Magyar titkok*

(részletek)

 

Életpályák

Nevelésem befejeztetése után három út állott előttem, melyen az életdicsőség csúcsára kapaszkodhattam volna, tudniillik: hivatalviselés, járdakoptatás és utazás. Sokáig nem tudék a választáson eligazulni. A hivatalviselést magában véve igen szép életmódnak hivém ugyan, de annyi ezer meg ezer hivatal közül ugyan ki tudná a legcélszerűbbet kiválasztani? A megyei hivatal igen szép, de – nekem nem kell, mert én mindig egyenlő vagyok, s a három esztendő vége felé világért se tudnám azon nemes atyámfiát ölelgetni, kit harmadfél év előtt lólopás miatt becsukatni kényszerültem. A városi hivatal is derék, de nekem egyetlen Herr Vetterem és egyetlen Fra Mahmom* sincs valamennyi nagyvárosában a szép Magyarországnak; eszerint írnoki méltóságnál bajosan bírnék magosbra vergődni. Gazdasági hivataloknál mindig csepeg valami, habár nem csurog is, amint mondani szokták; de ott is írnoksággal kell a munkát kezdeni, s ha az ember a tiszttartó lányát nőül nem veszi, vagy a földesúr lovait is oly tiszteletben nem tartja, mint az indusok a bráminokat, úgy bizony hálát adhat istenének, ha vénségére valamely pipaszárnyi hosszú faluban ispánságra emelkedhetik. Még más hivatalokról is gondolkodtam, de végre csakugyan meggyőződém arról, hogy a rendes hivatalviselés nem nekem való, tollrágó naplopóvá lenni pedig semmi kedvet nem érzék magamban.

Eziránt tisztába jővén magammal, figyelmemet a járdakoptatásra fordítám, s meg kell vallanom, hogy ezt igen pompás életmódnak gondolám. Mindent tudni és látni, mi az utcákon történik, s néhány nap múlva jóízűen kacaghatni az újságírókat, kik csupán hallomás után beszélhetvén, egészen fonákul írják le az újdonságokat; a szép hölgyeket boltról boltra kísérni, nyomról nyomra követni, némely édes és keserű titkocskáikat kilesni s bizonyos férjeket, vőlegényeket és szerelmeseket annak idejében derekasan kinevethetni; az éber rendőrök fölött részvevőleg szánakozni, midőn alvásuk közben kezeikből a pipa ellopatik: mindez mennyi kéjjel s örömmel árasztja el az embert! De egy bökkenője ennek is van. Minden járdával ellátott városban annyi a járdarontó naplopó, hogy Isten a megmondhatója, s így közülük kedvezőleg kitűnni vajmi nehéz. Én pedig mindenáron ki akarok tűnni, s kész vagyok szakállamat földig növeszteni, ha másképp nem bírom magamra vonni az emberek figyelmét.

Hát az utazás? Ez alkalmasint a legderekabb, gondolám magamban, s csak az került még némi fejtörésembe, hogy tulajdonképp hová és mi célból utazzam. A magyarok ősi lakhelyének kinyomozását egyetlen lépésre sem tartám méltónak, mert nekünk előbb arról kellene gondoskodnunk, hogy mostani hazánkban valahára erős, kiirthatatlan gyökeret verjünk, s ne ingadozzunk minden legkisebb szellősuhogástól, mint a Tóbiás szakálla. Külföldi szokások leírásának szinte nem vagyok barátja, miután még a szomszéd magyar falu szokásait sem ismerjük. Vagy külföldi intézetekkel ismerkedjem meg, hogy azokat nálunk honosíthassam? El e gondolattal! Ismerjük meg előbb hazánk szükségeit, s azután orvosoljuk saját természetünk szerint, mert nem minden gyógyszer használ mindenütt egyenlőn.

Eh, gondolám tehát végre, utazni fogok úgy, miképp most fiatal hazánkfiai rendesen utazni szoktak, tudniillik, hogy utazásaimból visszatérve, így beszélhessek:

– Ah, barátom, X… szónokunk jól beszélt ugyan, de bezzeg, midőn O'Connellt* a londoni parlamentben mennydörögni hallám!

– Ez a kis donna jól táncol ugyan, de a párizsi táncosnők egészen másképp bájoltak el engem!

– Sok szép vidék van hazánkban, az igaz; de, barátom, mi ez a tiroli és svájci gyönyörű tájakhoz képest.

Nemde dicső ez, nyájas olvasó, midőn ilyeneket mondhat az ember? Hogy azután értettük-e O'Connellt, s ébren vagy alva utaztunk-e keresztül a tiroli és svájci tájakon, az tökéletesen mindegy, szavaink azért mindig egyenlő hatásúak lesznek.

 

Járdai kényelem

Hányszor olvasám már, hogy a járdákon nem járhat az ember becsületesen, mert a háztetőről csurgó víz mindenütt valóságos graefenbergi* zuhanyt képez őszkor, télen és tavaszkor; különben pedig ezenkívül, ha fagy, vagy hó esik, mindig veszélyben forog az ember, hogy lábát kitöri. E bajok miatt azután közönségesen a háziurak korholtatnak, mintha bizony ezek minden járdakoptató kényelméről gondoskodni tartoznának! Szegény háziurakat bizony úgyis elég teher nyomja, mert, ahol háziúr van, ott többnyire háziasszony is van, vagy legalább barátné valahol a külvárosban; ahol pedig efféle bútorok találtatnak, ott múlhatlanul szükséges a bársonypüspike*, tollas kalap, boglyas pesztonka, sima selyemruha, pisze szobalány, vastag karperec, kövér szakácsné, fényes estély, sok mulatság, semmi gazdálkodás és számos egyéb efféle nélkülözhetlen csekélység, melyek annyi pénzbe kerülnek, hogy ugyancsak béketűrők és pénzesek legyenek a lakosok, ha a szegény háziurat a csődülettől meg akarják menteni. Ugyan miképp juthatna tehát a szerencsétlen háziúr eszébe, hogy még az utcán sétálók kényelméről is gondoskodjék? Ki-ki magáról, az úristen pedig mindnyájunkról! – ez a bölcs háziurak jelmondása. Egyébiránt pedig, ha a dolgot jól fontoljuk meg, tehát igen megnyugtatva érezhetjük magunkat, mert az idézett apró kellemetlenségek az évnek legkellemetlenebb részeiben szoktak csak előfordulni, midőn bizony úgysem várhat az ember sok jót. Nyáron ellenben annyi kényelemmel kínálkozik a járda, hogy az érintett néhány apró kellemetlenséget valóban nagyon könnyen feledhetni.

Hó, mi vala ez? Hová lett kalapom? Ah, e boltnak ernyője oly alacsony, hogy lecsapá fejemről a Soroksáron készült párizsi kalapot; de hová lett kalapom? Ah, semmi baj! E házból kocsi robogott ki, kalapomat a lovak kissé megrugdalák, a kerekek pedig valamennyire összelapíták. Ez egy kis véletlenség szüleménye, de azért tulajdonképp mégiscsak kalap a kalap. Megvallom, én megjutalmaztatnám azon kereskedőt, ki legalacsonyabbra illeszti bolternyőjének rúdjait, mert nálunk erre igen nagy szükség van. Nálunk például sokan oly magasan hordják orrukat, hogy a csillagokat is szeretnék vele leszurkálni, jó tehát, ha e rudak emlékeztetik őket, hogy ők is csak porfiak. Azután e rudak nagy sötétséget okoznak a boltban, s ez is vajmi hasznos! A kereskedő veszély nélkül szabadul meg csempészett vagy elavult áruitól, sok szép vevőnének pirulását pedig jótékonyan rejti el a sötétség, midőn, sorsa fölötti vásárlásokat tevén, néha meggondolja, hogy most ássa meg becsületének sírját. Végre, ha e rudak magasabbra húzatnának, akkor a bérkocsisok bizonyosan alattuk fognának a járdán vágtatni, s a gyalogosokat egészen a kocsiútra szorítnák, míg most csak egy kerékkel ronthatják a járdát.

Hah, mi ez? Zápor szakad? Oh, nem, csak a járdát öntözik, s engem is végigöntöttek. Szerencsére fekete nadrág van rajtam, s így nincs okom zúgolódásra. De ezen öntözés különben is nagyon hasznos, mert háromszor történik rendesen napjában, s így azon időben a dologtalanok mégis honn maradnak, holott különben az egész istenadta napot a járdán töltenék el és…

Ezer villám, most hasra estünk. Bocsánat, tulajdonképp csak én magam estem el, s bátor vagyok reményleni, hogy a szíves olvasó nem részesült e szerencsétlenségben. A baj így történt: egy ház előtt kocsi állott, a járdáról korcsolya emelkedék a kocsira, melyen hordót akartak fölhengeríteni, s én, elmélkedéseimbe mélyedvén, a korcsolyán becsületesen keresztülestem. Más talán bosszankodnék emiatt; én azonban annyira méltányosság embere vagyok, hogy ezen teljességgel nem bírok fölindulni, sőt e bajt igen hasznosnak tartom, mert ez arra emlékeztetheti a magyar politikusokat, hogy ne csak mindig századokra építsenek előre, hanem lábaik alól is hengerítsék már el valahára a gátoló göröngyöket.

De minő kiállhatlan bűz ez, mely minduntalan bosszantja orromat e pompás járdán? Ah, látom már, vannak férfiak, kik a kutyákat annyira szeretik, hogy magukat mintegy azonosítják velők, és az utcaszögleteknél s házsarkoknál ugyanazt követik el, mit említett négylábú társaik szoktak e helyeken gyakorolni. E gyalázatos erkölcstelenségnek is van egy jó oldala, az tudniillik, hogy e bűz mindig arra emlékeztetheti az illető hatóságok tagjait, hogy mégiscsak ideje már fenyítőházat építtetni. Bizony…

 

A Császár fürdő

A Nemzeti Színház

 

Szobanézés

Mindenekelőtt azonban szobanézéshez fogtam, amit sétálás közben úgyis könnyen eszközölheték. Nem kelle sokáig keresnem, mert alig van Pesten ház, melynek kapuján az év minden napján legalábbis két vagy három cédulát ne lehetne látni, miken kibérlendő szállások hirdettetnek. Ah, íme, itt is. Olvassuk csak:

– Itt egy világos, hónapos szoba minden pillanatban kiadandó.

Nem kell. Ez bizonyosan sötét, s azért mondatik világosnak.

– Itt nőtelen urak szobával és mindennel elláttatnak.

Isten mentsen! Ez a minden igen veszélyes, utoljára még feleséget is foglalhat magában.

– Itt egy özvegyasszonynál szállást kaphatni szolgálattal együtt.

Eh, én magam tartok szolgát, ez a szállás csak tanulóknak való.

– Itt két hónapos szobát kaphatni, gyakorlattal együtt a francia nyelvben.

Ez csak arszlánoknak való, kik egy sort sem tudnak hiba nélkül leírni magyarul, s mégis franciáskodás után esengnek.

– Itt két szoba, előszobával s külön kijárással, havonként vagy évnegyedenként, művelt, nőtlen uraknak, bútorzattal együtt kiadandó az első emeleten. Bővebben a háziúrnál értekezhetni ugyanott.

Ez már jól hangzik, ezt meg kell tekintenünk. A ház nem nagy, sőt a Belvárosban* rágalom nélkül akár kicsinynek is mondhatjuk; de különben tiszta és csinos. Menjünk föl. Kopogtassunk. Szabad. Lépjünk be.

– A háziúrhoz van szerencsém?

– Részemről a szerencse, a ház enyim, nevem Hebauf.

– Örvendek. A kapun cédula van…

– Ah, a szállást méltóztatik megtekinteni? Igen szép, mondhatom, gyönyörű. Róza, Bella, Tini, Mimi, Laura, Nina, hamar a kulcsokat. Kérem, méltóztassék addig is helyet foglalni.

Szent isten! Az oldalajtó megnyílt, s egyszerre hat szép fiatal hajadon özönlött a szobába. A legidősb mintegy huszonnégy, a legfiatalabb pedig tizennyolc éves lehete. Mindnyájan nagy zavarodást mutattak, midőn engem megpillantának.

– Kedves lyányaimat van szerencsém önnek bemutatnom, egyetlen örömemet képezik e földön, mert nőm, a jó derék asszony, már nincs többé. Gyermekeim, ez itt új Zimmerherrünk.*

A hajadonok bókoltak, s egyszerre hat széket hoztak mozgásba; én azonban egyet sem fogadtam el, nehogy ötöt sértsek meg az egyiknek elfogadása által; azon mesterséget pedig, fájdalom, még máig sem tudom, mely szerint egyszerre hat széket is be lehet tölteni, mert a szék nem olyan, mint a hivatal.

– Inasomnak is lesz helye?

– Az inasnak? Oh, mindenesetre, az előszobácska igen csinos és tágas.

– Nem tekinthetném meg?

– Oh, mindenesetre! Hiszen nem akarom a macskát zsákban árulni. Hehehe! Lyánkák, hol a kulcs?

– Itt van, atyuska!

– Jöjjetek, mutassunk meg mindent. Kérem, méltóztassék. Ezen szobából is nyílik ajtó azon pompás kis lakásba! De majd szekrényt állítunk ide. Íme, a szobák világosak, szépen ki vannak festve, a kilátás pompás, a kályhák jól fülnek, az ajtók és ablakok úgy illenek rámáikba, mintha onnan nőttek volna ki. A külön kijárás a lépcsőre nyílik, s a lakos kapukulcsot kap; lehet-e ennél kényelmesebbet képzelni, főképp nőtlen urak számára, hehehe!

– És mindennek ára?

