Mielőtt végighallgatnád életem történetét, olvasó barátom, elmondok neked egy mesét.

Két diák Peñafielből Salamancába tartott. Mivel fáradtak és szomjasak voltak, megállottak egy forrás mellett az út mentén. Miután kedvükre ittak, pihenés közben véletlenül észrevettek maguk mellett egy követ, mely alig állt ki a földből, s a kövön néhány szót, amelyet elkoptatott az idő és az itatóhoz hajtott állatok patája. Vizet öntöttek a kőre, hogy megtisztítsák, és a következő szavakat olvasták rajta katalán nyelven: Aquí está encerrada el alma del licenciado Pedro Garcías: "Pedro Garcías licenciátus lelkét zárták be ide."

A fiatalabbik diák, élénk, szeles fickó, még be sem fejezte a felirat elolvasását, máris torka szakadtából kacagni kezdett, mondván: "Nohát, ez mulatságos! Egy lelket zártak ide... Bezártak egy lelket... Kíváncsi volnék, ki az a különc, aki ezt a nevetséges sírfeliratot szerezte." Miután e szavakat kiejtette, fölállt, hogy továbbinduljon. Társa, aki megfontoltabb volt, így szólt magában: "Emögött valami titok rejlik. Itt maradok, hátha földerítem!" Hagyta hát, hogy társa eltávozzék, aztán, nem vesztegetvén az időt, késével ásni kezdett a kő körül. Addig ásott, amíg sikerült elmozdítania. Egy bőrerszényt talált alatta. Kinyitotta. Száz dukát volt benne meg egy papírdarab, amelyen a következő latin nyelvű szöveg állott: "Légy örökösöm Te, akinek elég eszed volt, hogy megfejtsd a felirat jelentését, és használd föl okosabban a pénzt, mint én." A diákot elbűvölte a felfedezés, a követ visszarakta a helyére, s tovább folytatta útját Salamanca felé, zsebében a licenciátus lelkével.

Akárki lehetsz, olvasó barátom, a két diák közül vagy egyikhez, vagy másikhoz hasonlítasz. Ha úgy olvasod kalandjaim történetét, hogy nem lelsz rá a bennük rejlő erkölcsi tanulságra, semmi hasznot nem húzol e műből, ha ellenben figyelemmel olvasod, azt találod benne, amit Horatius kíván: a kellemeset a hasznossal egybekötve.

ELSŐ FEJEZET
Gil Blas születéséről és neveltetéséről

Atyám, Blas de Santillana, miután hosszú ideig szolgálta fegyverrel a spanyol monarchiát, szülővárosában vonult nyugalomba. Itt feleségül vett egy kispolgári családból származó lányt, aki már nem volt fiatal, és így házasságkötésük után tíz hónapra jöttem a világra. Ennek utána Oviedóban telepedtek le, ahol állást vállaltak: anyám komorna lett, apám inas. Minthogy fizetésükön kívül semmijük sem volt, az a veszély fenyegetett, hogy rossz neveltetésben részesülök; szerencsére a városban élt nagybátyám, a kanonok, Gil Péreznek hívták. Anyám bátyja volt, nekem keresztapám. Képzeljenek el egy három és fél lábnyi, kurta, rendkívül kövér kis embert, akinek a feje két válla közé süllyedt: íme a nagybátyám. Máskülönben, noha egyházi férfiú volt, csak a kellemes életre, vagyis a jó konyhára volt gondja, s mivel kanonoki állása tekintélyes jövedelemmel járt, a módja sem hiányzott hozzá.

Már gyermekkoromban magához vett, és vállalta neveltetésemet. Mivel élénk eszűnek talált, elhatározta, hogy kiműveli értelmemet. Ábécéskönyvet vásárolt, és maga látott hozzá, hogy megtanítson olvasni, ami neki is éppúgy hasznára szolgált, mint nekem, mert miközben a betűkre tanítgatott, maga is gyakorolta az olvasást, amit máskülönben igen elhanyagolt, s szorgalmának meglett az eredménye, mert rövidesen folyamatosan olvasta breviáriumát, amit azelőtt sohasem csinált. Örömest megtanított volna a latin nyelvre is, már csak a tetemes megtakarítás kedvéért is, de sajnos szegény Gil Pérez sohasem jutott el még az elemi ismeretekig sem; alighanem ő volt (mert határozottan nem merem állítani) a káptalan legtudatlanabb kanonokja. Azt hallottam ugyanis, hogy tisztét nem tudásának köszönhette, hanem kizárólag néhány derék apáca hálájának, akiknek elég befolyásuk volt ahhoz, hogy vizsga nélkül besegítsék a papi rendbe.

Kénytelen volt tehát engem egy tanító pálcájára bízni; elküldött doktor Godínezhez, akit Oviedo legügyesebb mesterének tartottak. Oly derekasan tanultam, hogy öt-hat év leforgása után kicsit konyítottam már a görög szerzőkhöz, és meglehetősen jól értettem a latin költőket. Gyakoroltam a logikát is, aminek az lett a következménye, hogy sokat okoskodtam. Annyira kedveltem a vitát, hogy megállítottam az utcán a járókelőket, akár ismertem őket, akár nem, s javasoltam, hogy vitassunk meg valamit. Néha olyan hiberniai alakokba^[1] botlottam, akik csak az alkalomra vártak, érdemes lett volna ilyenkor végighallgatni a vitáinkat! Micsoda mozdulatok! Micsoda fintorok! Micsoda vonaglások! Szemünk megtelt dühvel, szájunk habzott: inkább megszállottaknak látszottunk, semmint filozófusoknak.

Mindazonáltal éppen e viták révén tettem szert tudósi hírnévre a városban. Nagybátyám odavolt a gyönyörűségtől, mert úgy gondolta, hamarosan nem leszek a terhére. "Nos, Gil Blas - szólt hozzám egy napon -, gyermekkorod véget ért. Tizenhetedik évedben jársz, ügyes legénnyé nevelkedtél, gondolnunk kell rá, hogy kilépj az életbe. Az a szándékom, hogy a salamancai egyetemre küldelek; látom, eszes fiú vagy, bizonyára becsülettel megállod a helyed. Adok néhány dukátot az útra, Salamancában eladod az öszvéremet, megér tíz-tizenkét pisztolt, s a pénzből majd megélsz, amíg állást nem találsz."

Ennél kellemesebbet nem is javasolhatott, mert majd belepusztultam, annyira vágytam körülnézni az országban. Mindamellett volt annyi önuralmam, hogy örömömet eltitkoljam, s amikor elérkezett az indulás ideje, csupán fájdalmat mutattam, hogy el kell válnom nagybátyámtól, akinek oly sokkal tartozom; ezzel annyira elérzékenyítettem a derék férfiút, hogy több pénzt adott, mint amennyit adott volna, ha tud olvasni a lelkemben. Indulás előtt elmentem megölelni atyámat és anyámat, akik nem fukarkodtak az intelmekkel. Buzdítottak, hogy imádkozzak Istenhez nagybátyámért, éljek becsületes emberként, ne bocsátkozzam aljas üzelmekbe, mindenekfölött pedig óvakodjam attól, hogy mások tulajdonához nyúljak. Miután jó hosszú ideig prédikáltak, végre megajándékoztak áldásukkal, az egyetlen jóval, amit vártam tőlük. Nyomban fölültem öszvérem hátára, és kikocogtam a városból.

MÁSODIK FEJEZET
A veszélyekről, amelyek Peñaflorba menet érték; arról, hogy mit művelt,
miután a városba érkezett, és micsoda szerzettel költötte el vacsoráját

Magam mögött hagytam hát Oviedót a Peñaflorba vezető országúton, a szántóföldek között, ura voltam cselekedeteimnek, gazdája egy rossz öszvérnek és negyven jó dukátnak, nem számítva a néhány reált, amelyet nagyra becsült bácsikámtól loptam. Első dolgom volt, hogy hagytam az öszvért kedve szerint haladni, azaz kocogni. A gyeplőt a nyakába vetettem, elővettem zsebemből a dukátokat, és újra meg újra beleszámoltam őket a kalapomba. Az öröm majd szétvetett. Soha nem láttam még ennyi pénzt, nem győztem nézni és tapogatni. Talán huszadjára számoltam meg dukátjaimat, amikor öszvérem hirtelen fölkapta a fejét, fülét hegyezte, és megállt az országút közepén. Gondoltam, valami megijesztette, körülnéztem, ugyan mi lehet az, s megpillantottam a földön egy fölfordított kalapot, rajta egy nagy szemű olvasót, s ugyanakkor siránkozó hangot hallottam:

- Vándor uraság, legyen irgalmas és könyörületes szegény megcsonkult katonához! Dobjon néhány ezüstpénzt a kalapba, a túlvilágon megkapja érte a jutalmát.

Azonnal a hang irányába néztem, s mintegy húsz-harminc lépésnyire megpillantottam a bokor tövében egy katonaféle szerzetet, aki két keresztbe rakott rúdra lándzsa hosszúságú puskát támasztott, s célba vett vele. Ez a látvány, az egyház vagyonának féltése, azon nyomban megállított, gyorsan eldugtam dukátjaimat, előszedtem néhány reált, odaléptettem a megrémített hívek adományainak befogadására elhelyezett kalaphoz, s egyik ércpénzt a másik után hullattam bele, hadd lássa a katona, milyen nagylelkű vagyok. Bőkezűségem ki is elégítette, s ugyanannyi áldást küldött utánam, ahányszor belerúgtam öszvérem véknyába, hogy minél gyorsabban eltávolodhassam a katonától. Az az átkozott dög azonban kijátszotta türelmetlenségem, és nem haladt szaporábban, mert nagybátyámat mindig lépésben vitte, s a hosszas gyakorlat során teljesen leszokott az ügetésről.

Ebből a kalandból nem a legkedvezőbb előjelet olvastam ki utazásomat illetőleg. Arra gondoltam, hogy még nem jutottam Salamancába, s bizony szerencsétlenebbül végződő találkozásom is lehet! Véleményem szerint nagybátyám nagyon meggondolatlan volt: a postakocsis gondjaira kellett volna bíznia. Kétségkívül az lett volna helyénvaló, de ő inkább megajándékozott az öszvérével, gondolván, hogy utazásom ilyenformán kevesebbe kerül, és ez fontosabb volt számára, mint a veszélyek, amelyek útközben érhetnek. Következésképpen, hogy mulasztását jóvátegyem, elhatároztam, ha szerencsésen megérkezem Peñaflorba, ott eladom öszvéremet, postakocsin utazom Astorgába, s onnan ugyanúgy megyek tovább Salamancába. Habár Oviedo határán túl sose jártam, az útba eső városok nevét mégis tudtam, indulás előtt ugyanis tájékozódtam.

Szerencsésen megérkeztem Peñaflorba; elég jó külsejű fogadó kapuja előtt állottam meg. Még földet sem ért a lábam, a fogadós máris elém sietett szerfölött udvariasan. Maga szedte le poggyászomat, vállára vetette, és mialatt egyik inasa az istállóba vezette öszvéremet, megmutatta a szobámat. A fogadóst, Asturia legnagyobb fecsegőjét, aki oktalanul kikotyogta saját ügyeit, s éppoly kíváncsian tudakozódott mások ügyei iránt, Andrés Corcuelónak nevezték, sokáig a királyi hadseregben szolgált őrmesteri rangban, tizenöt hónappal azelőtt azonban búcsút mondott a hadseregnek, és feleségül vett egy Castropolból való lányt, aki - bár csöppet sem volt piros képű - az italt sem vetette meg. A fogadós még tömérdek sok mindent elmesélt, amit szívesen elengedtem volna. Miután így beavatott bizalmába, úgy vélte, joga van hozzá, hogy belőlem is mindent kiszedjen, megkérdezte hát, honnan jövök, hova megyek, ki vagyok. Pontról pontra válaszolnom kellett, mivel minden egyes hozzám intézett kérdését mély meghajtással kísérte, s oly tisztelettudóan esedezett bocsánatért kíváncsisága miatt, hogy kénytelen voltam mindenről beszámolni. Hosszú eszmecserébe bonyolódtam vele, s így alkalmam nyílt elbeszélnem, milyen célból és milyen okokból szándékozom eladni öszvéremet, hogy postakocsin folytassam utamat. Tervem fölöttébb helyeselte, igen bőbeszédűen; előadta ugyanis, mi minden baj érhet az országúton, sőt elmesélt egy csomó hátborzongató históriát is, ami utazókkal esett meg. Azt hittem, sose jut a végére. De aztán csak a végére jutott, mondván, hogy ha el akarom adni az öszvéremet, ismer egy becsületes lócsiszárt, az majd megvásárolja. Közöltem vele, mennyire lekötelezne, ha érte küldene, mire ő maga indult el azon nyomban nagy buzgalommal a kupecért.

Csakhamar visszatért ismerősével együtt, bemutatta, s fölöttébb dicsérte, milyen becsületes. Mindhárman kimentünk az udvarra, az öszvért elővezették, több ízben elhajtották a csiszár előtt, aki a patájától a feje búbjáig megvizsgálta. Tömérdek rosszat mondott róla. Megvallom: sok dicsérnivaló nem akadt rajta, de hát a csiszár akkor is talált volna rajta kifogásolnivalót, ha a pápa öszvére lett volna. Kijelentette, hogy öszvéremben minden elképzelhető hiba fellelhető, s hogy jobban meggyőzzön, tanúul hívta a fogadóst, akinek nyilván volt oka rá, hogy egyetértsen vele.

- Hadd hallom - fordult felém fagyosan a kupec -, mennyiért akarja eladni ezt a hitvány dögöt?

A sok dicshimnusz után, amelyet az öszvérről zengett, señor Corcuelo helyeslése mellett, akit őszinte és hozzáértő embernek hittem, akár ingyen is odaadtam volna az öszvéremet; így aztán azt mondtam a kupecnek, hogy jóhiszeműségére bízom magam, becsülje föl az állatot lelkiismerete szerint, én belenyugszom. Erre megjátszotta a becsületes embert, s azt felelte, hogy a gyöngéjére tapintottam, amikor a lelkiismeretére hivatkoztam. A lelkiismeret valóban nem volt erős oldala, mert ahelyett, hogy az öszvért tíz-tizenkét pisztolra becsülte volna, mint a nagybátyám, nem átallotta három dukátban szabni meg az árát; én meg olyan örömmel vágtam zsebre az összeget, mintha jó vásárt csináltam volna.

Miután ilyen előnyösen túladtam öszvéremen, a fogadós elvitt egy postakocsishoz, aki másnap készült Astorgába. A postakocsis kijelentette, hogy virradat előtt indul, s maga ébreszt majd föl. Megállapodtunk az útiköltségben s az összegben, amit ellátásom fejében kell fizetnem. Miután mindent elrendeztünk egymás közt, Corcuelóval visszaindultunk a fogadóba. Útközben elbeszélte postakocsisom történetét. Semmit sem hallgatott el, amit a városban pletykáltak róla. Egyszóval, megint elkábított volna oktalan fecsegésével, ha szerencsére félbe nem szakítja és nagy udvariasan meg nem állítja egy igen kellemes külsejű férfi. Magukra hagytam őket, és folytattam utamat a legcsekélyebb gyanú nélkül, hogy beszélgetésükhöz bármi közöm lehet.

Mihelyt a fogadóba érkeztem, vacsorát kértem. Böjtös nap lévén, tojást szolgáltak föl. Mialatt a tojás készült, beszélgetésbe elegyedtem a fogadósnéval, akivel még nem találkoztam. Meglehetősen csinosnak és elevennek tetszett, s már ebből is kitaláltam volna, hogy a kocsmának nagy a forgalma, ha a férje nem mondta volna. Amikor a rántotta elkészült, letelepedtem az egyik üres asztal mellé. Még le sem nyeltem az első falatot, amikor belépett a fogadós, s nyomában az az ember, aki az utcán megállította. Ez a mintegy harmincévesnek látszó lovag hosszú, egyenes kardot viselt. Szívélyes arccal lépett hozzám.

- Hallom, diák uram - mondta -, hogy ön Gil Blas de Santillana, Oviedo dísze, a filozófia fáklyája. Lehetséges, hogy ön volna az a rendkívül tudós, széplélek, akinek olyan óriási hírneve van ezen a vidéken? Önök nem is tudják - folytatta a fogadóshoz és a feleségéhez intézve szavait -, önök nem is tudják, kit fogadtak házukba! Valóságos kincset, mert ez a fiatal nemes a világ nyolcadik csodája!

Aztán hirtelen felém fordult, s a nyakam köré fonta karját:

- Bocsássa meg elragadtatásomat - tette hozzá -, de nem tudok uralkodni magamon, annyira örülök, hogy találkoztunk.

Képtelen voltam azonnal válaszolni, mert úgy magához szorított, hogy alig bírtam lélegzeni, s csupán akkor szólaltam meg, mikor sikerült a fejemet az öleléséből kiszabadítanom:

- Lovag úr, nem is gyanítottam, hogy a nevem ismerős Peñaflorban.

- De mennyire hogy ismerős! - folytatta a lovag ugyanolyan hangon. - Nyilvántartunk minden nevezetes személyiséget húsz mérföld körzetben. Önre itt úgy tekintenek, mint valóságos csodára, s én nem kételkedem benne, hogy Spanyolország egyszer még éppoly büszke lesz önre, mint Görögország a maga bölcseire.

E szavak után ismét megölelt, s nekem el kellett tűrnöm, megkockáztatva, hogy Anteus sorsára jutok. Ha csak egy kevéske tapasztalatom is lett volna, nem csalt volna lépre magasztalásaival és túlzásaival; a szertelen dicséretből rögtön rájöttem volna, hogy a lovag egyike azoknak az ingyenélőknek, amilyenek minden városban akadnak, s akik minden idegennek a bizalmába férkőznek, hogy megtölthessék a hasukat a költségére; sajnos, fiatalságom és hiúságom következtében nem ilyennek ítéltem. Csodálómat kifogástalanul becsületes férfiúnak gondoltam, s meghívtam, vacsorázzék velem.

- Ó, a legnagyobb örömmel! - kiáltott föl. - Nagyon is hálás vagyok jó csillagomnak, hogy összehozott a hírneves Gil Blas de Santillanával, és amilyen sokáig csak tudom, ki is akarom használni jó szerencsémet. Nem vagyok túlságosan éhes - folytatta -, csupán azért foglalok helyet asztalánál, hogy társaságát élvezhessem, és legföljebb udvariasságból eszem egy-két falást.

