AD ACTA

A Hadtörténelmi Levéltár évkönyve
2002



HADTÖRTÉNELMI LEVÉLTÁRI KIADVÁNYOK

Sorozatszerkesztő dr. Szijj Jolán


PETIT REAL Könyvkiadó
Budapest, 2003
Szerkesztette: dr. Lenkefi Ferenc tanácsos
Kiadja ©Hadtörténelmi Levéltár
Felelős kiadó dr. Szijj Jolán igazgató
ISSN 1417–9598


Tartalom

BEKÖSZÖNTŐ


A HADTÖRTÉNELMI LEVÉLTÁR KOLLEKTÍVÁJA


SZÁMVETÉS A 2002. ÉVRŐL

Feldolgozó munka (rendezés és segédletkészítés)

Állománygyarapítás és állományvédelem

Kutató- és ügyfélszolgálat


A HADTÖRTÉNELMI LEVÉLTÁR FŐ FELADATAI A 2003. ÉVRE


AZ ÉV ESEMÉNYEIBŐL (Szijj Jolán, Farkas Gyöngyi)

Karácsonyi köszöntő

Dr. Bőhm Jakab 80 éves

Bőhm Jakab: Nyolcvan felé

Köszöntünk, kedves Hédi

„Múlttal a Jövőért” Közhasznú Alapítvány

Beszámoló a 2002. év gazdasági (pénzügyi) tevékenységéről

Jegyzőkönyv 2003. január 29-én a Hadtörténelmi Levéltárban a „Múlttal a Jövőért” Közhasznú Alapítvány üléséről

Rólunk írták…

Szijj Jolán: Válogatás az Írók Boltjában megtartott könyvbemutatón elhangzott ismertetésekből 2002. november 11.

Ad acta – 2001

Bencze László: Solferino

Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok sorozat

Levéltári segédletek

Forráskiadványok

Feldolgozások

Évkönyvek


ÚTIBESZÁMOLÓK, MUNKATAPASZTALATOK

Farkas Gyöngyi: Dr. Christoph Tepperberg úr magyarországi útjáról 2002. május 14–17.

Laczovics Erika: Állományvédelem a Hadtörténelmi Levéltárban

Hosszú távú feladataink

Rövid távú feladataink

Szekeres István: Kerekasztal-beszélgetések a Hadtörténelmi Levéltárban a Magyar Néphadsereg 1960 és 1990 közötti történetéről

Farkas Gyöngyi: Az Európai Kulturális Örökség Napja 2002. szeptember 21–22.

Farkas Gyöngyi: Látogatás a szlovák Hadtörténeti Intézetben 2002. szeptember 24–27.

Solymosi József : Kirándulás Kárpátalján 2002. október 4–6.

Szijj Jolán: Gabányi János, a Levéltár alapítója szobrának felavatása 2002. november 15.


TANULMÁNYOK

Solymosi József: Adalékok Máramaros vármegye 1848–49-es történetéhez

Kiss Gábor: A m. kir. honvédség lábadozóosztagainak tevékenysége az első világháború idején

Szervezési előzmények

Szervezés és működés

Tapasztalatok, eredmények

Blasszauer Róbert: Hadifoglyok Magyarországon az I. világháború idején

Hadifoglyok, Vrangel-katonák Baranyában mohácsi újságok tudósításai alapján

Szentpály-Juhász Miklós: A zilahi eset (1919. február 22–27.)

„...hogy elkerültessenek a jövőben a félreértések és összetűzések”

A Gyurotsik különítmény története a Zilah elleni támadásig

A zilahi eset

Gyurotsik Mihály támadási terve Zilah megszállására 1919. február 22.

Csata után

Zárásként

Számvéber Norbert: Kard a pajzs mögött

1. A „Jaguar” páncélos-kötelék – Német mélységi felderítők szovjet harckocsikkal Magyarországon

2. A laubani páncélosütközet

Scheiber Mirjam: Az Ozoray család

Ki volt Ozoray Imre?

A bújtatottak

A háború után

Yad Vashem

A tanúk

Befejezés

Jegyzetek





BEKÖSZÖNTŐ


1997-ben elindított könyvsorozatunk immár túl van az 5. születésnapján. Az alapgondolat jónak bizonyult: a sorozat mind tartalmi, mind formai szempontból kiállta az idők – és az Olvasók – próbáját.

Abból a meggondolásból kiindulva, hogy a Levéltárnak feladata az is, hogy a nyilvánosság elé tárja az őrizetében lévő, a magyar katonai múltra, a magyar hadtörténelemre vonatkozó történelmi értékű iratait, indítottuk újra az 1924-ben megkezdett és 1945-ben megszakadt könyvkiadói tevékenység megújításaként – döntően különböző pályázatok anyagi támogatásával – a Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok sorozatát. A sorozaton belül elsődlegesen különböző történelmi korok, hadtörténeti események korabeli dokumentumait tesszük közzé forráskiadvány formájában. Az őrizetünkben lévő irategyüttesekről a levéltári segédletek adnak tájékoztatást. Egyes korok vagy témák monografikus feldolgozása terén elsősorban ifjú kollégánk, Számvéber Norbert munkái kerültek kiadásra. Életünkről, munkánkról pedig évkönyvünkben adunk tájékoztatást az érdeklődőknek.

A sorozat elindításakor Szakály Gábor személyében olyan szakembert találtunk terveink megvalósításához, aki elképzeléseinket nagy szakértelemmel tudta „lefordítani” kiadói, nyomdai nyelvre, és nagymértékben egyenrangú szerzőtársként járult hozzá könyveink megjelenéséhez. A Petit Real Könyvkiadó gondozásában megjelent köteteink egységes küllemükkel, igényes kivitelükkel immár ismertek – és szerénytelenség nélkül állíthatjuk: elismertek – szakmai körökben. Csatlakozott „kiadói gárdánkhoz” a Paktum Nyomdaipari Társaság Tölgyesi Tibor vezetésével, elsősorban monográfiáink jelentek meg az ő gondozásukban, kiadásukban.

Köszönjük kiadóink munkáját!

Az 1997 decemberétől 2002 végig megjelent köteteink részletes jegyzékét megtalálja a kedves Olvasó évkönyvünkben.

Adja jó sorsunk, hogy folytathassuk ebbéli működésünket!

dr. Szijj Jolán







A HADTÖRTÉNELMI LEVÉLTÁR KOLLEKTÍVÁJA


DR. SZIJJ JOLÁN főtanácsos, főlevéltáros, levéltárigazgató

Szakterülete: az első világháború iratanyaga, csapatanyagok, az időszak alakulatai és parancsnokságai, a polgári demokratikus forradalom és Magyar Tanácsköztársaság iratai.


DR. LENKEFI FERENC tanácsos, főlevéltáros, a történelemtudomány kandidátusa

Munkaterülete: cs. kir. magyarországi főhadparancsnokság, cs. és kir. 4. hadtestparancsnokság, XVIII–XIX. századi csapatanyagok, Judicium Delegatum Militare, építési anyagok, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc hadműveleti iratai, abszolutizmus kori katonai bíróságok, törvényszékek, periratok, rendőri nyilvántartási lapok, katonai parancsnokságok, emigrációra vonatkozó iratok, 1848-as honvédegyletek és menházak, kisebb fondok a Családok, személyek, gyűjtemények fondcsoportjából.


FARKAS GYÖNGYI tanácsos, főlevéltáros

Munkaterülete: török és kuruc kori iratok, családi gyűjtemények (Personalia), nemesi testőrség, nemesi felkelés, kórházak, bíróságok, katonai tanintézetek 1945-ig, ellenállási gyűjtemény, mikrofilmtári anyag, röplapgyűjtemény, Tanulmánygyűjtemény I.


DR. KISS ELEK állományon kívüli levéltári segítő

Munkaterülete: államközi levéltári együttműködéssel kapcsolatos koordináció. A mikrofilmezésre kijelölt iratanyagok előkészítése, jegyzékek készítése. Kapcsolattartás az Open House program lezárása után is az USA Védelmi Minisztériuma illetékes szakembereivel, a Magyar Országos Levéltárral.


KISS GÁBOR főlevéltáros

Munkaterülete: az első világháború iratanyaga, csapatanyagok, az időszak alakulatai és parancsnokságai, kitüntetési javaslatok, a polgári demokratikus forradalom és a Magyar Tanácsköztársaság iratai. Mozgófilmtári és videotári anyag.


SZÁMVÉBER NORBERT főlevéltáros

Munkaterülete: m. kir. Honvédelmi Minisztérium 1867–1945, m. kir. Honvéd Főparancsnokság, m. kir. Vezérkari Főnökség, csapatanyagok, az időszak alakulatai és parancsnokságai, valamint kitüntetési javaslatok és anyakönyvi lapok, haditechnikai gyűjtemény, tervtári anyag.


EHRENBERGER RÓBERT levéltáros

Munkaterülete: az 1945 utáni demokratikus honvédség, illetve Magyar Néphadsereg iratanyaga.


PÉTERI ATTILA levéltáros

Munkaterülete: az 1945 utáni demokratikus honvédség, illetve a Magyar Néphadsereg iratanyaga.


SOLYMOSI JÓZSEF kutatótermi felügyelő


LACZOVICS ERIKA segédlevéltáros, munkatárs


GELLAI ZSUZSANNA előadó


HORDÓSY LÁSZLÓ levéltári restaurátor, főmunkatárs


TULIPÁNNÉ FÜGEDI ERIKA levéltári kezelő


KEMÉNY KRISZTIÁN állományon kívüli segédlevéltáros


FÜSZFÁS BALÁZS állományon kívüli levéltári kezelő


HEGEDŰS JUDIT állományon kívüli levéltári kezelő (2002 szeptemberétől)


BINDER BARNA sorállományban, létszám feletti levéltári kezelő (2002. február–július)


ZS. MOLNÁRNÉ KOVÁCS MÁRIA állományon kívüli számítógépes adatrögzítő





Ellesett pillanatok az évzáró karácsonyi összejövetelről.
a rendezvényen nyugdíjasaink is jelen voltak.
fotó: Takács Luciánné







SZÁMVETÉS A 2002. ÉVRŐL


A Hadtörténelmi Levéltár legfontosabb célja az őrizetében lévő irategyüttesek rendezése és segédletekkel történő ellátása. Ennek során az alapszinten lévő iratanyagok középszintű rendezése folyik, mégpedig a Judicium Delegatum Militare (Landes Militär Gericht), továbbá az I. világháború fondjai anyagában. Ezzel párhuzamosan folyamatos a kontrollrendezés a középszinten lévő anyagoknál, nevezetesen a m. kir. szegedi katonai törvényszék, a Horthy kori miniszteriális és csapatanyag, továbbá a Magyar Néphadsereg iratképzőinek tekintetében.

A rendezésre kerülő fondokhoz áttekintő raktári jegyzék készül, de szükséges a Levéltárba került és a Központi Irattár, valamint az egyéb honvédségi iratképzők által kötelezően leadott iratanyag jegyzékekkel történő ellátása is.

Speciális feladatként jelentkezett az őrzésünkben lévő mozgófilmanyag rendezése, számítógépes nyilvántartásának megvalósítása és kutathatóságának biztosítása a Néphadsereg Híradókkal (1972–1985) és a videotárral együtt. A számba vett állomány jelenleg 17 063 tekercs.

A klasszikus iratsegédletek számítógépre vitele folyamatos, és a pénzügyi-pályázati lehetőségek függvényében ezeket folyamatosan megjelentetjük nyomtatásban, így a kutatók, érdeklődők széles köréhez jutnak el. Az elkövetkező években a levéltári segédletekre és a 2002-ben megjelent Fond- és állagjegyzék 2. bővített kiadására alapozva szeretnénk elkészíteni egy levéltári adatbázist, amely lényegesen megkönnyítené a kutatók munkáját.

Ebben az évben összesen 1348 doboznyi iratanyag különböző szintű rendezésére került sor. A levéltári iratanyag fondszintű teljes körű felmérése – a fondkartonok kiegészítésével együtt – ebben az évben kezdődött el, 2003. márciusi befejezéséig sok energiánkat kötötte s köti le. Összesen 4105 fond 5995 ifm-t kitevő iratanyagára terjedt ki a leltározás.

A levéltári gyűjtemény gyarapítása három forrásból – a honvédség fondképzőinek a TÜSZ előírásai szerint történő kötelező iratleadása, ajándékozás, vásárlás – történik. A mikrofilmállomány biztonsági másodpéldányainak végleges elhelyezésére sor került egy külső helyszínen, és a növekmény szakszerű tárolására speciális szekrényeket szereztünk be pályázati úton.

A rendezéssel párhuzamosan folyik a Horthy kori HM iratainak dobozolása, valamint a többi rendezett iratanyag dobozainak egységes címkézése.

Az év folyamán saját erőből és pályázati úton a restaurálás biztatóan haladt előre. Az Országos Levéltár műhelyében 2 db General Commando segédkönyv megmentése vált lehetővé. Saját restaurátorműhelyünkben folytatódott az MN bíróságok segédkönyveinek felújítása, kötése, esetenként restaurálása. A legnagyobb kutatói használatnak kitett bírósági segédkönyvekről, szükség szerint iratokról fénymásolatok is készülnek.

A kutatószolgálat zavartalan ellátásának feltételei fenntartónk technikai fejlesztéseinek (kutatóterem berendezése) köszönhetően javultak, de a létszámhiány megfeszített munkát követel. A kutatások előzetes bejelentkezés és előjegyzés alapján történő folyamatos és az eddig megszokott szinten történő működtetése komoly erőfeszítést igényel a munkatársaktól, és bizonyos feladatátcsoportosításra kényszerítette a Levéltárat. Napi átlagban 12-14 kutató fordul meg nálunk.

A közművelődési tevékenység keretében Levéltárunkra főként időszaki kiállítások megrendezésében hárultak feladatok. Továbbra is gyakori vendégeink az ELTE levéltár szakosai és a felsőfokú katonai tanintézmények hallgatói.

Második alkalommal került sor az Európai Örökség Napja keretében 2002 szeptemberében levéltárunk nagyközönség előtti bemutatkozására.

A Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok sorozatunk 2002-ben megjelent köteteinek bemutatására november 11-én került sor az Írók Boltjában, amely nagy érdeklődést váltott ki. A közhivatali tevékenység változatlanul jelentős elfoglaltságot jelent a referensek és az ügyintézők számára, bár a kárpótlással és az igazolásokkal kapcsolatos megkeresések száma csökken.

Noha az egyéni publikációs ambíciók nem csökkentek, ez a tevékenység a pályázati lehetőségek és a saját források kihasználásával továbbra is inkább az intézményes kiadványkészítés formájában realizálódik. Kiadói-nyomdai kapcsolatunk – Petit Real, Paktum – és főleg az NKA Levéltári Kollégiuma pályázati segítségével jelentek meg következő kiadványaink:

A Levéltár kiadványai a Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok sorozatban jelentek meg, amelynek sorozatszerkesztője dr. Szijj Jolán.

1. Ad acta – A Hadtörténelmi Levéltár évkönyve, 2001. Szerkesztette dr. Lenkefi Ferenc (Petit Real Könyvkiadó, Bp., 2002, 128 o.).

2. Bencze László: Solferino. (Paktum Nyomdaipari Társaság, Bp., 2002, 239 o.).

3. Fond- és állagjegyzék – A Hadtörténelmi Levéltár őrzésében lévő katonai iratok. 2. kiadás. Szerkesztette: dr. Szijj Jolán, a referensek közreműködésével. (Petit Real Könyvkiadó, Bp., 2002, 278 o.).

4. Az IHNETOV munkanaplója – Vitéz Béldy Alajos vezérezredes Hadtörténelmi Levéltárban őrzött irataiból, 1941 – 1943. Szerkesztette: dr. Blasszauer Róbert. (Petit Real Könyvkiadó, Bp.. 2002, 378 o.).

5. Számvéber Norbert: Páncélosok a Tiszántúlon (Paktum Nyomdaipari Társaság, Bp., 2002, 396 o.).

6. Vargyai Gyula: A biatorbágyi merénylet – Merénylet a merénylet ellen. (Paktum Nyomdaipari Társaság, Bp., 2002, 149 o.).

A köteteket 2002. november 11-én az Írók Boltjában mutattuk be ünnepélyes keretek között.

A 2003. évre pályázatot nyújtottunk be a Hadtörténelmi Levéltár bírósági, valamint az egészségügyi szervek iratanyaga ismertetőjének megjelentetésére, s tárgyalások kezdődtek az Osztrák Hadilevéltárral az 1848/49-es forráskiadványunk német nyelvű átdolgozott kiadására. Megjelenik az Erőd a Duna mentén (Festung an der Donau) II. világháborús forráskiadvány. Az év folyamán megjelent kiadványaink bemutatóját hagyományosan november első felére tervezzük.

A tudományos kutatómunka keretében dr. Lenkefi Ferenc folyamatosan dolgozta fel a budai General Commando 1800. évi anyagát a francia hadifoglyok magyarországi internálásával kapcsolatban, a második koalíciós háború idején. A MÖB Collegium Hungaricum ösztöndíjával 6 hetet kutatott a bécsi Kriegsarchivban. Farkas Gyöngyi A magyar királyi honvéd hadbíróságok szervezete és ítélkezési gyakorlata témában öntötte végső formába PhD disszertációját. Számvéber Norbert folytatta kutatásait a magyarországi II. világháborús harci cselekményekre (különös tekintettel a Debrecen, Budapest és Székesfehérvár környéki páncéloscsatákra) vonatkozóan a Levéltár állagaiban. Kiss Gábor folytatta megkezdett kutatásait A m. kir. honvédség egészségügye a dualizmus korában c. munkájához. A MÖB Collegium Hungaricum ösztöndíjával 2 hónapot kutatott a bécsi Kriegsarchivban.

Tanulmányi képzés, továbbképzés keretében Kiss Gábor és Számvéber Norbert befejezte PhD-tanulmányait a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen, s túl vannak a sikeres munkahelyi vitán. Farkas Gyöngyi befejezte PhD-tanulmányait az ELTE-n. Gellai Zsuzsanna, Hordósy László és Laczovics Erika alapfokú angol nyelvtanfolyamát folytatta a HIM szervezésében. Farkas Gyöngyi középfokon a ZMNE-en tanulta a nyelvet. Laczovics Erika befejezte a Magyar Levéltárosok Egyesülete szervezésében indított segédlevéltárosi tanfolyamot.

Hazai levéltári kapcsolataink ápolásának legfontosabb színtere a Magyar Levéltárosok Egyesülete, emellett esetenkénti munkakapcsolatunk van különféle honi levéltárakkal.

A bécsi Kriegsarchivval a Levéltári Kirendeltség útján a legélőbb külhoni kapcsolatunk, de a román és a szlovák testvérlevéltárakkal is állandó összeköttetésben állunk. A freiburgi Militärarchivval rendszeresen cseréljük kiadványainkat, és biztató stádiumban van a Budapest ostromára vonatkozó kétnyelvű forráskiadvány közös kiadása.

Az Egyesült Államok vonatkozásában a Pentagonnal, a Kongresszusi Könyvtárral, a Holocaust Múzeummal, a PIMS (Partnership for Peace Information Management System) különböző történeti és levéltári munkacsoportjaival rendszeres, elsősorban informatív kapcsolatunk van. A washingtoni Kongresszusi Könyvtárnak köszönhetően kiadványainkkal és mikrofilmjeinkkel fent vagyunk az internetes világhálón.

Magyarországon az Országos Széchényi Könyvtár MEK Osztályával alakult ki nagyon jó kapcsolatunk, aminek eredményeként kiadványaink közül jó néhány teljes terjedelmében felkerült a Magyar Elektronikus Könyvtárba.

A honvédségi és szakmai sajtóban rendszeresen jelennek meg híradások, recenziók, beszámolók a Levéltár tevékenységéről, kiadványainkról.

A munkaterven kívüli feladatoknál meg kell említeni, hogy a kötelező leadáson túl több forrásból táplálkozó (ajándékozás, vétel) iratgyarapodás nem tervezhető előre, s a tárgyévben is számos tanulmány, személyi anyag-hagyaték került a Levéltár őrizetébe, az ezzel járó rendezési, feldolgozási, elhelyezési többletmunkával együtt. A Magyar Néphadsereg történetére vonatkozó szóbeli forrásanyag (visszaemlékezések – „Oral History”) gyűjtése befejeződött, a zárókonferencia lezajlott. A beszélgetések írásos anyagát elkészítjük, és letétként helyezzük el.

Az állományvédelem területén fontos feladatot oldottunk meg a biztonsági mikrofilmek megfelelő ellenőrzésén és elhelyezésén túl. (A feladat részben közös a Központi Irattárral.) A további növekmény tárolásához pályázati úton speciális szekrényeket szereztünk be.

A 2002. évi tevékenység értékeléseként elmondható, hogy a rendezési munkák előrehaladásával és a rendezett iratanyag segédletekkel történő folyamatos ellátásával – noha továbbra is szükség van feladat-átcsoportosításokra – a levéltárakkal szemben támasztott alapvető követelményeknek: a megőrzésnek és a kutathatóvá tételnek igyekszünk megfelelni. Szakmai, de presztízs szempontból is jelentős előrelépést jelentenek új kiadványaink. Szakmai munkánkat a NKÖM által jóváhagyott munkaterv és szempontok alapján a Levéltári Vezető Szakfelügyelő által kijelölt szakfelügyelő (dr. Bán Péter, a Heves Megyei Levéltár igazgatója) folyamatosan figyelemmel kíséri. Ez évben a pályázati forrásfelhasználást, az iratanyag elhelyezésének körülményeit ellenőrizte. Jelentése egyértelműen pozitív volt, a kutatószolgálat működését példaértékűnek ítélte meg. A kutatószolgálat működése megfelelőnek mondható, zavaró tényező azonban a helyszűke, s noha a kikért iratanyag a minimális kezelői létszám mellett, ha erőltetett tempóban is, rendelkezésre bocsátható lenne, 3-4 nap várakozási idő szükséges. A kutatóterem berendezése a fejlesztéseknek köszönhetően megfelel az igényeknek.

A 2003. év során remélhetőleg helyiségbővítésre is lehetőség nyílik. Érzékelhető, de nem elégséges javulást jelent a kutatószolgálat alkalmazotti kapacitásának feszített, esetenként helyettesítésekkel történő maximális kihasználása, ami lehetetlenné teszi a nyitvatartási idő bővítését. A technikai felszerelés – 4 mikrofilmolvasó, 1 fénymásoló, a mikrofilm-visszamásoló, kötéskímélő fénymásológép és szkenner – másrészről jelentős mértékben javítja a szolgálat minőségét. A kutatótermi szabályzat bevált, segíti az iratvédelmet és a zökkenőmentes adminisztrációt.

Közhivatali kötelezettségeink ellátása zökkenőmentes, csakúgy, mint az ügyfélforgalom lebonyolítása. Igen fontos momentum a kibővült számítógépes lehetőségek (Internet, hálózati kapcsolatok) kihasználása mind az ügyviteli, mind az állagmegóvási, mind a publikációs tevékenység terén. Az Open House program járulékos eredményeként lehetővé vált a PIMS (Partnership for Peace Information Management System) program számítógépes hálózatába való bekapcsolódás.

A személyi feltételek a korábbi leépítések nyomán előállt létszámhiánynak „köszönhetően” messze állnak az ideálistól, de szigorú tervezéssel egyelőre képesek vagyunk megfelelni az elvárásoknak. A levéltáros helyek elvesztése mellett komoly „érvágás” a levéltári informatikus hiánya. Ma már a számítógép alkalmazása a levéltári munkában alapkövetelmény, és szakember nélkül elképzelhetetlen hatékony felhasználása. Az időszaki kisegítők beállítása nem oldja meg a problémát, hiszen egyrészt a levéltári területen hónapokig tart a „betanulás”, másrészt minőségi dolgozót szerződéses alkalmazásra nem igen találunk.

További technikai fejlesztési törekvéseink saját erőből nem valósíthatók meg, a pályázati próbálkozások rengeteg energiát emésztenek fel. Tovább élnek raktári kapacitásgondjaink, amelyek fenntartónk költségvetési forrásbővítésével remélhetőleg megoldhatók lesznek. A raktárhiány miatt törvényi kötelezettségeinknek csak jelentős mértékű anyagátcsoportosítással, anyagátrakással tudunk eleget tenni, ami rengeteg pluszmunkát jelent munkatársainknak. Kifejezetten aggasztó a „török istálló” padlásterének, illetve a levéltár hátsó traktusának a szomszédos építkezés miatt egyre romló állapota. A pályázati források felhasználása terén a bürokrácia és adminisztrációs lekötöttség miatt nehéz jelentős előrehaladást elérni.

A Hadtörténelmi Levéltár a 2002-es évet összességében kiválóan teljesítette, s az összekovácsolódott kollektíva – a korábbi intézményi vezetés máig ható megszorító intézkedésein túllépve – egyre inkább magára talál. Reméljük, nehézségeinket enyhítik a kiteljesedő pozitív humánpolitikai és gazdasági jellegű döntések.

A raktárbővítés problémája évek óta fennáll. (A legkézenfekvőbb megoldás az ún. török istálló tetőterének beépítése lenne; a lehetőségek felmérése folyamatban van.) A számítógépes hozzáférhetőség minden azt igénylő kolléga számára alapkövetelmény, csakúgy, mint az Internet használata.

Bízunk a Levéltár teljesítményét értékelő és elismerő intézményi vezetésben, és reméljük, 2003-ban megvalósulnak a szükséges fejlesztések. A Hadtörténelmi Levéltár munkatársi kollektívája szakmailag és emberileg is kifejezetten jó, teljesítménye külföldi és hazai szakmai körök által is elismert. A Levéltáron belüli kommunikáció – az egyéni megbeszéléseken túl – természetesen szabályozott formát is nyert a negyedévenként rendszeresen, amellett szükség szerint összehívott osztályértekezleteken.

Feldolgozó munka (rendezés és segédletkészítés)



a) Az abszolutizmuskori hadbíróságok és rendőri megfigyelési lapok kontrollrendezése, valamint átdobozolása 146 doboz terjedelemben (dr. Lenkefi Ferenc).

b) A m. kir szegedi katonai törvényszék 122 doboznyi és a Hadtörténeti Múzeum 27 doboznyi iratainak rendezése. Nemesi testőrség, személyi fondok rendezése, jegyzékelése – 19 doboz (Farkas Gyöngyi).

c) A m. kir. 80–84. gyalogdandárok 86 doboznyi iratanyagának középszintű rendezése (Kiss Gábor).

d) Az MN 1975–1976. évi iratanyagának kontrollrendezése és jegyzékelése, a mikrofilmlapok számainak rögzítésével együtt – 336 doboz (Ehrenberger Róbert és Péteri Attila).

e) A m. kir. Honvédelmi Minisztérium anyagának rendezése, 1928–29. – 285 doboz (Füszfás Balázs).

f) A HM Felülvizsgálati Iratok rendezése (1875–1944) – 44 doboz (Pogátsnik László), 283 doboz (Kemény Krisztián).

g) A HM és a bírósági fondok jegyzékeinek számítógépes beírása és rögzítése – 588 oldal, tiszti anyakönyvi karton – 22 275 db (Zs. Molnár Mária).

h) Az MN fond- és állagjegyzék javítása, bővítése, törzsszámok megadása (Ehrenberger Róbert és Péteri Attila).

Állománygyarapítás és állományvédelem



a) A tárgyévben tanulmányok, visszaemlékezések, személyi anyagok ajándékozása és vásárlás útján mintegy 4 iratfolyóméterrel bővült állományunk. A mozgófilmtár 76 tekerccsel, a mikrofilmtár 238 lappal gyarapodott.

b) A m. kir. nemesi testőrség iratanyagának felvételezése – 6 tekercs, kb. 4800 felvétel.

c) A bécsi Udvari Haditanács 3 doboznyi (1799. év) iratanyagának mikrofilmezésre előkészítése és rögzítése történt meg, egyelőre kameranegatívon, ezért mennyisége nem ismert.

d) A preventív állagmegóvás keretei között tovább folyt az iratanyag rendezés közbeni dobozolása, címkézése.

e) Megnyugtató fizikai elhelyezést sikerült szereznünk biztonsági mikrofilmjeinknek, s pályázati forrásból sikerült egy új mikrofilmolvasót is beállítani.

f) A restaurálásra pályázati úton nyert 300 000 Ft két General Commando segédkönyv rendbehozatalát tette lehetővé. Az állagmegóvás kiegészítő munkáit jelentette az egyedi tékák, palliumok, címkék készítése, ragasztása, a megrongálódott könyvek kötése, a sérült dobozok cseréje.

g) Az MN bíróságok segédkönyveinek felújítása, javítása – 18 db könyv (Hordósy László).

Kutató- és ügyfélszolgálat



a) A levéltári kutatóba 23 külföldi és 388 magyar kutató számára adtunk ki engedélyt, összesen 411-et. A kutatási esetek száma 1747, a kérőlapok száma 1305 db volt. Összesen 25 910 fénymásolat és 2301 mikrofilm-visszanagyítás készült.

b) A mozgófilmtár 15 kutatót fogadott.

c) Bírósági iratkölcsönzésre 33 esetben, nem bírósági iratkölcsönzésre 37 ízben került sor. Ugyanekkor 38 kikölcsönzött bírósági és 36 más jellegű iratot vettünk vissza.

d) 715 ügyirat érkezett be, személyesen mintegy 300 fő keresett fel bennünket.

e) A nem iktatott és nem dokumentált kutató-, illetve ügyfélszolgálat kategóriájába tartoznak a levéltári referensekhez irányított személyes, többnyire felvilágosításra irányuló megkeresések, amelyek száma meghaladja az 500-at.







A HADTÖRTÉNELMI LEVÉLTÁR FŐ FELADATAI A 2003. ÉVRE


A Levéltár legalapvetőbb tevékenysége a levéltári gyűjtemények gyarapítása, őrzése, feldolgozása. Ennek folyamatos, színvonalas ellátása, illetve ehhez a megfelelő személyi és technikai feltételek biztosítása kiemelt feladatunk. Fő tennivaló a teljes körű vagyonfelmérés befejezése, különös tekintettel a levéltári gyűjteményekre.

Továbbra is kiemelt feladat egy ránk szabott számítógépes szoftver kifejlesztése külsős szakember segítségével – a program lehetővé tenné a Levéltár őrizetében lévő iratokról készült jegyzékek adatbázis jellegű feldolgozását. Szélesítjük hazai és nemzetközi kapcsolatainkat, elsődlegesen a környező országok katonai levéltáraival, szorgalmazzuk kétoldalú egyezmények megkötését a különböző nemzetközi szakmai szervezetekben, munkacsoportokban.

A rendezési munkák fő teendői közé tartozik a cs. kir. magyarországi főhadparancsnokság utólag előkerült vagy technikai okokból félretett iratainak azonosítása, besorolása. Folytatódik több iratanyag – az I. világháborús gyűjteményből a cs. és kir. 144., 179. gyalogdandár, a m. kir. 144., 200–202. és 207–208. gyalogdandárok iratai; a Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum 1918 és 1987 közötti iratanyaga – középszintű rendezése. Tervezzük befejezni a m. kir. Szegedi honv. ker. bíróság kontrollrendezését. Feladat az új beszerzésű personaliák és tanulmányok nyilvántartásba vétele. Folytatjuk a Horthy kori m. kir. I. budapesti honvéd kerületi parancsnokság, majd 1. honvéd vegyesdandár-parancsnokság, később I. honvéd hadtestparancsnokság iratanyagának rendezését. Feladataink között szerepel: a m. kir. HM iratainak (1930-tól) kontrollrendezése, dobozolása, mintaállványozása; a HM eredeti segédkönyveinek szétválogatása; az MN 1957 és 1962 közötti iratanyagának és segédkönyveinek kontrollrendezése; a felülvizsgálati iratok (1875–1944) rendezésének befejezése; a HM becsületügyi és fegyelmi osztálya, tábornoki igazoló bizottsága, illetve a tábornokok becsületügyi választmánya iratanyagának kontrollrendezése.

Fontos tennivaló a levéltári iratanyag leltározásának befejezése.

Folytatjuk publikációs tevékenységünket. A tudományos munkatársak általában saját referenciájukban végeznek kutatást, a publikálás a lehetőségektől függ. Hagyományos évkönyvünk mellett terveinkben szerepel a Hadtörténelmi Levéltár bírósági fondjait tartalmazó kiadványnak, a Levéltár katonai egészségügyi iratai ismertetőjének, az „Erőd a Duna mentén” című II. világháborús forráskiadvány kétnyelvű változatának megjelentetése.







Szijj Jolán, Farkas Gyöngyi: AZ ÉV ESEMÉNYEIBŐL


Február 21. Számvéber Norbert sikeres PhD munkahelyi vitája.

Március 4. A Millenáris Kiállítócentrum Álmok álmodói… c. kiállításának kollektív megtekintése.

Március 8. Intézményi és levéltári nőnapi köszöntések.

Április. Dr. Lenkefi Ferenc és Kiss Gábor ösztöndíjas kutatásai a bécsi Kriegsarchivban.

Április 19. Nemzetközi Könyvfesztivál – a Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok ez évi köteteinek szerzői dedikálnak.

Április 24. Dr. Szijj Jolán és Farkas Gyöngyi munkalátogatása a bécsi Kriegsarchivban.

Május 14–17. Hofrat dr. Christoph Tepperberg, a bécsi Hadilevéltár igazgatójának látogatása.

Június 1. Kirándulás a komáromi Monostori Erődbe.

Június. Számítógépes tanfolyam négy kolléga részvételével.

Június 6–7. Könyvheti részvétel az MLE rendezésében a Bara Hotelban.

Július 12. A Magyar Néphadsereg történetéről szóló kerekasztal-beszélgetések záró konferenciája.

Július 16. Kirándulás a Gönyü hajóval. A „Vízjel” c. folyóirat szerzői: dr. Szijj Jolán, Hordósy László. Restaurátorunk papírt merít!

Augusztus 25. „Múlttal a Jövőért” alapítványi koncert a Kohász fúvósegyüttes és vendégei, valamint Kenyeres Mónika fellépésével.

Szeptember 4–6. Részvétel az MLE kaposvári vándorgyűlésén.

Szeptember 14. Kirándulás a komáromi Monostori Erődbe.

Szeptember 21. Az Európai Örökség Napja. Nyílt nap a Levéltárban, mintegy 150 látogatóval.

Szeptember 24–27. Dr. Szijj Jolán és Farkas Gyöngyi munkalátogatása a szlovák Hadtörténeti Intézetben Pozsonyban és a Hadtörténelmi, valamint a Katonai Levéltárban, Nagyszombatban.

Október 4–6. Kirándulás Kárpátalján.

Október 22. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatóinak látogatása Bona professzor vezetésével.

November 4. A Bolyai Katonai Műszaki Főiskola hallgatóinak látogatása.

November 11. A Levéltár kiadványainak bemutatója az Írók Boltjában.

November 15. A HIM jogelődje, a Hadtörténelmi Levéltár megalakulásának 84. évfordulója; Gabányi Jánosnak, a Levéltár alapítójának szoboravatása.

November 26. Kiss Gábor sikeres PhD munkahelyi vitája.

November 28. Dr. Szijj Jolán és Farkas Gyöngyi munkalátogatása a bécsi Kriegsarchivban.

December 9. Karácsonyi összejövetel a Levéltár nyugdíjasaival – és sok finom enni-innivalóval.

Karácsonyi köszöntő



Karácsony havát mutatja a naptár, Advent második hetét kezdtük el ma. Ez az örömteli várakozás és felkészülés ideje. Minden ember és minden család életében fontos szerepet kap a karácsony, a szeretet és a boldogság ünnepe.

Mindenki máshogyan, mindenki a maga módján ünnepel.

A bölcsesség minden időkre szól,
Aki bölcs, az törődik a lelkével,
Szépnek megőrizni azt a földön
– szól az ókori egyiptomi bölcs, Ptahhotep intelme.

Az alábbi, ma már közmondásként ismert mondat Martialistól származik:

Omnis habet sua dona dies – Minden napnak megvan a maga ajándéka.

Számunkra e nap ajándéka: ismét összegyűltünk itt egykori és mostani munkatársak, hogy egy kis időt együtt eltöltve – törődjünk a lelkünkkel.

Karácsonykor, ha visszanézel,
keserűséget és szánalmat érzel,
hogy nem volt erőd többet tenni,
társaidat jobban szeretni
– olvashatjuk egy karácsonyi versben (Korondi F. János: Karácsonykor).

Lehet, hogy év közben nekünk sincs erőnk többet tenni szeretteinkért, Önökért, lehet, hogy gyakrabban kellene felemelnünk a telefonkagylót – de ez az a nap, immár hosszú évek óta, amikor közösen ünnepelünk.

S mi az, amit kívánunk? Ady Endrét hívjuk segítségül (Karácsony):

De jó volna megnyugodni.
De jó volna mindent, mindent
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

Igen, de jó volna gyermekszívvel gyermek lenni!

Hogy milyen is volt az, ha valaki netán már elfelejtette volna, álljon itt a „hely szellemének megfelelően egy tudományos forrásközlés” – három gyermeklevél a Personáliából, Ehrenberger Robi közlésével.

Gyermekévek, amelyek legtöbbünk életében, főleg így visszaemlékezve, boldogságot jelentettek. A boldogság pedig úgy kell, „mint egy falat kenyér” (József Attila: Amit szívedbe rejtesz).

De mi is a boldogság?

Egy japán közmondás szerint:

Ha 1 órát akarsz boldog lenni – idd le magad,
Ha 3 napig, végy magadhoz egy asszonyt,
Ha 3 hónapig, vágj le egy disznót és lakmározz belőle 3 hónapig,
De ha egy életen át boldog akarsz lenni…

Nos, ezt döntse el mindenki magában, és adjon számot önmagának, hogy mit tett, mit akart tenni, mit fog tenni, hogy boldog legyen.

Általános recept nincs, de az biztos, hogy a boldogság szeretet, és a szeretet boldogság.

Juhász Gyula írta:

Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Behegesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra a régi szeretetben.

Mi is hiszünk a szeretetben. Egy szép magyar népszokás szerint karácsonykor az egybetartozás szimbólumaként a család tagjai felszeletelt alma egy-egy darabját kapták, és míg ették, egymásra gondoltak, és arra, hogy a jövőben sem fognak megfeledkezni egymásról.

Tegyünk így mi is, gondoljunk egymásra, az itt ülőkre – és a most távollévőkre is.

Boldog, békés ünnepeket kívánok!

Dr. Bőhm Jakab 80 éves



Július 28-án bensőséges ünnepség színhelye volt a levéltári kutatóterem: dr. Bőhm Jakab nyugállományú főlevéltárosunkat köszöntöttük 80. születésnapja alkalmából.

Dr. Bőhm Jakab 1954. július 15-e óta dolgozott a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban, és 1983. április 30-án vonult nyugállományba. Munkahelye a Levéltár volt. Hatalmas levéltártestek tartoztak referenciájához, így a General Commando, Judicium Delegatum Militare, az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc katonai iratai, az abszolutizmus korának katonai bíróságai, és sorolhatnánk.

Kiváló levéltáros volt, aki évtizedek során példamutató szorgalommal, hivatástudattal gondozta a rá bízott gyűjteményeket – és nevelte a levéltárba bekerült új munkatársakat. Nyugdíjba vonulása után is dolgozott: az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc 150. évfordulójára tervezett forráskiadványhoz válogatta, átírta, fordította és jegyzetelte a nálunk őrzött katonai iratokat. A Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok 1997 végén elindított sorozatának első kötete lett az e kutatómunkát realizáló Saját kezébe, ott, ahol… című forráskiadvány. A sorozat más köteteinek munkálataiban is részt vett Jaksi – így továbbra is aktív részese a Levéltár életének.

Az ünnepségen megajándékozott bennünket a születésnapja alkalmából írt versével. Bennünket – közvetlen munkatársait – megkönnyeztetett a vers, szép is, igaz is – de az utolsó strófával nem érthetünk egyet.

Hittel állítjuk: amíg létezik a Hadtörténelmi Levéltár, amíg a történelem iránt érdeklődők használják a levéltári forrásokat, amíg idősek és fiatalok olvasnak könyvet – ismerni és tisztelni fogják dr. Bőhm Jakab nevét és munkásságát!




BŐHM JAKAB: Nyolcvan felé


Alig hiszem, hogy maholnap
Betöltöm már a nyolcvanat.
Nyolcvan év! Leírni is sok,
És mégis élek, még vagyok.

Szemem gyenge, kezem remeg,
Lábam fáradt, térdem recseg,
Évente vár műtő és kés,
Hű társam lett a szenvedés.

Életem már végére jár,
néhány év tán, mi még rám vár.
Mit hoz a vég? Titok fedi.
Az obulust Charon szedi.

Alig éltem, inkább voltam,
Nem eveztem, csak sodródtam,
S bár az élet nyújtott szépet,
Többnyire csak széllel tépett.

Nyom se marad éltem útján,
Nincs utódom, míves munkám.
Ennyi volt csak: csendben éltem,
S eltűnök majd észrevétlen.



Köszöntünk, kedves Hédi



2002 jeles évfordulót jelentett nyugdíjas munkatársnőnk, Spáczai Hedvig életében is, hiszen október 9-én ünnepelte 75. születésnapját. Romániában, Máramarosszigeten született. Gimnáziumi tanulmányait is ott kezdte, azután szüleivel áttelepült Magyarországra. Érettségijét már Budapesten tette le 1947-ben, majd a Bölcsészkaron tanult tovább.

Az 1947-ben kiadott levéltári törvény megnövelte a levéltárakkal szembeni követelményeket, nagy mennyiségű iratanyagot kellett átvenni, szakképzett levéltáros pedig kevés volt. Lederer Emma kezdeményezésére 1949 őszén indult az egyetemen a levéltári szak, és e csoportba került Spáczai Hédi is.

Az Országos Levéltárban töltött pár hónapos gyakornoki ideje után 1952. január 21-től egészen nyugdíjba vonulásáig a Hadtörténelmi Levéltárban dolgozott. A m. kir. Honvédelmi Minisztérium iratanyagával foglalkozott, ennek szervezeti felépítéséről, változásairól megjelent tanulmánya ma is alapmunkának számít. Szerkesztője volt a Hadtörténelmi Levéltár 1978-ban megjelent első fondjegyzékének. Barátságos, a fiatalokkal és munkatársaival sokat törődő kollégának ismertük meg.

Nyugdíjas éveiben sem tétlenkedik, hiszen pár évvel ezelőtti súlyos balesete ellenére a mai napig aktív tagja a Honvédség nyugdíjas klubjának, ahol a mindig is nagyon szeretett művészeti előadások fő szervezője.

Sok szeretettel köszöntünk, kedves Hédi!

„Múlttal a Jövőért” Közhasznú Alapítvány






Beszámoló a 2002. év gazdasági (pénzügyi) tevékenységéről


Az Alapítvány 2002-ben tovább gyarapította a rendelkezésére álló pénzforrásokat, és megkezdte az Alapítólevélben meghatározott funkcióinak megfelelő pénzügyi támogatások nyújtását. Alapítványunk részben a Hadtörténelmi Levéltár kiadványainak megjelentetéséhez, részben a levéltár dolgozóinak kárpátukrajnai tanulmányútja költségeihez járult hozzá. A 2001. és 2002. évi bevételeket és kiadásokat, valamint az egyes tételek változását és az egyenleget mutatja az alábbi táblázat:

Megnevezés Bevétel/Ft Változás/Ft
+/–
2001 2002
Adományok 351.644 189.756 – 161.888
Ebből: a hangverseny
hallgatóságától
30.400 47.316 + 16.916
Kamatbevétel 12.665 28.149 + 15.484
Iratmásolás 109.920 460.580 + 350.660
Bevétel összesen 474.229 678.485 + 204.256

Kiadás/Ft Változás/Ft
+/–
2001 2002
Támogatások 350.000 + 350.000
Ebből: tanulmányútra 50.000 + 50.000
Bankköltségek 8.469 10.542 + 2.073
A másológép működési költségei 30.228 13.2917 + 102.689
Társulási tagdíj 32.400 + 32.400
Társasági adó a 2001. év után 8.000 +8.000
Irodaszer 850 + 850
Kiadás összesen 38.697 534.709 + 496.012
 
Nyitó pénzforrás 44.785 480.317 + 435.532
Bevétel összesen 474.229 678.485 + 204.256
Kiadás összesen 38.697 534.709 + 496.012
Pénzforrás az év végén 480.317 624.093 + 143.776
Ebből: lekötött számlán 477.000 587.608 + 110.608

Bevétel Kiadás Egyenleg
2001-ben 474.229 38.697 + 435.532
2002-ben 678.485 534.709 + 143.776

A táblázat adatai mutatják, hogy az Alapítvány tevékenysége 2002-ben is eredményes volt. 350 000 forint értékben nyújtott támogatásokat, és emelni tudta év végi pénzkészletét, vagyis a 2003-as évben az előző évinél nagyobb pénzforrásokkal kezdheti meg működését.

A támogatási pénzekből négy kiadvány és a tanulmányút egyenként 50 ezer, egy kiadvány 100 000 forintot kapott.

A pénzforrások szerkezete megváltozott. 2001-ben az Alapítvány indulásához legnagyobb mértékben az adományok járultak hozzá, míg 2002-ben ez a forrás csökkent. Ugyanakkor a kibővült iratmásolási tevékenységből eredő – kerekítve 328 ezer forint – nettó bevétel jelentősen meghaladta nemcsak az előző évi, még csonka esztendő bevételét, de pótolta az adományi bevételek csökkenéséből eredő hiányt is. Kis mértékben a kamatbevételek növekedése is hozzájárult a források emelkedéséhez.

Amennyiben 2003-ban körülbelül az előző évihez hasonló mértékű pénzbevétellel lehet számolni, a támogatások szintje csak kis mértékben haladhatja meg a 2002. évi szintet, mert a pénzállomány jelentősebb csökkentése nem volna kívánatos.

Budapest, 2003. január 17.

Dr. Morva Tamás
a kuratórium elnöke

A „Múlttal a Jövőért” Közhasznú Alapítvány javára a 2003. évi adó 1%-a lesz felajánlható. Továbbra is várjuk szíves adományaikat a következő számlaszámra:

OTP 11702036 – 206672700




Jegyzőkönyv 2003. január 29-én a Hadtörténelmi Levéltárban
a „Múlttal a Jövőért” Közhasznú Alapítvány üléséről


Jelen vannak:

dr. Morva Tamás kuratóriumi elnök,

Takács Luciánné kuratóriumi tag,

Ilyés Imréné kuratóriumi tag,

dr. Szijj Jolán alapító.

A mai napon a „Múlttal a Jövőért” Közhasznú Alapítvány kuratóriuma elfogadta az elnök által benyújtott, az Alapítvány 2002. évi gazdasági (pénzügyi) tevékenységéről szóló beszámoló jelentést.

Az Alapítvány részben a Hadtörténelmi Levéltár kiadványainak megjelentetéséhez, részben a levéltár dolgozói Kárpátalján tett tanulmányi útjának költségeihez járult hozzá. A 2002. évi bevétel összesen: 1 158 802 Ft, kiadás összesen: 534 709 Ft, egyenleg: 624 093 Ft.

2002-ben az alábbi személyek támogatták adományaikkal az Alapítványt:

Karl Meindl, Németh Jánosné, Világhy Andrásné, Kiss Imréné, Ellenbacherné Moldován Márta… Köszönjük!

A „Múlttal a Jövőért” Közhasznú Alapítvány 2002. évi költségvetési beszámolóját a Hadtörténelmi Levéltár „Ad acta 2002” c. kiadványában teszi közzé.

Az alapító megköszönte a Kuratórium eddigi munkáját, és kérte további segítségüket.

Rólunk írták…



A Magyar Honvéd melléklete: Program magazin (2002. novemberi szám, 10–11. old.)

„A Hadtörténelmi Levéltár novemberi programjai”.

II. Hadtudomány (XII. évf., 2002/4. szám, 118–120. old.)

„A Hadtörténeti Intézet és Múzeum tevékenységéről” (Varga Mihály). (Benne: Nyílt nap a Hadtörténelmi Levéltárban.)

Századok (CXXXVI. évf., 2002/1. szám, 256–260. old.)

Recenzió (Dombrády Lóránd) – Számvéber Norbert: Konrad 3. Páncéloscsata Budapestért, 1945. Bp., Paktum, 2001.

Szijj Jolán: Válogatás az Írók Boltjában megtartott könyvbemutatón elhangzott ismertetésekből 2002. november 11.



Kedves Vendégeink!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A Hadtörténelmi Levéltár nevében tisztelettel és szeretettel köszöntöm Önöket abból az alkalomból, hogy immár másodízben van szerencsénk e patinás könyvesbolt falai között bemutatni a Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok köteteit, jelen alkalommal a 2002-ben megjelent könyveinket. A lehetőségért és a szíveslátásért köszönetünket fejezem ki Nagy Bernadette ügyvezetőnek és munkatársainak.

