Az átalakulások világáról+

…Hölgyeim és uraim! Megmondtam előre, hogy saját utam van, néha éppen kacskaringós is; de azért a célt nem tévesztem szem elől. Az eddigi kitérésekkel bizonyítani akartam, mégpedig azt, hogy az ember – azt a részt értvén, amelyet a német „Durchschnittsmensch” műkifejezéssel illet – a természettől való elidegenedése következtében a rovart megveti; hogy ezt rosszul teszi, mert hiszen már közönségesen vett emberi létében is reászorul; hogy a rovarok iránti figyelme csak addig terjed, ameddig önzése tart; hogy önzését néha szentimentalizmussal kendőzi. Továbbá ki akartam mutatni a rovarvilág jelentőségét a természet szépségére nézve, s hogy e szépség összes járulékaival, tehát a rovarokkal együtt miként tükröződik vissza az ember kedélyvilágában, ennek legközvetlenebb kifejezőjében: a költészetben. Egészben véve a rovarnak mint jótékony hatalomnak képét igyekeztem festeni.

Most más irányba csapok át. Lássuk a rovart mint ellenséges hatalmat s nagy hatalmat egyáltalában…

Egy parányi, alig tűfoknyi rovar hurcoltatott be a szőlőhegyekbe; szaporodása hihetetlen arányok szerint történik, s ha az anyatermészet korlátozó erői nem lépnek közbe, e rovar tizedik nemzedéke, Huxleyvalx szólva – egy rovart csak ezredrész g súlyának véve is, összességében többet nyomna 500 000 000 kövér embernél!

E parányi rovar kiszorítja az embert hazájából, kietlenné teszi a legszebb tájat.

A végrehajtó hatalom birtoklója éppen úgy, mint az a laboratóriumbeli hatalmas, elpróbálnak mindent – okosat is, bolondot is, és sok lemondás, sok kiábrándulás után még ma is csak annyit mondhatnak teljes bizonyossággal, hogy nem tudják, mitévők legyenek.

Hát ez bizony nagy hatalom – ez a parányi rovar!

S teszem azt, hogy az esztendő termés dolgában jónak ígérkezik; a gazda ki-kijár a búzatáblákhoz; a búza már kihányta a kalászt; csak úgy „fut a vetés” a könnyed szellő enyelgései alatt A gazda nagyra van a sikerrel, melyet magának tulajdonít, ti. amikor a vetés szép – mert amikor rossz, akkor, természetesen nem ő, hanem az isten az oka.

Nos, amint úgy nézné és kérkednék, egyszerre csak besötétedik a látóhatár, az égbolt fekete színt ölt oly tájon, ahonnan sem a förgeteg, sem a jég nem szokott indulni. A lég nem nyomasztó; se villámlás, se dörgés, csak egy leírhatatlan zúgás tölti be a levegőt; szokatlan, merőben idegenszerű zajgás.

S lecsap a veszedelem miriádnyi vándorsáska képében – a „hatalmas Jehova” csapása, mellyel fáraó gőgjét is sújtotta. Azután más moraj hallszik, mely a rovarhad rágásától ered. – Kevés óra múlva odavan minden, ami növény; a búzatáblák, a mezsgye füve kopaszra letarolva – utoljára az éhes raj legéhesebbje már egymást falja föl.

Ellenállhatatlan egy hatalom, melyet sem cséplővel, sem füsttel, sem kereplővel, sem harangzúgással feltartóztatni, elűzni nem lehet, melynek korlátozó ura csak a fagy, mely petéit öli, a vihar, mely a tenger hullámaiba zúdítja a repülő seregeket. S mégis csak rovar!…

Így tekintve a rovarok világát, ki legyen az, aki hatalmat ne lásson benne – már pusztán emberi szempontból is. Mert hiszen eddig csak az emberi társadalomhoz viszonyítottam a rovar hatalmát.

Az a szerep, amelyet a rovaroknak alakra és életmódra nézve oly változatos serege a természet nagy háztartásában betölt, az csak közvetve kapcsolatos az ember teremtette viszonyokkal, tehát más szempontok alá is tartozik.

Lássuk e szerepet egy vázlatos képbe foglalva.