– A kútban igen jó ivóvíz van, s a falak oly erősek, hogy a házfödél akár tízszer is leéghet, s mi kényelmesen pipázhatunk az ablakban, mert a tűz csakugyan soha nem fog ránk szakadni, nemde, gyermekeim?

– Igen, atyuska.

– Azután, kérem alázatosan, minden nagyobbszerű temetés erre megy…

– Oh, ezt nem szeretem.

– Ah, egyébiránt az ily nagy temetés két esztendőben alig történik egyszer, igazán mondhatom, alig egyszer; nemde, babácskáim?

– Igen, atyuska.

– Hanem bezzeg a katonai zene! Azt minden héten kétszer halljuk.

– Már ez baj, én a tábori zenét ki nem állhatom.

– De mi jut eszembe, hiszen Harczy táborfő kiköltözött múlt évnegyedben ezen utcából; ugyan miképp is tudtam ezt feledni! Most már nem jő erre a zene, nemde lyánykák?

– Igen, atyuska.

– Nem fog a dohányfüst a kisasszonykáknak alkalmatlankodni?

– Oh, nem! Ők szenvedélyesen szeretik a dohányfüstöt; nemde gyermekim?

– Igen, atyuska.

– És az ára e szállásnak?

– Oh, kérem, arra még ráérünk; reménylem, nem sértettük önt meg, hogy már távozni akar?

– Világért sem, csak…

– Oh, kérem, méltóztassék tehát helyet foglalni; kérem, itt a pamlagon, gyermekeim magok hímzették; mondhatom, igen ügyes gyermekek, nagy örömemre vannak. Így, már most beszéd közben mindent tisztába hozhatunk. Róza, Bella, hamar a zongora mellé, ti, többiek, pedig énekeljetek.

– Igen, atyuska.

A négy hajadon pompás szerelmi vallomást énekelt, nem tudom, melyik daljátékból, a másik kettő pedig négyesen kísérte őket a zongorán. Ezalatt mi így folytattuk párbeszédünket:

– Tehát a szállás ára?

– Oh, kérem, tüstént. Szabad kérdeznem, talán ügyvédkedni méltóztatik?

– Nem.

– Vagy orvoshoz van szerencsém?

– Nem, jövedelmeimből élek.

– Ah, igen szép! Igen kellemes élet. Nina, ne kíméld hangodat. Sokáig méltóztatik Pesten tartózkodni?

– Meddig az életet kellemesnek fogom itt találni.

– Szép! Mi legalább mindent elkövetünk, hogy minél tovább együtt maradhassunk. Mimi, kissé hangosabban és több tűzzel. Hízelgés nélkül mondhatom, uram, hogy sok szép tehetség rejlik lyánykáimban; férjeik egykor boldogoknak fogják magokat tarthatni. Már több igen jó szerencséjök lehetett volna, mert istennek hála, nem fognak házamból üresen távozni, hiszen azért gyűjt és fárad az atya, hogy gyermekei még sírjában is áldhassák. Eddig azonban még egy férfi sem bírá szívöket megindítani, s én éppen nem siettetem a házasságot, mert istennek hála, lesz nekik úgyis miből élniök. Azért tehát éppen nem erőltetem őket, csak válasszanak szabad tetszésök szerint. De valóban meg nem foghatom most ezen bohó gyermekeket, minduntalan elvesztik a taktust, mintha megbűvölte volna őket valaki. Ily zavarodásban még soha nem láttam őket. Mintha valami ellenállhatlan bűverő tenné őket oly elfogultakká. Csodálatos!

– De kérem, a szállás ára?

– Tüstént, tüstént, úgyis csak csekélység, szót is alig érdemel. Elég, lyánykák, elég; Nina, hozd elő dobocskádat.

– Igen, atyuska.

– Különös élvezetben fogom önt részesítni, uram. Ninácskám Az ezred lyányá-ból a harci dalt fogja dobolni, testvérei pedig a gránátos kardalt éneklendik hozzá; ez nagyszerű hatást gyakorol, én minden délután rendesen ezzel doboltatom magamat álomba. Rajta, gyermekek, kezdjétek.

– Igen, atyuska.

– Hah, nemde pompás! Szinte ifjodni érzi az ember vérét, mintha tüstént kész volna katonának állani, hehehe!

– Kivált ily ezredhez!

– Valóban? Hehehe!

– Tehát a szállás ára?

– Egy szóval?

– Igen.

– Alkudozás nélkül?

– Igen.

– Csak háromszáz forint.

– Váltóban?

– Tréfálni méltóztatik, hehehe! Pengőben, pengőben.

– Ez talán mégis sok?

– Éppen nem, a nagy adó, szépítés, biztosítás, járda…

– Ah, a járda!

– Nemde? Átlátni méltóztatik, hogy a szállás olcsó.

– Majd meggondolom.

– Kérem, az igen bajos, mert azalatt más érkezhetik és…

– Oh, ha más jő, úgy csak méltóztassék bátran rendelkezni.

– Szép, szép; de, uram, őszintén szólván, én nem fogadok föl minden lakost, és igen szeretem emberemet megválasztani, s ön iránt első pillanattól oly megmagyarázhatlan vonzalmat érzek, hogy, hogy… kész vagyok a lakbérből ötven forintot elengedni, mit még eddig soha nem tettem, nemde gyermekim?

– Igen, atyuska.

– Mikor méltóztatik beköltözni?

– Kérem, előbb múlhatlanul tanácskoznom kell egy barátommal.

– De ugyan mire való ez, hiszen ön már nagykorú.

– Igen, de már ez szokásom.

– Uram, egy szó, mint száz, én olyasmit érzek ön iránt, mit szinte atyai vonzalomnak kell tartanom. Hátha kétszázért adnám a szállást?

– Hiszen így károsulna ön.

– Önért mindenre kész vagyok.

– Köszönöm, de mondom, ily rögtön nem határozhatom el magamat.

– S ha négyszáz váltót kívánnék csak? Mit szól ön ehhez?

– Csak azt, mit már mondák. Ajánlom magamat.

– Uram, még egy szót.

– Alázatos szolgája!

Ezzel kisieték a szobából, s jó füleim még e szavait hallák meg a gondos atyának:

– Na, ez is elment. Oh, ti gyarló libák, már látom, hogy nyakamra vénültök, s maholnap csődület alá jutok! Lehetőségig gyorsan sieték le a lépcsőn, mert féltem, hogy végre még ingyen is nyakamra szárad a szép szállás az ezred mind a hat lyányával együtt.

 

Rablóbarlang

Rövid estelizés után unni kezdém magamat, s egypár úgynevezett barátom unszolására a játékterembe léptem, meghagyván a pincérnek, hogy szolgámat tüstént utasítsa utánam, mihelyt meg fog jelenni.

A terem pompás világításban ragyogott, mert egyedül ez azon hely, hol a dohányzástól uracsaink némileg tartózkodnak; mi azonban nem annyira tiszteletből történik, mint inkább azon feszült figyelem következtében, mellyel még a puszta nézők is e gyilkos játékot kísérik. Ezúttal még csak apróbb játékok folytak, s úgy látszott, mintha az egész díszes társaság még valakire várakoznék, ki itt a főszerepet szokta játszani.

Ismerőseim egyike igen jártas, sőt úgyszólván mindennapian volt e rablóbarlangban, mely csak annyiban különbözik a bakonyiaktól, hogy azokból bitófára hágnak a kis bűnösek, ebből pedig hintóba lépnek a nagy vétkesek.

Említett ismerősöm tehát megismerteté velem a társaság néhány kitűnőbb tagját. Szavait rövidítem, s csak mintegy kivonatban közlöm a visszariasztó jellemvonásokat.

Azon öregúr a kopasz fejjel s mosolygó arccal huzamosb évsor óta folytonosan banktartó e barlangban, s helyét csak oly műutazó banktartóknak engedi át rövid időre, kik neki azért illő haszonbért fizetnek. Az ily bérlés rá nézve veszteséggel jár ugyan mindig, de mégis azon nem megvetendő hasznot hozza egyszersmind, hogy mindenkor újabb és újabb fogásokat tanulhat az idegen művészektől, mikkel aztán még nagyobb szerencsével folytathatja mesterségét. Egyébiránt ő rideg nőtlenségben él, s aranyhalmait a művésznők olvasztják el, kiket e nemes foglalkozásra koronként majd a tánc, majd az ének s néha a szavalás köréből választ. Tetteit mindenki ismeri, s büntetésre méltónak senki nem találja, mert ahol vádló nincs, ott nem tartja magát avatkozásra följogosítva a bíró. De különben mi is az tulajdonképp, mit ő cselekszik? Elveszi azt, mit az üresfejű golyhók önként nyújtanak neki. S az adományt napjainkban ugyan ki nem fogadja el?

E szótalan, magas ember az előbbinek segéde; e szó csaknem minden további értelmezést fölöslegít, s csak azon egy megjegyzést kívánja múlhatlanul, hogy a nyereség elköltésében nem segíti; részint azért, mivel ebből csak igen parányi részecske jut neki, részint azért, mivel, kimondhatlan fukarságánál fogva, minden fillért élére ver, s emellett koplal, és minden élvezetet nélkülöz. Halála után vagyonát a városi hatóság, testét fukarsága miatt éhen maradó férgek, emlékezetét pedig feledés öröklendik.

Ama halovány ifjú, kinek ajkai mindannyiszor kissé vonaglanak, valahányszor a banktartó mosolyával találkoznak szemei, középrangú özvegynek egyetlen fia, s tanulmányok gyűjtése végett mulat Pesten. Anyja nem kíméli csekély vagyonát, mert azt hiszi, hogy szeretett férje emlékének hódol, ha egyetlen fiát oly állapotba helyezi, melyben jó nevelés következményei által fényt áraszthat korán elhunyt atyja nevére. Ámde a fiú a barlangba tévelyedett, hol éjszakáit pénzpazarlással tölti el, míg nappalait álomra s hazugságok koholására fordítja, mik által ismét és ismét pénzt zsarolhasson szerencsétlen anyjától, ki az élet minden örömeit nélkülözi, csak hogy fia emberré tételére elég pénzt teremthessen; mert ő azt hiszi, hogy bő vetésének idővel bő aratás leend jutalma. És mi lesz ennek vége? A fiúból csaló lesz, az anya pedig nyomorban sírandja el végnapjait. És tulajdonképpen kárhoztatni sem meri az ember szigorúan e tapasztalatlan ifjút, mert hiszen vannak rá példák, vért fagylaló, szomorú példák, hogy sokan a hazának érett eszű jobbjai közül ugyanazon ünnepélyes szent pillanatban, midőn milliók sorsa fölött visszavonhatlanul határoznak, százezreket áldoznak a játék ördögének, míg a haza sajgó sebeire kétgarasnyi írt sem akarnak fölajánlani!

Azon görbedt fiatalember, ki még alig lépett életének nyarába, családapa. Ő hivatalviselő, s havipénzét rendesen e zöld asztalon harácsolja el. Neje éjjel-nappal dolgozik, és sírva éhezik, csak hogy gyermekeit lecsöndesíthesse. Ha ezen ember mielőbb a Duna hullámai közé nem temetkezik, úgy csalásra kényszerülend, ekkor pedig hivatalát el fogja veszteni, gyermekeinek homlokára a szégyen bélyegét ütendi, s isten legyen neki irgalmas ott, hol a bűn és érdem fölött igazságos ítélet fog tartatni!

Ezek a főbb jellemvonások e bűnös csorda tömegéből, s ezek egyes részeiből vannak, fokozatos és körülmények szerinti változatokkal összealkotva, a többiek is.

Az egész árnyrajz tökéletes világosságára még csak azt kell megemlítenem, hogy az egész társaságot az úgynevezett jeladók teszik még csak igazán tökéletessé.

Számos igénytelen külsejű s többnyire buta arckifejezésű naplopó sátorozgat a zöld asztal körül, ásítva s néha-néha egypár forintot rakva a csábító kártyákra. Ezeket a banktartó rendesen fizeti, s mindig nyerni hagyja, mivel a nyereményt játék után mindig visszaadni tartoznak, s szerencséjök által a szenvedélyes játékosokat mindig nagyobb tételekre buzdítják, a tapasztalatlan bangókat* pedig a játékban részesülésre bátorítják. Ezenkívül ezen jeladó urak ügyesen tudnak a játszók kártyáira vigyázni, s midőn például szemeiket dörzsölik, köhintenek, felső vagy alsó gombjaikat érintik, s kabátjokat ki- vagy begombolják, a banktartó mindig megérti, hogy hány hét a világ, s mindig nyer. S ami különösb, e bitóra való nép oly pontosan megtartja egymásnak adott szavát, hogy ezen egy tekintetben bárkinek is példányul szolgálhatnak; s e tulajdonságból még a leggaládabb játékosra is ragad valamicske, mert van elég példa, hogy a játékos nem fizeti ki szabóját, kinek gyermekei talán éheznek szószegése miatt, míg a hitelre vesztett pénzt rendesen pontosan visszafizeti, habár lopnia kellene is azt, valamint az abruzzói gyilkos, ki ölni és rabolni megy, hogy a Compostellába* ígért aranyszívet vagy ezüstlábat elvihesse!