Végigtekintve a tisztelt Hallgatóságon, úgy látom, régi kedves barátaink vannak jelen, akik ismernek minket, ismerik a Levéltárat, talán mégsem tűnik fölösleges ismétlésnek az a néhány mondat, amelyet magunkról elmondok.

A Hadtörténelmi Levéltár Magyarország legrégibb és legnagyobb szaklevéltára, amely 1918 novemberében, az első világháború végén, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után létrejött önálló független magyar állam első intézményei között alakult – e rendezvényünk időpontja tehát a születésnaphoz igazodik. Ekkor még Hadilevéltár néven kerül említésre, de már az 1919. január 20-i minisztériumi osztályparancsban Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum néven szerepel. Az ezt követő évtizedekben hol együtt, hol külön szervezetben működött a két intézmény. Jelenleg pedig a Honvédelmi Minisztérium ún. háttérintézménye, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum elnevezésű tudományos intézmény szervezeti kereteibe tartozó igazgatóság. És itt ragadom meg az alkalmat, hogy a fenntartó minisztérium közigazgatási államtitkárát, dr. Fehér József urat és a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatóját, dr. Holló József vezérőrnagy urat tisztelettel köszöntsem.

A Hadtörténelmi Levéltárnak mint állami szaklevéltárnak feladata a magyar katonai múlt, a magyar hadtörténelem írásos emlékeinek gyűjtése, őrzése, feldolgozása. Emellett alapvető kötelessége, hogy gyűjteményeit megismertesse a kutatókkal, érdeklődőkkel. Ennek az elvárásnak tesz eleget a Hadtörténelmi Levéltár, amikor az 1997-ben újraindított kiadványozási tevékenysége során levéltári segédleteket, forráskiadványokat és monográfiákat ad ki. Kiadványaink döntően a Nemzeti Kulturális Alapprogram Levéltári Kollégiuma támogatásával jelennek meg – illesse ezért köszönetünk a jelenlévő Érszegi Géza professzor urat és Pusztai Máriát. Természetesen esetenként kapunk anyagi támogatást intézményünktől és a kiadványok támogatására létrehozott „Múlttal a Jövőért” Alapítványtól.



Az Írók Boltjában megrendezett könyvbemutatón az érdeklődők tábora évről évre növekszik

Könyveink két kiadó gondozásában jelennek meg. Szeretettel és köszönettel mutatom be Önöknek Szakály Gábor urat, a Petit Real Könyvkiadó és Tölgyesi Tibor urat, a Paktum Nyomdaipari Társaság vezetőjét.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Érdekes lenne itt az Andrássy úton sétálva odalépni egy járókelőhöz, s rámutatva egy szép sudár fára, azt mondani: „Tudja hölgyem, uram, hogy ez a fa bekerülhet egy levéltárba?” A kérdés furcsának tűnhet, pedig erre a fák egy részének komoly esélye van. No persze, némi átalakulással, „halála” után, papír formájában, iratként. Iratként, amelyen egy nemzet emlékezete őrződik meg.

„Emlékezet, könnyektől ázott, rég eltűnt betűkön egy ékezet” – írja Kosztolányi Dezső.

Valóban, ez az emlékezet sokszor eltűnő vagy elhalványodó betűkön jelenik meg, és történelmünk során nagyon gyakran könnyektől áztatott. Hogy mégis megmaradjon ez az emlékezet, és ne tűnjön el véglegesen: ez a levéltárak feladata és a levéltárosok hivatása.

Könyvbemutatónkat két olyan könyvvel kezdjük, amelyek ezzel kapcsolatosak.

Az Ad acta című évkönyvünket Farkas Gyöngyi tanácsos asszony, a Hadtörténelmi Levéltár főlevéltárosa mutatja be.

A Hadtörténelmi Levéltár az őrizetében lévő iratanyagokról 1924-től kezdve évkönyveiben folyamatosan tájékoztatta a kutatókat. Az egész gyűjteményét átfogó és a levéltártudományi előírásoknak is megfelelő első fondjegyzékét azonban csak 1978-ban adta ki. További 20 év kellett ahhoz, hogy elkészüljön az annotált fond- és állagjegyzék, amely a Levéltár 80. születésnapja tiszteletére jelent meg.

A jelenlegi bővített második kiadásról professzor dr. Érszegi Géza főtanácsos, a Magyar Országos Levéltár főlevéltárosa ad szakmai elemzést.

A professzor úr személye kapcsán egy szubjektív megjegyzést nem mulaszthatok el: a Magyar Országos Levéltár főigazgatója ez évben korábbi nagynevű elődje tiszteletére Ember Győző-díjat alapított, amelyet a Magyar Tudomány Napja alkalmából első ízben Érszegi Géza kapott. Őszintén gratulálunk!

Most pedig szeretnénk végigvezetni kedves Hallgatóságunkat egy hosszú, de mozgalmas és érdekes időutazáson, amelynek állomásai a Levéltár ez évi kiadványai lesznek.

„Emlékek fáradt madárraja kering,
ködök fölött a fészket nem találja,
kibomlik, mint a labdarózsa, fenn
a fájdalom eszméletbe nyilalló sirálya”


Váci Mihály verse Itália földjére visz minket. 1859-ben az újévi fogadáson III. Napóleon így fordult az osztrák nagykövethez: „Sajnálom, hogy kapcsolataink megromlottak, de érzelmeim Őfelsége irányában változatlanok.” S Hübner báró jól tudta, hogy a császár az olasz helyzetre utalt. Még fél év telik el ezután, amíg a Garda tó déli partján június 24-én a francia csapatok, a jól megszokott napirendet felrúgva, nem várják meg az „Abkochen”-t, az osztrák csapatok reggel 9 órai napi egyszeri meleg étkezésének lebonyolítását, hanem támadásba lendülnek. Solferino. „Ez egy szörnyű nap szomorú története, amelyen sokat tettünk, de a szerencse nem mosolygott ránk” – tudósította feleségét Ferenc József.

Bencze László Solferino című monográfiáját dr. Lenkefi Ferenc tanácsos úr, a Hadtörténelmi Levéltár főlevéltárosa mutatja be Önöknek.

Következő utazásunk a szerző, Vargyai Gyula professzor úr szavait idézve „kényelmetlen. Kizökkent menetrendekkel, bizonytalan váltóállításokkal, határállomásokkal.” A Budapest–Bécs közötti gyorsvonaton vagyunk 1931. szeptember 13-ára virradó éjjel. Az út a biatorbágyi viadukton vezet keresztül.

A könyvet dr. Fehér József, a HM közigazgatási államtitkára ajánlja a tisztelt Hallgatóság figyelmébe.

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét…”

(Ady: Intés az őrzőkhöz)


Mi lenne más az ember szépbe-szőtt hite, mint a gyerekek, az ifjúság. „A jövő nemzedéke – a nemzet jövője”. Néhány héttel Magyarország hadba lépése után az ő honvédelmi nevelésük és testnevelésük fontos momentummá vált. Ennek kívánt Horthy Miklós kormányzó egységes irányt szabni, így 1941 augusztusától új intézményrendszer kezdte meg működését vitéz Béldy Alajos vezetésével – a leventemozgalom.

A Béldy Alajos által vezetett munkanaplót tartalmazó forráskiadványt, amely dr. Blasszauer Róbert szerkesztésében jelent meg, Számvéber Norbert főlevéltáros ismerteti.

„Vörös jelek a Hadak Útján:
Hunniában valami készül,
Rongyos hadak, roppant hadak
Seregelnek vígan, vitézűl.

Máma Tűz-ország Magyarország,
Fagyott testét a láng befutja.”



Ady Endre (A Hadak Útja) látomása 1944 őszére visz minket, amikor a front lánctalpa már itt dübörgött az Alföldön. A Dél-Erdélyből támadó és szeptember vége óta a Békés–Bihar megyén keresztül előrenyomuló szovjet hadsereg október 6. óta újabb nagy offenzívát kezdett, döntő jelentőségű páncélosütközetet nyert Debrecennél.

Számvéber Norbert immár negyedik monográfiáját Borus József, a kiváló történész, az ifjú szerző műveinek szigorú kritikusa és állandó lektora ajánlja figyelmükbe.

„Rakjátok halomba a halottakat Austerlitznél és Waterloonál.
Lapátoljátok be őket és engedjetek dolgoznom –
a fű vagyok: mindent betemetek.
És rakjátok halomba őket Gettysburynál,
És rakjátok halomba őket Ypresnél és Verdunnél.
Lapátoljátok be őket és engedjetek dolgoznom.
Két év, tíz év és az utazók kérdezik a kalauzt:
Miféle hely ez?
Hol vagyunk most?
A fű vagyok.
Engedjetek dolgoznom.

(Carl Sandburg: Fű)


Engedhetjük, hogy a füvek dolgozzanak, és a fák nőjenek, hogy majd kivághassuk őket, de tudnunk kell, hogy mi – Illyés Gyula gondolataival élve –, mi nem feledhetünk, nem menekülhetünk – bárhová kerüljünk is!

Utazásunk során e pár könyvvel csupán futó bepillantást adhattunk a Hadtörténelmi Levéltár nagy anyagába. „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” – kérdezi Vörösmarty. Nem tudjuk a választ, de mint ő is mondja: „csüggedni nem szabad”.

Tisztelt Vendégeink!

Köszönjük megtisztelő figyelmüket, és természetesen, amennyiben kérdésük van kiadványainkkal vagy a Levéltárral kapcsolatban, a szerzők és munkatársaim készséggel állnak rendelkezésükre.

Ad acta – 2001



„A Hadtörténelmi Levéltár az egész magyar nemzet féltve őrzött kincse, melyben komoly és szorgalmas munka folyik… Ennek az ... intézetnek minden módon való felkarolása és támogatása a legfontosabb honvédelmi érdekek közé tartozik...”

Íme két idézet gr. Csáky Károly honvédelmi miniszter szavaiból, amelyeket a levéltár 1924-ben megjelent első évkönyvének bevezetőjéből vettünk át. Nem véletlen az sem, hogy az akkor választott jelmondatot – „Múlt nélkül nincs jövő” – visszük tovább ma is Levéltárunk logójában, hiszen – ismét Csákyt idézve – „ez ... nem érzelmi szóvirág, hanem megdöbbentően komoly valóság, mert csak az a nemzet építheti föl a jelenben a jövőnek biztos alapjait, amely a múltat megbecsüli.”

Amikor 1999-ben újraindítottuk a Hadtörténelmi Levéltár évkönyvének sorozatát, ez a két gondolat munkált bennünk, egyrészt hadtörténelmi múltunk kevéssé ismert részeinek bemutatása forrásközléssel és kisebb tanulmányokkal, másrészt annak jelzése, hogy itt még mindig komoly és szorgalmas munka folyik. Ez jelentkezik évkönyvünk tartalmi szerkezetében. Az első részben számvetést találunk az elmúlt év elvégzett munkájáról, a következő év feladatairól, valamint az évi eseményekről. A 2001. év kötetében például: beszámolót a „Múlttal a Jövőért” Alapítvány első évéről, az Európai Kulturális Örökség Napjáról Levéltárunkban, vagy az Írók Boltjában megtartott könyvbemutatónkról.

A második részben többek között olvashatunk a podheringi 1849-es ütközetről friss diplomás ifjú kollegánk, Solymosi József tollából, vagy A lekváros tészta mint a „népi demokrácia” megdöntésének eszköze című figyelemfelkeltő írást szintén fiatal munkatársunktól, Ehrenberger Róberttől, de versektől sem mentes a kötet, hiszen Sipos Endre orosz hadifogságban írt költeményeiből is nyújtunk át egy csokrot.

A kiadvány hátlapján az évi friss levéltári kiadványok címoldalai találhatók.

A kötet most is, mint eddig mindig, a Petit Real Könyvkiadó gondozásában jelent meg.

Talán vannak, akik felteszik a kérdést: mi értelme vagy célja van annak, hogy minden évben közreadjunk ezt a kis kiadványt. Nos, ez annak a jelzése, hogy van egy kis közösség, amely „csak” dolgozni akar, komolyan és szorgalmasan, és talán egyszer elérni azt, hogy az ő minden módon való felkarolásuk és támogatásuk a legfontosabb honvédelmi érdekek közé tartozzon, mert az az iratanyag, amelyet a Hadtörténelmi Levéltárban gondozunk, az egész nemzet féltve őrzött kincse kell, hogy legyen.

Farkas Gyöngyi

Bencze László: Solferino



Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Vendégeink! Az immár ismerős helyszínen, hagyományteremtő célzattal és remélhetőleg éves rendszerességgel folytatódó, a Hadtörténelmi Levéltár kiadvány-újdonságainak bemutatására szolgáló alkalmat megragadva nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy Bencze László legújabb alkotását figyelmükbe ajánljam. Feltett szándékom szerint és rövidre szabott időm szorításában eltekintenék a fejezetek követésétől, a részletekbe merüléstől, hiszen ez egy recenzió feladata lenne, s talán untatná is Önöket. Benyomásaimat, gondolataimat szeretném Önökkel megosztani, s egyúttal kedvet csinálni a könyv elolvasásához.

A Solferino című kötet szervesen illeszkedik a szerző tiszteletre méltó és meggyőző kutatói pályájának fő sodrába, amely a Habsburg Monarchia, s társutasaként a Magyar Királyság 19. századi életének és históriájának főként hadtörténeti vonatkozásait szépirodalmi erényekkel, de teljes szakírói vértezetben taglalja. Zárójelben utalnék arra, hogy az 1866-os, ugyancsak Európát formáló porosz–osztrák konfliktus krónikája (Königgrätz – A testvérháború vége) szintén Bencze László tollából már egy évtizede hozzáférhető. Akikkel az ezt megelőző alkalommal találkozhattam, s akik másokkal együtt azóta kezükbe vehették a szerző tavaly, szintén általam méltatott Uralkodók, főrangúak, katonák című munkáját, most úgy érezhetik, mintha – képzavart is vállaló, kissé merész hasonlattal élve – a történelmi űrt földi csillagvizsgáló helyett a Hubble űrteleszkóppal szemlélnék. Mire is gondolok? A hasonlatnál maradva, a korábbi kötet érzékletesen láttatta a Habsburg Monarchia galaxisának naprendszereit, illethetjük ezeket politika, háborúk, gazdaság, társadalom, kultúra néven, s folytathatnánk a sort.

A mostani mű azonban, a földi légkör fénytöréseitől nem zavarva, a háborúk naprendszerében ráközelíthet Montebello, Magenta és a legnagyobb: Solferino halálcsillagára. Az élességállítás közben, vagyis az 1859-es észak-itáliai háború előzményeinek ismertetésénél természetesen nem marad figyelmen kívül a status quot kétségbeesetten őrizni akaró Habsburg Monarchia – benne a forrongó Észak- és a hozzá csatlakozó Közép-Itáliával –, s a szemben álló fél: Franciaország, Piemont és kisebb szövetségeseik hatalmi, politikai, katonai és gazdasági erőviszonyainak taglalása sem. A háborúhoz vezető utat, a szerves kapcsolatban álló hadműveleteket szinte a haditanácsokban résztvevők válla fölött áthajolva szemlélhetjük a terepasztalon. Nem mellékesen, a szinte művészi tájleírások azt az érzetet keltik, mintha a hadszíntereken járnánk. Mindezek azonban csak bevezetik az illúziókeltő csataképeket, szinte már azon gondolkodunk, hol találhatnánk fedezéket. A szerző azonban nem hagy magunkra, a bécsi Hadilevéltár általa feltárt forrásai és a vonatkozó szakirodalom bázisán részletesen elemzi és véleményezi a három fő csata eseményeit. A leírásokba beleszövi fölényes ismereteit hadművészetről, fegyvernemekről, felszerelésről, ellátásról, logisztikáról, katonai pszichológiáról, ezen belül a hadvezetések és a szemben álló alakulatok állományának csatadöntő emberi tényezőiről. Utóbbiakra számos példát nyújt egyrészt a császári-királyi oldalról némely tábornok (Grünne, Clam-Gallas) szűk látókörű dilettantizmusa, a bűnbakká tett Gyulai táborszernagy kálváriája, másrészt a fanatizált közkatonák szerepe a francia oldalon megújuló hadviselésben. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a francia hadvezetés is követett el baklövéseket, de ezek stratégiai szempontból nem bizonyultak végzeteseknek. A halált megvető hősiesség számos példáját láthatjuk az osztrák oldalon is, nem csekély mértékben az ütközetekben fontos szerepet vállaló magyar kiegészítésű, illetve legénységű alakulatoknál. Bencze László a modern háborúk hajnalaként minősíthető, aránytalanul nagy áldozatokkal járó konfliktus igen fontos tényezőjeként említi az egészségügyi szolgálatok fáziskésését, a humanitás elveinek gyakori semmibevételét. Érzékletes képek tárulnak elénk az összecsapások borzalmairól, a hadifogolykérdés megoldatlanságáról, a csataterek és a járványok emberáldozatait tetéző, a kezdetleges módon ellátott sebesültek veszteségeiről. A szerző művében fontos fejleményként utal a kortárs svájci civil, Henri Dunant felismerésére, ami azóta Nemzetközi Vöröskereszt néven intézményesülve, bár az igényeket máig sem érhette és érheti utol, mégis szabályozó erőként hat.

Bencze László a modern kori gyakorlatra kitekintve érdekes adalékként utal a totális győzelem felé menetelő francia haderő katonai propagandájának és tájékoztatásának hatalmára, arra a felismerésre, hogy a veszteségadatok, hadműveleti információk kozmetikázása, visszatartása, netán torzítása vagy meghamisítása a közvéleményt ízlés szerint formálhatja. Be kellett látniuk azonban, hogy törekvéseik kevésnek bizonyultak a nagyhatalmi politika béklyójában, az európai rend és egyensúly megőrzésének kényszerében, s meg kellett elégedniük azzal, hogy Itália elindulhatott az egységesülés felé.

A könyv letétele után el kell ismernünk, hogy témája ellenére indirekt módon kiállás a humánumért, amelyet Bencze Lászlónak köszönhetően teljes bizalommal tarthatunk hitelesnek és követendő példának.

Lenkefi Ferenc

Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok sorozat



A Levéltárnak feladata az is, hogy a nyilvánosság elé tárja az őrizetében lévő, a magyar katonai múltra, a magyar hadtörténelemre vonatkozó történelmi értékű iratait. Az 1924-ben megkezdett és 1945-ben megszakadt könyvkiadói tevékenység megújításaként – döntően különböző pályázatok anyagi támogatásával – 1997-ben indult a Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok sorozata, amelyen belül elsődlegesen különböző történelmi korok, hadtörténeti események korabeli dokumentumait tesszük közzé forráskiadvány formájában. Az őrizetünkben lévő irategyüttesekről a levéltári segédletek adnak tájékoztatást.

A sorozatszerkesztő és a felelős kiadó dr. Szijj Jolán főtanácsos, a Hadtörténelmi Levéltár igazgatója. A kötetek a Petit Real Könyvkiadó gondozásában, illetve részben a Paktum Nyomdaipari Társaság kiadásában jelentek meg.

A kiadványok megvásárolhatók a Hadtörténelmi Levéltárban.




Levéltári segédletek


Fond- és állagjegyzék. A Hadtörténelmi Levéltár őrzésében lévő katonai iratok.

Szerkesztette dr. Szijj Jolán. Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár (Petit Real, Budapest, 1998, 256 o.).

Fond- és állagjegyzék. A Hadtörténelmi Levéltár őrzésében lévő katonai iratok.

Szerkesztette dr. Szijj Jolán. Második bővített kiadás. Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár (Petit Real, Budapest, 2002, 277 old.).

A Hadtörténelmi Levéltár annotált fond- és állagjegyzéke minden olyan fontos információt tartalmaz az egyes irategyüttesekről, amely megkönnyíti a kutatást a mintegy 7 ezer iratfolyóméternyi anyagban. Az 1945-ig tartó időszak anyagát hat fondfőcsoportba (I–VI.) soroltuk. A fondcsoportok elején történelmi, illetve hivataltörténeti bevezető tájékoztat a legfontosabb általános ismeretekről. A fondokat állagokra bontottuk, és ezekhez annotációk készültek, amelyek az adott irategyüttes mélyebb tartalmi kifejtését is tartalmazzák. Az 1945 utáni időszak fondjait, némileg eltérő szerkesztési elvek szerint, ugyancsak hat fondfőcsoportba (VIII–XIII.) soroltuk. Itt valamivel rövidebb a fondok annotációja. A VII. fondfőcsoport időrendi korlátozás nélkül foglalja magában a különböző gyűjteményeket.

A török kor, a kuruc kor, a nemesi felkelés, a m. kir. magyar nemesi testőrség iratainak levéltári segédlete.

Szerkesztette Farkas Gyöngyi. Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár (Petit Real, Budapest, 2000, 231 old.).

Levéltárunk ezen legrégibb iratanyagai a bécsi Kriegsarchiv Alte Feldakten fondjából az 1926-os badeni egyezmény során kerültek vissza Magyarországra.

A törökkori irategyüttes levéltárunkban került rendezésre. Az iratok egy egyszerű év/sorszámos besorolást kaptak kronologikus sorrendben. A pontos dátum után feltüntettük a levélíró, illetve a kibocsátó nevét és a kiadás helyét (ahol ez megállapítható volt), ezután pedig a címzett következik. A rövid tartalmi összefoglalót az irat nyelvére, mennyiségére és iratfajtájára utaló megjegyzés zárja. A személyneveket történelmi személyek esetében a megszilárdult névalakban adjuk meg, egyébként pedig abban a formában, ahogyan az iratban előfordul.

A Rákóczi-szabadságharc iratgyűjteményének egyik részét eredeti iratok, másik részét a bécsi Kriegsachivban őrzött magyar provenienciájú iratokról készült hiteles másolatok alkotják. Tematikus fond lévén, az iratok időrendben vannak feltüntetve. A jelzetben jeleztük, hogy eredeti iratról (E) vagy hiteles másolatról (H) van szó.

A magyar nemesi felkelés iratgyűjteménye szintén darabszinten rendezett. Jegyzetelése a török kori fondnál ismertetett módon történt.

A magyar királyi nemesi testőrség tetemes mennyiségű iratanyagából a praesidiáliákról készültek tartalmi kivonatok. Ezek a főudvarmesteri hivatal elvi jelentőségű leiratai és rendeletei a testőrség részére. Az anyag többi része gazdasági és pénzügyi iratokból áll.

Mária Terézia hadvezére – Hadik András Hadtörténelmi Levéltárban őrzött iratainak levéltári segédlete.

Szerkesztette Farkas Gyöngyi. Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár (Petit Real, Budapest, 2002, 478 old.).

Hadik András katonai pályafutását, illetve a kort, amelyben élt és harcolt, rövid összefoglaló tanulmány ismerteti. Ezt történelmi kronológia egészíti ki.

A munka gerincét a teljes Hadik levéltár regesztáinak jegyzéke (az iratok rövid tartalmi összefoglalója) alkotja. A gyűjteményből 32 darab érdekesebb és fontos irat (német átírással, magyar fordításban) került közlésre. Név- és helynévmutató is segíti az iratanyagban való tájékozódást. Néhány szebb irat, térkép és metszet teszi a kötetet még színesebbé.

Az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc, az abszolutizmus kora, az 1848–49-es honvédmenház, az 1848–49-es honvédegyletek iratainak ismertető- és raktárjegyzéke.

Összeállította dr. Bőhm Jakab ny. főlevéltáros. Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár. (Petit Real, Budapest, 1998, 68 old.).

A levéltári segédletek sorozatának első kötete tisztelgés az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc emlékének. Ugyanakkor a késői munkatársak tisztelgése egy kiváló levéltáros kollégának, dr. Bőhm Jakabnak, aki az elmúlt évtizedek során példamutató szorgalommal, hivatástudattal gondozta a rábízott gyűjteményeket, köztük azokat, amelyeknek e kötet jelenti levéltári segédletét.

Az Osztrák–Magyar Monarchia hadereje I. Az osztrák–magyar haderő első világháború alatti magasabb parancsnokságai. A Hadtörténelmi Levéltárban őrzött katonai iratok levéltári segédlete.

Szerkesztette, a bevezetőket, az annotációkat írta dr. Szijj Jolán. Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár (Petit Real, Budapest, 2001, 160 old.).

A Hadtörténelmi Levéltár egyik legnagyobb irategyüttese a több mint 500 iratfolyómétert kitevő első világháborús gyűjtemény, amely a világháborúban részt vevő császári és királyi, illetve császári királyi katonai alakulatok mellett zömében a magyar királyi honvédség alakulatainak fondjait tartalmazza.

A gyűjtemény jelentőségét emeli az a tény, hogy az 1868-tól fejlődő m. kir. honvédség első világháborús tevékenységét legjobban tükröző hadműveleti iratok tanulmányozása mellett az érdeklődő bőséges forrást talál katonai közigazgatási és gazdászati, valamint technikai és hírszerzési ismeretekre vonatkozóan is, amelyeket külföldi és magyarországi hírlapok, tábori újságok (pl. a körülzárt Przemysl várában rekedt m. kir. 23. gyaloghadosztály tábori hírlapjai), emlékiratok, naplók, korabeli segédletek, állománykönyvek egészítenek ki.

A segédlet bőségesen tartalmaz történeti, hivataltörténeti adatokat is (például a seregtestek harctéri alkalmazását, a parancsnokok nevét). Ezáltal a kutatók számára jelentős segítséget nyújthat.




Forráskiadványok


A Hadtörténelmi Levéltár Képeskönyve. Válogatás öt évszázad katonai irataiból.

Szerkesztette dr. Szijj Jolán. Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár (Petit Real, Budapest, 2000, 168 old.).

A Hadtörténelmi Levéltári Kiadványok sorozatban megjelent kötet a magyar hadtörténelem, a magyar katonai múlt Levéltárunkban őrzött irataiból (öt évszázad katonai irataiból) készített válogatás, amelynél a tartalmi szempontok mellett fontos szerepet játszott a dokumentumok tetszetős formai megjelenése is. Az iratok rövid annotációval, facsimile (az eredetivel azonos külső) formában, szöveghű átírással és szükség szerint magyar fordítással kerültek közlésre.

Saját kezébe, ott, ahol… Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Hadtörténelmi Levéltárban őrzött katonai iratai.

Szerkesztette Farkas Gyöngyi, az iratokat válogatta és fordította dr. Bőhm Jakab, a bevezető tanulmányt írta dr. Csikány Tamás alezredes. Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár. (Petit Real, Budapest, 1998, 271 old.).

A kiadvány kitűnő forrásanyag a forradalom és szabadságharc katonai eseményeinek, hadműveleteinek megismerésére. A magyar származású iratok zömét az Országos Honvédelmi Bizottmány, a Hadügyminisztérium, a Honvéd Fővezérség, valamint az Országos Főhadparancsnokság iratai és természetesen Kossuth Lajos levelei, rendelkezései alkotják. Nyomon követhetők a katonai közigazgatási rendeletek, a kormánybiztosok politikai, szervezési és ellátási intézkedései. Részletes leírások olvashatók mindkét fél jelentéseiben a szabadságharc nagy csatáiról. A hadműveleti eseményeken kívül kitekintést kaphatunk az iratokból a bírósági és a hadifogolyügyekre, a felszerelési, a ruházati és a fegyverzeti ellátásra, a kémek működésére, a hadsereg hangulatára stb. Az iratokat metszetek, térképek, egyéb dokumentumok egészítik ki.

Pokorny Hermann: Emlékeim.

Szerkesztette Józsa Antal. Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár (Petit Real, Budapest, 2000, 168 old.)

Az emlékiratot az olvasó számára a sorozatszerkesztő, dr. Szijj Jolán által írt ajánlás, valamint nyugdíjas kollégánk, Józsa Antal tollából származó tanulmány vezeti fel, amelyet Pokorny Hermann munkásságát röviden és pontosan vázoló, a Levéltárunk őrizetében található személyi hagyatéka alapján készült összeállítással egészítettünk ki. Az első és a második világháborún átívelő, a magyar történelemben jelentős katonai és politikai szerepet játszó, sorsfordulókban gazdag életutat bemutató – eddig nem ismert adatokat is tartalmazó – önéletírást részint a szövegbe épített fényképek, részint a könyv végére mellékletként került kisebb írások, valamint személyi okmányok színesítik.

A vezérezredes 1958-ban befejezett emlékirata az első és a második világháborút tanulmányozó kutatókon kívül nélkülözhetetlen kézikönyv a második világháború után Kelet- és Közép-Európában kialakuló politikai és gazdasági rend történetének kutatói számára is.

Az IHNETOV munkanaplója. Vitéz Béldy Alajos vezérezredes Hadtörténelmi Levéltárban őrzött irataiból, 1941–1943.

Szerkesztette és a tanulmányokat írta dr. Blasszauer Róbert. Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár (Petit Real, Budapest, 2002, 380 old.)

Az ifjúság honvédelmi nevelésének és testnevelésének egységes irányítását az ifjúság honvédelmi nevelésének és testnevelésének országos vezetője (IHNETOV) látta el. Országos vezetővé Horthy Miklós kormányzó Béldy Alajos altábornagyot nevezte ki. A kötet Béldy munkanaplója, pontosabban a napló két kötete. Az egyik az 1941. augusztus 13. és 1941. december 31. közötti időszak hiteles tanúja, a másik az 1943. január 1. és 1943. június 30. között történteket tartalmazza.

Az anyag felbecsülhetetlen forrás azok számára, akik e korszakkal foglalkoznak, illetve a történelem kulisszatitkai iránt érdeklődők számára is. Emeli a naplók forrásértékét az a tény, hogy a haderőn kívüli kiképzés elvi, szervezési, nyilvántartási, személyügyi irányítását végző Honvédelmi Minisztérium és a Honvéd Vezérkar Főnöke vonatkozó osztályainak iratanyaga gyakorlatilag teljes egészében megsemmisült. Ez a két napló tehát a témában abszolút hiánypótló forrás.

Vitéz Major Jenő vezérezredes: Emléktöredékek.

Szerkesztette dr. Kun József. Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár (Petit Real, Budapest, 2000, 137 old.).

A kötet bepillantást enged a magyar királyi Honvédség történetének utolsó s egyben legtragikusabb időszakába. Major vezérezredes 1944 őszén lett a magyar 2. hadsereg parancsnoka, majd rövidesen kinevezték a Németországba kitelepülő honvéd csapatok felügyelőjévé. Visszaemlékezésében nemcsak az 1944. évi őszi harcok eseményeire tér ki, hanem belső emberként, tapasztalatai alapján felvázolja a német–magyar katonai kapcsolatok visszáságait is a második világháború végén.

Erőd a Duna mentén. A Budapestért 1944–45-ben folytatott harcok katonai iratai a Hadtörténelmi Levéltárban.

Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Számvéber Norbert. Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár. (Petit Real, Budapest, 1999, 187 old.).

Az 1944–1945. évi magyarországi harcok egyik leghevesebb összecsapása a magyar főváros birtoklásáért folyt. Forráskiadványunk 233 magyar, német, szovjet és román levéltári dokumentum (részben fordításban való) közlésével nyújt áttekintő képet Budapest ostromáról. Az iratok időrendben, katonai szervezeti szintek szerint követik egymást. A kötetet részletes bevezető tanulmány, ritkán látható fényképek, térképek és iratmásolatok egészítik ki. Az eligazodást földrajzi névmutató segíti.

Hadifoglyok írják... Hadifogolysors a második világháborúban.

Szerkesztette dr. Papp Tibor. Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár. (Petit Real, Budapest, 1999, 123 old.).

E kiadványnak az a célja, hogy megközelítően teljes képet adjon a táborokba kerülés változatosságáról, a drótkerítések mögé kerülők életéről, szívós küzdelméről a túlélés és a hazakerülés érdekében, az itthoni fogadtatásról és nem utolsósorban annak a kb. 200 000 magyarnak a nyugvóhelyéről, akik nem élték túl a megpróbáltatásokat. A kötet forrásanyaga döntő mértékben a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége Vezetősége által összegyűjtött irategyüttesre épül. Ebben elsősorban visszaemlékezések találhatók, amelyeket némi eredeti emlékanyag is kiegészít.

A béketábor magyar hadserege. A magyar demokratikus hadsereg és a Magyar Néphadsereg Hadtörténelmi Levéltárban őrzött katonai irataiból, 1945–1957.

Szerkesztette Ehrenberger Róbert. Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár (Petit Real, Budapest, 2001, 282 old.).

A kötetben kizárólag a Hadtörténelmi Levéltár őrizetében lévő iratok kaptak helyet, nagy többségükben olyanok, amiket ilyen formában korábban még nem közöltek. Az iratok által lefedett események mind vagy kifejezetten hadtörténeti jellegűek, vagy általánosabb, politikai, gazdasági, társadalomtörténeti stb. vetületük is van, de a hadsereg történetén keresztül megjelenítve.

A történelmi tájékozódást megkönnyítendő, a kötetet a korszak kiváló ismerőinek (dr. Okváth Imre, dr. Horváth Miklós és dr. Léka Gyula) tanulmányai vezetik be. Az iratok évrend szerint csoportosítva, időrendben követik egymást. A kötetbeli sorszám után egy regeszta (rövid tartalmi összefoglaló) olvasható, ezt követi az irat szövege, majd a jelzete. A kötetet rövidítésjegyzék egészíti ki, és néhány irat facsimile formájában történő közlése zárja.




Feldolgozások


Lenkefi Ferenc: Kakas a kasban. Francia hadifoglyok Magyarországon az első koalíciós háború idején, 1793–1797.

Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár (Petit Real, Budapest, 2000, 287 old.)

A monográfia az érdeklődő-értő közönség és a történeti kutatás által is kevéssé ismert témakört dolgoz fel a teljesség igényével. A magyarországi és részben ausztriai forrásbázison alapuló munka a szó átvitt értelmében is kimerítően tárgyalja a napóleoni háborúk során ejtett és a magyar korona tartományaiba (várakba és jól őrizhető kaszárnyákba) internált mintegy 13-15 ezer francia közlegény és altiszt, valamint csaknem 2000 tiszt szállítását, elhelyezését, ellátását, mindennapi életüket, majd a fogolycserék folyamatát. Ezzel kapcsolatban a szerző kitér az uralkodói szándékoknak megfelelően tevékenykedő császári-királyi döntéshozó és végrehajtó katonai hatóságok, parancsnokságok, valamint a velük együttműködő magyarországi kormányzati szervek működésére is.

Bencze László: Solferino.

Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár. (Paktum Nyomdaipari Társaság, Budapest, 2001, 240 old.).

Az 1859-ben a Habsburg-birodalom, illetve Franciaország és Piemont között lezajlott észak-itáliai háborúról mai napig nem jelent meg magyar nyelven tudományos igényű feldolgozás. A szerző több esztendős, a bécsi Kriegsarchivban és a budapesti Hadtörténelmi Levéltárban végzett kutatásai eredményeképpen e monográfiában igyekezett objektív képet nyújtani az igen véres és jelentős nemzetközi következményekkel járó osztrák abszolutizmus bukását előidéző háborúról. A monográfia megírásához a szerző a levéltári források mellett figyelembe vette a francia, német, belga, angol és osztrák sajtó napi híreit, valamint a háború után közvetlenül megjelent, a résztvevők által írt elemzéseket és vitairatokat is.

Bencze László: Uralkodók, főrangúak, katonák.

Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár. (Paktum Nyomdaipari Társaság, Budapest, 2001, 216 old.).

A szerző ezúttal nem alapkutatásokon nyugvó tanulmányt tett le az asztalra, hanem az olvasói igényekhez igazodva főként ismeretterjesztő, szórakoztatva oktató célzattal írta meg e munkáját. Bencze László műve egyszerre szellemtörténet, művészet- és kultúrtörténet, had-, diplomácia- és gazdaságtörténet. A mű ezen kívül kultúrantropológiai és morálfilozófiai, patológiatörténeti és történelem-lélektani eszmefuttatások füzére, időrendi szálra fűzve, olvasmányos, élvezetes, mondhatni mesélő stílusban.

Évszázados távlatokból az olvasó szeme elé tárul a Habsburg-dinasztia felemelkedése, tündöklése és agóniája, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy nemcsak a történelmi viszonyok, hanem az emberi tényezők is döntő szerepet játszottak, s játszanak ma is, az adott államok sorsának alakulásában.

Armis et litteris. A pécsi M. kir. Zrínyi Miklós gyalogsági hadapródiskola történetéből, 1898–1944.

Írta és összeállította dr. Gál Attila. Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár. (Petit Real, Budapest, 2001, 147 old.).

A kötet méltó megemlékezés a m. kir. Honvédség egyik legpatinásabb oktatási intézményéről, amelynek története a két világháború viharán keresztül vezeti az Olvasót. A munka részletesen tárgyalja a hadapródiskolák alapításának okait, annak törvényi hátterét, az oktatás és kiképzés anyagát, a növendékek mindennapjait, a trianoni békediktátum utáni újrakezdés nehézségeit, a két világháború közötti évek történetét, s végül a növendékek 1944–1945-ös németországi kálváriáját. Az írott szöveget számos fénykép, dokumentum és vázlat egészíti ki.

Vargyai Gyula: A biatorbágyi merénylet. Merénylet a merénylet ellen.

Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár (Paktum Nyomdaipari Társaság, Budapest, 2002, 149 old.).

A szerző előszavából: „A modern történettudománynak kevésbé Matuskát, azokat kell inkább vallatóra fognia, akik vallatták a biatorbágyi merénylőt: a rendőröket, csendőröket, vizsgálóbírókat, ügyészeket és tanácselnököket. És nemcsak Magyarországon…

Matuska Szilveszter, aki – némi habozás után – az egyedüli tettes szerepét elvállalta és az őt felelősségre vonó bíróságok előtt monodrámát alakított (inkább jól, mint közepesen), nyilvánvaló bűntársai mellé újabbakat is kapott. Bűnsegédeket, akik tettestársait eltüntették, őt magát pedig megtették annak, aminek az ellenkezőjét nem is kellett volna bizonyítaniok: egyedüli tettesnek.

Miért és hogyan?

A választ erre keressük.

Nem krimit írtunk, hanem egy krimi történetét.”

Számvéber Norbert: Nehézpáncélosok. A német 503. nehézpáncélos-osztály magyarországi harcai.

Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár. (Paktum Nyomdaipari Társaság, Budapest, 2000, 190 old.)

Az 1944–1945. évi magyarországi harcokban számos páncélosalakulat került bevetésre. A szerző az egyik legtöbbször alkalmazott német önálló páncélososztály harcait dolgozta fel igen részletesen, elsősorban levéltári források és a tisztikar feljegyzései alapján. A Tiger B („Királytigris”) nehézharckocsikkal felszerelt egység hadikrónikája mögött kirajzolódnak a magyar hadszíntér főbb eseményei is. Így például elsőként e kötetben olvashatunk részletesebben a Felvidéken 1945 februárjában végrehajtott német „Südwind” hadműveletről. A munkát hazánkban eddig kevéssé ismert fényképanyag egészíti ki.

Kovács Zoltán András–Számvéber Norbert: A Waffen-SS Magyarországon.

Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár. (Paktum Nyomdaipari Társaság, Budapest, 2001, 540 old.).

A kézikönyvként is használható, adatokban igen gazdag feldolgozás a német Waffen-SS és hazánk hadtörténeti kapcsolatát tárgyalja. A szerzők – főként levéltári források alapján – ismertetik a német szervezet eredetét, felszerelését, harcászatát, fegyvereit, valamint magyarországi toborzásait. Külön részben olvashatunk a Magyarországon harcolt SS-alakulatok harcairól, parancsnokairól, az itt bevetett alakulatok hadrendjéről és harcértékéről. Önálló rész tárgyalja az SS magyar alakulatainak hadtörténetét. A kötetet számos táblázat és érdekes fényképanyag egészíti ki. A könnyebb eligazodást földrajzi névmutató segíti.

Számvéber Norbert: Páncélosok a Tiszántúlon. Az alföldi páncéloscsata 1944 októberében.

Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár. (Paktum Nyomdaipari Társaság, Budapest, 2002, 396 old.).

A levéltári dokumentumok, egykori naplók, visszaemlékezések és könyvészeti források felhasználásával készült összefoglalás a szovjet 2. Ukrán Front debreceni támadó hadműveletének részletes történetét dolgozza fel. Az alföldi páncéloscsata krónikájából kiderül, hogy 1944 októberében a keleti front déli szárnyán jelentős összecsapás zajlott a Kárpát-medence birtoklásáért. A német és a szovjet páncélosok a döntő ütközeteket azonban – a korábban sugalltaktól eltérően – nem Debrecennél, sokkal inkább Nagyváradnál, Szolnoknál és mindenekelőtt Nyíregyházánál vívták meg. A csaknem egy hónapos hullámzó küzdelem könnyebb megértését térképek és archív fényképek segítik.

Számvéber Norbert: Konrad 3. Páncéloscsata Budapestért, 1945.

Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár. (Paktum Nyomdaipari Társaság, Budapest, 2001, 528 old.).

A szovjet csapatok által 1944 végén bekerített Budapest felmentésére a német–magyar erők három alkalommal tettek kísérletet. A „Konrad” fedőnevű hadműveletek közül a harmadik volt a legerőteljesebb, amely a Mezőföldön egy csaknem egy hónapon keresztül dühöngő páncéloscsatát eredményezett. Az igen részletes feldolgozás fő forrásai magyar, német és szovjet (részben eddig ismeretlen) levéltári dokumentumok voltak, amelyeket a szerző a legújabb kutatási eredményeket is felvonultató külföldi szakirodalom felhasználásával egészített ki. A kötetet számos, eddig Magyarországon még nem publikált fotó illusztrálja.




Évkönyvek


A kiadványok a Hadtörténelmi Levéltár éves tevékenységének bemutatásán túl számos igen érdekes cikket, tanulmányt, illetve forrást is közölnek a legkülönbözőbb hadtörténeti vonatkozású témákban.

Ad acta. A Hadtörténelmi Levéltár, a Hadtörténelmi Térképtár, a Központi Irattár története és gyűjteményei.

Szerkesztette dr. Szijj Jolán. Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár. (Petit Real, Budapest, 1997, 63 old.).

A kiadvány bemutatja a magyar hadtörténelem kutatásához nélkülözhetetlen gyűjteményeket.

Ad acta. A Hadtörténelmi Levéltár évkönyve, 1998.

Szerkesztette dr. Lenkefi Ferenc. Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár. (Petit Real, Budapest, 1999, 71 old.).

Benne egyebek mellett Számvéber Norbert: Kilőtt harckocsiért termőföldet; valamint Zsirai Miklós hadifogoly-levelezése (közli dr. Vermes Stefánia).

Ad acta. A Hadtörténelmi Levéltár évkönyve, 1999.

Szerkesztette: dr. Lenkefi Ferenc. Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár (Petit Real, Budapest, 2000, 167 old.).

Benne egyebek mellett Kiss Gábor: A m. kir. honvédség orvosi tisztikara, 1968–1914; Farkas Gyöngyi: Embermentés a hadikórházakban a II. világháború alatt; Sütő László: A 105 napos finn téli háború; Számvéber Norbert: Pz.V Panther (Párduc) nehézharckocsik a magyar királyi Honvédségben; dr. Kun József: Hadtörténelmi forrásaink sorsa a második világháború utolsó szakaszában; Csapó Csaba: Segédlet a Magyar Királyi Csendőrség történetének kutatásához (1867–), 1881–1914.

Ad acta. A Hadtörténelmi Levéltár évkönyve, 2000.

Szerkesztette dr. Lenkefi Ferenc. Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár (Petit Real, Budapest, 2001, 122 old.).

Benne egyebek mellett Hausner Gábor: A Hadtörténelmi Levéltár Hadtörténész Osztályának története, 1918–1954; Kiss Gábor: A m. kir. honvédség egészségügyi intézetei, 1868–1914; Számvéber Norbert: A IV. SS-páncéloshadtest hadrendje és nehézfegyverzete a „Konrad 3” hadművelet előtt, 1945. január 17-én; Farkas Gyöngyi: Bálok a Ludovika Akadémián; Ujvári Ágnes: A bálok története.

Ad acta. A Hadtörténelmi Levéltár évkönyve, 2001.

Szerkesztette dr. Lenkefi Ferenc. Kiadja a Hadtörténelmi Levéltár (Petit Real, Budapest, 2002, 128 old.).

Benne Solymosi József: A podheringi ütközet, 1849. április 22.; dr. Gál Attila: Tábornokok a népbíróság előtt; Számvéber Norbert: Adalékok a budapesti hídfőben harcoló magyar alakulatok harcértékéhez az újabban hazatért levéltári források tükrében című cikkek.







ÚTIBESZÁMOLÓK, MUNKATAPASZTALATOK


Farkas Gyöngyi: Dr. Christoph Tepperberg úr magyarországi útjáról
2002. május 14–17.



Dr. Christoph Tepperberg urat, az osztrák katonai levéltár igazgatóját először láttuk vendégül Magyarországon, ezért ez a látogatás az ismerkedés jegyében telt el.

Május 14-én, a megérkezése tiszteletére adott ebéd után a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban a távollevő főigazgató helyett dr. Lugosi József múzeumigazgató fogadta a vendéget. A megbeszélés után térképtári gyűjteményünkkel ismerkedett Tepperberg úr.

Május 15-én a Magyar Országos Levéltár Bécsi kapu téri épületében régi ismerősével, dr. Gecsényi Lajossal, a MOL főigazgatójával folytatott megbeszélést. Ezután a Hadtörténelmi Levéltárban dr. Szijj Jolán igazgató asszony adott a vendég számára általános tájékoztatót a levéltárról, majd minden referens saját iratanyagát mutatta be az igazgató úrnak, aki látható érdeklődéssel és sok kérdéssel tájékozódott gyűjteményeinkről. A látogatást kissé „beárnyékolta”, hogy az épületben éppen részleges áramszünet volt, a lift nem működött, a raktáraknak csak a felében volt világítás. Ez azonban nem zavarta az igazgató urat, és elemlámpa fényénél is megnézte azokat az anyagokat, amelyek érdekelték. Ebéd után az igazgató úr kérésére a fegyvergyűjteményt tekintette meg dr. Lugosi úr kalauzolásával, majd a „Kard és koszorú” című múzeumi kiállítást nézte végig.

Másnap, május 16-án Egerbe vitt az út. Tepperberg urat ugyanis különösen érdekli a középkori történelem, a fegyverek és a végvárak története. A vármúzeum igazgatója tájékoztatót adott az általuk szervezett végvári konferenciákról, valamint az osztrák múzeumokkal való kapcsolatukról. Mindezek további bővítéséhez, a kiállításokhoz osztrák levéltári anyag másolásához, illetve az osztrák szakemberek kongresszusokon való részvételének megszervezésére kért segítséget a direktor úrtól. Ezután Berecz Mátyás muzeológus alapos és részletes ismertetéssel mutatta be a várat, a történeti kiállítást, majd az ebéd és egy kis íjazással egybekötött testmozgás után a kazamatákat. Az esti órákban rövid séta következett a városban, a Széchényi sétálóutcán. Az igazgató úr megcsodálta a kilátást a minaret tetejéről, majd a Dobó téren ért véget az egri kirándulás.

Az utolsó napon a MOL óbudai részlegében dr. Körmendy Lajos igazgató úr fogadta Tepperberg urat. Az épület nagyszerű és irigylésre méltó technikai berendezéseinek ecsetelése helyett Körmendy úr most a levéltár és a társadalom kapcsolatáról, ennek változásáról beszél, azokról a történésekről, amelyek elindították Magyarországon az új levéltári épületek építését. Az archívum bejárása után Tepperberg úr összehasonlította azt saját Nottendorfer gassei objektumukkal. Jobb megoldásnak ítélte, hogy itt a munkaszobák is el vannak zárva a nyilvános helyektől, nemcsak a raktárak. A digitális fényképészeti eljárást irigyelte, náluk ez még el sem kezdődött. Körmendy úr bemutatta a levéltár által kifejlesztett és a többi levéltár informatikai szoftvereként szóba jövő programot, amelyet a direktor úr – minthogy ők is egy informatikai fejlesztés előtt állnak – igen behatóan tanulmányozott.

A látogatás a Hadik Hotelben elköltött búcsúebéddel ért végett május 17-én délután.

Laczovics Erika: Állományvédelem a Hadtörténelmi Levéltárban



A Hadtörténelmi Levéltár képviseletében nyolcan vettünk részt 2002. szeptember 4. és 6. között a Magyar Levéltárosok Egyesülete vándorgyűlésén Kaposváron.