Magasztalóm e szavakkal már le is ült a szemközti székre. Terítéket tettek elé. Azonnal rávetette magát a rántottára, olyant mohón, mintha három napja nem evett volna. Kéjsóvár arcáról láttam, hogy egykettőre végez vele. Rendeltem hát még egy adagot. Oly gyorsan elkészítették, hogy mielőtt még bekebeleztük - vagyis vendégem bekebelezte - volna az elsőt, már fel is szolgálták. Egyenletes sebességgel evett, s közben, anélkül, hogy egyetlen falást kihagyott volna, módját ejtette, hogy a dicséretek tömegével árasszon el, ami szerény személyemet szerfölött nagy elégedettséggel töltötte el. Nagyon gyakran ivott is, hol az én egészségemre, hol atyáméra és anyáméra, s nem győzte méltatni boldogságukat, hogy olyan fiuk van, mint én. Mindannyiszor megtöltötte az én poharamat is, és biztatott, hogy tartsak vele. Valahányszor az egészségemre ivott, én is vele ittam, ami - a lovag magasztalásaival egyetemben - észrevétlenül olyan jó hangulatba ringatott, hogy amikor második adag rántottánk félig elfogyott, megkérdeztem a fogadóst, nem szolgálhatna-e hallal. Señor Corcuelo, aki minden valószínűség szerint összejátszott az ingyenélővel, így válaszolt:

- Van egy pompás pisztrángom, csak hát az sokba kerül ám annak, aki megeszi. Túlságosan finom falat az önnek!

- Mit nevez ön túlságosan finom falatnak? - szólalt meg erre számonkérő hangon magasztalóm. - Válogassa meg a szavait, barátom! Tudja meg, hogy semmi sem lehet túlságosan jó Gil Blas de Santillana úrnak, akit hercegi elbánás illet.

Nagyon jólesett, hogy a lovag így megfelelt a vendéglősnek, pedig ezzel csak megelőzött engem. Sértve éreztem magam, s büszkén odaszóltam Corcuelónak:

- Tálalja föl a pisztrángot, a többivel pedig ne törődjék!

A fogadós, aki csak erre várt, hozzálátott a pisztráng elkészítéséhez, és rövidesen föl is tálalta. Az új fogás láttára az ingyenélő szemében végtelen öröm csillant föl, az új gyönyör reménysége, és éppoly lendületesen vetette magát a halra, ahogy előbb a rántottát rohamozta meg. De kénytelen volt mérsékelni magát, nehogy baleset történjék, ugyanis majd megfulladt. Végezetül, miután kedvére teleette és itta magát, be akarta fejezni a komédiát.

- Señor Gil Blas - mondta, s fölállt az asztaltól -, nagy örömömre szolgált, hogy ilyen gazdagon megvendégelt, s nem akarok anélkül elbúcsúzni öntől, hogy egy hasznos jó tanáccsal el ne lássam, úgy látom, szüksége van rá. Ezentúl óvakodjék a dicshimnuszoktól, és tartózkodjék az ismeretlenektől. Találkozhatik olyanokkal, akik vissza akarnak majd élni az ön hiszékenységével, akárcsak én, s esetleg még tovább is merészkednek; ne menjen lépre, s ne higgye el nekik, ha azt fújják, hogy ön a világ nyolcadik csodája.

Azzal a szemembe nevetett, és odébbállt.

Ezt a cselt éppúgy a szívemre vettem, mint a későbbi, nagyobb csapásokat, amelyek a nyakamba zúdultak. Vigasztalhatatlan voltam, hogy ilyen otromba módon becsaphattak, jobban mondva, megalázták büszkeségemet. "Az ördögbe is! - gondoltam magamban - hát így becsapott az áruló? A fogadóssal is nyilván azért elegyedett szóba, hogy kiszedje belőle a dolgokat, de még valószínűbb, hogy összejátszottak. Ó, te szegény Gil Blas, pusztulj el szégyenedben! Miért adtál rá módot két gazembernek, hogy joggal kikacagjon? Meglátod, milyen csinos kis történetet faragnak majd az esetből, eljut a híre Oviedóba is, s nem nagy dicsőségedre lesz! Szüleid bizonyára megbánják, hogy annyit beszéltek ostoba fejednek: nem arra kellett volna oktatniok, hogy ne csapj be senkit, hanem arra, hogy te ne hagyd magad rászedni." Ilyenféle gyászos gondolatok gyötörtek, a düh égetett, bezárkóztam hát a szobámba, és lefeküdtem, de nem tudtam aludni. Még le se hunytam a szemem, megérkezett a postakocsis, mondván, hogy már csak rám vár és indulunk. Azonnal fölkeltem; mialatt öltözködtem, megjelent Corcuelo a számlával, persze a pisztrángot se felejtette ki, s nemcsak hogy meg kellett fizetnem, amennyit kért, hanem még azt is le kellett nyelnem, hogy miközben leszámoltam a pénzt, a gazfickó szemlátomást még mindig előző napi kalandomon mulatott. Miután alaposan megfizettem a vacsoráért - soha nem feküdte úgy meg vacsora a gyomromat, mint ez -, poggyászommal lementem a postakocsihoz, egyaránt a pokolba kívánva az ingyenélőt, a fogadóst és a fogadót.

HARMADIK FEJEZET
Milyen kísértés fogta el útközben a postakocsist, milyen következményekkel járt ez;
s miként esett Gil Blas Charybdis csapdájába, miközben el akarta kerülni Scyllát

Nem egyedül voltam a postakocsiban; ott volt még két peñaflori úrifiúcska, egy kis kántor Mondoñedóból, aki az országot járta, meg egy astorgai ifjú polgár, aki Vercóban nősült meg, s most vitte haza fiatal feleségét. Egykettőre összeismerkedtünk, és csakhamar mindenki elmondta, honnan jön és hová igyekszik. A menyecske fiatalsága ellenére is oly komor és sótlan volt, hogy semmi örömöm se telt benne, fiatalsága és gömbölyűsége mégis fölkeltette a postakocsis érdeklődését, aki el is határozta, hogy megpróbál a kegyeibe férkőzni. Egész nap ezt a szép tervet latolgatta, s végrehajtását utolsó állomásunkra halasztotta. Ez Casabelos volt. A postakocsis az első utunkba eső fogadónál szállított le bennünket. A ház inkább a mezőkön feküdt, semmint a városban, s a postakocsis a fogadóst nyilván megbízható, készséges embernek ismerte. Egy félreeső szobába vitt bennünket, hagyta, hogy nyugodtan megvacsorázzunk, a vacsora végén azonban dühös ábrázattal rontott a szobába:

- A hétszentségét! - kiáltotta. - Megloptak! Egy bőriszákban száz pisztolom volt, nem nyugszom, míg meg nem találom! Megyek a bíróhoz, aki ilyen dolgokban nem ismer tréfát, mindannyiukat vallatóra fogják, és addig kínozzák, amíg ki nem derül, ki a bűnös és vissza nem kapom a pénzem!

Mindezt a világ legtermészetesebb hangján jelentette ki, majd eltávozott, és mi ott maradtunk határtalanul elképedve.

Eszünkbe sem jutott, hogy talán csak csel az egész, hiszen nem ismertük egymást annyira, hogy felelősséget vállalhattunk volna egymásért. Sőt többet mondok. Én a kis kántort gyanúsítottam a lopással, ő meg lehet, hogy engem. Egyébként mindannyian ostoba fiatalemberek voltunk. Nem tudtuk, hogy hasonló esetben mi az eljárás, s a legkomolyabban elhittük, hogy kínpadra vonnak bennünket. Így aztán ijedtünkben valamennyien kirohantunk a szobából. Mindenki futott, amerre látott, ki az utcára, ki a kertbe; az astorgai fiatal polgárt éppúgy megzavarta a félelem a kínvallatástól, akárcsak minket, menekült, mint Aeneas, mit sem törődve feleségével. Erre a postakocsis, aki - mint a későbbiek folyamán megtudtam - szemérmetlenebb volt öszvéreinél, elragadtatásában, hogy cselszövénye a remélt eredménnyel járt, dicsekedni kezdett leleményes ravaszságával a polgárasszonynak, és iparkodott kihasználni az alkalmat. Ámde az asturiai Lukrécia^[2], akinek kisértője undorító pofája új erőt kölcsönzött, erélyesen ellenállott, s nagyokat sikított. A járőr véletlenül éppen a fogadó környékén tartózkodott - a fogadó ugyanis gyanús hely volt, tudták, hogy szemmel kell tartani -, behatolt, és a sikoltozás oka felől tudakozódott. A fogadós, aki a konyhában énekelgetett, és úgy tett, mint aki semmit sem hall, kénytelen volt felkísérni a parancsnokot és íjászait a sikoltozó asszony szobájába. Éppen jókor toppantak be; az asturiai asszony már nem bírta tovább. A parancsnok - durva és kegyetlen fickó - alig értette meg, miről van szó, máris öt-hat ütést mért alabárdja nyelével a szerelemre gerjedt postakocsisra, s közben olyan jelzőkkel illette, melyek éppoly szeméremsértőek voltak, mint a cselekedet, amely sugallta őket. De ez még nem volt minden: a parancsnok lefülelte a bűnöst, és a bíró elé vezette a vádlóval együtt, aki feldúlt lelkiállapota ellenére maga akart elégtételt kérni a merénylet miatt. A bíró, miután figyelmesen szemügyre vette és kihallgatta a fiatalasszonyt, úgy ítélt, hogy a vádlott nem érdemel kegyelmet. Azon nyomban levetkőztettette, és az asszony jelenlétében megkorbácsoltatta, s utána kiadta a parancsot, hogy másnap - ha az asturiai asszony férje nem jelentkezne - a sértettet két íjász kísérje Astorga városába a merénylő költségén.

Azt hiszem, valamennyiünk közül én rémültem meg legjobban. Kimenekültem a városból; átvágtam nem tudom hány szántón és fenyéren, átugrottam az utamat keresztező összes árkokat, s végül egy erdő mellé értem. Már épp azon voltam, hogy beveszem magam a bozót sűrűjébe, amikor hirtelen két lovas jelent meg előttem. Rám kiáltottak: "Állj, ki vagy?!" S mivel meglepetésemben nem tudtam azon nyomban válaszolni, hozzám rúgtattak, mind a ketten pisztolyt szegeztek a mellemnek, s felszólítottak, mondjam meg, ki vagyok, honnan jövök, mit keresek az erdőben, s nyomatékosan figyelmeztettek, hogy semmit el ne hallgassak előlük. A kérdezősködésnek ez a módja érzésem szerint fölért azzal a vallatással, amivel a postakocsis ijesztgetett bennünket, megmondtam hát, hogy oviedói fiatalember vagyok, és Salamancába igyekszem, még azt is elbeszéltem, hogyan ijesztettek ránk, és bevallottam, hogy a kínvallatástól való félelem késztetett a menekülésre. Szavaim elárulták együgyűségem, harsányan kacagtak, s egyikük így szólt hozzám:

- Nyugodj meg, barátocskám. Gyere velünk, és ne félj semmitől, mi majd biztonságba helyezünk.

E szavakkal intett, hogy kapaszkodjam föl lova farára, és behatoltunk az erdőbe.

Nem tudtam, miként vélekedjem e találkozásról; de nem volt semmi balsejtelmem. "Ha ezek az emberek tolvajok volnának - gondoltam -, megloptak s talán meg is öltek volna." Bizonyára derék környékbeli nemesek, akik - látva, hogy megijedtem - megsajnáltak, és könyörületből hazavisznek magukkal. Nem sokáig maradtam bizonytalanságban. Néhány kanyarodó után, amelyet néma csendben tettünk meg, egy domb aljába érkeztünk, s leszálltunk a lóról.

- Itt lakunk - mondta az egyik lovas.

Hiába néztem körül, nem láttam se házat, se kunyhót, semmit, ami lakóhelyre emlékeztetett volna. A két férfi pedig fölemelt egy lombokkal fedett, nagy, fából ácsolt csapóajtót, amely mögött egy hosszú, lejtős, föld alatti folyosó bejárata rejlett. A lovak maguktól beleugrottak, látszott, hogy már hozzászoktak. A lovasok kényszerítettek, hogy én is lépjek be velük, az erre a célra ráakasztott kötelek segítségével megint leeresztették a csapóajtót. Vagyis Pérez bácsim nagyszerű unokaöccse fogva volt, mint patkány a csapdában.

NEGYEDIK FEJEZET
A föld alatti helyiség leírása, meg amit Gil Blas ott látott

Ekkor jöttem rá, miféle emberek közé keveredtem, s könnyű kitalálni, hogy e fölismerésre megszűnt előző félelmem. Érzékeimet nagyobb és indokoltabb rémület kerítette hatalmába: azt hittem, hogy dukátjaimmal együtt az életemnek is befellegzett. Olyanformán éreztem magam, mint az áldozat, amelyet az oltárhoz vezetnek, és szinte félholtan lépkedtem két vezetőm közt, akik megérezték, hogy reszketek, és hasztalanul biztattak, hogy ne féljek. Miután körülbelül kétszáz lépést tettünk egyre lejjebb és lejjebb kanyarogva, beléptünk egy istállóba, amelyet két, a mennyezetről lelógó, hatalmas vaslámpa világított meg. Az istállóban rengeteg széna és árpával teli hordó volt. Húsz ló is kényelmesen elfért volna benne, de csak az a kettő volt ott, amelyik velünk érkezett. Egy elég jó erőben levő öreg néger a jászol elé kötötte őket.

Elhagytuk az istállót, s néhány lámpa homályos fényében - talán csak azért égtek, hogy az ember lássa, milyen borzasztó helyen jár - egy konyhába jutottunk, ahol egy vénasszony éppen vacsorát készített: serpenyőben húst sütött. A konyha falait a szükséges háztartási eszközök díszítették, közvetlenül mellette mindenféle élelmiszerrel teli kamra nyílt. A szakácsnő (meg kell festenem az arcképét) hatvan-egynéhány éves lehetett. Fiatal korában vörösesszőke volt a haja, s hiába fehérítette meg az idő, még mindig látszott rajta eredeti színének némi árnyalata. Olajbarna arcbőre, hegyes, előreugró álla, mélyen beesett szája volt, hatalmas sasorra a szája fölé hajlott, szeme szép bíborvörösben játszott.

- Ide nézzen, Leonarda asszony - mondta az egyik lovas, s bemutatott a sötétség e gyönyörűséges angyalának -, ezt a fiút magának hoztuk.

Aztán felém fordult, s mivel észrevette, hogy sápadt és feldúlt vagyok, így szólt:

- Térj magadhoz, barátocskám, ne félj, nem akarunk mi bántani.

Szükségünk volt kuktára, aki segít a szakácsnőnknek, s éppen beléd botlottunk szerencsédre. Annak a fiúnak a helyére kerülsz, aki két hete halt meg. Nagyon kényes fiatalember volt. Te sokkal erősebbnek látszol nála, nem fogsz olyan hamar elpatkolni. Igaz, hogy többé nem láthatod a napfényt, de kárpótlásul jó kosztod és meleg lakásod lesz. Leonarda nénével laksz majd együtt, nagyon emberséges teremtés, nem lesz semmiben se hiányod. Szeretném megmutatni - fűzte hozzá -, hogy nem koldusok közt vagy.

Megragadott egy fáklyát, és rám parancsolt, hogy kövessem. Egy pincébe vezetett, ahol tömérdek palack és gondosan bedugaszolt agyagkorsó állt, ahogy mondta, teli pompás borral. Ezután végigvezetett egy sor szobán. Némelyikben vászonnemű volt, némelyikben szövet meg selyem. Láttam egy arannyal meg ezüsttel teli szobát is, nem beszélve a különféle címerekkel díszített edényekről. Aztán egy tágas szalonba vezetett - három rézcsillár világította meg -, ebbe nyílt a többi szoba. Itt megint kifaggatott. Megkérdezte, hogy hívnak, s miért jöttem el Oviedóból. Miután kielégítettem kíváncsiságát, így szólt:

- No, Gil Blas, ha csak azért hagytad el szülővárosodat, hogy jó állást keressél, nyilván burokban születtél, hogy éppen a mi kezünkbe kerültél. Ahogy mondtam már, itt bőségben fogsz élni, s hempereghetsz az aranyban meg ezüstben. Ugyanakkor biztonságban is leszel. Ezt a föld alatti helyiséget meg nem találják a Szent Hermandad Testvériség^[3] tisztjei, még ha százszor is átkutatják az erdőt. Csak én meg a cimboráim ismerjük a bejáratát. Ha esetleg érdekel, hogyan sikerült létrehoznunk, anélkül, hogy a környék lakosai észrevették volna, tudd meg, barátocskám, hogy nem a mi művünk, hanem valamikor régen készült. Miután a mórok hatalmukba kerítették Granadát, Aragóniát és majdnem egész Spanyolországot, a keresztények, akik nem akartak a hitetlenek járma alatt nyögni, elmenekültek, és itt rejtőztek el meg Vizcayában és Asturiában, ahová a vitéz don Pelayo^[4] visszavonult. A menekültek kisebb csapatokra oszlottak, és a hegyekben meg az erdőkben éltek. Voltak, akik barlangokba húzódtak, sokan meg föld alatti tanyákat építettek maguknak, a mienk is ezek közül való. Miután sikerült kiűzniök az ellenséget Spanyolországból, visszatértek városaikba. Azóta a mi foglalkozásunkat űzőknek szolgálnak menedékül a rejtekhelyeik. Igaz, hogy a Szent Hermandad Testvériség fölfedezett és elpusztított néhányat, de még mindig van elég, és - hála az égnek - én már majdnem tizenöt éve lakom itt háborítatlanul. Roldán kapitány a nevem. Én vagyok a banda vezére, s az az ember, akit társaságomban láttál, egyik lovasom.

ÖTÖDIK FEJEZET
Megérkezik a föld alatti helyiségbe a többi rabló,
s a társaság kellemes beszélgetést folytat

Alig fejezte be szavait señor Roldán, hat új arc jelent meg a szalonban. A hadnagy volt a banda öt tagjával, zsákmánnyal megrakodva tértek haza. Két hosszú kosarat hoztak teli cukorral, fahéjjal, borssal, fügével, mandulával és mazsolával. A hadnagy jelentést tett a kapitánynak, elmondta, hogy a kosarakat egy benaventei fűszerkereskedőtől zsákmányolta, akinek az öszvérét is elhajtotta. Miután vállalkozásáról beszámolt, a fűszerestől zsákmányolt holmit becipelték a raktárba. Aztán már csak a vigadozáson járt az eszük. A szalonban fölállítottak egy nagy asztalt, engem meg kiküldtek a konyhába, ahol Leonarda néne elmagyarázta, mi a teendőm. Engedtem a kényszernek, ha már balsorsom így akarta, s fájdalmamat visszafojtva fölkészültem, hogy kiszolgáljam e derék embereket.