A rovarban is lüktet a vér, tehát a lélegzés is megvan, maga a lélegzés pedig mi volna egyéb, mint a légkör és az állatélet között folyó anyagcsere. Éppen úgy, amint a meleg vérű, magasabb szervezetű lények lélegzése, a növényvilág ki- s belehelése hozzájárul a légkör működésének folytonosságához, hozzájárul ehhez a rovarok lélegzete is.

Mily jelentősége van a rovarok seregének a földkéregre nézve?

Ezer meg ezer fajnak miriádnyi egyéne ássa, túrja a föld kérgét; felporhanyítja; utat készít az eső vizének, mely behatol, s a föld feloldható réseit feloldja, tehát részint kémiai, részint mechanikai változásokat létesít; az előbbieket leginkább a növényélet előnyére, az utóbbiakat nemegyszer a földkéreg tetemes átváltoztatására. A tücsöklyuk, ott a hegy lejtőjén, amelybe a sebes zápor rohanó vize beléakadt, s így kiszakította a gyepet, nemegyszer indítóoka volt a vízmosás, a szakadék keletkezésének, a hegyoldal földkérge lecsusszanásának, így a talajviszonyok, a növény és állatélet elváltozásának…

Lássuk mármost azt az életet, melynek a rovarseregek a leghivatottabb terjesztői és biztosítói.

Álljunk csak oda a rétre, amidőn az teljes virágpompájával ékeskedik, s lássuk, milyen rovarélet folyik a virágok kelyheiben s azok körül; fordítsuk figyelmünket legkivált a méhekre, s az azokhoz hasonlító egyéb gyűjtő méhfélékre, dongókra, legyekre, kivált a szőrbundával borítottakra.

Mindenekelőtt azt fogjuk tapasztalni, hogy megválogatják a virágokat, továbbá észrevesszük, hogy bundájukba belekeveredik a virágok hímpora, ti. az, amelytől a növény termékenyítése függ. E hímport viszik a szorgalmas rovarmunkások virágról virágra, s amint a kelyhekbe furakodnának, a hímpor lekerül a szőrszálakról, s megtalálja a helyét: termékenyít.

A rovarok e közvetítő szerepének fontosságát csak akkor értjük át a maga teljességében, ha tudjuk, hogy van számos oly növény, melynél a virágok elhelyezése oly különös, hogy a hímpor közvetítés nélkül sohasem juthat el a kellő helyre, s így, ha a sürgő-forgó rovarsereg nincs, termékenyítés sincs, tehát megszakad a növénynemzedékek folytonossága, s vele a természet körfolyama.

Hogy ezt egy drasztikus példával egészen világossá tegyem, hát többek közt az ismeretes lóhere virágainak is olyan a berendezése, hogy a termékenyítés a rovarok közvetítő munkájára szorul. Ha jól odafigyelünk, úgy fogjuk tapasztalni, kivált a méhek és a dongók látogatják sűrűen a lóherést; azt is tapasztalhatjuk, hogy a dongók előszeretettel telepednek a lóherésbe. Most pedig következik a kísérlet: hogyha a lóherésnek egy részét finom tüllel borítjuk be, ti. hozzáférhetetlenné tesszük azt a rovarok munkája számára, akkor meg fogunk győződni, hogy ez a rész nem fog magot teremni, holott a födetlen rész, amelyen a rovarok szabadon foroghattak, megtermi a magot. És e kísérletből született Angliában az ez elmés, kissé gunyoros állítás, és annak láncolatos levezetése, hogy ti. a lóheremag bőségére nézve a legfontosabb kellék a – vénkisasszony. Mert – most következik a levezetés – a vénkisasszony kedveli a macskákat, a macskák kifogdossák a lóherés egereit, minek következménye ismét az, hogy a dongó az egér által nem háborgattatik, s így fölszaporodhatik, tehát a termékenyítést is tökéletesebben végezheti el.

Legyen ennyi elég a rovarok és munkájuk aktív részének jellemzéséből, s lássuk mármost a passzív szerepet is. Legelőbb pedig vegyük szemügyre azt a kérdést; miként van az, hogy a rovarseregnek óriási szaporodási arányainál fogva, a túlszaporodás rendesen csak helyi jellegű, legtöbbször csak átmeneti?