Már az első napon több érdekes előadást hallgattunk meg „Levéltárak és a tudományos kutatás igényei” témakörben, például Petrikné Vámos Ida (Történeti Hivatal), Érszegi Gézáné (MOL), Zalai Katalin (Politikatörténeti Intézet) és kollégánk, Solymosi József is beszámolt levéltárunk kutatószolgálatának tapasztalatairól.

Figyelemfelkeltő és elgondolkodtató előadássorozat hangzott el az anyag- és állományvédelemmel kapcsolatban a MOL munkatársainak előadásában (Albrechtné Kunszeri Gabriella, Orosz Katalin...).

Az esti jó hangulatú táncos, zenés fogadás után másnap, szeptember 5-én egész napos színvonalas kiránduláson vettünk részt, ahol megtekinthettük a környék nevezetességeit. Többek között Vörsön, a vidéken egyedülálló Tűzoltó Múzeumot, Niklán a Berzsenyi-kúriát, Somogyváron a Szent László király által alapított bencés apátság romjait, valamint a szennai falumúzeumot a kazettás mennyezetű református templommal. A nap folyamán a Balaton déli partjára is ellátogattunk, és gyönyörködhettünk a fonyódi sétaút csodálatos panorámájában.

A vándorgyűlés utolsó napján a befejező program és néhány forrásközléssel kapcsolatos előadás után hazautaztunk.

Az állományvédelemmel kapcsolatos előadás hatására dr. Szijj Jolán levéltárigazgatóval és restaurátorunkkal, Hordósy Lászlóval átgondoltuk levéltárunk anyag- és állományvédelmét. Első lépésként állományvédelmi tervet készítettünk hosszú és rövid távú feladatokra bontva, ehhez szakmai tanácsot és segítséget kaptunk Albrechtné Kunszeri Gabriellától, a MOL Állományvédelmi Osztályának főosztályvezetőjétől.




Hosszú távú feladataink


1. Komplex felmérés hozzáértő külsős szakemberekkel, amely kiterjed a raktározási feltételekre és az iratok állapotának minősítésére. Ez annál is inkább időszerű, mivel a nemzeti kulturális örökség minisztere 10/2002 (IV. 13.) NKÖM rendeletének a levéltári anyag őrzéséről szóló 21. §-a és 22. §-a szerint a raktárak állapotát 2004. december 31-ig minősíteni kell, és a hiányosságok – amennyiben azok megoldása a levéltár saját eszközeivel nem lehetséges – kiküszöböléséhez a fenntartó segítségét kell kérni.

2. Restaurálási munkák kiterjesztése iratszintre is, illetve a kötetek restaurálásának növelése külső bérmunkával.

3. A teljes levéltári anyag szintjén a dobozok, palliumok savmentesre cserélése, amely elsősorban nem dologi (dobozvásárlás), hanem inkább személyi feltételek biztosítását is igényli, mivel az átdobozolás során szakszerű kezelés szükséges a károsító anyagok eltávolítása, a sérült vagy fertőzött iratok kiválogatása és elkülönítése miatt.

4. A raktárak tisztasági festése, lehetőleg a raktár teljes kiürítésével, annak érdekében, hogy az anyag sérülését és szennyeződését elkerüljük.

5. A II. emeleti raktárban az éves szinten nagy mértékű hőingadozás (nyáron mintegy 30°C, télen kb. 15°C) megszüntetése a padlás hőszigetelésével.

6. Az ún. török istállóban található filmraktárba EU-szabvány szerinti tűzoltórendszer telepítése, illetve a többi raktárban meglévő rendszerek szabványosra cserélése.

7. A raktározási problémák megoldása, mivel jelenleg helyhiány miatt a köteles leadások elenyésző részét tudjuk átvenni.




Rövid távú feladataink


1. Állapotfelmérés szükséges – létszám- és pénzhiány miatt – szűkített vizsgálati programmal.

2. A restaurálási feladatok folytatása külső és belső szakemberek által, pályázatok segítségével.

3. A jelenleg folyó rendezési, dobozolási munkák során kizárólag semleges kémhatású és savmentes dobozok használata.

4. A filmraktár szellőztetésének megoldása és tűzérzékelők felszerelése. Az EU-szabványra való áttérés bevezetéseként a már felszerelt tűzérzékelők vezetékeinek kicserélése.

5. A raktárak rendszeres takaríttatása, évente legalább négy alkalommal.

Az állományvédelmi problémák megoldásának elmaradása vagy késleltetése azt jelentené, hogy a levéltárban őrzött iratoknak egyre nagyobb hányadát kellene kivonni a kutatásból. Tehát a levéltár alapfeladatának – az iratok megőrzésének és hozzáférhetővé tételének – nem tudna eleget tenni.

Szekeres István: Kerekasztal-beszélgetések a Hadtörténelmi Levéltárban a Magyar Néphadsereg 1960 és 1990 közötti történetéről



Miként korábban már hírt adtunk róla, a Hadtörténelmi Levéltárban 2000 novembere és 2002 júliusa között kerekasztal-beszélgetéseket szerveztek a Magyar Néphadsereg 1960 és 1990 közötti időszakáról a korszak katonai vezetőinek bevonásával. A beszélgetések és az életútinterjúk megszervezésének célja a korszak hitelesebb megismerése, a történelmi dokumentumok és levéltári források kiegészítése volt. A kétéves munka összefoglalására és értékelésére a 2002. július 12-én megtartott záró konferencián került sor. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum tanácstermében megtartott rendezvényen megjelent dr. Fehér József, a HM közigazgatási államtitkára, maga is a kerekasztal-beszélgetések résztvevője, dr. Holló József vezérőrnagy, főigazgató, dr. Szijj Jolán levéltárigazgató, a beszélgetéseket és interjúkat vezető Szekeres István dandártábornok és dr. Schubert Katalin százados, történész, valamint a kerekasztal-beszélgetések mintegy negyven résztvevője.

A konferenciát dr. Szijj Jolán igazgató nyitotta meg. Köszöntötte a megjelent nyugállományú tábornokokat, akik között miniszter, két államtitkár, több vezérezredes és altábornagy foglalt helyet. Röviden összefoglalta a két év főbb mozzanatait. 2000 nyarán indított el a Hadtörténelmi Levéltár egy olyan munkafolyamatot, amelynek az volt a célja, hogy összegyűjtse a Magyar Néphadsereg egykor volt magas beosztású vezetőinek, magasabbegység-parancsnokainak visszaemlékezéseit, hogy a Levéltár birtokába kerüljenek mindazok a személyes élmények, emlékek, amelyek a történelmi események során megmaradtak, és amely visszaemlékezések nagyon jól kiegészíthetik a Hadtörténelmi Levéltárban lévő levéltári forrásanyagot. A programot áttekintve szólt arról, hogy a Humán Főcsoportfőnökség által rendelkezésükre bocsátott névsor alapján állítottak össze egy tematikát a beszélgetéssorozat lefolytatására. Két ütemben végezték el a munkát. Az első ütemben kronologikus bontásban vették sorra a történelmi időszakok eseményeit, és ahhoz hívták meg az akkori időszak legmagasabb szintű vezetőit. Így került sor három kerekasztal-beszélgetésre még 2000 novemberében, amelyek közül az első az 1960–70-es évekre tekintett vissza. Majd következett az 1970–1980-as évek időszaka és végül az 1980-as évek egészen a rendszerváltásig. Ezt követően – tekintettel arra, hogy a Nemzeti Kulturális Alapprogram Levéltári Kollégiuma támogatást adott a programhoz – tematikus bontásban folytatták a munkát. Bár mint utólag kiderült, maradtak azért fehér foltok; olyan csomópontokat próbáltak összeállítani, amelyek lefedték a néphadsereg életének egészét. A főbb témacsoportok voltak: kiképzés, felkészítés; a tanintézetek; a vezérkar; a politikai főcsoportfőnökség és a pártbizottság; a hadtáp, haditechnika, pénzügy; a beruházás és ingatlanfenntartás; az igazgatás és a jog; a hátország; az 5. hadsereg és az OLP. A 14 kerekasztal-beszélgetés során 46 tábornok úrral folytattak beszélgetést, és néhányan két vagy három témában is érintve voltak. A kerekasztal-beszélgetéseket magnófelvételeken rögzítették, s a beszélgetések elejéről készült egy általában félórás videófelvétel is, ahol a tábornok urak röviden bemutatkoztak, és elmondták szolgálati életútjukat. Az elkészült magnófelvételekről gépelt változat készült, amelyeket minden egyes résztvevő elolvasott, kijavított és kézjegyével látott el.

A megnyitót követően dr. Holló József vezérőrnagy úr, a HIM főigazgatója köszöntötte a megjelenteket: Örömének és meghatottságának adott hangot, hogy az intézmény falai között üdvözölheti számos egykori elöljáróját, volt parancsnokait, akik példamutató tisztek, kitűnő tábornokok voltak egy szervezett, jól működő hadseregben, akiktől a következő tiszti generációk eltanulhatták, elleshették a katonai szakmát. Szólt számos fontos katonaerény erodálódásáról, a tisztikar tartásának, becsületének, tisztességének, hozzáállásának, elkötelezettségének másodlagos kérdéssé válásáról. A demokratikus hadsereg, majd a néphadsereg eredményeinek, hagyományainak ápolását, az élenjáró parancsnokok – „tanítómestereink” – tapasztalatainak, módszereinek megőrzését a honvédség fejlesztésében nélkülözhetetlennek nevezte, és a Levéltár e téren végzett elmúlt kétéves munkáját elismerő szavakkal méltatta. Úgy ítélte meg, hogy ez nagy haszonnal járó munka, és nagyon nagy érték, ugyanis minden történelmi visszatekintés, minden dokumentum, ahogyan megyünk az időben előre, egyre értékesebbé válik. S ennek az értéknek a megőrzését intézménye szent kötelességének nevezte. Azzal fejezte be köszöntőjét, hogy egyetlen hadsereg sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy a múltjával ne foglalkozzon, hiszen a ma már klasszikus idézettel szólva: „aki a múltját nem ismeri, az arra van kárhoztatva, hogy megismételje azt”. A jó tapasztalatokat, az okos, értelmes, magyar katonai virtust, a magyar katonai gondolkodást mindenképpen tovább kell vinni – hangoztatta.

A főigazgató üdvözlő szavai után Szekeres dandártábornok, a munkacsoport vezetője adott összegzést a 2 éves munkáról. Elmondta, összefoglalója csak torzó, szubjektív válogatás lehet gondolatok és élmények között, hiszen mintegy 500 oldalnyi gépelt anyagról, 50 órai magnófelvételről, három teljes videókazetta anyagáról lehetetlen 15-20 percben részletes képet adni.

Hangsúlyozta, hogy a Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Hadtörténelmi Levéltár, de a politikai és katonai vezetés törekvése mindig is az volt, hogy a múlttal foglalkozva a jelen problémáinak megértésén túl, az anyagi erőforrásoknak megfelelően a jövőre is gondoljon. Ebből a szándékból született meg a Levéltárban ennek a kutatásnak a gondolata, és alakult meg a munkacsoport. Reményét fejezte ki, hogy a kétesztendős komoly és hasznos munka nemcsak a jövő társadalomtudósait fogja érdekelni, hanem a Magyar Néphadsereg újjáépítésének és fejlesztésének három évtizedes tapasztalatai segítséget nyújtanak majd a honvédség fejlesztésének korszakos feladatain munkálkodó jövőbeni katonai vezetők számára. Óvott attól, hogy a korszakban csak a politikai kuriózumot lássák, és – ahogy ma bizonyos körökben divat – csak a politikai és erkölcsi megbélyegzés szándékával kíváncsiskodjanak az időszak eseményei után. Felnövekvőben van egy új, az 1960-as, 70-es, 80-as években született generáció, tagjai számára már a néphadsereg időszaka is történelem. Az 1980-as évek végének, a rendszerváltásnak a katonai főiskolásai ma már századosok, őrnagyok, ők az alegységek parancsnokai és a jövő katonai vezetői. Előbb-utóbb – hangsúlyozta Szekeres tábornok – ez a kor is természetesen a hadtörténelem szerves részesévé válik, és formálja majd valamennyi hivatásos katona történelmi tudatát, szolgálathoz való viszonyát, és a kor tanulságainak ismerete – miként a Levéltár jelmondata figyelmeztet rá: „Múlt nélkül nincs jövő” – megkönnyíti majd katonai problémáik megoldását.

A kutatási téma iránti érdeklődést jelzi, hogy soha még ennyi katonai vezető nem jelent meg egy program keretében a Hadtörténelmi Levéltárban. A Levéltár több mint 80 éves története során főként kutatók, katonai tanintézeti oktatók és hallgatók fordultak meg falai között. Az előadó reményei szerint a beszélgetések ténye és híre is arra fogja ösztönözni a mai katonai vezetőket, hogy feladataik megoldása során bátrabban támaszkodjanak a hadtudomány, a hadtörténelem eredményeire, a Hadtörténelmi Levéltár és a tudományos intézetek felhalmozott értékeire.

Szinte minden beszélgetésben előkerült a politika és a hadsereg, a társadalom és a katona viszonya, kapcsolata, hol enyhébb, hol élesebb konfliktusa. Úgy tűnik – fogalmazta az előadó –, a katonai pálya szabályait nem érdemes ezen a tájon kőbe vésni. Az utóbbi 150 év majd tucatnyi fel- és újraesketései jelzik, ez soha sem volt egy a szakmák, a hivatások közül. Az orvost, a mérnököt, a pedagógust személyében meghurcolhatta a mindenkori hatalom, de testületileg nem kellett ítélőszék elé állniuk. A beszélgetéseken részt vevő tábornokok több politikai rendszerváltozást éltek át: 1945 után, 1956 után, az 1989–1990-et követő években. A beszélgetések megerősítették, hogy a hivatásos állomány a politika oldaláról, kívülről történő folyamatos beavatkozások közepette él és teszi a dolgát. A legutóbbi változások újdonsága talán csak az, hogy demokratikus játékszabályok szerint, jogállami keretek között zajlott le a Magyar Néphadsereg átalakulása Magyar Honvédséggé, a Varsói Szerződésből NATO-taggá válása s napjainkban sorozott hadseregből hivatásos, önkéntes hadsereggé átalakulása.

A személyiség szerepe – fogalmazta az előadó – nemcsak a modern társadalomtudományok számára bír jelentőséggel, hanem a magyar társadalom fejlődésében, a néphadsereg fejlesztésében is fontos, olykor az adott korlátok között meghatározó tényező. Az 1848–1849-es forradalom honvéd tisztjeiről és tábornokairól vagy a két világháború közötti katonai elitről széles körű és hiteles ismereteink vannak. Izgalmas kutatási téma lehet az 1945 utáni katonai elit szociológiai, politológiai képének felvázolása. A téma iránt érdeklődők számára is sok segítséget adhat a kerekasztal-beszélgetések anyaga.

A kétéves munka nehézségeire is utalt az előadó. Elmondta, hogy nehéz volt egyértelmű szervezeti kereteket hozzárendelni a tematikához, hiszen a katonai szervezetek elnevezése, feladata, struktúrája sokat és időnként vitatható módon változott (ahogyan a katonai szleng tartja: „állandó csak a változás”).

A beszélgetőcsoportokba meghívott katonai vezetők nem korlátozták mondanivalójukat csak egy időszakra vagy egy szakterületre, hiszen a teljes életút során mindegyikük számos területen, különböző szintű beosztásokat töltött be.

Nem volt tervezett témája a beszélgetéseknek az 50-es évek, 1956, sem pedig az 1990-es rendszerváltozást követő évtized, de a résztvevők egy része még a Magyar Királyi Honvédségben kezdte szolgálatát, mások 1990 után értek pályájuk csúcsára, így időnként majdnem hatvan évet íveltek át a polémiák.

Két év munkájának eredményeként három videókazetta, több mint 50 óra hanganyag és mintegy 500 oldal szöveg készült el. Valamennyi résztvevő a saját anyagát elolvashatta, kiegészíthette. A jövő kutatója eltérésekkel találkozik majd, ha veszi a fáradságot és végigolvassa a beszélgetéseket, esetleg megnézi a videófelvételeket, meghallgatja a kazettákat – nem ugyanazt az anyagot találja meg. Olykor három változata is van az 1960 és 1990 közötti hadseregtörténet személyes emlékeinek. Az előadó szerint minden változatot megőriznek, hiszen a jövő kutatói számára a kihúzások, a pontosítások és az átírások is információt hordoznak.

A munka tartalmáról szólva Szekeres tábornok kifejtette, hogy bár időnként éles viták zajlottak, de – a várakozásaiknak megfelelően – a beszélgetések nem kérdőjelezték meg a korszakról kialakult történeti, hadtörténeti értékeléseket, sőt, megerősítették a munka koncepciójához kialakított – minden beszélgetés bevezetéseként felvázolt – társadalom- és hadseregkép fő vonásait. Ugyanakkor – hangsúlyozta – többet és árnyaltabbat tudtak meg az 1956 utáni társadalom és a Magyar Néphadsereg történetéről, mint gondolták. Színesebb, árnyaltabb kép kerekedett ki a beszélgetések végére. Sok új tény, eddig nem ismert összefüggés tárult fel a beszélgetéseken.

Három tartalmi kérdésre külön is felhívta a zárókonferencia figyelmét, mint olyanokra, amelyek minden beszélgetésen felmerültek, s aktuálpolitikai kérdésként is hangsúlyt kaptak. Ezek: Varsói Szerződés és nemzeti érdek, diktatúra és jogszerűség, politikai hűség, megbízhatóság és szakszerűség. Ahogy ma a közbeszédben időnként hallani – fogalmazta az előadó – a kérdések összefüggő lényege, hogy egy megszállt, a VSZ-be kényszerített, a szovjet birodalmi és katonai gépezetnek mindenben alávetett országban, a diktatúrában, a pártállami diktatúra fegyveres támaszát jelentő hadseregben értelmezhető fogalmak-e a szuverenitás és a nemzeti érdek, a jog- és szakszerűség, a személyiség szerepe és felelőssége? Etikus volt-e részt venni, tanulni, szellemi és fizikai erőfeszítéseket tenni, mások vezetését is vállalni?

És vívódva, és egymással is vitatkozva, a beszélgetésen résztvevők többségének válasza egyértelmű volt. Igen! Számos példával, szolgálati és élethelyzettel alátámasztva bizonyították, hogy az adott korlátozó feltételek mellett és ellenére is mindig volt döntési és cselekvési alternatíva. Mindig volt valamilyen választási lehetőség. Olykor nem a jó, csak talán a kevésbé rossz, s az egyénnek, a katonai vezetőnek választania kellett, felelősséget kellett vállalnia. S a beszélgetések résztvevői arról győzték meg a munkacsoport tagjait – s reményeik szerint az anyagok majdani olvasóit –, hogy ez a fajta felelősségtudat élt, hatott a magyar katonai vezetőkben.

A műfajból adódóan természetesen a beszélgetések eredményeként személyes, szubjektív, tehát elfogult – megértőbben fogalmazva: elkötelezett – kép rajzolódott ki a Magyar Néphadsereg történetéről. A kép mozaikszerű, nem teljes, nem minden összefüggés került kibontásra, feltárásra, de bizonyosan nem is véletlenszerű, összefüggéstelen „obsitostörténetek” halmaza. Miként az előadó elmondta, a beszélgetések során a magyar katonai gondolkodás fejlődése jól nyomon követhető volt. Az 1960–70-es évek hadügyi forradalmának a magyar honvédségre gyakorolt hatásai megismerhetők. Nagy hangsúlyt kapott a hadsereg újjáépítése, a modern gépi hadsereg létrehozása, a tűzerő, a mozgékonyság, a csapásmérő képesség korábban elképzelhetetlen színvonalának megteremtése. S a kard mellett a pajzs is, a műszaki és páncélvédelem, a tömegpusztító fegyverek elleni védelem is a katonai gondolkodás, cselekvés részévé vált. Fontos szemléleti változásként nyomon követhető volt a beszélgetésekben az egészben, a rendszerben, a komplexitásban való gondolkodás előtérbe kerülése, a fejlesztés politikai, gazdasági, technikai, szervezeti, személyi körülményeinek és feltételeinek mind tudatosabb összehangolására való törekvés, a prognózisok, a közép- és hosszú távú komplex tervek tartalmának és metodikájának fejlődése és változása.

Valamennyi beszélgetés hangsúlyos témája volt a személyi feltételek alakulása, a hivatásos állomány döntő részének helytállása, a sorkatonák tömegeinek hazafiúi kötelességteljesítése ebben a 30 évben. A pályára irányítás, a tanintézeti képzés, a szolgálati és életkörülmények fejlődése, valamint a csapatok megtartó képessége közötti nem csökkenő szakadék, a folyamatos káderhiány, a túlterhelés, a társadalmi presztízs kétarcúsága végigkísérte a beszélgetéseket.

Lezárható-e itt és most a két esztendő munkája? – tette fel a kérdést az előadó. Amit terveztek, nem hiányérzet nélkül, de úgy érzi, elvégezték. A folytatásról s annak feltételeiről még a Levéltár sem tudott dönteni. Támogatta a munka továbbfolytatását, egyrészt mert jelentős szakterületek maradtak ki – katonai egészségügy, katonadiplomácia, hadbíróságok, katonai biztonsági szolgálatok stb. –, másrészt sok fontos személyiséget nem tudtak még megszólaltatni, néhányan pedig elzárkóztak a részvételtől.

Az előadó személyes, szubjektív értékeléssel zárta mondanivalóját: „A megélt és hitem szerint megértett történelem és a 14 beszélgetés talán feljogosít a minősítésre. A konszolidált, majd válságba kerülő szocialista rendszer katonáinak nincs semmi kollektív okuk a szégyenkezésre. A politikának nemzetközi és hazai téren is alávetve, de növekvő felkészültséggel és hozzáértéssel, kikínlódott, kiharcolt növekvő szakmaisággal és hazafiúi elkötelezettséggel szolgáltak. Az Önök katona nemzedéke is megtette azt, amit lehetett, s amit hivatásuknak, tiszti fogadalmuknak megfelelően meg kellett tenniük. A 90-es években is tovább szolgáló tábornokok pedig átélhették, hogy a történelem időnként ismétli önmagát, s ezzel mintha már találkoztak volna, bár csak a történelemkönyvek lapjain. Háborús bűnök nélkül is átélhették azoknak a kínoknak egy részét, szerencsére nem a meghurcoltatást, amelyeket például az 1945 után tovább szolgáló katonák átéltek. Persze átélhettek felszabadító helyzeteket is, a régiből, a megszokottból, a megcsontosodottból való kitörést, az új kezdet lehetőségeit. Bár építeni nem sok esélyük volt, inkább a lebontás, gyakran a maguk által is építettek lebontásának nem túl léleknemesítő feladata jutott osztályrészükül. Tábornok urak, úgy gondolom, az Önök életútja, pályája, minden nehézségével együtt is muníciót jelent a ma és a holnap szolgálók számára.”

Az előadást hozzászólások és vita követte, amelynek során kifejtette véleményét Szombathelyi Ferenc nyugállományú vezérőrnagy, Kárpáti Ferenc nyugállományú vezérezredes, nyugalmazott honvédelmi miniszter, Stock János nyugállományú altábornagy, Bíró József nyugállományú vezérőrnagy, Kazai Barna nyugállományú vezérőrnagy.

A konferenciát dr. Szijj Jolán igazgató zárta be. Bejelentette: a beszélgetések résztvevőinek döntése alapján a Hadtörténelmi Levéltár által kezdeményezett és szervezett, a Magyar Néphadsereg történetéről folytatott kerekasztal-beszélgetések minden anyagát a Hadtörténelmi Levéltár 10 évig zárolt letétként kezeli. A letéti idő lejárata után, 2012 júliusától a mindenkor érvényes levéltári törvény előírásai szerint kutathatóvá válik a gyűjtemény. Befejezésül a résztvevők a videofelvételekből összeállított rövid montázst tekintették meg.

Farkas Gyöngyi: Az Európai Kulturális Örökség Napja 2002. szeptember 21–22.



Budapesten több mint nyolcvan, országszerte 440 közintézmény nyitotta meg kapuit ezen a hétvégén az érdeklődők előtt. Az idei rendezvény központi témája a múzeumok világa volt. Mellettük sok más érdekes intézmény is kínálta a lehetőséget, például a Sóház, a Zugligeti kemping, az ESZCSM rákospalotai javítóintézete, és természetesen immár második éve a Hadtörténelmi Levéltár.

Különleges eseménye volt az ez évi rendezvénynek a „múzeumok éjszakája”. Ezzel sajnos mi nem tudtunk szolgálni, bár ha ismét ránk köszöntött volna a szokásos áramszünet, valószínűleg nagyszerű elemlámpás kalandtúrára vittük volna a több mint 150 látogatónkat. Ennek híján Hordósy László, immár okleveles liftkezelő kollegánk csak a felvonó elakadásával és az ezt követő vészhelyzettel szórakoztatta a kedves résztvevőket.

A hozzánk érkezők nagy száma azt jelzi, hogy irataink, ha értő nyelven, a levéltárosok közvetítésével szólalnak meg, sok embert tudnak vonzani. „Omnia mutantur” – minden változik, így az emberek is. Tavaly még csodálkozva jöttek hozzánk a látogatók, sokszor azt sem tudva, hol is járnak tulajdonképpen. Viszont amikor ez kiderült, már konkrét területet jelöltek meg, ami érdekelné őket, és ez legtöbbször az 1945 utáni időszak volt.

Az idén, nyilván ahogy egyre inkább átmegy a köztudatba ennek a két napnak a mibenléte, már pontosan tudták, hol vannak, de kevésbé voltak érdeklődők, olyan „mindegy, mit mutatnak meg” látogatók, konkrét érdeklődés nélkül. Ennek egyik magyarázata az lehet, hogy legtöbben a „szomszéd várból”, az Országos Levéltárból sétáltak át hozzánk, és itt meglepte őket, hogy nálunk mindent meg lehet nézni, nem úgy, mint ott, ahol csak a kijelölt helyre mehettek be. Volt olyan látogató is, aki – talán összehasonlítva más intézettel – meglepetten kiáltott fel: „Nézzétek, hogy itt milyen rend van”. A másik ok talán, hogy egyre inkább „szokásos” kulturális rendezvénnyé válik ez a hétvége, amelyre elsétálnak az érdeklődők, amit megnéznek, amit „letudnak”, de igazán nem merülnek el benne.

És mint mindennek, ennek is igaz az ellenkezője, hiszen a tavalyi évinél sokkal több emberrel lehetett beszélgetni. Akik nemcsak egy hivatalos „egyenszövegre” vágytak, de kérdeztek a mindennapjainkról, a munkánkról, a nehézségeinkről. Ami még érdekes változás volt az előző évihez képest: több kisgyermekes család is vette a „bátorságot”, hogy eljöjjön erre a programra. Laczovics Erikának így az óvónéni szerepét is be kellett töltenie, hogy a gyerekeket elfoglalja, amíg a szülők a raktárakban nézelődnek. Ami ugyancsak jó és dicséretes változás: egyre több diák fedezi fel ily módon Levéltárunkat.


Farkas Gyöngyi: Látogatás a szlovák Hadtörténeti Intézetben
2002. szeptember 24–27.



Szeptember 24-én délelőtt fél 11 órakor érkezett meg a levéltári küldöttség, dr. Szijj Jolán igazgató asszony és Farkas Gyöngyi Pozsonyba, ahol Voytek Dangl úr várt bennünket a szlovák intézet képviseletében. A szállás elfoglalása után díszebéden fogadott dr. Pavol Šimunič úr, az intézmény megbízott főigazgatója. A délután folyamán megbeszélés zajlott le a két küldöttség között, amelyen szlovák részről részt vett az igazgatón és Dangl úron kívül Cséfalvay Ferenc és az informatikai osztály vezetője. Ezen a szlovák fél előterjesztette azt a szerződéstervezetet, amelyet az eddigi egyeztetések alapján összeállítottak. Az összejövetel után a várban megnéztük a Közép-Európa ezer éve című vándorkiállítást, majd rövid sétát tettünk az óvárosban.

Másnap elutaztunk Nagyszombatba, ahol a szlovák katonai levéltár található. Petr Svanda igazgató úr és helyettese, Krajček úr vettek részt a megbeszélésen, valamint Cséfalvay úr az intézet képviseletében. Az igazgató kimerítő tájékoztatást adott a nagytemplom mellett álló épület történetéről, a szlovák katonai levéltár létrejöttéről, a prágai levéltártól való szétválás problémáiról. A várható létszámleépítés és az anyagi megszorítás miatt igen nehéz idők várnak rájuk. A valamivel több mint 3000 ifm anyag kezelésére összesen 2 levéltáros áll rendelkezésre. Megnéztük a fotóarchívumot, amelynek sorsa a jelenlegi egy személyes mindenes, Kenyeresi Árpád nyugdíjba vonulásával, bizonytalanná válik. A négy évvel ezelőtti látogatásunk óta sem a raktározási, sem a felszerelési, sem egyéb más téren javulást nem tapasztaltunk. Jobb körülményeket csak attól remélhetnek, ha felköltözhetnek Pozsonyba, a szlovák Nemzeti Banktól kapott épületbe, a Hadtörténeti Intézettel együtt, amely remélhetőleg még ez évben megtörténik. A kutatóteremben kis rögtönzött kiállítást rendeztek számunkra, a levéltár érdekesebb irataiból, valamint a magyarországi kapcsolattal összefüggő fényképekből.

Ebéd után a szlovák katonai irattárban folytattuk látogatásunkat. Itt az igazgató, Doležal úr fogadott minket és adott tájékoztatást a szervezetről. A vezérkartól ebben az évben kerültek át a Honvédelmi Minisztériumhoz. Csehszlovákia fennállása idején is itt működött a személyianyag-gyűjtő, ahol a tisztek és tiszthelyettesek anyagait száz évig, a honvédekét pedig nyolcvan évig őrzik, mielőtt átadnák a levéltárnak. Anyagi körülményeik messze jobbak, mint a levéltáré. A délután a Nyugat-Szlovákiai Múzeum kiállításainak megtekintésével folytatódott, majd a városban tettünk sétát.

A következő nap a Szlovák Nemzeti Levéltárba vezetett utunk. Vlado Seges úr tolmácsolásában kaptunk felvilágosítást az épületről és a gyűjteményről. A levéltár kezdetei 1928-ra nyúlnak vissza, ekkor alapították mint kerületi intézetet. 1954-ben létrehozták a Központi Szlovák Állami Levéltárat. A tizenkét emeletes új épületbe 1983-ban költöztek be. Föld alatti két alsó emeletén tárolják a mikrofilmeket. A raktárak tömör polcosak, légkondícionálóval, elektromos tűz- és biztonsági rendszerrel ellátottak. A 32 ezer ifm anyagot 6 fondfőcsoportra osztva őrzik.

A restauráló műhelyben dr. Galambos Iván főrestaurátor fogadott minket, majd megmutatta felszerelésüket és munkájuk igen szép eredményeit. A MOL-hoz hasonlóan teljes körű fertőtlenítést, restaurálást, valamint mikrofilmezést tudnak biztosítani az állományvédelem részére, de sem felméréssel nem rendelkeznek iratanyagaik állapotáról, sem tervekkel az iratvédelem folytatására.

A városban tett sétánk alkalmával sok érdekességet hallottunk Pozsony történelméből Seges úrtól, aki egyben a Várostörténeti Bizottság elnöke is. Meglátogattuk a városi könyvtár gazdag és figyelemre méltó gyűjteményét, valamint a városi levéltárat is.

Jó hangulatú búcsúvacsora zárta a napot, bár a következő nap délelőttjén még egyszer találkoztunk a Hadtörténeti Intézet munkatársaival. Ekkor ismét szó esett a megállapodástervezetről, valamint a látogatásunkról a Honvédelmi Minisztérium számára készítendő feljegyzésről.

A záróebéd után a Polonia expressz délutáni járatával érkeztünk vissza Budapestre.

Solymosi József : Kirándulás Kárpátalján 2002. október 4–6.



Tizenkilenc fő vett részt ez év őszén a Hadtörténelmi Levéltár és a „Múlttal a Jövőért” Alapítvány által szervezett tanulmányi kiránduláson. Az Ukrajna Falusi Turizmusért Szövetség Visk Falusi Turizmus Egyesülete jóvoltából Visken kaptunk szállást magánházaknál, és Ötvös Sándor helyi tanár személyében idegenvezető is segített megismerni a helyi nevezetességeket.

Visk, az egykori máramarosi öt koronaváros (Hosszúmező, Huszt, Sziget, Técső, Visk) egyike, Huszttól 25 kilométerre délkeletre, az ukrán–román határ mentén, a Tisza bal partján fekszik. Lakossága 8100 fő, közülük mintegy 4000 magyar nemzetiségű.

Október 4-én Beregszászon és Huszton keresztül érkeztünk Viskre, ahol megtekinthettük a gótikus stílusú református templomot, amely eredetileg erődtemplomnak épült a XIV. században.






Többször átépítették, mai formájában az 1789-es átalakítás után maradt fenn.

A templomot és a XVIII. században fából készült harangtornyot kőkerítés veszi körül. A hajó festett mennyezete egyedülálló módon egykompozíciós, népies rokokó díszítésű. Közepén egykor a magyar címer volt látható, ezt azonban a szovjet időkben le kellett mázolni, eddig még nem sikerült helyreállítani. Még aznap este ellátogattunk a Visk határában, Sajántelepen található ásványvízforráshoz, ahol korábban fürdőhely volt, ma szanatórium várja a pihenni vágyókat.

Másnap, október 5-én, a kirándulás élményekben leggazdagabb napján először Visken, a református templom előtti kis téren, az előző napon a sötétség miatt nem látott kopjafákat néztük meg. Ezeket az 1848–49-es szabadságharcban, valamint az I. és II. világháborúban elesett helyi lakosok emlékére állították az emlékező utódok, a legújabbat pedig az egykori öt máramarosi koronaváros címere díszíti. Néhány órás buszozás után Munkács városa és a vár megtekintése következett. A Kárpátok lábánál, egy különálló sziklakúpon emelt vár igen jó állapotban maradt meg az utókorra. Köszönhető ez annak is, hogy a vár mindenkori urai mindig igyekeztek megerősíteni, korszerűsíteni, felújítani az erősséget. Az egykori Rákóczi-birtok igazán jelentős ostromot csak 1685–88 között élt át, amikor Zrínyi Ilona védelmezte a császári csapatokkal szemben. Később börtönként is üzemelt. A vár ma felújítva várja a látogatókat. A termekben néprajzi, történeti kiállítások láthatók, de van külön Petőfi- és Rákóczi-szoba is. Az 1847 nyarán ide látogatott költő emlékét márványtábla is őrzi a várudvaron; Zrínyi Ilona és az itt raboskodott Kazinczy Ferenc emlékét is dombormű örökíti meg.

A vár és a város után a Latorca parti Podheringnél (Őrhegyalja) lezajlott ütközet emlékére 1901-ben emelt obeliszknél álltunk meg, ahol megszemlélhettük az egykori „harcmezőt”. Az emlékoszlopon ez állt: „Az 1849. évi április hó 22. napján Magyarország állami függetlenségéért e helyen vívott győzelmes ütközet emlékére emelte a hazafias kegyelet 1901-ben.” (A szerkesztő megjegyzése: itt tartott nekünk kiselőadást Solymosi József, aki erről a csatáról írta tudományos pályafutása első cikkét, amely a 2001. évi Ad actá-ban jelent meg.)

Utunk következő állomása Szolyva volt, ahol megtekintettük az 1944 novemberében „málenkij robotra” elhurcoltak emlékparkját. Itt működött a Kárpátalja különböző területeiről összegyűjtött magyar és német nemzetiségű, 18 és 50 év közötti férfiak gyűjtőtábora, ahonnan a Szovjetunióba vitték őket. Sokan már ebben a táborban elpusztultak. Az emlékpark az egykori lágertemető tömegsírjai fölött létesült mintegy 20 ezer négyzetméteres területen.

Ezután a Vereckei-hágó felé indultunk, útközben azonban megálltunk a Schönborn-család beregvári vadászkastélyánál, amely a XIX. század végén épült. Mai neve Kárpáti Szanatórium, szívbetegek gyógyítására szolgál. A kastély körül elterülő mintegy 50 hektáros park igen szép látványt nyújt, ott jártunkkor az ősz teljes színskáláját megcsodálhattuk a fák levelein. Késő délutánra értünk Verebesre, a Vereckei-hágó lábánál elhelyezkedő faluhoz, ahonnan kacskaringós szerpentinúton kapaszkodtunk fel a hágó legmagasabb pontjára. Innen valóban csodás látvány tárult elénk a borongós időjárás ellenére.

A késő esti órákban értünk Viskre egy kis kerülő után, amelyet azért tettünk, hogy az általunk eddig fel nem fedezett tájakat, falvakat is legalább a buszból láthassuk.

Október 6-án, még a hazaindulás előtt ellátogattunk Bustyaháza (Bustino) római katholikus fatemplomához, amely még a XIX. század végén épült, majd továbbmentünk Técsőre, ahol megtekintettük a református templomot, amelynek kazettás mennyezete párját ritkító szépségű. Végül, a helyi Kossuth-szobor felkeresése után, hazaindultunk.

A mindössze háromnapos kirándulásunkon rengeteg felejthetetlen élménnyel gazdagodtunk, és az őszi idő ellenére az időjárás is kegyes volt hozzánk, mivel az eső szerencsére csak akkor esett, amikor buszunkkal épp egy újabb úti cél felé haladtunk.

Szijj Jolán: Gabányi János, a Levéltár alapítója szobrának felavatása
2002. november 15.




Olysói és héthársi Gabányi János Szatmáron született 1871. július 27-én ügyvédi családban. A hat gimnáziumi osztályt jeles eredménnyel végezte.

Katonai pályafutását huszonkét évesen kezdte, 1893. október 1-jén egyévi önkéntesként vonult be a m. kir. szatmári 12. honvéd gyalogezredhez. Ettől kezdve 1907-ig több katonai tanfolyamot végzett, köztük 1900–1902-ben a bécsi Hadiiskolát, mindegyiket jeles vagy igen jó képesítéssel.

1896. június 1-jén kapta első katonai rendfokozatát, hadnagyi rangot. Végigszolgálta az I. világháborút, mint vezérkari tiszt összesen 8 hónapot töltött harctéri szolgálatban.

1914. július 28-tól szeptember 15-ig a keleti hadszíntéren a m. kir. 102. népfelkelő gyalogdandárnál vezérkari tiszt, 1917 márciusától pedig az olasz hadszíntéren a m. kir. 12 honvéd gyalogezred II. zászlóaljának parancsnoka. A 10. isonzói csatában és az azt követő állásharcokban Kostanyevica körül mint zászlóaljparancsnok igen jól megfelelt.

Katonai rangban fokozatosan emelkedve 1915. május1-jétől őrnagy., 1917. május 1-jétől alezredes, 1920. május 1-jétől ezredes, 1924. január 1-jétől címzetes tábornok.

Igen jó törzstiszt, „szilárd jellem, igen jó szellemi képességgel, katonailag igen képzett, szorgalmas, ügybuzgó, a tisztikar vezetésére alkalmas, magatartása kifogástalan, igen illedelmes, előzékeny, jó bajtárs” – olvashatjuk katonai minősítésében. Ezt támasztják alá beosztásai és kitüntetései is.

Beosztásai

– 1915. március 27. és június 20. között a szegedi,

– 1917. március 25-ig a pozsonyi honvéd kerületi parancsnokság vezérkari főnöke,

– az olasz fronton a VII. hadtestnél a kiképző csoport parancsnokának helyettese.

– 1917. november 15. és december 9. között az I. isonzó hadsereg menetalakulatai szemlélőjének helyettese és vezérkari főnöke.

Kitüntetései

– Vaskorona Rend III. o.

– Ferenc József Rend lovagkeresztje,

– Katonai Érdemkereszt III. o.

– Károly csapatkereszt

Lelki és gimnáziumi indíttatása a magyar hadtörténelmi múlt emlékeihez kötötték. Szervezőkészsége, jó írói vénája, széles nyelvismerete (a németen kívül jól értett franciául, románul és latinul) vezette a HM 1/a osztályához, hogy a szívéhez oly közel álló területtel foglalkozzon. Az I. világháború alatt ugyanis ennek az osztálynak a kötelékében alakultak meg fokozatosan a levéltári, statisztikai, hadtörténelmi, könyvtári, múzeumi és fényképező alcsoportok, azon miniszteri rendelet alapján, amely szerint a honvéd és népfelkelő alakulatok harctéri iratait közvetlenül a magyar HM-be kell felterjeszteni és innen lemásolásuk után Bécsbe küldeni. Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása után ezen alcsoportok működése részben megbénult, részben teljesen megszűnt. Gabányi János a hadtörténelmi alcsoport vezetőjeként 1918. november első napjaitól kezdte meg az alcsoportok szerves egésszé való egyesítését. Az így összevont egységekből 1918. november 11-én létrejött a Hadilevéltár, majd 1919. január 20-tól a Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum, amelynek 1920. szeptember 30-ig első vezetője lett.

„A vezetői szerepre nemcsak különösen hivatott, hanem ilyen beosztásban való alkalmazása kívánatos is”– állapították meg felettesei. Tiszta, megállapodott, kissé zárkózott, komoly jellem. Igen körültekintő, erélyes, ugyanakkor emberséges gondolkodású, olyannyira, hogy elöljárói időnként a szemére vetik, hogy beosztottjaival szemben „túl jó és elnéző, az ellenőrzésben nagyobb erély volna részéről kívánatos”, de alárendeltjeit helyesen ítéli meg. Nyugodt vérmérsékletű, puritán.

1924. május 12-től a Levéltár főigazgató-helyettese, a Hadtörténelmi Levéltár szerkesztésében megjelenő Magyar Katonai Közlöny szerkesztőbizottságának elnöke, a folyóirat felelős szerkesztője és kiadója. Az újság szellemi nívójának emelése nagymértékben az ő fáradhatatlan buzgalmának, ügyszeretetének, írói készségének, katonai tudásának eredménye volt.

Mint történetkutatót sok terület és korszak érdekelte. Ennek a munkának a gyümölcseként születtek meg írásai a legkülönbözőbb témákról: az orosz–japán háborúról (1909), hadseregszervezeti kézikönyve (Vitéz, Kassa 1910), a hármas-szövetség államainak történeti fejlődéséről írt munkája (1910), mártírjainkra való emlékezése (1922), a katonai magyar nyelvről való értekezése (1923), a magyar végvárak legendáiról szóló írása (1923), pályanyertes dolgozata volt a harc és általában a háborús tevékenység psychológiájáról is (1926). Részt vett a magyar nemzet története I–V. kötetének (Stephaneum, Bp., 1924–1925) és a világháború története az összeomlástól a békekötésig című kétkötetes (szerző, Bp., 1934) kiadványának munkálataiban.

Gabányi Jánost, az embert a katona, a történetkutató, az író és a sportember harmonikus egysége jellemezte. Jól úszott, vívott, tornázott, korcsolyázott, sífutott. Tehetséggel festett és rajzolt. Bejárta Európát.

Több mint 30 évnyi szolgálat után 1925. december 31-én nyugállományba vonult, de továbbra is aktív életet élt.

Munkatársa volt a Honvédelem, a Kelet Népe, a Külföldi Magyarság, a Magyar Pedagógia stb. lapoknak.

1911 óta az MTA Hadtörténeti Bizottságának segédtagja. Dolgozott a kassai Kazinczy-körnek és a Külügyi Társaságnak is, amíg 1934. december 13-án Budapesten el nem ragadta a halál.

Gulácsy-Horváth Zsolt szobrászművész alkotásával emlékezünk a Hadtörténelmi Levéltár alapítójára.







TANULMÁNYOK


Solymosi József: Adalékok Máramaros vármegye 1848–49-es történetéhez



Az északkeleti országrész legnagyobb területű vármegyéjének a szabadságharcban betöltött szerepe egyáltalán nem tartozik az „agyonkutatott” témák közé. Ez persze annak is köszönhető, hogy a szűk egy esztendőn át zajló fegyveres küzdelem történetével foglalkozó feldolgozások természetesen azokat a területeket vizsgálják, ahol a legjelentősebb események történtek. Máramaros vármegye nem ezek közé tartozik ugyan, de véleményem szerint e terület kutatása újabb ismeretekkel gazdagíthatja a szabadságharccal kapcsolatos tudásunkat.

A most közölni kívánt iratban Szabó József jegyző a vármegye Központi Választmányának határozatát közli a szolgabírókkal, és mellékelten megküldi másolatban Szaplonczay Imre[1] helyettes alispán jelentését Szacsal[2] község román határőrök általi feldúlásáról.[3]

A megye központja 1848-ban Máramarossziget, akkori szóhasználatban gyakran rövidebben Sziget volt. 1847-es adatok szerint a vármegyében élő 176 615 főnyi népesség 5 koronai mezőváros[4] , 1 mezőváros, 162 falu és 34 „telep” lakója volt. Közülük 13 463 magyar, 7268 német, 56 811 oláh, 89 454 orosz és 9619 zsidó nemzetiségű volt. A vallási megoszlás a következőképpen alakult: római katolikus 11 617, görög katolikus 147 997, evangélikus 95, református 7287, zsidó 9619 fő.[5]

Az országos szinten 1848. március–áprilisban történt változások itt is éreztették hatásukat. A megyében állomásozó cs. kir. sorkatonaság, a 9. Hartmann gyalogezred 2. zászlóaljának négy százada szeptember–októberben elhagyta Máramarost, és Galíciába vonult. A szerveződő megyei nemzetőr alakulatok vették át a rendfenntartás feladatát. A nyugalmat azonban rendre megzavarták a vármegye déli részéből érkező nyugtalanító hírek. A megye ezen részén, amely Erdéllyel volt határos, egymást érték a kisebb népmozgalmak, lázadások, melyeket a 17. (2. román) határőrezred[6] közelben állomásozó alakulatai szítottak a főként nemzetiségek lakta területen. A vármegye nemzetőrök és – amíg itt állomásoztak – sorgyalogosok bevetésével fékezte meg a lázadásokat, rögtönítélő bíróság elé állítva a résztvevőket. A helyzet azonban nem oldódott meg, a határőr katonák továbbra is veszélyes közelségben maradtak. Megnyugvást csak az 1848. december második felében meginduló, Józef Bem vezette, Erdélyt felszabadító hadjárat hozott, amely a határon túlra kergette Urban ezredest[7] és csapatait.

Az általam közölt forrás egy 1848. december legelején történt atrocitásról számol be részletesen. A szövegben a rövidítéseket feloldottam, a helyesírást a maihoz közelítettem, az értelemzavaró hibákat kijavítottam. Az aláhúzott részek az iratban is így szerepelnek.

Másolat

Tisztelt kormánybiztos úr![8]

Hadvezéreink ügyességének és lelkes, vitéz nemzetőreink és vadászcsapataink bátorságának sikerült a folyó hó 9-dik napján Szacsal helységét a haza elleniektől minden vérontás nélkül visszafoglalni. Másnap, azaz 10-én e hónapnak, Szacsal helységéből 12 előbbkelő lakosok Dragumírba[9] a hadi főpont helyre [sic!], hol magam is jelen lévén, lejöttek arról bennünket biztosítani, hogy ők e hazának tántoríthatlan hív polgárai, és ők a haza elleniekkel soha kezet nem fognak, nem is fogtak, mit írásba is foglalni és az egész Szacsal helységéről kezességet vállalni nyilváníták.

Ezek után Péterffy őrnagy[10] és többek jelenlétében mind a 12-őt felszólítottam arra, hogy híven és környül állásosan beszéljék el, hogy a folyó hó 3-án a szomszéd erdélyi határőrvidékiek név szerint kiknek vezérlete alatt , mi tájban, mennyi számban, merről támadták és foglalták el Szacsal helységet, és ott minő törvénytelenségeket követtek el?

Mely felszólításomra Grád Togyer és Suska Péter nagyságos bírák, így mint következik beszélték el a történteket.

A folyó hó 3-án délután 3 óra tájban az úgynevezett Setrevről [11] , mely a helység felett van, nagy számú néptömeg, mint egy fekete terhes felhő bocsátkozott két oldalról sebesen lefele. Sejdítvén mindjárt a lakosok, hogy azon néptömeg nem, mint jó barát, hanem mint ellenség látogatja meg a helységet, többen a lakosok közül felszaladtak a helybeli lelkész úrhoz, hogy tőle tanácsot kérjenek, hogy ily körülmények között mitevők legyenek?