Működésemet a tálalónál kezdtem, megraktam ezüstcsészékkel s jó sok cserépkancsóval - teli azzal a jó borral, amelyet señor Roldán annyira magasztalt -, aztán behoztam két tál vagdalt húst, s mihelyt valamennyi rabló asztalhoz ült, eléjük tálaltam. Hatalmas étvággyal láttak hozzá az evéshez; én ott álltam mögöttük, hogy töltsek, ha kell. Habár sohase csináltam még ilyesmit, ügyesen elláttam a dolgom, s az a kitüntetés ért, hogy elárasztottak dicséretekkel. A kapitány röviden elmesélte történetemet a társaságnak, remekül elszórakoztak rajta. Aztán igen hízelgően nyilatkozott rólam, de én már kiábrándultam a dicséretekből, nem tudott levenni a lábamról. Aztán a többiek is megdicsértek, kijelentették, egyenest arra születtem, hogy a pohárnokuk legyek, és százszor többet érek, mint az elődöm. Minthogy elődöm halála óta Leonarda nénéé volt a megtisztelő feladat, hogy nektárral szolgáljon az alvilág eme isteneinek, most elvették tőle e dicsőséges megbízatást, és rám ruházták. Ilyenformán új Ganümedeszként én lettem Hébé anyó utóda.

Röviddel a vagdalt hús után felszolgáltam egy nagy tál pecsenyét is, a rablók jóllaktak, s mivel legalább annyit ittak is, mint amennyit ettek, jókedvük is fellángolt, s éktelen lármát csaptak. Mind egyszerre beszéltek. Egyikük belekezdett egy történetbe, mire a másiknak eszébe jutott egy jó mondás, a harmadik kiabált, a negyedik énekelt, saját szavukat sem értették. Végül Roldán elunta a zenebonát, amelybe hiába igyekezett maga is bekapcsolódni, s akkorát ordított, hogy az egész társaság elnémult.

- Uraim - mondta fejedelmi hanghordozással -, hallgassák meg a javaslatomat. Ahelyett, hogy megsiketítjük egymást, mert valamennyien egyszerre beszélünk, nem volna-e okosabb, ha értelmes emberek módjára beszélgetnénk? Eszembe ötlött valami. Amióta összeálltunk, soha egyikünk sem kíváncsiskodott, ki milyen családból való, s milyen kalandok sorozatának eredményeként választotta ezt a foglalkozást. Holott szerintem érdemes volna tudnunk. Szórakozásképpen gyónjunk meg egymásnak.

A hadnagy és a többiek, mintha mindegyiknek volna valami dicső mesélnivalója, túláradó örömmel fogadták a kapitány javaslatát, aki maga kezdett elsőnek mesélni, ahogy következik:

- Uraim, tudják meg, hogy egy gazdag madridi polgár egyetlen fia vagyok. Születésem napját a család véget nem érő mulatsággal ünnepelte meg. Éltes atyám rendkívül örült, hogy örököse született, anyám pedig önnön tejével táplált. Anyai nagyatyám akkor még élt. Derék aggastyán volt, folyton csak az olvasóját morzsolgatta, meg háborús emlékeit idézgette, ugyanis sokáig katonáskodott, és gyakran dicsekedett vele, milyen sok ütközetben vett részt. Észrevétlenül a bálványává lettem mindhármuknak, úgyszólván állandóan a karjukon hordoztak. Attól való félelmükben, hogy a tanulás zsenge éveimben kifáraszt, hagyták, múlassam időmet gyermeki szórakozással. Atyám azt mondogatta, hogy a gyerekeknek csak akkor kell komolyan szorgalmatoskodniok, ha az idő kissé megérlelte már szellemüket. Miközben erre az érésre várakoztam, nem tanultam meg sem írni, sem olvasni, de azért nem vesztegettem hiába az időt. Atyám ezerféle játékra tanított. Tökéletesen ismertem a kártyát, tudtam kockázni, nagyatyám pedig megtanított azokra a hadjáratokról szóló románcokra, amelyekben részt vett. Mindennap elénekelte ugyanazt a néhány strófát, s miután vagy három hónapig ismételgettünk tíz-tizenkét verssort, hiba nélkül el tudtam mondani őket, s szüleim megcsodálták emlékezőtehetségemet. Ugyanígy örültek neki, milyen okos vagyok, valahányszor - élvén a szabadsággal, hogy mindenről beszélhetek - a szavukba vágtam, és összevissza fecsegtem, ami csak eszembe jutott. "Ó, milyen elragadó!" - kiáltott fel atyám, s elbűvölten nézett rám. Anyám nem győzött dédelgetni, nagyatyám sírva fakadt örömében. Büntetlenül csinálhattam a szemük láttára a legilletlenebb dolgokat, mindent megbocsátottak, mert imádtak. De már tizenkettedik évemben jártam, s még nem volt tanítóm. Fogadtak hát mellém egyet, de szigorúan utasították, hogy tettlegesség nélkül kell oktatnia, csupán azt engedték meg, hogy néha megfenyegethessen, s így keltsen némi félelmet bennem. Ez az engedély nem bizonyult valami hatásosnak, egyszerűen fütyültem tanítóm fenyegetéseire, vagy pedig könnyes szemmel panaszra járultam anyámhoz vagy nagyatyámhoz, s elhitettem velük, hogy a tanító elpáholt. A szerencsétlen ördög hiába iparkodott megcáfolni, nem sikerült neki; durvának tartották, s mindig inkább nekem hittek, semmint neki. Még az is megesett egyszer, hogy összekarmoltam önmagamat, aztán üvölteni kezdtem, mint akit nyúznak. Anyám odarohant, és tüstént kitette a tanítóm szűrét, hiába tiltakozott s hívta tanúságul az eget, hogy egy ujjal sem nyúlt hozzám. Így szabadultam meg valamennyi nevelőmtől, míg végre akadt egy olyan ember, amilyet kívántam. Alcalái bakkalaureus volt, kitűnő tanító jó családból való gyerek részére. Szerette a nőket, a kártyát és a kocsmát: jobb kezekbe nem is kerülhettem volna. Mindenekelőtt arra törekedett, hogy kedvességével magához édesgessen; ez sikerült is neki, s ilyenformán megnyerte szüleim szeretetét, és teljesen rábíztak. Nem lett okuk rá, hogy megbánják: még jókor tökéletes életismeretre nevelt. Magával vitt minden kedvenc szórakozóhelyére, s annyira rákapatott az ilyesminek az ízére, hogy a latin kivételével egyetemes műveltségre tettem szert. Mihelyt látta, hogy már nincs szükségem a tanácsaira, máshová szegődött. Habár gyermekkoromban is nagy szabadságban élhettem odahaza, mégis minden megváltozott, amikor kezdtem a magam ura lenni. Először családi körben vetemedtem arcátlanságra. Minden pillanatban kigúnyoltam apámat és anyámat. Csak nevettek élceimen, s minél vastagabbak voltak, annál mulatságosabbnak találták őket. Közben mindenféle kicsapongásban vettem részt hasonló hajlamú fiatalemberek társaságában, és mivel szüleink nem adtak elég pénzt ilyen élvhajhász élethez, mindegyikünk annyit lopott hazulról, amennyit csak tudott. S mivel ez sem volt elég, éjszakánként rablással szereztünk pénzt, mégpedig nem is keveset. Szerencsétlenségünkre a corregidor^[5] mindent megtudott. Le akart tartóztatni bennünket, de értesítettek gonosz tervéről. Elszöktünk hazulról, és útonállókká lettünk. Azóta, uraim, Isten kegyelméből szép kort értem meg ezen a pályán, a vele járó veszedelmek ellenére.

A kapitány ezzel befejezte elbeszélését, s utána rangsor szerint a hadnagy vette át a szót.

- Uraim - mondotta -, a señor Roldán neveltetésével homlokegyenest ellentétes nevelés ugyanolyan eredményre vezethet. Atyám mészáros volt Toledóban; joggal állott a város legdurvább emberének hírében, s anyám sem dicsekedhetett szelídebb természettel. Gyermekkoromban egymással versenyezve korbácsoltak, mindennap megkaptam a magam részét az ütlegekből. A legcsekélyebb hibáért is a legkönyörtelenebbül megbüntettek. Hiába könyörögtem könnyes szemmel irgalomért, hiába mondtam, hogy megbántam, amit tettem, sose bocsátottak meg semmit, s legtöbbször ok nélkül ütöttek. Ha apám vert, anyám - mintha nem lett volna megelégedve vele - ugyancsak verni kezdett, ahelyett, hogy közbelépett volna érdekemben. Ez a bánásmód olyan gyűlölettel töltött el a szülői ház iránt, hogy amikor tizennégy éves lettem, elszöktem hazulról. Aragónia felé vettem utamat, s koldulva Zaragozába értem. Ott meglehetősen vidám életet élő koldusok közé keveredtem. Megtanítottak rá, hogy kell megjátszani a vakot, a nyomorékot, hogy kell hamis fekélyeket ragasztani a lábamra és így tovább. Reggelenkint, mint az előadásra készülő színészek, mi is hozzáláttunk a komédiázáshoz. Mindegyikünk kijelölt helyére sietett, este mindannyian összegyűltünk, és átmulattuk az éjszakát azoknak a pénzén, akik nappal megkönyörültek rajtunk. Mindamellett nem volt ínyemre ezekkel a nyomorultakkal élni együtt. Úriemberek köze vágytam, tehát szélhámosokkal kezdtem barátkozni. Megtanítottak néhány remek fogásra, de rövidesen búcsút kellett vennünk Zaragozától, mert összevesztünk azzal a bírósági emberrel, aki állandóan pártfogolt bennünket. Mindenki tetszése szerint élte tovább az életét. Ami engem illet, hajlamot éreztem a bátor rajtaütésekre, csatlakoztam hát egy csapat vakmerő fickóhoz, akik az országúton megadóztatták az utazókat, és olyan kedvemre valónak találtam ezt az életmódot, hogy azóta sem vágyom másféle élet után. Én tehát, uraim, nagyon hálás vagyok szüleimnek, hogy olyan durván bántak velem, mert ha csak egy kicsit is kedvesebbek lettek volna hozzám, most minden bizonnyal boldogtalan mészáros volnék, s nem részesülnék abban a kitüntetésben, hogy az önök hadnagya vagyok.

- Uraim - szólalt meg ekkor az a fiatal tolvaj, aki a kapitány és a hadnagy között ült -, hivalkodás nélkül állíthatom, hogy az a két történet, amelyet az imént hallottunk, korántsem olyan viszontagságos és érdekes, mint az enyém, s biztos vagyok benne, hogy önök is ugyanígy fognak vélekedni. Életemet egy Sevilla környéki parasztasszonynak köszönhetem. Három héttel azután, hogy világra hozott, egy csecsemőt ajánlottak neki szoptatásra (ugyanis fiatal volt, tiszta és jó dajka). A csecsemő előkelő szülők egyetlen fia volt, s akkoriban született Sevillában. Anyám örömmel kapott az ajánlaton, s mindjárt el is ment a gyermekért. Kiadták neki dajkaságba, s alig érkezett haza vele a faluba, úgy vette észre, hogy a gyerek meg én valamelyest hasonlítunk egymásra. Erre az az ötlete támadt, hogy kicserél az előkelő gyermekkel, abban a reményben, hogy egyszer majd hálás leszek neki jótettéért. Apám semmivel sem volt aggályosabb a többi parasztnál, belement hát a csalásba, így aztán kicserélték a pólyáinkat, don Rodrigo de Herrera fiát az én nevemmel máshová adták dajkaságba, én pedig anyámnál maradtam don Rodrigo fiaként. Mindenek ellenére, amit az ösztönről meg a vér szaváról beszélnek, a kis nemesúrfi szülei nem vették észre a cserét. Nem is gyanították, hogy rászedték őket, s hétéves koromig úgyszólván állandóan dédelgettek. Mivel az volt a szándékuk, hogy tökéletes caballerót faragnak belőlem, mindenféle tanítót fogadtak mellém; de a legügyesebb tanítóknak is akadnak néha olyan tanítványaik, akik nem öregbítik hírnevüket. Magam is e szerencsés tanítványok közé tartoztam: kevés hajlamot árultam el a gyakorlatok iránt, amelyekre meg akartak tanítani, s még kevesebb érdeklődést ébresztettek bennem a tudományok, melyeket el kellett volna sajátítanom. Sokkal jobban szerettem az inasokkal játszadozni, minden pillanatban kiszöktem utánuk a konyhába vagy az istállóba. Mindamellett uralkodó szenvedélyem nem a játék lett, hiszen még be sem töltöttem tizenhetedik évemet, máris mindennap lerészegedtem. Amellett állandóan zaklattam a házban levő valamennyi nőt. Főleg az egyik konyhalány keltette föl érdeklődésem; úgy véltem, megérdemli első vonzalmamat. Pufók, nagydarab nő volt, jó kedélye és gömbölyűsége mód fölött tetszett. Olyan kevéssé voltam elővigyázatos, hogy még don Rodrigo is észrevette, hogy szerelmeskedem vele. Keményen megdorgált, szememre vetette alantas hajlamaimat, s attól való féltében, hogy ha szerelmem tárgya mindig előttem van, hasztalan lesz minden figyelmeztetése, hercegnőmnek egyszerűen kitette a szűrét. Ez az eljárás nagyon elkeserített. Elhatároztam, hogy bosszút állok. Elloptam don Rodrigo feleségének igen tekintélyes értéket képviselő drágaköveit, ezután fölkerestem Szép Helénámat, aki barátnőjénél, egy mosónőnél húzódott meg, s hogy mindenki tudomást szerezzen a dologról, fényes nappal megszöktettem. De még tovább is mentem: hazavittem szülőfalujába, ahol ünnepélyesen megesküdtem vele, egyrészt, hogy bosszantsam az Herrera családot, másrészt követendő szép példát akartam mutatni a nemesúrfiknak. A jeles házasságkötés után három hónappal megtudtam, hogy don Rodrigo meghalt. A hír érzékenyen érintett: azon nyomban Sevillába utaztam, hogy átvegyem apám javait, ott azonban nagy meglepetés fogadott. Anyám is meghalt, és halottas ágyán tapintatlanul mindent megvallott, mégpedig a falu plébánosa és több megbízható tanú jelenlétében. Don Rodrigo fia már el is foglalta a helyemet, helyesebben a saját helyét, s a család már csak azért is örömmel fogadta, mert velem nem volt megelégedve. Mivel ilyenképpen erről az oldalról nem remélhettem semmit, s kövér hitvesemhez sem vonzódtam már, beálltam, rablónak. Így kezdtem el kalandos életem.

Miután a fiatal rabló befejezte történetét, egy másik, egy burgosi kereskedő fia, elmondta, hogy fiatal korában a túlzott ájtatosság arra késztette, hogy reverendát öltsön, és belépjen egy igen szigorú szerzetesrendbe, ahonnan néhány év múlva aztán kiugrott. Egyszóval, mind a nyolc rabló elmesélte élete történetét, s miután mindnyájukat végighallgattam, egyáltalán nem lepett meg, hogy ilyen szépen összetalálkoztak. Aztán másról kezdtek beszélni. Különféle ötleteket vetettek fel, hogy legközelebb milyen vállalkozásba fogjanak, s miután döntöttek, fölálltak az asztal mellől, hogy lefeküdjenek. Gyertyát gyújtottak, és visszavonultak szobáikba. Én Roldán kapitánnyal mentem, s ő - miközben segítettem neki levetkőzni - jókedvűen így szólt:

- No látod, Gil Blas, így élünk mi. Mindig vidámak vagyunk, sem gyűlölködés, sem irigység nem férkőzhet közénk, soha a legkisebb nézeteltérésünk sincs egymással, jobban összetartunk, mint a csuhások. S te, gyermekem - folytatta -, boldogan élsz majd velünk, mert nem nézlek olyan ostobának, hogy nehezedre esne tablók között élni. Ugyan! Hát van talán másféle ember is a világon? Nincs, barátocskám! Mindenki szereti eltulajdonítani a másét, mindenkiben megvan rá a hajlam, csak a módszerek különböznek. A hódítók például szomszédaik országát foglalják el. Az előkelő emberek kölcsönöket kérnek, és nem fizetik vissza. A bankárok, pénzemberek, váltóügynökök, hivatalnokok és kereskedők - akár kicsik, akár nagyok - a legkevésbé sem aggályosak. A bírákat meg sem említem, köztudomású, mi mindenre képesek. Azt azonban el kell ismernünk, hogy emberségesebbek nálunk. Mi ugyanis gyakran oltjuk ki ártatlan emberek életét, ők meg néha még a bűnösöket is megmentik.

HATODIK FEJEZET
Gil Blas szökési kísérletéről és annak eredményéről

Miután a zsiványok kapitánya mesterségét ilyenformán megvédte, lefeküdt, én pedig visszatértem a szalonba, leszedtem az asztalt, mindent rendbe raktam. Ezek után a konyhába mentem, ahol Domingo (így hívták az öreg négert) és Leonarda néne már várt; éppen vacsoráztak. Nem volt étvágyam, de azért leültem melléjük. Nem bírtam enni. Mivel legalább olyan szomorúnak látszottam, mint amennyire csakugyan okom is volt a szomorúságra, a két öreg nekilátott, hogy megvigasztaljon, de vigasztalásuk nemhogy enyhítette volna fájdalmamat, inkább kétségbe ejtett.

- Miért búslakodik, fiam? - kérdezte a vénasszony. - Inkább örülnie kellene, hogy ide került. Hiszen fiatal, és könnyelműnek látszik; a külvilágban rövidesen vesztébe rohant volna: léha emberekkel találkozik, azok meg ráveszik mindenféle kicsapongásra; nincs az a rév, ahol olyan tisztán megőrizheti ártatlanságát, mint itt.

- Leonarda nénének igaza van - szólalt meg komolyan az öreg néger -, s tegyük még hozzá azt is, hogy a külvilág csupa szenvedés. Adjon hálát az égnek, barátom, hogy az élet veszedelmeitől, nehézségeitől és szomorúságaitól egy csapásra megszabadult.