Ez egyszerűen úgy van, hogy érvényesülnek az anyatermészet korlátozó erői, melyeknek kölcsönös viszonya a végső eredmény szerint éppen olyan, mint a testek vonzódási ereje, mely a csillagrendszerben fenntartja az egyensúlyt, s megszabja a csillagok törvényszerűen rendes járását. Valamint minden csillag föl van ruházva a vonzódás erejével, s ezt szomszédain gyakorolja is, így viszont ő is alá van vetve szomszédai vonzóerejének; a végeredmény az egyensúly s ebből kifolyólag a keringés szabatossága, mely alapot ad a csillagászat magasztos tudományának.

És mik legyenek tehát a rovarvilág korlátozó erői?

Valamint a csillag járását a csillagvilág járása szabályozza elsősorban, azon módon a rovarsereg mint állategység létét az állatvilág élete szabályozza, szintén elsősorban.

A rovarélet aktív szaka a mi mérsékelt égövünk alatt a meleg évszakra esik, és mit tapasztalunk? A mondott évszakban csak az ajtó küszöbére kell állanunk, s már látjuk is a korlátozó erők működését.

A fecske nyílsebes röptében fogja el a legsebesebb röptű rovarok millióit. Kizárólagosan velök táplálkozik; de szárnya és csőre alkotásánál fogva nem juthat hozzá minden rovarhoz. Evvel azután megértjük a munkaföloszlást, mely a korlátozók alkatának különféleségéből bontakozik ki. Az éneklő madarak serege; a cinkék és harkályok sajátságos alkotású munkásraja; varjak, csókák, apró sólymok s számtalan magevő madár, mely azonban fiait kizárólagosan rovarokkal neveli föl.

Sőt ez sem elég!

A macska is rovarászik, a róka nem kevésbé; a sün, a vakond, a cickányok családja – ezek mind benyúlnak a rovarvilágba. A forró égöv alatt a négylábú állatok közül igen számosan vannak, nevezetesen a Viverrák, amelyek folytonosan korlátozzák a rovarok seregeit. Benézünk a vizekbe, s a halak változatos alakjait látjuk teljes munkában; a víz színén a békák milliói lesnek rovarprédára: sőt ennél is több, számos rovar oly értelemben ragadozó, hogy hol álca, hol rovar állapotában kizárólagosan rovarokkal él.

A korlátozó erőknek még rendes evolúcióját is észlelhetjük tájainkon, mert hiszen a madarak vándorlása legnagyobb részben a rovarélet működésére és illetőleg pihenésére vezethető vissza.

Sőt a helyi rendellenesség kihívja a rendkívüli korlátozót is. A sáskajárások idején a sáskarajt nyomban követi a rózsaszínű seregély raja, s ily szakban minden rovarevő, alkalmas szervezetű állat is közbelép.

S valamint azt is tapasztaljuk, hogy a rovarok életmód szerint föl vannak osztva a szárazra, a vízre, a nappalra, az éjszakára, úgy tapasztalhatjuk azt is, hogy korlátozóik szintén ehhez képest vannak alkotva és csoportosítva.

Minőnek mutatkozik a rovarélet a földön való elterjedése dolgában? Ez szintén oly kérdés, amely fölvetődik, s feleletet kíván.

Általánosságban áll az, hogy a rovarélet ott a leghatalmasabb, ahol az állati lét életföltételei legbővebben teremnek meg; és hogy abban a mértékben csökken úgy számra, mint a szervezet különbségeire nézve, amely mértékben csökkennek az életföltételek.

Innen van az, hogy az egyenlítőnek hatalmas növényzettel borított tájain a rovarok serege szám és szervezet különfélesége szerint a leghatalmasabb, s hogy minél tovább nyomulunk éjszak felé, minél egyszerűbbé és szerényebbé válik az éghajlat befolyása alatt a növényélet, annál egyszerűbb és szerényebb a rovarélet is.

A völgy és hegy rovarélete között hasonló a viszony: minél magasabbra hágunk, annál inkább csökken a növényélet s vele együtt a rovarélet is.

De azért a Spitzbergák már csak zuzmót termő zordon tájain, a havasok örök hava határán még mindig akadunk rovaréletre, mely faj szerint kevés, megjelenése szerint egyszerű; de ott van és működik.

És látjuk e lényeket a képzelhető legkülönbözőbb viszonyok között, s valóban csodálatos módon a viszonyokhoz alkalmazva.

