ünnepélyességgel, szeriozitással, de bizony saját kárára úgy lassúskodik, mint Európában egy se. A félév, egy vagy éppen másfél év múlva megjelenő értekezések ez ünnepélyes lassúságnak boldogtalan bizonyítékai. E lassúság azután oka annak is, hogy az ún. szakbizottságok teljes apátiába süllyednek, úgyhogy némelyike évek óta sem gyűlt össze határozatképes számban; ők mondják: „a végin minek is? a plénum úgyis leszavaz.”– De ez csak következmény, okozat; az ok az Akadémia szervezetében rejlik, e szervezet céhes, bürokratikus voltában, mely ellene van az osztályoknak szabadabbra való átalakításának, ellene a munkálkodás azon folytonosságának, mely nélkül korunk tudományosságának rohamos lépteit követni lehet, mely nélkül élő hatás akár a tudományra, mint olyanra, akár az adott társadalom közmívelődésére el sem képzelhető.

Így, amíg az Akadémia kiadványainak kelendősége az egész kiadásnak legfeljebb 2%-át képezi, addig némely társulatok iratai intelligenciánk számához mérve meglehetős körben terjednek el, a szigorúan tudományos munkák kelendősége 20-50%.

Lássunk más tényt. Az Akadémiának pl. harmadik osztálya a „Magyarország természeti viszonyainak kutatása” címen évi 5000 forinttal rendelkezik. Nem nagy, de mindenesetre oly tisztességes összeg, amellyel jó beosztás mellett lehet dolgozni. Ámde ha az eddig e címre fordított egész összeget az általa létesített irodalom mennyiségével és minőségével szembesítjük, kissé megröstelljük az eredmény mivoltát, főképpen akkor, amidőn észrevesszük, hogy e facit a nemzeti mívelődésre nézve meddő, s nem javított azon a ferde, téves hiten sem, amelyet a külföld rólunk táplált.

Nem szándékozom e dolgot most részletezni, megteszem közelebbről; de konstatálni kívánom, hogy ez irodalom hatásának hiába keressük nyomait a magyarság mai szellemében; magyar tudományos iskolát nem teremtett, a köznevelésre sem folyt be, kifelé nem képviselt.

Hogy ilyen körülmények között csökken a részvét, ki fog ezen csodálkozni?

Az egyszer fölébresztett részvét folytonossága az általa megteremtett működés hatásának és sikereinek folytonosságától függ.

Ez – szerintem – az akadémiai kérdés nucleusának a nucleolusa+, s ha Csengery ezt fejti ki, ehhez képest a megfelelő reformot kezdeményezi; sikert arat, mi tapsolunk neki. Így, amint tette, beszédének legföljebb retorikai becse van, annyival is inkább, mert az idézetek és tételek azon bokrétája, amelyet e beszédben kötött – az egyes szerzők intencióját véve – tulajdonképpen nem is az akadémiákat illeti, az illető tételek egyáltalában a tudomány és a mívelődés érdekében voltak mondva, váltak közkinccsé, ha tetszik, „közhelyekké”. Amennyire ezeket Csengery pl. a nemzeti nyelv mívelésének fontosságára, voltaképpen e fontosság kiemelésére alkalmazza, helyesen is cselekszik, aminthogy e fontosságot soha senki kétségbe sem vonta.

Mondjuk csak ki leplezetlenül azt, ami igaz, s többre vergődünk, mint bármily szép, de csak leplezgető szóvirággal.

Mondjuk csak ki, hogy pl. az Académie Française-re való hivatkozás nem bizonyít a magyar Akadémia mellett, egyszerűen azért nem, mert a Franciaország népességéből kifejlődött nagyszámú és nagy erejű értelmiség és anyagi erő nemcsak megengedi, hanem egyenesen eredményezi a teljes munkafölosztást, holott a Magyarország gyér népességéből még csak fejledező, kisszámú, zsenge értelmiség és igen szerény anyagi erő még nem engedi meg a teljes munkafelosztást, s így, ha az aránylag legjobban dotált intézeteink rossz szabályaikkal centrifugális mozgásra kényszerítik a kevés erőket, ez megbénítást, szétforgácsolást jelent. Megbénítást és szétforgácsolást azért jelent e mozgalom, mert az erők legnagyobb része még nem találja meg a társadalomban azt a kört, mely megadhatná bár csak a sikeres működéshez okvetlenül szükséges anyagi alapot is.