Nyugodtan végighallgattam szónoklatukat, hiszen semmi hasznom sem lett volna belőle, ha megharagszom. Sőt az sem kétséges, hogy ha dühbe gurulok, csak jót mulattak volna a rovásomra. Végül Domingo - miután alaposan beivott és belakott - visszavonult az istállóba. Leonarda néne nyomban fogott egy lámpát, és egy kriptafélébe vezetett, a természetes halállal megboldogult rablók temetőjébe; a sarokban a fekhely inkább sírhoz hasonlított, mint ágyhoz.

- Ez a szobája, csibikém - mondta, s kedvesen megcirógatta az államat. - Az a fiú, akinek szerencsésen az örökébe lépett, itt aludt, amíg közöttünk élt, és itt pihen halála után is. Képes volt meghalni élete virágjában. Ne legyen ostoba, ne kövesse a példáját.

Miután mondókáját befejezte, átadta a lámpát, és visszatért a konyhába. A lámpát letettem a földre, s levetettem magam a vacokra, nem is annyira, hogy pihenjek, mint inkább, hogy átadhassam magam gondolataimnak.

"Ó, egek! - mondtam. - Hát van az én sorsomnál borzalmasabb sors? Azt akarják, hogy ne lássam többé a napvilágot, s mintha nem volna elég, hogy tizennyolc éves koromra élve eltemetnek, kénytelen vagyok tolvajokat szolgálni, napjaimat brigantikkal, éjszakáimat holtakkal tölteni!"

E gondolatok, amelyeket gyötrelmeseknek éreztem, mint ahogy azok is voltak, keserű könnyeket csaltak a szemembe. Ezerszer elátkoztam nagybátyám ötletét, hogy Salamancába küld, megbántam, hogy Casabelosban elmenekültem az igazságszolgáltatás elől, inkább vállaltam volna a kínvallatást is. De aztán ráeszméltem, hogy hasztalan siránkozom és emésztem magam, inkább a szabadulás módjain kezdtem tűnődni, és azt mondtam magamban:

"Hát csakugyan lehetetlen innen kiszabadulni? A rablók alusznak, a szakácsnő meg a néger nemsokára ugyanezt teszik: vajon amíg mindnyájan alszanak, nem találhatom-e meg a lámpa segítségével az utat, amelyen leszálltam ebbe a pokolba. Igaz, hogy talán nem vagyok elég erős, hogy a bejárati csapóajtót fölemeljem. Mégse szeretnék szemrehányást tenni magamnak. Majd erőt ad a kétségbeesés, s talán sikerül megküzdenem a nehézségekkel."

Megszületett hát a nagy elhatározás. Amikor úgy véltem, hogy Leonarda néne és Domingo már alszik, felkeltem. Fogtam a lámpát, s a paradicsom valamennyi szentjének kegyelmébe ajánlva magam, kiléptem a kriptából. Nem egykönnyen igazodtam el az ismeretlen labirintus útvesztőjében. Mindamellett eljutottam az istálló kapujához, s végül megpillantottam a keresve keresett utat. Örömmel vegyes félelemmel mentem, közeledtem a csapóajtóhoz, de sajnos, az út közepén belebotlottam egy átkozott vasrácsba, amelynek a rúdjai oly szorosan állottak egymás mellett, hogy a kezem is alig fért át köztük. Ostobán elbámultam az új akadály előtt; mikor beléptünk, nem vettem észre, akkor a rács nyitva volt. Tapogatni kezdtem a vasrudakat, megvizsgáltam a zárat, sőt megpróbáltam leverni, amikor egyszerre csak éreztem, hogy bikacsökkel ötször-hatszor hatalmasan a hátamra vágnak. Akkorát sikoltottam, hogy az egész föld alatti helyiség visszhangzott bele, s hátranézve az öreg négert pillantottam meg ingujjban, egyik kezében tolvajlámpa, a másikban meggyötretésem eszköze.

- Hohó! - kiáltotta. - A kis taknyos meg akar szökni! Csak nem gondolta, hogy túljárhat az eszemen? Tisztán hallottam mindent. Azt remélte, hogy a rács nyitva lesz? Tudja meg, barátom, hogy ezentúl mindig zárva találja. Ha mi akarata ellenére itt akarunk tartani valakit, annak sokkal ravaszabbnak kell lennie, hogy meg tudjon szökni!

Kiáltásomra két vagy három rabló felriadt, s azt hívén, hogy a Szent Hermandad Testvériség ütött rajtuk, fölkászálódtak, és fölriasztották társaikat is. Egy pillanat, és mindannyian talpon voltak. Kardot, karabélyt ragadtak, s félmeztelenül rohantak oda, ahol én meg Domingo álltunk. Mihelyt megtudták, mi okozta a lármát, nyugtalanságuk eloszlott, s hahotában törtek ki.

- Nocsak, Gil Blas - szólt hozzám a kiugrott papból lett rabló -, alig hat órája vagy közöttünk, s máris el akarsz hagyni bennünket? Úgy látszik, nem kedveled a remeteéletet. Mihez fognál, ha karthauzi volnál? Menj, feküdj le. Ezúttal elég büntetés volt az a néhány ütés, amelyet Domingótól kaptál, de ha még egyszer eszedbe jutna, hogy szökni próbálj, Szent Bertalanra^[6] mondom, elevenen nyúzunk meg!

E szavakkal sarkon fordult, s a többi rabló is visszatért a szobájába, teli torokból hahotázva próbálkozásomon, hogy faképnél hagyjam őket. Az öreg néger fölöttébb elégedetten behúzódott az istállóba, én meg visszakullogtam a temetőmbe, és sóhajok meg könnyek között töltöttem az éjszaka hátralévő részét.

HETEDIK FEJEZET
Arról, hogy mit tett Gil Blas, mivelhogy okosabbat nem tehetett

Az első napokban azt hittem, belepusztulok az emésztő bánatba. Úgy éltem, mint a haldokló, végül azonban a jobbik eszem azt súgta, hogy színészkedjem. Igyekeztem kevésbé szomorúnak mutatkozni, kacagni meg énekelni kezdtem, holott semmi kedvet nem éreztem rá, egyszóval, olyan jól játszottam a szerepemet, hogy sikerült becsapnom Leonarda nénét és Domingót. Elhitték, hogy a madár hozzászokott a kalitkához. Ezt képzelték a rablók is. Amikor italt töltöttem nekik, vidám képet vágtam, s valahányszor mód kínálkozott rá, hogy elsüssek egy-egy tréfát, bekapcsolódtam beszélgetésükbe. Bátorságomat nem vették rossznéven, inkább szórakoztak rajta.

- Gil Blas - szólított meg a kapitány egy este, amikor éppen mókáztam -, helyesen tetted, barátocskám, hogy száműzted szívedből a mélabút; jókedved és szellemességed kedvemre való. Hiába, nem lehet az embereket első látásra kiismerni; nem hittem, hogy ilyen szellemes és derűs vagy.

A többiek ugyancsak elárasztottak dicséretekkel, buzdítottak, hogy viseltessem továbbra is jó érzülettel irántuk, egyszóval, annyira elégedetteknek látszottak, hogy kihasználván jó hangulatukat, így szóltam hozzájuk:

- Uraim, engedjék meg, hogy feltárjam a szívemet. Amióta itt tartózkodom, más embernek érzem magam, mint annak előtte. Önök megszabadítottak neveltetésem előítéleteitől, s én észrevétlenül elsajátítottam az önök gondolkodásmódját. Megkedveltem foglalkozásukat, majd belehalok, annyira vágyom a megtiszteltetésre, hogy bajtársuk lehessek és megoszthassam vállalkozásaik kockázatait.

Szavaimat az egész banda megtapsolta. Dicsérték jó szándékomat, majd egyhangúlag határozatot hoztak: egy ideig még szolgálnom kell, hogy hivatásérzetem megszilárduljon, később azonban részt vehetek vállalkozásaikban, s elnyerhetem a megtisztelő rangot, amelyre áhítozom s amelyet nem tagadhatnak meg egy olyan jó szándékú fiatalembertől, amilyennek látszom.

Folytatnom kellett hát a színészkedést és gyakorolnom a pohárnoki munkakört. Ez nagyon elcsüggesztett, hiszen csak azért szerettem volna zsivány lenni, mert akkor ugyanolyan szabadon járhattam-kelhettem volna, mint a többiek, s azt reméltem, hogy ha együtt járok velük kalandos vállalkozásaikra, egy szép napon megszökhetek tőlük. Egyedül ez a reménység éltetett. A várakozást nagyon hosszúnak éreztem, s nem adtam fel a reményt, hogy egyszer kijátszom Domingo éberségét, de nem volt rá mód, olyan rendkívül éberen őrködött; ezt a Cerberust száz Orpheus sem tudta volna megbűvölni. Az is igaz, hogy nem akartam gyanút kelteni, s nem követtem el mindent, amit elkövethettem volna, hogy becsapjam. Szemmel tartott, s én kénytelen voltam óvatoskodni, hogy el ne áruljam magam. Akkorra halasztottam két tervemet, amikor a rablók befogadnak a csapatba, s olyan türelmetlenül vártam ezt az időt, mintha arról lett volna szó, hogy valamiféle adóbérlő társaságba léphetek.

Istennek hála, ez az idő egy fel év múlva elkövetkezett. Egy este señor Roldán így szólt lovagjaihoz:

- Uraim, be kell váltanunk Gil Blasnak adott szavunkat. Nincs rossz véleményem erről a fiúról, úgy látom, egyenest arra született, hogy a nyomdokainkba lépjen, s azt hiszem, sikerül is faragnunk belőle valamit. Úgy gondolom, holnap magunkkal vihetnénk, hadd szerezzen babérokat az útonállásban. Legyen gondunk rá, hogy dicsőséggel működjék.

Valamennyi rabló egyetértett a kapitánnyal, s annak bizonyítékául, hogy máris cimborájuknak tekintenek, abban a pillanatban fölmentettek a szolgálat alól. Visszaadták Leonarda nénének a tisztet, amelyet annak idején elvettek tőle, és rám ruháztak. Levétették velem öltözékemet, egyszerű, nagyon kopott papi kabátot, s egy nemesúr nemrég elrablott ruháiba bújtattak. Ennek utána fölkészültem első hadjáratomra.

NYOLCADIK FEJEZET
Gil Blas elkíséri a rablókat. Milyen kiváló
cselekedetet követett el útonállás közben

Egy szeptemberi hajnalon indultam el a rablókkal a föld alatti helyiségből. Ugyanúgy voltam felfegyverezve, mint ők: karabéllyal, két pisztollyal, karddal, szuronnyal, s meglehetősen jó lovon ültem; ugyanattól a nemesembertől zsákmányolták, akinek a ruháját viseltem. Már oly régóta éltem homályban, hogy a felkelő nap egészen elvakított, de szemem lassanként hozzászokott a világossághoz.

Elhaladtunk Ponferrada mellett, s a leóni országutat szegélyező kis erdőben állottunk lesbe olyan helyen, ahonnan minden arrajárót szemmel tarthattunk, minket azonban nem láthatott senki. Ott vártuk, hogy a szerencse valami jó fogással kedveskedjék nekünk, s lám, föl is tűnt egy domonkos rendi szerzetes, méghozzá - ami szokatlan e rend tagjainál - egy rossz öszvér hátán.

- Hála istennek - kiáltott föl nevetve a kapitány -, ez lesz Gil Blas mestermunkája. Ki kell fosztania ezt a csuhást; lássuk, hogy fog hozzá!

Valamennyi rabló úgy vélekedett, hogy illő feladatot kaptam, és buzdítottak, hogy végezzek jó munkát.

- Uraim - fordultam feléjük -, nem lesz okuk a panaszra, megkopasztom a szerzetest, mint egy csirkét, öszvérét pedig ide hajtom.

- Nem, nem - mondta Roldán -, az öszvér nem éri meg a fáradságot; csak a tisztelendő erszényét hozd ide, egyebet nem kívánunk.

- Nos tehát - folytattam -, mestereim szeme előtt végzem el a próbamunkát; remélem, mindnyájuk tetszését elnyerem.

Azzal kiléptem az erdőből, megindultam a szerzetes felé, kérve Istent, hogy bocsássa meg, amit művelni fogok. Ahhoz ugyanis, hogy viszolygás nélkül csináljam, még nem éltem eleget a brigantik között. Már akkor szerettem volna megszökni, csak hát legtöbb rablónak jobb lova volt, mint nekem; ha látják, hogy menekülök, tüstént a nyomomba erednek, hamarosan utolérnek, sőt talán a karabélyukat is rám sütik, ami korántsem szolgálna örömömre. Nem mertem ilyen kényes vállalkozást megkockáztatni. Odaléptem hát a szerzetes elé, ráfogtam a pisztolyt, és az erszényét követeltem. Egy pillanatra megállt, és végigmért; láthatólag nem ijedt meg.

- Gyermekem - mondta -, ön még nagyon fiatal, nagyon korán adta magát erre a rút mesterségre.

- Atyám - válaszoltam -, akármilyen rút ez a mesterség, örömmel kezdtem volna sokkal korábban.

- Ó, gyermekem - válaszolt a derék szerzetes, aki nem értette meg szavaim igazi jelentését -, hogy mondhat ilyet? Micsoda elvakultság! Engedje meg, hadd ecseteljem azt a siralmas helyzetet...

- Ó, atyám - szakítottam félbe sietve -, nagyon kérem, ne prédikáljon! Nem azért vagyok útonálló, hogy prédikációkat hallgassak. Szó sincs róla! Nekem pénz kell. Pénzt akarok.

- Pénzt? - kérdezte csodálkozva. - Ön nem ismeri a spanyolok jó szívét, ha azt hiszi, hogy a magamfajta szerzetesnek pénzre van szüksége ahhoz, hogy beutazza Spanyolországot. Térjen észhez! Minket mindenütt szívesen fogadnak, szállással, élelemmel kínálnak, s mindezért csak imádságot kérnek cserébe. Utazás közben sohasem hordunk magunknál pénzt, a gondviselésre hagyatkozunk.

- Azt már nem - vágtam vissza -, dehogy hagyatkoznak a gondviselésre! Teli van a zsebük jó pisztolokkal, hogy biztosabbak legyenek a gondviselésben. Hanem, atyám - tettem hozzá -, most már végezzünk, bajtársaim amott az erdőben már kezdenek türelmetlenkedni. Vagy nyomban a földre dobja az erszényét, vagy megölöm.

Fenyegető hangon kiejtett szavaimra a barát félteni kezdte az életét.

- Várjon csak - mondta -, ha más választás nincs, megteszem, amit kíván. Látom, hogy a magukfajta emberek nem sokra becsülik a szónoki fordulatokat.

E szavakkal ruhája alól nagy zergebőr erszényt húzott elő, s a földre hajította. Rászóltam, hogy folytathatja az útját; a biztatás megismétlésére nem volt szükség. Belevágta sarkát öszvére véknyába, s az állat, rácáfolva kedvezőtlen véleményemre, azt hittem ugyanis, hogy semmivel sem különb nagybácsim öszvérénél, hirtelen s meglehetős gyorsan ügetni kezdett. Miközben a barát eltávolodott, én leszálltam a nyeregből, és fölemeltem az erszényt; úgy éreztem, súlyos. Ismét felültem lovam hátára, s gyorsan visszaugrattam az erdőbe, ahol a rablók már türelmetlenül várták, hogy kifejezhessék jókívánságaikat, mintha bizony megdolgoztam volna a győzelemért.

Alig szálltam le lovam hátáról, mind sietve körém gyűltek, hogy megöleljenek.

- Bátorság, Gil Blas - mondta Roldán -, csodát műveltél; munkálkodásod közben szakadatlanul rajtad tartottam a szemem, megjósolom, hogy kiváló útonálló lesz belőled, vagy nem értek a szakmához!

A hadnagy meg a többiek helyeselték a jóslatot, és biztosítottak afelől, hogy előbb-utóbb föltétlenül valóra váltom. Megköszöntem kitüntető véleményüket, s megígértem, minden erőmmel azon leszek, hogy a várakozásnak megfeleljek.

Miután sokkal több dicsérettel árasztottak el, mint amennyit érdemeltem, kedvük támadt szemügyre venni a zsákmányt.

- Lássuk csak - mondották -, lássuk csak, mi van a barát erszényében.

- Bizonyára jól ki lehet bélelve - folytatta az egyik rabló -, mert ezek a derék papok nem zarándokok módjára utaznak.

A kapitány kioldotta az erszény száját, kinyitotta, s két-három maroknyi apró rézmedáliát szedett elő belőle Agnus Dei[7]-kkel vegyesen meg néhány skapulárét. Az újszerű zsákmány láttára valamennyi rabló féktelen kacagásban tört ki.

- Hála istennek - kiáltott fel a hadnagy -, Gil Blas próbarablása nagyon üdvös zsákmányhoz juttatta társaságunkat, le is kötelezett vele mindannyiunkat.

A tréfát újabb tréfák követték. A gazfickók, elsősorban a kiugrott pap, remekül mulattak az eseten.

Ezer meg ezer szellemesség hangzott el, nem engedhetem meg magamnak, hogy elismételjem őket, annyi bizonyos, hogy elárulták erkölcsi züllöttségüket. Csak én nem nevettem, igaz, hogy a gúnyolódás kedvemet is szegte, hiszen az én rovásomra szórakoztak. Mindenki belém csípett egy-egy megjegyzéssel, a kapitány pedig így szólt hozzám:

- Istenemre, Gil Blas, barátilag tanácsolom, hogy csuhásokkal többet ne próbálkozz. Túlságosan ravaszok és agyafúrtak hozzád képest.

KILENCEDIK FEJEZET
Az alábbi kalandot követő komoly eseményről

A nap legnagyobb részét az erdőben töltöttük, anélkül, hogy sikerült volna más utassal megfizettetnünk, amivel a szerzetes adós maradt. Végül is odahagytuk az erdőt, hogy visszatérjünk föld alatti tanyánkra, kénytelen lévén megelégedni a nevetséges kalanddal, amelyről még mindig sok szó esett, amikor a távolban megpillantottunk egy négy öszvér vontatta hintót. Sebesen közeledett, s három jól fölfegyverzett lovas kísérte. Úgy láttuk, illő fogadtatásban részesítenek, ha esetleg meg merészeljük támadni őket. Roldán megállította csapatunkat, hogy megtanácskozzuk a dolgot, s úgy határoztunk, hogy támadunk. A kapitány rögtön tervszerűen felállított bennünket, s harcra készen indultunk a hintó elé. Az erdőben kapott dicséretek ellenére hirtelen erősen remegni kezdtem, s testemet csakhamar kiverte a hideg veríték: nem volt jó előjel. Boldogságom betetőzéséül az első sorba kerültem, a kapitány és a hadnagy közé, akik azért állítottak maguk közé, hogy egy csapásra hozzászokjam a tűzhöz. Amikor Roldán észrevette, hogy természetem gyarlóbb fele került felül, felém sandított, és durván rám szólt:

- Idehallgass, Gil Blas, gondolj a kötelességedre. Ha eszedbe jutna meghátrálni, figyelmeztetlek, a pisztolyommal loccsantom ki az agyadat!