Ragyogtatják pompás színeiket a teljes verőfényben; kalandoznak az éj sötétjében; röpülnek, kapaszkodnak, úsznak, bukdácsolnak; sőt kifejlődésük fokozata szerint külön, merőben eltérő életmódot folytatnak: mint álcák a vízben élnek s táplálkoznak, tökéletesen kifejlődve szárnyra kelnek, s a szárazföldön folytatják létöket.

Éleseszű kutatók a barlangokra vetették magokat, s íme, a rovaroknak egész csodavilágát kerítették elő az örök sötétség méhéből; ezeknél a rovaroknál a szem vagy merőben hiányzik, vagy vissza van fejlődve – az örök sötétségben nincs is értelme; ők ott nélküle is elvégzik létök föladatait.

Szóval bármilyen szempontból is vizsgáljuk e lények életét, működését, bárhol keressük is föl őket, mindig és mindenütt azt fogjuk tapasztalni, arról fogunk meggyőződni, hogy mélyen benyúlnak a természet életébe, szerepök a természet háztartásában éppen oly jelentős, mint akár a leghatalmasabb testalkatú lényeké is.

Magát az embert is, ki akaratával külön s minél függetlenebb háztartást igyekszik magának berendezni a természet rendes háztartása közepette, a rovarok folytonos küzdelemre kényszerítik. A rovarok alkalmatos részét szolgálatába fogadja, fölhasználja céljaira: a többiekkel úgy van, mint a villámmal, melyet hárítóval kell elfognia.

Avagy vajon a háza tisztaságáért megbámult gazdasszony folytonos tisztogatásának legnagyobb része nem hárító-e a molyok s több eféle ellen? Vajon az a gond, melyet testünk tisztaságára fordítunk, legalábbis felerészben nem hárítható-e bizonyos fürge és bizonyos lassú bogárkák ellen?

Mindenképpen nagy hatalommal állunk szemközt, s éppen mert az, jobb azt megismerni, mint megvetni: parancsolja ezt nekünk értelmünk s érdekünk is.

Most pedig szíves engedelmökkel ismét más irányba térünk, amerre ti. úton-útfélen érdekesnél érdekesebb jelenségek csak úgy kínálkoznak.

Már az imént érintettem volt e rovaroknak a viszonyokhoz való alkalmazott voltát mégpedig úgy szervezetök, mint életmódjuk szerint.

Vessük föl most azt a kérdést: mennyire hajlítható a rovarok szervezete, vagy másképpen fogalmazva: mennyire ütnek el a szervezetek azoktól, amelyek úgy a közönséges életben a rovar fogalmát bennünk megalkotják?

Jó ezekre felelni, mert a szervezetnek a viszonyokhoz való alkalmazkodását megvilágítják; továbbá mert a rovarok értelmi világának megállapítására nézve is nagy befolyással vannak, s még egyébként is érdekesek.

A közönséges életben az olyan ember, aki keveset törődik a természettel, a legközönségesebb jelenségekre alapítja fogalmait. Amibe valamikor úgyszólván belébotlott, s aminő ez volt, olyannak véli a többit. Vagyis a bogár fogalma nála a cserebogárhoz, no meg a szarvasbogárhoz van kötve; a pillangó fogalma a fehér drótos pilléhez, meg talán a pávaszemhez és a fecskefarkúhoz; a hártyásszárnyú fogalma a méhhez, dongóhoz, a közönséges és a lódarázshoz; a légy fogalma a házi légyhez; a sáskáé a Decticushoz+, a poloskáé a házi palackféreghez meg a piros bodobácshoz; a recésszárnyúé a Libellulához s így tovább. A közbenső alakokat, melyek ez ő típusától elütnek rendszerint nagy kényelmesen a „valami féreg” tágas fogalmába hányja.

A közönséges ember e közönséges típusait azonban fölhasználhatjuk, mert környezetünkben termő jelenségek, mindenesetre jellemzők, s mint ilyenek igen alkalmatosak az elhajlítás, föltüntetésére. Tartsuk tehát e közönséges típusokat mi is lelki szemünk előtt, s ekkor vessünk egy pillantást az 1. kép válogatott alakjaira.

Mekkora eltérés! Mintha nem is valóban létező rovarokra, hanem valami hóbortos elme paradox szüleményeire tekintenénk!