Egyleteinket, társulatainkat, tudományos, irodalmi vállalatainkat ily szempontból tekintve és vizsgálva, hamar belátjuk, hogy ez valóban így van.

Telhető autonómia, határozottan nemzeti irány, tervszerű eljárás, a legszigorúbb tekintet a hiányokra és hézagokra; ezektől függ a hatás saját elemünkre s majdan kifelé is; ezek az erősödésnek s tehát majdan az üdvös munkafelosztásnak alapföltételei.

Eddig van az, amit specialiter az Akadémia dolgáról mondani akartam. Csengery beszédjének a tudomány elveire vonatkozó részét föl fogom használni dr. Haynald érsek beszédének tárgyalása közben, melyre ezennel át is térek.

 

*

 

Méltán kíváncsi voltam arra: miképpen fogja dr. Haynald érsek feladatát megoldani, s már előre is gyönyörködtem abban a finom simulékonyságban, abban a behízelgő kedvességben, amely e nagy tiszteletben álló, népszerű főpapnak oly kiváló tulajdona.

Ő ki az exkommunikált Re Galantuomóval kezet szorított, a zsinaton opponált, a tudományra felköszöntést mondott, akkor, amidőn Róma felől enciklikák, szillábusok, allokúciók képében kévésen hullott a villám a tudomány lábaihoz, ő mindenha érdekes ember, s minden tárgy, amelyet megragad, érdekessé lesz általa.

A tudós érsek tetőtül talpig gentleman, ismeri a világot, ismeri az embert, s meg tudja választani az alkalmat; és mindenha katolikus főpap, ezt mindenha érezteti is, alkalomszerűen, hol csak finom árnyalatban, hol teljes mértékben. És mindehhez még határozott udvari ember, legitimista, lojális férfiú minden ízében.

Parlatore-ról fog beszélni, kinek élete sok alkalmat nyújt az ultramontanizmusról s bizonyos lojalitásról megemlékezni, ebben az irányban hatást keresni.

Igen! De a vallás önmagáért, a lojalitás pedig, mihelyt erősebb politikai színezetet ölt, az Akadémiából alapszabály szerint ki van zárva!

Mindez arra való volt, hogy az embert akár az idegességig kíváncsivá tegye.

Mit tart dr. Haynald Lajos Parlatore-ról, ezt az akadémiai gyűlésen jelenvolt közönség tudja, a nagyközönség értesült róla a Pesti Napló útján a több napilap jelentéséből is, s erre majd reá térek. Egyelőre azonban megmondom: mit tartok én Parlatore-ról, az olasz floristáról.

Parlatore egy jelesebb florista, sem több, sem kevesebb; olyan, amilyen már több is volt, több is lesz még. Csöndes, megalkuvó természetű anyaggyűjtő és rendező, egyike azoknak, akik a békéért és nyugalomért élnek, halnak, s hogy ezeket megtarthassák, mindennel megalkusznak, főképpen pedig óvakodnak a filozófia szövétnekének megragadásától, nehogy az eszmék harcterére kerüljenek, hol a béke pálmája nem leng, a nyugalom párnája nem kínálkozik. Munkálkodásuk természete szerint inkább empirikus, gyűjtenek, meghatároznak különféle clavis segítségével, néha magok is clavist csinálnak; a végeredmény, amelyre törekednek, egy rendszeres flóra, s ha ez készen van, akkor a növénytudomány palotájához avval járultak hozzá, amivel a kőfejtő egy épülethez, melynek tervezete, tehát eszméje nem az övé. Tiszteletreméltó, hasznos munkások, kik maguk is a „tudomány napszámosai”-nak nevezik magukat. Munkájukhoz több türelem, mint következtető éleselműség szükséges. A türelemmel jár azután az a tulajdonság, amelyre a magyarnak nincsen kifejezése, német neve: „Harmlosigkeit”, magyarul, körülírással kifejezve: a légynek sem vétenek.

