Az állatélet mint munka,+

kifejtve főképpen a madárvilág munkásrajaiból

Állatélet!

Oly egyszerű hangzatú s oly rövid e szó, és mégis, mily mérhetetlen fogalmat akar az inkább csak sejtelemszerűen jelezni, mint kifejezni!?

Mindössze kilenc betű hangzik e szóban, és mégis olyat mond, aminek lényegét a mívelődés korszakainak legnagyobb elméi sem bírták lényege szerint megfejteni!

És úgy van az! Amidőn elgondolom, hogy mégis e szót tűztem előadásaim címének legélére, szinte tétovázni kezdek. Mert nagyon is kérdés, vajon tudok-e olyat mondani, s ezt úgy mondani, hogy az állatélet fogalmát megközelítsem; nem járok-e úgy vele, mint egy – szerencsére már tünedező – korszaknak ama bizonyos üzletei, amelyek hirdetésben, kirakatban megígérték azt is, amit vásár esetében megadni nem tudtak.

Mi az állatélet lényege?

Ki a megmondhatója!

Az óceán mérhetetlen színén, ily mélység felett, amelyet a költő képzelete feneketlennek vall, egy parányi sajka sikamlik tova, egy dióhéj az óceán mindenségéhez képest!

E sajkát az a lény kormányozza, mely felülkerekedett a puszta állatiságon, mely tud akarni, s e képességgel igyekszik saját létének végső titkát kifürkészni.

Merész vállalat; és méltó a sajka kormányosához, az emberhez.

Miután a föld kérgébe behatolt, a léggömbön a felhők fölébe emelkedett, így a földön s az űrben puhatolta létének kérdését, de döntő feleletet nem kapott: a nehéz vaskeretű hálót az óceán fenekére bocsátja, kérdést intéz oly mélységhez is, melyet láthatni élő ember szemének nem adatott!

A sajka vontatja a mélységekbe süllyesztett fürkészőeszközt: s amidőn az a felszínre kerül, feleletet ad a mélység a hozzá intézett kérdésekre.

Amit a fürkésző ész a föld kérgében megállapíthatónak, sőt csalhatatlannak vélt, amiben következtetéseinek biztos kalauzát vélte látni: a háló tartalma ezt halomra dönti!

Mert a háló oly alakokat is kerít napvilágra élő állapotban, amelyek kövületek képében is már a föld kérgében betemetve vannak!

Sejteni kezdi az a fürkésző ész az élő és kihalt közötti kapcsolatot, az állati szervezet lassú fejlődését mind magasabbra, mind tökéletesebbre.

És ugyane háló napvilágra keríti az állati élet alapanyagát is, vagyis azt az élő valamit, amin a figyelő szem az állatlét legelső, legkezdetlegesebb jeleit észrevenni képes!

Ezt az anyagot megnevezi: e névvel mintegy kiinduló- vagy középpontot alkot, amelyhez vagy amely körül felgyűjti, csoportosítja mindazt, amit az önfürkészte segédeszközök által élesbített érzékeivel észrevenni, ítélő tehetségével fölfogni bír!

A tenger fenekéről felszínre kerített élő valami, a protoplazma. (A szerint az értelem szerint, amelyet kifejezni akar, az állati szervezetnek képző ősanyaga.)

A név sokat mond, de semmit sem fejt meg a végső lényegig.

Olyan anyagra van alkalmazva, mely a szervnek semmi nyomát sem viseli, határozott alakot nem ölt; de, bár kezdetlegesen is, mégis mozog; e mozgás, az anyag természete pedig olyan, hogy ezt az állati élet első fokának vesszük.

Miért?

Mert a hozzá legközelebb álló szervezetek már magasabbak. Noha anyag szerint ugyanazok, már a magot, a szervek első csíráját rejtik magokban.

A kocsonyaszerű protoplazma fölött következnek sorai azoknak az egyszerű, kezdetleges szervezeteknek, amelyeknek élete az ember szemében csak lappangó, csak szenvedő.

És amidőn így az óceán mélysége megengedte, hogy a fürkésző ember kérdést intézhessen a mélységhez: kiszolgáltatja ugyan a protoplazmát és sok más kezdetleges szervezetet, de ezekkel nem nyújtja az élet végső lényegének kulcsát; csak arra tanít meg, hogy a legegyszerűbbet megismerve, ítélhessük meg a bonyolódottabbat is, ismerhessük meg az alakokat, amelyeket az anyag épít.

És ez egy nagy dolog.

Előttünk az út, amelyen megtudjuk, hogy minden élőlény teste bizonyos alapegységekre bontható föl; és hogy ez alapegységek ugyanazok a szerves élet legalsóbb, mint legmagasabb fokán!

A vegytani elemzés éppen úgy, mint a legélesebb mikroszkóp, csak ezt tanítja.

Evvel ráléptünk arra a hágcsóra, mely a legalsóbb, legegyszerűbb lénytől, a legmagasabb lényig: a protoplazma egyszerű mozgásától, alaktalanságától, az öntudatosan cselekvő, szervezet szerint a legmagasabb fokon álló élőlényig elvezet.

E lény az ember maga!

E hágcsó fokait végigjárva, sokat tudunk meg az állatélet föltételeiről, mozzanatairól, lefolyásáról.

De az élet lényeg, az az erő, az utolsó rugó, mely az egységes anyagot arra bírja vagy kényszeríti, hogy életet, szervezetet öltsön magára, az élet mozzanataival folyjon be a mindenség mozgásába: ez az erő, ez a rugó a valóságos saisi kép, leborítva az isteni titok fátyolával, melynek föllebbentése emberi dolog nem lehet.

És ismét: miért?

Erre is van felelet! Az az ember, aki tud önmagába nézni, aki számot igyekszik adni önmagának cselekedeteiről, az bevallja, mert érzi, hogy vannak cselekedeteinek oly mozzanatai, amelyeknek lényegéről, főleg indítóokairól nem tud semmit, de semmit sem!

Gondolkozik, akar, tesz; láthatja a következményt is; érzi, hogy ez vagy amaz agyában keletkezik, szívére hat: mert hiszen ez gyorsabban lüktet, vagy összeszorul; de azt, hogy e hatások miként rezegtetik meg a szervezetét? miként jönnek létre? éreztetik magokat? főleg miért úgy, amint érzi? erről számot adni a legnagyobb halandó – éppen úgy mint a legnyomorultabb – nem tud!

És ez igen természetes is.

Az ember nem áll az élet törvényein kívül, és felettök már legkevésbé sem! Hatnak azok reá erejök teljességével; és miután az ember e törvények kifolyása – bármily magas legyen is: úr nem lehet felettök, végső lényegöket nem foghatja fel.

Ez az, amit az emberi ész „isteni” névvel jelöl, mely elölt vagy leborul, vagy – ha túlhajtva fürkészi – megőrül!

De ne vigyem én a dolgot a végletekig – már ti. azokig, amelyeket az ember egyáltalában csak sejthet, de meg nem közelíthet.

És mégis, bár elérhetetlen, mégiscsak végső célja marad az embernek az élet lényegét valahogy megközelíteni; törekszik erre, éppen az e törekvés közben folyton erősbödő szellemének egész hatalmával. Ha bölcs, beéri azokkal a tanulságokkal, amelyeket törekvése utain szerez, amelyeket felfogni bír.

Többet úgysem tehet.

De e tanulságok mégis szépek, nagyok.

Mert amidőn a szellem körét tágítják, megnyugvását képezik a kedélynek is; és e megnyugvás az, amely az észbeli tehetség kifejtésére alkalmassá tesz bennünket, így a haladás eszközlőjévé lesz.

Nem is az élet végső lényegének feszegetése az, ami néhány előadás megtartására serkentett, s azok is, amiket addig mondottam, csak arra valók, hogy az ily szándék hiábavalóságát élesen föltüntessék.

A járható utat választottam én, amidőn előadásom címében az „állatélet” szót még két szóval toldottam meg avval, ti.: „mint munka”.

Ennek fejtegetése már igenis az ember felfogásához mért feladatot képez, nagy igazságokhoz vezet, s így amilyen szép, oly hasznos is.

A munka fogalmát szabatosan megállapítani nem éppen könnyű dolog.

A közéletben a fáradozás a munkához értődik.

Bizonyos föltételek teljesítése, hogy bizonyos, előre meghatározott eredményt elérjük: ez az emberi munka fogalma, úgy, amint az az emberi társadalommal együtt fejlődött, voltaképpen amint az emberi társadalmat fejlesztve, maga is haladott.

De ez nem járt kísérletek nélkül, s nem járt anélkül, hogy az embert kárán ne tanította volna.

Nem erről van szó.

Most más munkáról van mondanivalóm.

Arról a munkáról van most szó, melynek eredménye nincsen kísérletekhez kötve, mert a természet örök törvényei szerint foly, minden mozzanatában éppen úgy, mint eredményeiben, biztos.

Hogyha e munka végső lényegét puhatoljuk, s elmegyünk addig a határig, ameddig belátásunk egyáltalában terjedhet, akkor odáig érünk, hogy az emberi elme által fölérhető lényeg a mozgás.

És ez nagy tényező.

Látjuk, miként mozognak az égitestek; azt a csalhatatlan szabatosságot, amely szerint e mozgás történik, a lángész (Newton) nehézkedési törvénynek állapította meg, s evvel világot vetett minden mozgásra, amely a mozgó égitesteken még külön is mozog olyformán, mint jár-kél az ember a tovarohanó hajó födélzetén.

A mozgás következményeit is látjuk és érezzük.

Ahhoz az álláshoz képest, amelyet földünk mozgás közben a naphoz elfoglal, váltakoznak az évszakok oly kérlelhetetlen egymásutánban, melyet megakasztani emberi hatalomnak nem adatott!

Ez természeti törvény, mely minden anyagra, minden életre ki- és behat.

Az anyag elváltozásai, az élet mozzanatai; keletkezés, fejlődés, hanyatlás s ismét keletkezés e törvénynek alá van rendelve.

És úgy, amint az égitestek pályája nem kezdődik s nem végződik, tehát folytonos, egy körben ismétlődő, úgy van ez a következménnyel is.

A tavasz rügyet fakaszt, a nyár kifejt, az ősz érlel, a tél előkészíti az új tavasz életét; és ott is, mint pld. a forró övben – hol a földfelület állása más a naphoz, lényeg szerint nem változik ez a viszony, csak törvényesen módosul.

Az állatélet is ehhez van kötve; csak a nagy törvény keretén belül mozoghat, e kereten kívül nincsen helye a puszta állatiság felibe emelkedő embernek sem.

És mihelyt az állatéletet ilyen szempontból figyeljük, meglátjuk benne a törvényszerű munkát is, bepillanthatunk az örök természet műhelyébe, követhetjük csodaszép eszközeinek működését: legalább sejthetjük e munka lényegét a folyton megújuló tünetek sorozatában.

Mily módon jutunk el e bepillantáshoz?

Legyen megengedve, hogy e kérdésre egy elemi fejtegetéssel felelhessek.

Ameddig vegytani ismeretünkkel, kísérleteinkkel behatolhatunk, úgy találjuk, hogy a végső, amit elérhetünk, az alkatrész szerint egyenletes anyag, az ún. egyszerű test, tehát elem.