Nagyon is elhittem, hogy megteszi, amit ígért, megszívleltem hát figyelmeztetését; nem tehettem mást, mint hogy lelkemet Istennek ajánljam, hiszen egyik oldalról épp akkora veszedelem fenyegetett, mint a másikról.

Ezenközben a hintó és a lovasok a közelünkbe értek. A fegyveresek felismerték, miféle szerzet vagyunk, s mivel szándékunkat elárulta magaviseletünk, puskalövésnyire megálltak. Akárcsak mi, ők is karabéllyal és pisztollyal voltak felfegyverezve. Mialatt a lovasok felkészültek, hogy szembeszálljanak velünk, a hintóból pompás ruhába öltözött, előkelő külsejű férfi szállott ki. Fölugrott egy vezetéklóra, amelynek kantárját az egyik lovas tartotta, s élére állt a másik háromnak. Kardján és két pisztolyán kívül egyéb fegyvere nem volt. Habár csak négyen álltak kilencünkkel szemben, mert a kocsis a bakon maradt, mégis merészen közeledtek, s ettől rémületem csak megkettőződött. Noha minden tagomban reszkettem, fölkészültem a lövésre, de hogy a tényeket a valóságnak megfelelően mondjam el: mikor karabélyomat elsütöttem, becsuktam a szemem, félrefordítottam a fejem, egyszóval, oly módon lőttem, hogy semmi sem terhelheti miatta a lelkiismeretemet.

Nem írom le részletesen az ütközetet, mert részt vettem ugyan benne, de semmit sem láttam belőle; félelmem megzavarta agyamat, s egyben elrejtette előlem a rémítő látvány minden borzalmát. Többet nem is tudok, csak azt, hogy társaim ádáz lövöldözés után torkuk szakadtából kiáltozni kezdtek: "Győzelem! Győzelem!" Erre a fölkiáltásra az érzékeimet megbénító rémület elmúlt, s megpillantottam a csatatéren a négy élettelen lovast. Ami minket illet, csak egyetlen embert vesztettünk. A kiugrott pap esett el: csak azt kapta meg ez alkalommal, amit megérdemelt hitehagyásáért meg a skapulárékról mondott szentségtörő tréfákért. Egyik lovasunk golyót kapott jobb térdkalácsába. Megsebesült a hadnagyunk is, de csak könnyen: a golyó csupán a bőrét horzsolta.

Señor Roldán első dolga volt, hogy a hintó ajtajához rohant. A hintóban egy huszonnégy-huszonöt éves hölgy ült, szomorú és szánalomra méltó állapota ellenére is nagyon szépnek látszott. A csata közben elájult, és még mindig nem tért magához. Mialatt a kapitány őt vette szemügyre, mi többiek a zsákmányra gondoltunk. Azzal kezdtük, hogy a megölt lovasok lovait igyekeztünk összefogdosni, mert az állatok a lövöldözéstől rémülten, lovasukat elvesztve, szétszéledtek. Ami az öszvéreket illeti, annak ellenére, hogy az ütközet közben a kocsis elmenekült a bakról, meg se moccantak. Leszálltunk a nyeregből, kifogtuk az öszvéreket, s a hátukra raktuk a rengeteg poggyászt, amely a hintó elejére meg hátára volt kötözve. Miután ez megtörtént, a kapitány parancsára a hölgyet, aki még mindig nem tért magához, az egyik legjobb lovon ülő rablóra bíztuk, aztán - az országúton hagyva a hintót meg a kifosztott halottakat - a hölgyet, az öszvéreket és a lovakat magunkkal vittük.

TIZEDIK FEJEZET
Miként bántak a rablók a hölggyel, milyen jeles tervet eszelt ki Gil Blas,
s mi lett a terv eredménye

Már több mint egy órája besötétedett, mire a föld alatti tanyára érkeztünk. Mindenekelőtt az állatokat helyeztük el az istállóban. Magunk voltunk kénytelenek jászol elé kötni és ellátni őket, mert az öreg néger három napja az ágyat nyomta. Valósággal megbénította a köszvény, azonfelül reuma is szaggatta a tagjait. Csak a nyelve forgott könnyedén, így hát türelmetlenségén iszonyatos istenkáromlásokkal könnyített. Magára hagytuk a nyomorultat, hadd szitkozódjék és káromolja tovább Istent, s bementünk a konyhába, ahol minden figyelmünket a hölgynek szenteltük, mert úgy látszott, mintha már meglegyintette volna a halál szele. Mindent elkövettünk, hogy ájultságából magához térjen, és igyekezetünket siker koronázta. De mikor végre eszméletre tért, és látta, hogy egy sereg ismeretlen ember hatalmában van, tudatára ébredt balsorsának, és elkezdett remegni. Szemében megjelent a borzadály, amelyet a fájdalom és a kétségbeesés együttesen idézhet elő, az égre nézett, mintha annak akart volna panaszkodni a reá váró méltatlanságok miatt. Aztán e borzalmas elképzelések hatására ismét elalélt, szemhéja lecsukódott, és a rablók azt hitték, hogy a halál elragadja tőlük zsákmányukat. Ekkor a kapitány, aki okosabbnak vélte, ha a hölgyet magára hagyjuk, ahelyett, hogy újabb próbálkozásokkal gyötörjük, Leonarda néne ágyára vitette a hölgyet; ott maradt egyedül: a véletlen kegyére.

Átmentünk a szalonba, és az egyik rabló - valamikor kirurgus volt - megvizsgálta a hadnagy meg a lovag sebeit, és bekente balzsammal. Miután ez is megtörtént, látni akarták, mi van a málhákban. Némelyik csipkével, fehérneművel meg egyéb ruhafélével volt megtömve, az utolsónak felbontott csomagban pedig néhány zacskó pisztolt találtunk, ami az érdekelt urakat határtalan örömmel töltötte el. A málhák átvizsgálása után a szakácsné megrakta a tálakat, megterített, és felszolgálta a vacsorát. Elsősorban imént aratott nagy győzelmünkről folyt a szó. Ezzel kapcsolatban Roldán hozzám fordult:

- Valld be, Gil Blas - mondta -, valld be, gyermekem, hogy nagyon megrémültél.

Azt válaszoltam, hogy igaza van, de két-három csata után úgy fogok harcolni, mint egy igazi vitéz. Az egész társaság pártomat fogta, kijelentették, hogy félelmemet meg kell bocsátani, mert a csata heves volt, és ahhoz képest, hogy fiatal vagyok, és soha nem voltam tűzben, nem is viselkedtem rosszul.

Ezután a beszélgetés a föld alatti istállóba nemrég kötött öszvérekre meg lovakra terelődött. Elhatároztuk, hogy másnap hajnalban valamennyien útra kelünk, s eladjuk az állatokat Mansillában, ahol valószínűleg nem hallottak még vállalkozásunkról. Miután ezt elhatároztuk, befejeztük a vacsorát, és a konyhába mentünk, hogy megnézzük, mi történt a hölggyel. Változatlanul eszméletlen volt, s azt hittük, nem is éri meg a reggelt. Noha látszólag már alig pislákolt benne az élet, néhány rabló mohó tekintettel méregette, tanújelét adva durva vágyának, amelyet ki is elégített volna, ha Roldán meg nem akadályozza, mondván, hogy legalább addig várjanak, amíg a hölgy kilábol a szomorúság okozta kábultságból, amely minden érzésre képtelenné teszi. A kapitány iránt érzett tiszteletük megfékezte a rablók bujaságát. Enélkül semmi meg nem menthette volna a hölgyet, még talán a halál sem óvhatta volna meg a becsületét.

Megint otthagytuk hát a szerencsétlen nőt olyan állapotban, ahogy volt. Roldán megelégedett azzal, hogy Leonarda néne gondjaira bízta, s mindenki visszavonult a szobájába. Ami engem illet, lefeküdtem, de nem aludtam el, hanem a hölgy balsorsán töprengtem. Csöppet sem kételkedtem benne, hogy előkelő családból való, s csak annál sajnálatosabbnak találtam sorsát. Csak remegve tudtam a rá váró borzalmakra gondolni. S oly élénken együtt éreztem vele, mintha rokonom vagy barátom lett volna. Miután alaposan elbúsultam sorsán, azon kezdtem tűnődni, milyen módon óvhatnám meg becsületét a rá leselkedő veszedelemtől, s hogyan menekülhetnék ki egyúttal magam is a föld alól. Eszembe jutott, hogy az öreg néger moccanni sem bír, s hogy amióta beteg, a rács kulcsa a szakácsnénál van. E gondolatra felhevült a képzeletem, egy terv fogamzott meg bennem, jól végiggondoltam, s nyomban hozzá is kezdtem a végrehajtásához, ahogy alább következik.

Hasfájást színleltem. Eleinte csak nyögtem-nyöszörögtem, később aztán kieresztettem a hangom, s nagyokat jajgattam. A rablók felébredtek, s hamarosan körém gyűltek. Megkérdezték, mi késztet ilyen jajgatásra. Azt válaszoltam, hogy iszonyúan fáj a hasam, s hogy minél jobban meggyőzzem őket, a fogam csikorgattam, iszonyúan vonaglottam, fintorogtam, vadul hánytam-vetettem magam. Majd hirtelen megnyugodtam, mintha a fájdalom megszűnt volna. Egy pillanat múlva megint hánykolódni kezdtem vackomon, a karomat tekergettem. Egyszóval, olyan jól játszottam szerepemet, hogy a rablók minden ravaszságuk ellenére lépre mentek, és elhitték, hogy csakugyan vad nyilallások gyötörnek. Azzal azonban, hogy ilyen jól alakoskodtam, rendkívüli gyötrelmeket vontam magamra. Mikor ugyanis irgalmas szívű cimboráim úgy látták, hogy szenvedek, megpróbáltak segíteni rajtam. Egyikük egy üveg pálinkát hozott, s kényszerített, hogy a felét felhajtsam, a másik minden tiltakozásom ellenére beöntést adott langyos mandulaolajjal, a harmadik megmelegített egy asztalkendőt, s amúgy füstölgő-forrón a hasamra tette. Hiába könyörögtem irgalomért, jajkiáltásaimat a hasfájásnak tulajdonították, s nagy igyekezetükben, hogy megszabadítsanak valamitől, ami nem is létezett, ők maguk gyötörtek meg, de igazán. Végül nem bírtam tovább, kénytelen voltam kijelenteni, hogy görcseim megszűntek, s arra kértem őket, hagyjanak pihenni. Abbahagyták hát a buzgólkodást, nem kínoztak tovább orvosságaikkal, én pedig óvakodtam panaszkodni, nehogy ismét felgerjesszem segítő készségüket.

Ez a komédia csaknem három óra hosszat tartott. Utána a rablók, gondolván, hogy a hajnal már nem lehet messze, készülődni kezdtek a Mansillába való utazásra. Ekkor újabb cselhez folyamodtam: föl akartam kelni, s elhitettem velük, hogy leghőbb vágyam velük tartani, de nem engedték.

- Nem, nem, Gil Blas, fiam - mondta señor Roldán -, maradj csak itthon, a görcs megint beléd állhat. Majd legközelebb velünk tartasz; most nem vagy olyan állapotban, hogy magunkkal vihessünk. Pihenj egész nap, szükséged van rá.

Úgy véltem, nem volna okos, ha túlságosan erőszakoskodnék, mert a végén még engednének, így aztán csak színleltem, milyen szomorú vagyok, hogy nem tarthatok velük. Olyan természetesen csináltam, hogy amikor a rablók elhagyták a föld alatti tanyát, halvány sejtelmük sem volt tervemről. Alig vártam, hogy elmenjenek; miután ez megtörtént, így szóltam magamban:

"Nos, Gil Blas, eljött az idő, hogy megmutasd, milyen elszánt vagy. Fegyverezd föl magad bátorsággal, hogy befejezhesd, amit olyan ügyesen elkezdtél! A dolog könnyűnek látszik: Domingo nincs olyan állapotban, hogy akadályozzon vállalkozásodban, Leonarda néne nem tudja meggátolni terved végrehajtását. Használd hát föl az alkalmat, és szökj meg, hiszen talán soha többé nem lesz ilyen kedvező lehetőséged!"

E gondolatok bizakodással töltöttek el. Fölkeltem. Kardot kötöttem, magamhoz vettem pisztolyaimat, s indultam is a konyhába. De mielőtt beléptem volna, megálltam, mivel Leonarda nénét hallottam beszélni, s kíváncsi voltam, mit mond. Az ismeretlen hölgyhöz beszélt, aki magához tért, s fölmérve szerencsétlen helyzetét, keservesen zokogott.

- Sírjon csak, leányom - mondta a vénasszony -, ontsa csak könnyeit, ne takarékoskodjék a sóhajokkal, attól könnyebbül meg. Csak az ájulás volt veszedelmes, most már, hogy megindultak a könnyei, nincs mitől tartania. Fájdalma lassanként elcsitul, és hozzá fog szokni az itteni élethez meg a gazdáimhoz, akik igazán úriemberek. Jobb dolga lesz, mint egy hercegnőnek, ezernyi kedvességben lesz része, mindennap tanújelét fogják adni szeretetüknek. Sok asszony örömmel cserélne önnel.

Nem hagytam, hogy Leonarda néne tovább folytassa. Beléptem, pisztolyt szegeztem a mellének, és fenyegető hangon felszólítottam, hogy adja át a rács kulcsát. Megzavarodott; s noha elég éltes volt már, még mindig ragaszkodott annyira az élethez, hogy ne merje megtagadni kérésemet. Mikor kezemben volt a kulcs, így szóltam a szomorú hölgyhöz.

- Úrnőm, az ég szabadítót küldött önhöz. Keljen fel, és kövessen, oda viszem, ahová parancsolja.

Szavaim nem találtak süket fülekre: olyan hatást gyakoroltak a hölgyre, hogy összeszedte minden maradék erejét, fölkelt, a lábam elé vetette magát, és könyörgött, hogy ne raboljam el erényét. Fölemeltem és megnyugtattam, hogy számíthat rám. Ezután fogtam a kötelet, amit a konyhában találtam, Leonarda nénét a hölgy segítségével a hatalmas asztal lábához kötöztem, és száz halállal fenyegettem meg arra az esetre, ha mégoly halkan is kiabálni merne. A derék Leonarda néne, abban a meggyőződésben, hogy ha ellenszegül, beváltom fenyegetésemet, hagyta, hogy csináljak, amit akarok. Gyertyát gyújtottam, és az ismeretlen hölggyel abba a szobába mentem, ahol az arany- meg ezüstpénzt őrizték. Annyi pisztolt és dupla pisztolt vágtam zsebre, amennyi csak belefért, s hogy a hölgyet is rábírjam ugyanerre, megmagyaráztam neki, hogy csak a magáét veszi vissza; meg is cselekedte aggályoskodás nélkül. Miután megfelelő készletekkel láttuk el magunkat, az istálló felé indultunk; ide egyedül léptem be felhúzott ravasszal. Arra számítottam, hogy a vén néger köszvénye és reumája ellenére sem fogja hagyni, hogy nyugodtan fölnyergeljem és fölszerszámozzam a lovamat, elhatároztam hát, hogy ha akadékoskodik, gyökeresen kigyógyítom minden nyavalyájából; szerencsére az átélt szenvedések és jelenlegi gyötrelmei annyira összetörték, hogy a jelek szerint észre sem vette, mikor a lovamat kivezettem az istállóból. A hölgy az ajtó előtt várt. Gyorsan elindultunk a föld alatti helyiségből kivezető úton. Megérkeztünk a rácshoz, kinyitottuk, s nemsokára a csapóajtó előtt álltunk. Nagy fáradsággal sikerült csak fölemelnünk, jobban mondva, hogy fölemelhessük, nagy szükségünk volt arra az újult erőre, amelyet a szabadulás vágya kölcsönzött mindkettőnknek.

Már virradt, mire kikerültünk a föld alatti üregből. Azon nyomban igyekeztünk minél messzebbre kerülni onnan. Nyeregbe vetettem magam, a hölgy fölkapaszkodott mögém, s az első utunkba akadó ösvényen végigügetve nemsokára ki is jutottunk az erdőből. Egy síkságon találtuk magunkat, amelyet számos út szelt keresztül. Találomra elindultunk az egyiken. Halálosan féltem, nehogy éppen Mansillába vezessen és összetalálkozzunk Roldánnal és cimboráival, ami könnyen megeshetett. Félelmem szerencsére alaptalannak bizonyult. Délután két óra felé Astorga városába érkeztünk. Észrevettem, hogy az emberek rendkívül megbámulnak, mintha még sose láttak volna lóháton ülni asszonyt egy férfi mögött. Az első fogadónál leszálltunk a lóról, s rögtön utasítást adtam, hogy húzzanak nyársra egy foglyot meg egy nyulat. Miközben utasításom értelmében hozzáláttak az ebéd elkészítéséhez, bevezettem a hölgyet egy szobába, és beszélgetni kezdtünk; útközben a nagy sietség miatt nem volt rá módunk. A hölgy elmondta, milyen hálás a szolgálatért, amit tettem neki, és kijelentette: e nagylelkű cselekedet után el se tudja hinni, hogy én is tagja vagyok a rablóbandának, amelytől megszabadítottam. Hogy rólam alkotott kedvező véleményét megerősítsem, elmeséltem neki életem történetét. Ezzel sikerült megnyernem a bizalmát, s ő is elmesélte viszontagságait úgy, ahogy a következő fejezetben szó szerint elmondom.