A szárított növények tudományos kazaljainak árnyékában ott ülnek ők azután békében; őket rendesen csak egy új species ejthet lázba; a világ folyása, a társadalom, a korszellem átalakulása nem irritálja őket, ha igen, úgy megalkusznak. Minden újításnak határozott ellenei, legtöbbször azért, mert ez megbontja azt a rendet, amelyhez hozzászoktak. A tüzesebb része a kényelmes konzervativizmusért itt-ott tollat is ragad s a szkepszis ostromát a hittel igyekszik magától távol tartani.

Mindnyája rendesen vallásos és lojális férfiú.

Ilyen volt Parlatore is, ezt tartom róla. Tudományos jelentőségére nézve a tudós érsek parentációja sem mond voltaképpen többet. Úgy en passant azt a véleményt is kockáztatom, hogy ezeket az érdemeseket rendesen szűkebb körben szokás parentálni.

No de legyünk igazságosak: Parlatore az imént kifejtett általános mértéknél mégis több volt!

Vitatkozó természetű irataiban kardot rántott az ultramontán álláspontból folyó dogma mellett, mi egyértelmű avval, hogy antidarwinista volt – és ehhez képest kísérletet is tett a növényekre oly rendszert alkalmazni, aminőt Cuvierx az állatokra alkalmazott: összehasonlító rendszert. Az utóbbi vállalkozás mindenesetre érdem, nem azért a végső eredményért amelyhez vezet, mert ez dogmatikusnál természetesen csak az indukció kényszerű dogmatizálása lehet, hanem azért a pozitív értékű adatsokaságért, amellyel a dogmatizálást megkísértette.

Ezt úgy értem, hogy ha valaki pl. egy eddig ismeretlen tárgyat úgy leír, hogy más is reáismerhet, úgy ez értékes adat; de ha ezután csodát erőszakol reá, úgy ez már nem értékes, legföljebb jellemző arra nézve, aki erőszakolta.

Más érdeme is volt Parlatore-nak; meglehetős propagandát csinált a leíró füvészet érdekében; központot is teremtett Flórencben, melynek körülbelől akkora hatása volt az olaszokra, mint a müncheni Pinakothekának a bajorokra.

S minthogy Parlatore ilyen volt, érdekes volt megfigyelni, hogyan ragadta meg az érsek az elvi fejtegetést a florista ötletéből az akadémiai alapszabályok és a nála megszokott finom tapintatosság ellenére.

„A vegyes elemekből álló hallgatóságra való tekintetből”, nem „a rideg tudományosság száraz megtestesülését”, tehát azt, amiért az Akadémia Parlatore-t tagsággal tisztelte, hanem az „Isten, fejedelem és család kegyeletének” képét mutatta be dr. Haynald érsek.

Duchartre-ot idézve, ki Parlatore-t mint szeretetre méltó embert is méltatta, de aki bölcsen kihagyta e szeretetreméltóságnak a hitre és lojalitásra való magyarázatát, a tudós érsek alkalmat vesz magának a „hiány” pótlására, a szeretetreméltóságnak részletek szerint való megállapítására.

E szeretetreméltóság első attribútuma gyanánt fölhozza a „vallásosságot”, vagyis: „Parlatore Isten műveit vizsgálta, de nem tévesztette szem elől a művészt” ti. Istent; Pulatore „tudott és hitt”, és dr. Haynald Lajos szerint éppen ez volt volna Parlatore tudományos jelentősége, s egyszersmind kútforrása a kedély nyugalmának, mely megóvta Parlatore-t a Tiedge-féle panasztól, mely így kezdődik:

Oh du Lichtes, das den Glauben ärmer
Und die Weisheit doch nicht reicher machst.+

Valakinek vallásos érzületébe, tehát kedélye világába belenyúlni nem az igazi gondolkozó ember dolga; ezt mindenki kerüli, mert ez az egyén dolga, szentélye, szabadsága, menedéke; de tárgyalni, magyarázni nem fogja senki sem, kivált ha nincsen reá kényszerítő ok, pl. nem forog fönn egy pszichológiai probléma megoldása. Senki sem fogja tárgyalni, legkevésbé Akadémiában, melynek alapszabálya kizárja a vallásbeli fejtegetést És ily helyen, mely a pozitív tudás ápolására rendeltetett, senki sem fog két egymást egyelőre még teljesen kizáró dolgot tétel gyanánt felállítani, mint tette az érsek, amidőn mondja: „tudott és hitt”.