Kíséreteink során megszerezzük magunknak azt a tapasztalatot, hogy bizonyos elemek bizonyos arányok szerint egyesülnek, és más természetű, összetett testet alkotnak meg.

Így a kénkő, mint egyszerű elem, a higannyal, mint szintén egyszerű elemmel összehozva, bizonyos arányok szerint egyesül, s létrejő a cinóber, az az élénk színű vörös festék, melyet mindenki ismer.

Ez a tapasztalati emberi tudás.

De az: mi annak a vegyi rokonságnak a lényege; mi az a hajlam, mely e két egyszerű testet egy határozott természetű, mindig megújítható egyesülésre bírja: miért éppen csak e két elemet arra, hogy a cinóber létrejöjjön? Az erre való kimerítő felelet kívül áll az emberi elme felfogási körén.

Azt mondjuk, hogy ez vegyi rokonság, a testekben lakozó hajlam, vonzódás, mely azokat vegyi egyesülésre bírja; e réven tapasztalati úton kipuhatoljuk azt is, hogy ez a rokonság, hajlam vagy vonzódás még gyengébb és erősebb is. Mert valóban, ha a kénből és higanyból vegyi egyesülés útján előállított cinóberhez vasat adunk, akkor a kén elhagyja a higanyt, s a vassal egyesül, melyhez még inkább vonzódik, mint a higanyhoz; így a cinóber felbomlik, a higany szabaddá lesz, egy egész átalakulás megyen végbe. És éppen azért, mert ez mindenkor bekövetkezik, valahányszor a föltételek megadatnak, az eredmény tagadhatatlanul a törvényszerűség képét ölti magára. Az egyesülő vagy elváló részek helyet cserélnek, s eszerint itt is megvan a mozgás momentuma; de ezeken kívül azután semmit sem tudunk! A vegyi rokonságnak vagy ellenkezőjének végső lényegéről ki legyen az, aki mindent megfejtő felvilágosítást adjon?

Úgy vagyunk ezzel, mint avval a vonzódással, mely Newton almáját leejtette, vagy akár mint a villanyosság és delejesség tüneteivel. Mi látjuk a hatást következményének képében, de a hatás lényegét, azt föl nem érjük.

Látjuk az alma esését, a villanyszikra harisát közelre a bármekkora távolságra, látjuk, mint fordul a delejtű éjszaknak, mint vonzódnak egymáshoz az ellentétes sarkok, holott az egyirányúak visszalökődnek.

E jelenségek leglényegét még sejteni sem bírjuk.

De mindenekből mégis megragadjuk azt, amit elménk, tapasztalásunk biztosan bekövetkezőnek tud, mert csupán ez tágítja tudásunkat, csupán ez szerez uralkodást a szó nemesebb értelmében, kihat a gyakorlati életre, és arra segít, hogy a függő állati lét számunkra bizonyos fokig függetlenséggé alakuljon. Ez nagy dolog.

A leeső almából kifejtett és megfejtett tünetek révén eljutunk az idők beosztásához; a villanyszikra elviszi magával a szót, a gondolatot az óceánon túlra; a delejtű átkalauzol vízen és szárazon, ameddig csak a földtekén hatolni bírunk.

Mindezt kitudjuk, mihelyt az egyes tünetek fölfogható mozzanatait pontos, ellenőrizett megfigyelés tárgyává tesszük, s megismerjük a föltételeket, amelyekhez az ismétlődés kötve van.

Ekkor a kezünkben van egy hatalmas eszköz; de nem a végső lényeg.

De minél több az eszközünk, annál jobban közelítjük magát a végső lényeget, értelmünk fejlődik, haladunk.

Ha rendre vesszük azokat a szakokat, amelyekre az emberi tudás feloszlik, meg fogjuk látni, hogy a módszer egy és ugyanaz.

Mindenütt a fölfogható végső alkotóelemet, tényezőt igyekszünk kipuhatolni, megállapítani; s mihelyt felismertük; kezünkben van a lehetőség, hagy akaratunk szerint is eredményekhez jussunk.

És mihelyt odáig értünk, megszereztük az emberi értelmet is.

Nem is a tünetek özönlő tömege világítja meg a részletet, hanem a részletek minél behatóbb ismerete veti ez eligazodás sugarait a látszólag bonyolódott tünetözönbe.

A magam dolgával is csak így vagyok.

Amidőn az állatéletet mint munkát akarom fejtegetni, feladatom természete szerint állattani, fizikai és erőműtani is.

Miként tükröződik a fizika, erőműtan az állatok cselekvéseiben?

E cselekvés mint mozgás, munka, miként viszonylik más tünetekhez?

Mi a tanulság?

E kérdésre keresem a feleletet, s hogy megadhassam, nem állhatok elő az állatalakok azon roppant tömegével, amelyet a minden részletre kiterjedő tudományos működés eddig földerített, és még folyvást szaporít; mert ha ezt tenném, inkább bonyolítanám, mint kifejteném a dolgot. Nekem is egy egyszerű elemre van szükségem, amelyben bízhatom, hogy a mind tömegesebben bevont alakok sorain végigkalauzol, s némi eredményre vezet.

És amint körültekintenék, keresném; vajon az állatok melyik sora, ennek melyik részlete lenne az, amelyre, mint elemre bevezető fejtegetéseimet legjobban alapíthatnám; a madárvilágon akad meg a szemem.

E játszi lények világát két oknál fogva választom, úm.: azért, mert ők az ember előtt majdnem kivétel nélkül kedvesek; és azért, mert szervezet szerint az erőműtani hatások legérdekesebb sorait észlelhetjük rajtok.

Hiszen ha csak azon feladatra utalok, amelyet az ember saját hasznára oly nagyon szeretne megoldani, de amelyet elméjének egész életével, segédeszközeinek gazdag készletével megoldani még mindig nem bír: a röpülésre, úgy azt hiszem, választásom indokolva is van.

És mily pompás, mily érdekes, mily tanulságos egy sor ez!

A Diomedea+, mely kénye-kedve szerint szárnyain méri át az óceán végtelennek látszó birodalmát, az egyik vége a sornak: az Apteryxet+ (Kiwi), melynek legközelebbi rokonait már csak a földkéreg rétegeiben találhatjuk föl, szárnyatlansága a föld rögéhez szegezi; ez a második vége a sornak.

És e két véglet között mekkora az alakok változatossága!

Mint fokozódnak, majd csökkennek a szervezeti viszonyok!

És e fokozódás, csökkenés, a hatás, mely ebből következik, mily pompás képet, mennyi világosságot nyújt ez!

Megkísértem az elem kifejtését, amidőn a dologra térek.

A dologra való áttérés alatt azt is értem, hogy úgy adjam a benyomásokat, amint azokat a természet szemléléséből merítettem; sőt amint azok nemcsak értelmemre, hanem egyszersmind kedélyemre is hatottak.

A téli erdő munkásraja

Aki az erdőt és annak életét, főleg a szárnyasokét, évszakról évszakra és nemcsak ama bizonyos közönséges élvezet hanem az élet és lét átértésének szempontjából leste és tanulmányozta, az tudja, hogy az erdő éppen úgy, mint élete, évszak szerint más-más jelleget ölt magára. A tavasz visszakeríti a szárnyasvilág vándorait, melyek a zord időszakot enyhébb éghajlat alatt töltötték; azok pedig, amelyek jó-rossz időben hívei maradnak a tájnak, amelyen lenge ágra rakott madárbölcsőjük ringott, szintén – mint mondani szoktuk – új életre ébredeznek.

Ekkor minden az élettől duzzadoz; az egész mozgalom a fészekre, a család alapítására irányul.

Nem innen akarom meríteni előadásaim első alapelemét. Ez más lapra tartozik.

A nyár a tavaszi mozgalom természetes folytatása; főként nevelő.

Innen sem veszem az elemet. Az ősz másnemű mozgalmat hoz. A fiak nekierősödve szárnyra kelnek; az a megfejthetetlen tünet, melyet a madárvonulásnak nevezünk, seregesen szólítja el tőlünk a szárnyasvilág nagy részét – viszi melegebb tájakra.

Ez is más lapra tartozik.

Hűségeseink, amelyeket a legzordonabb tél sem szólíthat el tőlünk, amelyek a legmostohább viszonyok között is helyt maradnak ezek szolgáltatják a vezérlő elemet.

És ez elemi képek megfigyelésére a tél kiválóan alkalmas is.

Az erdőt sem sűríti a lomb, ez tehát nem takarja el a szárnyasvilág mozgását. A táplálék kevés, beszerzése erős, folytonos munkát követel; próbára teszi, kiszólítja a szervezet összes tulajdonságait; és mindez együttvéve oly tanulságokat nyújt a figyelő szemnek, amelyek messze bevilágítnak az állatélet bonyolultnak látszó mozgalmába.

Amit a felületes szemlélődés talán véletlennek tartana, azt a mélyre ható megfigyelés a törvényszerűség alapjára vezet vissza, mely nélkül nincsen belátás, nincsen értelem.

És most az első képhez!

Ha tél szakán a mérsékelt éghajlat bármely lomberdejét meglátogatjuk, csakhamar megüti fülünket a cinegék ismeretes jelzőhangja; csöndes nesz mellett majd gyöngébb, majd erősebb kopácsolást hallunk; s hogyha e hangok után indulunk, egy madárcsoportra bukkanunk, mely különböző madáralakból áll.

Az alakok ez összetalálkozását első ízben véletlennek vehetnők; de a figyelés ismétlése másról győz meg.

Észrevesszük, hogy e csoport folytonosan együtt tart, mindennap, sőt a napnak bizonyos szakában ugyanazon vagy közel azon a ponton jelenik meg; mindennap a hálóhelyből kiindul, az erdőt bizonyos irányban bejárja, s este hálóhelyére visszatér.

Ez a téli erdő szárnyas munkásraja, mely – a szervezet alapjáról véve – különböző alkotású, mozgású, s így más-másként működő madarakból úgy alakul, mint alakul az emberi munkásraj oly feladat körül, melyet egy eszközzel, egy mesterséggel megoldani nem lehet.

Már magában az irány megtartása egy rendszer sejtelméhez vezet, oly rendszeréhez, mely kizárja a puszta véletlent, és amely kapcsolatban van az erdő másnemű tüneteivel.

És ha most a raj alakjait szorosabban is nézzük, ha azt a működést, amelyet kifejtenek, az alakok szervezetével vetjük össze: mily tanulságos kilátás nyílik egyszerre előttünk, mily biztosan és mily messzire kalauzol el!

Vegyük csak rendre a dolgot.

A leggyakoribb munkásraj így alakul: 6-10 széncinke, 4-5 kék cinke, ugyanannyi őszapó, egy-két ökörszem, ugyanannyi csuszka, rendesen csak egy fakúszó és közbe-közbe valamelyik harkály is.

A legfutóbb pillantás is, amelyet az e madarakat ábrázoló képekre vetünk: az alakban és állásban nagy különbségeket tüntet fel; annyi rögtön világos, hogy akár a szén-, akár a kék cinke, akár az ökörszem nem működhet úgy, mint a harkály, ez ismét nem úgy, mint amazok.