TIZENEGYEDIK FEJEZET
Doña Mencia de Mosquera története

Valladolidban születtem, a nevem doña Mencia de Mosquera. Atyám, don Martín, miután csaknem egész vagyonát hivatására áldozta, Portugáliában esett el a parancsnoksága alatt álló ezred élén. Noha egyetlen lánya voltam, oly keveset örököltem utána, hogy elég rossz partinak számítottam. Szerény vagyonom ellenére is bőven volt udvarlóm. Spanyolország legelőkelőbb lovagjai közül többen is megkérték a kezem. Nekem don Álvaro de Mellóra esett a választásom. Valóban, már megjelenése is különb volt vetélytársainál, én azonban értékesebb tulajdonságai miatt döntöttem mellette. Okos volt, tapintatos, bátor és becsületes. Különben is ő volt a leggálánsabb férfi a világon. Nála jobban senki sem tudott ünnepséget rendezni; s ha megjelent a küzdőtéren, mindenki megcsodálta erejét és ügyességét. Többre tartottam hát mindenki másnál, és nőül mentem hozzá.

Házasságunk után néhány nappal egy elhagyatott helyen összetalálkozott egyik hajdani vetélytársával, don Andrés de Baezával. Kölcsönösen megsértették egymást, s máris kardot rántottak. A párbaj don Andrés életébe került. Mivel don Andrés unokaöccse volt Valladolid corregidorjának, aki indulatos ember volt, és halálos ellensége a Mello családnak, don Álvaro igyekezett minél előbb eltűnni a városból. Azonnal hazasietett, s míg fölszerszámozták a lovát, elmondta, mi történt.

- Édes Menciám - folytatta azután -, nincs mit tennünk, el kell válnunk egymástól. Tudja, milyen a corregidor; ne is áltassuk magunkat: könyörtelenül üldözőbe vesz. Tisztában van vele, mekkora befolyása van: az egész királyság területén nem lennék biztonságban.

Iszonyú fájdalmat érzett, s még jobban szenvedett az én fájdalmam láttán, így aztán nem is tudott többet mondani. Ráerőszakoltam néhány aranyat és egy-két drágakövet, aztán magához ölelt, és egy teljes negyedórán át csak sírtunk és sóhajtoztunk. Aztán jelentették, hogy a lovat felnyergelték. Kitépte magát karjaimból, elment, s olyan lelkiállapotban hagyott, hogy elmondani is lehetetlen, bánatomban legszívesebben akkor nyomban meghaltam volna! Ó, mennyi fájdalomtól és keserűségtől menekültem volna meg! A corregidor már néhány órával don Álvaro távozása után tudomást szerzett a szökéséről. Valladolid valamennyi alguacilját^[8] a nyomába uszította, s mindent megtett, hogy hatalmába kerítse. Férjemnek mégis sikerült megmenekülnie bosszúvágya elől, és biztonságos helyre jutnia. Így aztán a bíró kénytelen volt korlátozni bosszúját, s annyival megelégedni, hogy minden vagyonától megfosztotta azt, akinek vérét szerette volna ontani. Meg is cselekedte: elkoboztatta don Álvaro minden vagyonát.

Nagyon nyomorúságos helyzetbe kerültem, alig volt miből fenntartanom magam. Visszavonult életet éltem, egész cselédségem egyetlen asszonyból állt. Napjaimat sírással töltöttem; nem a nélkülözés keserített el - azt türelmesen elviseltem -, hanem szeretett férjem távolléte. Még csak hírt se kaptam felőle. Szomorú búcsúnk alkalmával megígérte ugyan, hogy a világ bármely tájára vezeti is rossz csillaga, értesíteni fog sorsáról. Mégis hét esztendő telt el anélkül, hogy egy szót is hallottam volna róla. A sorsa felőli bizonytalanság súlyos bánatként nehezedett rám. Végül megtudtam, hogy Fez királyságban, a portugál király seregében harcolt, és egy ütközetben elesett. A hírt egy Afrikából nemrég hazatért ember hozta, aki biztosított felőle, hogy jól ismerte don Álvaro de Mellót, együtt szolgált vele a portugál hadseregben, s saját szemével látta, hogy elesett. Egyéb körülményeket is ismertetett, s ezek végül is meggyőztek arról, hogy férjem nincs többé. Ez az értesülés csak fokozta fájdalmamat, s elhatároztam, hogy többé nem megyek férjhez.

Ez idő tájt költözött Valladolidba don Ambrosio Mesio Carrillo de la Guardia márki. Azok közé az öreg nemesurak közé tartozott, akik gáláns és csiszolt modorukkal feledtetik a korukat, s még mindig tetszeni tudnak a nőknek. Egyszer véletlenül elmesélték neki don Álvaro történetét, s a rólam adott leírás alapján föltámadt benne az érdeklődés irántam. Hogy kíváncsiságát kielégíthesse, megnyerte magának egyik nőrokonomat, aki a márkival összebeszélve meghívott magához. Ott volt don Ambrosio is. Meglátott, és megtetszettem neki az arcomon tükröződő fájdalom ellenére. De miért is mondom, hogy ellenére? Lehet, hogy éppen szomorú, hervatag arcom hatotta meg, ez győzte meg hűségemről, lehet, hogy a belőlem áradó mélabú ébresztette föl szerelmét. Több ízben is elmondta, hogy az állhatatosság csodájának tart, s irigyli férjemet, akármilyen szomorú véget ért is különben. Egyszóval, nagy hatást tettem rá, s mielőtt még másodszor is találkoztunk volna, megszületett benne az elhatározás, hogy nőül vesz.

Hogy beleegyezésemet elnyerje, említett nőrokonomat kérte fel közbenjárónak. Az illető föl is keresett, és elmondta, hogy miután férjem földi pályafutása a fezi királyságban véget ért, amint erről már értesültünk, semmi értelme továbbra rejtegetnem a világ elől bájaimat, eleget sirattam azt a férfit, akivel úgyszólván csak néhány pillanatig éltem együtt; használjam ki hát a kínálkozó alkalmat, és én leszek a világ legboldogabb asszonya. Ezek után dicsérni kezdte az öreg márki nemeslelkűségét, gazdagságát, fennkölt jellemét; de hasztalan volt minden ékesszólása, amellyel a márki előnyeit ecsetelte, nem tudott rábeszélni. Nem az tartott vissza, mintha kételkedtem volna don Álvaro halálában, s attól féltem volna, hogy hirtelen újra felbukkan, amikor a legkevésbé gondolok rá. Rokonomnak csak egyetlen akadályt kellett legyőznie: attól való vonakodásomat, vagyis inkább idegenkedésemet, hogy szomorú első házasságom után másodszor is férjhez menjek. Rokonom nem is adta föl a harcot; ellenkezőleg: még jobban buzgólkodott don Ambrosio érdekében. Egész családomat mozgósította az öreg nemesúr kedvéért. Rokonaim sürgetni kezdtek, hogy fogadjam el az előnyös ajánlatot, minden pillanatban zaklattak, alkalmatlankodtak, gyötörtek. Igaz, hogy napról napra növekvő szegénységem is nem csekély mértékben hozzájárult ellenállásom legyőzéséhez, sőt egyedül csak borzalmasan szűkös körülményeim tudtak rábírni, hogy újabb házasságra szánjam el magam.

Szóval, nem tudtam ellenállni, engedtem a sürgetéseknek és könyörgéseknek, és feleségül mentem de la Guardia márkihoz, aki már házasságunk másnapján elvitt Burgos közelében, Grajal és Rodillas között lévő gyönyörű kastélyába. Szenvedélyes szerelemre gyulladt irántam; észrevettem, hogy mindenben kedvemben akar járni, legcsekélyebb óhajomat is igyekezett kitalálni. Soha férj nem tanúsított annyi figyelmességet felesége, se szerető ennyi kedvességet barátnője iránt. Csodáltam a szeretetre méltó jellemű férfit, s bizonyos értelemben don Álvaro elvesztése miatti fájdalmam is enyhült, hiszen végül is boldoggá tehettem egy olyan nemes férfiút, mint a márki. A köztünk lévő korkülönbség ellenére szenvedélyesen szerettem volna, ha don Álvaro után egyáltalán képes lettem volna bárkit is szeretni. Az állhatatos szívek csak egyszer tudnak szeretni. Első férjem emléke hasztalanná tette második férjem minden figyelmességét, amellyel kedvemben akart járni. Gyöngédségét tehát csupán a hála tiszta érzésével tudtam viszonozni.

Ilyen lelkiállapotban voltam, amikor egyszer - éppen szobám ablakában levegőztem - a kertben egy paraszt forma embert pillantottam meg, aki figyelmesen nézett rám. Azt hittem, valami kertészlegény. Nem sokat törődtem vele. Másnap azonban, amikor ismét az ablakban könyököltem, megint csak ott állt ugyanazon a helyen, s még erősebben figyelt. Ezen már meghökkentem. Én is szemügyre vettem, és miután egy darabig nézegettem, úgy rémlett, hogy a boldogtalan don Álvaro vonásait látom magam előtt. A hasonlóság minden érzékemet érthetetlenül fölzaklatta: hangosan fölsikoltottam. Szerencsére csak Inés volt mellettem, legbizalmasabb komornám. Elmondtam neki, milyen balsejtelem gyötör. Kinevetett, azt hitte, valami távoli hasonlóság tévesztett meg.

- Nyugodjék meg, úrnőm - mondta -, s ne higgye, hogy első férjét látta. Mi oka volna rá, hogy parasztnak öltözve jöjjön ide? Lehetséges volna, hogy él még? De hogy lecsillapodjon - fűzte hozzá -, lemegyek a kertbe, és beszélek azzal a paraszttal, megtudom, kicsoda, s egy pillanat múlva itt leszek és elmondom.

Inés tehát lement a kertbe, és csakhamar mélyen megindulva jött vissza lakosztályomba.

- Úrnőm - mondta -, gyanúja tökéletesen beigazolódott, csakugyan don Álvarót látta az imént; elárulta kilétét, s az a kérése, hogy titokban beszélhessen úrnőmmel.

Minthogy a márki éppen Burgosban volt, rögtön fogadhattam don Álvarót, megbíztam hát komornámat, hogy a titkos lépcsőn vezesse szobámba. Képzelheti, milyen szörnyen izgatott voltam. Képtelen voltam elviselni a férfi látványát, akinek jogában állott szemrehányásokkal elhalmozni; ahogy megjelent, abban a pillanatban elájultam, mintha kísértetet láttam volna. Inés meg ő azonnal a segítségemre siettek, s amikor ájulásomból magamhoz térítettek, don Álvaro így szólt:

- Könyörgök, úrnőm, szedje össze magát! Ne ijedjen meg tőlem! Nincs szándékomban a legcsekélyebb fájdalmat sem okozni önnek. Nem dühödt férjként jelentem meg, hogy számon kérjem esküvel fogadott hűségét, s bűnként vessem a szemére második házasságát. Tudom, hogy ez a házasság családja műve, tájékoztattak róla, mennyi zaklatást szenvedett el miatta. Másfelől Valladolidban halálhíremet terjesztették, ön ezt annál is inkább elhihette, mert egyetlen levelem sem nyugtatta meg az ellenkezőjéről. Végül azt is tudom, hogyan élt fájdalmas elválásunk óta, s hogy nem a szerelem, hanem a szükség hajtotta a márki karjaiba.

- Ó, uram - szakítottam félbe sírva -, miért mentegeti hitvesét, aki bűnös, hiszen ön él. Ó, miért nem vagyok olyan nyomorúságos helyzetben, mint don Ambrosióval kötött házasságom előtt! Ó, gyászos frigy! Nyomorúságomban legalább az a vigaszom megvolna, hogy pirulás nélkül láthatom önt viszont!

- Kedves Menciám - folytatta don Álvaro olyan arckifejezéssel, amely elárulta, milyen mélyen meghatották könnyeim -, nem vádolom önt, távolról sem akarom szemére vetni, hogy ilyen fényes környezetben él, esküszöm, hogy hálát adok érte az egeknek! Valladolidból való szomorú távozásom óta egyfolytában üldözött a balsors, életem a szerencsétlenségek láncolata volt, s a legszörnyűbb az volt, hogy még hírt sem adhattam magamról. Túlságosan bíztam az ön szerelmében, s szüntelenül magam elé képzeltem a helyzetet, amelybe végzetes szerelmem taszította. Elképzeltem doña Menciát könnyek közt, s ez okozta a legnagyobb fájdalmat. Megvallom, olykor bűnül róttam föl magamnak a megtiszteltetést, hogy valaha tetszettem, önnek. Azt kívántam, bárcsak valamelyik vetélytársam felé hajlott volna a szíve, hiszen oly sokba került önnek, hogy engem választott. Mindamellett hétesztendei szenvedés után, szerelmesebben, mint valaha, viszont akartam látni önt. Nem tudtam ellenállni e vágynak, s mikor hosszú rabszolgaságom végeztével lehetővé vált, hogy vágyam teljesüljön, kockáztatva a fölfedeztetést is, ebben az álruhában Valladolidba utaztam. Ott tudomást szereztem mindenről. Azután idejöttem a kastélyba, módját ejtettem, hogy megismerkedjem a kertésszel, aki itt tartott kerti munkára. Íme, így sikerült elérnem, hogy titkon beszélhessek önnel. De ne gondolja, hogy itt akarok maradni, hogy megzavarjam az ön boldogságát! Jobban szeretem önt, mint magamat, tiszteletben tartom nyugalmát, s e beszélgetés után elmegyek, hogy öntől távol éljem le önnek szentelt szomorú napjaimat.

- Nem, don Álvaro, nem - kiáltottam fel e szavakra. - Az ég nem ok nélkül vezette önt ide, és én nem bírnám elviselni, hogy másodszor is elhagyjon; önnel megyek, ezentúl már csak a halál választhat el bennünket egymástól.

- Hallgasson rám - folytatta don Álvaro -, s maradjon don Ambrosio mellett, ne vállaljon részt boldogtalanságomból, hadd viseljem egész súlyát én.

Még sok hasonló dolgot mondott, de minél jobban láttam, hogy föl akarja áldozni magát boldogságomért, annál kevésbé voltam hajlandó áldozatát elfogadni. Mikor látta, hogy szilárdan kitartok elhatározásom mellett, hirtelen hangot változtatott, s elégedettebb lett az arca:

- Úrnőm - mondta -, lehetséges volna, hogy úgy érez, ahogy mutatja? Ó! Ha még mindig eléggé szeret ahhoz, hogy inkább a nélkülözést választja mellettem, mint itt a gazdagságot, jöjjön Betancosba, a galíciai királyság szívébe. Biztos búvóhelyem van ott. Ha a balszerencse megfosztott is minden vagyonomtól, barátaimat nem vesztettem mind el. Néhányan híven kitartottak mellettem, ők tették lehetővé, hogy megszöktethetem önt. Hintót csináltattam Zamorában a segítségükkel, öszvéreket és lovakat vásároltam; három elszánt galíciai kísérőm van. Karabéllyal és pisztollyal felfegyverkezve várják parancsaimat Rodillas faluban. Használjuk ki don Ambrosio távollétét - fűzte hozzá. - Szólok, hogy a hintó hajtson a kastély kapujához, és azonnal útnak is indulunk.

Beleegyeztem. Don Álvaro elrohant Rodillasba, s rövid idő múlva visszatért a három lovassal, és elszöktetett komornáim köréből, akik nem tudván mire vélni a dolgot, ijedten szétszaladtak. Csak Inés tudta, miről van szó, de nem akarta összekötni sorsát az enyémmel, mert szerelmes volt don Ambrosio egyik inasába; ami ékesen bizonyítja, hogy legbuzgóbb cselédeink ragaszkodása is semmi a szerelemhez képest.

Hintóba ültem hát don Álvaróval, de ruháim és ékszereim közül csak azt hoztam el, ami második házasságom előtt is megvolt, mert abból, amit a márkitól kaptam, miután nőül vett, semmit sem akartam megtartani. Elindultunk a galíciai királyság felé, de nem tudtuk, sikerül-e szerencsésen odaérnünk. Okunk volt tartani tőle, hogy ha don Ambrosio hazatér, nagyszámú kísérettel a nyomunkba ered, és utol is ér. De két napig utaztunk anélkül, hogy egyetlen lovast is láttunk volna. Reméltük, hogy a harmadik nap is így múlik el, s már egészen nyugodtan beszélgettünk. Don Álvaro éppen arról a szomorú kalandról számolt be, amely alkalmat adott rá, hogy holt hírét költsék, elmondta, miként lett ötesztendei rabszolgaság után ismét szabad, amikor tegnap a leóni országúton összeakadtunk a rablóbandával, amelynek ön is tagja volt. Őt ölték meg a rablók embereivel együtt, miatta ömlik most is a könny a szememből.

TIZENKETTEDIK FEJEZET
Mily kellemetlen módon szakították félbe Gil Blas és a hölgy beszélgetését

Mikor doña Mencia befejezte elbeszélését, sírva fakadt. Eszem ágában sem volt Seneca modorában fogalmazott szónoklatokkal vigasztalni, hagytam, sírja csak ki nyugodtan magát, sőt magam is sírtam, hisz mi sem természetesebb, mint hogy együtt érzünk a szerencsétlenekkel, különösképp, ha egy bánattól sújtott szép hölgyről van szó. Épp afelől akartam tudakozódni, mit szándékozik tenni jelenlegi helyzetében, s lehet, hogy éppen tőlem kért volna tanácsot, de beszélgetésünket félbeszakították: a fogadóban éktelen lárma támadt, önkéntelenül fölfigyeltünk rá. A lármát az idézte elő, hogy megérkezett a corregidor két alguacil és számos íjász kíséretében. Bejöttek a szobánkba, velük egy fiatal lovag, aki azonnal hozzám lépett, és közelről szemügyre vette a ruhámat. Nem sokat kellett vizsgálódnia.

- Szent Jakabra mondom - kiáltott föl -, ez az ujjas az enyém, az én ujjasom. Nem nehezebb fölismerni, mint a lovamat. Nyugodtan letartóztathatja ezt a fickót az én felelősségemre, nem félek, hogy elégtételt kell majd adnom neki a meghurcoltatásért; bizonyos vagyok benne, hogy egyike azoknak a rablóknak, akiknek titkos rejtekhelyük van valahol a környéken.