S amidőn ezt egy oly ponderábilis+ ember, mint dr. Haynald mégis teszi, akkor ez nem jelenthet mást, mint tendenciát.

Valóban ez is volt; reánk tekint ez az előadott egész lényéből, kihívja a fejtegetést. Parlatore ürüggyé vált oly fejtegetésre, melynek éle az induktív irány ellen van fordítva, s oktatni kíván oly erényekre, amelyekről dr. Haynald érsek azt látszik hinni, hogy veszendőben vannak, hogy ráfér arra a vegyes hallgatóságra azoknak fölfrissítése; de nemcsak a vegyes hallgatóságra, hanem talán az Akadémia plénumára is, mert hát erre is tekintettel tartozik lenni az ünnepélyes alkalom szónoka.

Én is elhagyom Parlatore-t, hogy a tendenciával foglalkozhassam.

A hitről azt tartom, hogy abba senkinek beleszólási joga nincsen mindaddig, amíg a hit nem vét a társadalom létérdekei ellen; éppen ezért el is ítélem azt, hogy e dolog az Akadémia szószékére került.

De már abba, ami azt a bizonyos lojalitást illeti, abba beleszólok.

Mindenekelőtt kinyilatkoztatom, hogy dr. Haynald Lajos érseket igaz magyar hazafinak tartom, s éppen mert annak tartom, csodálkoznom kell azok felett a lojalitási magyarázatok felett, amelyeket a bár vegyes, de magyar hallgatóság előtt fölhozott. Ha itt is tendencia vezette volna az érseket, akkor nem ismernék fegyvert, amelyet a tendencia ellen meg ne ragadnék.

Azt kérdem én, hogyan lehet nekünk, hazánk egységére féltékeny magyaroknak, oly lojalitást mint magasztost ajánlani, amelyet egy ember hazája, nemzete egységének akadályozója iránt tanúsított?

Ez nem politikai színezetű frázis, mert a dolognak mély jelentősége van. A nemzetek egysége nem gyökerezik emberi kegyben, sem önkényben, ez a természetben gyökerező jog, amelynél sem magasztosabb, sem fontosabb nincs.

Aki Parlatore-ként ez ellen vét, az lehet önző, lehet gyönge ember; nemzeti jellem nem, mások számára példa soha és semmi szín alatt.

Az olyan „hazafiság”, mely lojális a feldarabolóval szemben, s aztán jól találja magát az egység helyreállítójával szemben is; ma Lipót, holnap a Re Galantuomo, ez nekünk követendő példa nem lehet. Ez ellen határozottan tiltakozom bárkivel szemben – hangozzék bár a tan a templom vagy az Akadémia szószékéről mindegy.

Egyenesen a méltán népszerű főpap érdekében hinni is akarom, hogy mégsem volt tendencia, hogy eltévesztette a dolgot.

Inkább áttérek tehát arra, amiben azután csakugyan határozott tendencia volt.

Az érsek a „vallás és lojalitás” terén állva, tudományról is szólt; exkurrál az induktív irány felé, s ellene fordul sok gúnnyal és kevés érvvel.

Itt a pont, ahol Csengeryt dr. Haynald Lajossal szembe állítom.

Csengery, a természeti tudományokról szólva, ezeket mondja: „Módszerök, az induktív módszer, naponként nagyobb alkalmazást nyer az erkölcsi tudományok terén is; előre feltett tételek helyett szorgalmasan vizsgált tények alapján fejlődik az elmélet nem egy erkölcsi tudományban.”