Márpedig valamennyiök vagy kizárólagosan, vagy legalábbis előszeretettel az alvó rovarvilág alakjaival táplálkozik.

Igen, de a rovarvilág tartózkodás szerint különböző. Egyes alakjai a kéreg repedéseiben, némelyek a kéreg alatt, mások a lenge ágacskák rügyei között, míg mások a gubacsok méhében, vagy – ha ezek bajuszosok, tehát a bajuszok között is – alusszák át a telet, hol pete, hol báb, vagy álca vagy már tökéletes alakban is.

1. ábra.

 

Ezek tehát egy móddal, egy eszközzel nem érhetők el, éppoly kevéssé, mint nem lehet fűrésszel vasat kovácsolni és kalapáccsal fűrészelni.

És ha most csak a puszta munka szempontjából vesszük és nézzük az alakokat: sok lesz világossá, amit némelyikünk talán nem is sejtett.

A kék cinke (I/I) az a pompás színezetű kis gimnasztikus, erős lábaival, hegyes, hajlott karmaival biztos megkapaszkodik az ingó ágacska hónaljában ülő bajuszos gubacsba.

Teste kurta, s így az egyensúllyal kevés a baja.

Neki mindegy: háttal fölfelé vagy lefelé; állva vagy csüngve férhet e hozzá a rovartanyához; az bizonyos, hogy amennyire pici csőre megengedi, kiszedi a maga részét.

De már bizonyos, túlságosan lenge ágakon, főleg bizonyos aláfelé menő fogásokkal nem tud megbirkózni. Erre más szervezetű munkás kell!

Ez az őszapó (I/2), mely úgy viszonylik a kék cinkéhez, minta trapézgimnasztikus a kötéltáncoshoz; és ez a hasonlat bizonyára nem erőltetett, mert, íme, az őszapónak roppant hosszú farka van, s ezt teljesen úgy használja a vékony hajló ágakon való működése közben, mint a kötéltáncos az egyensúlyozó rudat!

Evvel is már megint többet látunk.

A széncinke (I/3) a kék cinkéhez képest erősebb arányokat mutat; nagyobb s nehezebb is. Ez az erősebb ágakra utalja, s kiválóan képessé teszi arra, hogy a legsimább bükksudaron (házak körül falon is) abban az ismeretes cinegeállásban megkapaszkodhassék, anélkül azonban, hogy ily függőleges síkokon haladhatna is.

2. ábra.

 

Itt egy alaknak három módosulását szemléljük.

A csőr tehát az eszköz, amellyel a táplálékot szedik, alapjában egyforma; a módosulás pedig a hozzáférhetés különbségeivel talál.

Az világos, hogy ez a három alak az ágak rovarvilágának szól; de azt is látjuk, hogy némelyik már a törzsökön is tud állást foglalni, egyes pontokon működni; így szinte átmenetet jelöl azokhoz az alakokhoz, amelyek főképpen a törzsre vannak utalva.

Ezek az alakok a madármunkának valóban frappáns képét tárják föl előttünk.

A természetben uralkodó munkafelosztás elvének legkiválóbb képét állítják a szemlélődő szeme elé. Menjünk tovább.

A fakúszó (2/4) már magán viseli azt a bizonyos vetélőféle alakot, mely a testtörzsnek szilárd tartást kölcsönöz, s támaszkodhat is az egyenesen támasztásra alkotott, kemény, hegyes tollú farkra.

A lábak ujjai és illetőleg karmai közül három még előrefelé áll, tehát ebben az irányban könnyíti a kúszást, mely azonban a combcsukló elhelyezése, a szár és a láb hosszarányai következtében (melyek az egyensúlyra fő befolyást gyakorolnak) csak alulról fölfelé történhet.

És valóban, láthatjuk is, hogy e kis madár mindig a törzs alján kezdi a kúszást, fejjel fölfelé tart s ha ugyane törzsön újból akarja kezdeni a munkát, nem fordul fejjel lefelé, hanem, leröpül, a torzs alsó pontjára, s újból alulról kezdi s felfelé folytatja a munkát.

A csuszka (2/5) ennek tökéletes ellentétje! Ez fejjel lefelé, a magasból aláfelé is kúszik.

A viszony tehát úgy is kifejezhető, hogy amit a fakúszó alulról fölfelé nem láthat, meglátja ezt az ellenkező irányban kúszó csuszka.

És a csuszka e tulajdonsága egész alkatában ki van fejezve.

Az ujjak és karmok a madaraknál megszokott arányokhoz képest roppantul fejlettek; csuklórendszerük olyan, hogy a madár fejjel lefelé állva működik legkényelmesebben; a farknak már csak a röpülésnél van lényeges szerepe, támasztásra alkalmatlan. Főleg a hátrafelé álló ujj és karom fejlettek, mert ettől függ legfőképpen a kúszás biztossága.

Hogyha mármost még e két madár csőrének alkatában kifejezett különbséget is szemügyre vesszük, még azt is belátjuk, hogy a fakúszó finom, könnyedén hajlott csőre a szűk repedésekben szunnyadozó rovarokat puhatolja, s csak puhatolhat, holott a csuszka erős, ék alakú csőre már arra is alkalmas, hogy akadályokat legyőzzön, a táplálékot kivághassa.

És a harkályban (2/6) ez az utóbbi irány éri el a tetőpontot; mert amit a fakúszó hiába kutat, a csuszka aránylag még gyenge csőrével hiába kísértget kivágni, avval az erdő fáradhatatlan ácsa, a harkály, biztosan elbánik.

Szervezete bizonyos irányban fokozást mutat.

Test szerint nagyobb, tehát erősebb is; csőre valóságos véső; lábujjai párosan állanak, előre kettő, hátra kettő, mi a megkapaszkodás biztosságát fokozza; a fark rendkívül kifejlődött támasztókészülék.

Így nyilvánvaló dolog, hogy e madár éppoly biztosan, mint erélyesen dolgozhat a törzsön; bejuthat a kéreg alá; sőt hogyha a fáig hatolt, s a rovar ebbe befúródott, még ezt is kiszigonyozza messzire kinyújtható, féregszerű nyelvével, melynek hegye szaruszerű, kemény és hátrafelé álló horgokkal fegyverzett!

Már e két csoportban is láthatjuk, miként talál az egy csoportba tartozó lények szervezete avval a működéssel, mely életmód, de egyszersmind behatás is a természet egyéb tüneteibe.

De maradjunk még a képnél. Látjuk, hogy az ágon járó alakok a fa ágain, más alakok a törzsön működnek, s csak így működhetnek.

Nézzük a pici ökörszemet (2/7), mely szintén egyik mesterembere a rajnak.

Sok magyarázgatás nélkül is megértjük szerepét; mert egész alakja mondja nekünk, hogy ő a szárnyasvilág surranó egere.

Ő a bokrok, az aljfa legtömöttebb sűrűségét – nemcsak, hanem még az odvakat is járja, s itt kutatja finom csőrével a rovaréletet.

És menjünk ki az erdőből; várjuk be a tavaszt; vegyük szemügyre a nádas madarainak nyüzsgő életét; ne kápráztassuk el magunkat a mozgó alakok sokasága által, hanem az erdő munkásraján okulva, keressük azt, ami hozzá talál: és megkapjuk!

3. ábra.

 

Mert, íme, a lenge nádszálon a nádizenér (3/8) úgy ugrándoz mint az erdő cinegéje az ágakon; a bajuszos cinke (3/9), e valóban kedves lény, hosszú farkával egészen megfelel az erdő kötéltáncosának: az őszapónak; az éppen már pompás kékbegy (3/10) meglehetősen egérszerepet játszik a sásos helyek talaján! Kúszókra (harkály értelemben) nincsen szükség, mert a nád nem vénül úgy, mint vénül a százados fának a törzse, nem ad állandó tápot, fészket a rovarseregnek!

Ezer határozott viszonyban, ezerszer találunk a viszonyoknak megfelelő behatást; tekintsünk akár a fizikai, akár a vegyi és akár az élőlények hatásába: mindig oly képet nyerünk, mely bizonyos eredményhez vezet, ez eredmény pedig mindig a változhatatlan természeti törvények képe.

E madarak mozgásában nincs szeszély és nincsen véletlen: mert e mozgás egy szabatosan megalkotott szervezet határain belül, tehát bizonyos szabályok szerint történik; s ilyen a hatás is, az egyiket éppen úgy, mint a másikat a természet egyéb jelenségeitől elszakasztanunk nem lehet.

Gondoljunk csak – ha nem is egyébre – azon szoros viszonyra, mely az állat- és növényvilág között létezik, mint szolgáltatja az egyik a másiknak a lét föltételeit?

A fákon a rovarok ezrei és milliói tenyésznek; de a fákat nem ölik ki a rovarok, a rovarok nem pusztulnak el a fák hiányában!

Ez egy bizonyos egyensúly, bizonyos összhang; s amennyiben erre a felkarolt tényezők befolynak, a növény és alsóbbrendű állatvilág közötti egyensúlynak biztosítói azok a szárnyas munkásrajok is, amelyeket az imént tárgyaltam.

Ez éppen oly nagyszerű, mint vonzó dolog.

Az élet lényegét ez sem fejti meg ugyan; de mindenesetre mély bepillantást enged abba, amit a „természet háztartásá”-nak nevezünk, s aminek átértésétől a magunk élete is függ.

A sor, amelyet a téli erdő munkásrajából kivettem, s jellemzeni igyekeztem, szintén oly egyszerű elem, aminő a vegytan fölismert egyszerű eleme; rásegít az összeköttetések fölismerésére.

És ha csak az erőműtani oldalt veszem is, íme; karomat hajlítva kifejezem azt, amit a csuszka térdének sarkának hajlása, a gőzgép forgantyúja, a szivattyú emeltyűje kifejez, az erőműtan egyik alapelemét: az emeltyűt; és mihelyt fogaimmal egy almába harapok, kifejezem azt, amit a harkály csőrének a vágása, a véső, sőt a csavar is kifejez, az erőműtan második alapelemét; a lejtős síkot, szövetkezve az emeltyűvel, melyet rajtam az állkapocs, a harkálynál a csőr két kávája és a nyak működtet.

Ez igen tágas tér; azonfelül szép is, tanulságos is…

 

Foglaljuk tehát szavakba azt, ami az erdő, a nád szerény munkásrajából következtethető, s amennyire, annyira törvényértékű.

I. A szervezet különbségeiből következik a mozgás különböző volta, ebből ismét a behatásé, s ennek révén az eredményé, melynek azután határozott természete van.

II. A szervezet szerint különböző mozgást, a behatást és eredményt az ember öntudatosan végzett munkájához viszonyítva, csak odaérünk, hogy mind a kettő eszközei szerint az erőműtan alapelveire vezethető vissza.

Ha az első előadásban letárgyalt munkásrajra vetjük pillantásunkat, legott meggyőződhetünk e tételek helyességéről.

Ezek az alakok nem cserélhetnek szerepet, alkotásuk ezt nem engedi, s kényszeríti őket arra, hogy úgy mozogjanak, amint ezt a szervezet erőműtani viszonya, tehát a lábak mint emeltyű szerkezet, a szárny mint csavar, a fark mint kormány, a csőr mint ék, tehát lejtősík kényszerítően eléjök szabja.