Vannak aztán még magamféle nézők is, kik csupán tapasztalásból látogatják meg néha a művelt és tiszteletben álló fosztogatók e tanyáját; vannak, kik fiatal játszók után leskelődnek, s pénzzel kínálgatják őket irtózatos kamatra, midőn erszényökből a pénz kiapad; vannak bizonyos megnevezhetlen bűntanyák férfiküldöttei, kik a nyerőt magokkal csábítják, s néhány óra múlva testben-lélekben megrontva és könnyült erszénnyel bocsátják el; vannak végre, kik a játszók zsebeiből pipát, tárcát, órát s egyéb ily nélkülözhető apróságokat csennek, mit igen könnyen gyakorolhatnak, mivel az, ki magas játékba merül, még emberi méltóságáról is megfeledkezik, következésképp azt sem venné észre, ha lassanként öltönyeit is levonnák testéről. S éppen azért, mivel itt a lopás oly fölötte könnyű, igen természetes és méltányos, hogy e zsebelők a banktartóknak tetemes haszonbért fizetnek ezen szép mesterségök szabad gyakorolhatásáért, mit azután kizárólag, minden kellemeivel az egyedáruskodásnak űzhetnek.

Végre, ámbár fölösleges is azt talán különösen megemlítenem, e játékasztal körül minden rangkülönbség tökéletesen megszűnik. Itt a csalásai által pénzhez jutott inas is bizalmasan foglal helyet talán éppen azon főúr mellett, kinek néhány hét előtt még széke mögött állott; itt némely apa nem meri szemeit végigjártatni a zöld asztalon, mert attól fél, hogy fiával találná magát szomszédságban; itt az alárendelt hivatalnok könnyedén nézi le főnökét, s ez másnap nem merészeli hanyag alárendeltjét szorgalomra serkenteni; itt a legszemesb rendőrség szemei is elhomályosulnak, mert gyakran oly férfiak tekintetével találkoznak, kiktől mély alázattal tartoznak parancsokat elfogadni, s kiket még e helyen sem merészlenek a játék tilalmára figyelmeztetni!

Ez az, mit e vészes rablóbarlang jellemeiről, irányáról s következményeiről gyönge szóval elmondhaték, kerülve a túlzást, de nem szépítve a valót.

 

Az árvák sorsa

A kapu alatti első szobába lépvén, meglepetve hökkentem vissza, mert hirtelen nem bírám elgondolni, hogy minek higgyem azon helyet, melyre ily véletlenül vetődtem.

A szoba meglehetősen nagyocska volt, de bútorzata szegényes és amellett oly sajátszerű, minőt eddig még nem láttam. Egy ágy, egy asztal s három szék és egy rozzant puhafa szekrény semmi különöst nem mutatott; de annál furcsább volt a szoba egy egész oldalát elfoglaló nyolc bölcső és három eszkábázott* kis teknő.

Az asztalon nagy, zöld tálat láték, mely apró gyermekruhákkal volt tele, miknek mosása igen nehezére látszék esni egy elhízott, vastag asszonynak, ki beléptemkor igen nyájasan üdvözle szürke szemeivel; mit én azonban nemigen viszonozhattam az első pillanatban, mert az, mit itt láték, egész figyelmemet lebilincselé.

Majd valamennyi bölcsőben két kisgyermek feküdt lábbal egymás ellenébe fordítva, s valamint a bölcső azon vége, melyet fejőkkel érintének, úgy párnájok is számozott cédulával volt ellátva; a teknőben csak egy-egy gyermek feküdt, s mindegyik szájába vászondugacs volt tömve, mellyel e gyermekek magokat mulatták, s mely egyszersmind arra szolgált, hogy kiáltozásaikkal szerfölött ne alkalmatlankodhassanak.

Álmélkodásomból a vastag asszony e szavai ébresztének föl:

– Talán kosztost méltóztatik hozni, nagyságos uram?

E kérdést nem értém, s azért meglepetve kérdém a rejtélyes asszonyságot:

– Mit akar ezzel mondani?

– Hogy mit akarok mondani?

– Igen.

– Azt, hogy talán kisgyermeket méltóztatik hozzám adni? Ah, bennem tökéletesen bízhatik, nagyságos uram; én becsületesen megőrzöm a titkot, s nálam semmi hiányt nem szenvednek a kis ártatlanok. Becsületemre mondom, nagyságos uram, nálam kevés gyermek hal meg, s annak is nem én vagyok az oka, hanem csupán a gondatlan szülék, kik nem fizetik pontosan a kosztpénzt; mert uramfia, magaméból csak nem hizlalhatom a kis ártatlanokat. Most éppen jókor méltóztatott érkezni, mert itt az etetés ideje, s látni fogja, nagyságos uram, hogy lélekismeretesen jóltartom a kis csemetéket, mindegyiket saját érdeme szerint, amint illik.

A fecsegő asszony ezen előadása annyira kíváncsivá tőn, hogy e szókra fakadtam:

– Ám lássuk tehát.

– Tüstént, tüstént! Oh, nálam igen nagy a rend, minden óra szerint megy, mint a kiskatonáknál. Tisztázás, fürösztés, étel és alvás, minden pontosan és óra szerint, mert ez tartja egészségben a gyermekeket, míg más helyeken a gondatlanság és rondaság miatt többnyire idő előtt vesznek el.

E szók után távozott az asszony, s kevés pillanat múlva jókora tányérral tért vissza, mely tele volt valami fakó színű valamivel, mit első pillanatra csizmadiacsiriznek gondolék; mi azonban füstölge, s így alkalmasint másvalami lehete. A bőbeszédű asszony széket törlött meg számomra kötényével, azután pedig fakanalat vett elő az ablakpárkányon heverő fésű mellől, s a füstölgő, fakó színű valamibe dugá.

Ah, tehát ez nem csiriz, hanem étel! – gondolám, s véleményemben csakugyan nem csalatkozóm, mert a kövér asszony nagy önelégültséggel szóla:

– Íme, nagyságos uram, ez vizes pempő; vízből és lisztből van készítve, az igaz, de azért tisztán és jól. Ezt a szegény kosztosok kapják, kikért hónaponkint csak hat forintot és egy font szappant fizetnek. Mindenekelőtt ezeket szoktam megetetni, mert hiszen nagyúri házaknál is előbb a cselédség eszik, és csak azután az uraság, hihihi!

A jókedvű asszony nagyot kacagott ezen rendkívül elmés tréfája fölött, s a három eszkábázott teknőből kivevé a három kis kosztost, és kényelmesen ölébe helyezé őket; azután szájokból a dugacsot kivonó, félretevé, és a kanállal tömni kezdé sorba a kis éhezőket, kik oly mohón nyelék a vizes csirizt, vagyis pempőt, hogy a nagy erőlködéstől szinte könnybe lábadtak szemeik. Eközben így csevegett az anyai indulatú, érdemes asszonyság:

– Gazdálkodnom kell az idővel, kedves nagyságos uram, míg az egyik elnyeli az istenadta eledelt, addig a másik kettőt tömöm és így sorban. Szegény férgecskék, ezek cselédek gyermekei, kik magok dajkaságban szolgálnak, hónaponként húsz forintot húznak bérül, s mégis csak hatot fizetnek ezen kis porontyokért. Elhiszem bizony, mert kedveseiket nem győzik borral, s így nem sok marad a kis árvákra, hihihi! Azután, ha mégis legalább pontosan fizetnének! De uramfia! Két hónap múlva már-már többnyire nyomukba sem akadok, mert más nevet adnak magoknak, s a helyet is eltagadják előttem, hol szolgálnak.

– Mi lesz azután az oly szegény elhagyatott gyermekekből?

– Mi lesz? Hát többnyire meghalnak, mert hiszen ki gondoskodnék azon gyermekről, kit maga az anya is megtagad, hihihi! Ha pedig életben maradnak, akkor…

– Akkor?

– Hát akkor mindig találkoznak ezen nagyvárosban oly gyermektelen jó emberek, kiknek ajtókilincse elbír egy ily kis porontyot, ha az ember kosárban ráakasztja; ámbár az igaz, sokszor azután ugyancsak gyanúpörrel élnek az asszonyok, hogy férjeik nem jó úton jutottak az eleven kis ajándékhoz, hihihi!

– Mire valók a számok a párnákon és bölcsőkön?

– Oh, ezen elővigyázat igen szükséges, mivel különben nagyon könnyen fel lehetne a gyermekeket egymással cserélni, a váltott gyermekek pedig sem szüléiknek, sem gondviselőjüknek nem szoktak szerencsét hozni. Na, báránykáim, jóllaktatok, ugye?

E kérdés után, melyre természetesen senki nem válaszolt, az ablakpárkányról egy csorba poharat vett le, melyben alkalmasint egypár kanál tej úszkált, s a legyeket elhessegetvén róla, a dugacsokat belemártá, és ezután a gyermekek szájába dömöckölé, és ismét a teknőbe fekteté őket.

– Így, báránykáim, mármost békével alhattok.

Most ismét távozott, s kevés perc múlva más párolgó tányérral lépett be, melynek tartalma csak annyiban különbözött az előbbitől, hogy kissé fehérebb volt.

– Ez tejes pempő, nagyságos uram! Jó reggeli tejből és valóságos zsemlyelisztből van készítve. Ezzel élnek azon kosztoskák, kik nyolc forintot és két font szappant fizetnek. Ezek részint magosb rangú cselédek, részint pedig oly anyák gyermekei, kik egész napon át annyira el vannak sétálással és egyéb dologgal foglalva, hogy nem érhetnek rá gyermekeikkel bíbelődni. Mondhatom, nagyságos uram, hogy bizony kevés hasznom van belőlök, mert hiszen azt a nyolc rossz forintot a tej maga is mind fölemészti. De hiába, keresztyén az ember, és lágy a szíve.

A lágyszívű keresztyén asszony a bölcsőkhöz ment, s ismét hármával tömte a kosztosokat, mit ismét a dugacs bemártása és szájba tömése követett. Az egyik bölcsőnél azonban igen meghökkent, és csodálkozva csapá össze súlyos kezeit:

– Mi történt? – kérdém őt kíváncsian.

– Soha bizony! Ki hitte volna ezt? A numero tizenhárom meghalt! Hm, hm, mit csináljak? Eh, jó lesz biz így. Ekkor a holt gyermek számát a mellette fekvő elevenével cserélte föl, s az etetést oly közömbösen folytatá, mintha semmi baj nem történt volna.

– Mit jelent ez?

– Semmit, csak elcseréltem a számokat, hihihi!

– És ugyan miért?

– A numero tizenhárom anyja igen pontosan fizet, és nagyon szereti gyermekét, a numero tizennégy pedig nem szeret fizetni, s mivel mind a kettő egykorú és lány, tehát könnyű a csere.

– De hátha észreveszi az anya?

– Attól nincs mit tartanom. Még csak kétszer látta a gyermeket, s akkor is mindig csak későn este volt itt.

– És a holt gyermek ott marad mellette?

– Miért nem? Hiszen az eleven nem tudja, hogy halott mellett fekszik, hihihi! Holnap reggel majd kórházba viszem a kis halottat, ma már nem érek rá, még mosnom kell.

Engem meglehetősen kemény természettel s jó adag könnyelműséggel áldott meg az isten; de megvallom, e jelenet borzasztani kezdd egész belsőmet.

 

Vendéglő a Tigrishez

 

A Királyi kastély Budán

 

Temetés

…a két szomszéd város legtávolabb részeiből is seregestől tódultak az emberek ezen különös temetés megtekintésére. Valóságos akasztáshoz sem csődülhetett volna össze több ember.

Cifra hölgyek, mulattató arszlánok kíséretében, kik mindig annyira elmések voltak, hogy a folyvást nevető hölgyek végre már magok sem tudták, hogy tulajdonképp mért kacagnak; öregasszonyok hosszú olvasóval, kik az utcán is ájtatos fohászokra mozgatók ajkaikat, s ezáltal mindenkinek jó példát adtak; dajkák és pesztonkák, izzadtan cipelve és ráncigálva a gondjaikra bízatott gyermekeket, kik otthon alkalmatlanságukra váltak volna anyjoknak, mivel ilyenkor rendesen látogató érkezik a házhoz; bérkocsik, melyek egymással vetélkedve iparkodnak célhoz jutni, hogy a temetőben fuvart kaphassanak; visító kutyák, tetten kapatott zsebtolvajok, kik nagy ügyességgel szabadulnak ki az üldözők körmeiből – ezek azok, melyek a figyelmet azonnal lekötik, s észrevételekre szolgáltatnak alkalmat.

Helyszínén vagyunk, azaz mintegy harminclépésnyire a kert kapujától, mely mindenki előtt zárva van, az egyházi férfiak csoportját kivévén, mely éppen most bocsáttatik be. A hatlovas gyászkocsit roppant számú népség környezi.

Kik azon öregasszonyok, kezeikben írással és arcukon bánatos kifejezéssel?

Ezek kérelmezők, minden gazdag temetésnél megjelennek, szegénységi bizonyítvánnyal ellátva és mindig erősen remélve, hogy ajándékkal fognak temetés után szegényes hajlékukba visszatérni, mely reményük néha csakugyan teljesül is; mert a gazdagok rendesen szoktak effélét parancsolni végintézkedésükben, s ezáltal akarják azt jóvátenni, mit egész életökben elmulasztottak.

Hát azon öreges férfiak, kik oly magosra nyújtják nyakukat, mint a kecskék, midőn nem érik el a falombot?

Ezek minden gazdag temetésen megjelennek azon reményből, hogy viaszgyertyát fognak kapni. E reményök azonban most már csak fölötte ritkán teljesül, mióta a fölvilágosulás annyira terjedt az életben, hogy az ily gyertyaosztogatás a halál után egészen fölöslegessé vált.

De az illető szertartás már befejezteték, s a koporsót a kertajtón kihozák. Csak aranyozott gombjait láthatni kissé, mert a többit nehéz, sötétkék selyem borítja. Míg a koporsót a kocsira erősítik, ily beszédek hangzanak a tömegből:

– Grófnő volt?

– Úgy mondják.

– Ki ölte meg?

– Nem tudják.

– Ugyan hol a férje?