Szavaira, amelyekből megtudtam, hogy a lovag az a kifosztott fiatalember, akinek minden holmija szerencsétlenségemre hozzám került, meglepődtem, megzavarodtam, elképedtem. A corregidor, aki, hivatalához illően, zavaromból inkább rosszra, mint jóra következtetett, úgy ítélt, hogy a vád nem alaptalan, és föltételezve, hogy a hölgy a cinkosom, mindkettőnket börtönbe vettetett, külön zárkába persze. Nem azok közé a bírák közé tartozott, kiknek félelmet kelt a tekintete, s inkább szelíd volt és mosolygós. Isten tudja, mit értem vele! Mihelyt bent csücsültem a börtönben, rögtön fölkeresett két kopójával, azaz a két alguacillal; vidám ábrázattal léptek be, mintha előre érezték volna, hogy pazar üzletet csinálnak. Jó szokásukról ezúttal sem feledkeztek meg: a munkát motozással kezdték. Micsoda zsákmányt ejtettek! Talán soha életükben nem volt ilyen jó fogásuk. Ahány maroknyi pisztolt kiszedtek a zsebemből, annyiszor csillant föl a szemük örömükben. Különösen a corregidor volt magánkívül.

- Gyermekem - mondta behízelgő hangon -, mi csak a kötelességünket teljesítjük, de ne félj semmitől: ha nem vagy bűnös, nem esik bántódásod.

Ezenközben nagyon szelíden kiürítették valamennyi zsebemet, még azt is elvették, amit a rablók tiszteletben tartottak, vagyis nagybátyám negyven dukátját. De még ezzel sem elégedtek meg; mohó és fáradhatatlan kezük a sarkamtól a fejem búbjáig végigtapogatott, megforgattak minden oldalról, s még le is vetkeztettek, vajon nincs-e pénz a bőröm alatt. Úgy hiszem, a hasamat is örömest fölvágták volna, hogy megnézzék, nem dugtam-e oda is valamit. Miután ilyen nagyszerűen teljesítették kötelességüket, a corregidor kihallgatott. Ártatlanul elbeszéltem neki mindazt, ami történt velem. Vallomásomat írásba foglaltatta, aztán embereivel és a pénzemmel együtt kisétált a börtönből, engem meg otthagyott tiszta meztelenül a szalmán.

"Ó, emberi élet! - kiáltottam föl, amikor magamra maradtam a fent leírt állapotban. - Tele vagy furcsa kalandokkal és viszontagságokkal! Amióta elhagytam Oviedót, szüntelenül üldöz a balsors, alig menekülök meg az egyik veszedelemből, máris rám tör a másik. Amikor ebbe a városba érkeztem, nem is gondoltam, hogy ilyen hamar megismerkedem a corregidorral!"

E haszontalan gondolatok közben fölvettem azt az átkozott ujjast s a szerencsétlenséget hozó öltözék többi darabját, aztán bátorságra buzdítottam magam:

"Rajta - mondtam -, Gil Blas, ne hagyd el magad. Gondolj arra, hogy ezt a mostani időt talán boldogabb követi. Hát szabad kétségbeesned egy közönséges börtönben, miután a föld alatt oly fájdalmas próbát álltál ki a türelemből? Ó, sajnos, csak áltatom magam - fűztem hozzá búsan. - Miként szökhetnék meg innen? Elvették tőlem a lehetőségét, hiszen a rab pénz nélkül olyan, mint a madár szárny nélkül."

A fogoly meg a nyúl helyett, amelyet nyársra húzattam, egy kis darabka rozskenyeret és egy kancsó vizet hoztak; nem törődtek türelmetlenségemmel. Két hét telt el anélkül, hogy a tömlöctartón kívül, aki reggelenként behozta a kenyeret meg a vizet, élő embert láttam volna. Mihelyt megláttam, beszélni kezdtem hozzá, megpróbáltam társalogni vele, hogy valamelyest elűzzem az unalmam, de mondhattam bármit, ez az ember semmire sem válaszolt, egyetlen szót sem sikerült kihúznom belőle; legtöbbször úgy lépett be és úgy ment ki, hogy rám se nézett. A tizenhatodik napon megjelent a corregidor, és így szólt:

- Kedves barátom, jó hírt hozok! Nemsokára véget érnek szenvedéseid! A hölgyet, akivel együtt fogtunk el, Burgosba kísértettem, távozása előtt azonban kihallgattam; igen kedvezően vallott rólad. Még ma szabadon bocsátunk, föltéve, hogy a postakocsis, aki állításod szerint Peñaflorból Casabelosig hozott, megerősíti vallomásodat. Jelenleg Astorgában tartózkodik. Érte küldtem, mindjárt itt lesz, s ha megerősíti, amit a kínvallatással való fenyegetésről meséltél, nyomban szabadon bocsátlak.

Fölvidultam a szavaira. Máris úgy éreztem, hogy szabad vagyok. Köszönetet mondtam a bírónak a helyénvaló és rövid igazságért, amit szolgáltatni szándékozott, s még végére sem jutottam a hálálkodásnak, amikor két íjász kíséretében megjelent a postakocsis. Azon nyomban ráismertem, de az átkozott postakocsis, aki minden bizonnyal elkótyavetyélte a bőröndömet egész tartalmával egyetemben, s félt, hogy ha bevallja, hogy ismer, vissza kell adnia a pénzt, arcátlanul kijelentette, hogy nem tudja, ki vagyok, sose látott.

- Ó, áruló! - kiáltottam. - Inkább valld be, hogy eladtad a poggyászomat, és mondj igazat! Nézz meg jól! Egyike vagyok azoknak a fiatalembereknek, akiket Casabelos városában kínvallatással fenyegettél meg, és halálra ijesztettél!

A postakocsis hidegen kijelentette, hogy fogalma sincs róla, miről beszélek, s mivel kitartott mellette, hogy nem ismer, szabadlábra helyezésemet elhalasztották.

- Gyermekem - fordult hozzám a corregidor -, látod, hogy a postakocsis nem erősítette meg vallomásodat; ilyenformán, bármennyire szeretném is, nem bocsáthatlak szabadon.

Újult türelemmel kellett hát felfegyverkeznem, bele kellett nyugodnom, hogy továbbra is kenyéren és vízen tengődöm, s csak a néma porkolábot láthatom.

Amikor eszembe jutott, hogy képtelen vagyok szabadulni az igazságszolgáltatás karmai közül, noha a legcsekélyebb bűnt sem követtem el, kétségbe estem, és visszakívánkoztam, a föld alatti rejtekhelyre. Alapjában véve, állapítottam meg magamban, ott kevesebb kellemetlenségben volt részem, mint itt a tömlöcben: kedvemre lakmározhattam a rablókkal, kellemesen eltársalogtam velük, s éltetett az édes remény, hogy előbb-utóbb megszököm; most meg az a helyzet, hogy hiába vagyok ártatlan, talán már annak is örülnék, ha gályarabságra ítélve kikerülhetnék innen.

TIZENHARMADIK FEJEZET
Milyen véletlen folytán került ki végül is Gil Blas a tömlöcből, és hová ment

Miközben ilyen vidám gondolatokkal töltöttem napjaimat, jegyzőkönyvbe mondott kalandjaimnak híre terjedt a városban. Sokan kíváncsiak lettek rám. Egymás után kukucskáltak be a parányi ablakon, amelyen át világosság hatolt a cellámba, s miután megbámultak egy darabig, odébbálltak. A fordulat meglepett. Fogságom óta ugyanis egyetlen emberi arc sem jelent meg az ablakban, mely a néma, borzalmak lakta udvarra nézett. Megértettem, hogy a városban érdeklődés támadt irántam, de nem tudtam, jó vagy rossz előjelnek tekintsem-e.

Az első látogatók egyike a mondoñedói kis kántor volt, aki annak idején, akárcsak én, megijedt a kínvallatástól, és elmenekült. Ráismertem, és ő sem viselkedett úgy, mintha nem ismerne. Üdvözöltük egymást, majd hosszú eszmecserébe bocsátkoztunk. Kénytelen voltam újból részletesen beszámolni kalandjaimról, ami kétféle hatást váltott ki hallgatóim lelkében: vagy megnevettette őket, vagy megsajnáltak. A kántor cserébe elbeszélte, mi történt a casabelosi fogadóban a postakocsis és a fiatalasszony között, miután bennünket elkergetett onnan a vakrémület, egyszóval beszámolt mindarról, amit fentebb már elmondtam. Aztán búcsúzáskor megígérte, hogy haladéktalanul munkálkodni kezd kiszabadulásom érdekében. Mire a kíváncsiskodók valamennyien kijelentették, hogy balsorsom részvétet ébresztett bennük, sőt arról is biztosítottak, hogy csatlakoznak a kis kántorhoz, és minden tőlük telhetőt elkövetnek, hogy szabadon bocsátásomat kieszközöljék.

Ígéretüket meg is tartották. Beszéltek az érdekemben a corregidorral, aki - főleg a kántor vallomása után - nem kételkedett többé ártatlanságomban, s három hét múltán megjelent börtönömben.

- Gil Blas - mondta -, ha szigorúbb bíró volnék, továbbra is itt tarthatnálak, de nem akarom húzni-halasztani az ügyet, menj, szabad vagy, távozhatsz, amikor kedved tartja. De mondd csak - folytatta -, ha elvezetnénk az erdőbe, ahol a föld alatti rejtekhely van, meg tudnád-e találni?

- Nem, uram - válaszoltam -, mivel éjnek idején mentem oda, és napkelte előtt távoztam, képtelen volnék megtalálni a bejáratát.

Ezek után a bíró elment, mondván, hogy azonnal parancsot ad a börtönőrnek szabadon bocsátásomra. Kisvártatva csakugyan meg is jelent cellámban a börtönőr az egyik poroszlóval, aki egy vászoncsomagot cipelt. Komoly képpel, egyetlen szó nélkül lehúzták rólam a finom posztóból készült csaknem új ujjast és térdnadrágot, rám adtak egy ócska, rongyos ruhát, és hátba vágtak, hogy mehetek.

A zavar, ami ócska öltözékem láttán elfogott, mérsékelte a szabadságát visszanyerő rab örömét. Kísértést éreztem, hogy azon nyomban elhagyjam a várost, hogy elkerüljem a járókelők tekintetét, amelyet nehezemre esett elviselni. A hála azonban legyőzte bennem a restelkedést; elmentem köszönetet mondani a kis kántornak, aki olyan nagy szolgálatot tett nekem. Nem bírta kacagás nélkül megállni, amikor meglátott.

- Hát ön az? - kérdezte. - Nem ismertem meg rögtön ebben az öltözékben. Amint látom, minden tekintetben igazságot szolgáltattak önnek.

- Nem panaszkodom az igazságszolgáltatásra - feleltem -, hiszen nagyon méltányosan bánt velem, csak azt szeretném, ha valamennyi szolgája becsületes ember lenne: legalább a ruhámat meghagyták volna, úgy vélem, nem kis árat fizettem érte.

- Osztom a véleményét - válaszolta -, de erre azt mondhatnák, hogy csak az előírt formaságoknak tettek eleget. Ugyan! Azt hiszi, hogy például a lovát visszaadták előző gazdájának? Szó sincs róla: jelenleg a jegyző istállójában őrzik mint bűnjelet, s azt hiszem, szegény nemesúr legföljebb a farmatringját kapja vissza. De beszéljünk másról - folytatta. - Mi a terve? Mihez akar fogni?

- Szeretnék Burgosba utazni, és fölkeresni a hölgyet, akit megszabadítottam. Bizonyosan kapok tőle néhány pisztolt, amin új diákruhát vásárolhatok, és elmehetek Salamancába, ahol megpróbálom hasznát venni latin tudásomnak. Csak az a baj, hogy még nem vagyok Burgosban, útközben is enni kell, s mint bizonyára tudja: aki pénz nélkül utazik, annak üres marad a hasa.

- Értem - felelte -, és fel is ajánlom erszényemet. Az igazat megvallva elég lapos, de hiszen tudja, hogy a kántor bizony nem püspök.

Azzal már elő is vette erszényét, és olyan barátságosan a markomba nyomta, hogy képtelen voltam visszautasítani. Megköszöntem, mintha a világ valamennyi kincsét nekem adta volna, biztosítottam róla, hogy ezerszer meghálálom, amire soha nem került sor. Ezután elbúcsúztam tőle, és elhagytam a várost, a többieket, akik ugyancsak hozzájárultak kiszabadulásomhoz, föl sem kerestem; megelégedtem azzal, hogy százszor is megáldottam őket magamban.

A kis kántor joggal nem dicsekedett az erszényével; nagyon kevés pénzt leltem benne, s méghozzá milyet? Csak aprópénzt. Tiszta szerencse, hogy az elmúlt két hónap alatt hozzászoktam a mértékletes életmódhoz, így aztán mikor Puente de Mula városába érkeztem, nem messzi Burgostól, még mindig volt néhány reálom. Megpihentem a városban, hogy doña Mencia felől érdeklődjem. Betértem egy fogadóba; alacsony, rendkívül ösztövér, erélyes, szilaj ábrázatú nőszemély volt a fogadós. Barátságtalan arcáról menten kitaláltam, hogy ócska ruhám egyáltalán nincs ínyére, amit könnyű szívvel megbocsátottam neki. Leültem az egyik asztalhoz. Kenyeret és sajtot ettem, s ittam néhány pohárral az elém rakott pocsék borból. Mialatt ezt az öltözékemhez eléggé illő vacsorát elköltöttem, iparkodtam szóba elegyedni a fogadósnéval, aki megvető fintorával elég világosan tudtomra adta, hogy nem óhajt velem társalogni. Megkérdeztem, nem ismeri-e de la Guardia márkit, meg hogy messzi van-e a kastélya a várostól, s főleg arra voltam kíváncsi, vajon mi lett a feleségével, a márkinéval.

- Túl sok mindenre kíváncsi - felelte fölényesen a fogadósnő.

Mindamellett, bár nagyon nem szívesen, elárulta, hogy don Ambrosio kastélya alig egy mérföldnyire van Puente de Mulától.

Miután végeztem az étellel-itallal, s már besötétedett, kinyilvánítottam azt az óhajomat, hogy pihenni szeretnék, s szobát kértem.

- Szobát önnek? - válaszolt a fogadósnő, s megvetéssel teli, gőgös pillantást vetett rám. - Nincs szobám olyan emberek számára, akik egy darab sajtot vacsoráznak. Minden ágyam foglalt. Előkelő lovagokat várok, akik itt szándékoznak tölteni az éjszakát. Legfeljebb annyiban lehetek a szolgálatára, hogy elhelyezem a csűrben; gondolom, nem ez lesz az első eset, hogy szalmán fog aludni.

A fogadósné maga sem sejtette, mennyire fején találta a szöget. Egy szót sem válaszoltam, bölcsen úgy határoztam, hogy fölmegyek a szalmapadlásra; s nemsokára el is aludtam a szalmán mint az olyan ember, aki már megszokta a kényelmetlenséget.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Miként fogadta Burgosban Gil Blast doña Mencia

Nem voltam rest, s másnap korán keltem. Elszámoltam a fogadósnővel, aki már talpon volt; kevésbé gőgösnek és vidámabbnak látszott, mint este, s ezt a Szent Hermandad Testvériség három derék íjásza jelenlétének tulajdonítottam, akik igen bizalmasan viselkedtek vele. A fogadóban éjszakáztak; kétségkívül ők voltak azok az előkelő lovagok, akik lefoglalták az ágyakat.

A városban megkérdeztem, merre kell menni a kastélyba, ahová igyekeztem. Véletlenül olyanfajta emberhez fordultam, amilyen a peñaflori fogadós volt. Nemcsak a kérdésemre válaszolt, hanem azt is tudtomra adta, hogy don Ambrosio három hete halott, felesége pedig egy burgosi zárdába vonult; meg is mondta, melyikbe. Eredetileg a kastélyba indultam, most azonban megfordultam, s nyomban Burgos felé vettem utamat, hogy mielőbb a kolostorba érjek, ahol doña Mencia tartózkodott. Megkértem a kapus nővért, mondja meg a hölgynek, hogy egy fiatalember óhajt vele beszélni, aki most szabadult az astorgai börtönből. A kapus nővér azonnal teljesítette kérésemet. Rövidesen visszatért, bevezetett a társalgóba, és nem is kellett sokáig várakoznom, máris megjelent a rács mögött don Ambrosio özvegye talpig gyászban.

- Isten hozta - mondta a hölgy nyájasan. - Éppen négy napja írtam egy astorgai ismerősömnek, s megkértem, keresse föl nevemben, és mondja meg önnek, hogy azonnal látogasson meg, mihelyt kiszabadul a börtönből. Bizonyos voltam benne, hogy rövidesen kiengedik, hiszen éppen elég mentőkörülményt hoztam fel a corregidor előtt az ön javára. Meg is írták, hogy szabadlábra került, de nem tudják, hova lett. Már attól féltem, hogy nem látom viszont, és nem lehet részem abban az örömben, hogy kifejezhessem hálámat. Nagyon fájlaltam volna. Ne bánkódjék - fűzte hozzá, amikor észrevette, mennyire restelkedem, hogy ilyen nyomorúságos öltözékben kerültem a szeme elé -, és ne szégyenkezzen jelenlegi állapota miatt. Én volnék a leghálátlanabb asszony a világon, ha az után, amit értem tett, nem követnék el mindent az ön érdekében. Elhatároztam, hogy kisegítem jelenlegi nyomorúságos helyzetéből; ez kötelességem, és módom is van rá. Elég tekintélyes vagyonnal rendelkezem, hogy gond nélkül törleszthessem ön iránt érzett hálámat. Egészen addig a napig, mikor mindketten börtönbe nem kerültünk, ismeri kalandjaimat - folytatta a hölgy. - Most elmondom, ami azóta történt. Az astorgai corregidor, miután híven elbeszéltem neki történetemet, Burgosba kísértetett, s én onnan don Ambrosio kastélyába mentem. Visszatérésem rendkívüli meglepetést keltett, de közölték, hogy túl későn érkeztem, mert szökésem villámcsapásként hatott a márkira, belebetegedett, s az orvosok lemondtak az életéről. Ismét alkalmam nyílt hát sorsom kegyetlensége miatt panaszkodni. Mindenesetre tudattam a márkival, hogy megérkeztem. Aztán beléptem a szobájába, ágya fejéhez futottam, és térdre vetettem magam, arcom könnyben ázott, szívemet a metsző fájdalom hasogatta. "Miért jött vissza? - szólalt meg, mikor észrevett. - Látni akarta, mit művelt? Hát nem elég, hogy megfoszt az életemtől? Ráadásul még szemtanúja is akar lenni halálomnak?" - "Uram - válaszoltam -, Inés bizonyára közölte önnel, hogy első férjemmel szöktem meg, s ha egy szomorú esemény meg nem foszt tőle, ön sohase látott volna viszont." Elbeszéltem, miként ölték meg don Álvarót a rablók, s hogyan hurcoltak föld alatti rejtekükbe. Elmondtam a továbbiakat is, s mikor befejeztem, don Ambrosio kezét nyújtotta. "Elég - mondta gyöngéden -, többé nem vádolom önt. Jogom lehet-e szemrehányást tenni önnek? Újra találkozott szeretett férjével, s azért hagyott el engem, hogy őt kövesse. Elítélhetem-e önt ezért? Nem, úrnőm, még zúgolódnom sem lett volna szabad. Nem is akartam üldözőbe venni önöket, bár tudtam, hogy ha önt elveszítem, a halál fia vagyok. Tiszteletben tartottam elrablójának szent jogait, s az ön iránta érzett érzelmeit. Tehát igazságot szolgáltatok önnek: azzal, hogy visszatért ide, visszanyerte szeretetemet. Igen, kedves Menciám, jelenléte túláradó örömmel tölt el, de sajnos, nem örülhetek sokáig! Érzem, hogy közeledik utolsó órám. Alig kaptam vissza, örökre búcsút kell mondanom." E megindító szavak hallatán könnyeim kétszeres bőséggel omlottak. Határtalan fájdalmat éreztem, és ki is mutattam. Don Álvaróért sem ontottam több könnyet, akit pedig imádtam. Don Ambrosiót nem csalta meg halálsejtelme, már másnap elhunyt, s én lettem a tulajdonosa a házasságkötésünk alkalmával rám írott tekintélyes vagyonnak. Nem szeretném rosszul fölhasználni. Noha még fiatal vagyok, nem fognak látni egy harmadik férj karján. Azonfelül, hogy az ilyesmi szerintem csak közönséges és szemérmetlen nőkhöz illik, meg kell mondanom önnek, hogy elment a kedvem a világi élettől, életemet ebben a zárdában szeretném leélni, ennek szeretnék jótevője lenni.