De midőn az megtörténhetett volna, a kétségbe és rémülésbe esett helységet, zápor módjára hullott golyók között az ellenség körülvette és elfoglalta. Vezérök major[12] volt, de kinek hívják nevéről, a helységbeliek sem pedig ők nem tudják, mivel nem esmerték. A kapitányuk Dimbuj, a hadnagyok Miron volt, kikre többen reáismertek. Amint a helységre berohantak elsőbb is a honvédeket, kik ellenekbe lövöldöztek, elfogdosták, lefegyverkeztették, kettőt pedig agyonlőttek. De hány esett el bizonyosan a honvédek közül, minthogy a megszökötteket űzték és lövöldözték, nem tudhatják, úgy azt sem, hogy hányan lettek közülök foglyokká. Ezután a határőrök közül többen berohantak a lelkész, Gyenge János úr lakházába, hol úgy magát lelkész urat, mint nejét és Rednik Mihály esküdt urat, kik együtt voltak a szobába, illetlen szavakkal megtámadták, mind a hármokat agyba-főbe verték és kínozták. Másrészt pedig háza szekrényeit feltörvén, mire csak kezeiket tehették elrabolták.

Ezek után a lelkészt és Rednik Mihály esküdt urat, és több erőszakkal öszveszedett szacsali lakosokat fegyver között a majorhoz, ki a hegyoldalba maradott, kísérték. Oda érkeztekkel a major elsőbben is a lelkész urat szólítá föl, hogy vallja meg ki ő. Miután híven megmondotta, hogy ő a helység lelkésze, azt felelte a major, hogy az nem igaz, mivel nem lelkész hanem kutya, ki Mihályinak, mint király ellenségének törvénytelen parancsait a népnek publikálgatja, azoknak teljesítésére ösztönzi, s ne is mondja magát keresztyénnek, hanem kutyának, kálvinisták és lutranusok papjának. Egyszersmind arra is felszólította a major, a lelkész igazán vallja meg, hogy mire esküdt ő és a szacsali lakosok, mire miután lelkész úr azt felelte, hogy V. Ferdinándnak és a hazának hűséget esküdtek, úgy a major mint a többi tisztek lelkész urat gúnymosollyal, újra kutyának, kálvinista és lutheránus papnak nevezték. Többek között azt is mondák, hogy a kutya papok az urakkal zavarták öszve az országot.

Ezután a major kemény rendeletéből mindnyájokat első Ferdinánd[13] hűségére feleskették. Látván Grád Togyer nagyságos bíró, hogy lelkész úr a sok veréstől és ijedtségtől annyira elgyengült, hogy szinte már lábán nem állhatott, kérte haza bocsáttatását, mire az egyik tiszt kirántván kardját a nevezett nagyságos bírónak a lapjával egy néhányszor a nyaka csigájához vágott, és több gúnyoló beszédek után végtére csakugyan fegyver között a major mindnyájukat visszakísértette a helységbe, parancsolván, hogy étellel itallal úgy őket mint seregét jól ellássák. A seregnek, mint értették két órai rablás engedtetett meg a major által, akik is élvén az engedelemmel, a lakosok házaiba rohanván puskákat és pisztolyokat, kardokat, harisnyaposztókat, vásznokat, csizmákat, pokrócokat, élelemszereket, s egy szóval amire csak kezeket tehették elrabolták, az ellenszegülőket káromolták és verték.

Sloim nevű zsidótól, ki azelőtt a nemzetőrök számára a megye rendeletéből marhákat vágott, tíz bőröket elfoglaltak, azokat a major rendeléséből felvagdalták, s a sereg között azoknak kik mezítláb voltak, kiosztogatták.[14] Erőszakkal elfoglaltak 3 marhát, melyeket a helységben lenyúztak, szekerekre raktak és a Setrev tetejére, hová a következő nap magok is felhúzódtak, felvitték anélkül, hogy ezekért egy aranyat fizettek vagy kínáltak volna.

Midőn útnak indultak, többek kérésére lelkész urat azon tekintetből, hogy sok apró neveletlen gyermekei vannak otthon a helységbe hagyták, de Rednik Mihály esküdt urat a lefegyverzett honvédekkel együtt bagnétos[15] fegyverek között, mint foglyokat Naszódra[16] kísérték.

Először: Miután mindezekről magunknak tudomást szereztünk, Péterffy őrnagy és Szaplonczay Imre százados[17] urak és a 12 szacsali lakosok kíséretébe, Mihályi János visókerületi alesperes úrral Szacsal helységbe utaztunk, hova miután beérkeztünk első teendőnk volt a szacsali lakosokat magunk eleibe öszvegyűjteni. Látván, hogy a rajtok elkövetett méltatlanságok miatt igen el vannak rémülve igyekeztünk őket megnyugtatni, azután Mihályi János esperes úr rövid de velős beszédébe azon eskü alól, melynek letételére az ellenség által törvénytelenül erőszakoltattak felmentette, s a hazai törvényekhezi ragaszkodásra és kellő engedelmességre felhívta [őket]. Magam is rövid beszédet tartván hozzájok és ígérvén nékiek a megyei pártfogást, a lakosokat megnyugtatva szétoszlattuk. Ezután magam mellé vévén [sic!], Péterffy őrnagy és Grád Togyer nagyságos bíró kíséretében kormánybiztos úr rendelete folytán [a] határőrök gyanús társát, Mojsza nevű zsidót, elfogattuk s azt nemzetőrök őrizete alatt Dragomérfalvára a hadi főpont helyére [sic!] lekísértettük. [Mojsza] lakóházát keményen megmotoztuk, egyik szekrényébe és a zsebébe talált 6 darab zsidó és két darab oláh nyelven írott irományokat, melyeket elolvasni egyikőnk se tudta, a helybeli zsidó lakosokkal pedig elolvastatni jónak nem látván, magamhoz vettem. Azokat kormánybiztos úrnak, további sikeres lépések megtétele végett magok eredetibe iderekesztve bemutatom. Találtunk házánál 2 beregszászi tele- és egy fél hordó bort is. Találtunk kevés mennyiségű búzát, málét és zabot is a hordóban.

Továbbá azt sem mellőzhetem el bejelenteni kormánybiztos úrnak, hogy egyesektől Szacsalra beérkeztemmel aziránt is értesítődtem, hogy a vad rabló csorda közül igen sokan találkoztak [sic!], kik megfelejtkezvén az emberiségről [sic!], több becsületes nőken erőszakoskodásokat követtek el. Mennyibe lehet igaz, ez hivatalos nyomozás útján világosodhatván ki.

Kelt: Szigeten, december 11-én 1848. Szaplonczay Zsigmond helyettes alispán.

Határozat

1059. Szolgabíráknak Szaplonczay Zsigmond 2-od alispán ezen jelentése, egész terjedelmében másolatilag kellő tudomás és a tekintetből helységről helységre személyesen történendő kimenetelükkel a nép előtt eszközlendő kihirdetés végett, hogy az abbani tények iszonyatossága által, a népben az erdélyiek irányában gyűlöletet és ellenszenvet költsenek, kiküldetik. A tapasztalandókhoz képest körülményes jelentésük haladéktalanul beváratván.

Kelt: Máramaros megye Központi Választmánya 1848-dik évi december 14-én Szigeten tartott üléséből.

Kiadta: Szabó József jegyző.”

Kiss Gábor: A m. kir. honvédség lábadozóosztagainak tevékenysége az első világháború idején






Szervezési előzmények


Az általános mozgósítás[18] elrendelésekor a m. kir. honvédség egészségügyi szervezete a mozgósítási terveknek megfelelően építette ki intézményi hálózatát. A különféle intézmények alapvető feladatai közé tartozott a járványmegelőzés, vagyis a harcképesség megőrzése, valamint a gyógyítás, vagyis a harcképesség helyreállítása. A háború kezdeti szakaszában azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az addigi intézményi háttér az említett kívánalmaknak nem felel meg. A járványmegelőzés hiányosságai[19] mellett mielőbb megoldandó problémaként jelentkezett, hogy a honvédség állandó egészségügyi intézményei[20] nem rendelkeztek megfelelő számú férőhellyel. Különösen a már rendszeres orvosi felügyeletet nem igénylő – lábadozó – betegek elhelyezése okozott gondot. Ekkor a helyzet megoldását még az otthoni gyógykezelés lehetőségében látták. Ezt az úgynevezett magánápolási formát azon betegek részére engedélyezték, akiknek családi és anyagi körülményei ezt megengedték. Ez a kívánalom azért volt különösen fontos, mert az ápolási költségeket a honvédség csak a felgyógyulás után térítette meg. 1914. november elejére megszülettek az első összegzett tapasztalatok[21] , amelyek elsősorban az ellenőrzés nehézségeire mutattak rá, és ennek okán e kezelési lehetőség mielőbbi megszüntetését javasolták. Gyakorta előfordult ugyanis, hogy olyan betegek kerültek magánápolásba, akik ezzel a kedvezménnyel visszaélve, a valósnál rosszabb egészségi állapotot színleltek. Ritkábban ugyan, de olyan esetet is feljegyeztek, hogy úgy kapott a beteg otthoni ellátási lehetőséget, hogy állapota ezt még nem tette volna lehetővé. Míg tehát az utóbbi esetben a megfelelő orvosi felügyelet hiánya miatt a beteg állapotának visszaesésére lehetett számítani, addig a másik esetben a honvédség tekintélyének, illetve fegyelmi állapotának lazulására lehetett számítani. Végeredményben a szakértők megállapították, hogy egyelőre a magánápolási formát fokozott ellenőrzés alatt, de továbbra is fenntartják[22] , és ezzel párhuzamosan megkezdik egy új, katonai felügyelet alatt működő utókezelési hálózat kiépítését, amely a póttesteknél[23] működő lábadozóosztagok rendszerét jelentette.[24]




Szervezés és működés


A szervezési rendeletet[25] Hazai Samu m. kir. honvédelmi miniszter[26] – a cs. és kir. Hadügyminisztérium 1914. október 24-én kelt hasonló szervezési rendeletét alapul véve[27] – 1914. november 4-én írta alá. Így a csak legénységi állományúak részére létrehozott osztagokba azok a betegek kerültek, „akik házi ápolás céljából nem szabadságolhatók, kórházi ápolást nem igényelnek, azonban szolgálatképességüket még nem nyerték vissza”. Ez azt jelentette, hogy a beteg minden esetben a csapattestének pótalakulata által fenntartott osztagba került. Egy osztag létszámát 500, majd 1915 januárjától szükség szerint 1000-2000 főben állapították meg.[28] Gazdászat-közigazgatásilag a póttest gazdasági hivatalához tartoztak, de egyéb tekintetben az illető honvédkerületi parancsnokságok[29] alárendeltségébe kerültek. A parancsnoksággal egy harctéri szolgálatra alkalmatlan vagy nyugállományú törzstisztet[30] , illetve századost bíztak meg, aki segítségül egy önkéntes népfelkelő főtisztet[31] kaphatott. Az egészségügyi szolgálatot az illető póttest orvosfőnöke vezette. Az orvosi szolgálat kifogástalan ellátása érdekében minden osztagnál egy polgári orvost is alkalmaztak. A szükséges számú segédszemélyzetet az osztag állományából válogatták.

Az elhelyezés során elsősorban téglaépítésű, fűthető, ivóvízzel ellátott épületeket vettek igénybe. Amennyiben ilyenek nem álltak rendelkezésre, bérelt telkeken fabarakkokat biztosítottak. A kényelem csupán spártai lehetett, mert az 500 fős osztag szállására igénybe vehető lakterületet legfeljebb 400 négyzetméterben állapították meg.[32] A körletek berendezése is – mai szemmel mérve – minden luxust nélkülözött. Személyenként mindenkit megilletett egy szalmazsák szalmából készült párnával és négy lepedő egy takaróval.

A szabályzat alapján az állomány állapota szerint könnyebb kiképzési vagy könnyebb fizikai munkában vett részt. Különös gondot fordítottak a katonás rend és fegyelem megtartására, valamint a „ruházat és lábbelik kifogástalan helyreállítására”. Az osztagoknál bevezetendő egységesített napirendet[33] a honvédelmi miniszter – egy, a közös Hadügyminisztérium 5. osztálya által 1915. január 1-jén kihirdetett rendelet[34] tükörfordításaként – 1915. január 3-án állapította meg. Eszerint a lábadozóosztagok rendszeres foglalkoztatása a rend és a fegyelem érdekében feltétlenül szükséges. „Így a foglalkoztatás céljait az alábbiakban állapítom meg:

– a katonai hazafias szellem és vallásos érzület ápolása,

– a testi teljesítő képesség fokozása és a kiképzés mélyítése,

– a katonai általános ismeretek gyarapítása,

– kézmívesi munkálkodás.

Ezekre nézve támpontul a következők szolgáljanak:

– naponként kihallgatás és parancskiadás a legfeszesebb katonai formában,

– a fehérnemű és ruházatnak tisztán tartása és karbantartása, szoba- és laktanyarend, a legénység sohasem szűnő következetességgel, de anélkül, hogy sanyargattatnák, ismét rendre, feszes magatartásra és tiszta öltözködésre szoktatandó, a legénység ruházatának és ingóságának a tetűktől való megszabadítására különös gond fordítandó,

– egyszerű, elbeszélő módon tartott előadások eredményes működésünkről a harctéren, egyes harcmozzanatok megmagyarázása terepasztalon stb.,

– erre felkért lelkészek által vallásfelekezetek szerint az Istenbe vetett bizalomnak szükségessége stb.,

– könnyű csuklógyakorlatok és a szabad levegőn való mozgás,

– a kiképzésre nézve a gyutacslövés[35] a legénységnek szórakoztatásul szolgáljon, kisebb díjlövészetek rendezése.”

Az előírt irányvonalnak megfelelően – a rendszeres foglalkoztatás érdekében – 1916 áprilisára már több lábadozóosztagnál ún. ezredműhelyek[36] működtek, amelyeket a honvédség anyagi ellátását elősegítő szabó, cipész, kerékgyártó, szíjgyártó tevékenységek ellátására rendeztek be. A műhelyekben készített termékek előállítási költségei alacsonyabbak voltak, mintha a piacról szerezték volna be azokat. A műhelyekben kizárólag gyógyuló vagy ideiglenesen rokkant katonák[37] dolgozhattak. A műhelyek egyben tanodaként is működtek. Ily módon a vélhetően csupán ideiglenesen károsodást szenvedtek számára egy új szakma elsajátítása a későbbi megélhetés lehetőségét is megadhatta. A műhelyek felállítása nem volt kötelező. Létrehozásukról az illetékes kerületi parancsnokság saját hatáskörben döntött. A műhelyek csak honvédségi piacra termelhettek, polgári megrendelésre nem szállíthattak.


Asztalosműhely egy lábadozóosztagnál (Hadtörténeti Múzeum Fotóarchívuma, 2934.)


Ugyancsak a napi rendszeres foglalkoztatás célját segítette elő, hogy a Honvédelmi Minisztérium 1916 februárjában a kezelésében lévő kihasználatlan területekből a lábadozóosztagok részére mezőgazdasági művelésre alkalmas földeket ajánlott fel.[38]

E területekből 10-15 holdas konyhakertészeteket szerveztek, ahol a gyakorlati oktatás mellett elméleti (talajismeret, állattenyésztés, gyümölcskertészet, konyhakertészet) foglalkozásokat is tartottak. A szervezést a Honvédelmi Minisztérium a Földművelésügyi Minisztérium szakmai segítségével végezte.


Kertészkedők egy lábadozóosztagnál (Hadtörténeti Múzeum Fotóarchívuma, 4236.)




Tapasztalatok, eredmények


A lábadozóosztagok fennállásuk során a kitűzött célt: a harctéri veszteségek pótlásának elősegítését – gyorsan és a lehetőségekhez képest minél nagyobb számú, hadiszolgálatra ismét alkalmas ember rendelkezésre bocsátásával – végeredményben elérték. Bár működésük során az ellenőrzést végző elöljárók számos hiányosságot észleltek. Többször tapasztalták a legszükségesebb használati eszközök (mindenki számára saját szappan, törülköző, fésű) hiányát. Kevés volt a tisztálkodáshoz szükséges mosdó. Az ízületi bántalmak és végtagi merevségek gyógyulását elősegítő masszőrök[39] száma is kevésnek bizonyult. Egyes osztagok elhelyezése pedig annyira rossz körülmények közé történt (padlózat nélküli, nedves, hideg helyiség), hogy inkább járványos megbetegedések megjelenésével, mintsem gyógyulással lehetett számolni.[40] Olyan feljelentés is érkezett, amely beszámolt arról, hogy a felgyógyultak a póttestnél hetekig, sőt hónapokig bujkáltak.[41] Erre az általuk megvesztegetett nyilvántartó őrmesterek adtak lehetőséget a harctérre indulás halogatásával.

Bár a lábadozóosztagok tevékenységére vonatkozóan nincsenek átfogó, a háború teljes időszakát magában foglaló összesítések, eredményességüket a következő részstatisztikák is megerősítik. A honvéd lábadozóosztagok betegforgalmáról 1914 decembere és 1916 decembere között rendelkezünk részletesebb adatokkal.[42] A 6 honvédkerületben összesen 32 osztag működött, amelyek a háború első két évében 499 622 beteget fogadtak, közülük 334 924 főt harcképes állapotban bocsátottak el. Elhalálozott 116 fő. Megszökött 354 fő. Egy-egy osztag átlagos betegforgalma 2000 és 20 000 fő körül mozgott.

Egy 1917 decemberében összeállított kimutatás[43] szerint 1917. július 31-ig az időközben felgyógyultakkal együtt 2 084 131 fő vonult be a honvédséghez. A felgyógyultakat nem számítva, 1 571 676 fő, vagyis 1917. július 31-ig 512 455 fő került vissza betegségéből vagy sebesüléséből harcképesen a honvédségbe.

Összességében a cs. és kir. haderő, valamint a m. kir. honvédség osztagai a háború első három évében összesen 3 668 828 beteget vettek fel.[44] Közülük 2 315 911 főt a cs. és kir., míg 699 299 főt a m. kir. osztagokban kezeltek. Ebből 1917 decemberéig felépült 3 326 427 személy (2 093 864 főt a cs. és kir. osztagok, míg 643 830 főt a m. kir. honvédség osztagai bocsátottak el), akik közül 2 235 573 fő harctéri szolgálatra alkalmasan, 932 336 fő az elbocsátáskor alkalmatlanul, 158 518 fő pedig végleg rokkantan távozott. Az osztagoknál bekövetkezett halálesetekről nincsen adat. Csupán azt tudjuk, hogy a vizsgált időszakban a Monarchia összes egészségügyi intézményében 117 022 haláleset fordult elő.

Blasszauer Róbert: Hadifoglyok Magyarországon az I. világháború idején



A Monarchiában az utolsó háborús újévkor, 1918. január 1-jén 1 309 394 hadifoglyot tartottak nyilván.[45] Ez csaknem 220 ezerrel több az egy évvel korábbinál. Az akkori kimutatás szerint 852 853 orosz, 97 712 olasz, 97 072 szerb, 38 327 román, 5595 montenegrói, 465 francia és 31 angol, összesen 1 092 055 hadifogoly szerepelt a nyilvántartásban. A foglyok mintegy 72%-a orosz volt (948 000 fő).

A kimutatás szerint közülük hadműveleti területen 362 517 (247 744 orosz) fogoly tartózkodott, 946 877 (660 000) a hátországban. Ez utóbbiak közül lágerekben 219 145 (105 000) foglyot tartottak a népfölkelő alakulatok által őrzött hadifogolytáborokban, nevezetesen Brüxben (cseh neve: Most), Josefstadtban (cseh neve: Josefov, ma Jaromer egyik kerülete), Bauschowitzban, Mauthausenben, Grödigben (később Aradon), Czaple-Glebován, illetve Przemyslben, Dunaszerdahelyen (szlovák neve: Dunajská Streda), Somorján (szlovák neve: Samorin), Esztergom-Kenyérmezőn, Zalaegerszegen, Csóton, pontosabban „Pápa és Kisbér között, a budai út két oldalán (Csót és Pápateszér között)” (Rácz István: Csót-tábor az emlékek tükrében, 1915–1923. Csót-Pápa, 1990) és Ostffyasszonyfán, ez kb. 251 kat. hold területen (+ kb.526 kat. hold szántóterület) feküdt, s a „Monarchia egyik legnagyobb barakk-városa” volt.[46]

A 727 732 (555 000) fogoly az alábbi különböző helyeken dolgozott:[47]

Ausztria Magyarország Bosznia-Hercegovina
területén
Külföldön
Mezőgazdaságban 146.240 291.597 551
Iparban 47.671 54.156 3.096 41
Hadiüzemben 63.145 61.963 559 1.999
Állami vállalatoknál 15.773 27.505 628
Erdőgazdaságokban 2.023 6.934 3.651 200
Összesen 274.852 424.155 7.857 2.868

Ügyeikkel a cs. és kir. hadügyminisztérium 10 (Kgf osztálya, a M. kir. Honvédség Mg.a és Mg.b osztálya, majd a Magyar Hadügyminisztérium „D” Főcsoportja (Leszerelési Főcsoport), illetve a XIII. Hadifogolycsoport 54. osztálya (Hdf. A oszt.) és a Hadügyi Népbiztosság „C” Főcsoportja (54. oszt.) foglalkozott, mégpedig az 1906. évi genfi egyezmény (konvenció) szellemében. Becikkelyezésére XX. törvényként 1911-ben került sor a magyar országgyűlésben, illetve a hágai békeértekezletek (1869, 1907) egyezményeinek (Magyarországon 1913-ban történt a kodifikációja) alapján.

Ez utóbbi mellékleteként megjelent Szabályzat II. fejezete foglalkozik a hadifoglyokkal. Ebből idézünk:

„6. czikk: Az Állam a hadifoglyokat a tisztek kivételével rendfokozatukhoz és képességeikhez mérten, mint munkásokat alkalmazhatja...

Az Állam részére teljesített munkákat azon díjszabás szerint kell fizetni, amely a belföldi hadsereg katonai tagjai által teljesített hasonló munkákra nézve érvényben áll...

A foglyok munkadíját helyzetük javítására kell fordítani, és a többletet a tartási költségek levonása után részükre szabadulásuk időpontjában ki kell szolgáltatni...

17. czikk: A fogoly tiszteknek oly fizetést kell adni, amilyenre az őket fogságban tartó ország hasonló rangfokozatú tiszteinek igénye van. Ezt az illető kormány megtéríteni köteles.

18. czikk: A hadifoglyok vallásukat egészen szabadon gyakorolhatják.

20. czikk: A béke megkötése után a hadifoglyokat a lehető legrövidebb idő alatt vissza kell bocsátani hazájukba.”

Magyarország területére az első fogolyszállítmányok 1914 szeptemberében érkeztek meg: szerbek, oroszok voltak a kontingensben. Ahogy a háború eszkalálódott s kiderült, hogy nem lesz vége addigra, amire a levelek lehullanak, ijesztő gyorsasággal szaporodott a számuk (és csatlakoztak hozzájuk olaszok, románok stb.) Ezzel párhuzamosan „A múlhatatlanul szükséges állami és közmunkák sikeres ellátását a ... katona behívások folytán előállt általános munkáshiány” már komoly mértékben veszélyeztette.[48] Ezért először az 1914. évi 7.710 res. számú, majd az ebben foglaltaknál előnyösebb feltételeket tartalmazó, előbb idézett 1915. márc. 31-i rendeletével (melynek értelmében az állami vagy közmunkákra igénybe vett hadifoglyok élelmezése, munkadíja nem terheli a munkaadó közhatóságot, hanem csak az orvosi vizsgálatokról, az elhelyezésről, az oda- és visszaszállítási költségekről kell gondoskodnia) teszi lehetővé hadifoglyok szigorúan mezőgazdasági munkára – és önkéntes alapon – történő alkalmazását. Hamarosan kiderült, hogy „az országosan mutatkozó gazdasági munkáshiányra való tekintettel... szükségesnek mutatkozott annak lehetővé tétele, hogy hadifoglyokat magánosok is igénybe vehessenek”, majd ipari munkára is kikölcsönzik őket, az alábbiak szerint:

„Annak előrebocsátásával, hogy a községek részére engedélyezendő hadifoglyok tárgyában 19.031/915. eln. sz. rendeletem érintetlen marad, a magánosok által 200-nál nem kisebb csoportokban igénybe venni kívánt hadifoglyok átengedésére nézve jelen rendeletem és az ahhoz mellékelt szerződési mintában foglalt feltételek irányadók. […]

1. A hadifoglyok csakis a szokásos (mezőgazdasági, föld-) munkára használhatók. Az egyes hadifoglyok foglalkoztatásának lehetőleg az illetőnek katonai rendfokozatára, műveltségére és egyébkénti személyes alkalmasságára tekintettel kell lenni.

A ………… cs. és kir. katonai parancsnokságnak jogában áll a munkálatokat ellenőriztetni, és esetleges kifogásait és kívánságait a munkaadóval közölni. A munkaadó köteles ilyen kívánságoknak e szerződés keretein belül eleget tenni.

2. A hadifoglyok tizennégy naponkint a munkaadó költségén orvosilag megvizsgálandók.

3. A munkaadó köteles a foglalkoztatandó hadifoglyoknak, valamint az ezek őrizetére kirendelt őrkülönítménynek megfelelő elszállásolásáról gondoskodni, és a ………… katonai parancsnokság vagy a fogolytábor parancsnoksága, vagy végül az őrkülönítmény parancsnoka részéről a felügyelet és az elhelyezés szempontjából kifejezett kívánságoknak eleget tenni.

A munkaadó köteles a hadifoglyok elhelyezésére szolgáló, az egészségügyi követelményeknek megfelelő, valamint a katonai őrizetre alkalmas és fűthető helyiségeknek fekszalmát vagy más megfelelő fekaljzatot és takarókat rendelkezésre bocsátani.

4. A munkaadó köteles a rendelkezésére bocsátott hadifoglyokat saját költségén a hazai gazdasági munkásokkal minden tekintetben egyenlően ellátni, és az ezek, valamint az őrkülönítmény részére a szükséges tüzelőanyagot ingyen rendelkezésére bocsátani.

A szokásos munkákat meghaladó szolgáltatásokért adandó pótlékok (tea, dohány, főzelék stb.) ugyancsak a munkaadó által szolgáltatandók ki.

Az ételek mennyiségénél és összeállításánál a hadifoglyok hazai szokásaira is tekintettel kell lenni. Ezért megengedhető, hogy a hadifoglyok a rendelkezésre bocsátott hús és más élelmiszerekből ételeiket maguk készíthessék el.

Szeszes italokat a hadifoglyoknak adni vagy hozzájuk juttatni tilos. A főzéshez szükséges edényeket a munkaadó tartozik rendelkezésre bocsátani.

Kötelezi magát továbbá a munkaadó, hogy az őrkülönítmény ellátását – az időnkint megállapított közétkezési, reggeli és vacsorapénz, továbbá a kenyéradag árának magasságáig való megtérítése ellenében – természetben elvállalja.

Az őrszemélyzetnek naponkint és személyenkint 250 gr. hús, továbbá úgy ebédre, mint vacsorára egy tál főzelék, reggelire egy tányér rántottleves jár. A kenyéradagból az őrszemélyzetnek természetben naponkint csak 560 gr. kenyeret szabad kiszolgáltatni. Az őrszemélyzet a különbözet, esetleg az egész kenyéradag fejében készpénzbeli térítést kap (a parancsnokságtól).

A főzelék helyett időnkint változatosság kedvéért főtt tészta is adható.

Az elszállásolásra szolgáló helyiségek fűtéséhez szükséges tüzelőanyagot a munkaadó oly mennyiségben köteles rendelkezésre bocsátani, amint azt az egészségügyi szempontok megkívánják.

5. A hadifoglyok munkája fejében a munkaadó minden hadifogoly után naponkint és fejenkint 6 (hat) fillért tartozik a hadügyi igazgatás javára az internálási hely szerinti illetékes cs. és kir. katonai parancsnokságnak fizetni.

6. A munkaadó köteles a rendelkezésére bocsátott őrkülönítmény és hadifoglyok orvosi felügyeletéről, valamint a betegek orvosi kezeléséről és ápolásáról a hadifoglyok alkalmazásának tartama alatt gondoskodni.

7. Pihenőnapul a hadifoglyok részére kizárólag a vasárnap van megállapítva, a többi napon a hadifoglyok gazdasági, illetőleg a földmunkákra nézve szokásos munkaidő alatt foglalkoztatandók.

8. A munkaadó tartozik azokat a költségeket is viselni, amelyek az őrkülönítménynek és a hadifoglyoknak vasúton vagy hajón való oda- és visszaszállításából származnak; köteles továbbá a hadifoglyokat kizárólag a munkálatokhoz szükséges szerszámokkal és munkaeszközökkel ellátni.

Az őrkülönítmény vasúti szállítási költségei a katonai díjszabás szerint fizetendők. A hadifoglyok szállítására nézve a mezőgazdasági munkások vasúti szállítására vonatkozó díjszabási tételek mérvadók.

9. A munkaadó részéről az 5. §. szerint teljesítendő fizetéseknek, valamint leszámolásnak módozatait a fogolytábor katonai parancsnoksága szabályozza; ez ellen a munkaadónak nincs joga felszólalni.

Az egy-egy hétre esedékes térítmények minden szombaton fizetendők.

10. Az őrkülönítmény ellátásáért járó térítési összeg a hetenkint teljesítendő fizetéseknél (5. §.) a munkabérekből levonható.

11. Ezen szerződés kölcsönös felbontására mindkét félre nézve 8 (nyolc) napi felmondási idő állapíttatik meg.

Ha a munkaadó az ezen szerződésből reá háruló kötelezettségek bármelyikének nem tenne eleget, a … katonai parancsnokságnak jogában áll ezt a szerződést felbontottnak nyilvánítani és a hadifoglyoknak azonnali elszállítása iránt intézkedni.

12. Per esetén a katonai parancsnokságnak székhelye szerinti rendes polgári bíróság illetékes.

13. Az ezen szerződésből eredő illetékek a munkaadót terhelik.”[…][49]

A hadifoglyok átengedésére irányuló kérvények a törvényhatóság főispánjánál adandók be, aki azokat véleménye kíséretében közvetlenül a honvédelmi minisztériumban működő hadfelügyeleti bizottsághoz terjeszti fel. E bizottság, ha a kérést teljesíthetőnek tartja, további eljárás végett az illetékes katonai parancsnokságnak küldi meg. Egyeseknek 200-nál kevesebb hadifogoly átengedése iránti kérése nem teljesíthető.[50] „Az egy munkaadó részére kiadandó hadifoglyok legkisebb száma 200-ról 30-ra szállíttatik le” az esetben, ha a munkaadó a megfelelő őrzésről gondoskodik, az őrzés iránt felelősséget vállal, illetve a szökésben levő hadifoglyok előállításának költségeit vállalja.[51] Az őrzésre igénybe lehet venni népfölkelő esküre kötelezetteket, polgárőrséget, erdőőröket, mező- és szőlőőröket. Lehet egyéb alkalmas férfiszemélyt is alkalmazni, ha ő a neki kiszolgáltatott lőfegyverrel bánni tud, megbízható stb., és őrszemélyzeti szempontból a közigazgatási hatóság megeskettette. Az őrszemélyzet Magyarországon vörös-fehér-zöld, Horvát-Szlavonországban vörös-fehér-kék karszalagot köteles viselni a bal karján. A népfölkelők karszalagjától az őrszemélyzet karszalagját egy középen kb. 2 cm nagyságú fém- vagy szarugombbal különböztetik meg.

„Hadifoglyok ipari munkára kizárólag a politikai hatóság kifejezett hozzájárulásával, nem pedig meghallgatásával adhatók ki.” A hozzájárulás feltételei:

„1. a kérelmező vállalat a helyi hatóság és azonkívül a budapesti állami munkásközvetítő intézet bizonyítványaival igazolja, hogy nem tudja a szükséges számú munkást megszerezni.”

2. a vállalat a munkásbetegsegélyző bizonyítványával igazolja, hogy „munkáslétszáma, a kérelmezett hadifoglyokat betudva nem haladja meg a békeidőben általa foglalkoztatott munkáslétszámot.”

„3. a kérelmező vállalat a hadifoglyok alkalmazásának egész ideje alatt” munkást nem bocsáthat el, bérét nem csökkentheti.[52]

Megkönnyítik az igénylést is. A budapesti, a kassai, a pozsonyi, a nagyszebeni, a temesvári és a zágrábi cs. és kir. katonai parancsnokságnak minden közigazgatási hatóság és magánszemély távbeszélő útján vagy táviratilag is benyújthatja az igényét. 1916. február 11-én aztán megjelenik gr. Tisza István m. kir. miniszterelnök aláírásával a m. kir. minisztérium 550. M. E. számú rendelete, melynek értelmében a hadifoglyokra vonatkozó összes eddigi rendelet hatályát veszti, amennyiben a benne közölt új szabályokkal ellentétes, illetve e rendelettel össze nem egyeztethető. Legfontosabb eleme: „Törvényhatósági gazdasági munkabizottságokat kell alakítani a főispán felügyelete mellett a törvényhatóság első tisztviselőjének vezetésével.

A munkabizottság feladata a hadifogoly-munkások ügyének kezelése: a munkát végző kontingens számbavétele, más munkahelyre irányítása, a fölösleg elirányítása, a hadifoglyokra vonatkozó szabályok betartása.”[53]

Nos, e gazdasági munkabizottságoknak, melyeknek hadifogoly-ügyeleti tisztek is tagjai voltak csakúgy, mint a táborparancsnokságoknak s egyéb, a hadifoglyok ügyeit intéző testületeknek (a Magyar Vöröskereszt Egylet Hadifoglyokat Gyámolító és Tudósító Hivatalt működtetett Budapesten, az Üllői út 1. sz. alatt) mind több és mind szerteágazóbb feladatot kellett elvégezniük.

Híre jött, hogy „az északi harctérről érkezett, Magyarországon elhelyezett hadifoglyok között jelentékenyebb számban ázsiai koleramegbetegedések fordultak elő.” Hogy a betegség a polgári lakosságra ne terjedjen át, „a lakosságnak... a hadifogolytáborral való érintkezése meggátlására különös figyelmet kell fordítani.”[54]

Az 1916. évi 79.187/VII-b belügyminiszteri körrendelet a munkára kiadott, esetleg veszettségre gyanús állat által megmart hadifoglyokat a XI. sz. helyőrségi kórházba, onnan a budapesti Pasteur Intézetbe utalja, megjegyezve: „A kórházi kezelés költségeit a hadügyi igazgatás fogja viselni.”

A fogolytáborokban nemzetközi szervezetek is ellenőrizték a genfi konvenció betartását, a családokhoz kiadottakhoz csak hazai hatóságok jutottak el. Egy ismeretlen szerzőtől, 1918-ból származó feljegyzés szerint a Bihar vm-i Micskén „a foglyok nem kapják az előírt 50 fillért, ruhanyilvántartás nincs. Orvosi vizit nem tartatik rendesen”. Szentlászlón „A foglyok elhelyezése és lakásuk tisztasága sok kívánni valót hagy fent. Orvosi vizit itt sincs. A foglyok rongyosak.”

Az 550/1916 M. E. sz. körrendeletben előírt, hatósági orvosok által gyakorolt egészségügyi felügyeletet a MÁV-nál és a déli vaspálya társaságnál 1917 februárjától a két társaság hivatalos orvosai látták el.

A postai forgalomra vonatkozó 5.066/1914 B.M. res. sz. belügyminiszteri rendelet szerint „a Monarchia területén levő hadifoglyok a hadügyminiszter úr rendelkezése szerint sem egymás közt, sem magánfelekkel nem levelezhetnek. Méltánylást érdemlő esetben a tábor parancsnoka a levelezést megengedheti. Ezt cenzúrázzák. Diplomáciai testülethez, konzuli hivatalhoz intézett kérvényeket stb. a hadügyminisztérium útján tartoznak előterjeszteni.”[55]

A hadifoglyok írhatnak haza leveleket, levelezőlapokat, küldhetnek postautalványokat Olaszországba, Oroszországba, Franciaországba, Nagybritanniába, Japánba, csomagot Japán kivételével a felsorolt országokba, táviratot Olaszországba, Oroszországba és Franciaországba. (Szerbiába semmit!) Ezt, valamint az 1915. március 12-én kiadott 8.591/1915. sz. körrendeletet hatálytalanító 1916. évi 7.655. eln. sz. belügyminiszteri körrendeletet, „a belföldi levelezést tiltó rendelkezéseket oly módon játsszák ki, hogy leveleiket (a foglyok, B. R.) munkaadóik vagy más személy címére küldetik.”[56] A legtöbb gondot a hadifoglyok szökése jelentette. Hiába írta elő belügyminiszteri körrendelet:

„I. A legénységi állományba tartozó hadifogoly szökését a legközelebbi helyi hatóságnál (főszolgabírói hivatal, városi rendőrség, községi előljáróság) vagy csendőrőrsön be kell jelenteni...

II. A tiszti állományba tartozót a helyi hatóságoknak kell jelenteni, s mint eddig is, a belügyminiszternek táviratban bejelenteni.”[57] Erre sok esetben nem került sor. A hatóságok azt tapasztalták, hogy „a közönség köréből egyesek élelemmel és útbaigazítással támogatják a hadifoglyok szökését.”[58] Fölhívják a figyelmet, hogy a hadifoglyok szökésének szándékos elősegítése a Btk. (1878: V. tc./ 447. §-ába, illetve az 1915: XIX. tc.11. §-ába, esetleg a katonai büntetőtörvénykönyv 327. §-ába ütköző bűncselekmény, ezért az illetőt nyomban le kell tartóztatni és a legközelebbi kir. ügyészségnek haladéktalanul át kell adni.

„1. Gyakran ismétlődő eset, hogy azokat a hadifoglyokat, akik a fogolytáborokból vagy előbbi munkahelyükről megszöktek, magánosok munkára felfogadják és munkájukat különösen jól fizetik, a fogolytáborok többnyire csak akkor értesülnek a munkahely megváltozásáról, amikor a munkaadó az illető fogoly részére ruházat kiutalásáért fordul, vagy pedig ha fegyelmi okokból keresi meg a tábort.

2. Számos esetben előfordult, hogy egyesek a hadifogolytáborokba visszatérő hadifoglyok útján a táborban foglalkoztatott iparos hadifoglyokat magasabb bér ígéretével szökésre biztatják.

3. ...megtörtént, hogy a hadifoglyokat felhívásra idejében nem küldik vissza (ui. közben a parancsnokságok jogot kaptak arra, hogy a foglyokat a környékbeli gazdáknak „időlegesen bármikor visszavonhatóan kiadhassák” B. R.), vagy a visszaküldést szánt szándékkal annyira késleltették, hogy a táborparancsnokságok a hadifoglyokat az eredeti rendeltetési helyre idejében nem szállíthatták el.

Előfordult az az eset is, hogy a munkaadók nem azokat a hadifoglyokat küldték vissza, akiket a táborparancsnokság nekik kiadott és visszakövetelt, avagy pedig kevesebbet, és a hiányzókat szökéssel mentegették.”[59]

Sőt! Diplomáciai támogatást is kapnak, amint arról a cs. és kir. hadügyminisztérium rendeletében olvashatunk (82. oldal).[60]

A szökések különösen megszaporodtak, tömegessé váltak az Ukrajnával (1918. március 3.) és Oroszországgal (1918. március 5.) Breszt-Litovszkban megkötött béke hírére. (A tárgyalásokról az orosz hadifoglyok számára kiadott, 1917 októberétől Bécsben, orosz nyelven kiadott, hetente kétszer megjelenő Nedjelda is beszámolt.)

1918. III. 23-án bejelentés érkezett a minisztériumba hadifogoly olasz tisztek szökéséről a dunaszerdahelyi táborból, Pest vm. főispánja néhány nappal korábban, március 15-én táviratban kérte a honvédelmi minisztert:

„A gazdasági munkálatokra kiadott orosz foglyoknak munkaadóktól való és mindgyakrabban előforduló csoportos elszökdösését a tavaszi gazdasági munkálatok biztosítása érdekében megakadályozandó, méltóztassék a csendőrséget, a katonai rendőrséget, az államvasutak pályaudvar parancsnokságát, végül a vasutak forgalmi személyzetét szigorúan utasítani, hogy az orosz foglyoknak bármiféle közlekedési eszköz igénybevételével való távozását a legerélyesebben akadályozzák meg, nevezetteknek munkaadóknál való maradása kényszer útján is biztosítandó, lévén a csendőrség ez irányban is utasítandó lenne.”[61]

A nagyváradi hadifogoly-ügyeleti tiszt kétnyelvű hirdetményben fenyegette meg a szökni szándékozókat 83. oldal).[62]

A temesvári katonai parancsnokság azt közli a hadifogoly-ügyeleti tiszttel, hogy „hadifoglyok, akik egy hadifogolytáborból vagy valamely munkahelyről megszöktek, rövid úton egy más munkaadónál alkalmazást találnak... az új munkaadók, többnyire kisbirtokosok, eltitkolják a szökevény hadifoglyok jelenlétét azon okból, mert ezek gyakran csak az élelmezés nyújtásának ellenében szegődnek be, miáltal a munkaadók olcsó munkaerőt nyernek. Ez az eljárás, mely kiterjedt körben meghonosodott, oka és alapja az elharapódzott szökési kísérleteknek, meglazítja a fegyelmet a hadifoglyok között, állományi nyilvántartáson kívül helyezi őket, és a mögöttes országrész biztonsága és rendje tekintetében nem utolsósorban veszedelmes.”[63]

A hadifoglyok hazaszállítása nem egyszerűen technikai kérdés. A hátország ugyanis nehezen tudja nélkülözni a munkáskezet: csak a fokozatos hadifogolycserével, illetve annak az aratás alatti szüneteltetésével lehet elkerülni a gazdaság teljes összeomlását. A Bécsben, 1917. december 29-én, a pótlásügyi főnöknél tartott értekezleten elhangzott, hogy a hadra kelt seregnél kb. 200 000 orosz hadifogoly van alkalmazva, a táborokban kb. 85 000 tartózkodik (ezek a számok némileg eltérnek a tanulmány elején bemutatott hivatalos statisztikáétól): „ezt a 355.000 foglyot cserélnénk ki először kb. 600.000 orosz fogságban levővel... A Ch(ef) des Ersw. (Ersatzwesens) képviselője... megjegyzi, hogy amennyiben a viszonyok megengedik, úgy a kicserélési akció az aratás alatt a mezőgazdaságnál szünetelni fog... A HM képviselője ezt az aratásra nézve veszélyesnek tartja, mert több mint valószínű, hogy az orosz hdf-ok türelmetlenkedni fognak, és nagyszámú szökésekre számíthatunk.

Az AOK képviselője... felhívja a figyelmet arra, hogy az orosz hdf-okat a szabadmunkás keresetének megfelelő fizetéssel lehetne jobban a munkahelyéhez kötni. Ezen eljárás annál inkább lesz elfogadható és követendő, mert Oroszország vezető embereivel folyamatban lévő tárgyalások szerint ezeknek az az óhajuk, hogy a békekötéssel megszűnjön a hdf, és az összes hdf.ok úgy kezeltessenek, mint saját hadszolgáltatási törvény alatt álló alattvalóink, vagyis munkára és munkahelyre kötelezve, de a szabadmunkással egyenlő keresettel.”[64]

Az elhangzottak értelmében a honvédelmi miniszter kiadja 221.350. Mg. a sz. körrendeletét, kijelentve, hogy 1918. május 1-jétől kezdve a foglyokkal való bánásmódra vonatkozólag új szabályok lépnek életbe.




„1. Alapelvek: A békének Oroszországgal és Ukrainával történő megkötése után az egykori orosz hadseregnek Ausztriában és Magyarországon tartózkodó tagjai még nem tekinthetők szabadoknak, mert a hágai egyezmény ezeknek nem a békekötés alkalmával leendő szabadonbocsátását, hanem csak minél előbbi hazaszállítását kívánja...

3. Munkakötelezettség: Az állam és az ország lakossága ellenségeink erőszakossága és népjogellenes viselkedése folytán a hadihelyzet súlyos nyomása alatt áll. A semmittevők részére nincs kenyér. Csak az, aki dolgozik, tarthat számot a manapság nagyobbrészt állami kezelésben lévő élelmezésben való részesedésre. Teljes tévedésben van az a hadifogoly, aki azt hiszi, hogy megtagadhatja a munkát a nélkül, hogy ezzel ellátása szenvedne.

Megváltozik a munkaadók és a katonai igazgatás közötti szerződéses viszony is. Előírják, hogy kiadós, egészséges, minőségileg megfelelő táplálékot adjon munkaadója a fogolynak, akinek a ruháját „ne rongálja meg olajfestékes bemázolással vagy más hasonló megkülönböztető jelzéssel”. A fogolynak annyi napszám jár, amennyit a szabad polgári munkás kap. (Bérminimum a mezőgazdaságban 1 korona/nap, mindenütt másutt 2 korona/nap.)

Mozgásukban a hadifoglyok területileg nem korlátoztatnak, de vasúton csak kísérettel utazhatnak, este 9 és reggel 6 között csak éjjeli szálláson tartózkodhatnak, körmenetekben, tüntetéseken nem vehetnek részt. Táncmulatságokat nem látogathatnak.

Végezetül megjegyzi: „Hadifoglyok, kik nőkkel csatangolnak... a táborba bevonultatandók, mert sem a közerkölcs, sem pedig a közegészség nem teszi megengedhetővé az ilyen kicsapongásokat.

Budapesten, 1918. április hó 12-én. Báró Szurmay Sándor sk. m. kir. honvédelmi miniszter.”[65]

Megkezdték mezőgazdasági munkások toborzását, nem sok sikerrel:

„Gazdaközönségünk, mely eleinte az orosz hdf-ok alkalmazásától idegenkedett, ma ezeket értékes munkaerőnek tekinti, és aggódva néz azon pillanat elé, melyben tőlük meg kell válnia.” Azt a tervet, hogy Ukrajnából hozzanak be toborzott munkásokat, elutasítja, mert a külföldről toborzott munkásokkal „rossz tapasztalatokat szereztek... a magyar munkással szembeni munkateljesítményük” miatt, és „nemzetiségi szempontból is ellenszenvesek.”[66]

A hadifoglyok közt uralkodó hangulatot jól érzékelteti Arad vm. alispánjának átirata arról, hogy „a mezőgazdasági és egyéb munkákra kiadott orosz hadifoglyok között titkos szervezkedés folytán olyan értelmű megállapodás jött létre, hogy a görög keleti húsvéti ünnepek alkalmával, aminek első napja május hó 3-ára esik, beszüntetik a munkát, és munkahelyüket elhagyva, hazájukba visszatérnek.”[67]

1918 tavaszán a hadügyminisztérium ellenőrző bizottságokat küldött ki a hadifogolytáborokba, valamennyi intézetbe és telepre, ahová foglyok voltak kivezényelve: az ő jelentésük alapján fognak dönteni az állománycsökkentésről. Ez utóbbi nagyon lassan haladt.

A nyár végére kb. 30 000 embert vontak „el a közgazdaságtól”, s az októberi kontingenst is csak tizenötezerre tervezték. A hadihelyzet alakulása, az október végi események nyomán megváltozott belpolitikai viszonyok következtében azonban felbomlottak az államhatalmi és végrehajtó szervek. Az antant csapatai október végén elérték a Dunát, a Monarchia november 3-án fegyverszünetet köt az olaszokkal, nem sokkal később Károlyi Mihály Belgrádban veszi át a kapitulációs okmányt. Az új hatalom minél hamarabb eleget akart tenni a vállalt kötelezettségeknek. A hadügyminiszter, Linder Béla november 6-án táviratot intézett a bukaresti külügyminiszterhez, valamint Belgrádba, Franchet d’Esperay tábornokhoz.[68]

„Déloroszországból származó hadifoglyok hazaszállítása csak Románián keresztül történhet... Kérem táviratilag közölni, hogy mely vasúti és hajóállomásokon történhetnék meg a legalkalmasabban az átvonuló hadifoglyok átvétele…” „Kérem szíves intézkedését, hogy orosz hadifoglyoknak a Dunán való hazaszállítása és a hajók visszatérése akadálytalanul történhessék meg, és hogy szerb állampolgárságú hadifoglyok Belgrádban partratehetők legyenek. Egyben kérem, Románia kormányánál odahatni, hogy dél-oroszországból származó hadifoglyoknak Románia területén át rendezett szállítmányokban történő hazaszállítását mozdítsa elő.”[69]

November 7-én azt táviratozza a kerületi katonai parancsnokságoknak, hogy „munkaadóknál levő olasz és szerb hadifoglyok egy ötöde munkáról bevonandó gyűjtőállomásra”,[70] illetve mivel Rocca olasz fogolytábornok táviratban követeli (!) tőle, hogy engedjék őket haza, átír a sajtoskál-felsősági tiszti fogolytábor-parancsnokságnak: „hat olasz tábornok személyenkinti nyílt paranccsal Triesztbe irányítandó menetrend szerinti vonattal, tiszti kísérő Pragerhofig.”