Mihelyt evvel tisztában vagyunk, megtaláltuk a kalauzt, inkább a mécsest, mellyel indulhatunk. Igaz, hogy e mécs nem a Nap, de még a Hold sem. Annak világa beragyogja a mindenséget, emezé, mint ennek halvány visszfénye, már csak a körvonalakat emeli ki; de így is többet ad az emberi elme mécsfényénél, mely legtöbbször csak annyi, hogy a sötétség nagyságát láthatóvá tegye.

Ámde mégis fény, mely megóv bennünket attól, hogy abban a kis körben, amelyben mozgunk, kikerülhetjük a botlást.

Ott vagyunk tehát egy mezőn, mely megengedi, hogy a jelenlévő állatok életét megfigyelhessük.

A tarlón a vadgalambok serege szemelget, a magasban egy egerészkánya kering, s hallatja vijjogó hangját. A galambok oldalt hajtják fejöket, hogy fél szemmel föltekinthessenek; másképpen nem nézhetnek a magasba, mert az e nemű madaraknál minden szemnek külön-külön a látóköre.

Ha egyedül csak ezt a mozzanatot vesszük is, mily sorozat előtt állunk!

A közönséges erdei szalonka mind a két szeme feltűnően a fej búbja felé van alkalmazva, s kissé egymás felé dűl, tehát mind a kettő némileg egyszerre is a magasba lát; és mégis arra való, hogy előrelásson, egyszerűen azért, mert e madár mélyen fúrja érzékeny hegyű csőrét a talajba, s minthogy barna-habor színénél fogva a talaj színe úgyszólván elnyeli, tehát a magasban keringő orv elől biztosítva van. Az a perc pedig, amelyben csőrét befúrta, a legveszedelmesebb, mert leköti, leszegezi a madarat. Így tehát előrefelé kell figyelnie; s így figyel is; mert az a szem, amely fenntartott fejnél fölfelé is lát, munka közben vízszintes irányba kerül.

Ne is hagyjuk el a madarakat, s vegyük a további példákat legközelebbi környezetünkből.

A nappali ragadozóknál, például a vércsénél, kányánál már oly fordulatot észlelünk, hogy a szemek kissé előre is tekinthetnek; s ez a tulajdonság a soron végig fokozódik. Így az örvölyűknél, melyeknek lenge röpülését a vetések és nádasok fölött csodálhatjuk, s amelyek minden percben lecsapnak, s láthatóan a föld vagy víz színéről szedik fel prédájokat, már ott van az úgynevezett tollfátyol, mely elülről tekintve kerekdedséget kölcsönöz az arcnak, benne a két szem már majdnem egy síkban áll, tehát látóköre mind a kettőnek már szinte közös. Ehhez csatlakozik a tollazat mindinkább fokozódó lágysága – majd meglátjuk: mi okból?

Az éjjeli ragadozóknál, tehát a baglyoknál a fátyol már teljesen kifejlődött, a két szemnek látóköre közös, s evvel együtt a szem szervezetileg és szerkezetileg is más, természetesen, mert az a rendeltetése, hagy az éj csekély fényét is összegyűjtse, hogy prédáját megláthassa.

Típus szerint a szervezet itt egy: módosulásai a munkára, behatásra nézve az egységes típust lassan átkalauzolják a nappalról az éj sötétjébe. És íme, a nappali ragadozó tollazata még aránylag kemény, tehát mozgás közben suhogó, s lehet is az, mert a nappal zajában e suhogás elenyészik; a bagoly tollazata lágy, nem suhogó, mert az éj csöndjében való sikeres működés ettől függ. A fül a nappali ragadozónál sima nyílású, mert a működésnél a szemre esik a fő súly: az éjjelinél a fátyol bőralapja tágas kagylót alkot, hogy a legkisebb neszt is fölfoghassa, természetesen, mert itt már a szem a fül támogatására és megfordítva reászorul.

Ha mármost azon a soron végigpillantunk, amelynek végleteit egyfelől az óriási struccmadár és a parányi kolibri képezik, és egyedül csakis a szemet vizsgáljuk, mi mindent fogunk itt látni!

A mi szerény kis fecskénk alakja, melynél a csőr már csak olyan függelékszerű, szájnyílása ellenben roppant tágas és jobbról balról bajuszszőrökkel úgy fel van szerelve, hogy valóságos légyhálót alkot, a fecskeszerű alakokon végigtekintve, szintén átvezet az éjbe: a kecskefejő lappantyún át a trópikus öv Prodargus strigioides iszonyatos szájáig, nagy alakjáig, mely utóbbi egy cseppet sem enged egy megtermett varjúnak. Itt is szemállás, fül, tollazat éppen úgy alakul, mint a ragadozók soránál láttuk.

Látjuk a kis aesalon-sólymot, mint éri be egy kis kenderikével vagy csízzel, a kőszáli sast, mely a zergegidát, a gazellát vadássza – a törpe baglyot, mely bogarat hajhász s egy egérrel már birkózni kénytelen, holott éjjeli társa és családrokona, a nagy fülesbagoly, nyúllal, őzborjúval könnyűszerivel elbánik – és látjuk szerény fecskénket, mely apró legyek után suhint, holott éjjeli rokona, a Podragus, a forró öv bogáróriásait könnyűszerivel elkapdossa.

Ezekből megérthetjük, hogy ha a különböző alakokból alakuló munkásrajoktól eltekintünk is, magokban az egységes alapon szervezett lények sorozatai is úgy alakulnak, hogy a nap szaka és a behatás erélyessége szerint más-más, bár lényege szerint mégis egynemű munkát végezhetnek, hogy e munka minéműsége a szervezetben ki van fejezve, vagy másképpen mondva: adott szervezet csak megfelelő munkát végezhet.

De térjünk vissza galambjainkhoz. Ezek tehát meggyőződtek, hogy a magasban csak egerészkánya kering, s nyugton folytatják a szemelgetést. Egyszerre azonban mozgás támad. A bogáncsokon lakmározó tengelicek egyszerre a rémület hangját hallatják, lecsapnak s elrejtőznek a bozótba. A hangot nagyon jól megértették a galambok, s fölkapnak. Ekkor a földhullám vonala fölébe fölkap a vándorsólyom is, s kezdődik a röpülés művészete, serkentve egyfelől a menekülési ösztön, másfelől a vérszomj által. Amit a szárny csavarszerű alkata és a fark mint kormány csak kifejthet, az mind ott foly szemünk láttára.

A galambok köröket vágnak, amelyek csavarszerűen mind magasabbra és magasabbra viszik a szorosan együtt tartó sereget; a sólyom mindent elkövet, hogy felülkerekedve, lökésre foghassa a dolgot; eltávozik úgy, hogy azért mégis fölfelé tart, aztán ismét a préda felé fordul, ismét emelkedve, tehát mindig alakot vágva. Így megyen az addig, míg elvégre is a rabló felülkerekedett. Ekkor a galambok úgyszólván hanyatt-homlok lefelé tartanak, inkább esnek, mintsem szállnak. De hiába, mert a sólyom hirtelenül a testéhez kapja szárnyait, behúzza a fejét, valóságos sulyokká alakul át, s a geometriai progresszió törvénye szerint fokozódó sebességgel lecsap a boldogtalan prédára, melyet a horgos-éles csőrrel fölhasít. Zuhanás közben a farka forgatásával, néha-néha az egyik vagy a másik szárnynak könnyed nyitásával szabályozza a zuhanás irányát, biztosságát.

Azt kérdezzük: miért nem tettek így a galambok is? És ez a kérdés ismét a szervezet sajátságaihoz, a benne rejlő törvényszerű kényszerhez vezet vissza. Lássuk tehát.

Tekintsünk el egyelőre a szárny csavarszerű alkotásától, mely alkotás minéműségétől, a testhez való aránytól a röpülés minéműsége függ, és tartsuk szemünk előtt a galambok esését, s a sólyom sújtó zuhanását.

Tudjuk, hogy a levegő ellenállást fejt ki, s hogy ez az ellentállás nyomásban nyilvánul. Erről bármely legyező segítségével legott meggyőződhetünk. Minél terjedelmesebb a test, annál nagyobb nyomásra talál a levegő részéről, s e nyomás az esés sebességével növekszik.

A sólyom sulyokszerű alakot ölt, fejjel lefelé zuhan, tehát a fej s a mellnek az a tája, hol az úgynevezett villacsont van, azok a részek, amelyekre a levegő nyomást gyakorol. A sólyom koponyája erős, a szemgolyó a nyomás irányában egy valóságos csontelemző és szíjas hártya által védve van, a szem tehát nem dülled ki, sőt inkább mélyedésben fekszik; ez a védelemen kívül egyszersmind hozzájárul a merészség azon kifejezéséhez is, amely a sólyomfejet oly kitűnően jellemzi, éppen úgy, a mint a sasorr és erős, bozontos szemöldök az emberi arcnak is ezt a kifejezést adja.

Amíg tehát a sólyom csőre, előrenyújtva, oly szolgálatot végez a levegőben, mint a hajó éles orra a vízben, addig az ellenző biztosítja a szem zavartalan működését, tehát az irányzást. A villacsont lapos és széles, s azonfelül a mellcsont felé egy feszes, szíjas hártyával függ össze, maga a mellcsont a hatalmas tarajon kívül széles, hatalmas és vértszerűen borul a belső részek, kivált a tüdő és szív fölébe, tehát biztosítja a lélegzés és vérkeringés nyugodt folyását zuhanás közben is.

Mily más ez a galambmál. Gyönge koponya, semmi ellenző a szemgolyó felett, vézna villacsont, keskeny, gyönge mellvért; mindezeknél fogva a test súlya alatt kifejlődő esési sebesség, evvel a nyomás fokozódása eleintén zavarja, utóbb lehetetlenné teszi a látást, a lélegzést, az állat kénytelen szárnyat nyitni, hogy a nyomást csökkentse, és így időt veszt, s okvetetlenül áldozatul esik ellenségének, mely esése geometriai progressziójában minden másodpercben több és több időt nyert, mert szervezete előnyénél fogva bizton hasítja a légoszlopot.

Miért nem teheti ugyanezt az egerészkánya? Szervezete sajátságainál fogva. Terjedelmes szárnyainál, tehát egyszersmind vállas alakjánál fogva nem alkothat oly sulykot, mint a sólyom: de éppen ezért ismét olyat végezhet, amit a sólyom nem végezhet; fölveheti a prédát a földről. S az az egér miért nem menekül, mikor a nagy orvot látja? Nem látja, mert látóköre kétoldalt s kissé előre szolgál, nem pedig fölfelé, ahol ellensége kering, vagy lebegve megállapodik.

Menjünk tovább.