– Ott azon magas úr, egészen feketében, ki mindig arcára tartja kendőjét, s most bérkocsiba lép.

– Szerettem volna arcát látni.

– Nyilván sír, azért född el arcát.

– De mégis furcsa, hogy gróf létére bérkocsiba ült.

– Hiszen azt mondják, hogy idegen, s mindössze is csak néhány hét óta van Pesten.

– Már akkor csakugyan érdemes ám meghalni, ha ily szépen temetik el az embert.

– Már én csak azt mondom, hogy a gróf maga ölte meg.

– Ostoba beszéd!

– Nagysád, unatkozni méltóztatik?

– Oh, nem! Igen jól mulatom magamat.

– Mily szép ruhája van azon lánykának!

– Lehet annak, ki oly könnyen jut hozzá, hahaha!

– Kicsoda azon csinos asszonyság?

– Asszonyság?

– Igen, ott.

– Hahaha! Kedden és pénteken sárgarépát árul a piacon.

– Mily fehér nyak!

– Hja, olcsó most a rizspor! […]

Koporsóban fekvő holttestet zeneszó mellett megsétáltatni előttem mindig nevetségesnek tetszék, most pedig bosszankodám is e szokás fölött, mert a halottat korántsem vivék ki egyenesen a sírkertbe, hanem a hosszú Király utcán* végigsétáltaták egészen a Nagyhíd utca* szögletéig, s csak onnan kanyarodtak vele a Váci útra*, mintha a holttest ezen zökögtetésben valami rendkívül nagy mulatságot találhatott volna. Ennélfogva tehát nem teheték egyebet, hanem kénytelen valék magamat a tömeggel előresodortatni.

Bosszankodásomat kacaj szakasztó félbe; föltekinték tehát, s egy díszes öltözetű ifjút pillanték meg lóháton, ami magában még nem lett volna ugyan nevetséges, mert a lovaglás igen nagy divatban van, mióta a nyargalás ellen oly keserűen kelt ki a világ; de az csakugyan furcsa volt, hogy a paripa legnagyobb komolysággal a halotthúzó lovakhoz csatlakozék, fejét lehorgasztá, s ünnepélyes lépésekkel baktatott mellettük, föl sem véve a lovag korbácsát. Hajdan ő is társa volt e hat lónak, s most kötelességének érzete vezérlé őt e botrányos tettre; a lovag végre leszállani kényszerült, s bosszúsan tűnt el egy mellékutcába. E kis mellékjelenet igen földeríté a nagytiszteletű szomorú gyülekezetet, s Beattini grófnő ugyancsak vígan kísérteték utolsó nyughelyére.

Nem győzöm eléggé csodálni, hogy e temetés folytában számos emberhalál nem történt. Az utca annyira tömve volt emberekkel, hogy könyökeinek használata nélkül alig haladhatott előre az ember. S mind emellett mégis egyik urasági hintó és bérkocsi folyvást a másikat követé, melyek mind a kertekbe vagy Városligetbe hajtottak, sőt vágtattak. Mindannyiszor mily iszonyú zavar támadott! Az emberek tapasztalásból tudták, hogy a kocsisok egypár emberélettel nemigen törődnek, mivel tudják, hogy a büntetést könnyen elkerülhetik; azért tehát a kocsik közelítésekor mindenki félrenyomult, kíméletlenül taszítva vissza a hozzá legközelebb állókat. E nagy tolongásban ruhák tépettek el, lábak tapostattak össze, gyermekek majd agyonnyomattak, sőt a gyászkocsi közelében egypár ember öltözete a fáklyák lángjánál meg is perzselődött.

S gondolja talán valaki, hogy ennyi kellemetlenség és veszély a közönséget minden mellékutcánál gyéríté? Sőt ellenkezőleg! Minden utcából újabb meg újabb csoportok tódultak a nagy tömeghez, mintha még soha nem láttak volna temetést. S ami legszebb, emellett folyvást valamennyi ember zúgolódott a nagy tolongás ellen, s szidó az emberek kandiságát, melynél fogva mindent látni iparkodnak. Bizony mind beillett volna politikusnak, mert mind mást beszélt és mást cselekedett!

Végre szerencsésen kiszabadulánk a legszebb utcából, mi nem csekély örömömre szolgált, s a gyászkocsi a Váci útra fordult. Most fejlett ám még ki a legmulatságosb jelenet. Minél gazdagabb a halott, annál több bérkocsit fogadnak a rokonok, mikben részint ők foglalnak helyet, részint a szomszédok, ismerősek s azok – kik hozzáférhetnek. Ezúttal mintegy harminc bérkocsi volt jelen, s csak kettőben ültek emberek; az elsőben tudniillik Beattini gróf, folyvást könnyűkkel áztatva kendőjét, ki még a kert kapujában fölült, minthogy a fájdalom miatt alkalmasint szerfölött elgyöngült; a másodikban pedig cselédei foglaltak helyet.

Eszerint huszonnyolc üres hintó állott készen a nagyérdemű közönség szabad rendelkezésére, s bezzeg volt most tolongás! Mindenki első akart lenni, s bámulva szemlélém, hogy oly díszes öltözetű hölgyek és urak tolongtak ezen mulatságos ingyensétára, kikről effélét bizony álmában sem merészlett volna az ember föltenni, s kik alkalmasint bírnak annyival, hogy saját költségükön is sétálhatnának, ha arra éppen kedvük támad. De hiába, napjainkban az a divat, hogy a garast százszor is fordítsuk meg, mielőtt kiadnók, a tízforintosokat ellenben megtekintés nélkül dobáljuk sárba.

 

Nagyravágyás

Hazánk legnagyobb ostorai közé tartozik az állhatatlanság és nagyravágyás. Mennyire rontja ez közügyeink haladását, azt nem szükség fejtegetnem, mert hiszen annak mindnyájan úgyszólván naponként élő tanúi vagyunk. Csak azt érintem tehát, mit e két nagy hiba a családi életben szokott leginkább okozni.

Nálunk, ámbár hazánk annyi természeti áldással bővelkedik, hogy még háromnak is eleget juttathatna, csaknem példátlan az, hogy valamely család, mely ipar és szorgalom által kitűnőleg gazdaggá lőn, sokáig maradjon vagyonának birtokában; s azért talán a világ egy országában sem láthatni ily gyors emelkedéseket és bukásokat az egyes családokban. És ez annyira megy, hogy midőn tetőpontját éri el gazdagságának valamely kereskedő vagy iparűző család, szinte előre kiszámolhatja az ember, hogy hányadik utódja fog végképpen tönkrejutni; minek kiszámítása annál könnyebb, mivel többnyire már az első közvetlen örökös szokott szegénységre jutni.

És ezt először az állhatatlanság okozza, mely annyira megrögzött a magyar természetben, hogy életének minden helyzetében unja magát, s csak azon kívül vél boldogságot találhatni, mely minden vágyait kielégítheti. Ehhez csatlakozik azután a nagyravágyás, mely határt nem ismer, s alapjaiban rendíti meg a családi boldogságot.

Nézzünk körül, és tapasztalni fogjuk, hogy a becsületes csizmadiamester, ki szorgalma után meglehetősen jól bírja magát, világért sem adna fia kezébe mustát* és szurkot vagy valamely más mesterségi eszközt; oh, nem! Fiának tanulnia kell, azaz: mindennap négy órát iskolában vesztegelni el, hogy utóbb mint üresfejű ügyvédke vagy tudatlan orvos nyomorogjon, és irigy szemmel tekintsen a becsületes kézművesre, ki szorgalma által nemcsak szükségeit födözheti, hanem az élet több nemű kényelmeiben is részesítheti családját.

Más kézműves még magosabbra lát, s tisztviselővé nevelteti fiát, azaz gyakornoknak adja valamely hivatalba, s rendkívül gyönyörködik, midőn fiát a céhmester is tekintetes úrnak címezgeti, és ezen örömében föl sem veszi azon kis kellemetlenséget, hogy tizenkét vagy több évig ingyen szolgálván fia, ugyancsak derekasan kell rá költenie. Utóbb az ily fiú megházasodik, s szegény tisztviselő vagy nemesember leányát veszi nőül, hogy kézművesi származását annál hamarább törölhesse el. Ennek azután az lesz következménye, hogy a tisztviselő gyermekei apjok halála után ismét kézművesekké lesznek; de többnyire csak szorgalmatlan kontárok maradnak, mert mindig azon gondolat fúrja fejőket, hogy jobbra születtek, mi azután ínségre juttatja őket.

Így történik ez nagyban is. Vegyünk például egy nagykereskedőt, ki meglehetősen alant kezdé ugyan működését, de utóbb szerencse és szorgalom által gazdag gyártulajdonossá lőn. Gyermekei első ifjúságukban még meglehetősen kereskedési szellemű nevelésben részesülvén, halála után folytatják ugyan a gyártást és kereskedést, de már nem személyesen, hanem csak megbízottak által, kik természetesen úgy kezelik az ügyeket, hogy egyszersmind magokról sem feledkeznek el. Ezek már nevelőt tartanak gyermekeik mellett, nemességet szereznek, s úgy neveltetik a vagyonszerző unokáit, hogy a kereskedést kivevén, mindenben jártasak legyenek, mi új rangfokhoz múlhatatlanul megkívántatik, hogy annak gyalázatára ne váljanak. Az unokák tehát megtanulnak rosszul franciául, jól lovagolni, meglehetősen írni és olvasni, pompásan táncolni, fenékig nyúlni az erszénybe, agarászni, kártyázni, tekézni, négy lóval a legnépesebb utcán dühösen végigvágtatni, mindennap két pár fehér kesztyűt bepiszkolni, a női erényt kigúnyolni, utcán danolni, otthon aludni, színházban szemtelenkedni, minden rossz társaságban rögtön meghonosulni: szóval mindent, mit tudniok nem szükséges vagy éppen káros, és semmit, mit tudniok kellene, hogy nagyatyjok becsületesen szerzett vagyonát megtarthassák. E gyermekek már föl sem veszik kereskedési és gyári ügyeiket, és vígan élik világukat; gyermekeiket pedig oly nevelésben részesítik, minőt ők nyertek. Ők azonban csakhamar csőd alá jutnak, s gyermekeik játékosokká s minden rosszra hajlandó, csavargó naplopókká fajulnak, kik bizonyosan bitóra jutnának, ha folyvást legújabb divat szerint nem bírnának öltözködni, és mindig oly illatot nem terjesztenének maguk körül, mintha az egész illatárus boltot hátukon cipelnék. És ez egyszersmind oka annak, hogy hazánkban a gyárak mindig pangásban maradnak, és semmi kitűnő felfedezések vagy javítások által nevezetesekké nem válhatnak, mert oly gyakran mennek egyik kézből másikba, hogy a kezdőségből úgyszólván soha nem vergődhetnek ki.

 

Szerkesztőségben

Üdvözlésemre a segéd letevé tollát, fölállott, rendkívül fanyar pillantást vetett rám, melyet elég rosszul sikerült mosollyal törekvék födözni, s éppen oly érctelen, mint kedvetlen hangon kérdé:

– Előfizetni méltóztatik?

Én igen nyájasan felelém:

– Nem.

A segéd leült, tollát kezébe vevé, és kérdezőleg tekinte rám. Tekintetét megértém, valamint azt is, hogy nincs kedve hosszas mulatozásra, röviden tehát csak ezt mondám:

– Nagy gazságnak juték nyomába, és szeretném nyilvánossá tenni, mert személyesen nem akarok beleavatkozni.

– Le van a tény írva?

– Nincs, majd elmondom.

– Bocsánat, nincs időm az efféléket meghallgatni és leírni, mert főnököm nincs honn, s minden teher rajtam fekszik.

E szók után előtte fekvő német hírlapba tekinte, és hihetlen gyorsasággal fordítá tartalmát magyarra. Közelebb léptem tehát, és kissé sürgetőleg szóltam:

– Majd leírom tehát, ha nem vagyok itt önnek terhére. A segéd némán mutatott egy poros székre, papírt tolt előmbe, és munkáját nagy sietséggel folytatá. Kendőmet a székre terítém, ráültem, öt tollat egymás után megpróbáltam, de egyikkel sem tudtam írni; tollkést kerestem tehát, s mivel ezt nem leltem, a papirosollóval törekvém az egyik tollat kissé kezemhez idomítani, ami hosszas fáradozás után csakugyan sikerült.

Már éppen tentába akarám a szeszélyes alakú tollat mártani, midőn az ajtón kopogtak.

– Tessék! – hangzott ismét kedvetlenül a segéd ajkairól.

Az ajtó megnyílt, s egy nem annyira szép, mint rendkívül vastag asszony lépett be. Egészséges színe világosan tanúsítá, hogy faluról jött, s kesztyűtlen, terjedelmes kezeiből könnyen lehete következtetni, hogy igen jó gazdasszony, mikor otthon van. Ezenkívül még azon igen különösen jellemző sajátsággal bírt, hogy egyetlen szót sem szólt a szokott üdvözlés elmondása után, hanem három zsebet gondosan megmotozván, a harmadikból pápaszemet vont elő, és orrára illeszté.

A segéd nyugodtan mártá be tollát, és szintoly nyugodtan folytató a fordítást.

Az asszony ezalatt zsebeit egymás után az asztalra üríté, és gondosan keresgélt a beléjök rejtett s most napfényre jött mindenféle közt; de siker nélkül, mert a sok limet-lomot egymás után ismét zsebeibe mélyeszté, és keblében keresgélt, honnan ismét sok mindenfélét vont elő, de szinte oly kevés sikerrel, mint előbb. Végre zsebkendőjét is fölbontó, de abban csak kalácsdarabkák voltak szemlélhetők, következésképp a keresett tárgy innen sem került elő. A zsebek még egyszer megmotoztattak, de hasztalan; az asszony tehát rendbe szedé magát, s bosszúsan szóla:

– Bizonyosan a csézában feledtem.