Ugyanezen a napon a külügyminisztériumtól átiratot kapott, miszerint: „A spanyol konzulátus útján arról értesülünk, hogy Német-Ausztriából és Csehországból az Entente védelme alatt a nemzetközi vöröskereszt által Magyarországon át szállított orosz hadifoglyok a budapesti gyűjtőtáborban nincsenek kellő őrizet alatt, úgy hogy rendesen propagandának esnek áldozatul, és a helyett, hogy Erdélyen át tovább utaznának, szétszélednek a fővárosban és az országban.” S kéri: a fegyverszüneti bizottság útján érje el, hogy a szállítmányt és a gyűjtőtáborokat franciák (!) őrizzék.[71]

Az olasz vöröskereszt táviratának hangja már a győztesé. Követeli „a beteg és rokkant olasz hadifoglyok azonnali hazaszállítását. Hogy ez lehetséges legyen, intézkedett, hogy egy egészségügyi vonat megfelelő egészségügyi személyzettel az önök azon területeire, ahol a mi szegény szerencsétleneink elhelyezve vannak, elmenjen... Az önök kormányát terheli a felelősség az esetleges késedelemért.”[72] A lengyel likvidáló bizottság elnöke Károlyinak ír, s követeli, hogy az oroszok kivételével az összes lengyel nemzetiségű hadifoglyot tisztjeik parancsnoksága alatt Nyugat-Galíciába küldjék.[73]

Mire a tanácskormány kezébe került a hatalom, a foglyok nagy része elhagyta Magyarországot. Tulajdonképpen csak azok maradtak itt, akik letelepedni szándékoztak hazánkban. A hadügyminiszter korábban így szabályozta az Abt. 10. Kgf. 8.888/28.000 és 33.192/1918. sz. rendeletével a letelepedést: A letelepedést az illetékes fogolytábor-parancsnokságnak kell bejelenteni. Itt a kérelmező hadifogolyról négy példányban előírt kérdőívet állítanak ki. Egy példányt véleményezésre a rendőrhatóság kap. Az észrevételeket a parancsnokság a hadügyminisztériumhoz felküldött 2 példányra rávezeti.[74]

1919. március 29-én az I. budapesti Nemzetközi Vörös Ezred politikai megbízottja, Gábor Mózes ezt írja Szamuely Tibor hadügyi népbiztoshelyettesnek:

„Az orosz Vörös Kereszt Budapesten levő megbízottai az Auguszta barakkorházban [sic!] elhelyezett orosz hadifoglyok táborának vezetésével Radionov Vladimir elvtársat bízta meg. A megbízást előttem igazolta. A Táborban 400 ember tartózkodik, a táborban éllelem [sic!] egyáltalán nincsen.”[75]

A Tanácsköztársaság bukását követően érdekes adalék: több orosz vöröskatona menekült a szerbek megszállta baranyai területre. A velük kapcsolatos intézkedést „miheztartás” végett Pandurovits kormánybiztos főispán küldte el Pécs polgármesterének:

„Az SHS kir. belügyminisztérium B.B.B. osztályának 1919. IX. 29. 553/1919. biz. sz. rendelete, a melylyel elrendeli, hogy a magyar bolsevik kormány bukása folytán magyarországból [sic!], a bolsevik gárdából átjött gyanús és veszedelmes oroszok letartóztatandók és Valjevóba leendő internálás végett őrségileg Belgrádba szállítandók.”[76]

A hadifogolyügy prológusa 1921 őszére tehető. Ekkor rendeletet hoztak, miszerint a még hazánk területén tartózkodó, ám hazájukba visszatérni óhajtó, nálunk rendes foglalkozás és kereset nélkül levő hadifoglyok a Budapesten székelő képviseletüknek adandók át, éspedig olaszok az Eszterházy utca 46-ban, lengyelek az Arany János utca 24-ben, szerbek–montenegróiak a Vörösmarty utca 34-ben, csehek az Akadémia utca 17-ben, ukránok a Dunapalota szálló 1/31-ben.




Hadifoglyok, Vrangel-katonák Baranyában mohácsi újságok tudósításai alapján


Baranya vármegyében 1915 nyarától foglalkoztattak hadifoglyokat elsősorban mezőgazdasági munkásként a béllyei, a dárdai uradalomban, a pécsi püspökség birtokain, kisebb birtokosok (Sauska, Wolf, Klein stb) földjén, illetve ipari munkásként Mohácson, Pélmonostoron. Amikor 1918 novemberében a szerbek megszállták a megye nagy részét, többségüket már visszaszállították a táborokba. A Dél-Baranyában rekedtek számát azonban szaporították azok, akik átszöktek a demarkációs vonalon, s itt telepedett le a Vrangel-hadsereg menekültjeinek néhány tagja is.

Az újságok együttérzéssel, mondhatni paternális hangnemben írnak róluk, megörökítve mindennapjaik apró-cseprő eseményeit is. A szemelvényeket az 1917. április 1-jétől Telekes Sándor szerkesztésében megjelenő Mohácsi Újságból (MÚ), az 1911-től heti két alkalommal kiadott Mohácsi Hírlapból (MH) – fel. szerk.: Szarvady Kálmán –, valamint a főszerkesztő, Margitai Péter halála miatt 1917. március 27-tel (37. évf.) megszűnő Mohács és Vidékéből (M és V) válogattuk.

Dunaszekcsői tudósítónk írja, hogy a 200 orosz fogoly munkájával, kiket mezőgazdasági munkák végzésére oda kihelyeztek, az ottani gazdák nagyon meg vannak elégedve. Oly serényen dolgoznak az oroszok, hogy alig győznek a mieink velük kaszával, kapával sort tartani. A mellett munkájukat jó kedéllyel is végzik s a magyar nyelvet is tüneményes gyorsasággal kezdik törni. „Péterke”, az egyik muszka oda fordul munkaközben Pilisa Sándorhoz, a gazda fiához: „Sándorka! magyarszki jó, ruszki jó, szrbszki nem jó.” Majd dalolni kezd: „megállj szrbszki nem lesz tied Bosznia!” Máskor meg azt mondogatta: „mikor ruszki meglátja magyarszki katona, puskáját eldobja.” A gazdák a magyar ember nemes jellemvonásával, szeretettel és jóindulattal bánnak a szerencsétlen fogoly katonákkal. (Orosz foglyok Dunaszekcsőn. MH, 1915. június 27.)

Szily László hathatós közbenjárására kedden 179 orosz fogoly érkezett városunkba egyes kisgazdák részére, Wolf Zsigmond 50 embert kapott, 30-at mohácsi, 20-at darázsi birtokára. Klein Sándor szigeti birtokára pénteken 30 fogoly érkezett, ugyanannyi egy nappal előbb Somberekre. (Orosz foglyok Mohácson. M és V, 1915. július 18.)

A Sauska István sombereki uradalmában dolgozó orosz foglyok közül a 30 éves Szemenjuk Izor múlt vasárnapon délután a korcsmába szökött. De Welles János nevű őr csakhamar észrevette eltűnését, utána sietett és kizavarta a korcsmából szállására. De Szemenjuk rövid időre rá újra a korcsmába szökött. Az említett őr, de most már valamivel későbben, ismét észrevette a szökést, utána sietett, de mire a korcsmába ért, a fogoly már fél liter pálinkát leöntött a torkán. Az őr felszólította, vele együtt távozzon a korcsmából, de ez úgy látszik az elfogyasztott nagy mennyiségű szesztől fölhevülve megtagadta az engedelmességet. Az őr erre megfogta őt, hogy kivezesse a korcsmából. Az orosz azonban rátámadt az őrre és megragadta fegyverét, hogy elvegye tőle. Dulakodásra került a dolog s eközben az őrnek alkalma nyílt fegyverét elsütni, melynek lövege az orosz testébe fúródott és ezt olyannyira megsebesítette, hogy rövidre rá meghalt. (Ellenszegülő orosz fogoly halála. M és V, 1915. július 25.)

Odry Gyula, a m. kir. államvasutak nyugalmazott kalauza és darázsi községi rendőr mint a vadászati jog bérlője, múlt pénteken a darázsi szigeten szarvaslesen levén, az uradalmi erdőben világosságot vett észre. Vigyázva oda közeledett és látta, amint egy ismeretlen vidéki ember parázsban burgonyát sütött és bográcsban valamit főzött. Midőn Odry már közel ért a tűzhez, az idegen észrevette őt s a fegyver láttára térdre borulva kegyelemért könyörgött. Odry az idegent még azon éjjel Cseh Gyula körjegyzőhöz kísért, ki nagy nehezen megértette tőle, hogy orosz hadifogoly és egy szerb hadifogoly társaságában megszökvén a szerdahelyi fogolytáborból, ketten Szerbiába iparkodtak: de társa az út fáradalmaitól való kimerültség miatt elmaradt. Ő útközben bujdosva búzával, gyökérrel és fűvel táplálkozott. Polgári foglalkozására nézve kereskedelmi raktáros. A körjegyző őrizetbe helyeztette a szökevény hadifoglyot és másnap étellel meg itallal jól tartotta az éhenkórász foglyot, aki csak úgy falta az eléje rakott elemózsiát és úgyszólván poharastól öntötte le garatján darázsi hegy szűrt levét... midőn elmondották a fogolynak, hogy mi Przemyslt és Lemberget elvettük a muszkáktól, akik közül alig maradt hírmondó Galíciában és akik mindenfelé visszavonulnak hazájuk belsejébe, hihetetlenül rázta a fejét és mosolygott ezen, nézete szerint mesebeszéden. Mivel szombaton délután egy csendőr járőr jelent meg Darázson, átadták neki az orosz foglyot. A csendőrök Pécsre kísérték. (Megszökött orosz fogoly Darázson. M és V, 1915. augusztus 1.)

Darázson... Múlt vasárnap misére kísérték a hadifoglyokat. Azok a szegény emberek korábban érkeztek a templom elé és az ott levő fák hűs árnyékában akartak a mise kezdetéig lepihenni. Azonban kíséretükre kirendelt Müller nevű baka durván rájuk rivalt [sic!] és amint hallom, bántalmazások közt felzavarta őket. Az ott összegyűlt ünneplő közönség felháborodással nézte a jelenetet. Az asszonyok sírással adtak fájdalmuknak kifejezést... A Hgmárokon keresztül kísért foglyokat pedig puskatussal nógatta és verte hátba az őket kísérő baka. Sőt, mikor az asszonyok kenyeret és gyümölcsöt nyujtottak nekik, a baka kiverte a foglyok kezéből a kenyeret. Ez a magyar humanizmus? (Jó bánásmód az arató hadifoglyokkal. MH, 1915. augusztus 1.)

No, az ormánsági magyarnak se volt ám soha része annyi idegenben, mint vagyon mostanában. Tele vagyunk muszkákkal és taliánokkal. Hát a taliánok... bizony nem sokat érők... bezzeg másként áll a dolog a muszkákkal. Tiszták, takarosak és munkások valamennyien. Az ormánsági paraszt meg is becsüli a maga muszkáját. Azt mondja: Együtt dolgozik velem, együtt is eszik velem. Sőt az egyik bátyuram még azt is megtette a minap, hogy a két muszkáját elvitte mulatni a korcsmába. Aztán mikor a bátyuram elázott, a két muszkája támogatta haza nagy vidám nótaszó mellett. Az ormánsági menyecskék mosnak, vasalnak rájuk, egyik-másik muszkát egészen kiöltöztették nyalkahelyre ormánsági magyar legénynek. Magyar ing, magyar gatya, pörge kalap. Alig lehet rájuk ismerni. Az egyik falu muszkái közt akadt két intelligens arcú fogoly, akiknek a tenyerét nagyon feltörte a kasza. Egész élő seb volt a tenyerük. Kérdezték tőlük, hogy mi a foglalkozásuk odahaza... Az egyik azt mondta: bankhivatalnok, a másik meg hogy fiskális. A dolgon fordítsanak, a két tisztviselőt felmentették a mezei munka alól s beállították dologra a falu kanászát. Aztán a bankhivatalnokot megtették kanásznak... De legalább a bankhivatalnok is meg a fiskális úr is valamikor elmondhatják, hogy együtt pásztorkodtak szép Magyarországon. (Taliánok és muszkák. MH, 1915. augusztus 1.)

F. hó 4-én Darázs község határában egy orosz katonaruhába öltözött férfit tartóztattak le, a ki Gregor Inarciecin-nek nevezte meg magát és előadta, hogy őt a dunaszerdahelyi fogolytáborból adták ki e tájbeli, előtte ismeretlen nevű községbe mezei munkára s innen szökött meg azzal a tervvel, hogy Szerbiába megy, a hol két testvére katona. Ez lett volna az egyetlen orosz, a ki Magyarországon keresztül egyesült volna a szerbekkel, de ennek se sikerült. (Orosz hadifogoly szökevény. MH, 1915. augusztus 8.)

Hercegszöllősön, a kukoricásban több gazda négy orosz katonára akadt, akik valamely gazdaságból szöktek meg és bujkáltak. Átadták őket a csendőrségnek, amely viszont Pécsre, a katonai állomásparancsnokságra kísérte a szökevényeket. A hadifoglyok nem tudták megmondani, hogy honnan szöktek meg. (Szökevény orosz hadifoglyok. M és V, 1915. augusztus 15.)

Tatarin Milován a Kács faluhoz tartozó Bród pusztán az ott dolgozó orosz foglyok és szerb anyanyelvű asszonyok előtt a magyarság ellen izgatott és sértőleg nyilatkozott a királyról. Szavait az orosz foglyok is megértették. (Királysértés. M és V, 1915. augusztus 22.)

Dunaszekcsőről írják lapunknak: A mi orosz hadifoglyaink e hó 20-án, Szent István napján minden rábeszélés nélkül 13 K 88 f-t gyűjtöttek a község szegényei javára s ezt azzal az ohajjal adták át Kisfaludy Vidor községi jegyzőnek, hogy bár Oroszországban is oly jól bánnának az ott internált magyar hadifoglyokkal, mint a hogy Magyarországon ő velük bánnak. (Orosz foglyok jótékonysága. M és V, 1915. augusztus 29.)

Egy földmíves és egy asztalos, itt közeli községben vannak gazdasági munkára alkalmazva, de úgy látszik, nem igen rokonszenveznek a cár atyuskával, mert valahányszor tudtukra adják egy-egy vár elestét, úgy el vannak ragadtatva, hogy örömüknek nem tudnak eléggé kifejezést adni, mert az a cár uralmát gyengíti, ők pedig nagyobb ellenséget nálánál nem ismernek... a földmíves... szerint ezen állapotok csak akkor válhatnak jobbra, hogyha Oroszország a háborúban le lesz törve, mert akkor kénytelen lesz a cár jogot adni a népnek a lázadástól való féltében. Helyzetükkel Magyarországon igen meg vannak elégedve. A harctéri események nem igen izgatják őket. Egy-egy orosz várkolosszus elestének hírére kezeiket az ég felé emelve, valamiféle „fáta Boga!” hangzású fohászt ejtenek. (Az orosz hadifoglyok. MH, 1915. szeptember 12.)

Zotcsetkov Kuzman és Zilieni Mihály orosz hadifoglyok s mint ilyenek mezei munkára a Wolf-féle Budzsák pusztára vannak kiadva. A két muzsik a héten összeverekedett a túrósgombócon s Zilieni beverte a Zotcsetkov fejét, ő meg maga az erős offenzíva során kicsúszott és lábficamodást szenvedett. Kocsira rakták a vitézeket, ahol egymással szemben guggoltak a saráglyában s komikus képet nyújtottak, amidőn egyik bepatyulált fejjel, a másik a lába miatt sziszeregve, hol egymásra, hol a kocsis mellett ülő fogolyőr délceg huszárra pislogtak keservesen. (Csendélet a fogolytanyán. MH, 1915. szeptember 12.)

F. hó 14-én a dárdai vasútállomáson dolgozó orosz hadifoglyok közül kettő összeveszett s egymást ütlegelni kezdték, miközben az egyik bicskáját előrántva, viaskodó társát három helyen megszúrta. Lám, mit tanultak a muszkák szép Magyarországon, pedig még Somogyban nem is voltak (Verekedő muszkák. MH, 1915. október 17.)

Bogdán György 17 éves dunaszekcsői szigeti lakos a Szemelác János dunaszekcsői szigeti lakosnál mezei munkára kihelyezett két orosz hadifogolytól 28 K 40 fillért ellopott, mely pénz nála meg is találtatott. Bogdán György a bíróság előtt áll. (Aki még a muszkát is meglopja. MH, 1915. november 14.)

Az óbecsei szállásokon Horváth Béla tanyáján orosz foglyok végezték az őszi mezei munkálatokat. A foglyokat Dusi János népfölkelő őrizte. A népfölkelő a tanyán dolgozó munkásoknak arról beszélt, hogyan ejtette foglyul a harctéren az oroszokat. Az elbeszélést illusztrálni akarta, lekapta a válláról a fegyvert és mutatta, hogy hogyan fogta rá a puskát az oroszokra. A fegyver elsült, a golyó átfúrta a konyha falát és Horváth Béla gazda Matild nevű leányát halántékon találta. A szerencsétlen leány nyomban meghalt. (A népfölkelő halálos végű meséje. MH, 1915. november 14.)

F. hó 14-én a Krausz-féle széntelepről 5 orosz hadifogoly engedély nélkül eltűnt és beült a hajóállomás mellett levő Seller Balázsné-féle korcsmába, ott leitták magukat, aztán mire az őrjárat érettük jött, nagy virágos kedvvel danolásztak, s megegyeztek abban, hogy mi a fenének a világbéke, ők úgyis maradnak itt, mert Mohácson jobb, mint Minszkben, Pinszkben, Omszkban vagy Tomszkban. Helyükre kísérték őket, hol csakhamar mély álomba merültek, de a korcsmáros az nem aludt, az készült arra a leckére, melyből meg fogja tanulni, hogy hadifoglyoknak tilos szeszesitalt adni. (Orosz fogoly és a szesz a csaposnak okoz bajt. MH, 1915. november 21.)

Múlt péntekre virradó éjjel jobbára betörés útján több szigeti szállásról ismeretlen tolvajok baromfit, lisztet és edényféléket loptak. A csendőrség eddig eredménytelenül nyomozta a tetteseket. Megszökött orosz foglyokra irányul a gyanú. (Vagyonbiztonság a szigetben. M és V. 1915. december 5.)

Szutkó Iván orosz hadifogoly mezei munkára volt kiadva Mandics Illés mohácsi lakoshoz s annak szigeti szállásán foglalatoskodott. Múlt napok egyikén csak arra ébred ám Mandics gazduram, hogy nincs muszka, szőrén-szállán eltűnt a muszka. Megindult a hivatalos nyomozás is s Ivánt, a merengő szemű oroszt ott találta meg a csendőr özv. Tubics Boldizsárné asszonyom szállásán, kiről az a vád, hogy úgy csalta el a termetes muszkát. Tubicsné asszonyom ugyan erősíti, hogy nem csalta, magától jött a muszka, de hát ki tudja? A muszka, mint a ki a dolgát jól végezte, hallgat, hát tessék eligazodni, mikor háborús világban oly nagy a praktika, csakhogy most taktikának nevezik. (A muszka. MH, 1915. december 5.)

A főhercegi uradalomból egyik szomszéd jóhírű községünkbe orosz foglyok járnak vasárnaponként mulatozni, de hogy a törvény tiltó erejét kijátszák [sic!], nem mennek a korcsmába, hanem egy többre hívott [sic!] család kebelébe betolakodván, oda hordatják a mulatságukhoz megkívántató szeszes italt. Úgy tudjuk, hogy erről a közmegbotránkoztató dologról már a csendőrségnek is van tudomása, de nem tudni mi okból, az erélyes intézkedés elmaradt. Hazafias gondolkodásunk nem tűrheti megütközés nélkül azt, hogy mikor nemzetünk színe-virága éjjel-nappal, esőben és hóban, fagyban kinn szenved és vérzik a borzalmas lövészárokban, hogy megvédjék drága hazánk épségét, addig némelyek megfeledkezve mindenről, a legnagyobb ellenségeinknek nyujtsanak szórakozást. (Orosz foglyok mulatozása. M és V, 1916. január 23.)

Klein József margittaszigeti nagybirtokos gazdaságában alkalmazott orosz hadifoglyok közül öten megszöktek. A csendőrség csakhamar kézrekerítette és Pécsre kísérve a cs. és kir. 52. gyalogezred kiegészítő parancsnokságának átadta a szökevényeket. (Orosz foglyok. M és V, 1916. február 6.)

E hó 17-én a pécsváradi vasúti állomásról megszökött három orosz fogoly: most Nagynyárádon elfogta a csendőrség és Mohácsra kísérte. (Orosz szökevény vidékünkön. M és V, 1916. február 27.)

Dunaszekcsőn egy muszka hadifogoly szabadság után vágyódván elhatározta, hogy megszökik. Úgy tervezte, hogy csólnakot kerít és a Dunán lecsolnakázik Oláhország határáig s onnan haza megy Oroszországba. Elment a Dunapartra s ott egy csolnakot leakasztott a cölöpről, beleült és lefelé evezett. Ki is jutott háborítatlanul Kiskőszegig. De a parton meglátta egy kiskőszegi muszka hadifogoly, aki kicsalta őt a partra, itt lefülelte és átadta a csendőrségnek. Tette ezt azért, hogy az e szolgálatáért járó díjat megkapja. (A muszka hadifogoly szökevényt muszka fogoly csípte el. M és V, 1916. február 27.)

Érdekes csere van fejlődőben egy orosz és egy magyar fiú között. Szinte az a gondolat törtet előtérbe, hogy miért is nem lehet a hadifoglyokat egészen visszacserélni, hisz egyik harcoló fél sem erősödne a másik rovására?

Emmert János mohácsi vendéglős és birtokosnak Károly nevű fia fogoly Oroszországban Szaratowban. A fiú hosszabb ideig nem adott életjelt magáról. Szülei türelmetlen kutatásaira aztán levél jött Szaratowból attól a gazdától, kinél Emmert Károly mezei munkára kiadva van. A szaratowi levél tiszta németséggel van írva s benne Beller Gáspár, a levél írója, ki nyilván német telepes, megnyugtatja az aggódó Emmertéket, hogy fiuk miatt ne aggódjanak, mert az ő nála mint saját gyermekük van ellátva. Az öreg Beller ugyanis gyermektelen vagyonos ember s Emmert Károly nála a gazdasági felügyelő szerepét tölti be. Arra kéri azonban Emmertéket, hogy neki viszont Magyarországon van, mint fogoly a keresztfia, szintén Beller Gáspár, vegyék azt magukhoz s nyujtsanak neki hasonló helyzetet, mint az ő Károly fiuknak nála van. Azóta Emmert Károlytól is egymás után érkeznek levelek szüleihez, melyben igazolja az öreg Beller által írtak valódiságát, dicsekvéssel ír helyzetéről és megküldi orosz úri jelmezben felvett arcképét Emmert János nyomban az ifjú Beller felkutatásához látott és a kapott nyomon haladva személyesen utazott Esztergomba, hol a kenyérmezei fogolytáborban a véletlen incselkedése folytán az első megszólított orosz fogolyban Beller Gáspárra talált. Beller hazulról már értesülve volt a dologról, nagyon megörült Emmert eljövetelének s kérte, hogy hasson oda, hogy ő hozzá kerülhessen. Emmert most mindent megmozgat, hogy Bellert magához kaphassa, s hasonló helyzetet teremthessen neki, mint az ő fiának Belleréknél van. (A cserepár. MH, 1916. április 9.)

Kaczót, a kiadóhivatal kutyáját elfogták a sintérek, de megpillantja Boriszow Constantint, az orosz hadifoglyot, ki a kiadóhivataltól átellenben levő vendéglőben háziszolgai tisztet tölt be s a konyhai Etappen Commando közreműködésével már nem egy bordás szelet csontrészeit juttatta Kaczónak. Boriszow, ki a heti piacra jött be, megpillantja viszont Kaczót és fogoly sorsuk közössége megrezdített egy húrt lelkében, aztán még egy pillanat és megnyílt a rácsos kapu.” (Kaczó áttörte a frontot. MH, 1916. április 30.)

Mint illetékes helyről értesülünk, a közel jövőben Kopenhágán [sic!] keresztül főrangú hölgyekből egy orosz missió fog ismét hazánkba jönni, az itteni orosz hadifoglyok helyzetének megvizsgálása végett. Kocsis Károly honvédhadnagy, ki vidékünkön az orosz hadifoglyok állandó ellenőrzésével van megbízva, előterjesztést tett, hogy a missió a mohácsvidéki foglyok helyzetének megvizsgálására is szálljon ki. Amint orosz foglyaink viszonyait ismerjük, panaszokat aligha lesz alkalma a missiónak felvehetni. (Orosz missió. MH, 1916. július 2.)

Chairulni Michtarula a nyelvficamító neve annak az orosz hadifogolynak, aki részére a dárdai postán csomag érkezett, mely hatóságilag felbontatván, benne a többek között egy orsó cérna is volt, melynek lukjában levél találtatott. Levél, mely a cenzúra elkerülésének célzatával gyanút keltett. A lehetetlen nevű fogoly tatárszármazású s a sopronnyéki fogolytábor 17.388 számát viseli. Megállapításra vár, hogy a levél török vagy héber nyelven van-e írva, de a foglyok magatartásában újabban észlelhető gyanús tüneteket illetőleg érdekes leleplezéseket ígér. (MH, 1916. július 9.)

F. hó 15-én Sombereken eddig ismeretlen okból kigyulladt Mandics Glisó gazda gabona kazla... A helyszínen megjelent ifjú Mirbach bárónak, ki a mentési munkát nagy körültekintés és erős lélekjelenléttel vezette, arra irányult tehát fő figyelme, hogy a közelben levő, tüzet még nem fogott kazlakat mentse meg, ebben azonban a szomszédos egyik kazal tulajdonosa, Subosics Peró megakadályozni akarta. Az ellenszegülővel szemben az ifjú báró valóságos hindenburgi energiával támadásra vezette a kivonult katonai munkásosztagot, a tömeget és a köztük volt orosz hadifoglyokat s egy-kettőre elhordatta a veszélyeztetett kazalt, jelentékeny kártól mentvén meg Subosicsot... (Tűz Sombereken. MH, 1916. július 23.)

Jesseföld pusztán e hó 2-án az orosz hadifoglyok egytől-egyig önmagukkal tehetetlenül, részegen feküdtek s a munka állt. Hatósági közegek vizsgálatot indítottak az iránt, hogy jutottak az orosz hadifoglyok a tiltott szeszesitalhoz, és megállapítást nyert, hogy a pálinkát Neumann Jakabné hercegszöllősi üzletéből kapták. A feljelentés megtörtént és Neumanné alighanem rossz üzletet csinál ezzel a pálinkával. (Mulatnak az orosz foglyok. MH, 1916. augusztus 13.)

Rampeltföld pusztán Triff György, az esztergomi m. kir. XXV. népfelkelő fogolyőrzászlóaljhoz beosztott fogolyőr e hó 8-án éjszaka kilopta az őrizetére bízott Kuzman Anusen orosz hadifogolynak a feje alá nadrágja zsebéből az ott őrzött 70 koronát. Triffet átadták a katonai hatóságnak (Őr, ki a foglyát meglopja. MH, 1916. augusztus 13.)

Mélázó kék szemű muszka volt Bucsilow Iván. A hogy Bruszilow sok milliós hadseregéből fogságunkba került, elfogta lelkét a hazajáró bánat, nem ízlett neki sem étel, sem munka, csak tűnődött elvonultan, némán. Végtére is kórházba került a kék szemű Bucsilow, de félt a meghalástól, hogy nem láthatja többé az ő havas hazaföldjét, Navatrojckojét, nem láthatja az ő szelíd arcú feleségét, Alexejevna Tatyiánát, gyerekeit, a három apró, fitos orrú kis muszkát. Szedte nyugalmasan a patikaszert, mely számára rendelve lett, ő gyógyulni, ő élni akart s állapota napról-napra javult is, míg végre a kórházat a napokban elhagyhatta. Tegnap aztán bekopog Bucsilow a kórházi főorvos lakásán, arcán derült mosoly, boldog megelégedettség sugárzott. Jobb kezével halkan kopogott, a bal kezében meg fűzfa iszákon három barna testű csuka ficánkolt. Ezt hozta Iván ajándékul, ott pecázta őket a Limában, hálás akart lenni azért, hogy meggyógyították, s így még egyszer megláthatja havas hazaföldjét, Navatrockojét, az ő szelíd arcú feleségét, Alexejevna Tatyiánát, s az otyec után síró három kis fitos orrú muszkát. (A hálás orosz. M és V, 1916. augusztus 20.)

A keskendi erdőben dolgozó orosz hadifoglyok erdei tanyájára az ablakon át behatolt Petrovics Mirkó szarajevói születésű a Nagyharsányban állomásozó bosnyák zászlóalj közlegénye s zsákba szedve a muszik egész kenyérkészletét, a mely úton jött, azon távozni is akart, de Hoffinger Márton erdőőr tetten érte, lefülelte s aztán pár muszival közrefogva, bekísérte a katonai parancsnokságra. Így ejtettek orosz foglyok a mieinkből itthon a mögöttes területen. (Meglopott orosz hadifoglyok. MH, 1917. április 8.)

Lesz cukor Pélmonostoron és Eszéken a cukorgyárakban, hol megkezdték az új kampányt. Sok orosz foglyot foglalkoztatnak mind két üzemben, melyek egyelőre csupán nyerscukor gyártását kezdették meg. (Lesz cukor Pélmonostoron és Eszéken. M és V, 1916. október 15.)

Érdekes esetről értesít bennünket Danzinger Lipót, akinek hat fia és veje volt a fronton. (Veje, Guttmann Jenő már elesett.) A napokban egy orosz fogoly elment a háza előtt, elolvasta a cégtábláját, bement a lakására és kérdezte: nincsen-e egy fiuk orosz fogságban, mert ő odahaza Szibériában őrizett egy Danzinger nevű magyar katonát, aki magát bajainak vallotta. Danzingerék az orosz elé tették fiaiknak az arcképét és ezek közül kiválasztotta azt, aki tényleg orosz fogságban van és akiről rég nem jött hír. Megmondotta, hogy hol található és leírta a pontos címét a fiúnak. (Orosz fogoly – magyar fogoly. MH, 1916. október 22.)

A Margittasziget mohácsi határában elterülő Püspökpusztán egy fiatalkorú suhanc bicskával rátámadt egy csöndes orosz fogolyra, mert azt kérdezte tőle: „Miért szidod apámat-anyámat, akik téged nem bántottak.” (Garázdálkodó fiatalkorú. M és V, 1916. december 10.)

Egy orosz foglyokból álló munkáscsapatunkat – amelynek a felügyelői is orosz foglyok voltak – megtámadta az olaszok egy különítménye és csodák csodája orosz foglyaink nem adták meg magukat szövetségeseiknek, hanem nyilván a finomabb erkölcsi érzék s a hitszegők iránti közutálat hatása alatt, fejszét, csákányt ragadtak, s annak boldogabb végével rükverckoncentrirungba késztették a patkányfogó brigantik hős fiait. (Olasz támadást vertek vissza orosz szövetségeseink. MH. 1917. január 21.)

A múlt kedden Braidaföldön az ottani oroszok fogolyőre szökésben találta Prokofil Vaszil, Ivanow Iván és Ivanovics Vaszil orosz hadifoglyokat, kik nem tudják megmondani, hogy honnan szöktek, csak annyit mondanak, hogy egy erdőben voltak munkára alkalmazva. Egyébként a kenyérmezői fogolytáborba valók. Átadták őket a villányi katonai parancsnokságnak. (Szökevény orosz foglyok. MH, 1917. március 4.)

Ujugles pusztán, az uradalomnál 40 orosz hadifogoly végez mezei munkát, ezeknek van két ugyancsak hadifogoly szakácsuk: Hecht Salamon és Niszesz Dávid. A gazdasági intéző már rég gyanút fogott, hogy az oroszok élelmiszerét lopja valaki, jelentést tett tehát a csendőrségen, mely kinyomozta, hogy a tolvaj a két szakács, akik a lopott anyagot becsempészték Osijekre s ott értékesítették. Salamon konokul tagadott, de Dávid beismerésén az ő tagadása is megtörött, különösen akkor, amikor a kakastollasok a bőröndjében „házkutatást” csináltak, s ott nem kevesebb mint 10 kgr kockacukrot, 4 kgr süvegcukrot, 105 pakli pipadohányt, 2.500 drb kész cigarettát, 1,5 kgr cigarettadohányt találtak... Salamon már útban van vissza a fogolytábor felé, ahol majd valószínűleg nagyban folytatja a gseftet. (Salamon gseftelt. MH, 1917. április 1.)

A szerelem kozmopolita, úgy vélekedett Jelenek Éva, ki Laskafalun szerelmi viszonyt folytatott Jeremkó Stefán orosz hadifogollyal s mert ezért szolgálatából is elbocsájtották Monostorszegről, szüleitől is átcsalták a langaléta orosz szerelmes sóhajtásai Laskafaluba, hol egy ilyen szerelmes légyotton letartóztatták. (A szerelem kozmopolita. MH, 1917. május 6.)

Novikov János orosz hadifogoly panaszt tett a rendőrségen, hogy zsebóráját javítás végett beadta egy helybeli órás műhelyébe s most nem tudja visszakapni. A vizsgálat során kitűnt, hogy több, javításban levő óra is eltűnt onnan, melyeket egy ott alkalmazva volt, de már elbocsájtott fiatal korú órássegéd sikkasztott el. Szegény asszony, ki most hadbavonult férje helyett az üzletfenntartás terheit is hordja, ily lelketlen, megbízhatatlan emberek után most még az anyagi szavatosság terhét is kénytelen viselni. (Hadiözvegyet az ág is húzza. MH, 1917. június 10.)

Jesseföldön Dimitrics Nikoláné sokat bánkódott orosz hadifogságban levő ura után. Mindig Oroszországban járt a gondolata. Sokat bánkódott és érezte, hogy neki vigasztalásra volna szüksége, mindig Oroszországba gondolt s végre minden gondolata orosz volt... Dimitricsné kamrájában egy kosár földben egy újszülött csecsemő hullájára akadtak. Dimitricsné eleinte azt állítá, hogy halva jött a világra a kis orosz, de végül bevallotta, hogy egy ruhába oly erősen göngyölte be azt, hogy alig egy félóra letelte alatt nem sírt szegényke többé... Dimitricsnét átadták az ügyészségnek. (Angyalcsinálás. MH, 1917. június 10.)

Megszökött kedden este 3 orosz fogoly a Rósenthál-féle téglagyárban dolgozó 10 közül. A csendőrség kutatása még eddig nem tudta nyomukat lelni, amint a múltkor a széntelepről elpárolgott 26 muszka sem került eddig elő. Ellenben a Mandics Illés gazdától tavaly megugrott ruszki már írt nagy Oroszországból, hogy szerencsésen haza érkezett. (MU, 1917. június 24.)

Popovics Milánné baranyakisfaludi lakosnál mezei munkára volt kiadva Liszow Pietró orosz hadifogoly. Popovicsné és leánya egy idő óta észlelték, hogy a dolgos Pietró pityókosan tér esténkint haza. Kérdezték, hogy miből telik ez, Pietró kacagva felel, hogy van Oroszországban elég pénz. Egy alkalommal aztán a szénapadláson Popovicsék egy dobozban száz és egynehány korona készpénzt és vagy félszáz cigarettát találtak, mire Popovicsné gyanút fogott, lement a lakására és megolvasta a pénzkészletét, melyről tudta, hogy 3.000 koronának kell lenni. 600 koronája hiányzott. Pietró a vallatásnál azt mondta, hogy a fogolytáborból hozott magával 800 koronát, amikor ennek valótlansága beigazolódott, akkor azt mondta, hogy Oroszországból többször kapott 100 és 50 koronákat. Kiderült, hogy ez sem igaz, mire Pietrót átadták a katonai hatóságnak. (Pietró lopott. MH, 1917. július 29.)

Itt van a Mexikó nevű munkástelep, melyen egy szotnyára való orosz hadifogoly van elhelyezve. Fekszik a Mexikó egy élénk közút kettéágazásánál, hogy a forgalom körötte élénkebb legyen s több ember láthassa, hogy az ott éppen a keresztútnál elhelyezett illemhelynek nem csak azok a kellékei nincsenek meg, melyeket főleg ilyen tömeglakásoknál elhelyezett illemhelyeknél a törvény s fél tucat rendelet előír, de az oldala sincs meg s így az arra járó ruszkik miatt arcpirulással kell arra járni jobb érzésű embernek. Egy szemétdomb is bűzlik a szomszédságában, de akkora, hogy Kecskemét táján a Kote 366-os számmal jelelnék meg a térképen s innen hozza a felszél az illatot, az ámbrát Amerika – illetve a város felé. Bíró úr! Van a községnek equipázsa, nézzen el egyszer Mexikóba. (Mexikó. MH, 1917. július 29.)

Dunaszekcsőn agyonszúrták ez év május 7-én Szubola Bonifác 38. számú (születési helye Palkarnia Nikitaka Harkkszky Guberni, Bogaduvochszkája ujevda) orosz hadifoglyot. Halálakor Perkov Makar hadifogoly kezdeményezésére 270 Kor. gyűlt össze, melyhez társai 199 koronát, munkaadója 40 koronát, a polgárság sorából 11 koronát adtak és 20 korona hagyatéka maradt az elhunytnak. Evvel a 270 koronával síremléket állítottak a szegénynek, kinek hamvai fölött vasráccsal kerített, az ő arcképével díszített szép munkájú orosz kereszt hirdeti az orosz foglyoknak pajtásuk iránti mély kegyeletérzését. (Egy hadifogoly sírja. MÚ, 1917. augusztus 5.)

Most került a pécsi kir. törvényszék elé Subola Bonifác dunaszekcsői orosz fogoly május 20-án verekedés közben történt meggyilkolása... Az orosszal együtt szolgált Ehmann János volt a gyilkos, kit erős felindulásában elkövetett halált okozó súlyos testi sértés bűntettéért 6 havi börtönre ítéltek jogerősen. (Két tárgyalás. MÚ, 1917. szeptember 16.)

A dárdai vasúti homokbányában dolgozó oroszok mind az ujuglespusztai gépszíjból viselnek csizmatalpakat, melyeket Mardofkin Iván, a foglyok szakácsa s üres óráiban suszter szorgalmasan javítgat. Mardofkin Iván ugyan, amint megneszelte, hogy baj van a csizmatalpak körül, rögtön meglépett, ma sem tudják, hová lett, de azért kinyomozták a tettest Mellikow Dániel orosz hadifogoly személyében, aki polgári életben gépész és így ismerte a gépszíj értékét. Mellikow a moszkvai testőrezred szakaszvezetője volt, az esztergomi fogolytáborból került Dárdára munkára, most azonban visszakísérték a fogolytáborba, ahonnan a katonai bíróságnak fogják átadni. (A gépszíj. MH, 1917. november 25.)

Folyó hó 3-án a helyből és körülfekvő községekből a régebben kiadott s jobban nélkülözhető orosz hadifoglyokat bevonták azzal, hogy a fogolytáborba szállítják őket. Persze a folyamatban levő fegyverszüneti tárgyalásokkal menten okozati összefüggésbe hozták az esetet mindazok, kiket az érdekelt. Matyasovszky főhadnagy, a vármegyei munkabizottsághoz beosztott tiszt vezette és intézte a dolgot körültekintéssel és tapintattal Nagyon érdekes jelenségek játszódtak le az esetnél a melyeket érdemes volna egyenként feljegyezni, csak azért, hogy szeme elé tárhatná az ember azoknak az antantbeli jó uraknak, akik szeretnek ellenünk vádaskodni azzal, hogy Magyarországon nem bánnak jól a hadifoglyokkal. A legtöbb esetben határozottan karhatalmat kellett igénybe venni, mert sem a gazdák nem akarták oda adni az oroszaikat, sem az oroszok nem akarták elhagyni helyeiket. Dunaszekcsőn kihelyezett 40 hadifogolyból 36-ot szedett össze Matyasovszky főhadnagy, de mire indulni kellett volna a szállítmánynak, egy fogoly sem volt, széjjel szökdösött mind. Mohácson is eldugdosták a muszkákat, volt olyan hely is, a hol a gazda bejelentette, hogy az ő orosza megszökött, a karhatalmi közegek aztán az ágy alól húzták ki a muszkát, a ki úgy megszerette a magyarországi életet, hogy a Bajkál tó mellől is visszagondol ide. (Mennek az oroszok. MH, 1917. december 9.)

Sajnáljuk, hogy lapunk megjelenése idejében már tárgytalan a kérelem, de ha nem úgy esnének össze a körülmények, szívesen tettük volna figyelmessé az összes orosz foglyokat foglalkoztató munkaadókat, hogy a békét velünk együtt egyengető orosz kormány kérelmének még áldozat árán is tegyenek eleget. Ugyanis az orosz kormány azzal a kéréssel fordult hozzánk, hogy a Magyarországban és Ausztriában fogságban levő orosz foglyoknak a cár nevenapja helyett január 19-én a mi időszámításunk szerint szabadnapot adjunk. Az orosz kormány viszont elrendeli, hogy az oroszországi magyar és osztrák hadifoglyok, mint eddig is, szintén szabadnapot kapjanak Károly király születésnapja alkalmából... Azokat a munkaadókat, akik értesülés hiányában vagy szándékosan nem adják meg a szabadnapot, az illetékes katonai hatóságok pótszabadnap adására fogják kötelezni... (Az orosz foglyok szabad napja. MH, 1918. január 20.)

Vasárnap a Frigyes főhercegi uradalom Izabella földi pusztáján ártatlan szórakozással töltötték az orosz foglyok a délutánt. Egyikjük harmonikázott, a többi egymással meg a pusztabeli vászoncselédséggel összefogózva ropták a kopogós kólót. Az orosz hadifoglyok mellé kirendelt egyik fogolyőr, Szives Ferenc, úgy fél öt óra táján leintette a további mulatozást. Valamelyik muszka renitenskedett, ezt Szives Ferenc egy pofonnal szíveskedett rendreutasítani. Ekkor érkezett meg Kovács Béla uradalmi kocsis a majorgazdával Kölkedről s szemtanúja volt a jelenetnek s amúgy a kifogás közben odaszólt a fogolyőrnek, hogy: Ferenc bácsi, hát engedje még őket kissé vigadni, hisz nincs még kilenc óra. Szives Ferenc visszautasította az illetéktelen beavatkozást, de anélkül, hogy más incidens történt volna, lekapja szolgálati fegyverét és Kovács Béla felé lőtt. A golyó Kovácsnak az alsó karját fúrta át, aztán... elhagyta Kovács Béla testét, de a mellette álló Derda György béres hasába fúródott s a gerinc mellett hátul jött ki. Kovács Bélát súlyos sérülése dacára is be tudták szállítani Mohácsra a közkórházba, de Derda György sérülése oly súlyos, hogy nem volt szállítható, ezt – a ki különben siketnéma – Czvenits kir. járásbíró a helyszínen hallgatta ki nagy üggyel bajjal Ewa László joggyakornok közreműködésével, mely kihallgatásnál Szives Ferenc is jelen volt és éppen nem látszott meg rajta, hogy a tett elkövetésekor ittas lett volna. Úgy látszik, Szives több dolgot fog adni a psychiaternek, mint a vizsgáló bírónak. (Az izabellaföldi vérkóló. MH, 1918. február 2.)

A nappal jött gép ismeretlen okból Bácsfa puszta fölött egy kis kört írt le, amit az ottani hadifoglyok látván, ijedten menekültek tető alá attóli félelmükben, hogy a repülőgépből bombát dobnak le. (Repülőgépek Mohács felett. MH, 1918. április 28.)

A beremendi cementgyárban alkalmazva volt Szitnikow Dimitri orosz fogoly, megtagadta az engedelmességet és vonakodott a neki kijelölt munkákat végezni. Feljelentést tettek ellene a katonai parancsnokságnál, annyival is inkább, mert Szitnikow holmija közt egész halom forradalmi írást is találtak. A katonai parancsnokság egy járőrt küldött ki Szitnikow elfogatására, de mire a járőr kiért, Szitnikow megszökött. Azt beszélik róla, hogy hazament bolsevikinek a fejetlen szabadság hazájába. (A bolseviki. MH, 1918. június 29.)

Müller György mohácsi szigeti lakostól megszökött Iszejev Nikolaj, a somorjai fogolytáborból való 49.620 orosz hadifogoly, de emléket is vitt magával, mert nem kevesebb, mint 2.500 korona értéket lopott ruhaneműek és élelmicikkekben. Müller megtette a jelentést az esetről és Iszejev visszakerült a fogolytáborba, mert nem érdemli meg az itt kint élvezett szabadságot. (Megszökött az orosza. MH, 1918. szeptember 15.)

Teodorow Pietró Porfirovics orosz hadifogoly, aki Bubreg András gazdához volt munkára kiadva, a Breuerféle rőfös üzletben fosztogatott, a mikor a csendőrség és a polgárőrségi készültség arra haladt. A csendőrök felszólították, hogy hagyja abba a fosztogatást, de Pietró a pulton állva erősen nyujtódzott egy vég kanavász után, mely neki nagyon megtetszett. Az utcán künn álló polgárőrök ijesztésül belőttek az üzletbe, magasan irányítva puskák csövét, de épen úgy találták szíven Pietrót a pult tetején, a ki menten holtan rogyott le az áruasztal tetejéről. (Az emlékezetes hétfő. MH, 1918. november 10.)

Zelenow Grigori repülőfőhadnagy Wrangelista menekült, jelenleg kórházi alkalmazott a külvárosi elemi iskola táján 15 dinár (60 korona) készpénzt talált. Az igazolt tulajdonos átveheti azt a kórház gondnoki irodájában. (Talált pénz. MH, 1921. május 29.)

A deáktéri fasorban egy padon ül két fiúcska és beszélget, egyszer csak oda telepszik harmadiknak egy Wrangelista orosz katona. A fiúk a pad alatt egy dohánytárcát pillantanak meg s udvariasan szólítják meg az oroszt: – Bácsi kérem, ez nem az öné? – Az orosz azt mondja: ne znám magyarszki, de a dohánytárcát elteszi. A fiúk csendesen tovább beszélgetnek, egyszer csak az orosz egyet tüsszenik. Az egyik fiú ránéz a másikra s azt mondja: látod, tagadta, hogy tud magyarul, pedig tisztán magyarul tüsszent. (A padon. MH, 1921. július 17.)

Az orosz menekültek elszállítása ismét eltolódást szenvedett s e szegény emberek minden támasz nélkül néznek a bizonytalan jövő felé. Tizen közölük fordultak szerkesztőségünkhöz azzal a kérelemmel, hogy munkaalkalmat szerezzünk nekik. Vállalkoznak bármiféle munkára... (MH, 1921. szeptember 25.)

Zelenew Grigor a neve annak a szegény, hazátlan bujdosónak, aki a Wrangel-hadsereg romjaiból még városunkban van. A hazaszeretet földönfutó áldozatainak egyik könnyfakasztó példánya ez a szerencsétlen fiatalember, a ki most munkát, megélhetést, existenciát könyörög a gavallér, jószívéről híres magyar néptől addig is, míg szabaddá lesz előtte az út sokat szenvedett, anarchiába fuladt [sic!] hazájába. Zelenew Grigor repülőtiszt főhadnagy volt az orosz hadseregben, tanult, intelligens, jó családból való ember, aki azonban elvállalna szerény igények mellett bármely szellemi, bizalmi, felügyelői alkalmazást, egészen a legalsó fizikai munkáig. Jóakaró érdeklődők forduljanak a „László” közkórházhoz. (Hírek. MH, 1924. május 25.)

Szentpály-Juhász Miklós: A zilahi eset (1919. február 22–27.)[77]



Az őszirózsás forradalom és az I. világháború hadműveleteit lezáró fegyverszüneti egyezmények rövid, de annál mozgalmasabb korszakot indítottak el a magyar hadtörténelemben. A belgrádi fegyverszüneti egyezményt követő sem béke, sem háború állapotában szállta meg a történeti Magyarország nagy részét a cseh, a román és a szerb hadsereg. Joggal nevezhetjük „furcsa háborúnak”, hiszen érvényes fegyverszünet idején, érvényes nemzetközi szerződések megszegésével vívták. Sok részlete még nem tisztázott. Mégis ez a kor alaposan végiggondolandó kérdéseket kínál, és a belőlük levonható tanulságok megfontolását kívánja a hadtudomány, illetve a politikatudomány, s ezzel minden korszak katonája és politikusa számára. A „zilahi eset” az I. világháborút követő elfeledett, „furcsa háború” egyik epizódja.