Haynald idevágóan ezt mondja: „P. valódi tudós volt, nem tartozott azokhoz, kik a legingatagabb behozás (indukció) alapján teremtett és szappanbuborékként támadó és elmúló föltevéseket (hipotéziseket) mély alapú igazságok rovására elfogadni mindenkor hajlandók…”

A hipotéziseket illetőleg ellenben Csengery helyesen így vélekedik: „A hipotézisek nem kerülhetők ki, sőt szükségesek már azért is, mert ha kísérlet (tehát indukció) által nem igazoltatnak, a tények, amelyek megcáfolják, új nyomozásra nyújtanak kiindulási pontokat.”

Csengery fölhozza Schleichert, ki Darwin elméletét a nyelvtudományra, mégpedig beigazoló sikerrel alkalmazza.

Haynald, Darwinra példálódzva, hallgatóságát az állatkertek majomketreceihez küldi, hogy ott őseiben gyönyörködjék.

Csengery, Virchowx mellé állva, a tudományos konzervativizmushoz csatlakozik, nem változtat Virchow tendenciáján, s annuntiatiójában+ világosan kiemeli, hogy Virchow megkülönböztette azt, amit még nyomozni kell, ami még nem bizonyos – ezt az iskolában nem kell tanítani; tanítani azt kell, ami tökéletesen biztos. Virchow az iskolára való tekintetből beszélt bizonyos szélsőségek ellen.

Haynald a Virchow dolgát így adja: „óva intett oly tanok terjesztésétől, melyek tiszteletre méltó ős tanokat alapjaikban megrendítenek”.

Ami Csengery álláspontját illeti, erre azt mondom, hogy a Virchow-féle konzervativizmusnak tudományban, iskolában éppen oly jogosultsága van, aminő az ellenzékeké a parlamentben; kommentálni ezt nemigen kell. E konzervativizmusnak helye van az Akadémiában is mindaddig, amíg a vitatás szabadságát elismerik, Virchow ezt elismeri, sőt – egész működését véve – bizonyos, hogy harcra kelne az ellen, aki e szabadságot korlátozni akarná, harcra azért, mert Virchow „darwinista”, s ami ellen küzd, az a specifikus német „Haeckelismus”x túlzása, mely Darwinnál darwinabb.

Mit tesz ellenben dr. Haynald?

A „tiszteletreméltóság” jelzővel hinti be azt a tendenciózus labdacsot, melynek neve „ős-tan”. Nevén szólítva a dolgot: az ős-tan, a tapasztalatilag megerősített, tehát a pozitív tudás helyébe tett hit – éppen csak hit!

Ez nyilván tendencia, s annál kárhoztatóbb, minél jobban tudjuk, hogy a természetrajzzal foglalkozó érsek is bizonyosan tudja, hogy a tanok tiszteletreméltósága nem az ősiségben, hanem az igazságban gyökerezik; hogy pl. az az ősi tan is, mely a földet állónak hirdette, minden tiszteletreméltóságát az „és mégis mozog” igazsága miatt elvesztette; hogy Galileo Galilei is hipotetice indult, hogy Newton is hipotetice indult, hogy Leverrier is hipotetice indult, s hogy mindnyájan „tiszteletre méltó ős-tanok” ellen indultak s az indukció, az a szörnyű indukció mind beigazolta a hipotéziseket, úgyannyira, hogy ma dr. Haynald érsek sem kétkedik a föld forgásában, a nehézkedési törvényben, a bolygók létében – oh, Galileo Galilei!

Sőt többi! Dr. Haynald, a tudós botanikus maga is hipotetice indul! Fölteszi, hogy a növényfajok így vagy úgy tartoznak együvé, fölteszi addig, míg az indukció vagy beigazolja, vagy megdönti a föltevést. Ős-tanokkal nem is lehet egy virágot sem determinálni s az egész rendszer, amely szerint az érsek remek gyűjteménye rendezve van, fejlemény a föltevéstől a tapasztalati (induktív) úton megerősített tényekig. Linnéx rendszerét, mely az „infinitumens”-re, tehát ős-tanra volt alapítva, kiszorította Jussieux rendszere, mely az indukció inkarnációja, és ma dr. Haynald érsek is – Jussieu-t követi!

Érsekünk felhozza a Bathybus Häckeli dolgát is, hogy érvet kovácsoljon – Darwin ellen. Tegye az érsek kezét a szívére, és mondja meg: nem tévedett ő soha a növények meghatározásában? Oh, dehogynem! Sok mindenféle esik meg az emberen, a tudóson is: hiszen voltak olyanok is, akik az ásatag mammut óriási csontjait Szent Kristóf csontjának határozták meg.