Ezen fontos megjegyzés után minden további szóváltás nélkül távozott, s én a tollammal a tentatartó felé közelíték, mert ezen jelenet alatt nem tudtam írni, azonban ismét kopogtak az ajtón.

– Tessék!

Egy cifra uracs zuhant a szobába, és föltett kalappal az asztalra ülvén, vagyis inkább vetvén magát, iszonyú füstfelhőt bocsáta ki száján, és leírhatlan kevélységgel szóla:

– Én Bukfenczy táblabíró vagyok, mondja meg hamar, melyik számban volt a -i lóárverés hirdetve.

A segéd bevégzé a megkezdett sort, kalapját hideg arckifejezéssel föltevé, és igen nyugodtan szóla:

– Nincs időm annak fürkészésére.

Bukfenczy úr bámulva tette le kalapját, és – oly csöndesen tűnt el, mintha soha meg sem jelent volna, a segéd pedig letevé kalapját, és minden fölindulás nélkül folytató munkáját.

Hm, gondolám, ezen segéd nekem tetszeni kezd. Ugyan ki fogja Bukfenczy urat a lóvásárra hajtani?

Tollamat a tentatartó felé vándoroltatám, de ismét kopogás.

– Tessék!

Egy igen tisztességes öregúr lépett be, kalapját, botját s pipáját az ablak párkányára tevé, és erőteljes, mély hangon szóla:

– Előfizetni szeretnék.

A segéd arca kissé felderült, s hangja nyájasabban mondá e szót:

– Méltóztassék.

– Fél esztendőre.

– Ki részére méltóztatik?

– Magamnak.

– Becses nevét kérem.

– Hát nem ismer uraságod?

– Nincs szerencsém.

– Tehát Czombos Boldizsár.

– A cím?

– Táblabíró.

– Lakása?

– Kaszaháti puszta.

– Utolsó posta?

– Járomháza.

– Méltóztassék, itt a nyugtatvány.

Tekintetes Czombos úr végigolvassa a nyugtatványt, még egyszer s harmadszor is átolvassa, mialatt a segéd tüskén látszik ülni, és végre nagy álmélkodással szól:

– Hiba történt, kedves úr.

– Hogyan?

– Hiszen ez a **című újság?

– Igen.

– Én pedig a ***címűre akartam előfizetni.

– Sajnálom.

– Már bocsásson meg az úr, alázatos szolgája.

– Ajánlom magamat.

Czombos úr távozik, de rögtön ismét visszatér, és igen nyájasan szól:

– Ugyan kérem, hol lehet csak arra az újságra előfizetni?

– Az -i utcában.

– Köszönöm szépen.

A táblabíró úr utólszor távozott, s a segéd szemeit a német hírlapra függeszté; de ekkor rögtön egy piszkos fiú botlott a szobába, és igen éles hangon szóla:

– Pit um khilfeld.*

– Itt van – mondá a segéd, mégsem veszté türelmét, s ollóval leszeld a papiroslap azon részét, melyet már teleírt, és átadó a fiúnak.

– Mit jelent ez? – kérdém őt illedelmesen, mert meg kell vallanom, hogy ezen segédet már csodálni kezdém.

– Ez inas volt a nyomdából, ki külföldi cikket kért a szedők számára; de a sok háborgatás miatt nemigen sokat adhattam neki, s most sietnem kell, mert óranegyed múlva ismét itt fog lenni.

Midőn ez utolsó szókat mondá a segéd, akkor már ismét kopogtak az ajtón.

– Tessék!

A korábbi vastag asszony lépett be, és igen engesztelő hangon szóla:

– Bocsánatot kérek, megtaláltam már a cédulát, de csak most láttam, hogy más szerkesztő hivatalnak szól.

– Tehát mit tetszik parancsolni?

– Csak megakartam az ifjurat nyugtatni. Alázatos szolgálója.

– Ajánlom magamat.

Most rögtön kopogás nélkül nyílt meg az ajtó, s az előszobai száraz excsizmadia lépett be, kissé fejét vakaró, kissé köhintett, s azután igen ünnepélyesen szóla:

– Tekintetes uram!

– Mi baj?

– Ugyan, kérem alázatosan, hová vitték O'Connellt?

– Pokolba!

Az érdemes expeditor meghunyászkodva sompolygott ki a szobából, a segéd bosszúsan fogott munkájához, s én őszintén megvallom, hogy a szerencsétlen segédet már sajnálni kezdém, és kedvetlenül akarám tollamat tentába mártani, de mégsem juthattam a műtételhez, mert ismét hangosan kopogtak.

– Tessék!

Három úr robogott a szobába, s a legvastagabb ingerült hangon szóla:

– Uram, a -ik számban rágalmazó cikkely jelent meg a -i tanács ellen, és mi azon tanácsnak tagjai vagyunk.

– Úgy van.

– Rágalmazás?

– Igen.

– Úgy van.

– Tehát méltóztassanak megcáfolni, lapunk a védelemnek mindig nyitva áll.

– Mi a rágalmazó nevét akarjuk tudni, mégpedig tüstént.

– Úgy van.

– Azzal nem szolgálhatok.

– Miért?

– Úgy van, miért?

– Mert levelezőinket becsületes embereknek ismervén, névtitkukat becsületesen megőrizzük.

– De én akarom.

– Úgy van.

– Ismétlem, nem.

– Pörbe idéztetjük a szerkesztőséget.

– Úgy van.

– Védni fogjuk magunkat.

– Majd elválik!

– Úgy van.

A három tanácsbeli bosszúsan rohant ki az ajtón, és mindketten tollunkhoz fogtunk; de ismét kopogás.

– Tessék!

Egy piszkos ember lép be, és igen alázatos hangon szól:

– Bocsánatot kérek, egy kereskedő számára boltcímert kell föstenem németül és magyarul, nem méltóztatnék a németet magyarra fordítani?

– Szívesen.

A segéd lefordítja a kívánt boltcímet, és átadja a festőnek.

– Alázatosan köszönöm.

– Máskor is jöjjön el, és ne ferdítsék el a szép magyar nyelvet.

A festő távozik, mi – de nem, nem fogunk az íráshoz, mert az ajtón kopogtatnak, és egy vándorló kalmár tekint be, s tolakodólag szól:

– Szép nadrágkelmét…

– Nem kell.

– Gyönyörű mellények…

– Nem kell.

– Pompás selyemkendők… francia kesztyűk… nyakkendők…

– Nem kell.

– Csak méltóztassék legalább megtekinteni… igen finom…

– Lódulj pokolba!

– Alázatos szolgája.

Merkur* tolakodó fia még be sem csukja az ajtót, s már három egyén nyomul be a küszöbön, és fölváltva szólnak:

– Sertéseladási hirdetést hoztam.

– Mindjárt.

– Pergősi úr nem kapta meg a tegnapi számot, azt mondá, hogy nem is fogja többé járatni.

– Tüstént adatok példányt.

– Dergősi úr ezentúl Füredre kívánja újságát járatni.

– Jól van, majd teszek iránta rendelést, hogy pontosan megkapja.

– Pit um khilfeld.

– Nincs még, várjatok.

Az ajtón ismét kopogtak, még mielőtt e félelmes had távozott volna, s egy száraz kereskedőlegény jelent meg, indulatosan mondván:

– Hirdetésünk nem jelent meg a múlt számban, uram tehát visszakívánja az öt forintot.

– Itt van.

A segéd ismét íráshoz fogott, és az ajtón ismét kopogtak.

Ez már sok, gondolám, s eltávozám anélkül, hogy a kívánt tényt leírhattam volna. Nem bírtam tovább tanúja lenni e szörnyű zaklatásnak, s megvallom, hogy a szerencsétlen segédszerkesztőket, az irodalom ezen béketűrő vértanúit azóta szívemből tisztelem, s nyilvánosan kérek tőlök bocsánatot addigi sértő balvéleményemért. –

 

Némberkalitka

Budapest azon lakosai, kiket számos falusi ismerőssel látogatott meg a gondviselés, igen gyakran tiszteltetnek meg mindenféle bizományokkal, s így történt, hogy egykor mi is ilyesmiben részesültünk, s egy deli tizenhat éves árva lyányka nevelésbe adására szólíttattunk fel.

De hová adjam őt? Ez volt a bökkenő, mely néhány percig ugyancsak aggasztott, mivel nem volt oly ismerős családom, melyet e végre megkereshettem volna, s az úgynevezett nevelőintézeteket nemigen szeretem, miután magamon tapasztalám, hogy iskolákban nemigen tanul az ember sokat, mit kilépésünk után az élet gyakorlati mezején rögtön sikerrel használhatnánk. De hiába, mit tehet az ember! A csikót is kifogják a szabad ménesből, és ólba zárják, hogy – ló legyen belőle; a madarat kalitkába csukják, hogy énekeljen; az embert pedig gyakran börtönbe, hogy – ne énekeljen. Az elzáratás tehát nagy divatban van, s így magamnak is meg kelle azon gondolaton nyugodnom, hogy Rózsát efféle némberkalitkába viszem, hol legalább megtanul majd divatosan énekelni, aminek szinte megvan a maga érdeme. Megelégszik-e aztán jövendő férje az ily betanult énekkel, s kész-e aszerint táncolni, az már más kérdés, melynek megfejtését nem merem magamra vállalni.

Elvezetém tehát Rózsát egy ily kalitkába, melyet éppen nem volt nehéz föltalálnom, miután annyi van Pesten, hogy neveletlen lányt nem is igen láthatni többé, s legfölebb csak ferdén neveltekkel találkozhatunk még; ami éppen nem baj, mert sokan mondani szeretik, hogy a rossz nevelés is jobb a semminél. De azt fogja talán valaki mondani, hogy Rózsa már férjhez is mehetne, s így talán nem illik többé kalitkába. Oh, kérem, az így vélekedők iszonyúan csalatkoznak! Napjainkban a gondos anyák egészen ellenkezőt bizonyítnak, s lányaik nevelési időszakát többnyire négy osztályra szakítják, ha az uralkodó divattal lépést akarnak tartani.

Az első osztályban falusi pesztonka az oktató, ki a kislányt mindennap meghurcolja az egész városban, hogy otthon láb alatt ne legyen, s jó idején idegen emberekhez szokjék. Ez igen hasznos modor, mert a pesztonka gyakran ugyancsak jól eldöngeti a kislányt, miáltal ez azon bölcs élettant teszi magáévá, hogy bizony az alacsonyabb sorsú embernek is súlyosak lehetnek kezei, minek tudása sok helytelenségnek veheti elejét. Az ily kislány ezenkívül még azon megbecsülhetlen tudomáshoz is jut ezáltal, hogy nem jó sokat otthon lenni, minek férje egykor bizonyosan rendkívül örvendeni fog. Sok esetben pedig még azon nyereség is háramlik ez üdvös modorból, hogy a kislány nem tanulhat rosszat szüléinek példájából, mi elég szomorú ugyan, de igen gyakran nagyon is igaz.

Ezután a némberkalitkák valamelyikébe záratik a kislány, hogy szárnyait ne használhassa idő előtt szerfölött szabadon. Ott igen sokat tanul, minek mint takarékos háziasszony idővel rendkívül nagy hasznát veendi; például: hogy Venus a szerelem istenasszonya volt a pogányoknál, Madrid Spanyolország fővárosa; az elefánt maga szoptatja kicsinyeit; a jeges-tengeren nagy jéghegyek úszkálnak; déli Amerikában már a lányok tízéves korukban férjhez mennek, minek hallása a kislányokban nemes vágyat ébreszt azon csodás éghajlat után; hogy az oroszlán igen erős állat; Kínában a katonák napernyő alatt harcolnak; a török szultánnak számtalan felesége van; a villanyerő a gőz erejét fölülmúlja; a léghajózás még nincs rendszeresítve; hogy – de ki tudná azon számtalan tudományt elsorolni, melyek eléneklésére ezen ártatlan madárkák megtaníttatnak; s valóban igen igazságtalanok azon rövidlátásúak, kik azt bátorkodnak hinni, hogy a magyar hölgyhöz közelebb áll Soroksár, mint Madrid. Hiszen ha jövendő férje minden évben más fürdőbe utaztatja őt, úgy lassanként majd hazájával is meg fog ismerkedhetni. Ámde még ez mind nem elég! A szellemi kifejlesztés mellett a testi ügyesség sem hanyagoltatik el. A kislány megtanul táncolni, hogy könnyeden lejthessen végig az életben; úszni, hogy az élet bajai közt el ne merüljön; lovagolni, hogy a házi kormány gyeplőjét sikerrel tarthassa férje ellenében: továbbá énekel, és zongorát játszik, hogy nótája szerint táncoltathassa férjét; franciául beszél, hogy a közéletben hozzátartozói meg ne érthessék; pompás tárcákat és erszényeket hímez, hogy férjhez mehessen, ha atyja jól megtölti szép készítményét, s gyönyörű papucsokat köt, hogy alájok juttathassa azt, kit a sors iszonyú keze férjül sújt le lábaihoz. Mi a főzést és varrást illeti, azt majd elvégzik cselédei, mert hiszen nem cseléddé, hanem asszonnyá kívánták őt a divatnak illőképpen hódoló szüléi neveltetni.