„...hogy elkerültessenek a jövőben a félreértések és összetűzések”


1919 februárjának középső harmada viszonylagos nyugalomban telt a demarkációs vonal román szakaszán. A január végén Csucsa irányába végrehajtott ellenlökés, illetve Clemenceau közbelépése[78] óta megállt a román előnyomulás. A megmerevedett vonalak mentén folyamatos és itt-ott igen élénk járőrharcokra került sor, amelyeket egy-egy tüzérségi tűzrajtaütés színesített.

Az egyre inkább elmélyülő belpolitikai válságba merült magyar kormány gyengesége miatt a hadügyi vezetésnek és főként Stromfeld ezredesnek minden igyekezete ellenére sem sikerült a hadseregszervezés terén jelentős előrelépéseket tennie. Egyedül a Székely hadosztály parancsnoksága tudott a zavaros helyzetben az egymásnak ellentmondó kormányzati intézkedések közepette szinte teljesen magára hagyatva kézzelfogható eredményeket kiharcolni. Azt mindenesetre elérte, hogy a román invázióval szemben szervezett – bár komoly anyagi és esetenként fegyelmi gondokkal küzdő – csapatok álltak.

Román részről szintén nehezen haladt a szervezés. A különböző szabadcsapatokat (nemzetőrségeket, gárdákat, légiókat stb.), amelyek december és január folyamán a megszállást oly értékesen támogatták, reguláris alakulatokba kellett szervezni. Egyrészről – Mardarescu tábornok szavai szerint – megindult ezeknek „bolsevizálódása”, amelynek legfőbb okozói a hadifogságból visszatérő katonák voltak.[79] Ehhez hozzájárultak az erdélyi román lakosság és a bevonuló regáti hadsereg közötti súrlódások, amelyek egyre feszültebb helyzetet eredményeztek.[80] Másrészről ezt követelte a gyakorlati katonai szempont is. Ezzel egy időben Erdély szerte megkezdődött a románság és a szászság mozgósítása.[81] Az elzsákmányolt magyar katonai készletek és polgári javak jelentősen enyhítették, de nem oldották meg az inváziós hadsereg anyagi gondjait.

Az addigi állóvízbe azután nagy követ dobott a román 14. gyalogdandár parancsnokságának Nagybányáról keltezett, 1919 február 20-án érkező ultimátuma. „A hozzánk intézett felsőbb rendeletek értelmében kérem szíves intézkedését, hogy a Parancsnoksága alatt álló csapatok 10 km-re a demarkációs vonal mögé visszavonuljanak [sic!], szabadon hagyva egy 10 km mélységű semleges területet. Kilátásba helyeztetik, hogy amennyiben ezen rendelkezésnek eleget nem tennének, kénytelenek leszünk a demarkációs vonalon túli községeket – melyek védelme alól a magyar csapatok rálőnek a területeinken levő őreink [sic!] és községekre – ágyútűz alá venni. Úgyszintén megtorló intézkedéseket fogunk megtenni a területeinken levő tisztek családjai ellen. A választ a kézbesítéstől számítva 24 órán belül várjuk.”[82]

Hasonló tartalmú átirat érkezett a zilahi és a máramarosszigeti román katonai állomásparancsnoktól. Ez utóbbi a román 7. gyaloghadosztály parancsára hivatkozott, és a szankciók nyomatékos kilátásba helyezése után megjegyezte: „Javaslatainknak csak az a célja, hogy elkerültessenek a jövőben mi és az önök csapatai között a félre értések és összetűzések.”[83]

Kratochvil Károly ezredes, a Székely hadosztály parancsnoka válaszában elutasította a román követeléseket. „Tudomására hozom, hogy a magyar csapatok részére mint demarkációs vonal Beszterce–Szászrégen és a Maros vonala érvényes. Más demarkációs vonalat nem ismerek. A román csapatok csak arra kaptak felhatalmazást az entente-tól, hogy egyes stratégiai pontokat megszállhassanak. Ennélfogva csapataimat vissza nem vonom.” A továbbiakban megjegyzi, hogy amennyiben csapatait vagy a védtelen polgári lakosságot támadás éri, védekezni fog, és a további fejleményekért a felelősséget a románokra hárítja. Az ezredes a levélváltásról tudósította a kormányt, és elrendelte, hogy a parancsnoksága alatt álló egységek előtt olvassák fel mind a románok ultimátumát, mind az arra adott választ.[84]

Kratochvil azonban nem érte be ennyivel. Az erdélyi katonai kerület parancsnoksága február 22-én utasította a Székely hadosztály parancsnokságát, hogy – amint az az elkészült tervezetből kiderül – dolgozzon ki tervet Zilah és Zsibó visszafoglalására, lehetőleg a belgrádi konvenció szem előtt tartásával. Február 23-án el is készült egy előterjesztés, amely Nagy Pál ezredes vagy Schuppler Ferenc alezredes munkája. További mondanivalónk szempontjából érdemes megismerkednünk vele, mert a tervezet – mivel a támadás időpontját az utasítás nem jelölte meg – általánosságokban ismerteti egy esetleges előnyomulás lehetőségeit. Így kitűnő bepillantást nyújt a csata előtti helyzetbe és a magyar csapatoknál uralkodó viszonyokba.[85]

A tervezet mindenekelőtt megállapítja, hogy Zilah és Zsibó visszafoglalása csak harc árán lesz lehetséges. Az eddigi harcok azt mutatják, hogy a román csapatok ellenállóereje „nem igen jelentékeny”. Ahol erélyesen és túlerővel lépnek fel a magyar csapatok, ott gyors eredményre számíthatnak. A művelet sikerének alapfeltétele a meglepetés és az ehhez szükséges szigorú titoktartás. Zilah és Zsibó megszállását egyszerre irányozza elő, mert az egyik város megszállása jelentős román erősítéseket vonna a térségbe.

Az előterjesztés készítője a Zilah–Zsibó–Benedekfalva területen a román királyi hadsereg erejét legföljebb 2000 emberre teszi, amelyet számos géppuska és kb. 16 ágyú erősít. Az ellenséges gyalogság vegyes volt: a reguláris csapatok mellett sok a gárdista, akiknek ellenállóképessége még rosszabb.

Cigányi és Nyírsid község megszállásával a zilahi román csapatokat vasúti összeköttetésüktől el kell zárni, és ezzel Zilah kiürítését talán harc nélkül is ki lehet kényszeríteni. Ha ezek után a románok a „várost, mint stratégiai pontot tovább akarnák tartani, kénytelenek lennének velünk tárgyalásokba bocsátkozni és a megszálló csapatok erejét és magatartását érdekeinknek megfelelően meghatározni.” Zilah elzárására a Gyurotsik zászlóaljat (II/24. zászlóalj) találta a legalkalmasabbnak. A Zilah környékén álló románok lekötéséra nyugati irányból 1 zászlóalj (jelenleg az I/12.) egy üteg támogatása mellett elegendő.

Ezzel szemben Zsibó elfoglalása hosszabb időt és komoly előkészületeket igényelt. A magyar csapatok napi menetre voltak Zsibótól, és ez az idő lehetőséget biztosított a románoknak a szükséges ellenintézkedések megtételére. Ezért a 32. székely vadászezred csapatait az akció megkezdéséig harc és feltűnés nélkül a Szilágy patakig előre kell tolni, s ezzel jelentősen megrövidíteni a felvonulási időt. Zsibót rajtaütéssel kellett volna elfoglalni, 2 oszloppal vezetett támadással. A tervezet szerint az első a Sármaság–Zsibó vasútvonal mentén, a második a Hadad–Nádasd–Kirva–Szilágy–Szentkirály–Solymos irányban tör előre. Ezen utóbbi oszlopot Szilágy–Cseh–Benedekfalva felé biztosító csoport fedezi. A művelet biztosítására Zilahról Várteleken át Karikára 1 erős különítményt különítenek ki. Szükséges lett volna még 1 páncélvonat, amely a vasútvonalat felderíti és adott esetben kijavítja.

Zsibó elfoglalásához támadó csoportként 3 zászlóaljra és 2 ütegre lett volna szükség. Ezt tartalékként újabb 1-2 zászlóalj követte volna vasúton. Az előterjesztés szerint ezeket a 32. székely vadászezred 3 zászlóaljának, az I/24. zászlóaljnak, az önálló székely I/1. és az önálló székely II/1. zászlóaljnak kellett adnia.

A tervezet szerzője ezután megjegyzi: Zsibó stratégiailag fontos, amit a románok nem egykönnyen adnak fel. Mindkét akció esetében román ellentámadásra kell számítani. Ezért a művelet megkezdéséhez megfelelő előkészületek megtételére tett javaslatot. A csapatokat hadműveletileg fel kellett volna szerelni, hiszen az akkori felszereltség mozgó műveleteket nem engedett meg. Így a csapattüzérség fogatolása, a lőszerrel és műszaki anyaggal való ellátás elemi feltétele lett volna a vállalkozás sikerének. Ezért a támadást, különösen a Zsibó ellen irányuló műveletet, a felszerelés befejezte előtt nem lett volna szabad végrehajtani. Ezt annál is inkább számításba kellett venni, mert az ellenség által megszállt területen „az élelmiszerek és a lovak a románok által már elhurcolva lettek”, s ezért a működő csapatok utánpótlása a legnagyobb nehézségekbe ütközött volna.

Az utánpótlást mind a Zilah, mind a Zsibó ellen operáló csapatoknál nagyobbrészt vasúton lehetett volna megoldani. Ugyanakkor felhívja a figyelmet, hogy egyedül a vasúti utánpótlásra számítani a teljesen románlakta területen, nem lett volna megbízható. Ezért az utánpótlás és a vasút biztosítására, illetve a lakosság lefegyverzésére csendőröket és nemzetőröket kell máshonnan hozni, mert a rendelkezésre álló csapatok létszáma ehhez nem elegendő. A támadáshoz csatlakozó magyar lakosság felfegyverzésére szánt fegyvert már előre Tasnádra kell szállítani.

A tervezet a következő sorokkal zárul: „A helyzet állandóan változik, ezért konkrét tervet csak az akció előtt lehet készíteni. A Zilah elleni akció pár nap múlva feleslegessé is válhat.” Ez utóbbi mondat az egész tervet zárójelbe tette. Ekkorra ugyanis már a hadosztály-parancsnokságon is tisztában voltak azzal, hogy a családjukért aggódó, jórészt zilahi illetőségű, illetve a környékről származó nemzetőrökből és tisztekből alakult II/24. zászlóalj megindította a támadást a város ellen.




A Gyurotsik különítmény története a Zilah elleni támadásig [86]


1919. január 14-én délután – a nevezetes Cigányi incidens után egy nappal – vonultak be a román királyi hadsereg csapatai Zilahra. A zilahi nemzetőrzászlóalj a magyar kormány utasítására feloszlott. A zászlóalj parancsnoka Gyurotsik Mihály őrnagy felszólította a legénységet, hogy akik nem akarnak román megszállás alatt maradni, azok csatlakozzanak az elvonulókhoz. A felhívásra kb. 50 katona köztük 9 tiszt, 2 géppuskával elhagyta Zilahot, hogy a 32. ezredhez csatlakozzon. A különítmény a következő három nap alatt a hozzájuk csatlakozó kisebb-nagyobb nemzetőrcsoportok magába olvasztásával század erejűvé erősödött. Az alakulatot vasúton Debrecenbe szállították. Itt Szakall Kálmán vezérkari testületi ezredestől, aki azokban a napokban a Székely hadosztály vezérkari főnöke volt, Gyurotsik azt az utasítást kapta, hogy csapatával menjen Szilágynagyfaluba. Vegye fel az összeköttetést tőle délre a Csucsán lévő 21. ezreddel, illetve északra a Nagybányán lévő székely csapatokkal. Legalább egy puskás szakasznyi erővel szállja meg Szilágysomlyó vasútállomást, és az erős román kémtevékenység akadályozására figyeltesse meg a helybéli román lakosságot. Ezenfelül minden rendelkezésére álló eszközzel toborozzon. Minimálisan elérendő cél, hogy alakulata, a „Gyurotsik különítmény” legalább egy hadi létszámú zászlóalj erejét érje el.

A Gyurotsik különítmény január 18-án érkezett Szilágynagyfaluba. A megindított toborzás és a krasznai nemzetőrök csatlakozása folytán néhány nap alatt zászlóalj erejűvé erősödött. A 3 puskásszázad mellé 1 géppuskás század (4 géppuskával) és 1 lovasszakasz járult, amelyhez 20 lovast osztottak be. A fegyelem igen gyenge lábon állt. A legénység mindenképpen harcolni akart a románok ellen, bár ezt sem felszerelésük, sem kiképzettségük nem tette lehetővé.

Zilahról ugyanis folyamatosan kétségbeejtő hírek érkeztek. Tombor Jenő alezredes a hadügyminiszter rendeletéből február 5-én utasította a Miniszteri Fegyverszüneti Bizottságot: „Ugyancsak február 2-án érkezett jelentés szerint a románok Zilahon fosztogatnak, és napok óta vasúton szállítják el a városból az élelmet, a bútorokat és a gazdasági eszközöket… Felkérem a fegyverszüneti bizottságot, ezen felsorolt tények alapján tiltakozzék Vix alezredesnél a … románok eljárása ellen, és mutasson ez alkalommal nyomatékosan rá azon körülményekre, melyek ily eljárásból az ország és csapataink hangulata folytán fakadhatnak.”[87]

A legénység ismételt követelésének, hogy vezessék őket Zilah visszavételére, két héttel a különítmény megalakulása után, a zászlóaljparancsnok végül engedett. Ezt részint a városból a román megszállás atrocitásairól érkező hírek, részint a hírek miatt zaklatott katonák fenyegetőző magatartása indokolta. Zilah megtámadására mégsem került sor. Varsolcnál az emberek egész egyszerűen kijelentették, hogy elfáradtak és nem mennek tovább.

Gyurotsik így a csapat új állomáshelyéül Varsolcot jelölte ki. A zászlóalj a román előőrsökkel való napi csatározás közben, miután azokat több helyen visszaszorította, felvette előőrsfelállítását. Az 1. számú főőrs 1 puskás század 1 géppuskás szakasszal Oláhrécsén, a 2. számú főőrs 1 puskás század 1 géppuskás szakasszal Szilágypaniton, a 3. számú főőrs 1 puskás század 1 géppuskás szakasszal Haraklánban helyezkedett el. Ehhez járult még Varsolcon a zászlóaljparancsnokság mellé beosztott tartalék, kezdetben 1 puskás, 1 lovas és 1 géppuskás szakasz. A továbbiakban Krasznáról és Varsolcról jelentkező önkéntesekkel egy újabb gyalogszázadot sikerült szervezni, amely a tartalékot erősítette. Közvetlen a Zilah elleni vállalkozás előtt a gyalogszázadok átlagos létszáma 100 puska, míg a géppuskás szakaszoké 2 géppuska volt.

A Gyurotsik különítményt a 24. ezred kötelékében, Schuppler Ferenc alezredes vezetésével Szilágysomlyón megalakított csoportparancsnokságnak rendelték alá. Hadrendi száma II/24. zászlóalj lett.

A legénység hangulatán nem javított a beálló hadműveleti szünet. A parancs szerint mindennemű összeütközést kerülni kellett az ellenséggel. Így a járőr harcok és az előőrsök korábban mindennapos koccanásai is megritkultak. Az otthonról érkező hírek mellett a gyakorlatozás fölösleges időtöltésnek látszott.

A Hadügyminisztérium 5. (hadműveleti) osztályának 1919 február 14-én 8.00-kor kelt összefoglaló jelentésében a következő sorokat találhatjuk: „Zilahon a románok szigorú rendszabályokat léptettek életbe. A magyar lakosságnál rekvirálnak, templomba menni sem engedik. A város lakossága sürgősen kérte felszabadítását, mert helyzete teljesen tűrhetetlenné vált.”[88] Ezen tárgyilagos szavak értelmét a Zilahról érkezett menekültek jegyzőkönyvbe vett vallomása világítja meg. Ezek szerint közvetlenül a támadás előtti napokban a városban szabadrablás folyt a román katonaság és a helybéli csőcselék részvételével. Február 15-én a magyar tisztviselőket letartóztatták és Zsibóra hurcolták. A fosztogatók betörtek a házakba és a polgároktól élelmet, pénzt vittek el. Az ellenkezőket botozással, puskatussal, és veréssel térítették „jobb belátásra.” Február 16-án a román királyi hadsereg védelme alatt a meszesszentgyörgyi és kásapataki román papok szervezésében a környékbeli parasztok kifosztották a nevezetes zilahi borpincéket. Az egész városban részegek inzultálták a lakosságot, erőszakoskodtak a nőkkel. Ezen több halálos áldozatot követelő események nem csak a román 15. és 16. ezred katonáinak és tisztjeinek szeme láttára, de aktív részvételével történtek.[89] Ehhez járult még egy a lakosság számára sérelmes fuvarrekvirálás, amely a hadműveleti osztálynak a fegyverszüneti bizottsághoz intézett átirata szerint az események egyik indító oka lett.[90]

A románok ultimátuma ebben a légkörben robbanáshoz vezetett. A legénység követeléséhez most már a tisztek is csatlakoztak, akiknek családtagjai közvetlen fenyegetésnek voltak kitéve. Ezek egyike maga Gyurotsik volt. Visszaemlékezésében a legénység izzó, forradalmi hangulatával és visszautasíthatatlan követelésével magyarázza a támadást. Családja fenyegetettségét, de még a román ultimátumot sem említi. Valószínűleg ennek az az oka, hogy később személyes érintettségét okolták a zilahiak a város ellen indított támadásért, illetve az utána következő román megtorlásért.[91] Mindenesetre számolt a kockázattal, mint írja, hogy „egy sikertelenség a zilahi magyar lakosságot az oláhok isszonyú bosszújának tenné ki,” de úgy gondolhatta, az adott körülmények között még mindig a támadás a kisebb rossz.




A zilahi eset


Akármint is történt, az őrnagy elhatározta, hogy február 22-ről 23-ra virradó éjszaka rajtaütéssel visszafoglalja Zilahot az ellenségtől. A matematika nem kedvezett elgondolásának. A II/24. zászlóalj ereje kb. 400 fő, 8 géppuska volt, amelyet 2 üteg, összesen 4 darab hiányosan felszerelt 10 cm-es tarack támogatott.[92] Ezzel szemben az őrnagynak az első összecsapáskor 4 román gyalogzászlóalj és 3 üteg ellenállásával kellett számolnia. Gyurotsik számításai szerint tehát legkevesebb négyszeres túlerő ellen vitte harcba embereit.

A zászlóalj parancsnoka azonban bízott a meglepetés erejében és katonáinak elkeseredettségében, meg – amint visszaemlékezésében írja – a „magyar harci virtusban”. Ennek megfelelően adta ki a támadásra szóló intézkedéseit is. Négy századához egy-egy géppuskás szakaszt rendelt, szakaszonként 2 géppuskával. A balszárnyon támadó oszlopot Haraklánból megindulva Cigányin át a városba irányította, azzal, hogy annak megtisztítása után foglalja el a Zilahot uraló Meszes hegység északi nyúlványait. A Szilágypanitról induló századnak Zilahra kellett támadnia, majd annak bevétele után állást kellett foglalnia a Meszes hegység gerincén. A jobbszárnyon támadó oszlop hasonló feladatot kapott: Oláhrécséről Egerespatakon át kellett Zilahot elérnie és felzárkóznia a Meszesen megkapaszkodó századhoz. A tartalék század Haraklánban várta a parancsot: Nyírsiden át Zsibó irányába kellett előretörnie. Emellett a Zsibó–Nyirsíd irányból esetlegesen érkező román ellentámadás elhárítása és Zilah biztosítása volt a feladata. Amint Gyurotsik írja, ezen a vonalon feküdt a harcászati súlyvonal. A támadás „ha e vonalon tért nyer, az oláhok elvágásuk veszélye nélkül e vonaltól sem északra sem délre, tehát Zilahon sem tarthatják magukat.” Mivel az őrnagy ezt tartotta a legkritikusabb pontnak, maga is Haraklánban maradt – innen szándékozta vezetni az akciót.




Gyurotsik Mihály támadási terve Zilah megszállására 1919. február 22.[93]


Gyurotsik úgy gondolta, hogy rajtaütéssel legyőzheti a Zilahon lévő erőket, ha zászlóalját az első csapásra koncentrálhatja. Ezért megkereste a Krasznán állomásozó

I/12. zászlóalj parancsnokát és kérte, hogy amennyiben a támadás sikerül, csatlakozzon a vállalkozáshoz, és Nyírsiden keresztül törjön előre Zsibóig. A hadosztály-parancsnokság tervét olvasva úgy gondoljuk, csak különösen szerencsés körülmények tették volna lehetővé Zsibó megszállását, s annak megtartására nem kínálkozott reális esély.

1919 február 22-én 18.00-kor a támadó csoportok elfoglalták megindulási pozícióikat: az egyes főőrsökön lévő századok tábori őrseik vonalában, a tartalék pedig a harakláni főőrsön. Amikor a támadás 18.30-kor az egész vonalon megindult Gyurotsik bejelentette a vállalkozást a Székely hadosztály parancsnokságán. Innentől fogva a zászlóalj parancsnoka az eseményekre a nagy távolságok és a rosszul megszervezett jelentőszolgálat miatt érdemi befolyást nem tudott gyakorolni. Az előrenyomuló alakulatok ugyanis helyzetüket nem jelentették, az utánuk küldött küldöncök pedig egyszerűen nem tértek vissza.


19.00-kor rövid puskaropogás hallatszott Cigányi irányából. Az itt állomásozó román III/15. zászlóalj a 7/4. üteggel együtt a legnagyobb rendetlenségben Görcsönybe futott.[94] A tűzharcban azonban az előretörő magyar század részekre szakadt, s katonái másnap hajnalban egyenként szivárogtak be Zilahra.

19.30-kor visszatért Haraklánba a Nyirsídre előretörő század parancsnoka, aki még a kezdet kezdetén egy rosszul eldobott kézigránát miatt a kezén súlyosan megsebesült. Bár ő úgy tudta, hogy alakulata ennek ellenére tovább nyomul a kijelölt cél irányába, parancsnokát elvesztve a század megállt. A többség hajnalig helyéről nem mozdult, majd mivel ellenséggel nem találkozott visszatért Haraklánba. Egy kisebb csoport eltévedt és román fogságba esett. A Haraklánba visszatérőket Gyurotsik rendezte és felkészült a főőrs tartására.

A Szilágypanitról indult oszlop az éjszakai sötétben, átlépve a román előőrsvonalat, szétszakadozott, és egyes részei hajnalban érkeztek meg Zilahra.

Délen a zászlóalj 2. százada három irányban nyomult előre. Pál Gyula hadnagy szakaszával a század balszárnyán, a hegygerincen vonult Zilahra. A századparancsnok Kovácsy Árpád tartalékos hadnagy vezetésével rövid „golyóváltás” után elűzte az Egerespatakon álló román tábori őrsöt. A helységen való átvonulás közben az egyik házból rálőttek az előnyomuló magyar katonákra, ezért a század parancsnoka felgyújtatott egy házat, mire a lövöldözés megszűnt. Itt bevárta az Oláhkecel megtisztítására küldött Bíró Jenő hadnagy vezette szakaszt. A falu átvizsgálása után folytatták útjukat a város déli része felé. Továbbhaladásuk közben beleütköztek egy román századba, amelyet rövid tűzharc után szuronyrohammal megfutamítottak.[95] Zilahot azonban a század csaknem üresen találta, csak néhány megkésett „utófutót” sikerült elérniük.

Előző este ugyanis a városban a román tisztikar számára táncmulatságot rendeztek, amelyet megtisztelt jelenlétével a helyőrség parancsnoka is. A magyar támadás híre éjfélkor érkezett meg, és pillanatok alatt leírhatatlan pánikot okozott. A Zilahot megszálló román I/15. zászlóalj és 1/2. üteg rendetlenül a várostól keletre fekvő Vártelek községig szaladt vissza,[96] anélkül, hogy parancsnokai az ellenállással vagy bármely ellenintézkedés megtételével megpróbálkoztak volna.[97]

Az egyetlen század, amely Zilahot rendezetten érte el, átvonult a városon, hogy elfoglalja kijelölt helyét a Meszes gerincvonalán. A vasútállomáson egy kisebb román csapatot talált, amely kétségbeesett igyekezettel próbálta a városban lévő hadianyag egy részét kimenteni. Rövid harc után Kovácsy elfoglalta a pályaudvart. Itt jelölte ki harcálláspontját és századának egy részét felküldte a célként megjelölt hegy lejtőjére. A református templom tornyára kitűzette a magyar zászlót.

Az első összecsapással tehát sikerült felszabadítani Zilahot. Ez az adott körülmények között komoly eredménynek számított. Az elért eredmény biztosítása azonban a nyirsídi csoport kudarcával, illetve a Meszes gerinc elmaradt megszállása miatt az első pillanattól nagyon is kétségessé vált. Varsolcra 7 román tisztet, köztük egy tábori lelkészt, és 40 katonát kísértek be.[98] A foglyok elmondása szerint 13 halottjuk és sok sebesültjük volt. Kratochvil a románok veszteségét az első összecsapás után 27 halottra (ebből 5 tiszt), 41 sebesültre teszi. [99]

A zilahi lakosság nagy örömmel fogadta a várost felszabadító magyarokat. A főtéren a vezetés nélkül maradt, minden irányból szállingózó katonákat hatalmas boroshordók csapra verésével fogadták, mintha a veszély már teljesen elmúlott volna. A több mint egy hónapja távollévő legénység örömmel látogatta meg régen nem látott családját és hazaszéledt. A századokat nem rendezte senki és nem vezette az eredetileg kijelölt menetcélra, a Meszes gerincére. Így a várost a várható ellentámadással szemben egyedül Kovácsy százada védelmezte.

A zászlóaljparancsnok egész éjszaka kétségbeejtő bizonytalanságban volt az akció lefolyását illetően. Reggel megérkezett a Nyirsídről hátráló csoport. Végül 9.00-kor a tájat megülő köd felszállása után megpillantotta a zilahi református templom tornyán lengő magyar zászlót. Haraklánt azonban nem hagyhatta el, hiszen a tartalék századot rendeznie kellett. Másrészről a parancsnokságot nem adhatta át – a század parancsnoka sebesülése folytán kiesett –, mivel a helység biztonsága döntő fontosságú volt Zilah megtartása szempontjából.

Az ellenség parlamentert küldött az ellenségeskedések beszüntetésére, akikkel Kovácsy hadnagy tárgyalt és meg is egyezett. A románok azonban látva a városban uralkodó állapotokat illetve a magyarok rendelkezésére álló csekély erőt nem tartották be a megállapodást.[100] Sikerült rendezni szétbomlott kötelékeiket részint Görcsönynél, részint a Meszesen, Vártelek mellett. Nyirsídről előrevonták a II/15., illetve Zsibóról a III/27. zászlóaljat, melyet a déli szárnyuk meghosszabbítására, a Meszesre vezényeltek.[101] A nap folyamán a románok néhány, a vasútállomást célzó bátortalan támadását a mieink elhárították. Miután Cigányit újból megszállották, délben, majd 16.00 óra körül megpróbálkoztak a kulcsfontosságú Haraklán kézrekerítésével. A Kratochvil szerint zászlóalj erejű kötelékkel[102] végrehajtott próbálkozások nem érték el a saját csapatok védőkörletét sem: jelentős veszteség mellett már a négy tábori tarack tűzében összeroskadt mindkét támadás.

Délután erősítést kapott a harakláni század. A 32. székely vadászezred egy százada érkezett meg Csíky János százados vezetésével. Miután estére a helyzet itt stabilizálódni látszott és további támadásoktól nem kellett tartania, Gyurotsik átadta a parancsnokságot a tapasztalt és a csapatok körében már ekkor legendás hírű székely tisztnek, és maga zászlóalja után indult. Varsolcon megtudta, hogy a hadosztály tudomásul vette a támadásról szóló bejelentését, de a zilahi csoport vezetését az időközben oda irányított I/12. zászlóalj parancsnokságára bízták, s az őrnagyot Haraklán védelmére utasították.

Zilahon nem sikerült rendet teremteni, sőt Gyurotsik szerint az újonnan érkező zászlóalj[103] is csatlakozott a mulatozáshoz, amelyet azután keserű kijózanodás követett. A Meszesen időközben felfejlődő román tüzérség lőni kezdte a várost. A megrészegedett katonák és a lakosság soraiban is kitört a pánik, sokan menekülni kezdtek a városból. A városban egyetlen szervezett erőként Kovácsy százada maradt meg.

Ugyanakkor a románok még nem érezték magukat elég erősnek a város megtámadására, így csak arra szorítkoztak, hogy ágyúikkal folyamatosan tűz alatt tartsák a várost, mérhetetlen károkat okozva a civil lakosságnak. Ezzel egyidőben folyamatosan érkezett be a román erősítés.

Másnap, február 24-én a magyar csoportparancsnokság a városba irányította a Barabás Gerő őrnagy vezette I/24. zászlóaljat. A zászlóalj működéséről nincs megbízható leírásunk. Gyurotsiktól annyit tudunk meg, hogy a következő éjszaka egy vaklárma keltette pánik szétszórta. Kovácsy hadnagy 25-én reggel 8.00-ig tartotta a vasútállomást, amikor is túlerejű ellenség támadta meg, amelyet ő több zászlóaljra becsült. Így a század rendezetten visszavonult, és a délután folyamán újra elfoglalta kiinduló állását.

A Hadügyminisztérium hadműveleti osztályának február 26-án 8.00-kor készült összefoglaló jelentése[104] és a Kerekess József által hivatkozott román jelentések[105] úgy tudják, hogy az I/24. zászlóaljjal megerősített Schuppler csoport csapatai még február 25-én is kitartottak állásaikban. Másnap aztán „a túlerő elől és a város ágyútűztől való megkímélése végett kiürítették és a várostól közvetlen nyugatra fekvő magaslatokon foglaltak állást.”[106]

A román csapatok csak a magyarok távozása után órákkal, meglehetősen óvatosan, „tapogatózva” vették birtokukba a várost. Ekkorra a román királyi hadsereg már 7 zászlóaljat és 4 üteget összpontosított a térségben. Nyirsídnél megjelent a II/26. zászlóalj, és Zsibóhoz közeledett a II/27. illetve a Nagybányán állomásozó dandártól átvezényelt I/16. zászlóalj.[107]




Csata után


A csata után visszaállt a korábbi hadműveleti helyzet. Az előőrsvonalakat a magyarok itt-ott egy kicsit előrébb igazították és bár a románok még napokkal később is zavaró magyar támadásokról jelentettek,[108] az arcvonalban lassan újra a „munkás hétköznapok” következtek.

Gyurotsik ellen hadbírósági eljárás indult az önkényesen megindított támadás miatt, s a vizsgálat idejére felfüggesztették zászlóaljparancsnoki beosztásából. Végül a vádat elejtették, és április 1-jén visszahelyezték beosztásába. Elmondása szerint egy fegyelmében teljesen szétesett zászlóaljat kellett újraszerveznie.

A városban a román hadsereg megtorló intézkedésekkel igyekezett a lakosságot megfélemlíteni illetve a szembenálló magyar csapatokra nyomást gyakorolni. Menekültek áradata árasztotta el a Székely hadosztály egész területét. Az illetékes román parancsnokság nem tartotta be a nemzetközi jog előírásait, és a hadviselés íratlan szabályait. Ennek illusztrálására álljon itt Schuppler alezredesnek a Székely hadosztály parancsnokságához írott távirata: „1919. március 1-én 20.00-kor megjelent Zilah város küldöttsége és azt kéri, hogy a jövőben Zilah városa a hadműveleti színtérből kiejtessék… Kérésük indoklásául azt hozzák fel, hogy Neculcea román tábornok(tól) tárgyalásaikon azt a tájékoztatást kapták, hogy a magyarok újabb támadása esetén a románok Zilah városát újból lövetni fogják. Ezt kikerülendő fordultak kérésükkel a par(ancsnok)sághoz.” Mit válaszolhatott erre a csoportparancsnok? „A ... felettes hatóságok rendelkezése folytán a magyar csapatok a román királyi csapatokkal ellenséges viszonyban állanak.” Ugyanakkor a kérést Schuppler felsőbb helyre továbbítja.[109]




Zárásként


A zilahi eset több tanulsággal szolgált. Mindenekelőtt rávilágított a román királyi hadsereg gyengeségére. Kerekess József, a Vörös Hadsereg egykori hadosztály parancsnoka, a „forradalmak korának” legátfogóbb, (ugyanakkor mind a mai napig kiadatlan) hadtörténeti monográfiájában így ír: „A csucsai, de főleg a zilahi harcok nem igen voltak alkalmasak arra, hogy bizalmat keltsenek a román főparancsnokságban, saját csapataik harckészségéről. A Zilahról befutó jelentések katonai szemmel nézve szánalmas tehetetlenségről tanuskodtak. Ezt a kedvezőtlen benyomást nem lehetett lekicsinyelni, mert az erdélyi román haderők legalább egy negyed részéről adott kézzelfogható hátrányos bírálatot.”[110]

Amikor a magyar csapatok teljesítményét értékeljük több szempontra is tekintettel kell lennünk. A gyengén felszerelt, hevenyészetten kiképzett, fegyelmetlen, kis létszámú magyar csapatok egy-egy összecsapás erejéig megállták helyüket az ellenséggel szemben. Tartós eredmény eléréshez azonban a nagy anyagi és létszámbeli fölénnyel rendelkező román királyi hadsereggel szemben nem voltak képesek.

Súlyosabb megítélés alá esik a másik kérdés: vajon helyes volt-e az akció megindítása? Gyurotsik Mihály őrnagy tehetett volna mást, minthogy az ellenség által hivatalosan bejelentett, a hadijog írott és íratlan szabályait illetve a nemzetközi egyezményeket felrúgó terrorizmust szó nélkül hagyja? Megtehette ezt a rábízottak, vagy akár a saját családjával? Az akció eredményeket ért el. A fenyegetett tiszti családok megmenekültek. A románok komoly anyagi és még kellemetlenebb presztízsveszteséget szenvedtek el. Az akció megmutatta, hogy az inváziós hadsereg igenis sebezhető, kellő elszántsággal és körültekintő tervezéssel legyőzhető.

A mérleg serpenyőjének másik oldalán áll mindaz, amit egy, a Székely hadosztály parancsnokságán szolgálatot teljesítő tiszt írt feljegyzéseiben: „A rajtaütés később megtorlásokat vont maga után, aminek számos zilahi polgár vagyona is áldozatul esett. Az onnan menekülők sorsa nem állott arányban az ideiglenes eredménnyel, amit megtartani nem lehetett.”[111]

Számvéber Norbert: Kard a pajzs mögött[112] • Német páncéloscsapatok a keleti hadszíntéren 1943 és 1945 között



A második világháború eseményei – csaknem hat évtizeddel a harccselekmények befejeződése után – még mindig az érdeklődés középpontjában állnak. Furcsa módon a háború hadtörténete, különösen annak páncélos-hadviselésbéli vetülete, magyar nyelven továbbra sincs kellő szakmai alapossággal feldolgozva. Különösen igaz ez a keleti fronton megvívott gigászi küzdelemre, amely végeredményben Európa nagyobbik felének (és Magyarországnak) sorsát hosszú időre eldöntötte.

A témában magyarul is hozzáférhető összefoglalások és kézikönyvek szinte kizárólag 1989 előtt jelentek meg. Ezzel óhatatlanul együtt jár, hogy bennük az akkori hivatalos szovjet hadtörténetírás – sokszor erősen elfogult – álláspontja köszön vissza. Sajnos mind a mai napig nem jelent meg hazánkban olyan nagyobb terjedelmű összefoglaló munka, amely a keleti front eseményeit objektívebben, torzításoktól és „elkendőzésektől” mentesen, az újabb nemzetközi kutatási eredmények felhasználásával tárgyalná. Az angolszász szerzők tollából származó s egyre-másra magyarul is megjelenő képes ismeretterjesztő kiadványok ezen a helyzeten vajmi keveset javíthatnak. Ezért fordulhat elő az, hogy a német–szovjet arcvonal jó néhány kisebb-nagyobb hadi eseményének részletesebb történetét magyarul hiába is keressük. Ezúttal két – eltérő jelentőségű – epizódot szeretnénk felidézni a keleti hadszíntér háború végi történetéből.




1. A „Jaguar” páncélos-kötelék – Német mélységi felderítők szovjet harckocsikkal Magyarországon


Az információ megszerzése, annak megvédése vagy az azzal való megtévesztés a fegyveres konfliktusban mindig is kiemelt szerepet játszott, és játszik mind a mai napig. Nem volt ez másként a második világháború időszakában sem. A keleti hadszíntéren harcoló német csapatok irányításáért a szárazföldi haderő főparancsnoksága (Oberkommando des Heeres) felelt, amely Adolf Hitler, mint a német Wehrmacht főparancsnoka, közvetlen alárendeltségében tevékenykedett. A német szárazföldi haderő vezérkara (Generalstab des Heeres) mind a keleti, mind pedig a nyugati hadszíntéren működtette saját katonai hírszerző és felderítő szolgálatát. A keleti fronton tevékenykedett a német szárazföldi haderő vezérkarának 3. osztályaként nyilvántartott „Keleti Idegen Hadseregek osztálya” (Abteilung Fremde Heere Ost) elnevezésű szolgálata. A szervezet élén 1942 közepétől a háború végéig Reinhard Gehlen (1902–1979) ezredes, majd tábornok állt.

Gehlen egyik legjelentősebb újítása a katonai hírszerzés és a felforgató tevékenység területén a mélységi felderítő századok (Frontaufklärungskompanie, röviden FAK) létrehozása volt. Ezek a „századok” általában mintegy száz főt számláltak, de olykor akár több száz ember is tartozhatott állományukba. A német hadseregcsoportoknak legtöbbször egy-két ilyen századot rendeltek alá. A FAK több – szakasz méretű – mélységi felderítő osztagból (Frontaufklärungstrupp, röviden FAT) állt, amelyek rendszerint egy–egy német hadsereg kötelékében működtek.

A mélységi felderítő osztagokat nem csak egyes kiemelt fontosságú, meghatározott akciók végrehajtására használták, hanem folyamatosan alkalmazták őket adatgyűjtésre és felforgató tevékenységre. Az osztagok állománya főként a Wehrmacht katonai hírszerző és kémelhárító szolgálatának (Abwehr) korábbi tagjaiból, valamint a német légierőtől átvett fiatal tisztekből és katonákból szerveződött. A német állományt időről időre jelentős számú német oldalon harcoló orosz anyanyelvű önkéntes egészítette ki. Ahogy Alain Guérin francia publicista Reinhard Gehlenről írott könyvében találóan fogalmazott: „A hírszerzés olyan gyalogsága ez, amelytől nem rendkívüli cselekményeket vagy hőstetteket kívánnak, hanem rendszeres és a lehető legbőségesebb aratást.[113] Bevetésük szinte kivétel nélkül a szovjet vonalak mögött történt. Ezért könnyen érthető, miért használtak főként zsákmányolt szovjet egyenruhákat, fegyvereket, járműveket és iratokat. Az osztagok általában észrevétlenül „átszivárogtak” a szovjet peremvonalon, vagy hagyták, hogy az arcvonal átvonuljon felettük. Ritkábban ejtőernyővel ugrottak ki a szovjetek mögöttes területén.[114]

A magyarországi hadszíntéren is bevetettek legalább egy ilyen német mélységi felderítő osztagot. Erről először – német levéltári források alapján – Ungváry Krisztián tett említést „Budapest ostroma” című könyvében.[115]

A Magyarországon harcoló német Dél Hadseregcsoport (Heeresgruppe Süd) alárendeltségben a 206. mélységi felderítő század (Frontaufklärungskompanie 206) működött. Ennek kötelékében került bevetésre a 213. mélységi felderítő osztag (Frontaufklärungstrupp 213), amely 1944. szeptember 30-ig – még az A Hadseregcsoportnál – felállította a zsákmányolt szovjet harckocsikkal felszerelt „Jaguar” páncélos-köteléket (Beute-Panzerverband „Jaguar”). A különleges kötelék 1944. október 1-én a Dél Hadseregcsoport alárendeltségbe került.[116]

A 213. mélységi felderítő osztag, s egyben a „Jaguar” páncélos-kötelék parancsnoka E. W.[117] (fedőnevén Pankoff) tartalékos hadnagy volt. Pankoff 1921 novemberében született a Don menti Rosztovban, így anyanyelvi szinten beszélt oroszul is. Apja építészmérnök volt. Pankoff belépett az SS-be, de katonai szolgálatát a német fegyveres erőknél 1940 májusában mégis a különleges feladatok végrehajtására szervezett „Brandenburg” hadosztálynál kezdte. Ebben az alakulatban szolgált a keleti fronton 1941. október végéig mint rendfokozat nélküli lövész, majd őrvezető. Pankoffot 1941 júliusában kitüntették a német Vaskereszt II. osztályával. 1941 novemberétől 1942. szeptember végéig a Leningrádnál harcoló Észak Hadseregcsoport 18. hadseregének 212. mélységi felderítő osztagában szolgált szakaszvezetőként. Pankoff 1942 októberétől 1943. június végéig harckiképzőként tevékenykedett, majd 1943. július elején áthelyezték az 1. páncéloshadsereg 203. mélységi felderítő osztagához, ahol 1944. augusztus 9-ig tevékenykedett. Egy nappal később Pankoffot kinevezték a 213. mélységi felderítő osztag parancsnokává. Időközben 1944 januárjában megkapta a Vaskereszt I. osztályát, és kétszer is kitüntették bátorságáért.

Pankoff egyik első jelentősebb akcióját 1944. március 10-én hajtotta végre, amikor 30 főnyi német oldalon harcoló orosz önkéntessel az Umanyból Vinnyicába vezető fontos műút lezárását több órán keresztül megakadályozta azáltal, hogy az áttört szovjet harckocsikat elengedte osztaga állásai mellett, majd az azokat követő gépkocsizó lövészgyalogság hat tehergépkocsiját megtámadta, felgyújtotta, s a menekülő szovjeteket pedig katonáival együtt üldözőbe vette.

A német 213. mélységi felderítő osztag „Jaguar” páncélos-köteléke a fennmaradt adatok szerint Magyarországon első alkalommal a szovjet Vörös Hadsereg által 1944. december 20-án Budapest bekerítésére indított támadás idején került bevetésre. F. I. Tolbuhin marsall 3. Ukrán Frontja a Dunántúl keleti részén, a Balaton és a Duna között főerőivel észak-északnyugat, kisebb kötelékeivel pedig északkelet felé indított támadást abból a célból, hogy Esztergomnál egyesüljön R. J. Malinovszkij marsall 2. Ukrán Frontjával, s így a magyar fővárost körülzárják.

A 3. Ukrán Front alárendeltségében harcoló 4. gárdahadsereg 41. gárda-lövészhadosztálya (K. N. Cvetkov vezérőrnagy) 1944. december 22-én Szabadbattyán körzetéből némi harckocsi-támogatással támadást indított azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy lezárja a Sárszentmihály–Nádasdladány–Veszprém útvonalat, valamint a Székesfehérvárról Várpalotára vezető vasútvonalat. A szovjetek reggel 06 órára elérték a 108-as magassági pont, Úrhida temploma, a 179-es magassági pont, valamint a 191-es magassági pont által határolt terepszakaszt. A német felderítés beazonosította a szovjet hadosztály egységeit és alegységeit is. A támadásban részt vett a 122., 124. és 126. gárda-lövészezred, a 89. gárda-tüzérezred, valamint a 44. önálló páncéltörő tüzérosztály is.

Az arcvonal e részét a német 1. páncéloshadosztály (Eberhard Thunert ezredes) és a 23. páncéloshadosztály (Josef von Radowitz vezérőrnagy) csapatai védték. A német biztosító erők még tartották a 108-as magassági ponttól nyugtra lévő útkereszteződést, de innen nyugatra, Úrhidától egészen a 179-es magassági pontig hézag tátongott a német arcvonalban.

Reggel 07 órakor az 1. páncéloshadosztály 1. páncélgránátos-ezredének parancsnoka (Huppert alezredes), a 23. páncéloshadosztály 126. páncélgránátos-ezredének parancsnoka (John alezredes) és Pankoff hadnagy, a „Jaguar” páncélos-kötelék parancsnoka Sárszentmihályon helyzetmegbeszélést tartottak. Pankoff javaslatot tett arra, hogy kötelékével a sárszentmihályi kastély kertjéből megindulva átjut a szovjetek vonalán, és azok hátába kerül. Ott a kötelék a pontos felderítési adatok beszerzésén kívül különleges harctevékenységével zűrzavart okoz, s ez által tehermentesíti a 108-as magassági pont és a 191-es magassági pont között harcoló német csapatokat.

Az akció előkészítésének fontos része volt, hogy a zsákmányolt szovjet harckocsikat a német I. repülőhadtest csatarepülőgépei bevetés közben ki ne lőjék. Ezért a légierő 9. gépkocsizó összekötő századának egy hadnagyát a küldetés teljes időtartamára beosztották a „Jaguar” páncélos-kötelék „Dora” nevű harckocsijába. A páncélosba olyan rádió adó-vevőt is szereltek, amely lehetővé tette a repülőgépekkel való forgalmazást. Az I. repülőhadtest a saját veszteségek elkerülése érdekében utasította csatarepülőgépeit, hogy csak akkor támadják meg a szovjet páncélosokat, ha előtte egyeztettek a „Dora” harckocsival. A két német páncéloshadosztály is parancsot adott nehézfegyverei (páncélosok, tüzérség, légvédelmi lövegek, páncéltörő ágyúk és sorozatvetők) kezelőinek, hogy ha vörös, zöld és sárga szín-összeállítású jelzőlövedék-együttest látnak, szüntessék be a tüzet. Ezen kívül a szovjetek felé haladó „Jaguar” páncélos-köteléket a saját vonalak mögött egy fedőosztag vezette fel, és tájékoztatta a német csapatokat, nehogy azok megtámadják a zsákmányolt harckocsikat. Mivel a megfelelő híradó-berendezéssel ellátott német harckocsi éppen akkor hibásodott meg, az elöljáró III. páncéloshadtest egy híradó-lövészpáncélost osztott be öt fővel, hogy biztosítsa a zökkenőmentes híradó-kapcsolatot. A „Dora” harckocsi adását a lövészpáncélos adta tovább csillagalakzatban az 1. páncéloshadosztály, a 23. páncéloshadosztály, valamint a III. páncéloshadtest felé.

Pankoff hadnagy köteléke négy elemből állt. A harckocsi-különítmény három T–34/85 típusú zsákmányolt harckocsiból állt 15 fővel (németek és orosz önkéntesek vegyesen). A harckocsikat „Paula” „Dora” és „Gustav” névvel azonosították. A parancsnoki harckocsi a „Paula” volt. Ebben foglalt helyet Pankoff is, a harckocsi és egyben a kötelék parancsnoka. A harckocsikra szovjet lövészegyenruhába öltözött „deszant-szakasz” kapaszkodott fel, összesen 14 fő (orosz önkéntesek). A nyolcfős magyar rajt egy német katona vezette. A szovjet vonal mögé igyekvő különítmény összesen 12 németből, 18 orosz és hét magyar önkéntesből (összesen 37 főből) állt. A támogató elem, vagyis a nyolcfős fedőosztag és az ötfős híradó-osztag nem hatolt be a szovjet vonalak mögé.

A behatoló különleges kötelék fegyverzete a harckocsikon kívül két szovjet gyártmányú golyószóróból, 15 hangtompítós német géppisztolyból, 20 szovjet géppisztolyból, öt szovjet hangtompítós puskából, 15 német hangtompítós „Walther” pisztolyból, 20 német P38 pisztolyból, 30 Panzerfaustból (páncélökölből) és hat robbanóanyag-kötegből állt. Az álcázás érdekében meghagyták a harckocsik eredeti szovjet festését és harcászati jelzéseit. A német és orosz kezelőszemélyzet a Vörös Hadseregben rendszeresített harckocsizó egyenruhát viselte. Pankoff szovjet századosnak, Csirin önkéntes szakaszvezető (Pankoff irányzólövésze) és Belajev önkéntes szakaszvezető (a „Dora” rádiósa) szovjet hadnagynak, Szucsarevszkij önkéntes a Vörös Hadsereg harckocsizó csapatai hadnagyi rendfokozatban lévő technikusának, öt másik orosz önkéntes szovjet őrmestereknek, a többiek pedig legénységi állományú vöröskatonának álcázták magukat. A „deszant-szakasz” parancsnoka, Kraszovszkij önkéntes hadnagy szovjet hadnagyi, két másik önkéntes őrmesteri, a többi orosz pedig szovjet legénységi egyenruhába bújt. A magyar raj polgári ruhát öltött, és kommunista érzelmű magyar fiataloknak adták ki magukat.