Cseresznyeérés idején, a fák alatt járva, fönn a lombokban sajátos roppanásokat hallhatunk; hasonlók ezek ahhoz a roppanáshoz, amelyet a mogyorónak fogóval való szétzúzásánál is hallunk. Jól odafigyelve, észrevesszük a magtörő madarat, melynek teste kisebb a seregélyénél, feje azonban aránytalan nagy, úgy gömbös voltával, mint kiváltképpen hatalmas, kúp idomú csőrénél fogva. A csőr alsó káváját mozgató izomzat roppantul fejlett, s a kávák erős alkatával egyetemben oly erőt fejthet ki, mely felülmúlja az emberi állkapocs és fogzat erejét; mert hiszen ez utóbbi ha bírja is szétroppantani a cseresznye magvát, csak erőfeszítéssel teheti, kifárad, holott magtörőnk a ropogtatást oly könnyűszerivel végzi, mint Brillat Savarin híve egy finom sütemény élvezetét.

Hogyha azután a kúpos csőrű madarakat, melyek közé madárgaminünk, a veréb, a kis csíz, a tengelic, a nemes pinty és sok más tartozik, akkor legott föl fognak tűnni a bár kúpos, de mégis másképpen berendezett csőrök; értem a sármányokét, amelyeknél az alsó kávának élei sajátszerűen behúzottak, úgyhogy az e nemű csőrök mát nem törik, hanem hasítják a magvakat.

És ezután észrevesszük, hogy egy kis csoportnál a kúposan úgyszólván tervezett kávák hegyei hegyesen kinyúlnak, a felső felek lefelé, az alsók fölfelé hajolnak, s mind a két fél hegye keresztbe áll. Ezek a keresztcsőrű madarak melyek csak ilyen csőrrel bírják kifeszíteni a fenyőtoboz lapos pikkelyei alól a magot.

Tekintsünk a vizek és vízmellékek madáréletére, mily lényegesen más ez ahhoz képest, amelyet eddig láttunk.

Az igazi vízimadár, tehát az úszó teste egészében véve ladik, a lábak evezőkké alakultak, az érzékeny csőr laposságával, széleinek fésűszerű, bordázott voltával egy szűrőkészüléket alkot; s ha csak ezt a csoportot vesszük is szemügyre, mi minden ragadja meg figyelmünket.

A kis csörgőruca csak azt a mélységet keresi, amelynek fenekét elérheti; nem sok ez, mert a nyak rövid; a pompás hattyú már különb mélységek felett büszkélkedik, igazában dolgozik és uralkodik. S az e nemű szervezetek és szerkezetek skálája egészen egyenletesen csökken, illetőleg fokozódik; a kis csörgőrucától a ludakon át a hattyúig és megfordítva.

E sorozat mellé sorakozik azután egy más alkotású, szintén igazi vízimadárcsoport, mely a mélységet járja. Itt a csőr már hegyes, a testtörzsök egészben véve sulyokszerű, a lábalkat kevésbé evező, mint inkább rugó. Ezek a búvárok, melyek más elemben, más ellenállási viszonyok között alapjában mégis úgy működnek, mint a sólyom a levegőben. A hegyes csőrnél, a test válltalan voltánál fogva, mely onnan ered, hogy a szárnyak satnyák, ez a szervezet kiválóan arra van alkotva, hogy a vízoszlopot könnyűszerivel hasíthassa. S ha e sort szerény madárvilágunk körén kívül is követjük, a távol déli sarkkör elhagyott tájain föltalálhatjuk a pingvint, melynél a szárny pikkelyes csonkká sorvadt, s röpülő készülék helyett lökő lapátot alkot, úgyhogy e madár úgyszólván a víz színe alatt röpül.

E csodálatosan s munkájokhoz oly célszerűen szervezett csoportokban vegyül azután a pelikán, melynek alsó csőrkávája egy hálókeret, míg a kávákat összekötő hártya roppant hálóvá alakul, s melynél a láb evező volta fokozva van azáltal, hogy nemcsak a három előreálló lábujj, hanem a negyedik hátraszolgáló is úszóhártyás; kell is, hogy úgy legyen, mert a roppant nagy testtörzsök tovamozdítására fokozott erőkifejtés szükséges.

Mindezeknél a tollazat tömött, megfekvő, zsíros, a víznek ellentálló, arra van szervezve s így hivatva, hogy a vizek egész színét s mindazokat a mélységeket, amelyekben a növény és állatélet még megtalálja léte föltételeit, munkájokkal bejárják, ellássák.

És a vizek tájain azután ismét egészen másnemű munkásraj szólítja ki figyelmünket. Ezeknél a tollazat másnemű a víz iránt érzékeny, ennélfogva úszásra nem való. Itt a csőralkat különfélesége versenyezik a lábalkat változatosságával.

E sorozat végleteit képezi a mi szerényke fövényfutónk és, mondjuk, az Indiák marabu-gólyája. A kisebb alakoknál a csőr még csak olyan érzékeny kutatóeszköz, majd egyenes, majd lefelé (Ibisz), majd fölfelé görbült (Avocetta); a gémféléknél már gyilokszerű, a marabunál már óriási fogó is, gyilok is. A lábak mindinkább megnyúlva a begázolhatás egész skáláján uralkodnak.

A parti sorozatba azután belevegyülnek szervezet szerint kombinált alakok – éppen úgy, amint ezt elemi csoportunknál a harkályban, az úszóknál a pelikánban láttuk – s tökéletesbítik a sorozatot.

A hínárok s a vízinövények úszó levelei által megalkotott ingó talajon futkosnak a vízicsirkék, a tropikus öv ingoványain a Parrák; tehetik, mert a lábujjak oly hosszúk, hogy teljesen azt a szolgálatot végzik, amelyet végez Grönland nyomorgó lakójának a „hócipő”. A flamingó kapaszerű csőrével, kígyónyúlánk nyakával, magas lábszáraival, úszóhártyás lábával egymaga az úszó és gázoló típus kombinációja.

Mindezekhez csatlakoznak a legcsodásabb szerkezetű csőrök. A Balaeniceps Rex, melynek csőre sem nagyságra, sem alakra semmit sem enged a középkori lovagok házi cipőjének; a „Szavaku”, végtelen széles, otromba csőrével; az Anastomus, melynél a roppant csőr kávái nem illenek össze, a felső félnek éle fésűfogas; végre többek között a mi kanalas gémünk csodálatos csőrével.

Úgy vagyunk ezekkel, mint valamely híres operateur szerszámgyűjteményével, amelyben a kutatók, a kések, a fogók, a horgok s száz más eszközök váltakoznak, amelyeknek mindenike más-más munkára való, egyik a másikat vagy éppen nem, vagy csak tökéletlenül pótolhatja. Folytassam e sorozatot? Azt hiszem, messze mennék azon a határon túl, amelyet tiszteletben kell tartanom.

Mindenütt a hasonló viszonyt találjuk, vegyük bár azt a sorozatot, amelyben az oroszlán a leghatalmasabb, a kis gözü a leggyöngébb; vegyük bár a sugár pálma ernyőjét rágó, magas zsiráfon kezdve az alakokat lefelé Ausztrália csodaállatjáig, mely emlős létére mégis csőrrel van fölszerelve; vegyük a törpe egér csekély őrlését, vagy a hód fogainak hatalmas voltát, amellyel megtermett sudarakat őrölve ledönt; mindenütt munkát találunk, s azt is megtaláljuk, hogy a munka természete megfelel a szervezet sajátságainak, e szervezet sajátságai, éppen mert olyanok, szabatos, törvényszerű hatást idéznek elő.

Vegyük a hüllők, a halak, a rovarsereg ezer meg ezer változatait; szálljunk le abba a kis világba, melyet a vízcsepp rejt, mindenütt ezt fogjuk föltalálni és megcsodálni.

Elhagyjuk az aljak nyüzsgő életét, s fölhágunk a havasok csúcsai felé; itt csökken az élet, egyszerűbbekké válnak a munkásrajok.

Észak felé fordulunk: az arasznyi nyár az északsarki szigetek szikláira gyűjti a sirályok, az alkák, a pehelyludak búvárok millióit, hogy a fészkelés mellett százféleképpen változatott csőreikkel belenyúljanak a tenger állatéletébe, meg abba is, amely a jégmezők repedéseibe szorult, s amit a poláris Nap gyenge heve kiolvasztani, kiszabadítani nem bírt.

És ez nem az a munka, amelyet mi, emberek, végeztünk, amidőn a természet adományait céltudatosan saját érdekünkben megszerzzük, olykor zsaroljuk. Nem az a munka az, amelyet a kertész végez, amidőn évenként egyszer leszedi a hernyófészket a gyümölcsfáról, néha annyiszor sem, s mindenkor kényelmesen, felületesen.

A természet igazi munkásrajainak munkája másnemű, folytonos és szabályos, mint a csillagok járása.

„Gutta cavat lapidem.”+ Eszerint jár e munka. A tropikus övben egyszerre összedűl a kolonista faháza, mert gerendázatát teljesen kirágta a termiták serege; forgácsot forgács után szedett ki, hurcolt el, munkát végzett saját létének biztosítására s egyszersmind a kunyhóvá alakított, meghalt fának az élet körfolyamába való visszahelyezésére.

Halljuk a parányi szú ketyegését szobánk bútoraiban; ott dolgozik a kis lény oly következetességgel, mint a barlangok mélyében a mennyezetről leeső vízcsepp, mely elvégre is kivájja a követ, amelyre esik.

És az állatalakok ezer meg ezer változata ily folytonossággal markol bele az élet körfolyamába, amellyel saját életének körfolyama egybevág; bemarkol úgy, amint szervezve van: másképp nem teheti, s éppen ezért behatása törvényszerű, így a behatás eredménye is.

Az e nemű munkában van kifejezve a puszta állati lét mivolta s a különbség állat és ember közön, kit pusztán szervezeti alapon az állatélet nagy mindenségéből kivenni nem tudnánk.

Az ember akarata szerint, öntudatosan cselekszik; célokat kitűzve, ezeket nem csak saját, egyéni körében igyekszik megoldani: előre tervez, tapasztaláson okul, nemzedékek munkájára számít.

Tudatlansága reávitte a babiloni torony kísérletére; zsarnoksága reávitte a kínai fal építésére, a piramisok összehordására; ott, ahol alkalmas volt a természeti viszonyok összessége, birokra kelt a viszonyokkal saját léte nemesbítésére. Sok vért, sok verejtéket hullatott a tapasztalás útján; de a tapasztalatilag szerzett tények felgyűltek, mint a levegőegének felhői, a bennök rejlő igazság villámként szabadult ki, messze bevilágította az emberi társadalom láthatárát; s íme, az ember emberi államot alkotott a természet államában; zakatoló gépekkel, éleselműen megalkotott szerszámokkal oly munkát végeztet, amelyre ő maga, saját szervezeténél fogva, képtelen: villámmal beszél a távolba, gőzzel siet a föld golyóján körös-körül. S államának közepette ő maga a galamb s a sólyom is. Átfúrja a hegyet, eltereli a folyamot, hogy áldást árasszon saját fajára: másfelől fölfedezi a robbantó löveget, a gyilkolás ezer szerét, melyet csak kivételesen használ védelemre – ki ellen is? saját faja, tehát önmaga ellen…

Azt hiszem, hogy jobb lesz a szervezet törvényszerűsége által kormányozott természetes állam munkásrajaihoz visszatérni, mert még több mondanivaló is van…

 

A szervezetben rejlő törvényszerűség által kormányzott természetes állam munkásrajaihoz való visszatérést avval kezdem, hogy amit föntebb szóval kifejezni igyekeztem, azt most némely vázlattal támogatom.