Eközben tizennegyedik évét fejezi be a tarka tollú kismadár, s most a nevelés harmadik szakasza áll be. Korlátolt terjedelmű kis kalitkából nagy állatseregletbe lép a reményteljes növendék. A gyöngéd anya valamennyi táncvigalomban megforgattatja a kis pipiskét, minden sétányon végiglépegetteti a kis pávát, s gőzhajón egypár kirándulást tesz vele. Ha ez másfél év alatt nem hozza meg az óhajtott fejkötőt, úgy a nevelés harmadik szakaszát azonnal a negyedik követi. A madárka ismét kalitkába záratik, hogy mindazt érettebb elmével tanulja meg, mit eddig már szerencsésen feledett, s az anya jövő farsangon ismét mondhassa:

– Lányom nagyon félénk még, mert csak éppen most lépett ki a nevelőintézetből.

Ekkor a tizenhat éves hajadon másodszor lép föl mint tizennégy éves gyermek a nagyvilágban, mi a szerető anyát is két egész évvel ifjítja meg, mi mindenesetre már magában is nagy figyelmet érdemel.

Ezekből tehát kegyesen átlátni méltóztatnak nyájas olvasóim, miképp Rózsa éppen jókor lép a szívképző kalitkába, s két évvel ifjultan fogja azt majd elhagyni, mi mellett csak azt sajnálom, hogy egyúttal magam is nem mehetek keresztül e kellemes műtéten.

Fölérvén a lépcsőkön, csöngettem, s nem csekély meglepetésemre szállas pattantyús nyitá meg az ajtót. Már azt gondolám, hogy talán eltévesztém a szállást, de kérdésemre azonnal megnyugtatott a legény, mondván, hogy jó helyen járok, s ő a konyhában segít. Megnyitám tehát a kalitka ajtaját, s beléptem. Az előszoba falait nagy hazánkfiainak aranyrámás arcképei díszesíték, minek látása kimondhatlanul megörvendezteté lelkemet, mert meg valék győződve, hogy itt mindenesetre jó magyar szellem uralkodik.

Az első szobában apró lányok abroncsot hajtottak, s babáikat szedék rendbe; ez is szükséges, mert apró gyermekeket csak játszva kell tanítani.

– Itthon a madám? – kérdém, tudván, hogy rövidség kedveért így szokás a tanítónőt nevezni.

– Oui, monsieur! – csiripolá egyszerre hat piros gyermekajak.

Hm, gondolám, az előszobabeli képek tehát azt jelentik, hogy csak ott uralkodhatik a magyarság. Isten neki, utóbb majd utat tör magának onnan a belső termekbe is!

A második szobában már nagyobb madárkák csevegtek, s véletlen megjelenésem nagy zavart okozott, mert a rajzmester éppen igen víg történetkét regélt nekik, mire annyit kelle nevetniök, hogy rajzeszközeiket teljességgel nem tudták hirtelenében összeszedni. Ezen tanító igen ügyes, gondolám, mert vidor elmefuttatásival igen célszerűen tudja a kifáradt elmét ismét fogékonnyá tenni; egyébiránt pedig a józan magyar ember úgyis jobban szereti, ha felesége szép káposztát tud termeszteni, mintha azt mégoly pompásan papírra rajzolná.

Hm, itt sem látom azt, kit keresek! Talán a másik szobában. Ebben már nagyobbacska lányok vannak, szajkókhoz hasonlítnám őket kitüntetésül a többi madárkák fölött, ha szavok bájolóbban nem hangzanék. Az asztalon földteke áll, s a földleírás derék tanítója éppen a legújabb francia tánclépéseket mutatja, miket vígan utánoznak a csinos angyalkák. Jól teszik, mert jó tánc által bizony hamarább juthatnak házassági lánchoz, mint a földteke emelése és forgatása mellett, mi nálunk annyival is inkább fölösleges, mivel úgysem tudjuk még, hogy tulajdonképp hogyan állunk.

Innen üres szobába juték, hol számos szép kötésű s rendkívül tiszta könyvet pillanték meg. Ugyan mért tartatnak ily rendkívül kíméletes tiszteletben? Ah, Magyar nyelvtan, Magyar zsebszótár, Magyarország története, Magyarország leírása, Magyar költemények, regények. Már ez szép, valóban igen szép, hogy a magyar könyvek ily példás tiszteletben tartatnak, s minden érintéstől gondosan őriztetnek.

Végre e pompás kis látogatóteremben csakugyan jelen van a kalitka csinos tulajdonosnője, és néhány jó barát s barátnő társaságában igen érdekesen értekezik a nevelés alapelveiről, bizonyításul Dumas, Hugo Viktor, Sue és Kock* tanait idézve, melyek véleménye szerint legcélszerűbben vezethetik a fiatal hölgyeket az élet rögös pályáján. Szokott bevezetés után így szólék a csinos asszonyhoz:

– Rózsa kisasszony nevelése némi mostoha körülmények miatt eddig el volt hanyagolva; meg vagyok azonban győződve, hogy ily jó kezek közt s jeles természeti tehetségei mellett csakhamar helyre leend nála e hiány hozatva.

– És nagyságos szüléi?

– Már elhaltak, én gyámja vagyok.

– Értem. Méltóztatik a kisasszonyt gyakran meglátogatni, hogy előmenetele felől tudomással bírhasson?

– Igen.

– Helyes, szerencsére a folyosó végén éppen kényelmes üres szobám van, csak méltóztassék.

– Oh, úgy hiszem, nem fogok szerfölött gyakran alkalmatlankodni. Egyébiránt illő ruházatról is méltóztassék számára gondoskodni, mert mint férfi valóban nemigen értek az effélékhez.

– Igen, szívesen.

Ezzel távozám, s kissé csóválám ugyan fejemet e szíves szolgálatra készség fölött, mely nagyvárosokban különben nemigen szokott egyenes utakon otthonos lenni; de mélyebb boncolgatásba nem bocsátkoztam, s csak azt gondoltam: ha én jó anya nevére kívánnék érdemes lenni, magam nevelném lányaimat, mert ha azzal, mit én tudok, férjemet boldogítni tudom, úgy saját lányaimból is jó nőket és derék anyákat képezhetek; pedig csak ez ám az, mit a haza és férfiak kívánnak!

Azonban lehet, hogy én nem értek az effélékhez.

 

Éjszakai madarászat

Tépelődésimet lódobogás zavará meg. Hátratekinték, s azonnal megállapodám, mert a közel mellékutcából igen sajátszerű csoportot láték közelíteni.

Elöl városhajdú lovagolt kivont karddal, mellette virrasztó lépdelt, nagy négyszögletű lámpával és hosszú alabárddal kezeiben. Ezeket nyomban két divatos öltözetű fiatal uracs követé, kik semmit nem tarthattak kezeikben, mert karjaik szorosan hátra voltak kötve. Kalapfok mélyen szemökbe volt nyomva, s az egyik Az ezred lánya* kedvenc dalát fütyölé, míg a másik néha-néha ugyanannak éneklését kísérté meg, mi azonban nemigen akart neki sikerülni, mert mindig csakhamar elhallgatott, mintha nemcsak kezeit, hanem torkát is kötél szorítná össze.

Ezek után rongyos öregember sántikált, iszonyúan káromkodva és mérgesen erősítve, hogy a hajdúk szörnyű tévedésben vannak becses személye iránt, melyet bizonyosan meg fognak bánni. Mellette mintegy tizenkét éves fiú tántorgott, rongyos gatyában s fekete frakkban, melynek azonban csak egy ujja volt már. E fiú haja oly bozontos vala, hogy szabad növésében a fésű zsarnok hatalma által bizonyosan még soha nem akadályoztatott; csizmája pedig oly rongyos volt, hogy mind a tíz lábujjának körmeit legnagyobb kényelemmel vagdalhatta el anélkül, hogy azért csizmáit le kellett volna húznia. Álmosság vagy részegség miatt tántorog-e, azt nehéz voltaképpen meghatározni, s legjobb lesz mind a kettőt elhinni, mert így legalább mindenesetre el lesz az igazság találva. Valóban, ezen fiú igen hosszú életnek fog örvendhetni, ha a halálbüntetés csakugyan eltöröltetik.

E reménydús egyént két sugár termetű hölgy követi, kik oly díszesen vannak öltözve, hogy a műértő közönség a színházban bizonyosan szörnyű s rémséges tapsviharral tisztelné meg azon szabót, ki e ruhákat varrta. Még csak a kalapról lengő, kék fátyol és kezeket fedő, fehér kesztyű sem hiányzik. A kesztyűs kezek azonban, fájdalom, szinte hátra vannak kötözve. Igen kár, hogy arcaikat az irigy fátyol eltakarja. Ah, de most szólnak:

– Majd kikapják kendtek a magokét!

– Ily szemtelenül bánni velünk.

– Mintha valami sehonnaiak volnánk.

– Jól ismernek bennünket.

– És majd megbánatják kendtekkel ezen durvaságot!

Hangfok kissé rekedt ugyan az éjjeli levegő miatt, de azért mégis beillenének énekesnőknek a Duna partja mellé. Ugyan kik lehetnek ezek? Ki tudhatná azt? Sok rekedt hölgy találtatik oly nagy várasban, melynek több színháza van.

Utánok egész méltósággal öregasszony tipeg két lefüggő hajú paraszt szolgáló közt. A két lány keservesen sír, a vén sárkány pedig hallgatásra inti őket, többi között ezeket mondván:

– Ostoba ludak, ne pityeregjetek! Csak látszik, hogy még nemrégen vagytok Pesten. Hiszen nem esznek meg benneteket. Egypár hétig jól kipihenitek magatokat, és azután ismét hegyen-völgyön lakodalmazhatunk.

Most két szálas legény lesz látható, nem divatos, de tiszta öltözetben. Az egyik kissé lehorgasztja fejét, a másik ellenben büszkén jár, mintha csapszéki diadalról térne vissza, és parancsoló hangon szól:

– Hajdú!

– Hallgass, gazember.

– Hajdú, mondom, ne gorombáskodjék, mert megbánja. Bocsásson szabadon.

– Majd ha fagy.

– Én nem öltem és nem is loptam.

– Tiltott játéknál találtunk benneteket, és ez elég. Előre!

– Hajdú, mondom, bocsásson szabadon, ha uraknak szabad magokat mindenféle játékkal mulatni, hát nekünk, mesterlegényeknek, ugyan miért nem? Bocsásson szabadon, mondom, mert a tizenkilencedik században, az egyenlőség századában élünk.

A hajdúk nevették ezen okoskodást, s gyorsabb haladásra nógatták a díszes társaságot, melyet néhány félmeztelen férfi s némber egészíte ki, kik mogorva közönyösséggel baktattak a többiek után. Két gyalog- s egy lovas hajdú nagy gonddal őrködött az akaratjuk ellen előttök sétálók minden mozdulata fölött.

Az egyik hajdút történetesen ismerém, s azonnal fölvilágosítást kérék tőle e különös társaság iránt:

– Hja, uram – szóla jókedvvel a hajdú –, valahányszor éjjel madarászni megyünk, mindig ily jó fogással térünk hajnalfalé vissza.

– És hová viszik őket?

– A dolgozóházba.

– Hát mindnyájan vétettek valamit?

– De mennyit!

– Például azon két cifra uracs elöl miért került ide?

– Oh, annak nagyon rövid a története. Hamisan kártyáztak egy külvárosi kis kávéházban. Múlt vására lopni jöttek külföldről, de rajtakaptuk őket, és becsuktuk. Négy nap előtt kitelt idejök, s most alkalmasint útiköltséget akartak nyerni, hogy más vásárra mehessenek. Csakhogy léprekerültek a jómadarak, fogadom, hogy majd megtanítják őket emberségre a dolgozóházban!

– Hát külföldről is jőnek tolvajok a pesti vásárra?

– Majd annyi, mint kereskedő; pedig bizonyosan felét sem foghatjuk össze, mert a külföldiek sokkal finomabb műveltséggel bírnak, mint a hazaiak, s nagyon ügyesen tudnak csenni.

– Hát azon mérges, sánta öregember?

– Ennek különös története van. Ez az úri asszonyságok kiskutyáit utcán, lépcsőn, folyosón, sőt még a konyhákon is rendkívül ügyesen ellopja.

– Annyira szereti a kutyákat?

– Dehogy! Midőn azután a kiskutyákat kidobolják vagy kihirdetik, akkor mint böcsületes megtaláló legnagyobb alázatossággal jelenti magát, és gyakran húsz pengő forintnyi jutalmat is kap. Ha gyermeket lopna, úgy alkalmasint nem részesülne ily nagy díjban a visszaadáskor. – Különös iparűzés!

– Most majd ő is jobb gondolatokra térhet a dolgozóházban.

Erre a kis sánta öreg indulatosan kiálta vissza:

– De én nem akarok dolgozóházba menni! Ha dolgozni akartam volna, úgy nem kellett volna elveszett kutyákat keresnem és megtalálnom. Inkább botozzanak meg, és azután kergessenek pokolba, hogy kenyeremet böcsületesen kereshessem, mint eddig!

Rövid nevetés után ismét folytató a társaság tagjainak ismertetését a hajdú, mondván:

– Ezen gyámoltalan, fekete frakkos fiút irgalomból fogtuk el. Ez olyan sovány, amint látni méltóztatik, hogy ügyes szabó akár a tű fokán is áthúzhatná cérna helyett. Azonkívül a sok pálinkaital már egészen eltompította elméjét, annyira, hogy mindent azonnal elfeled, ami vele és körülötte történik. Ezt a szerencsétlent tehát a tolvajok szűk ablakokon betolják, s ő kinyitja nekik az ajtókat. Néhányszor már bennrekedt szegény. A dolgozóházban majd tollat fosztatnak vele, s a rendes élet talán még eszét is helyreállíthatja.

– Szegény fiú!