Az ember az ilyenekben gyarló, és sohasem a hit, sem a tiszteletre méltó ős-tan, hanem alapjában a tapasztalat, az indukció ezer módja az, ami gyarló voltán enyhít.

Dr. Haynald Baertx is fölhozza. Hivatkozik ennek egy levelére, amelyben a vallások és erkölcsök kigúnyolásán ütközik meg. Méltán meg is ütközhetett Baer e kigúnyolás fölött, mely azokat, akik ok nélkül teszik, nem is tünteti föl a finom műveltség színében; s ha a gúnyolók a természettel foglalkozó szaktudósok, úgy eljárásuk már azért is kifogás alá esik, mert a vallást s az erkölcsöket e téren csak hajuknál fogva lehet voltaképpen előrántani. Hanem hát igaz, sok gúny került szőnyegre, és miért? Mert a hitet és az ős-tanokat védők kihívták azáltal, hogy ők is oly „érvekkel” állottak elő, amelyek nem tartoztak a dologhoz. És Baerrel nem is lehet Darwin ellen érvelni, mert Baer fundamentalis műve Darwin fejlődéstanának éppen sarkköve; Darwin sohasem is fordult az ember hite és vallása ellen; sőt ellenkezőleg, fundamentális művében világosan kimondja, hogy ez ellen fordulni esze ágában sincsen.

És ha Baerből csakugyan az beszélt volna, amit érsekünk, úgylátszik, keres: a pietizmus – hát bizony megeshetett az öregen az, amit az öreg Newton sem bírt kikerülni, ki vénkorában tudvalevőleg az Apokalipszist magyarázta, s géniuszának eget magyarázó, fölséges műveit bűnöknek tekintette. Ilyen az ember!

Sőt még azt is fölhozza érsekünk, hogy íme, milyenek ezek a darwinisták! Haeckelx, a pogány, avval merte Baert, a szentet megsérteni, hogy egyik pogány művét Baernek dedikálta. E dolgot így odatenni szintén csak tendencia; valójában a dolog úgy áll, hogy Haeckel tanár megkérte Baert a dedicatió elfogadására, s Baer kijelentette, hogy köszönettel elfogadja, sőt büszke reá, mi természetes is.

No de ne folytassam én már ezeket, mert ideje, hogy a már úgyis hosszúra nyúlt szemlét befejezzem.

Sem jogom, sem kívánságom befolyást gyakorolni arra: mit csináljon az Akadémia a szószékről elhangzott ellentétes elvek dolgában. Az az ő dolga.

De Haynald érsek előadása ötletéből, amennyiben ez nemcsak a nyilvánosságnak volt szánva, hanem bizonyos elemre kiszámítva, van még egypár szavam.

Úgy, amint a vallásban a tolerancia vezette a magyart mindenkor, úgy eddig a tudományos irányzatok dolgában is meg tudtunk férni egymással; és íme, dr. Haynald Lajos kalocsai érsek úgy cselekszik, mintha ő azt, amit Németország „Culturkampf” név alatt ismer, itt nálunk föl akarná idézni. Ám tegye, szabadságában áll; de el is készülhet reá, hogy mindenkor lesznek olyanok, akik összemérik a pozitív tudás fegyverét a tendencia fegyverével; megtesszük lojalitással, de egész éllel is.

Mi, darwinisták, haeckelisták és virchowiánusok a magunk dolgát el fogjuk igazítani a tudomány azon fórumán, amely a tudományos vitatkozás és eszmecsere helye, de ha dr. Haynald érsek az ellentétes tanokkal az illetékes fórumot elhagyja, s agitációt kezd a társadalomban; ott is szembeszállunk vele. Ő lássa!

Nagyon sajnálom, hogy így kell szólnom éppen ahhoz a főpaphoz, akivel eleget érintkeztem, hogy megbecsülni tanulhassam – azon a téren, amelyre lépett, csak ellenfele tudok lenni.




Hátra Kezdőlap Előre