Rámutattam, hogy a tovamozgás, beleértve azt a működést is, amellyel munkásrajaink a természet háztartásában átalakítólag behatnak, tekintettel a szervezetre mint eszközre, s az ebből szükségképpen folyó módra, az erőműtan alapelemeire vezethető vissza.

Az alakok során az az emeltyű, amelyet például a struccmadár lába mint kiválóan futásra alkotott láb mutat, módosul; de csak alakilag – lényegben emeltyű marad, s így hat. E hatás tisztán emeltyűszerű addig, míg más erőműtani elemmel nem lép kapcsolatba, tehát szövevényes viszonyba.

E szövevényességet kifejezve látjuk például a fóka hátsó lábainál, melyek járásra már teljesen alkalmatlanok, emeltyű természetű részökben majdnem a csonkulásig módosultak, másfelől azonban annyira fejlődtek, hogy az úszáshoz szükséges kormányt szolgáltatják, melynek működése többé nem tisztán emeltyűszerű, hanem csavarszerű.

Egy pillantás bármely szerény akváriumba, amelyben bár csak egy halacska is úszkál, az emeltyű és csavar kombinálásának fölismerésére nézve több tanulságot nyújt nekünk, mint akár egy hosszú értekezés.

Az úgynevezett morfológiai értékre nézve a halak úszói végtagoknak felelnek meg, amelyekben azok a részek, amelyeket péld. az emberi karnál felső és alsó karnak nevezünk, tehát az emeltyű, a csonkulásig módosulva van, ellenben az a rész, mely az embernél kéz, a hal sugaras úszójában rendkívül fejlett, s éppen ezáltal úszásra alkalmas.

Ha mármost egy kicsit megfigyeljük azt a módot, amellyel a hal tovamozog, legott szemünkbe ötlik az, hogy az egészen lapos úszók nem működnek változatlan, feszes síkkal, mint ez ember faragta evezőlapát, hanem a síkok az úszás irányának, változatosságának megfelelő hullámzásban vannak, mely hullámzás lényege szerint megfelel a propeller csavarjának. A propellercsavar tengelye egyenes és állandó, megmásíthatatlanul rögzített, éppen ennélfogva a haladást csak egy irányba engedi meg, melytől csak szögben és csak jobbra-balra tolhatja félre a szintén rögzített kormány; a hal csavarjainak tengelye éppen úgy, mint a csavarokat képző úszók ellenben hajlíthatók, ezerszeresen módosíthatók, s éppen ezért eszközlői a mozdulatok, az irányváltoztatások sokféleségének.

Teljesen hasonló a viszony a röpülésre alkalmas szárnyaknál egyáltalában, s így mindegy, akár madár-, akár denevér-, akár rovarszárnyakról van szó; mindenütt a csavart fogjuk találni, módosulva azokhoz a viszonyokhoz képest, amelyek az egészre nézve határozók.

Nézzük már most némely sorozatokat, amelyek ezekre fényit deríteni alkalmasak.

A negyedik kép egy röpülésre szervezett nagy bogárszárny lapját mutatja, melyen cs a csukló, f az egy felkarnak, a az egy alkarnak megfelelő emeltyű, megalkotva erős, feszes erezetek által. Mihelyt e szárnyat lapja helyett éle felől tekintjük, az nem fog egyenes síknak mutatkozni, hanem megpillantjuk a csavart, amint azt a rajz mutatja.

4. ábra.

 

Vegyük aztán a röpülésre alkotott madárszárnyat, nyújtsuk ki azt egyszerűen, erőltetés nélkül, tekintsük éle felől, s előttünk lesz a csavar, amint ezt e képen 2 alatt láthatjuk. Ott is cs a csukló, f és a az emeltyűrész, mely a csavaros tollazattal szövevényességbe lép. Sőt a szárnyak minden egyes elsőrendű kormánytolla csavarszerű.

A csavar működésének lényege pedig az, hogy az adott elemben, tehát levegőben vagy vízben, maga létesíti az áramlatot, melyben tovahalad.

Az azonban más lapra tartozik, ami a szárnynak mint csavarnak a matematikai alapra való visszavezetését illeti; itt elég tudnunk, hogy a röpülés, mint olyan, az úszás a halnál egyazon erőműtani alapelven nyugszik. Nekünk most mást kell szemügyre venni.

Hány alakban észlelhetjük a szárnyat, az úszót mint a helyváltoztatás eszközét? Egyszerre ott állunk az alakok oly sokasága, a mozgási módok oly töméntelensége előtt, mely kápráztat és zavarba ejt, mihelyt megfeledkezünk az erőműtan alaptételeiről s arról a munkáról, melyet az élőlények az anyagcsere érdekében egyenként, egymást kiegészítve és összességökben végeznek.

Ott látjuk a nagy sirályalakokat, a gémeket, melyek oly szárnycsapásokkal iramodnak tova, amelyekből egy másodpercre éppen egy csapás esik, holott a légy szárnycsapása egy másodpercben 330 s így, mint egyszersmind rezgési tünet, már hangot is ad, mert hiszen, amint a megelőző előadásban érintettem, a kontraoktáv C hanghoz másodpercenként csak 33 rezgés kell.

A szárnycsapás decrescendója ezután a rovaroknál ilyen: a poszméh 240, a méh 100, a darázs 110, a szitakötő 28, a fehér káposztapille 9 csapást tesz másodpercenként.

Látjuk a keselyűt, mint úszik majdnem mozdulatlan szárnnyal az éterben, holott a fogoly felröppenése robajt kelt a szárnycsapások sűrűsége és folytonossága által. A mi harisunk nehézkesen emelkedve, csak kis távolságra haladhat, holott a fecske folyton szárnyon van, a Diomedea szárnyon kalandozza be az óceán óriás területét.

5. ábra.

 

Egy alaknál azt tapasztaljuk, hogy röpülése tisztán csak helyváltoztatásra való, röpülés közben semmi mást nem végezhet, holott másoknál a táplálkozás körül éppen a röpülésre esik a fő súly.

Anélkül, hogy a madarakat elhagynók, vessünk egy pillantást a lábak alkotására, amint ezt az ötödik kép mutatja.

Itt 1 a sasláb, tisztán megragadásra, fojtogatásra alkotva; 2 a kakukkláb, tisztán a kucorgás közben szükséges biztos megkapaszkodásra való; 3 a fajdláb már lépdelésre alkalmas; 4 a mezei pacsirta lába, melynél a sarkantyú az előrehajlást parancsolja, s csak rövid futamokat enged meg; 5 a túzok lába, mely talpas, hosszú szárú, tehát tartós futásra alkotott; 6 a Phalaropusláb, mely már úszásra való; 7 a vöcsök búvár lába, melynek még szára is éles, hogy a vizet annál biztosabban hasíthassa; 8 a csér lába, hol az úszóhártya már tökéletesbül; 9 a lúdláb, hol az úszóhártya már teljesen átfogja a három előreálló ujj közét; 10 a kávakatona lába, ahol már mind a négy ujj egyesítve van s a képzelhető legtökéletesebb evezőt megalkotja; 11 a Parra Jacana lába, egyenesen arra alkotva, hogy a vizek felületén úszó leveleken, a hínárok ingó talaján haladhasson.

6. ábra.

 

Menjünk tovább. A hatodik képen kezdődik a csőrök sorozata. Itt 1 a sas csőre, szabdaló tépésre alkotva; 2 a harkálycsőr egy valóságos véső; 3 a magtörő csőre, melynek a cseresznyemag sara áll ellen, 4 a keresztcsőr, egyenesen kimorzsolásra alkotva; 5 a kékbegy tökéletes rovarszedegető csőre; 6 a lappantyú csőre, mely már mint csőr alárendelt, mert itt a szemek alá nyúló hasítékra, az ezáltal megalkotott zsákszerűségre esik a fő súly; röpülve táplálkozás; 7 a nagyobb fövenyfutó esőre már könnyedén lefelé hajolt kutatóeszköz, a kis fövenyfutóé, 8 egészen egyenes, 9 az esősneff árszerű kutatócsőre egyenes; a kőforgató madáré, 10 már könnyedén fölfelé hajló. A hetedik képen 11 a gojzer lefelé hajlott kutatócsőre; 12 a lotyósneff felvetett kutatója; 13 az Avozetta finom, erősen fölvetett csíptető csőre; 14 a kanalas gém valóságos szűrve fogó csőre; 15 a Rhinchops formális ollócsőre, egyenetlen, csodálatosan lapos káváival, szorosan a vizek színe fölött röpülve, e madár a hosszabb alsó csőrkávával szántja a vizet, s a barázdába sodort prédát a felső kávával elfogdossa; 16 a ruca szűrőcsőre; 17, 18 a vészmadarak csőrei csövesen védett orrlyukaikkal, hogy a vihar közepette is nyugodtan folyhasson a lélegzés; 19 az éjszaki sark mormonmadarának széles, lapos, rovátkos csőre, egyenesen a jégrepedésekre, a kagylónyitásra alkotva; 20 a Balaniceps Rex bocskorcsőre, amellyel a forró övi mocsarak duzzadozó életét tizedeli; 21 a mindent fölfaló Dichoceros bicornia – 22 a Ramphastus Toko csőre, mind a kettő a forró öv életjelenségeihez mérve.

7. ábra.

 

E sorozatok, amelyek csak szerény szemelvények az alakok, az átmenet sokaságában, a legfelületesebb vizsgálónak is azt mondják, hogy ezekben a szervekben, mint eszközökben rejlő erőműtani momentum a leghatározottabb befolyást gyakorolja az életmódra, tehát törvényszerűséget hoz az életmódból folyó hatásba, mely az anyagcsere nagy körfolyamában szabályozó is; de egyértékű is más tüneményekkel, okozata az okoknak éppen úgy, mint az elektricitással telt légkör okozata a villám.

Gondoljunk most az alakok özönére, bár csak arra is, amelyeknek ismeretét az állattan tudománya eddig közvetítette; gondoljuk meg, hogy ezek a szervezetökben kifejezett törvény szerint mozognak, táplálkoznak, s ezáltal el nem vitatható befolyást gyakorolnak a természetre mint egészre – egy nagyszerű, elragadóan szép kép előtt állunk.

Bepillantunk a vízcsepp mikrokozmoszába, hol az infuzóriumok, a Prtisták egész raja mozog, nyeli egymást, szemünk előtt alakot ölt és változtat; mily sorozatait és tagozatait foglalja magában a vizek rengetege, mikor már egy csepp is egy kis világ!

Az arktikus övben cet óriási teste hömpölyög a tengerben, rohan a narval a fókák, a rozmárok seregében; évszakonként megjelennek a vízimadarak milliói; mindnyájan szervezetökhez képest mélyen benyúlnak a viszonyokba; táplálkozva, szaporodva átalakítanak.