– Hja, uram, még ennél sokkal nyomorultabbakat is találhatna az ember, ha minden betyártanyát ki lehetne fürkészni!

– De ugyan miképp került ezen két csinos öltözetű hölgy e piszkos társaságba?

– Azt mondják ugyan, hogy pénz emberség, ruha tisztesség; de mondhatom, hogy ezek szép ruháik dacára is alkalmasint valamennyi madarunknál piszkosabbak. Ismertem én őket már akkor is, mikor még mosogatódézsa mellett állottak, és azon időkben alkalmasint nem voltak oly piszkosak, mint most. Eddig elég mosdatlan, ostoba gúnárt kopasztottak meg, illő tehát, hogy most tollat fosszanak a dolgozóházban.

– És az öregasszony két leányával?

– Ez szeretné őket minél előbb selyemruhához juttatni, de a szegény parasztleányok, istennek hála, még tudnak sírni, és így egypár hónapi lószőrtépés egészen meg fogja lelköket a sátán hálóiból szabadítani.

Éppen a többi csavargók rövid történetét akarám a beszédes hajdútól tudakolni, midőn egy földszinti ház mellett haladtunk el, hol rögtön oly jelenet fejlett ki, mely kérdésemet elfojtá.

A kis ház ablakai meg voltak világítva, s a szobából víg zaj hangzott az utcára. Midőn éppen a ház előtt állónk, a szélső ablakot belölről kitörék, s éles női hang kétségbeesetten kiálta:

– Az istenért, szabadítsanak meg!

E kiáltást durva káromkodás követé, a gyertyát azon szélső szobában rögtön elolták, s csak annyit láthattunk, hogy egy fiatal hölgy a kitörött ablaktáblán keresztül görcsösen az ablak vasrudaiba kapaszkodott, egyre kiáltozván:

– Irgalom, mindjárt meghalok, ha meg nem szabadítnak. Erőm elhagy!

A hajdúk azonnal rakásra terelék éji madaraikat, a ház ajtaját zörgeték, s én a kiáltozó hölgyhöz siettem, pisztollyal riasztván vissza két férfit, kik őt az ablaktól erőszakkal be akarák rántani.

Az ajtó ezalatt megnyílt, s egy puffadt, rezes arcú, vastag asszony durván kiálta a hajdúkra:

– Micsoda helytelenség ez, nem ismerik házamat?

– Igen – felele az egyik hajdú –, nagyon is ismerjük, és éppen azért nyittattuk föl az ajtót. Miért kiáltott e lány itt a szélső ablakban?

– Alkalmasint részeg, vagy rosszat álmodott a jámbor.

– Nem igaz – szóla keservesen zokogva a lány –, én becsületes lány vagyok; szüléim szörnyethalnak, ha iszonyú sorsomat megtudják. Szabadítsanak meg, ha emberi szív lakik keblökben!

– Hallgass, kígyó! – ordítá elkékülve a banya.

– Majd jelentést teszünk – szóla a hajdú, – és holnap reggel vizsgálat fog érkezni.

– Az isten irgalmaért, holnap már csak holttestemet fogják találni, ha itt hagynak e gyalázatos bűnfészekben. Most egy úr jelent meg az ajtóban, s mérgesen tekinte a hajdúra, ki nehezen ismerte őt ugyan, de a csinos öltözet iránti megszokásból mégis kezét tisztelkedve emelé fövegéhez; én azonban rögtön közelebb léptem, és határozottan szólék:

– Ezen szerencsétlen lány tüstént biztos helyre fogja a városi hajdúkat követni, s aki ellenkezik, annak golyót röpítek keresztül gyalázatos agyán!

Erőteljes fenyegetésemet pillanatnyi hallgatás követé, mely alatt a banya az említett úrral tanácskozott. Ekkor pisztolyaimat magosra emelém, s a banya mogorván dünnyögé e néhány szót:

– Bízvást elmehet a lány a hajdúkkal, én ugyan nem törődöm vele, mert engem ismernek, hogy becsületes asszony vagyok.

Ezen engedelem után a síró lány az ablakot azonnal elhagyá, s csakhamar az utcán termett. Mennyire a hajdú lámpájánál láthatám, e hölgy nemcsak rendkívül fiatal és igéző szépségű volt, hanem egyszersmind minden mozdulata finom nevelést tanúsított, mi annyival inkább föltűnt, mivel mostani fölingerült állapotában nemigen uralkodhatott magán.

Kérdéseimre csak zokogással felelt, s utóbb azon kérelemmel, hogy szüléit külön gyorspostával szólítsam Pestre. Tehát csakugyan nem csalatkoztam, a szép fiatal hölgy neveltséget tanúsított, s így alkalmasint jó házból származott.

A foglyokat egész rendeltetésök helyére kísérém, hol a szép kisasszonyt az őrmester feleségének gondviselésére bíztam. Szüléi után másnap korán reggel gyorspostát küldék, s néhány nap múlva hírlapokban olvasám, miképp nemrég Cs… megyében egy tisztességes külsejű házaspár utazván, vendégfogadóban bizonyos tekintélyes családdal találkozott, melynek minden öröme és büszkesége egyetlen tizenhat éves lányokban összpontosult. Ebédlés közben a szülék említék, hogy gyermeköket szeretnék Budapest jelességeivel megismertetni, hol egyébiránt egy tehetős rokonuk is lakik. Kimondták azonban egyszersmind, hogy az utazás öregségök s még inkább gyöngélkedő egészségök miatt igen nagy terhökre válik. Erre az utazó házaspár azonnal nagy örömmel mondá, miképp a nevezett rokonnal szoros baráti viszonyban élnek, s hogy szerencséjöknek tartanák, ha a kedves kisasszonykát azonnal vihetnék, ígérvén, hogy egy hónap múlva ismét vissza is hozandják, mivel akkor bizonyos családi ügyek elintézése végett ismét dolguk leend e vidéken. A szülék igen örvendettek e véletlen találkozásnak, mert a becsületes magyar ember rendesen könnyen szokott hinni, s rövid szóváltás után a megegyezés csakhamar kimondatott, és a kisasszony Pestre utazott a derék házaspárral. Néhány napig azzal kecsegtették a tapasztalatlan lánykát, hogy rokona most nincs Pesten, de rövid idő múlva meg fog érkezni. Egyébiránt igen szíves megelőzéssel bántak saját szállásukon szép fiatal vendégökkel, s ez semmi gyanúsat nem látott, mert tapasztalatlansága következtében a sok mindenféle látogatót csak barátság és vendégszeretet eredményének tulajdonítá. Végre azonban oly ajánlatokat és tanácsokat kelle hallania, hogy szemei fölnyíltak; s ha az éjszakai madarászok véletlenül éppen arra nem haladnak, úgy menthetetlenül áldozatává lett volna a legkiszámoltabb gyalázatos gazságnak. Az utazó házaspárt befogatta az illető hatóság, s mint utóbb meggyőződém, vallomásaikból iszonyú tények jöttek napfényre, melyek elsorolásával nem akarok nyilvános botrányt gerjeszteni. Elég legyen tehát annyit mondanom, miképp ezen szomorú tény újabb intésül szolgálhat a szerető szüléknek, hogy gubacs- vagy gyapjúeladásnál lehetnek ugyan kissé gondatlanok és könnyen hivők; de akkor, midőn gyermekeik egész életboldogsága forog kockán, csakugyan legnagyobb vigyázatot kell kifejteniök, ha lelkiismeretöket nem akarják legigazságosb mardosásnak kitenni: mert a legjobb akaratú s legéberebb rendőrség sem képes minden gaztettet, főleg nagyvárosokban, megelőzni!

Már virradni kezde, midőn szállásomra értem, lelkemet azonban folyvást legmélyebb éj borítá, mert közelebbi néhány órai tapasztalásaim rendkívül elkomorítottak.

 

Halottvizsgálás

Mit cselekszik nálunk a halottvizsgáló? Szobába lép, s szemeit kezünkre függeszti, hogy kellő pillanatban nyújthassa saját kezét azon huszonnégy krajcár elfogadására, mely összeg őt az orvosi tudomány ezen egyik legfontosabb gyakorlati ága kezeléseért törvényesen illeti. Azután tollat, tintát, papírt kér, leül, s a halott nevét, korát, betegségét és az orvos nevét fölírja, kinek segélye mellett az árnyékvilágból kimúlt; s végre kérdezi: mikor akarják a halottat eltemetni? Ha a halott éjféltájban szűnt meg élni, úgy a temetés többnyire még ugyanazon napra délutáni négy vagy öt órára határoztatik, ha reménylhetni, hogy a szabótól akkorra hazakerül a megrendelt gyászruha. Valóban meghalt-e a beteg, vagy csak mély ájulásban fekszik, azt annyira nem szokás megvizsgálni, hogy gyakran történt már, miképp a halottvizsgáló fiút írt a halotti bizonyítványba, ámbár kislyány feküvék előtte. És lehet-e őt ezért szigorúan gáncsolni vagy éppen vádolni? Éppen nem, mert díja oly rendkívül csekély, hogy a nap minden pillanatával fukarkodni kénytelen, ha családját becsületesen eltartani kívánja. Vagy a családokat vádoljuk, mivel oly keveset gondolnak halottaikkal, és a temetést késleltetni nem iparkodnak? Ezt csak az tehetné, ki a budapesti életet nem ismeri. Nem akarok a szegény munkásosztályról szólani, melynek családai tízével laknak együtt oly nyomorú barlangokban, miket a legtúlcsapongóbb költői elragadtatás sem merészlene szobáknak nevezni, vagyis inkább gúnyolni; mert ezekben oly ínség uralkodik, hogy a legegyszerűbb leírást is mindenki rossz szándékú túlzásnak vagy hatásra számított, haszontalan nagyításnak fogná gúnyolni. Csak azt jegyzem tehát meg: lehet-e kívánni, hogy a halottat napokig őrizzék oly szorult légű, szűk zugolyban, melyben két-három család lakik gyermekekkel s aprómarhákkal egy tömegben? Ezt nemcsak kívánni nem lehet, de tűrni sem szabad, ha a nyomor és rossz, vagy helyesebben: semmi nevelésből származó romlottság miatt elványadt szerencsétlen élőket is erőszakosan deszkára nem akarjuk teríteni a különben is egészségtelen lég végképpi megmérgezése által. De tekintsünk végig az egész roppant középosztályon, és szomorúan fogjuk tapasztalni, hogy ettől sem szabad kíméletes és elővigyázó bánásmódot követelnünk halottaik iránt. A fényűzés ezen osztály tagjai közt oly félelmes fokra emelkedék, hogy egészség és kényelem kellékeire fillér sem maradhat. Csak utcán és nyilvános mulatóhelyeken jelenhessék meg illő pompában ezen korlátolt jövedelmű osztály tagja, s tekintélye és becsülete, mint hiszi, meg van mentve a bíráló világ szigorú szemei előtt; a nőkön selyem, bársony, arany csillog, míg szűk szállásaik kopár falai közt éhes gyermekek siránkoznak, s magok is csak legdurvább és alig elegendő eledellel tengetik testöket, gondolván, hogy ez nem átlátszó, valamint ajtaikon sem pillanthat be a világ ítélő szeme. Ha már ily család valamely tagját a halál elragadja, úgy mielőbb eltakaríttatni törekszenek testét, mert annyi csakugyan bizonyos, hogy halála után még azzal sem szeretünk sokáig egy szobában vagy tőle csak egy ajtó által elválasztva lenni, kit életében mindenekfölött szerettünk. Hogy ez így s nem másképp történik, bizonyítja azon elvitázhatlan adat, mely szerint gazdag családokban soha nem történnek ily gyors temetések, mert ezek nemcsak távol tarthatják magoktól a holttesteket, hanem még oly fénnyel is környezhetik, hogy a hosszas közszemlélgetés által egyszersmind dicsőségöket hiszik nagyobbíthatni; pedig ily családokban soha nem oly rendkívül nagy a veszteség, mert pénzköltőnek mindenkor könnyen akad utódja, de a pénzszerző gondos családapa helyét nem oly könnyen lehet kipótolni! –

Tehát a nyilvános elhanyagoltatás ezen legiszonyúbb neme is jobbadán csak a szegényebb osztályok tagjait taszítja a kétségbeesés örvényébe, mert századunk önző jelszava: mindenki magáról, isten mindnyájunkról!

 

Utazás gőzhajón

Buda gőzös éppen a parton horgonyozott, s így tudhatám, hogy nem kell igen sokáig várakoznom, és mégis gyorsabban juthatok célhoz, mintha tüstént kocsira ülnék, mégpedig por és rázás nélkül, s mi szinte figyelmet érdemel, egyszersmind olcsóbban. És ki hinné, mégis találkoznak sokan, kik csupa ragaszkodásból a régihez mind emellett is inkább kocsiba záratják magokat, és útközben annyi port nyeldesnek, hogy a császárfürdői meleg víz azután egész valóságos pocsolyát készít gyomrukban. Legcsodálatosb azonban az, hogy nemcsak a régiség konok tisztelői követik el ezen nevetséges fonákságot, hanem még azon vagyonosak is, kik nemigen tisztelnek másvalamit vagy valakit, hanem csak tiszteltetést igényelnek, szinte kirázatják és beporoztatják magokat hintaikban, és megvetik a gőzhajó kényelmeit, holott különben mindennemű kényelemnek igenis nagy barátai; ez azonban alkalmasint csak onnan származik, mivel másokkal osztozni nem szeretnek, s így inkább nélkülözik a kényelmet, hogysem azt másokkal megosztanák, kik véletlenül csak sátoros ünnepeken járhatnak egyszerű honi selyemben, míg ők mindennap bársonyon pihentetik lábaikat, Mégiscsak van költői igazság a világon, mely saját bohóságaik által bünteti meg a szánakozás mosolyára méltó bohókat; azonban hibáz, ki őket az ilyesmikért bántja, mert ugyan mit kacaghatna majd a jóvérű ember, ha minden bogaraikból kijózanulnának?!