A „Jaguar” páncélos-kötelék 1944. december 22-én reggel 07 óra 30 perckor a sárszentmihályi kastély kertjében felkészült a bevetésre. A kertet német egyenruhás őrök biztosították, és rejtették el az arra tévedő saját katonák kíváncsisága elől. Fél órával később a fedőosztag és a híradó-lövészpáncélos felvette a kapcsolatot az 1. páncélgránátos-ezreddel annak érdekében, hogy Pankoff hadnagyot rádión folyamatosan tájékoztathassák a változó harcászati helyzetről. Délelőtt 11 óra körül a fedőosztag és a híradó-lövészpáncélos az 1/II. páncélgránátos-zászlóalj 183-as magassági pontnál berendezett harcálláspontjára hajtott.

Eközben az 1. páncéloshadosztály harckocsikkal megerősített „Huppert” harccsoportja felkészült a szovjet kézben lévő Úrhida visszafoglalására. A harccsoport az 1/II. páncélgránátos-zászlóalj mintegy 200 katonájából, az 1. páncélosezred 16 Panther harckocsijából, a 113/10. páncélos-utászszázad lövészpáncélosaiból, a hadosztálynak alárendelt 503. nehézpáncélos-osztály hat Tiger B nehézharckocsijából, valamint az 1/6. páncélosszázad hét Panzer IV harckocsijából állt, amelyeket átmenetileg beosztottak a nehézpáncélos-osztályba.[118]

Huppert alezredes azt a feladatot kapta, hogy Úrhida visszafoglalásán kívül semmisítse meg a szovjet erőket a 169-es magassági pont környékén, és mozgó harctevékenységgel tartsa nyitva a 227-es magassági pont (Szár-hegy) és a Sárvíz-csatorna közötti terepszakaszt is. A támadás kora délután vette kezdetét, és 16 óráig a németnek sikerült visszafoglalni Úrhida területének körülbelül kétharmadát. Két órával később a 169-es magassági pont környékéről is kiszorították a szovjet csapatokat. A harccsoport zöme a településen maradt, míg részei a 227-es magassági pontot, Sárszentmihályt és a 108-as magassági pontnál lévő útkereszteződést biztosították.

Este 22 órakor a „Jaguar” páncélos-kötelék szovjet egyenruhás felderítő osztagot küldött ki Úrhidára azzal a feladattal, hogy megállapítsa, a szovjetek visszaszivárogtak-e a település közvetlen közelébe. A felderítők egy óra múlva jelentették, hogy a 179-es magassági pont körül élénk szovjet tevékenységet figyeltek meg.

December 23-án hajnali 02 órakor Pankoff hadnagy a kialakult helyzet alapján – egyetértésben az 1/II. páncélgránátos-zászlóalj parancsnokával – úgy döntött, kötelekével a zászlóalj arcvonalszakaszán át, a 183-as és 191-es magassági pontokon keresztül a 179-es magassági pontnál Falubattyán irányában hatolnak be a szovjet vonalak mögé. Fél óra múlva a „Jaguar” páncélos-kötelék elindult a 183-as magassági pont felé, ahol 03 óra körül jelentkeztek a páncélgránátos-zászlóalj parancsnokánál. A helyzettájékoztatás után a németek kihallgattak egy előző nap átállt szovjet katonát a 122. gárda-lövészezred 9. századából.

Pankoff hadnagy 04 óra 16 perckor rádión kiadta a „Wildsau” („Vaddisznó”) jelszót, amely az akció tényleges kezdetét jelentette. A három zsákmányolt szovjet T–34/85 harckocsi és a felvezető fedőosztag megindult a 191-es magassági pont felé. Hajnalai 05 órakor Pankoff és a harckocsivezetők terepszemlét tartottak, a fedőosztag pedig tájékoztatta a 179-es magassági pontnál biztosító német erőket. Negyed órával később a fedőosztag visszatért a páncélgránátos-zászlóalj harcálláspontjára.

Ekkor a szovjet lövészgyalogság „Hurrá!” csatakiáltással megrohamozta a 179-es magassági pontot és az onnan délebbre lévő útkereszteződést tartó német csapatokat. A „Jaguar” páncélos-kötelék harckocsijai kihasználták a kavarodást, és áthaladtak a német vonalakon. Pankoff katonái a szovjetek gyanúját azzal altatták el, hogy oroszul kiáltoztak nekik. Menet közben a páncélosoknak gyakran meg kellett állniuk, mert a kezelőket elvakították az égő házak fényei. Lövést azonban egyik oldalról sem adtak le a harckocsikra.

Az élen haladó „Paula” parancsnoki harckocsi és az ezt 40 méterről követő „Gustav” páncélos 05 óra 50 perckor Falubattyántól mintegy 300 méterre északnyugatra lánctalpszakadás miatt mozgásképtelenné vált. A „deszant-szakasz” 40 méter sugarú körben biztosító állást rögtönzött a páncélosok körül, a kezelők pedig nekiláttak a hiba kijavításához. Ezalatt a magyar raj Úrhida felé indult azzal a feladattal, hogy felvegye a kapcsolatot a polgári lakossággal, és részleteket tudjon meg tőlük az ottani szovjetekről.

Reggel 06 óra körül a „Jaguar” páncélos-kötelék biztosító lövészei a sötétben lépteket hallottak, így oroszul megkérdezték: „Állj! Ki vagy?” Válaszként ugyanez érkezett. Pankoff egyik embere erre azzal reagált, hogy „Válaszolj, különben lövök!” Végül kiderült, egy szovjet tiszthelyettes közelítette meg őket, aki hallotta a motorzajt, és jött megnézni, vajon saját harckocsijaik voltak-e.

A „Jaguar” páncélos-kötelék egyik orosz tagja ezután kézfogással üdvözölte a vöröskatonát, majd beszélgetésbe elegyedett vele és a harckocsikhoz vezette. Eközben kiderült, hogy a terepszakaszt valóban a 41. gárda-lövészhadosztály 122. gárda-lövészezrede tartja, amely éppen harckocsi-megerősítést várt. Az ezrednek a beérkező páncélosokkal együtt reggel újabb rohamot kellett indítani. A harckocsiknál Pankoff hadnagy is beszállt a beszélgetésbe, és kiszedte a szovjet tiszthelyettesből, hogy alakulata, a 44. önálló páncéltörő tüzérosztály 1. ütege 12 löveggel éppen a közelben biztosít az Úrhida felől várt német páncélosok ellen. Ezután Pankoff az alárendeltségi viszonyukra terelte a szót, és így megtudta, hogy az üteg a 122/3. gárda-lövészzászlóaljnak van alárendelve. A szovjet zászlóalj parancsnoka, egy százados, a közeli házban tartózkodott. Pankoff ekkor elküldte a tiszthelyettest, hogy jelentse az elöljárójának, hogy itt vannak a harckocsik, de kettő meghibásodott és most dolgoznak rajtuk. A tiszthelyettestől Pankoff azt is megtudta, hogy a páncéltörő ágyúkhoz több tehergépkocsira való lőszer van. A szovjet katona 06 óra 10 perckor visszaindult feletteséhez.

A „Jaguar” páncélos-kötelék zsákmányolt T–34/85 harckocsijai a német vonalak felé fordították lövegtornyukat, hogy ezzel is a látszatot erősítsék. A „deszant-szakasz” is állásba ment a harckocsik előtt, mintha a németekkel való összetűzésre készülne. Eközben azonban Pankoff katonái állandóan figyelték a szovjet páncéltörő ágyúkat és a zászlóaljparancsnok házát, hogy szükség esetén minden fegyverükből tüzet nyithassanak. A „deszant-szakasz” tagjai felkészültek rá, hogy hangtompítós fegyverekkel végezzenek a szovjet tisztekkel, géppuskásokkal és páncéltörőpuska-irányzókkal, amint a német állásokból gyalogsági tüzet nyitnak.

A szovjet peremvonal irányából és a mögöttes területről folyamatosan szovjet katonák csoportjai haladtak el a harckocsik közvetlen közelében. Pankoff emberei megállították őket, és igyekeztek rábírni őket, hogy segítsenek a páncélosok lánctalapinak megjavításában. Azok azonban különböző okokból ezt megtagadták. Ezekben a beszélgetésekben csak Pankoff orosz önkéntesei beszéltek, a páncélosok német kezelői csendben maradtak. Néhány orosz önkéntest kijelöltek, hogy szükség esetén beleszólással vonja el az oroszul nem vagy csak alig tudó németeket megszólító szovjetek figyelmét. Lelepleződés esetén hangtompító pisztollyal vagy tőrrel végeztek volna a szovjetekkel, persze a közelben álló páncéltörő ágyúk kezelőinek hallótávolságán kívül.

A szovjet tiszthelyettes 06 óra 20 perc körül visszatért, és közvetítette a szovjet zászlóaljparancsnok kérdését, miszerint mikorra lesznek készek a harckocsik. A szovjet százados ugyanis támadni akart. Pankoff egyik embere közölte, hogy még időbe telik, amíg a harckocsik bevethetők lesznek.

Húsz perc múlva megjelent a 122/3. gárda-lövészzászlóalj parancsnoka a 44/1. páncéltörő tüzérüteg parancsnokának társaságában, és átkozódva rákérdezett Pankoffnál, mikor lesznek már végre készen. Erre Pankoff megkérdezte, miért nem ad a százados neki embereket a munka mielőbbi befejezésére. A szovjet százados közölte, hogy parancsot kapott a harckocsikkal támogatott támadás megindítására. Pankoff erre felhívta a figyelmét arra, hogy páncélosok nélkül a lövészgyalogság a német géppuskatűzben visszafordul majd, akárcsak előző nap, és a falut nem fogják visszafoglalni.

Ekkor a 191-es magassági pont felől német páncélosok motorzaja hallatszott. Pankoff javasolta, hogy a századosnak, hogy minden alárendelt páncéltörő ágyújával biztosítsa magát a magassági pont irányából. A százados erre az úrhidai irányt Pankoff harckocsijaira bízta, és szökellve visszatért elmondása szerint szoros felügyeletet igénylő katonáihoz. A német páncélosok eközben az úrhidai templomtól géppuskatüzet nyitottak, mire a szovjetek 07 óra 15 perc körül kezdtek visszafelé húzódni.

Reggel 08 óra 40 perckor a „Jaguar” páncélos-kötelék felett megjelent két elavult, feltehetően a szovjetektől zsákmányolt kétfedelű repülőgép német felségjelzéssel, és rátámadtak a zsákmányolt T–34-ekre. Miután Pankoff kilőtte az egyezményes jelzőlőszer-sorozatot, a repülőgépek szárnybillegetéssel és fehér jelzőrakétával jelezték, hogy értik, és továbbálltak.

Délelőtt fél tíz tájban a német Tiger B nehézharckocsik géppuskatüze már a „Jaguar” páncélos-kötelék páncélosaikon dolgozó tagjait is veszélyeztette. Ezért Pankoff három orosz önkéntese azt a feladatot kapta, hogy érjék el az úrhidai templomnál álló német harckocsikat, majd közöljék velük a „Jaguar” kötelék pontos helyzetét, és javasolják, hogy a német tüzérség, a Tiger B nehézharckocsik és Pankoff páncélosainak összpontosított tüzével semmisítsék meg a szovjet páncéltörő ágyúkat. Erre azért volt szükség, hogy a mozgásképtelen T–34/85 harckocsikat visszavontathassák a német vonalak mögé. A kiküldött önkéntesek 10 óra 20 perckor azzal a válasszal tértek vissza, hogy jelenleg nincs lehetőség német páncélos-előretörésre.

Tíz perc múlva, 10 óra 30 perckor „Gustav” nevű harckocsi készen állt, de a „Paula” páncélosnak a lánctalpszakadáson kívül súlyosabb meghibásodása is volt. Elvontatni nem lehetett, mert a szovjet zászlóaljparancsnok azóta is sürgette a támadást. Amikor a századost Pankoff értesítette, hogy két harckocsi már bevethető, az nyomban elrendelte a támadást. A 122/9. gárda-lövészszázad és az ezred más századainak részei (összesen több mint 80 fő) a harckocsik előtt szökellve megindultak Úrhida felé. Pankoff három orosz önkéntesét utasította, hogy alkalmas pillanatban ejtsék foglyul vagy öljék meg a zászlóaljparancsnokot és a 44/1. páncéltörő tüzérüteg parancsnokát.

A megbeszélt jelre (vörös, zöld és sárga jelzőlőszerek kilövése egymás után) a „Jaguar” páncélos-kötelék minden fegyveréből – hátulról – tüzet nyitott a rohamozó szovjet gyalogságra. A szovjet zászlóaljparancsnokot és a páncéltörő tüzérüteg parancsnokát Pankoff katonái hangtompítós kézifegyvereikkel abban a pillanatban koncolták fel, amikor azok észrevették, hogy a német Tiger B nehézharckocsik nem nyitnak tüzet Pankoff T–34/85 harckocsijaira.

A visszafelé igyekvő „Jaguar” páncélos-kötelék 11 óra 20 perckor az úrhidai templomtól 400 méterre délkeletre haladt keresztül a német főharcvonalon. Pankoff hadnagy ezután felvette a kapcsolatot az 1. páncélosezred harccsoportjának parancsnokával, majd az 1/II. páncélgránátos-zászlóalj parancsnokának telefonon részletesen beszámolt a felderítés eredményéről. A „Jaguar” kötelék parancsnoka egyúttal javaslatot tett arra, hogy miután tüzérségi tűzcsapást intéztek a szovjet páncéltörő ágyúk állásai ellen, a német páncélosok nyomuljanak előre Falubattyán felé.

Ez utóbbira azonban nem volt lehetőség. Ezért déli 12 óra körül két Tiger B, egy Panzer IV és Pankoff két T–34/85 harckocsija tüzet nyitott a szovjet páncéltörő ágyúk állásaira és arra a házcsoportra, amelyben korábban a szovjet zászlóaljparancsnoki harcálláspontot beazonosították. A rögtönzött páncéloscsoport megpróbálta szétlőni a szovjet vonalak mögött hátrahagyott „Paula” nevű harckocsit is, de ennek eredményességéről a németek a nagy füst miatt nem tudtak egyértelműen meggyőződni.

A „Jaguar” páncélos-kötelék bevetése során a szovjet 41. gárda-lövészhadosztály 122. gárda-lövészezrede és 44. önálló páncéltörő tüzérosztálya összességében az alábbi élőerő-veszteségeket szenvedte: 20 megszámlált halott, 40 feltételezett halott, 15 megszámlált sebesült és két hadifogoly. A pontos felderítési adatok birtokában a német harckocsik kilőttek négy páncéltörő ágyút, két amerikai gyártmányú tehergépkocsit és felgyújtottak tíz szállásként, lőszer- és üzemanyagraktárként használt házat. Pankoff kötelékében még sebesülés sem történt, csupán egy zsákmányolt harckocsit veszítettek.

A 213. mélységi felderítő osztag e bevetésével valóban jelentősen támogatta az 1. páncéloshadosztály csapatait. Pankoff az általa 1944. december 31-én írt minden részletre kiterjedő, igen részletes harcjelentésében arról számolt be, hogy mivel a szovjet 44/1. páncéltörő tüzérüteg lövegeit a 191-es magassági pont felé irányították, a német hadosztály páncélozott harccsoportja jelentősebb veszteségek nélkül foglalhatta vissza Úrhidát. Ez csak részben igaz, ugyanis a december 22-én Úrhidát támadó német páncélozott harccsoport jelentős szovjet páncéltörőágyú- és aknavetőtüzet kapott, amelyben az 503. nehézpáncélos-osztály mind a hat itt bevetett Tiger B nehézharckocsija megsérült (öt páncélos súlyosan). Másnap, 23-án a németek ugyan teljesen megtisztították a szovjet utóvédektől Úrhidát, de eközben a „133” toronyszámú német Tiger B nehézharckocsi – feltehetően a 44. önálló páncéltörő tüzérosztály egyik 76,2 mm-es lövegének találatától – kiégett.[119]

Az viszont már vitathatatlan tény, hogy Pankoff hadnagy és katonái december 23-án négy és fél órán keresztül késleltették a szovjetek ellenlökését a település visszafoglalására, majd hátulról jelentős veszteségeket okoztak nekik. A német különleges mélységi felderítő kötelék ezúttal nyolc órát töltött a szovjet vonalak mögött.

Nem ez volt azonban a „Jaguar” páncélos-kötelék utolsó magyarországi bevetése. Még négy hasonló akcióról van tudomásunk, noha ezekről már nem rendelkezünk a fentiekhez mérhető, részletes adatokkal.

Amikor a bekerített Budapest felmentését célzó „Konrad 3” fedőnevű német ellentámadás 1945 januárjában kudarcot vallott, a 3. Ukrán Front január 27-én ellencsapást intézett a német 6. hadsereg erői ellen, hogy visszaállítsa az eredeti helyzetet. E szovjet támadás idején Pankoff hadnagy mint szovjet százados 1945. február 7-én négy zsákmányolt harckocsival – azokon ismét szovjet egyenruhás „lövészdeszanttal” – Székesfehérvártól délre átszivárgott a szovjet vonalakon, majd katonáival gyalog érte el azt az egyetlen átkelőt, amely az ottani kiterjedt mocsaras terepen átjárást biztosított. Az átkelőnél szovjet műszaki katonák dolgoztak, akiket Pankoff és emberei két órán át lekötöttek. Eközben megállapították a szovjet páncéltörő ágyúk pontos helyzetét és megfigyelték 14 szovjet harckocsi beérkezését. Pankoff több olyan parancsot is kiadott, amelyek a szovjetek között felforduláshoz vezettek. Hét órányi felderítő tevékenység után igen pontos adatokkal tértek vissza a német vonalak mögé. Ezeknek köszönhetően a német tüzérség hatékonyan lőhette a szovjet nehézfegyvereket és az 5. „Wiking” SS-páncéloshadosztály csekély veszteségek árán Seregélyes körül visszafoglalhatta a Margit-állás Balaton és Velencei-tó közötti egyik fontos szakaszát.

Február 13-án Pankoff 12 orosz önkéntessel – ismét szovjet századosnak álcázva magát – úgy tett, mintha egy szétvert alakulat túlélői lennének, és katonáival Soponyánál hét kilométer mélyen behatolt a szovjet peremvonal mögé. Útközben 15 távbeszélő vonalat vágtak el, a biztosító erőknek hamis parancsokat adtak, és pontosan megállapították a Káloz–Soponya–Csősz út mentén létesített szovjet állások vonalát. Miután három foglyot is ejtettek, Pankoff önkéntesei tízórás menettel, veszteségek nélkül tértek vissza a német vonalak mögé. Felderítési adataikat az 1. páncéloshadosztály kiválóan felhasználhatta Csősz község bekerítésekor, ahol a szovjetek határozott ellenállást tanúsítottak.

Egy nappal később, február 14-én Pankoff egy zsákmányolt szovjet harckocsival és kilenc önkéntessel a fejér megyei Felsőszentivánnál mintegy négy kilométernyire hatolt be ismét délkeleti irányban a szovjetek állásai mögé. A körzetben kiterjedt szovjet aknamezők és erős páncéltörőágyú-állások nehezítették a német páncélosok előrenyomulását. Pankoff emberivel több órán keresztül beszélgetett az ott állomásozó vöröskatonákkal és tisztjeikkel, s ezalatt pontosan megállapította a műszaki zárak pontos helyét, a szovjet védők létszámát és elhelyezkedését. Pankoff mélységi felderítői hat óra múltán négy hadifogollyal együtt tértek vissza a német vonalak mögé.

A 2. és 3. Ukrán Front bécsi támadó hadművelete idején, 1945. március 17-én a „Jaguar” páncélos-kötelék a szovjetek által erősen szorongatott 5. „Wiking” SS-páncéloshadosztály segítségére sietett. Székesfehérvártól északra Pankoff (szovjet századosnak álcázva) hat zsákmányolt harckocsival és 40 önkéntessel behatolt egy szovjet betörés területére, amit a német SS-hadosztály önerőből már nem tudott felszámolni. A „Jaguar” páncélos-kötelék e harcokban megsemmisített 15 szovjet golyószórót, 15 géppuskát, nyolc páncéltörő puskát, négy páncéltörőágyú-állást és kilőtt egy szovjet harckocsit. A szovjetek német adatok szerint több mint 100 halottat veszítettek. Ezzel a mélységi felderítők lehetőséget teremtettek az SS-páncélgránátosoknak, hogy ismét megszállják korábbi állásaikat. Pankoff köteléke ezúttal egy kilőtt harckocsit és 24 halottat veszített.

Egyes adatok szerint a német 1. páncéloshadosztály állományában 1945. április elején még kilenc (ebből hat bevethető) zsákmányolt szovjet harckocsi volt.[120] A fentiek tükrében okkal feltételezhetjük, hogy ezeket a páncélosokat a német 213. mélységi felderítő osztag „Jaguar” páncélos-köteléke használta.




2. A laubani páncélosütközet


Ugyancsak igen érdekes – s a fentebb ismertetettnél jóval jelentősebb – epizód volt a sziléziai Lauban városa mellett 1945. március elején lezajlott heves páncélosütközet is, amelyet a szovjetek igyekeztek kitörölni a „Nagy Honvédő Háború” számukra dicsőséges történetéből. Az összecsapás igazi jelentőségét az a tény adja, hogy ez volt a német szárazföldi haderő utolsó hadműveleti szintű győzelme, mindössze két hónappal a német fegyverletétel előtt.

A szovjet Vörös Hadsereg 1. Ukrán és 1. Belorusz Frontja – megerősítve a lengyel 1. hadsereggel – 1945. január 12-én megindította hadászati támadó hadműveletét a Visztula nyugati partján kialakított hídfőkből. A támadás 23 napja alatt a szovjet csapatok 500 kilométert nyomultak előre nyugati irányban, majd február 3-ig elérték az Oderát, amelynek nyugati partján újabb hídfőket hoztak létre.

I. Sz. Konyev marsall 980 ezer fős 1. Ukrán Frontja jelentősebb hadműveleti szünet nélkül, február 8-án Alsó-Sziléziában újabb támadást indított. A Breslautól északra és délre kialakított két jelentősebb Odera-hídfőből meginduló front feladata Breslau elfoglalása vagy bekerítése volt, majd a sikert ki kellett fejlesztenie a Nagynémet Birodalom fővárosa, Berlin irányában is. A front balszárnyának (két összfegyvernemi hadsereggel és egy gárda-lovashadtesttel) a 4. Ukrán Fronttal közösen Drezda felé kellett támadnia.[121]

A német hadiipar szempontjából rendkívül fontos sziléziai iparvidéket Ferdinand Schörner vezérezredes Közép Hadseregcsoportja próbálta megvédeni. Az 1. Ukrán Front nyolc összfegyvernemi hadserege, két harckocsihadserege, három harckocsihadteste, egy gépesítetthadteste és egy lovashadteste csak lassan haladt előre. Konyev csapatai bekerítették ugyan Glogaut, majd február 16-ára virradó éjjel Breslaut is körülzárták, de ennek érdekében az utóbbi város körül tapasztalt határozott német ellenállás miatt Konyev kénytelen volt P. Sz. Ribalko vezérezredes 3. gárda-harckocsihadseregének kétharmadát visszafordítani kelet felé. Pedig e harckocsihadsereg két hadteste ekkor már elérte Bunzlaut, a várost, ahol a híres orosz hadvezér, Kutuzov szívét temették el.[122]

Az 1. Ukrán Front csapatai február 16. körül már csak 1289 bevethető harckocsival és önjáró löveggel rendelkeztek, szemben a január 12-én rendelkezésre álló 3648 páncélossal.[123] Breslau bekerítése után a 3. gárda-harckocsihadsereget ismét Bunzlau felé fordították. Ribalko vezérezredes csapatainak az volt a feladata, hogy minél előbb érjék el a Neisse folyót, s foglalják el Görlitzet. A szovjet harckocsihadsereg 9. gépesítetthadteste (I. P. Szuhov altábornagy) Bunzlau körzetében azonban beleütközött a német 8. páncéloshadosztályba. A kialakult találkozóharc közepette Ribalko úgy döntött, másik két harckocsihadtestével kétirányú átkarolást hajt végre, és bekeríti a németek Görlitz környékén harcoló teljes csoportosítását. Ezzel összefüggésben a 3. gárda-harckocsihadsereg 7. gárda-harckocsihadteste (Sz. A. Ivanov vezérőrnagy) azt a feladatot kapta, keljen át a Queisen, és foglalja el Lauban városát.[124]

Február 17-én éjszaka a 7. gárda-harckocsihadtest 56. gárda-harckocsidandárja és 23. gárda-gépkocsizó lövészdandárja megindította támadását Lauban birtokbavételére. A várost csupán a 6. népi-gránátoshadosztály (Otto-Hermann Brücker vezérőrnagy) csaknem minden nehézfegyver nélkül harcoló gyenge maradványai és jelentéktelen helyi erők védték. Ezek a német kötelékek nem tudták megakadályozni a szovjet csapatokat abban, hogy behatoljanak a város északi és keleti részébe. Így Ribalko vezérezredes harckocsijai ellenőrzésük alá vonták a rendkívül fontos vasúti csomópontot, amely Görlitzen keresztül Berlint kötötte össze Felső-Sziléziával. A városka, amelynek 1939-ben csupán 17 ezer 357 lakosa volt, légvonalban alig több, mint 20 kilométerre délkeletre feküdt Penzigtől, ahol a német 4. páncéloshadsereg és a 17. hadsereg sávhatára, illetve csatlakozási pontja húzódott.

A következő két nap alatt a németek Laubanhoz csoportosították át a 8. páncéloshadosztályt, a 408. számú hadosztályt, valamint a 10. páncélgránátos-hadosztály harccsoportját. Ezek az erők nemcsak megállították Ribalko 3. gárda-harckocsihadseregét, de hozzákezdtek annak kelet felől való átkarolásához is.[125]

Ennek oka az volt, hogy a német szárazföldi haderő főparancsnoksága (Oberkommando des Heeres, rövidítve OKH) időközben Breslau felmentését tervezte. A Laubanon keresztül vezető vasútvonal azonban elengedhetetlenül fontos volt a német csapatok átcsoportosításához, illetve a támadás végrehajtásával megbízott Közép Hadseregcsoport utánpótlása szempontjából. A németek ugyancsak mindenképpen meg akarták akadályozni a szovjet 3. gárda-harckocsihadsereg további előrenyomulását Görlitz, majd Drezda felé. Ezért Schörner vezérezredes megbízást kapott, hogy hadseregcsoportja keretében alakítson ki egy támadó csoportosítást, amely majd teljes egészében megtisztítja Lauban környékét, és egyúttal súlyos veszteségeket okoz a 3. gárda-harckocsihadseregnek is.[126]

A csoportosítás a német 17. hadsereg (Friedrich Schulz gyalogsági tábornok) alárendeltségben alakult meg, Walther K. Nehring páncélos tábornok XXIV. páncéloshadtest-törzsének parancsnoksága alatt. A „Nehring” páncéloscsoportnak is nevezett csoportosítás Friedrich Kirchner páncélos tábornok LVII. páncéloshadtestéből (Führer-kísérőhadosztály, 8. páncéloshadosztály, 103. páncélosdandár, 408. számú hadosztály, valamint március 5-től a 16. páncéloshadosztály is), illetve Karl Decker páncélos tábornok XXXIX. Páncéloshadtestéből állt (Führer-gránátoshadosztály, 17. páncéloshadosztály-harccsoport[127] , 6. népi-gránátoshadosztály harccsoportja).[128]

A támadásra kijelölt német csapatok messze nem voltak teljesen feltöltött seregtestek. Néhány hadosztályparancsnok csupán röviddel azelőtt vette át a parancsnokságot csapatai élén, katonáit nem ismerte, és a törzsekkel való együttműködés sem volt mindenhol zökkenőmentes.

A hadosztályok létszáma ugyan 90 százalék körül mozgott, de a pótlásként kapott katonák kiképzettségi színvonala és fizikai erőnléte nem volt túlzottan magas. Harcvezetési szempontból igen hátrányos volt az is, hogy a zászlóalj- és osztályparancsnokok egy része nem volt megfelelően képzett és tapasztalt.

A „Nehring” páncéloscsoport üzemanyag-hiánnyal küszködő csapatai – amint azt a következő táblázat is mutatja – anyagi feltöltöttségük és páncélozott harcjárműveik bevethetőségi aránya alapján a háború első felében minden bizonnyal „szétvert” vagy „nem bevethető” minősítést kaptak volna.[129]

Alakulat Parancsnok Páncélosok
bevethetőségi
aránya
A páncélos-ezredben[130] Kiutalva
17. pc. ho. hcs. Theodor Kretschmer ezredes 35% Kb. 44
(Pz.IV és Pz.IV/70[V])
1945.
02. 7–9.
Führer-kisérőho. Otto-Ernst Remer vezérőrnagy 40% Kb. 38
(Pz.IV és Pz.IV/70[V])
+ 30 Panther
1945.
02. 8–10.
Führergránátosho. Hellmuth Mäder vezérőrnagy 36% Kb. 40
(Pz.IV, Panther, Flakpz. és
Pz.IV/70)
+ 16 Panther,
10 Jagdpanther
1945. 02. 17.
8. pc. ho. Heinrich-Georg Hax ezredes 35% Nincs adat Nincs adat
16. pc. ho. Dietrich von Müller vezérőrnagy 47% 71
(Pz. IV, Panther, Pz.IV/70
és StuG. III)

A „Nehring” páncéloscsoport anyagi állapota 1945. március elején [131]

A német ellentámadás terve viszonylag egyszerű volt. Az arcvonal közepén, Lauban környékén a 103. páncélosdandár maradványaival megerősített 6. népi-gránátoshadosztály továbbra is védelemben maradt. A két szárnyon a páncéloshadosztályok páncélozott harccsoportjai[132] helyezkedtek el azzal a feladattal, hogy minél messzebb nyomuljanak előre, majd Naumburgnál egyesülve kerítsék be a szovjetek 3. gárda-harckocsihadseregének zömét. A „Nehring” páncéloscsoport jobbszárnyán bevetett LVII. páncéloshadtest volt a legerősebb (a 8. páncéloshadosztállyal, a Führer-gránátoshadosztállyal, majd a 16. páncéloshadosztállyal). A német csapatok a lehető legnagyobb titoktartás közepette, egy gyors átcsoportosítást követően készültek fel a „Gemse” („Zerge”) fedőnevű hadművelet végrehajtására, amely Lauban körzetének visszafoglalását tűzte ki célul.[133]

A németek ellentámadásuk megindításának időpontját eredetileg 1945. március 1-jére tervezték. A balszárnyon, Rachenau és Gruna körzetében a Führer-gránátoshadosztály készült fel a támadásra. Ennek balszárnyát a 17. páncéloshadosztály-harccsoport fedezte. A jobbszárnyon, Cunzendorf erdős területén csoportosuló Führer-kísérőhadosztály balszárnyát a 8. páncéloshadosztály biztosította. A német támadás megkezdése előtt az arcvonal általában kelet-nyugati irányban húzódott Cunzendorf és Lauban között. Utóbbit részben német, részben szovjet csapatok tartották megszállva. Innen a német-szovjet peremvonal északnyugat felé fordult, Schreibersdorf és Rachenau irányába. A német hadosztályok mindenképpen ki akarták használni a meglepetés erejét, és miután áttörték a szovjet állásokat, gyors ütemben akartak előrenyomulni észak felé. A Führer-gránátoshadosztálynak Ober-Bilau, a Führer-kísérőhadosztálynak pedig Naumburg irányában, Neuland felé kellett előretörnie.[134]

Március 1-jén a támadás megindult. A német hadosztályok élén a harckocsikból, rohamlövegekből, vadászpáncélosokból, páncélgránátos-gyalogságot szállító lövészpáncélosokból és önjáró lövegekből alakított páncélozott harccsoportok haladtak.

A Führer-gránátoshadosztály arcvonalán, Rachenau körül a harckocsik és lövészpáncélosok támadása nyílt terepen indult meg Ober-Bilau felé. Mivel itt a szovjetek nem tanúsítottak különösebb ellenállást, a németek behatoltak a településre. Sokkal hevesebb harcokra került sor azonban a helységtől észak-északkeletre fekvő erdős terepen, amelyet a német csapatok csak nehezen tudtak megtisztítani a szovjet védőktől. Hamarosan a 17. páncéloshadosztály-harccsoport harckocsijai és vadászpáncélosai is elérték az erdőt.

A délutáni órákban Mäder vezérőrnagynak dönteni kellett, hogy milyen irányban folytatja a támadást? A korábban kapott parancs szerint továbbra is észak felé, Günthersdorf irányában kellett volna előrenyomulnia. A település védelmét viszont a szovjetek harckocsikkal és páncéltörő ágyúkkal erősítették meg. A helység megrohamozása a jelentős veszteségeken kívül időpazarlás is lenne. Másrészt viszont, ha Ober-Bilautól északra keleti irányba fordulnának, gyorsabban egyesülni tudnának a kelet felől támadó Führer-kísérőhadosztály erőivel. Ez utóbbi esetben viszont a bekerítés területe, és az itt megsemmisíthető szovjet csapatok mennyisége kisebb lenne.

Mäder vezérőrnagy végül azt javasolt hadtestparancsnokának, Decker páncélos tábornoknak, hogy Schörner vezérezredesnél a rövidebb utat felvázoló tervet támogassa. A Közép Hadseregcsoport főparancsnoka erre hamarosan megjelent a Führer-gránátoshadosztály parancsnoki harcálláspontján. Schörner közölte, hogy az ellentámadást Nehring páncélos tábornok vezeti, így neki kell ebben dönteni. Miután erre Mäder Nehringnél telefonon rákérdezett, a páncéloscsoport parancsnoka a döntést Deckerre hagyta, mondván: „Günthersdorf a nagyobb átkarolás, de Ön van elől. Döntsön Ön, Deckerrel együtt!”.[135]

Mi ezt a magunk részéről – ellentétben a „Grossdeutschland” páncéloshadtest történetével – nem annak tudjuk be, hogy a németeknél hadtest-szinttől felfelé senki nem vállalta volna a felelősséget, hanem annak a feladat-központú német harcvezetési módszernek („Auftragstaktik”), amely a helyszínen tartózkodó parancsnoknak engedte át a megváltozott harcászati helyzetben meghozandó döntést.

A Führer-gránátoshadosztálynál késedelem nélkül hozzáláttak az új irányban való előrenyomulás előkészületeihez, így többek között a Queisen való átkeléshez is. Ezzel az újabb, keleti támadási iránnyal, amely a Butter-Bergen és a Fichtel-Bergen keresztül Haugsdorf felé irányult, elsősorban a 6. népi-gránátoshadosztály arcvonalára nehezedő nyomást akarták enyhíteni azáltal, hogy az itt harcoló szovjet kötelékeket visszavonulásra kényszerítik. A Linden-Berg felé nyomuló 8. páncéloshadosztály támadása is ezt segítette.[136]

A Führer-gránátoshadosztály 4. Führer-páncélgránátosezrede, megerősítve a 2. Führer-páncélosezred részeivel és páncélos-utászokkal, még az éjszaka folytatta előrenyomulását a Queisig. Noha egy páncélgránátos-századnak sikerült is kisebb hídfőt kialakítania a patak túlsó partján, a szovjetek azonnal megindított ellenlökése elől kénytelen volt visszavonulni, és a hídfőt feladni. A 2. Führer-páncélosezred páncélosai a víziakadály nyugati partján foglaltak tüzelőállást, és ágyútüzükkel megakadályoztak minden szovjet járműforgalmat Naumburg közelében.[137]

A Führer-kísérőhadosztály támadási célja is Naumburg volt, amelyet a szovjetek többek között harckocsikkal, önjáró lövegekkel és páncéltörő ágyúkkal is védtek. A hadosztály támadási sávjában az 1. Führer-páncélosezred az 1. Führer-páncélgránátosezred I. zászlóaljának lövészpáncélosaival közösen a közlekedési szempontból fontos Neuland felé nyomult előre. A németek gyenge ellenállás letörése után elfoglalták a helység vasútállomását, de a Kesselsdorftól délre elterülő erdőben súlyos harcok kezdődtek a szovjet támpontok és bunkerek bevételéért. Miután az 1. Führer-páncélgránátosezred II. zászlóalja is felzárkózott, nemcsak az erdős területet sikerült megtisztítania, de a németek birtokba vették Kesselsdorfot is. Az ezred III. páncélgránátos-zászlóalja Neulandtól megindulva átverekedte magát a szovjet védelmen, és elfoglalta Alt-Neulandot is. Rövid átcsoportosítás után a német zászlóalj újabb támadást indított a településtől északnyugatra elterülő erdő ellen. Annak déli szélén viszont olyan jelentős szovjet páncéltörőágyú-csoportosítás harcolt, hogy a németek elakadtak, és inkább berendezkedtek éjszakára.[138]

Másnap, március 2-án a Führer-kísérőhadosztály páncélozott harccsoportja átmeneti hófúvásban folytatta támadását Naumburg felé, de egy jelentősebb szovjet harckocsi-csoportosítás a németeket feltartóztatta. A támadás élén haladó kötelék elérte ugyan a Herzogswaldau keleti előterét, de ott a szovjetek kelet felől fenyegető átkarolási kísérlete miatt a páncélosok az 1. Führer-páncélgránátosezred lövészpáncélos-zászlóaljával együtt kénytelenek voltak átmenni védelembe.

A páncélgránátos-ezred Alt-Neulandtól északnyugatra harcoló III. zászlóalja egyelőre nem indult támadásra, mert a parancsnok nyugat felől szovjet támadástól tartott. A Führer-kísérőhadosztály páncélos-utászzászlóalja Knauper százados parancsnoksága alatt heves harcok árán elfoglalta neulandi majorságot. Ott azonban ez a német zászlóalj is védelembe kényszerült, mivel a vasútvonal mögötti erdőből erős szovjet tűz érte. Cunzendorfot és Neulandot a szovjetek tüzérségi eszközökkel, aknavetőkkel és sorozatvetőkkel lőtték. Az utakon kilőtt páncélosok és halottak hevertek.

Az 1/III. Führer-páncélgránátoszászlóalj a jelentős veszteségek ellenére is újabb támadást indított, és részei Nieder-Giessmannsdorfon keresztül elérték a Naumburg és Löwenberg között húzódó vasút vonalát. A vasúti töltésen a szovjet csapatok erős védőállásokat létesítettek.[139]

A támadás harmadik napján, március 3-án a Führer-kísérőhadosztály csapatait heves szovjet légitámadások érték. A az 1. Führer-páncélgránátosezred III. zászlóalja a 673. páncélvadászosztály két rohamlövegének támogatásával az erdőn keresztül megpróbált áttörni a vasúti töltésen, de a támadást a szovjet páncéltörő ágyúk egy német rohamlöveg kilövése mellett visszaverték.

A páncélozott harccsoportot Naumburg irányából és délnyugat felől heves támadták a szovjetek. A támadásokat ugyan sikerült visszaverni, de több német páncélost is kilőttek. Az 1. Führer-páncélgránátosezred II. zászlóalját (Schmidt százados) Kesselsdorf területén átmenetileg bekerítették, de később a németek kitörtek.

Mivel a szovjetek a felázott talaj és a nehéz erdős terep ellenére folyamatosan erősítéseket vezényeltek a körzetbe, a Führer-kísérőhadosztály parancsnoksága rádöbbent, hogy Naumburgot bajosan foglalhatják el, és így a tervezett bekerítés még a nyugat felől érkező Führer-gránátoshadosztállyal való egyesüléskor is csak szűkebb területre korlátozódhatott.

Időközben a Führer-gránátoshadosztály utászai a sötétség leple alatt átkelőt létesítettek a Queisen, ahol a németek a kialakított kisebb hídfőjüket állandóan erősítették. Ez alatt a hadosztály 2. Führer-páncélosezredének (Schmidt őrnagy) páncélosai állandó tűz alatt tartották a Lauban–Naumburg műutat, ahol a szovjetek észak felé igyekvő tehergépkocsi-oszlopait szétlőtték. A 4. Führer-páncélgránátosezred időközben behatolt Sächsisch-Haugsdorfba, és a települést eredményesen védte északkelet felől. A 3. Führer-páncélgránátosezred II. zászlóalja (Overtür százados) a 17. páncéloshadosztály-harccsoport részeivel együtt támadást indított Günthersdorf felé, s elfoglalta a helységtől délre fekvő erdő szélét.

Aznap a „Nehring” páncéloscsoport két páncéloshadtestét a német VIII. repülőhadtest repülőgépei is hatékonyan támogatták, annak ellenére, hogy az időjárási körülmények igen kedvezőtlenek voltak.[140]

A szovjetek kezdték felismerni, hogy a Laubannál harcoló csapataikat könnyen bekeríthetik, ha nem vonják őket vissza északkeleti irányban. A 6. népi-gránátoshadosztály erői lassan követni kezdték a szovjeteket észak felé, és eközben visszafoglalták Laubant is.[141]

Egykorú visszaemlékezések szerint a városban – egy nappal annak visszafoglalása után – 24 egymás mellett kilőtt T–34 harckocsit láttak. További 11 ilyen elhagyott vagy kilőtt páncélost észleltek Laubantól másfél kilométerre is. Mäder vezérőrnagy, a Führer-gránátoshadosztály parancsnokának egykorú közlése szerint a város visszafoglalásakor csupán 54 német katona esett el.[142]

Aznap a német páncéloshadtestek Lauban körzetében összesen 81 szovjet harckocsi és önjáró löveg kilövését jelentették.[143]

A Führer-kísérőhadosztály elakadt páncélozott harccsoportját március 4-ére virradó éjszaka kivonták Naumburg keleti körzetéből. A visszavonulás során a német páncélosok Giessmannsdorftól keletre hirtelen egy gyülekező szovjet harckocsi-alakulatba ütköztek. A hadosztály egyéb erői riadószázadok bevetése után a neulandi vasútállomás – Alt-Neuland – Giessmannsdorf közepe – Kasten-Wald – Timmendorfer-Wald (Giessmannsdorftól nyugatra) vonalát tartották. A hadosztály páncélgránátosainak harcoslétszáma az elszenvedett veszteségek miatt jelentősen csökkent. Ezzel egy időben a meglehetősen leharcolt 1/II. Führer-páncélgránátoszászlóaljat kivonták Kisselsdorfból, és rövid feltöltés után egyelőre Stöckigthez vezényelték.

Késő délután a szovjet harckocsik a neulandi vasútállomás mentén támadást indítottak Alt-Neulad felé. A Führer-kísérőhadosztály ott védő erői kritikus helyzetbe kerültek. A tartalékból bevetett páncélozott harccsoport lezárta ugyan az arcvonalban ütött réseket, de Alt-Neulandban továbbra is súlyos volt a németek helyzete. A hadosztály páncélos-utászzászlóaljának itt bevetett 2. századát a szovjetek minden valószínűség szerint szétverték. A szovjet csapatok azonban a német félelmek ellenére nem fejlesztették ki sikerüket, és nem támadtak tovább. Így a hadosztály tábori pótzászlóaljának bevetésével a németek megszilárdíthatták állásaikat.[144]

Március 4-én a Führer-gránátoshadosztály is folytatta támadását a Queis mentén birtokolt hídfőből. A hadosztály páncélos-utászzászlóalja elfoglalta a Linden-Berget, ahol hamarosan felvették a kapcsolatot a 8. páncéloshadosztály csapataival. Ezzel nagyjából kialakult egy kisebb német „katlan”, amely azonban a tervezettnél kevesebb szovjet katona bekerítését jelentette.

Március 5-én a németek csak néhány kilométert jutottak előre. Másnap, 6-án a XXXIX. páncéloshadtest elérte a Laubantól hat kilométerre északkeletre lévő terepszakaszt, és az elfoglalt területet 30 szovjet páncélos kilövése mellett meg is tartotta. A LVII. páncéloshadtest a szovjetek eredményes tevékenysége miatt ismét csak jelentéktelen területnyereséget könyvelhetett el.[145]

Mivel a Führer-kísérőhadosztály elhúzódó harcokba bonyolódott, és így nem tudott időben egyesülni a Führer-gránátoshadosztállyal, a szovjet csapatok élőerejének zöme kicsúszott a bekerítésből.[146] A német ellentámadás tulajdonképpen március 6-án befejeződött. A tisztogató harcok azonban még további két napon keresztül folytatódtak.

A szovjet hadtörténeti szakirodalom zöme csupán néhány sablonos mondatban említi Lauban város nevét. A két német páncéloshadtest 1945. március elején végrehajtott összpontosított ellentámadásáról azonban még ennél is kevesebb utalást találunk. Konyev marsall, aki az 1. Ukrán Front főparancsnokaként akkoriban a 3. gárda-harckocsihadsereg elöljárója is volt, visszaemlékezésében említést tesz a laubani harcokról. Azonban ő sem előkészített, tervszerű és önálló német vállalkozásként tünteti fel a „Nehring” páncéloscsoport támadását, hanem mint a szovjetek alsó-sziléziai hadműveletében kivitelezett német ellenintézkedést, amely ugyan „válságot”[147] okozott, de ez csak február 22-ig tartott. Mégis beszédes, ahogy Konyev visszaemlékezik a Lauban körül vívott ütközetre:

„Én azokban a napokban Korotyejev tábornok [a szovjet 52. összfegyvernemi hadsereg parancsnoka – Sz. N.] előretolt parancsnoki harcálláspontján tartózkodtam, s így személyesen volt alkalmam meggyőződni arról, hogy Ribalko milyen nehéz helyzetbe került. Azt is tudtam már, hogy a 3. gárda-harckocsihadsereg több dandárjában 15–20-ra csökkent a harckocsik száma.

Mindazonáltal a hadseregparancsnok becsülettel vágta ki magát korántsem irigylésre méltó helyzetéből. Meg kell hagyni: ha kezdetben némileg el is ragadtatta magát, túlbecsülve saját és lebecsülve az ellenség erőit, a későbbiek folyamán józanul számított, bámulatra méltó hidegvérrel cselekedett, s végső soron ez tette neki lehetővé, hogy keresztülhúzza az ellenség elég veszélyes elgondolását.

A két-három napos idegtépő helyzet minket is, a főhadiszállást is nagyon nyugtalanította. Azon a napon, amikor a német fasiszta csapatok kezdtek kijutni a 3. harckocsi-hadsereg mögöttes területére, Sztálin felhívott telefonon, és izgatottan kérdezte:

– Mi történik ott maguknál a 3. harckocsi-hadseregben? Hol van az most?

Azt feleltem, hogy Ribalko hadserege igen heves harcokat vív Lauban körzetében, de úgy gondolom, semmi különösebb nem történt vele. A hadsereg bonyolult helyzetben harcol, de a harckocsicsapatok számára ez megszokott dolog.

Sztálin telefonhívása az 52. hadsereg parancsnoki harcálláspontján talált rám, nem messze Laubantól. Biztosítottam a legfelsőbb főparancsnokot [Sztálint – Sz. N.], hogy amennyiben a helyzet súlyosbodna, azonnal megtesszük a szükséges intézkedéseket.” [148]

Mint kiderült, Ribalko vezérezredes, a 3. gárda-harckocsihadsereg parancsnoka, önerőből mégsem tudta elhárítani a német ellentámadást. Ezért Laubannál be kellett vetni az 52. hadsereg magasabbegységeit is.[149]

Érdekes az is, amit Joseph Goebbels, a német propagandaminiszter írt naplójában a laubani páncélosütközet helyszínén tett 1945. március 9-i látogatásáról:

„Schörner vezérezredes is megérkezett főhadiszállásáról, hogy részt vegyen görlitzi látogatásomon. Bemutatja tisztjeit, akik igen jó benyomást tesznek. Látszik, hogy kitűnő nevelést kaptak Schörnertől. A defetizmusnak itt a legkisebb jele sincs.

Ezután Schörnerrel azonnal Laubanba hajtunk; a városkát csak aznap reggel tisztították meg csapataink az ellenségtől. Útközben Schörner beszámol hadseregcsoportja helyzetéről. Ő indított támadást Lauban ellen, hogy mozgásba hozza az ellenséget, s ez sikerült is neki. Az akció során megsemmisítették egy ellenséges harckocsihadtest zömét, anélkül, hogy saját csapataink jelentősebb veszteségeket szenvedtek volna. Schörnernek az a véleménye, hogy ha a bolsevikoknak kellően offenzív módon mennek neki, akkor minden körülmények között legyőzhetők. Gyalogságuk teljesen szétzilált; hadvezetésük kizárólag a hadianyag-fölényre támaszkodik, főleg a páncélosokra. Ami Breslaut illeti, Schörner szerint néhány héten belül fel tudja menteni. Eredetileg ez volt a célja a laubani akcióval is; támadó hadosztályait át kellett engednie Pomeránia védelmére, ezért nem lehetett a laubani akciót folytatni. […]

Ez alatt megérkezünk Laubanba. A város meglehetősen sokat szenvedett a lezajlott harcoktól. Persze egyetlen egy városra mért angol–amerikai légitámadás sokkal pusztítóbb, mint egy egész napos tüzérségi tűzpárbaj. Mindenesetre a háború által egyébként megkímélt Sziléziában némileg ijesztőnek tűnik egy ennyire lerombolt város.