A tropikus övben az alakok szervezeti sokfélesége már mintha a szeszélyesség kifolyása volna: az antropoid majom kényszerítően emlékeztet önmagunkra, a vastagbőrűek sorozata, az elefánt, az orrszarvú, a nílusi ló már temetkező fajok: rokonaik már a földrétegek gyomrában nyugosznak. S ami e két véglet közt él és mozog, az faj szerint megszámlálhatatlan, mennyiség szerint mérhetetlen, és folytonosan megújulva, megszakadás nélkül mozog, működik.

Gondoljunk csak a rovarok sokaságára, sokféleségére, a nagyság szerint föl- és lefelé hágó sorozataira, a mikroszkopikus parányiságtól az ijesztő nagyságig, amint fúrnak, rágnak, rabolnak, futnak, röpülnek a mindenütt jelen vannak, ahol az életnek még megfelelő viszonyok léteznek.

És gondoljunk arra is, miképp van ez mind beosztva, miképpen egészíti ki egymást szakadatlan láncolattá.

Látjuk az alakokat nappal működni, másokat az est félhomályában, ismét másokat a szakadó éjben, látjuk szabadon és rejtve működni, a föld felületén, a föld alatt, növényekben és növényeken, a szárazon, a víz színén s a vizek mélységében.

Tapasztalni fogjuk, hogy bizonyos szervezeti alapon határozottan együvé tartozó lények, elem szerint véve, lényegesen elütő életmódot folytatnak, s hogy az elütő életmód végletei között átmeneti sorok vannak. Így tapasztaljuk, hogy a bogarak nagyobb része szárazföldi; de egy bizonyos része vízi, s e két végletet biológiailag egybeköti oly alakok sora, amelyet majd a nedvességben, majd a víz színén találunk, mely tehát átmenetet képez. A poloskanemű állatoknál ugyanezt találjuk. E két nagy rend teljesen kifejlődött állapotban így oszlik föl, holott más rendeknél lényegesen mást tapasztalunk.

A sáskák rendjében vízi alak nincsen; a szitakötőknél viszont azt találjuk, hogy noha kifejlődött állapotban nem víziek, a fejlődés egész folyamát mégis a vízben töltik.

Az úgynevezett hártyásszárnyúak között, hova a méh s a darázs is tartozik, oly csoportokra is bukkanunk, amelyek a kifejlődés folyamatát más élőlényekben futják meg: a légyfélénél még többet találunk, ti. azt, hogy némelyek a vízben, mások élőlényekben, mások ismét növényeken, növényekben futják meg kifejlődésök pályáját.

Némely rovarsorozatoknál, péld. a pillangóknál, a tökéletlen állapotra, vagyis a hernyókra esik a táplálkozás, tehát a munkával való behatás szaka, holott a teljesen kifejlődött alaknál, tehát a pillénél a szaporításon van a biológiai túlsúly, s a táplálkozás mintegy mellékes valami.

Annyi bizonyos, hogy teljesen éles határokat sehol sem találunk, és úgy, amint a lassú átmenetet a nappali alakoktól az éjjeliek felé látjuk, úgy látjuk azt arra a súlyra nézve is, amely a tökéletlen és tökéletes kifejlődésű alakoknál a táplálkozásra, tehát a tulajdonképpeni munkás szakra esik.

Hogy ismét a madarakra térhessünk, azoknál már láttuk miképpen megyen át a kettős látókörrel bíró nappali ragadozók sora a közös látókörű éjjeliekhez; miként megyen át a gázolók sora az úszókhoz, végre a búvárokhoz.

Az emlősöknél hasonlót tapasztalunk úgy az éjre és napra való elosztásra, valamint a szárazra és vízi életre nézve is.

A hüllőknél valósággal csodás e beosztás; a lábatlan sikló kígyótól a lábas békáig a mozgásra, a munka eszközeire nézve minden képzelhető átmenetet tapasztalunk, mellyel a folyton a szárazon, majd fölváltva a szárazon s a vízben való működés egybeesik.

Szóval a szerves lét minden viszonyának megvan a megfelelő élőlénye, mely szervezetéhez képest befoly ez anyag átváltoztatásába; s túl kellene terhelnem adatokkal és példákkal az előadást, hogyha csak azokat is akarnám elősorolni, amelyekkel saját korlátolt ismeretem rendelkezik.

Csak azt hozom még föl, hogy a röpülés és nem-röpülés mily csodálatos viszonyt mutat ott is, ahol a röpülést a közönségesen szerzett fogalom vagy keresné, vagy pedig föl sem tenné.

A madaraknál a legtökéletesebben röpülő alakok mellett ott találjuk a teljességgel nem röpülőket, mint: a kivit, a struccmadarat s másokat; az emlősöknél ott találjuk a legnehézkesebben lépők mellett a röpülőket, pld. a denevéreket; a hüllőknél látjuk a csúszó kígyó mellett a forró övi röpülő, voltaképpen csak lebegve leszálló gyíkféléket; a halaknál a legjobb úszók mellett a röpülő halakat; a rovarseregeknél a tökéletes röpülő szervezet mellett ennek teljes hiányát is; a pókoknál végre a szálak segítségével való léghajózást, tehát mesterségesen azt, ami más soroknál tisztán szervezeti.

Futás, lépdelés, mászás, csúszás, úszás a fokozatokra nézve szintén ily átmeneteket mutatnak, s ha a szervezetre pusztán mint eszközre tekintünk, az átvezet egy sortól a másikhoz, s az állatok összessége így és munkájában is egyetlen egy láncolatot alakít, mely a tökéletlentől a tökéletes felé vezet, s éppen mert így vezet, egységes fejlődési eredménynek mutatkozik, mely elvégzi azt a sokféle munkát, amely múlhatatlanul szükséges, törvényszerű része a természet összességének.

Kimondottam a „fejlődés” szót, s evvel elvi álláspontra helyezkedem, olyanra, amelynek egy más, szintén elvi álláspont az ellentétje, s legtöbbször heves, szenvedélyes, a szofizma és dialektika fegyverével élő ostromlója. Mondhatom, „alea jacta est”, bizonyítanom, harcolnom kell!

Aki ebbe a harcba közharcos, alvezér- vagy vezérképpen nincs belékeveredve, de akit – mint kell is – a harc kimenetele érdekel – mert hiszen a győző fél nemcsak a diadal dicsőségében fog részesülni, hanem a diadallal nagy kötelességet vállal, mely kötelesség neve: az emberiség értelmének vezetése, fejlesztése – mondom, hogy az ilyen saját érdekében érdeklődő néző legjobban cselekszik, ha fölvonul arra a magaslatra, amelynek neve: a jó szkepszis, ahonnan aztán a harc menetét követheti, mozzanatait, fordulatait, ide-oda hullámzását megítélheti.

Ez a magaslat igen kitűnő hely, mert tájékoztató; a harcos helyzetével szemben roppant előnyei vannak, mert hiszen ez utóbbi saját bőrét védve az ellenfél sebrését keresi, a kettő által van elfoglalva, s így arról, ami a csatatér többi részén történik, vajmi keveset, néha éppen semmit sem tud.

A jó szkepszis magaslatát ajánlom t. hallgatóimnak is, s kérem, ügyeljenek, hogy útközben ne méltóztassék belétévedni a rossz szkepszis gödrébe, ahonnan semmit sem lehet látni.

No de ne beszéljünk képekben. A jó szkepszis az az egészséges, indokolt kétkedés, mely kötve hisz, s csak a tényekből folyó, kényszerítő bizonyításnak enged, tehát az igazságot mindenkor elfogadni kész; a rossz szkepszis az, mely nem akar látni, nem akar hallani, mely mindent visszautasít, legyen az bár a kézzelfogható módon bizonyító igazság maga.

A rossz szkepszisre nézve lesz még némely szavam: most azonban beérem avval, hogy a magam részére t. hallgatóim jó szkepszisét kikérem. Evvel azután átcsapok az eszmemenet oly sorára, mely látszólag nincsen összefüggésben előadásaim tárgyával; teszem pedig ezt, mert nagyon is összefügg vele, s egyszersmind tisztázza az elvi kérdést; fejlődés? teremtés? that is the question.

A teremtés védői minket, a fejlődés embereit, folytonosan avval ostromoltak és ostromolnak, hogy hát: „ha ti már bemélyedtetek a vízcsepp élővilágába is, sőt eljutottatok addig a határig, ahol a növénynek az állattól való megkülönböztetése már lehetetlen, s kitudtátok, hogy minden szervezetnek utolsó egysége egy egyszerű sejt; és kitudtátok a vegytani fürkészetekkel azt is, hogy az élőlények milyen anyagból valók, ez az anyag milyen arányok szerint alkot: hogyan van az, hogy az így kiismert anyagból retortáitokban egy hitvány élő sejtet sem bírtok teremteni – azazhogy fejleszteni?

Ez mindenesetre kiváló furfanggal szerkesztett s a rossz szkepszis embereinek szemében „fogas” kérdés, miben a kardinális, tehát döntő ponton kívül minden egyéb benne van, amint ez egy egyszerű kísérletre s a hozza fűződő eszmemenetre alapított feleletből ki fog derülni.

Evégett a kezembe veszek egy golyó alakú üveget, olyat, aminőt a mi csizmadiáink a világosság egybegyűjtésére használnak. A tárgy tehát üveg; míg üveggé lesz, bizonyos zúzási, olvasztási processzuson megyen keresztül; míg golyóvá lehet, szükséges a fúvás, mintázás eljárása; míg használatba vehető, keresztülmegyen a lassú hűtés processzusán. Ezekbe az eljárásokba mi minden játszik bele? Ha Faraday a gyertyáról, azaz a gyertya égési processzusáról, ennek föltételeiről és jelentőségéről egy kitűnő könyvet írhatott s a tárgyat nem meríthette ki, úgy e golyó olvasztási, hűtési processzusáról, az anyag zúzásáról stb. szintén egy könyvet lehet írni, mely kiterjedne természettanra, vegytanra, a békasó – mint sziklanem – révén még a kőzetek tanára, az egész föld- és ásványtannal együtt is; de sőt ha a golyó alakot vesszük, belévonhatnók még a geometriát is az egész matézissel együtt. De mindezeket hagyjuk most, mert másban rejlik a klimax.

Az üveggolyót ezennel eltöröm. Semmi kétség, hogy darabjain is végrehajthatom a vizsgálatokat: a töredékek hajlásából konstruálhatom a golyó alakot, megvizsgálhatom a keménységet, rugalmasságot s mindazt, ami az üvegre mint olyanra tartozik. Csak egyet nem varázsolhatok elő, ti. azt, hogy a darabokat ismét egyesítsem úgy, hogy a golyó ismét teljes épségében előttünk álljon; nem fog ez sikerülni a legerősebb hitnek, a dörgő parancsszónak sem, s csak egyetlenegy mód van reá, az, hogy az üveggolyó-készítési processzust elölről kezdjük; olvasszuk a darabokat, fújjuk az olvasztékot, mintázzuk és hűtsük – mindehhez pedig idő kell, melyet sem hittel, sem okoskodással kijátszanunk nem lehet.

És éppen az idő kategorikus imperativusa az, amit tisztelt ellenfeleink „fogas” kérdésében hiába keresünk; azt onnan merőben kifelejtették.