A csinos Buda födözete már hemzseg vidám arcú emberektől, s még a beteges színűek is mosolyognak, mert az idő szép, a levegő éltető erejű, s a vidámság szemlélése jókedvet ébreszt minden romlatlan kebelben. Valóban, a gőzhajótársaság rendkívüli érdemeket vitt ki magának Buda gőzös építtetése által, már csak azért is, mivel a budapesti lakosság szaporodását tetemesül előmozdítja, miután e gőzhajón igen sok ismeretség kötteték már, melynek házasság lett vége, s ezt annál inkább magasztalhatni, mivel túlfinomult napjainkban annyira haladt már ifjaink iszonyodása a házasságtól, ha azzal egyszersmind háziúrságot nem lehet kapcsolatba hozni, hogy valóban negyven lóerőre van szükség, ha őket ezen édes igába fogni óhajtjuk, mert minden ifjú, mihelyt szakálla annyira növekszik, hogy a bontófésű megakad benne, azt hiszi, hogy nincs hölgy széles e világon, ki kimondhatlan és egyszersmind leírhatlan boldogságnak nem tarthatná őuraságával oltár elébe léphetni!

Buda harangját másodszor kongatják, s a kapitány oly mozdulatot tesz a parton, hol egypár barátjával enyeleg, mintha valóban ő is hajóra akarna már lépni; e mozdulatra mindenki ugyancsak siet, s azok, kik még csak a német színház mellett jőnek, rendes futásnak erednek, mintha a haladás háromszínű zászlaját lobogtatnák előttök, s hátuk mögött lovassági gyakorlat tartatnék; pedig már rég ki is fútták magokat a hajón, és a kormányos még meg sem tölté pipáját, s a kapitány új kalandot kezd parton álló barátinak elbeszélni mert meg kell vallanunk, hogy csakugyan bővében lehet a rendkívülibb kalandoknak az oly tapasztalt utazó, ki mindennap nyolcszor utazik Pestről Óbudára és vissza. Az ily tapasztalásdús férfi nem látja ugyan a híres tengerikigyót, mely oly nagynak mondatik azon utazók által, kik még soha nem látták, hogy minden zápfogába kilenc oláh falut lehetne templomostól építeni; de bezzeg lát elég karcsú tarka kígyócskát, miknek fullánkja szinte hegyes és gyakran ugyancsak mérges is; nem lát pusztító tengeri vihart, de bezzeg lát vihar rongálta szépségeket, miken már hatvanéves aggastyán szíve sem szenvedhet hajótörést; tengeri sziszeket sem lát, de vajmi sok szép budapesti bimbót lát, miket a pogány istenek magok is örömest keblökre tűznének; nem hallja a szürke viharmadár rémes ordítását, de bezzeg hallja számos arszlánnak borzasztó daljátéki rűköléseit,* melyek minden becsületes fülügy ember ereiben szinte megfagylalják a vért; tengeri kalózokkal sem kell megküzdenie, de az utasok ugyancsak vigyázzanak zsebeikre, mert a szárazföldi martalócok is elég veszélyesek, főképp a selyem zsebkendőkre nézve. Végre harmadszor kongatják a kis harangot, a kapitány födözetre lép, a kormányos csihol, az erőművész leszalad a hajó gyomrába, mely ezen eleven eledeltől azonnal émelyegni kezd, és ugyancsak okádja a füstöt, s kedvetlenül morog. Ezen mozgás egy kisfiút szörnyen elrémít és sírásra fakaszt, mi az apát nem csekély zavarba hozza, mert minden szem azonnal rátapad. Valamennyi ülőhely el van foglalva, s még mindig rohannak az emberek; hah, az utolsó már alig bír beugrani, s legalábbis húszan vakarják fejöket, kik szaladásuk dacára is elkéstek, ámbár alig bírnak lélegzeni. Hja, úgy van az, aki annak idejében kezd mozogni, az becsületesen célhoz ér, ki pedig eleinte az időt elharácsolja, az azután utóbb minden erőlködése dacára is elmarad. Nem kell esztelenül rohanni, hanem mindig haladni és soha nem vesztegleni.

A kapitány kezébe veszi a réz szócsőt, s lekiáltja az angol parancsszót, és a kerekek megindítják a hajót. Talán angol a kapitány? Nem, ő olasz, és az öt parancsszón kívül semmi más angoltudomány nem lakik belsejében. Tehát az erőművész angol? Nem, az bajor, s ha németül nem tudna, úgy néma szerepet kellene játszania. Vagy a kormányos angol? Oh, nem, a kormányos becsületes komáromi magyar ember, és azt sem tudja, melyik fán termett az anglius nemzet. Tehát mire való ezen angol parancsosztás? Oh, ez igen szükséges, mert a magyar nagyon szeret abban bízni, mit nem ért, s bizonyosan rendkívül rettegne a gőzüstök elpattanásától, ha a parancsszókat magyarul hangoztatná a kapitány!

A hajó gyorsan halad, s először is az szolgál érdekes vitatási tárgyul, hogy ugyan megtartotta-e a kapitány pontosan az indulási órát, mert ez folyamatba hozza a beszédet, és egyszersmind alkalmat szolgáltat a szép zsebórák megmutatására, miknek látása tudatja a hölgyekkel, hogy hányat ütött az óra, mert minél laposabb az óra, annál kevésbé lehet attól tartani, hogy az erszény is lapos. Ezen műtétel mindennap és minden induláskor megújul, s a kapitányt mindannyiszor ugyancsak lerakják a háta mögött, mert minden ember azt szeretné, hogy éppen csak saját órája szerint induljon a gőzös; lehetséges-e ennek kivitele vagy nem, arra senki nem gondol, mert napjainkban nálunk minden ember egyszersmind politikus, és eszméinek kivihetősége felől nemigen szokott gondolkozni. Ezután elménckedések kerülnek szőnyegre, mert nálunk minden ember arra törekszik, hogy mást megnevettessen, mi csekély nézetem szerint azt tanúsítja, miképp minden ember átlátja, hogy szomorúságra igen sok okunk van. Halljunk egy párt, ha úgy tetszik.

– Szeretném tudni, hogy ezen gőzös Buda várostól, vagy Buda vezértől vette-e nevét?

– Mindenesetre Buda vezértől.

– Miért?

– Azért, mert Buda város nem oly gyors haladású.

– Mért költi pénzét sok gazdag úr rendesen külföldön?

– Mert hazájában pirulna annyi bohóságot elkövetni.

– Ugyan mért ment azon finom öltözetű úr a második helyre?

– Mert észrevette, hogy felesége az első helyen van, s nem szeretne vele találkozni.

– De ugyan miért nem?

– Mert vannak férjek, kik Óbudán igen jól tudnak mulatni, ha… egyedül vannak.

– Gazsi, azon eleven kislyánnyal meg kell ismerkednünk.

– Hallgass, nem látod, hogy éhes újdonságíró kullog körülöttünk?

– Hát aztán?

– Majd megró újságában.

– Fogadom, hogy ki is porolnám frakkját, ha azt tenni merészlené!

– Ugyan mért oly sáros mindig Budának rácvárosi és halászvárosi* része a híd közelében?

– Mert a polgárság folyamodott a tanácshoz, hogy a város ezen részeit soha ne tisztíttassa.

– És mért kívánják ezt?

– Ennek igen egyszerű oka van. A budaiak Pesten szeretnek mulatni és vásárolni, s így minden pénz Pestre vándorol; az iparűző polgárság tehát óhajtja, hogy minél nagyobb sár legyen mindig a híd közelében, s emiatt a Pestre menni kívánók közül legalábbis minden tizedik ember honn maradni kényszerüljön. Ugyanez okból a budai polgárok az állandó híd elkészültét sem igen óhajtják.

A harang cseng, s a gőzös a budai Bomba tér* előtt megállapodik,

– Ugyan mért van ott oly sok bomba és vasgolyó falhalmozva?

– Azért, hogy a tér meg ne hazudtolja régi nevét, s Budán méltóképpen tisztelik a régiségeket.

E megjegyzésre néhány hajadon mintegy akaratlanul fejét csóválja, mintha azt akarnák mondani, hogy nem minden régiségen kapnak Budán, különben ők nem unatkoznának mindenektől elhagyottan a zöld lócán.

Most néhány úr és hölgy a hajót elhagyja, s helyettök legalább harminc új vendég jelenik meg a födözeten, kik fölött a régibbek szemlét tartanak, midőn soraik közt végighaladnak. Egy vízivárosi úr, ki a Bomba téren szállott hajóra, szomszédával találkozik, ki Pesten lépett be, s megszólítja őt:

– Barátom uram, Pestről méltóztatik jőni?

– Igen.

– Dolgának méltóztatott Pesten lenni?

– Nem, hanem midőn a Császárfürdőbe akarok menni, előbb mindig Pestre szoktam átgyalogolni, és azután ott szállok hajóra.

– És miért méltóztatik ezt tenni?

– Mert ha már innen is úgy egy tízest kell fizetnem, mint Pestről, úgy inkább Pestről indulok, legalább azután jobban kiveszem pénzem hasznát a gazdag gőzhajótársaságtól.

Ez annál furcsább, mivel a kérdéses férfi oly távol lakik a Vízivárosban, hogy könnyebben kigyalogolhatna a Császárfürdőbe, mint a gőzös pesti állomására. De hiába, ilyen a magyar gazdálkodás, valamint kicsinyben, úgy nagyban is. Egyébiránt a budai férfiakat azonnal megismerhetni, ha Pesten szállnak is hajóra, mert csizmáikon vagy sárga sarat, vagy sárga port láthatni.

A hajó ismét elindul, s ha a budai parti házakon végigtekintünk, történeteink tudása nélkül is azonnal sejtjük, hogy itt törökök laktak hajdan, s csaknem azt kénytelen az ember hinni, hogy csak néhány év előtt költöztek el innen, mert házak és utcák oly igénytelen pongyolában hevernek egymáson és egymás közt, mintha lakosaik a mekkai szent vándorlásban oly sok időt töltenének, hogy egyáltalában nem juthatnak időhöz a tisztaság némi fölületes föltartására.

Néhány úr kávét iszik, mely kissé kőszénszagú ugyan, de azért mégis feketekávé, s így legalább az illedék mindenesetre meg van mentve. Mások azzal töltik az időt, hogy a hajószobába mennek, s onnan ismét feljőnek, mi nem rendkívül mulatságos ugyan, de mégis fogyasztani segíti az időt, és ezt már magában is sokan nagy nyereségnek tartják, kik az életben még újoncok, s éppen oly zavarban vannak az idővel, mint kezeik használatával az újonc színészek. Egypár vastag asszonyság izzad, s igen szeretné homlokát és arcát megtörleni, ha attól nem kellene tartaniok, hogy színöket ezen jótékony műtétel által fölháborítják, mely éppen oly állhatlan, mint a mesterkélt politikai föllelkesülés, mely szinte minden hevülés után megváltoztatja színét. Az apró gyermekek nekibátorodnak, egymással ismeretséget kötnek, és az ülők tyúkszemeinek nem csekély botrányára futásban gyakorolják magokat a keskeny pályatéren. Az urak szivaroznak, s a Duna vizét ivók iránt dicséretes kíméletből a hajók födözetére köpködnek; a fiatal hölgyek pedig vidáman mosolygnak, nem azért ugyan, mintha példátlanul jól mulatnák magokat, hanem csupán annak kimutatására, hogy igen tudnának örvendeni, ha a lovagias szellemű férfiak kissé nagyobb figyelemre méltatnák őket. Most egy kis csónak suhan el gyorsan a gőzös mellett, a benne ülő két férfi ugyancsak működik az evezővel, hogy a fölháborodott hullámok által valamiképp föl ne fordíttassanak, s az újdonságíró már kivonja tárcáját, hogy a szörnyű szerencsétlenséget hevenyében följegyezhesse; azonban a kis csolnak szerencsésen kiszabadul, s az újdonságíró zsákmány nélkül marad, hacsak arról nem fog majd szükségből írni, hogy ez alkalommal nagy szerencsétlenség történhetett volna. Ah, de mégis akad prédája, a vízimalmokon néhány molnárlegény káromkodik egymásra, s ez igen jó tárgy a népnevelés elhanyagoltatása ellen fölszólalásra. Már ez maga is megéri a tízkrajcárnyi gőzhajói díjt.

Ismét csöngetnek, s az egész társaság zajosan fölkel, és a kijárás felé tolong, ámbár a hajó még nem állapodott meg. Az abroncsos szoknyák összenyomatnak, a tolongásban néhány selyem zsebkendő csöndes búcsúvételre kényszeríttetik törvényes tulajdonosától, s egypár gyermek az ének azon kellemetlen modorában hallatja magát, melyet köznapi nyelven sírásnak szokás nevezni. A fürdőből számos ember tolong ki az érkezők elfogadására, s számtalan szemcső* keresgél a hajó födözetén ismerős vagy legalább szép arcokat. Néhány óbudai lakos, kiket már rákokká főzött a meleg víz, sietve fejezik be öltözésöket a parton, hogy valamiképp el ne maradjanak a hajóról, melynek födözete csakhamar kiürül, mert reggeli tíz órakor csak igen kevés ember megy Óbudára. Az új vendégek helyet foglalnak a gőzösön, a kis harang ismét megcsöndül, a kerekek mozognak, és a Buda tovább folytatja útját.




Hátra Kezdőlap Előre