Márpedig a valóságban létező rovarok képeivel van dolgunk, s ha jól odanézünk, e képek illeszkedni kezdenek a mi közönséges típusainkhoz.

Mindjárt a két első alakra rámondjuk, hogy bogár; bármily hosszúra legyen is elnyújtva a Brenthus+ (1) és az Apoderus+ (2) alakja, akár egészben, akár egyes testrészeiben. A Diopsist+ (3) is légynek nézzük, bármily hosszú nyelek végén álljanak is szemei.

A Bocydium (4) és rokona (5), melyek az egynemű szárnyú poloskák közé tartoznak, már bajt okoznak, mert a közönséges életben rokonaik, bármily fürgén ugráljanak is a rét füvében, bármily gyakoriak legyenek is, kicsinységüknél fogva nem tűnnek föl; de éppen ezért még kirívóbb az alak és csodálatos fejdísze.

Az Anisocelisszel (6) sem barátkozunk meg könnyedén, noha jó ismerősünknek, a poloskának vérbeli rokona – világosan megjegyzem, hogy Balatonfüred ún. bencésére gondoltam, mely megjelenésével szétriasztja a fürdő vendégeit.

1. ábra.

 

Hát a Pterophorus+ (7) az ő szálakra fejtett szárnyaival mennyire üt el a pillangó közönséges fogalmától? És a Nemoptera+ (8) valóságos evezővé átalakított alsó szárnypárjával hová ütött el a szitakötőtűl!

És végre a Plasma (9) paradox alakja hová tévedett a mi sáskánk képétől!

Minde megjegyzés természetesen a külső megjelenésre tartozik, s ha a szkepszis bánt, megvizsgáljuk e lényeknek kivált szájszervezetét, s ez teljes tanúbizonyságot fog tenni arról, hogy ezek a mi közönséges típusainknak megfelelnek, s a rovaralak hajlíthatóságát magyarázzák.

Lássuk mármost e paradox alakokat más szempontból.

Legott felötlik nekünk, hogy ily határozott jellegű szervezet kényszerítő hatással van a mozgásra, az életmódra is. Ezek az alakok csak bizonyos módon férhetnek hozzá táplálékukhoz ti. úgy, amint ezt testök szervezete megengedi, tehát működési körüket a szervezet szabja meg.

Éppen ez azután a leglényegesebb szabályozó és munkafelosztó elv, mely a természet összhangja érdekében megszabja a rovarmunka hatását is.

De amidőn ezt kimondom, távol vagyok attól, hogy a rovarokat puszta gépek gyanánt tüntessem föl, az „oktalan állatok”-féle kényelmes, de indokolatlan kategóriájába dobjam, mely kategóriát az emberi fennhéjázás, a rideg önzés állította föl.

Evvel azután elértem mai előadásomnak – úgy érzem – legérdekesebb pontját: a rovarok értelméről, szellemi képességéről kell szólnom.

Amidőn a szervezet szerint alsóbbrendű élőlények szellemi életét latoljuk, ítéletünk igazságosságának legfőbb föltétele az, hogy legyőzzük a bennünk lakozó önzést, mely a magunk javára, de legtöbbször az igazság rovására, tehát egyoldalú és igazságtalan ítéletet mond.

Igaz, hogy erős lélek kell a lemondáshoz; annál erősebb, minél bizonyosabb az, hogy az ember önzését a nélkülözhetetlen szükségek beszerzése, az emberben élő vágyak, a leghatalmasabb szenvedélyek nevelik naggyá, oltják a vérébe.

Ez az önzés az, mely elhiteti az emberrel, hogy az ő léte valami külön, minden más lét fölött álló lét, mely neki oly jogokat ád, amelyek más lényektől, éppen létök alárendeltségénél fogva, merőben meg vannak tagadva.

Amidőn az ember bemarkol a természet életébe, amidőn irt és öl, nem is úgy indokolja cselekedetét, ahogyan indokolja az alatta álló élőlények hasonló cselekedeteit, hogy ti. ezeknek cselekedetei a létért való küzdelemnek szükségszerű követelményei; hanem indokolja úgy, hogy neki külön hatalmi joga van.

Sőt nem éri be magával a földi léttel sem; megalkotja, vágyainak megfelelően kifesti magának a földöntúli létet is, amelyet kizárólagosan a saját magáénak vall, amelyből – hite szerint – más élőlénynek része nem lehet.