Lauban teljesen megsemmisült piacterén ejtőernyősök[150] létesítettek állásokat, akik a laubani műveletben igen dicső módon vették ki részüket. Schörner beszél a csapatokhoz, s magasztaló szavakat mond rólam és munkámról. […]

A felsorakozott katonák között hadnagyként felismerem régi munkatársamat, Haegertet, aki a „Grossdeutschland” alakulatok[151] kötelékében ismét jelentkezett a frontra. Mélyen meghatódott a viszontlátástól. A felvonult csapatok szélén egy 16 éves Hitler-ifjú áll, aki éppen most kapta meg a Vaskeresztet.

Mind a laubani piactér, mind pedig a ki- és bevezető utak tele vannak kilőtt ellenséges páncélosokkal. Fegyvereink igazán jó munkát végeztek. Valami titokzatos borzongás fog el, amint ezeket a robotszerű acélkolosszusokat látom, amelyekkel Sztálin le akarja igázni Európát. […]


A laubani páncélosütközet német nyelvű térképen

Ezután azonnal az arcvonalra mentünk. Egy megfigyelőállásból látom a szovjet felvonulást a másik oldalon. Ebben a körzetben zajlott a csata Laubanért. A tisztek, akik kísérnek engem, beszámolnak az ellenség harcfegyelméről. Nem túlságosan jó. Újra és újra azt hangsúlyozzák, hogy ha hevesen támadunk, hamarosan meg fognak futamodni. Ehhez viszont anyagi téren valamit szembe is kellene állítanunk. A laubani ütközetben az ellenség szörnyű veszteségeket szenvedett. Miután katonáink szembesültek a szovjet rémtettekkel, nem ismernek kegyelmet. Ásóval és puskatussal verték agyon a szovjeteket. A szovjetek által elkövetett rémségek leírhatatlanok.” [152]

Lélektani szempontból tehát a német ellentámadás jelentős eredménnyel járt, hiszen Laubant felmentették, majd visszafoglalták a szovjet csapatoktól. Feltűnően kevés volt a hadifogoly (mindössze 176 fő), de ez valószínűleg a Goebbels által is leírt – mindkét oldalon tapasztalt – kegyetlen elbánás miatt alakult így. Német adatok szerint a megsemmisített vagy zsákmányolt szovjet páncélosok (162 darab), gépjárművek (106 darab), és nehézfegyverek (159 különféle löveg és 74 aknavető) mennyisége tekintélyes volt.[153]

Ribalko vezérezredes szovjet 3. gárda-harckocsihadserege, amely már a január-februári harcokban jelentősen meggyengült, ezzel a kudarccal olyan súlyos veszteségeket szenvedett el, hogy 1945. április közepéig teljesen harcképtelenné vált.

Ellentétben Goebbels állításaival, a német élőerő-veszteségek is viszonylag nagyon voltak, különösen a jobbszárnyon bevetett Führer-kísérőhadosztálynál. Az anyagi veszteség már nem volt ilyen súlyos. A „Nehring” páncéloscsoport német adatok szerint csupán 10 páncélost veszített kijavíthatatlanul.[154]

Harcászati szempontból ismét bebizonyosodott az a német háborús tapasztalat, hogy a gyalogsággal gyengén megszállt arcvonalon kialakult ellenséges betöréseket csupán a gyorsan beavatkozó páncélozott harccsoportok számolhatják fel.[155]

Ezt követően a német kapitulációig hátralévő két hónapban, vagyis az európai háború végéig a Lauban körüli arcvonal jelentősen már nem változott.

A laubani páncélosütközet is bizonyította azt a régi haditapasztalatot, hogy az ellenség lebecsülése könnyen megbosszulhatja magát, még akár a végső győzelem előtt is.

Scheiber Mirjam: Az Ozoray család



Mottó: „Természetes, hogy egy úriember segít,
ha egy hölgy bajban van”

– mondta id. Ozoray Imre ezredes

A Műegyetem fizika tanszék professzora, Pogány Béla meghalt, és utódját, Gombás Pált még nem nevezték ki. Az intervallumban Farkass Imre tanársegéd irányította a tanszéket barátja, ifj. Ozoray Imre egyetemi hallgató segítségével. 1944-ben a németek bevonulása után elhatározták, hogy zsidó barátaikat és nővéreik barátnőit megpróbálják menteni.

Erre egyedül a rákosfalvi szülői ház volt alkalmas, ahol Ozorayék laktak: id. Ozoray Imre ezredes és felesége, Jámbor Mária (a debreceni polgármester leánya), a feleség édesanyjával és öt gyermekükkel. A hatodik gyermeket nem otthon találjuk, ő, mint orvos, bentlakó volt a kórházában.




Ki volt Ozoray Imre?


1888. szeptember 3-án született Temesvárott, a felsőbb tanulmányait a bécsújhelyi katonai akadémián végezte. Ezt követően 1909-től a császári és királyi állományban szolgált, 1920-tól új beosztásba került, 1927-től Hajmáskéren szolgált, 1929-től Sopronban a honvédségi nevelőintézetben tanított tüzérlövésztant, matematikát, ábrázoló geometriát, majd ugyanezen tárgyakat 1932-től Budapesten a Ludovika Akadémián.

Első gyermeke, Magda, 1915-ben született, őt követte János (1921), majd Imre (1928), azután a leányikrek, Mária és Éva, majd György. Felesége Jámbor Mária volt, aki 1945-ben hunyt el.

1934. május 1-jétől volt alezredes, 1938. május 1-jétől ezredes. A régi hadseregben a III. osztályú vaskorona rendet kapta a hadiékítményekkel és kardokkal, majd a III. osztályú érdemkeresztet, azután az ezüst és bronz érdemérem tulajdonosa lett, megkapta a vitézségi érmet, továbbá a magyar érdemrend tiszti keresztjét.

1940-ben nyugdíjazását kérte, egy biztosítónál dolgozott, majd 1944-ben reaktiválták a vecsési 16 ezer fős zsidó női munkásszázad parancsnokaként.

1945 után átesett az igazoláson, s az igazoló bizottság határozata alapján 1945. május 10-én „igazolt”-nak minősítették. 1946. május 5-én nyugállományba helyezték, majd 1947. július 1-én reaktiválták, visszavették a honvédség hivatásos állományába, s ettől kezdve a Honvéd Levéltár és Múzeum munkatársa volt. 1948. április 14-én igazoltnak minősítették a volt honvédségben viselt ezredesi rendfokozatát, amelyet a kormányzó 1938. április 25-én nyújtott át neki, s 1938. május 1-jétől szolgált ezredesként. Ezt a fokozatát 1948. május 1-jétől ismét használhatta. A Honvéd Levéltár és Múzeumban a könyvtári alosztály vezetőjeként működött, majd 1949. április 1-től megbízták a levéltári osztály vezetői teendőinek ellátásával. 1949. augusztus 31-én tette le a honvéd esküt a Magyar Népköztársaság Alkotmányára. 1952. április 1-jén már végleg nyugdíjba vonult. 1966 augusztusában hunyt el.




A bújtatottak


Többeket a munkásszázadból mentett ki az ezredes. Rövid ideig még Gobbi Hildát és Major Tamást is, valamint Beck András szobrászművészt is házába invitálta, utóbbit szintén a munkásszázadból mentette ki. Major Tamás – mint tudjuk – nemcsak országos hírű színművész lett, de főiskolai tanár és a Nemzeti Színház igazgatója is. Beck András szobrászművészt sok köztéri alkotása közt az „Olvasó fiú” tette ismertté. Nővére, Beck Judit, Major Tamás felesége volt; édesapjuk, Beck Ö. Fülöp (éremművész), a nyilasvilág áldozata lett.

Az egyik leány – Mária – felajánlotta zsidó osztálytársainak, hogy költözzenek hozzájuk. Többen elfogadták az invitálást. Egyesek édesanyjukat, vőlegényüket is magukkal vitték. Így egyre nőtt-duzzadt a létszám, áprilistól novemberig úgy 20–25 ember nyert menedéket, ellátást, gondoskodást a rákosfalvi házban, amelynek kertje a Rákos patakig terjedt. Ez takarta az érkezőket, s bár a volt háztulajdonos házmestere a kerti házban lakott családjával – ez egy különálló, kis épület volt – látott, de hallgatott, ugyanígy a szomszédok is, sőt: a közeli rendőrőrs sem vett semmit észre! Feltehetően az ezredes tekintélyével érte ezt el. Ozorayék – nyolcan – a földszinten laktak, a rejtőző nők az emeleten, a férfiak a kerti veremben. Csak este jöhettek ki.

Édesanya betegeskedett, de kisebbik lány, Éva – aki akkor 16 éves volt – sokat segített a beszerzésben. Ennyi embernek sok élelemre volt szüksége. A házmester is vásárolt, sőt egy-egy zsidó kislány – hamis papírral – szintén.

Nyár volt, a rettenetes 1944 nyara. Nem volt tanítás, a jó Farkass tanársegéd úr a Műegyetem pincéjében, gépraktárában is bújtatott katonaszökevényt, munkaszolgálatost.

Rákoshegyre elsőként Kovács István menyasszonya, Krausz Mária került, majd Singer István fizikus felesége, Székely Éva, őt követte dr. Márkus orvos leánya, Éva.

Ozoray Mária a hatalomátvételkor végigjárta zsidó osztálytársait, megkérdezvén tőlük, akarnak-e elrejtőzni? Már ez a tény is – a kor ismeretében – csodaszámba ment! Volt, aki vállalta, volt, aki nem. Izsákné, Lévai Vera édesanyjával, és Dénes Zsuzsa szívesen csatlakoztak a már ott tartózkodókhoz.

Mindenkinek volt hamis papírja, de az egyik védenc-lány meggondolatlanul bement Pestre, s lebukott. Azonnal fel kellett oszlatni a búvóhelyet és őket rokonokhoz, barátokhoz elhelyezni. Ekkor a Gestapohoz idézték be az ezredes urat, akinek sikerült a könnyelmű lányt igazolnia.

Megjelent a Németországba szóló „kitelepítési-rendelet”. Így ifj. Ozorayt Halle városába osztották be, de nővére, dr. Ozoray Magda kórházában kivették a vakbelét, s így nem kellett eleget tenni a katonai kötelezettségének.

Szerencse, bátorság, tisztesség és okos előrelátás volt szükséges a nap minden percében. A halál leselkedett mindenkire, s egy kis meggondolatlanság vagy naiv jóhiszeműség végzetes lehetett rá és a többiekre nézve.

A bujkálás előnye volt, hogy „kényelmesebb” volt, mint a menetelés vagy a Pest környéki női munkatábor. Egyetlen hátránya az, hogy elzártságban senki nem tudott semmit a külvilágban zajló eseményekről.

Ennek a nagy humanista és félelmet nem ismerő, hőslelkű ezredesnek volt mersze az ún. „nagy gettó”-ba is elmenni, hogy üzenetet vigyen a rejtegetett fiatalok ott sínylődő szüleinek, bátorítást, reményt öntve beléjük. Sem a vészkorszakban, sem utána senkitől ellenszolgáltatást nem fogadott el!

Kis híján megint majdnem lebuktak, ti. elromlott a kályhájuk, ami télen, november 10-én a legfontosabb tárgy a házban!

Kovács István édesapja lakatosmester volt, s őt hívták a javításhoz. Két nap múltán fiától hír érkezett, hogy apját zsidó-rejtegetésért elvitték! Azonnal fel kellett oszlatni a csoportot – kb. már 25-en voltak – s keresztény papírokkal, erdélyi menekültként ismerősökhöz elhelyezni.

Dr. Kovács István műegyetemi tanársegéd 1948-ban a Népbíróságon tett vallomásából tudjuk meg, mi történt akkor.

Az ő VII. Damjanich u. 32. sz. lakásán megjelent két pártszolgálatos: Bónis András és Marschalkó Lajos. A lakatosmestert keresték, aki nem lakott fiával, hanem a VII. Murányi u. 61-ben, ahol műhelye is volt. Marschalkó a segédje volt és aranyat, pénzt keresett nála. Együtt elmentek az idős mesterhez, ahol egy bujkáló munkaszolgálatost – Kertész Istvánt –, mint lakatossegédet találták, valamint egy Éva nevű 18 éves lányt, aki a komáromi gettóból szökött és itt húzta meg magát.

Mindnyájukat a nyilasházba vitték, megkínozták, a lányt megbecstelenítették és elengedték. Kertész Istvánt a gettóba vitték. Kovács lakatosmestert is bántalmazták, de elengedték.

Később a Népbíróság Bónis Andrást – más vétkeit is megismerve – felakasztatta.




A háború után


Ozoray Imre ezredes a háború után a debreceni ideiglenes magyar kormány mellett működő katonai igazolóbizottságnál dolgozott, igen komolyan véve feladatát, majd a Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt tagja lett.

Élete vége felé a Hadtörténeti Intézet munkatársa volt, innen ment nyugdíjba.

A háború utáni években egy hálás nő, az egykori rejtegetett Katona Judit és testvére, Kati nagyapjuk, Selinger XI. Bartók Béla u. 33. számban lévő lakását – ötszobás lévén, nekik nagy volt – átadták az Ozoray családnak, ahol a családból kilencen otthonra leltek.




Yad Vashem


Antalffy Mária újságíró folyamodott a jeruzsálemi Yad Vashem Intézethez, eljuttatva a megmentettek dokumentációit, vallomásait, s elérte, hogy az Ozoray család két tagja: postumus id. Ozoray Imre ezredes és ifj. Ozoray Imre mérnök 1986-ban, ill. 1989-ben oklevelet és érmet kapjon.

A tanúk egyhangúlag állítják, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül példátlan merészséggel és nemcsak halált megvető bátorsággal, de derűs szívélyességgel viseltetett velük az Ozoray család.




A tanúk


Az első

Dr. Székely Éva, szemorvos, aki a vészkorszakban dr. Singer István mérnök felesége volt. 1944. július 9-én került férje és dr. Farkass Imre műegyetemi tanársegéd segítségével a rákosfalvi házba. Itt az első napokban csak egy sorstársnő tartózkodott, később számuk 25-re nőtt. Többen aludtak egy ágyban, de legfontosabb az anonymitás volt. Nem mutatkozhattak be egymásnak, nehogy akaratlanul is bajba keverjék egymást. Tanúsítja, hogy az egész család azon munkálkodott, hogy vállvetve lehetővé tegyék e sok ember élelmezését és védelmét.

A második

Dr. Kovács Istvánné, sz. Krausz Mária írja, hogy nemcsak őt, de nővérét, annak kislányát, később anyját, sógornőjét és annak kislányát is Ozorayék fogadták be. Miután az ezredes úr jó hamis papírokat szerzett nekik, bevitte egy egészségügyi oszlophoz és így tudott mások részére is hamis szabadságlevelet szerezni. Ügyesen hozzájutott steril műszerekhez, kötszerekhez, gyógyszerekhez és vöröskeresztes köpenyébe rejtve elvitte a rászorulóknak. Jobb módú zsidók révén tudott élelmiszert vásárolni, és az ezredes fizetését is ő kezelte.

Egyízben az ezredes körletének tisztjei tisztelgő látogatást tettek, ami elől nem lehetett kitérni. A bujkáló férfiak a krumpliveremben húzták meg magukat, a többiek este 9–10 óra között nem moccanhattak. Kovácsné, mint vöröskeresztes nővér szolgálta fel az uzsonnát.

A harmadik

Reich György 1985-ben, negyvenegy év múltán mondta el: Mint munkaszolgálatos a ferihegyi (akkor német katonai) repülőtéren dolgozott. Menyasszonya, Lévai Vera – aki korábban szintén Ferihegy közelében élt – októberben édesanyjával Pestre ment, s kérte, ha lehet, látogassa meg. A nevezetes Horthy-proklamáció vasárnapján – október 15-én – a nagy park közepén álló házba ment hozzá, Rákosfalvára, a Szentmihályi u. 25-be, ahol az ezredes szívesen látta, s javasolta, maradjon náluk az e célra kialakított és már két fiatalembert rejtő kerti veremben. Köszönettel elfogadta, s egy hetet töltött ott, csak esténként jöhetett ki, nehogy meglássák.

Egybehangzóan a többiekkel ő is azt vallja, hogy az Ozoray család példamutató magatartású volt a vészterhes időkben, gondolkodás nélkül vállalták ezt a halálos veszedelmet, az üldözöttek iránti megértésből, emberszeretetből.

A negyedik

Visszaemlékezésében a kiskunhalasi Grósz Ferencné közli, hogy 1944 tragikus nyarán őt is, egész családjával, férjével, két gyermekével deportálták, majd Bergen-Belsenbe kerültek.

Édesanyja azonban, nevezett özv. Stern Józsefné debreceni illetőségű lévén, jó barátságban volt Ozoraynéval, ki földije volt és abban a szerencsében részesült, hogy az ezredes úr elhozta a budapesti csillagos házból és kimenekítette a Szentmihályi utca 25-be. Hónapokig lakott ott, s részese lehetett a legbarátságosabb, leghumánusabb légkörnek, ami a család és a rejtegetettek közt fennállt. Sőt, sógornőjét, Stern Sándornét is kiszabadították a vecsési női táborból és odahozták.

A két hölgy soha el nem múló hálával emlékezett életük megmentőire.

Az ötödik

Tóthné Lévai Vera és édesanyja, Lévai Aladárné sz. Friedmann Gabriella szintén az ismertetett helyen tartózkodtak, ahová Ozoray Mária, Vera osztálytársa révén kerültek.

A lakók maguk főztek, saját pénzükön vettek élelmiszert, de a házbeliek félelmet nem ismerően végezték a beszerzés nehéz és veszélyes munkáját.

Mikor Tóthné ezt a nyilatkozatot írta, őszintén szólt arról, hogy mivel külkereskedelmi alkalmazott – fordító –, nem szívesen levelez Izraellel (1980-at írunk), ez bonyodalmat okozhat neki…

A hatodik

Hallgassuk meg Ozoray Máriát, ezt a különös leányt, aki akkor 19 éves volt, elsőéves egyetemi hallgató, matematikus. Ezt is választotta életpályájának, a Műegyetemen lett tanársegéd. Nem ment férjhez, puritán, dolgos, szerény, rendkívül művelt tanár lett. 1998-ban, súlyos betegségben, hosszas szenvedés után elhunyt. (Az öt testvér közt, az egyik fiú geológus és Kanadában egy tudós életét éli.)

Mária kortársait messze meghaladóan felelősségteljes és komoly volt, mikor édesapjával és testvéreivel együtt vállalta a zsidómentés hihetetlen kockázatát.

A maga tárgyilagos modorában a következőket mondja írásos tanságában: „Mi vagyonosak nem voltunk, sőt hatan voltunk testvérek, hogy precíz legyek, meglehetősen szegények voltunk. Tulajdonképpen rejtély, hogy tudtuk ilyen tömegnek valószínűleg nagyon szerény kosztját megoldani. Mert, hogy azután mennyire éheztünk, hát arra a csontjaim is emlékeznek!”

Nagyon megható, mikor Simon Katalinról, barátnőjéről szól, aki jelenleg Izraelben él. Rendkívül sajnálta azokban a vészterhes időkben – mert ő erdélyi születésű lévén – elvesztette családját és így 1945-ben alijázott.

Osztálytársait, Lévai Verát, Dénes Zsuzsát, Márkus Zsuzsát, Földesi Évát, Strehlinger Katalint mind ő invitálta meg, s a többiek is, kik nevére nem emlékezik, fedelet, kenyeret, vigaszt kaptak.

Az emeleten – az „elhanyagolt ház” – emeletén rejtőztek a lányok, az anyák. Mária tudta nevüket, de nem árulta el, nehogy esetleges „lebukás”-kor tudják, kik voltak ott.

Még az Ozoray nagymama – a beteg idős nagymama is velük volt.

A szeretet háza lehetett – ennyi évtizedből visszatekintve – csodáljuk a türelem és a megértés asylumát.

A hetedik

Az ifjabb Ozoray Imréné története nagyon romantikus. Müller Leaként – a Deák téri evangélikus gimnázium negyedikes gimnazistájaként – ismerkedett meg későbbi férjével, ifj. Ozoray Imrével. Ez 1943-ban egy diákbálon történt, s az események sodrában – Mária invitálására – ő is Rákosfalvára került, ahová édesanyját is magával vihette. Székely Éva, védettségében álló leány vésnök rokona csinált hamis pecséteket, így a műegyetemi „embermentő-brigád” sok „jan” (jelenleg alkalmatlan) papírt tudott előállítani s a fiúk részére szabad mozgást biztosítani.

Ifj. Ozoray Imre még a gettóba is bejárt, a bujkálók rokonait kereste fel, megnyugtatta őket, hogy szeretteik jól vannak. Erre is kevesen vállalkoztak akkoriban!

Farkass Imre tanársegéd „szerencséje” és tragédiája, hogy fél szemére vak volt, így a katonai behívónak nem kellett eleget tennie. És árja származású volt.

Csak így, mindenkivel egyet akarással lehetett eredményesen működtetni ezt a nagy létszámú mentőakciót.

A nyolcadik

Aki szintén a Yad Vashemhez írásbeli nyilatkozatot küldött: dr. Földesi Éva volt, ma osztrák állampolgár, bécsi lakos. Talán az ő beszámolója a legprecízebb. A ’Bundespolizeidirektion, Wien’ hitelesítette nyilatkozatát.

Arról ír, hogy az érettségije után (1922-es születésű) idegen nyelv tanításával és gyermekneveléssel foglalkozott, anyagi gondjai nem voltak, de a körülmények a németek bejövetele után arra kényszeríttették, hogy rejtőzzék el. Sógorának egy barátja – a többször említett Farkas (egy s-sel) Imre –, ki jelenleg (1985) az USA-ban él, felajánlotta, hogy az Ozoray családnál menedéket lel.

Újra és újra megerősítést nyer az a tény, hogy a nagy műveltségű család nemcsak befogadó és gondoskodó volt, ami egy hatgyermekes családtól – ahol még a nagymama is lakik – szinte hihetetlen önfeláldozást kíván, hanem dicséri azt a jó hangulatot, sok nevetést, családiasságot, ahogy a számukra korábban ismeretlen nőkkel, gyerekekkel és férfiakkal foglalkoztak. Az az erkölcsi magaslat, ami a példátlan veszélyhelyzetben kialakult, és akkor sem hagyott alább, mikor a „könnyelmű lány” miatt Évával együtt az ezredes urat is felrendelték kihallgatásra a Gestapohoz.

Megtudhatjuk azt a szomorú tényt, hogy e jó család három tagja hunyt el 1945-ben: Ozorayné, a nagymama és János fiúk.

„Meg kell említenem unokanővéremet Bártfai Zsuzsannát, született Márkus Zsuzsannát, aki jelenleg Torontoban (Kanada) él, róla nem esett sok szó.”

Földesi doktornő is szól Major Tamásról és Beck Andrásról, akik szintén ott voltak rövid időre. Kedves anekdota az, hogy Ozoray ezredest egy tiszttársa megkérdezte, hogy elrejtsen-e két zsidó nőt? Mire ő határozottan felelte: „Igen. Mi a probléma ebben?”.

Hát ez az.

Talán ebben a pár szóban benne van az egész kor tragédiája.

Hogy senki nem mert ellenkezni a farkastörvényekkel, és nem tudta az üldözöttet embernek, nőnek, gyereknek nézni, hanem „bűnös”-nek, aki a „rendeletek” és a szörnyű emberfaló „törvények” elöl menekül!




Befejezés


A történet régóta befejeződött. Kinek a megmentett élet szerencsét és felemelkedést hozott, kinek nem.

Mi alakítottuk az életünket a háború után vagy a sors dobált ide-oda? 1984 körül kezdték feldolgozni a Yad Vashem-témát, s a dokumentációkkal együtt felszínre kerültek az emlékek is.

A jó és a rossz emlékek. A tanúk idősek voltak vagy már nem éltek. Az akkori gyerekek „gyerekszemmel” látták, s úgy maradt az emlékükben? Hogy milyen éhesek voltak, és hogyan fáztak.

Nagyon kevesen tudtak utána olvasni, kutatni, felkeresni az egykori szereplőket, szemtanúkat.

Keveset beszéltek, kevesen kérdeztek, és még kevesebben hallgatták meg. „Felejtsük el!” – volt a jelszó.

NEM SZABAD ÉS NEM LEHET FELEJTENI…



Jegyzetek

  1. Az ősi birtokos nemes Szaplonczay család Máramaros vármegye egyik tekintélyes családja volt.[VISSZA]

  2. Község az Iza partján Máramaros megye déli részén, más néven Izaszacsal.[VISSZA]

  3. Az irat pontos jelzete: Magyar Országos Levéltár: H 124 Máramaros megye 1848-49. évi iratai. 2. doboz/XIV. Kovácsy Károly szolgabíró iratai.[VISSZA]

  4. A Máramarosban lévő sóbányák mellett létrejött települések 1329-ben közösen kaptak az uralkodótól privilégiumokat. Ez az öt máramarosi koronaváros Huszt, Visk, Hosszúmező, Sziget és Técső voltak.[VISSZA]

  5. Fényes Elek: Magyarország leírása. I. rész. Magyarország általánosan. Pest, 1847. 371. o. Az oláh népnév a román nemzetiségre vonatkozik.[VISSZA]

  6. A Habsburg Birodalomban 1848 tavaszán létező 18 határőr gyalogezredből mindössze a két székely határőr gyalogezred zászlóaljai álltak magyar szolgálatba a szabadságharc során.[VISSZA]

  7. A 17. (2. román) határőrezred parancsnoka, majd dandárparancsnok az erdélyi cs. kir. hadseregnél.[VISSZA]

  8. A román származású Mihályi Gábor, Máramaros megyei kormánybiztos.[VISSZA]

  9. Máramaros megye déli részén található helység: Dragomérfalva.[VISSZA]

  10. Péterffy Endre (András) (1789 körül-1856) honvéd alezredes. Kilépett cs. kir. hadnagyként 1848 nyarán a Máramaros megyei nemzetőrség őrnagya lett, majd a Kazinczy-hadosztályban tábori térparancsnok volt.[VISSZA]

  11. Valószínűleg egy hegyről van szó.[VISSZA]

  12. Őrnagy.[VISSZA]

  13. királyként V. Ferdinánd (1835–1849), osztrák császárként I. Ferdinánd (1835-1848) néven uralkodott.[VISSZA]

  14. Minden bizonnyal nem a cs. kir. határőr gyalogezred katonái voltak mezítláb, hanem az ekkor már hozzájuk csapódott, a két román határőrezred központja körül gyülekező román felkelők közül kerültek ki a "mezítlábasok", akik leginkább a zsákmány reményében vettek részt ezen a rajtaütésen.[VISSZA]

  15. Bajonettel ellátott, vagyis szuronyos puska.[VISSZA]

  16. A 17. (2. román) határőr gyalogezred állomáshelye Erdélyben.[VISSZA]

  17. Feltehetően nemzetőr százados.[VISSZA]

  18. Az 1914. júl. 25-i részleges mozgósítást követően, júl. 31-én rendelte el az uralkodó, Ferenc József.[VISSZA]

  19. Erről bővebben az Ad acta 2001. évi számának 49–68. oldalán található Megfigyelő állomások és sebesültszállítmányt kísérő osztagok tevékenysége az első világháborúban című tanulmányomban értekeztem.[VISSZA]

  20. Ilyen intézmények voltak: budapesti 1. sz., majd Zita királyné helyőrségi kórház, csapatkórházak, honvéd kórházak, gyengélkedőházak.[VISSZA]

  21. Hadtörténelmi Levéltár (a továbbiakban HL) Első világháborús gyűjtemény 4623. doboz.[VISSZA]

  22. Ezt a lehetőséget végül 1914. dec. 29-ével szüntette meg a Honvédelmi Minisztérium (a továbbiakban HM) 19074/eln. 3.-1914. sz. rendelete.[VISSZA]

  23. Béke és háború idején is létező szervezeti forma. Szerepük igazán hadiállapotban mutatkozott meg, ugyanis elsődleges feladatuk a harcoló csapattestek (ezred, önálló zászlóalj) emberanyagában bekövetkezett hiány pótlása volt.[VISSZA]

  24. U. o.[VISSZA]

  25. HL HM 17511/eln. 5.-1914. sz. rendelet.[VISSZA]

  26. Hazai Samu (1851. dec. 26., Rimaszombat – 1942. febr. 10., Bp.) 1910. jan. 17. és 1917. febr. 19. között altábornagyként honvédelmi miniszter.[VISSZA]

  27. Található: HL HM 17511/eln. 5.-1914. sz. rendelet mellékleteként.[VISSZA]

  28. HL Honvéd Főparancsnokság (a továbbiakban HFP) 166/eln.-1915. sz.[VISSZA]

  29. Ekkor Magyarország területén 6 honvédkerület működött.[VISSZA]

  30. Őrnagyi, alezredesi vagy ezredesi rendfokozatot viselő tiszt.[VISSZA]

  31. Hadnagyi, főhadnagyi vagy századosi rendfokozatot viselő tiszt.[VISSZA]

  32. Ilyen nagyságú fabarakk építési költsége 1914-es árakon számolva 8000-10000 korona volt. Viszonyításképpen: ekkoriban egy kórházban ápolt katona minimális élelmiszerellátására 1-2 koronát fordítottak.[VISSZA]

  33. HL HM 98/eln. 3.-1915. sz. rendelet.[VISSZA]

  34. U.o.[VISSZA]

  35. Csökkentett energiájú lőszerrel 15-90 lépésnyi távolságról végrehajtott lövészet. A kiképzésnél az éleslövészet előkészítésére alkalmazták.[VISSZA]

  36. HL HM 26319/eln. 3.-1916. sz. rendelet és HL HFP 3031/fp.-1916. sz.[VISSZA]

  37. A későbbiekben megállapítottan bizonyosan maradandó sérülést szenvedtek a m. kir. Rokkantügyi Hivatal által fenntartott ipari iskolákban tanulhattak tovább. HL HFP 4299/fp.-1916. sz.[VISSZA]

  38. HL HFP 1490/fp.-1916. sz.[VISSZA]

  39. Masszőrök alkalmazásáról a HL HM 2802/eln. 3.-1915. sz. rendelet intézkedett.[VISSZA]

  40. HL HM 4728/eln. 5.-1917. sz.[VISSZA]

  41. HL HM 87240/eln. 3.-1915. sz.[VISSZA]

  42. HL HFP 1613/eln.-1916. sz. és 25/eln.-1917. sz.[VISSZA]

  43. HL HM 25200/eln. 10.-1917. sz.[VISSZA]

  44. Kirchenberger, Samuel: Beitrage zur Sanitätsstatistik des k. u. k. österreichish – ungarischen Militär – Sanitätswesens. Wien, 1926. 12–13. o.[VISSZA]

  45. Hadtörténelmi Levéltár (HL) HM 5665. sz. beérk. III/13. Eln. Mgb. 41 III/14.[VISSZA]

  46. Laky Dezső: Ostffyasszonyfai fogolytábor és temető története. Celldömölk, 1971.[VISSZA]

  47. HL HM 1918. Mg/B eln. 155–524. a. sz.[VISSZA]

  48. A m. kir. belügyminiszter 1915. évi 1.593 res. számú körrendeletéből, Magyarországi Rendeletek Tára a továbbiakban: MRT, 1915.[VISSZA]

  49. Magyar Rendeletek Tára, 1915. IV-VI. f. 854-856. o. Melléklet a 24.065/1915. F.M. eln. sz.-hoz.[VISSZA]

  50. A m. kir. földmivelésügyi miniszter 1915. évi 24.065 eln. számú rendelete, MRT, 1915.[VISSZA]

  51. A m. kir. honvédelmi miniszter 1915. évi 7.598. eln. számú rendelete MRT, 1915.[VISSZA]

  52. A m. kir. honvédelmi miniszter 1915. évi 9.353. eln. sz. körrendelete. MRT, 1915.[VISSZA]

  53. MRT, 1916.[VISSZA]

  54. A m. kir. belügyminiszter 1915. évi 66.034/VII-d számú körrendelete: MRT, 1915.[VISSZA]

  55. MRT, 1916.[VISSZA]

  56. A kereskedelemügyi miniszter 1917. évi 65.030. sz. rendelete. MRT, 1917.[VISSZA]

  57. A hadifoglyok szökése esetére követendő eljárásról az 1916. évi 150.846/V-a sz. belügyminiszteri körrendelet. MRT, 1916.[VISSZA]

  58. A m. kir. belügyminiszter 1915. évi 111.956/V-a sz. körrendelete. MRT, 1915.[VISSZA]

  59. A m.kir. földmivelésügyi miniszter 55515. sz. VI. 1. oszt. körrendelete valamennyi vármegye alispánjának és Baja, Debreczen, Hódmezővásárhely, Kecskemét, Pécs, Szabadka, Szeged, Székesfehérvár, Zombor, Újvidék város polgármesterének, mint a th gazdasági munkabizottság elnökének. MRT, 1917.[VISSZA]

  60. HL 1918. Mg/B. ált. sz. n. 718. doboz.[VISSZA]

  61. A miniszter válasza: „Március 15-én kelt táviratára közlöm, hogy csendőrség nagyobb számú megerősitésére és vasutak ellenőrzésére intézkedések már folyamatban.”[VISSZA]

  62. HL HM 1918. Mg/B ált. sz. n. 718. doboz.[VISSZA]

  63. Cs. és kir. katonai parancsnokság Temesvár 59/578. M. A. szám, Temesvár, 1918. szept. 12.[VISSZA]

  64. HL HM 1918. Mg/B eln. 155–524 a. sz.[VISSZA]

  65. MRT, 1918.[VISSZA]

  66. HL HM 1918. Mg/B oszt. eln. 1661-33483 a. sz.[VISSZA]

  67. HL HM 1918. Mg/b eln. 155–524. A honvédelmi minisztérium véleménye: „Minden évben tavasszal jönnek túlzott aggodalomból diktált jelentések hf-ok összeesküvéséről, szökéséről.”[VISSZA]

  68. A belgrádi sürgöny sem rádión, sem Hughesen leadható nem volt, mert „ezidoe szerint csak ujvidekig juthatunk.”[VISSZA]

  69. HL HM 1918. Mg/B eln. 155–524.[VISSZA]

  70. HL 4342/85. mfilm.[VISSZA]

  71. HL 4343/85. mfilm.[VISSZA]

  72. HL 4343/85. mfilm.[VISSZA]

  73. A magyar hadügyminiszter válasza:„November harmadiki sürgönye megkésve érkezett oroszlengyel hadifoglyokat kiválasztani már nem lehet mert önkényes vasutakra való tódulás folytán szervezett szállitás lehetetlen a hadifoglyok legnagyobb része már Galicziában van.”[VISSZA]

  74. Az eljárást a m. kir. belügyminiszter 1918. júl. 16-án közzétett, 4.189. res. sz. körrendelete MRT, 1918. ismertette.[VISSZA]

  75. HL Magyar Tanácsköztársaság katonai iratai I. 30. II. 1081–1218. fondok mfilm.[VISSZA]

  76. Baranya Megyei Levéltár – Szerb megszállás (a: Általános rendelkezések.)[VISSZA]

  77. A tanulmány a XX. Századi Intézet támogatásával készült.[VISSZA]

  78. Az Erdély román megszállásával kapcsolatos francia politika alakulását ld. Ormos Mária: Padovától Trianonig. Bp. 1983, Erdély c. fejezetében 112–134. p.[VISSZA]

  79. Mardarescu: Campania pentru desrobirea ardealului. Bukarest, 1921. 26. p.[VISSZA]

  80. Ezzel kapcsolatban ld. A hadügyminiszter által a fegyverszüneti bizottságnak megküldött jelentést. „Egy bizalmi ember jelentése Erdélyből”, 1919. február 10. Hadtörténelmi Levéltár (HL) Miniszteri Fegyverszüneti Bizottság 5. doboz 2246. szám.[VISSZA]

  81. Ennek részleteivel kapcsolatban ld. Aradi Közlöny 1919. február 7. HL Miniszteri Fegyverszüneti Bizottság 6. doboz. 1 pallium 1534. szám, illetve a fegyverszüneti bizottság átiratát Vix alezredesnek 1919. február 14-én. HL Miniszteri Fegyverszüneti Bizottság 5. doboz 2289. szám.[VISSZA]

  82. HL Miniszteri Fegyverszüneti Bizottság 6.doboz, 3. pallium, 2657. szám.[VISSZA]

  83. Ugyanott.[VISSZA]

  84. Veszprém megyei Levéltár (VL) Kratochvil hagyaték 1 doboz 1 pallium Székely hadosztály parancsnokság 995/kt. 1919. sz.[VISSZA]

  85. VL. Kratochvil hagyaték 1. dob. 1. pall. A Székely hadosztály parancsnokság tervezete az Erdélyi katonai kerületi parancsnokságnak Zilah és Zsibó visszafoglalásáról. 1919. február 23.[VISSZA]

  86. A történteket Zilah elfoglalásáig alapvetően Gyurotsik Mihály visszaemlékezése alapján tárgyaljuk. VL Kratochvil hagyaték. Gyurotsik Mihály visszaemlékezése.[VISSZA]

  87. HL Miniszteri Fegyverszüneti Bizottság, 5. doboz, 2047. szám.[VISSZA]

  88. HL Miniszteri Fegyverszüneti Bizottság, 5. doboz, 4. pallium 2312. szám.[VISSZA]

  89. HL Polgári demokratikus forradalom gyűjtemény. Az erdélyi magyar katonai kerületi parancsnokság iratai. Mikrofilm: B/22. doboz 4914/85. A jegyzőkönyvet az erdélyi magyar katonai kerületi parancsnokság H. csoportja vette fel, 1919. február 28-án, 70.sz./Hir. számon. 1919. HL Polgári Demokratikus forradalom gyűjtemény. Az erdélyi magyar katonai kerületi parancsnokság iratai. Mikrofilm: B/22. doboz 4914/85.[VISSZA]

  90. HL Miniszteri Fegyverszüneti Bizottság, 6. doboz, 3. pallium 2695. szám.[VISSZA]

  91. VL Kratochvil hagyaték. vitéz Nagy visszaemlékezése. Valószínűleg azonos a Székely hadosztály parancsnokságán szolgáló Nagy Gyula vezérkari testületi századossal.[VISSZA]

  92. A tarackok harcászatilag nem tartoztak a zászlóalj alárendeltségébe, de az üteg parancsnoka vállalta az együttműködést. Lőgyorsaságukat és ezzel alkalmazhatóságukat meglehetősen csökkentette az a tény, hogy csak minden két ágyúra jutott irányzó.[VISSZA]

  93. VL A Székely hadosztály azonosított iratai. 1 doboz, 1 pallium térképvázlata alapján rajzolta Mojzes Zsófia. Az eredeti valószínűleg Gyurotsik saját vázlata alapján készült.[VISSZA]

  94. A Cigányiban lefolyt összecsapás alatt esett el a zászlóalj egyik neves vitéze, a köztiszteletben álló, a világháborúban arany vitézségi érmet szerzett, cigány származású Szojka tizedes. Szilágysomlyón temették el és árván maradt családjának városa állandó évi járandóságot szavazott meg.[VISSZA]

  95. Koréh Endre: Erdélyért. A Székely hadosztály és dandár története. 1918–1919. Bp., 2000. 174–175. p.[VISSZA]

  96. HL Tanulmánygyűjtemény I 2.322. sz. Kerekess József: Magyarország forradalmi harcai 1918–19-ben. 17. fejezet 93. p. Kézirat.[VISSZA]

  97. VL Kratochvil hagyaték. Gyurotsik Mihály visszaemlékezése.[VISSZA]

  98. VL Kratochvil hagyaték. Gyurotsik Mihály visszaemlékezése.[VISSZA]

  99. HL Tanulmánygyűjtemény. Kratochvil Károly: 653. A Székely hadosztály harcai. Kézirat a Hadi Naptár számára.[VISSZA]

  100. Koréh Endre: Erdélyért. A Székely hadosztály és dandár története. 1918–1919. Bp., 2000. 175. p.[VISSZA]

  101. HL Tanulmánygyűjtemény I. 2.322. sz. Kerekess József: Magyarország forradalmi harcai 1918–19-ben. 17. fejezet 93. p. Kézirat.[VISSZA]

  102. HL Tanulmánygyűjtemény I. 653. Kratochvil Károly: A Székely hadosztály harcai. Kézirat a Hadi Naptár számára.[VISSZA]

  103. Gyurotsik ezen megjegyzésén túl, nem találtam utalást az I/12. zászlóaljnak a zilahi csatában történő részvételére.[VISSZA]

  104. HL Miniszteri Fegyverszüneti Bizottság 6. doboz. 2. pallium. 2614. szám.[VISSZA]

  105. HL Tanulmánygyűjtemény I. 2.322. sz. Kerekess József: Magyarország forradalmi harcai 1918–19-ben. 17. fejezet 94. p. Kézirat.[VISSZA]

  106. HL Miniszteri Fegyverszüneti Bizottság, 6. doboz, 3. pallium, 2643. szám Hadügyminisztérium 5. osztály összefoglaló jelentése. 1919. február 27. 8.00.[VISSZA]

  107. HL Tanulmánygyűjtemény I. 2.322. sz. Kerekess József: Magyarország forradalmi harcai 1918–19-ben. 17. fejezet 93–94. p. Kézirat.[VISSZA]

  108. Ugyanott.[VISSZA]

  109. VL Kratochvil hagyaték, 1 doboz 1 pallium A Székely hadosztály a katonai kerületi parancsnokságnak.[VISSZA]

  110. HL Tanulmánygyűjtemény I. 2.322. sz. Kerekess József: Magyarország forradalmi harcai 1918–19-ben. 17. fejezet 94. p. Kézirat.[VISSZA]

  111. VL. Kratochvil hagyaték. vitéz Nagy visszaemlékezése.[VISSZA]

  112. Részlet a szerző azonos című, előkészületben lévő könyvéből.[VISSZA]

  113. Guérin, Alain: A szürke tábornok (Budapest, 1970, második kiadás) 44. o.[VISSZA]

  114. A szovjet Vörös Hadseregnek is voltak hasonló feladatú, SPETNAZ nevű különleges alakulatai.[VISSZA]

  115. Lásd Ungváry Krisztián: Budapest ostroma (1. kiadás, Budapest, é.n.) 33. o. Ezúton is szeretnénk kifejezni köszönetünket Ungváry úrnak, amiért a téma alapos feldolgozásához nélkülözhetetlen levéltári forrásokat rendelkezésünkre bocsátotta.[VISSZA]

  116. Bundesarchiv–Militärarchiv RH–7/V 313. E. W. tartalékos hadnagy 1945. április 6-án kelt felterjesztése a Német Aranykereszt (Deutsches Kreuz in Gold) kitüntetésre. A továbbiakban, ha külön hivatkozás nem utal egyéb forrásra, ezt a dokumentumot használjuk.[VISSZA]

  117. A személyiségi jogok védelme miatt a teljes név ismertetésétől el kell tekintenünk, ezért a hadnagyot a továbbiakban fedőnevén említjük.[VISSZA]

  118. Számvéber Norbert: Nehézpáncélosok – A német 503. nehézpáncélos-osztály magyarországi harcai. (Budapest, 2000; a továbbiakban: Számvéber) 80. o.[VISSZA]

  119. Vö. Számvéber i.m. 81. o.[VISSZA]

  120. Lásd Fleischer, Wolfgang: Das letzte Jahr des deutschen Heeres 1944–1945. (Wölfersheim, 1997) 206. o.[VISSZA]

  121. Konyev, I. Sz.: A negyvenötös esztendő. (Budapest, 1968; a továbbiakban: Konyev) 58. o.[VISSZA]

  122. Konyev 60. és 65. o.[VISSZA]

  123. Konyev 70. o.[VISSZA]

  124. Konyev 72. o.[VISSZA]

  125. Konyev 73. o.[VISSZA]

  126. Richter, Klaus Christian: Die Panzerschlacht bei Lauban. In: Deutsche Militärzeitschrift Nr. 24.: Lásd: www.mtm-versand.de/dmz/Leseproben/lauban/leseprobe.htm (A továbbiakban: Richter)[VISSZA]

  127. Az 1945 elején újjászervezett hadosztályt a németek már csupán megerősített harccsoport erőben tudták feltölteni, és ezt elnevezésében is jelezték.[VISSZA]

  128. Mehner, Kurt: Die Geheimen Tagesberichte der deutschen Wehrmachtführung im Zweiten Weltkrieg 1939–1945. Band 12: 1. Januar 1945 – 9. Mai 1945. (Osnabrück, 1984; a továbbiakban: Mehner) 433. o.[VISSZA]

  129. Richter i.m.[VISSZA]

  130. A hadosztályok páncélvadász-alakulataiban (századok, illetve osztályok) további rohamlövegek és vadászpáncélosok is bevetésre kerültek. Így például a 17. páncéloshadosztály-harccsoport megerősített 27. páncélvadász-századában 10 vadászpáncélos volt. A Führer-gránátoshadosztálynak külön rohamlövegdandára is volt (a korábban önálló 911. rohamtüzérdandár három ütege mintegy 30 rohamlöveggel).[VISSZA]

  131. Richter i.m., valamint Jentz, Thomas L.: Die deutsche Panzertruppe 1943–1945. Band 2. (Wölfersheim-Berstadt, 1999) 226. és 228. o.[VISSZA]

  132. A német páncéloshadosztályok általában három, néha négy harccsoportot szerveztek. A támadás vagy ellenlökés/ellentámadás legütőképesebb eleme a páncélozott harccsoport volt, amely a páncélosezred zöméből, a hadosztály lövészpáncélosokkal felszerelt páncélgránátos-zászlóaljából, a páncélos-tüzérezred önjáró tarackokkal rendelkező tüzérosztályából, a páncélos-utászzászlóalj lövészpáncélosokon szállított utászszázadából, egy páncélozott járművekkel felszerelt páncélgránátos-ezredtörzsből és annak beosztott önjáró gyalogsági lövegeiből állt. Ezt egészítették ki az önjáró légvédelmi gépágyús vagy légvédelmipáncélos-szakaszok, illetve az utánpótlást szállító gépjárművek és az egészségügyi katonák.[VISSZA]

  133. Richter i.m.[VISSZA]

  134. Spaeter, Helmuth: Die Geschichte des Panzerkorps Grossdeutschland. III. Band. (h.n., 1958; a továbbiakban: Spaeter) 365–366. o.[VISSZA]

  135. Spaeter 367. o.[VISSZA]

  136. Spaeter 367. o.[VISSZA]

  137. Spaeter 368. o.[VISSZA]

  138. Spaeter 368. o.[VISSZA]

  139. Spaeter 368–369. o.[VISSZA]

  140. Mehner 238. o.[VISSZA]

  141. Spaeter 370. o.[VISSZA]

  142. Lásd www.idgr.de/lexikon/bio/n/naumann-werner/niekapitulieren.htm.[VISSZA]

  143. Wegmann, Günter: „Das Oberkommando der Wehrmacht gibt bekannt…” Der deutsche Wehrmachtbericht. Band 3. (Osnabrück, 1982; a továbbiakban: Wegmann) 470. o.[VISSZA]

  144. Spaeter 371. o.[VISSZA]

  145. Mehner 246. és 250. o., valamint Wegmann 473. o.[VISSZA]

  146. Spaeter 371. o.[VISSZA]

  147. Konyev 74. o.[VISSZA]

  148. Lásd Konyev i.m. 73–74. o.[VISSZA]

  149. Konyev 73. o.[VISSZA]

  150. A források német ejtőernyősök laubani bevetéséről nem szólnak. Feltételezhetően a 6. népi-gránátoshadosztály soraiban harcolhattak élőerő-utánpótlásként beosztott korábbi ejtőernyősök, megtartva eltérő egyenruházatukat.[VISSZA]

  151. A Führer-gránátoshadosztályt és a Führer-kísérőhadosztályt eredetileg a „Grossdeutschland” alakulatok részeiből szervezték meg.[VISSZA]

  152. Joseph Goebbels Tagebücher 1945. Die letzten Aufzeichnungen. Einführung: Rolf Hochhuth. 137–140. o.[VISSZA]

  153. Schramm, Percy (Hrsg.): Kriegstagebuch des Oberkommandos der Wehrmacht 1944–1945. Band IV/8. (München, 1982; a továbbiakban: Schramm) 1156. o.[VISSZA]

  154. Schramm 1156. o.[VISSZA]

  155. Spaeter 372. o.[VISSZA]