Hogyha mármost egy üveggolyó helyett az állatot, mondjuk, az élőlényt vizsgáljuk; ha a vizsgálat mélysége érdekében ezt fölbontjuk, tehát azt tesszük vele, amit az imént a golyó széttörésével tettem; ésszerű, indokolható-e ekkor ellenfeleink ama követelése, hogy ezt az élőlényt, mely egy fejlődési láncolat, tehát idő eredménye, hogy, mondom, ezt szemök láttára föltámasszuk? Ésszerű és indokolható-e e követelés még a legparányibb sejtre nézve is?

Igen, ők azt vetik közbe, hogy hát ők várnak, engednek időt.

De mi egy emberöltő, sőt egy emberi történelmi korszak mérhető ideje ahhoz az időhöz képest, amelyben a természet fejlődési és átalakulási korszakai egymásra következnek? Még annyi sem, mint a Matuzsálem életkorához képest egy elröppenő sóhaj!

Ki legyen tehát az, ki a szétbontott szervezet fejlődési processzusát, mely megszámlálhatatlan évezredekre terjed, kísérletileg egy arasznyi időbe szorítsa, végrehajtsa úgy, amint végrehajtja egy ember alkotta, széttört tárgynak újból való készítését?

Látni akarjuk a fejlődési és átalakulási folyamatok idő szerinti óriási lépteit, melyekhez képest az emberi egyén élete egy parány? Álljunk tehát oda a Niagara óriási vízeséséhez, s mit látunk? Azt, hogy az esés előtt egy a sziklába vájt szoros van, mely Queenstown városáig tart, több mértföldnyi hosszúságú; hamar meggyőződünk, hogy a Niagara valamikor Queenstownnál zuhant le a sziklapárkányról, lassan lemosta magát a fennsíkba, folyton hátrált, ő alkotta meg azt a mérföldekre terjedő szorost, és ezt most is folytatja, mert évről évre mosva hátrál az Erie felé. És így kiszámítható, hogy a sziklaszoros kivájásán a folyó körülbelül 30 000 évig dolgozott. – Ennek a 30 000 évi vájásnak pedig mi az eredménye? A földgolyó összességéhez képest egy karcolat, semmivel sem több annál, amelyet egy angol tű a Gellérthegy szikláin ejthet. Ha harmincezer év csak ennyit változtathat, mily időközök teltek el a föld rétegzeteinek megalakulása közben, mindaddig a rétegig, amelyen az ember él és fürkészik? Mily időszakok teltek el, míg az élet a legkezdetlegesebb szervezetektől a mai szervezeti magaslatig eljutott?

Vessük tehát fel a történelem kérdését.

Nemcsak a rossz, hanem még az öntudatosan gonosz szkepszis sem meri mainapság elvitatni azt a tételt, hogy minél régibb földtanilag a réteg, annál kezdetlegesebbek a benne rejlő szervezetek. A föld- és őslénytan erre nézve oly adathalmot gyűjtött, melyre minden ostrom haszontalan. A második tétel az, hogy az e rétegekbe temetett szervezetek az egyes rétegekre nem kizárólagosak, hanem más rétegekbe átmenők, lassanként tökélesedők.

A harmadik tétel az, hogy a legifjabb rétegekben olyan alakok már ásatagok, amelyek ma még élnek is.

Szóval látunk egy összefüggő fejlődésű láncolatot, mely a legrégibb rétegek életétől a mai életig elkalauzol És látjuk azt, hogy e kihalt korszakok szervezetei is egymás között oly fejlődési láncolatot alkottak, mely szervezetileg és működésileg megfelelt az akkori összes természeti viszonyoknak, éppen úgy, amint azt a most élő szervezetekre nézve kimutatni iparkodtam.

Mivé válik ezekkel szemközt az a követelés, hogy hát mi, a fejlődés tanának védői és magunk is a fejlődés eredményei, fejlesszünk életet, amidőn erre magának a természetnek óriási korszakokra volt szüksége – mivé válik tehát? Bizonyára nem az indokoltság által „fogas kérdéssé”, hanem indokolatlansága által „fogas szofizmává”, melynek nem az igazság kiderítése, hanem az önérdek a végcélja.

„Igen, de a vallás, a vallás”! Ezt vetik ők közbe. „A társadalom az erkölcs!” Ezek a skrupulusok nem újak, s jó lesz reájok egy erős auktoritással felelnünk, mely nem más, mint Ferenc császár. Amidőn ti. Buch korszakot alkotó műve megjelent, az akkor még ifjú, tüzes Haidinger egész lelkesedéssel rohant a császárhoz, s kérte, hogy a geológiának, az új tudományszaknak tanszéket állítson Bécs egyetemén. A császár avval bocsátotta el, hogy hagyja nála Buch könyvét, ő majd elolvassa, s azután határoz. Egy darab idő múlva Haidinger előhívatott, s a következő szentenciát kapta: „Kedves Haidinger! Valóban nagyszerű könyv, nagyszerű dolog, és mind igaz is; de a geológia tanai összeütköznek a vallással, a Bibliával, elbolondítanák népeimet. A tanszékből nem lesz semmi!”

Ez e dolog nem szorul kommentárra; legfeljebb megjegyzem, hogy változtak az idők, a nézetek; Bécsnek geológiai tanszékei, elsőrangú geológiai intézetei vannak, s hogy a népek nem a geológiai tanoktól, nem a benne rejlő igazságoktól „bolondulnak”.

„Oh, de már az mégiscsak szörnyűség, az embert fejlődési eredménynek hirdetni, tehát pld. a majomtól származtatni, s azt állítani, hogy nem kivételes lény, s éppen úgy alá van rendelve a természetnek, mint az állat!”

Szinte hallom a felém hangzó dörgő szózatot, s ez arra késztet, hogy a szenvedélynek a kedéllyel feleljek.

A fejlődéstan embereinek is megvannak a maguk adomái, jók-rosszak, köztök egy kitűnő, jellemző. Arról szól, hogy egy angol főúr sehogy sem bírt megbékülni avval, hogy ő, oly előkelő ember, szintén majomtól származzék. Mint ez már angol természet, nem folyamodott sem hithez, sem okoskodáshoz hanem a kutatáshoz, indukcióhoz. Megtanulta a bonctant, s boncolt embereket és antropoid majmokat, lényeges különbséget sem a szövetekben, sem a szervek működésében, sem a csontvázban nem bírt fölfedezni. Ekkor rávette magát az életmód, a hajlamok, szenvedélyek tanulmányozására, azt hivén, hogy itt találja meg a lényeges eltérést. Elment Jávába, Borneóba, Szumátrába, s ott tanulmányozta az antropoid majmokat. Fogatott is nehányat, a megfigyelte a fogás módját. Ez abból állott, hogy egy kötélre egy erős s oly tágas szájú korsó köttetett, melybe a majom üres kézzel belényúlhatott; de ha markolt valamit, a kezét nem vonhatta ki.

A bennszülöttek e korsóba diót tettek. A majom benyúlt, diót markolt, s ki nem húzhatta a kezét; sőt több, inkább elfogatta magát, hogysem az egyszer megmarkolt prédát kieresztette volna. Lordunk, mondja az adoma, ebben oly határozottan emberi tulajdonságot látott, hogy felhagyott a kutatással, s belényugodott a fejlődés tanába.

Azt fogják némelyek mondani: Trivialitás! Meglehet; de ez reávezet egy bizonyos eszmemenetre.

Azt hiszi valaki, hogy a letaposott féreg görnyedése, menekülési igyekezete, ellenállása más, mint a letaposott emberé? – Vezessünk egy nagyvárosi embert a madár fészkelési szakán az erdőbe, meghallja a fiavesztett madár egyszerű szólamát, azt fogja mondani „annak valami baja van!”, igen, mert a fájdalom hangjában van valami, ami általánosan hat. Mi készteti a kis madarat, hogy a csörgőkígyóval szembeszálljon, amidőn ez a kis fészekre tör? Anyai szeretet, lényegében egy avval, mert az embert hasonló önfeláldozásra készteti, mely a majmot arra bírja, hogy fiát annyira szeresse, hogy mi, emberek, a szeretet túlságát „majomszeretetnek” nevezzük.

Úgy, amint a szervezetek láncolata fokozatosságot mutat a tökéletesség felé, a szellemi sajátságok, tulajdonok szintén ehhez képest fokozódnak – fejlődést, átmenetet tüntetnek föl addig a magaslatig, amelyen ma az ember áll.

Ezt az önzés, a hiúság elokoskodhatja – de megcáfolni nem fogja soha.

Különben hagyjuk a dolgot; ideje, hogy előadásomat bevégezzem, s teszem ezt következőképpen.

Olvasok én egyházi szónoklatokat is, mert szeretek az emberi szellem áramlataival tisztában lenni. Igaz, hogy a jó szkepszissel teszem s válogatva; nem úgy, mint szegény Bukle, ki addig olvasta a régibb skót egyházi szónoklatokat, míg megártott neki annyira, hogy elmehetett Palesztinába – meghalni.

Tehát én olvastam Rev. Collier, a chicagói unitárius lelkipásztor azon szónoklatát, amelyet az unitáriusok egyik zsinata alkalmával Londonban tartott. Minthogy Darwin hazájában is a fejlődés tana némely lelket nyugtalanított, Rev. Collier e dologról is megemlékezett, körülbelül ekképpen.

„Én az új tanban nyugtalanságra való okot nem találok, s azt hiszem, hogy a műveltség elterjedésével az emberiség e tant éppen úgy be fogja venni, mint már bevette Galileo Galilei tanát a föld forgásáról. Mi ma csodálkozással olvassuk üldözések történetét, amelyek e tan ellen intéztettek, nem is képzelhetünk művelt embert, aki ma e tan miatt nyugtalanságot érezne, hirdetését veszélyesnek tartaná. Hiszem, hogy unokáink a fejlődés tanával is így lesznek, melyben magasztosság van. Vagy vajon nem magasztosabb-e tudni azt, hogy nemünk folyton tökéletesebbre fejlődik, tehát folyton nemesedik – nem magasztosabb ez annál a hitnél, mely folytonosan az emberi nem hanyatlását, romlását hirdeti? Én részemről büszke vagyok arra, hogy egy közmatróztól, ki Trafalgárnál küzdött, származva, magasabbra fejlődtem; sokkal büszkébb vagyok erre, mintha pld. egy feslett erkölcsű, részeges marquistól származtam volna.” (Megjegyzem, hogy ezt emlékezetből idézem.)

És elvégre is maradjunk annál, ami már sehogy sem nyugtalaníthat.

Mondjuk, hogy az élet egyik fő mozzanata a mozgás; az állat szervezete alapján hatást gyakorol, s e hatás nélkülözhetetlen törvényes része a természetnek, így tényezője annak az összhangnak, amelyet mindenütt szemlélünk; a hatást a munka gyakorolja.

Az ember szervezete az önalkotta társadalomban tisztán, erőműtani viszonyaitól függetlenül is hathat, s ha szeretettel, valóban erkölcsösen teszi, hozzájárul ahhoz az összhanghoz, mely fő feltétele a békességes fejlődésnek – mind magasabbra!




Hátra Kezdőlap Előre