Hát evvel az ő büszke, önző hitével úgy van az ember, mint volt – s van még ma is – a saját maga alkotta társadalmával az úgynevezett „előjogok” dolgában.

A középkor rablólovagjai is magasabb lényeknek hitték magokat, s amidőn az országút szélén lesbe állottak, hogy az „alsóbbrendű” kereskedőt kifosszák, magasabb létökből folyó jogot véltek gyakorolni.

A jobbágyot, a közpolgárt beeresztették ugyan a mennyországba: de csak jobbágynak, közpolgárnak; úgy körülbelül a felhők tövébe, amíg ők természetesen a felhők csúcsain helyezkedtek el.

S ha jól benézünk, még a mostani kor legelőrehaladottabb társadalmaiba is, még ma is megtaláljuk e jogfogalmat; az igaz, hogy ma már kissé megváltoztatott alapra van fektetve.

A kőkorszakban e jogfogalom alapja a legsúlyosabb kőbalta s a legizmosabb kar volt; gyakorlatát enyhítette a vadon élő ember szemessége.

A középkorban az alap a jó páncél szúró-vágó járulékaival együtt volt; a gyakorlást enyhítette a váltságpénz.

A mai korban Winchester, Krupp és Uchatius teremtették meg az alapot, a gyakorlatot pedig enyhíti a vörös kereszt.

Bizony erős lélek kell ahhoz, hogy kiragadjuk magunkat e hatalmas nyomás alól, s emelkedjünk föl odáig, hogy az állatéletet elfogulatlanul szemléljük, és így ítéljük meg!

A még alaktalan protoplazma összehúzódásaitól föl az akarat szabadságával felruházott emberig kell mennünk, fokról fokra, mint egy hágcsón. És amidőn a fokokat egymás után meghágtuk, egyről meg leszünk győződve, ti. arról, hogy nincs hézag, nincs megszakadás, csak átmenet van, s hogy az állati életműködések különbségei lefelé és fölfelé úgy viszonylanak egymáshoz, mint a hágcsó egyes fokai, amelyeknek összetartó kerete teszi a hágcsót hágcsóvá, azaz egységgé, mely egy elven alapul.

Minden élet csak egy elven alapul: módosulásai nem módosítják az elvet, a lényeget, mert csak folyományai a természet fejlesztő menetének.

Hogyha alulról kezdjük a szellem vizsgálatát, s mindig a legmagasabbhoz viszonyítjuk mindazt amit utunkon tapasztalunk, ti. az emberhez, azt fogjuk találni hogy minél közelebb érünk hozzá, annál többet találunk az állatokban az ő szellemi s egyéb tulajdonaiból.

A legalsóbb lényeknél éppen csak a táplálkozásból folyó anyagcsere az uralkodó vonás – ez az embernél is megvan; mindenütt egy elven nyugszik.

Ha tovább megyünk, ráakadunk a helyváltoztatás szabadságára, hol az akarat már érvényre lép, tehát a szellem már nyilatkozni kezd.

Ha még tovább megyünk, megtaláljuk a szeretetet, az ivadékról való gondoskodást, a közös célok elérésére való társulást, a munka felosztását, a védekezést tehát mindazt, amit szellemi élet nélkül megoldani nem lehet enélkül képzelni sem lehet s amit az embernél is csak fokozottabbnak, de elv szerint ilyennek ismerünk…

Az ember szervezetileg a legmagasabb fokon áll. Testalkata szerint a föld kerekségén a legnagyobb körben foglalhat állást; mozgásban, tagjainak alkalmazásában szabad; idegrendszere, agya a legfejlettebb; fölismeri ezen az alapon azokat a segédforrásokat, amelyeket neki saját létének folytonos javítására a természet nyújt; nemcsak, hanem még eszményei is vannak.

Neki nyílik, neki gyümölcsözik e szellemi lét legszebb, legmagasztosabb virága: az eszmény.

De az ember sem mindenütt egyformán fejlett: vannak szervezetileg, s így szellemileg is alantabb álló fajtái, kisebb aggyal, állatiasabb arccal és testarányokkal.

Viszonyítsuk most ezt az állatokhoz, vonjuk ki a tanulságot.

Az állat – egyáltalában véve – szervezetileg alantabb áll az embernél, tehát cselekvésében kevésbé szabad: szervezete által az e szervezetnek megfelelő körbe van szorítva, melyen belöl ténykedik észtehetsége is.

Tehát nem a lényegben, hanem a fokozatban van a különbség, s jelen esetben – pusztán a rovarokra szorítkozva – fölvetem a kérdést: mily viszony mutatkozik a rovarok észtehetsége és fő agya között? Íme, a felelet…

 

Ebből világosan kitűnik az, hogy a méh és a hangya agya aránylag a legnagyobb, s íme, tudjuk azt is, hogy e két rovaralak az, amely cselekvéseiben is a rovarok között a legnagyobb észtehetséget mutatja!

Hölgyeim és uraim! Ne menjünk ma tovább. Én részemről azt hiszem, hogy kinyertem becses figyelmöket a rovarok számára, s hogy e lények már most is sokat nyertek az önök szemében. Erre törekedtem.

Azt készséggel elfogadom, hogy a végső indítóokot, az élet lényegét nem fejtettem meg, aminthogy ez lehetetlen is; nyíltan megmondom azt is, miért tartom a megfejtést lehetetlennek.

Minden korszak legnagyobb bölcsei, tehát azok, akik legmélyebben hatoltak be, jelenségekbe, ezek között azokba is, amelyek az ember szíve és kedélye világában nyilvánulnak; kik magokba is tekintettek, másokba is pillantottak, abban az egyben teljesen megegyeznek, hogy az önismeret a legnehezebb mesterség.

Bizony nehéz!

Az ember látja embertársa szemében a szálkát; de azt a gerendát, amely saját szemében van, azt nem látja – nem is keresi.

Az a bennünk lakozó legnagyobb zsarnok, az önzés, melyről már szólottam is, az igaz, hogy az önfenntartás sarkalatos követelménye; de az is igaz, hogy könnyen túl hatalmassá válik – könnyen, mert hiszen nekünk kedvez, s mi gyarlók vagyunk –, s mihelyt túl hatalmasodik, egyoldalú, igazságtalan ítéletmondásra csábít, sőt erre rávezet.

Önmagunkba tekinteni, tetteink, törekvéseink, vágyaink végső ingáit szigorúan megbírálni, ez megoldhatatlan egy feladat.

És vajon miért?

Azért, mert az ember önmaga fölé nem emelkedhetik; márpedig csak akkor láthatna be önmagába, ha fölemelkedhetnék.

Úgy van az ember evvel, mint a völggyel és a heggyel: csak az láthatja be a tájat, aki a hegyen áll; aki a völgyben van, az nem látja, mi fekszik a hegy túloldalán – de a hegy nem völgy, a völgy nem hegy!

Mi önmagunknak csak a völgyében állunk. Embertársunk, amidőn minket vizsgál, kissé fölemelkedik ugyan; de szemét megtéveszti saját önzése, gyarlósága. Mindig ugyanez a vége!

Nos, ha önmagunkkal, hajlamainkkal, cselekedeteinkkel így vagyunk, hogyan láthatnánk be akár az önmagunk, akár más lények élete leglényegébe?

Hiszen, hogy ezt tehessük, fölébe kellene emelkednünk az életnek, fölébe a természet összességének, melynek legmagasztosabb s legtitokzatosabb kifolyása maga az élet.

Ezt nem tehetjük, tehetni nem is fogjuk, mert hiszen csak kifolyása vagyunk mi s az állatok, az élőlények összessége, a természetnek; élünk és elenyészünk, a természet megmásíthatatlan, legyőzhetetlen törvényeinek; az élet medrében vagyunk, árjának sodrával úszunk, mert másként nem tehetjük.

Az, ami a hegy csúcsán áll, ami belát az élet végső lényegébe, ami intéző és döntő – az a megmérhetetlen hatalom, az nekünk csak sejtelem.

Mi az?

Ki a megmondhatója!?

De e hatalomnak minden lehelete, mely életet támaszt vagy elenyésztet, megtanít arra, hogy a természetben a maga helyén minden egyértékű, egyenjogú, legyen ez akár a legparányibb légy dongása, akár a Vezúv kitörése. E hatalom birodalmában nincs sem, megvetni-, sem letaposnivaló; de van elég bámulni- s még több tanulnivaló, s ez nagyon is érdekünk.




Hátra Kezdőlap Előre