Ezeket mesélte el nekem doña Mencia. Aztán ruhája alól előhúzott egy erszényt, a markomba nyomta, és így szólt:

- Itt van száz dukát, önnek adom. Csak arra, hogy új ruhát vehessen magának. Aztán keressen fel ismét, hálám ilyen kevéssel nem érheti be.

Ezerszeres köszönetet mondtam a hölgynek, s megesküdtem, hogy nem távozom Burgosból anélkül, hogy el ne búcsúznék tőle. Ez után az eskü után - amelyet eszem ágában sem volt megszegni - szállás után néztem. Betértem az első utamba eső fogadóba. Szobát kértem, s hogy megelőzzem a rossz véleményt, amelyet ócska köpönyegem folytán alkothatott rólam, közöltem a fogadóssal: akármilyen is a külsőm, bőkezűen meg tudom fizetni, amit kapok. E szavakra Majuelo, a fogadós, természettől fogva nagy tréfacsináló, tetőtől talpig végigmért, s hidegen, gúnyosan azt válaszolta, hogy semmi szükség bizonykodásra, anélkül is meg van győződve róla, hogy sokat fogok költeni nála; öltözékem nem rejti el előle nemesi voltomat, egyetlen pillanatig se vonta kétségbe, hogy gazdag úriember vagyok. Láttam, hogy a csirkefogó csak ugrat, s hogy egy csapásra véget vessek mókáinak, megmutattam neki erszényemet, sőt le is számoltam eléje az asztalra dukátjaimat. Észrevettem, hogy az arany láttára mindjárt kedvezőbben vélekedik rólam. Megkértem, küldjön szabóért.

- Okosabb volna - mondta - ószeresért küldeni; az majd hoz mindenféle ruhát, s ön azonnal átöltözhet.

Megfogadtam a tanácsot. Mivel azonban a nap már vége felé járt, másnapra halasztottam a bevásárlást, s csak az érdekelt, hogy jól megvacsorázzam kárpótlásul a silány kosztért, amelyben a föld alatti rejtekhelyről való szökésem óta részem volt.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Hogyan öltözködött fel Gil Blas, milyen új ajándékot kapott a hölgytől,
s miként távozott el Burgosból

Hatalmas adag birkaláb-becsináltat tettek elém, s én csaknem az utolsó falatig bekebeleztem. Az ételnek megfelelő mennyiségű italt is elfogyasztottam, aztán lefeküdtem. Meglehetősen jó ágyat kaptam, s abban reménykedtem, hogy mély álomba merülök. De nem sikerült elaludnom, szüntelenül azon tűnődtem, milyen ruhát vásároljak másnap.

"Mit tegyek? - töprengtem. - Hajtsam végre eredeti tervemet, vásároljak papi köntöst, utazzam Salamancába, és legyek nevelő? Öltözzem licenciátusnak? Van-e kedvem hozzá, hogy egyházi pályára lépjek? Csakugyan volna hozzá hajlamom? Nincs. Sőt, épp az ellenkezőjére van hajlamom. Kardot akarok kötni s úgy próbálni szerencsét a világban."

Ennél maradtam. Elhatároztam, hogy lovagi öltözéket veszek, és szilárdan hittem, hogy lovagnak öltözve föltétlenül szert teszek valamilyen tisztességes és jövedelmező állásra. Ebben a csábító reményben szilaj türelmetlenséggel vártam a hajnalt, s mihelyt felcsillantak a nap első sugarai, máris fölkeltem. Olyan lármát csaptam a fogadóban, hogy minden alvó fölriadt rá. Az inasok után kiabáltam, akik még feküdtek, s hívásomra szitkokkal válaszoltak. Mégis kénytelenek voltak fölkelni, s én addig nem hagytam nyugtot nekik, amíg nem kerítettek ószerest. Csakhamar meg is jelent. Két segéd jött vele, mind a kettő egy-egy zöld vászoncsomagot cipelt. Az ószeres fölöttébb udvariasan köszöntött, és így szólt:

- Lovag úr, szerencséje van, hogy hozzám jöttek és nem máshoz. Eszemben sincs leszólni pályatársaimat, Isten ments, hogy a legkisebb rosszat is mondjam róluk, de magunk közt szólva nem hallgathatom el, hogy mindegyik lelkiismeretlen, és még a zsidóknál is mohóbb. Én vagyok az egyetlen erkölcsös ószeres. Megelégszem az ésszerű haszonnal, garasonként egy tallérral, akarom mondani talléronként egy garassal. Hál' istennek becsülettel űzöm mesterségemet.

E bevezetés után - amelyet ostobaságomban szó szerint vettem - az ószeres odaszólt segédeinek, hogy bontsák ki a csomagokat. A legkülönfélébb színű ruhákat rakták elém. Több egyszínű posztóruhát megvetően dobtam félre, mert túlságosan egyszerűnek találtam, de aztán fölpróbáltattak velem egyet, amelyet mintha egyenest rám szabtak volna; kissé viseltes volt ugyan, de nagyon megnyerte tetszésemet. Hasítékos ujjú zeke volt térdnadrággal és köpönyeggel, arannyal hímzett kék bársonyból. Emellett állapodtam meg, és alkudozni kezdtem rá. Az ószeres észrevette, hogy a ruha tetszik, és dicsérte választékos ízlésemet.

- Istenemre mondom - kiáltott föl -, látni való, hogy ön ért a ruhákhoz! Tudja meg, hogy ez az öltözék a királyság egyik legelőkelőbb ura részére készült, s csak háromszor volt rajta. Nézze meg ezt a bársonyt! Ennél szebbet sehol sem talál. Ami pedig a hímzést illeti, el kell ismernie, hogy a legszebb munka.

- Mennyiért adja?

- Hatvan dukátért - felelte -, bár így is ráfizetek, olyan becsületes ember vagyok.

A kijelentés nagyon meggyőzően hangzott. Negyvenöt dukátot ajánlottam föl, a ruha talán a felét érhette.

- Nemesuram - szólalt meg hidegen az ószeres -, én nem szoktam alkudozni, nálam csak egy ár van. Tessék - folytatta, s rámutatott a félrelökött ruhákra -, válasszon ezek közül, ezeket olcsóbban adom.

Ezzel csak még jobban fölfokozta bennem a vágyat, hogy a kiválasztott ruhát vegyem meg, s mivel azt hittem, hogy csakugyan nem hajlandó engedni, leszámoltam a hatvan dukátot. Amikor látta, milyen könnyen fizetek, azt hiszem, minden becsületessége ellenére dühös volt önmagára, hogy nem többet kért. Mindamellett - két segédje társaságában, akikről szintén nem feledkeztem meg - elégedetten távozhatott, hiszen minden garason keresett egy-egy tallért.

Volt tehát egy elég tisztességes köpenyem, ujjasom és térdnadrágom. De még gondoskodnom kellett a többi ruhadarabról is; egész délelőttöm erre ment rá. Vásároltam fehérneműt, kalapot, selyemharisnyát, cipőt, kardot, s aztán fölöltöztem. Micsoda élvezet volt ily jólöltözötten látnom magam! A szemem szinte nem bírt betelni a látvánnyal. Soha páva nem nézte nagyobb gyönyörűséggel a tollazatát. Még aznap újból felkerestem doña Menciát. Ezúttal is nagyon nyájasan fogadott. Ismét megköszönte, amit tettem érte. Erre kölcsönösen bókolni kezdtünk egymásnak. Aztán minden jót kívánt, elbúcsúzott és visszavonult, s csak egy harminc pisztol értékű gyűrűvel ajándékozott meg azzal, hogy tegyem el emlékbe.

Nagyon ostobán néztem a gyűrűre. Tekintélyesebb ajándékra számítottam. Ilyenformán a hölgy bőkezűségével nem túlságosan elégedetten tértem vissza a fogadóba, de alighogy beléptem, megérkezett egy ember, aki nyomon követett, s amikor hirtelen levetette fülig fölhajtott gallérú köpenyét, láttam, hogy a hóna alatt tömött zsák van. A zsák láttán - nyilvánvaló volt, hogy arannyal van teli - nagy szemeket meresztettem, akárcsak az a néhány vendég, aki tanúja volt a jelenetnek. Az ember egy asztalra tette a zsákot, és felém fordult: mintha egy arkangyal szólt volna hozzám:

- Señor Gil Blas, ezt a márkiné küldi önnek!

Mélyen meghajoltam a küldönc előtt, elárasztottam köszönettel, s mihelyt kitette a lábát a fogadóból, rávetettem magam a zsákra, mint sólyom a zsákmányára, és felvittem a szobámba. Haladéktalanul kibontottam: ezer dukát volt benne. Éppen végeztem a számolással, mikor belépett a fogadós, aki hallotta a küldönc szavait, és kíváncsi volt, mi van a zsákban. Az asztalon szétteregetett aranyak láttán meghökkent.

- Mi az ördög! - kiáltott fel. - Ennyi pénz? Úgy látszik - folytatta gúnyos mosollyal -, ön ért hozzá, hogy kell kihasználni az asszonyokat! Még egy napja sincs Burgosban, s máris márkinékat adóztat meg!

Határozottan tetszettek a szavai. Kísértést éreztem, hogy Majuelót meghagyjam tévedésében, hiszen ez a tévedés igen hízelgő volt rám nézve. Nagyon is megértem, hogy a fiatalemberek szeretik, ha azt hiszik róluk, hogy sikerük van a nőknél. Ártatlanságom azonban fölébe kerekedett hiúságomnak. Kiábrándítottam a fogadóst. Elmondtam neki doña Mencia történetét. Igen figyelmesen hallgatta végig. Aztán ismertettem vele, hogy állnak jelenleg az ügyeim, s mivel láthatólag érdeklődött irántam, megkértem, legyen segítségemre tanácsaival. Néhány pillanatig tűnődött, majd komoly arccal így szólt:

- Gil Blas úr, ön nekem igen rokonszenves, s mivel annyira megbízott bennem, hogy nyíltan feltárta a szívét, hízelgés nélkül megmondom, hogy véleményem szerint milyen pályára alkalmas. Szerintem ön arra született, hogy az udvarban forgolódjék. Azt tanácsolom hát, hogy menjen oda, s csatlakozzék valamelyik nagyúrhoz, de igyekezzen vagy az üzleti ügyeiben, vagy a szórakozásaiban hasznára lenni, különben csak az idejét vesztegeti. Ismerem a nagyurakat. A becsületes emberek szorgalma és ragaszkodása mit sem számít nekik, csak azokkal törődnek, akikre szükségük van. De más módja is van az érvényesülésnek. Ön fiatal és csinos, s még ha nem volna is szellemes, ez már egymagában több annál, amennyi egy gazdag özvegy vagy rossz házasságban élő csinos asszony elszédítéséhez kell. A szerelem tönkreteszi a vagyonos férfiakat, viszont gyakran segítheti a vagyontalanokat. Azt tanácsolom hát, hogy menjen Madridba. Csakhogy nem szabad kíséret nélkül megjelennie. Ott is, mint mindenütt, a külsőségek alapján ítélik meg az embert, s csak annyira fogják becsülni, amennyit kifelé mutat. Adok ön mellé egy inast. Okos, hűséges cseléd, egyik bizalmas emberem. Vásároljon két öszvért, egyet magának, egyet az inasnak, s induljon útnak a lehető leggyorsabban.

Nagyon kedvemre való tanács volt, szívesen követtem. Már másnap vásároltam két szép öszvért, s felfogadtam az inast, akit a fogadós ajánlott. Harmincéves fiatalember volt, egyszerű és tisztelettudó. Közölte, hogy a galíciai királyságból való, s a neve Ambrosio de Lamela. Különösnek találtam, hogy nem hasonlított a többi inashoz, akik rendszerint nagyon anyagiasak. Nem azon volt, hogy minél nagyobb fizetése legyen, sőt kijelentette, hogy megelégszik annyival, amennyit adok neki, ő már ilyen ember. Rövid szárú csizmát is vásároltam, továbbá egy táskát, hogy belerakjam a fehérneműmet meg a dukátjaimat. Aztán kifizettem a fogadóst, s másnap még pirkadat előtt elindultam Burgosból Madridba.

TIZENHATODIK FEJEZET
Amelyből kiderül, hogy a jó szerencsére nem szabad túlságosan számítani

Első nap Dueñasban éjszakáztunk, s másnap délután négy óra körül érkeztünk Valladolidba. Megszálltunk egy fogadóban, amely - legalábbis úgy láttam - a város egyik legjobb fogadója lehetett. Az öszvéreket inasom gondjára bíztam, jómagam pedig fölmentem az egyik szobámba. A fogadó egyik szolgálója utánam hozta a poggyászomat. Mivel meglehetősen fáradt voltam, még a csizmámat sem húztam le, ledobtam magam az ágyra, és észrevétlenül elaludtam. Csaknem este volt már, mikor fölébredtem. Ambrosiót szólítottam. Nem volt a fogadóban, de nemsokára megérkezett. Megkérdeztem, hol járt, mire ájtatos képpel azt felelte, hogy a templomban, hálát akart adni Istennek, hogy Burgostól Valladolidig megóvott bennünket minden bajtól. Helyeseltem, amit tett, majd megparancsoltam, hogy tűzessen nyársra egy jércét, vacsorázni akarok.

Éppen akkor lépett a szobába a fogadós fáklyával a kezében. A fáklya fénye egy hölgyre esett, aki inkább szép volt, mint fiatal, s igen drága ruhákat viselt. Egy öreg lakájra támaszkodott, az uszályát egy kis mór gyerek cipelte utána. Kicsit meglepődtem, mikor a hölgy mélyen meghajolt, és megkérdezte, nem Gil Blas de Santillana úr vagyok-e véletlenül. Alighogy igent feleltem, a hölgy nyomban eleresztette a lakáj kezét, s oly kitörő örömmel csókolt meg, hogy még jobban elképedtem.

- Örökre áldott legyen az ég! - kiáltott fel a hölgy. - Ilyen szerencsés véletlent! Éppen önt keresem, lovag úr, éppen önt!

Ez a bevezetés a peñaflori ingyenélőt juttatta eszembe, s már-már azzal gyanúsítottam a hölgyet, hogy elszánt kalandornő, ezután következő szavára azonban kedvezőbb lett róla a véleményem.

- Unokatestvére vagyok - folytatta a hölgy - doña Mencia de Mosquerának, aki önnek lekötelezettje. Ma reggel levelet kaptam tőle. Miután tudomást szerzett arról, hogy ön Madridba készül, arra kért, lássam vendégül, amikor átutazik a városon. Két órája kutatom városszerte. Fogadóról fogadóra jártam, s érdeklődtem az ott megszállott idegenek felől, s a leírás alapján, amelyet a fogadós adott önről, gondoltam, hogy talán ön az, aki megszabadította unokahúgomat. S miután végre megtaláltam - folytatta -, szeretném megmutatni, milyen sokra értékelem a családunknak tett szolgálatait, különösen, mert drága unokahúgomról van szó. Örülnék, ha nyomban átköltözne hozzám, nálam sokkal kényelmesebben fogja érezni magát, mint itt.

Megpróbáltam tiltakozni, elmondtam a hölgynek, hogy nem akarok kényelmetlenséget okozni, de sürgetésének lehetetlen volt ellenállnom. A fogadó kapuja előtt hintó várt ránk. Táskámat a hölgy személyes felügyelete alatt helyezték el a hintóban, mert - mint mondta - Valladolidban tömérdek a csirkefogó; ami nagyon is igaznak bizonyult. Egyszóval, a hölggyel és öreg lakájával együtt beszálltam a hintóba, hagytam, hogy megszöktessenek a fogadóból, nagy bosszúságára a fogadósnak, aki ilyenformán elesett a pénztől, amit a hölgyre, a lakájra, a kis mórra és magamra költöttem volna nála.

A hintó tovagördült, aztán egy idő múlva megállt. Kiszálltunk, beléptünk egy elég nagy házba, és fölmentünk egy csinos lakásba, amelyet húsz-harminc gyertya világított meg. Több cseléd is volt a lakásban. A hölgy mindenekelőtt megkérdezte, megérkezett-e don Rafael; azt válaszolták, hogy még nem. A hölgy erre hozzám fordult:

- A fivéremet várom, Gil Blas úr. Ma este kell megérkeznie kastélyunkból, mely két mérföldnyire fekszik innen. Micsoda kellemes meglepetés lesz számára, hogy itt talál a házában valakit, akinek egész családunk annyival tartozik!

Alig fejezte be szavait a hölgy, kocsizörgést hallottunk, s már jelentették is, hogy megérkezett don Rafael. A lovag nemsokára megjelent. Jó alakú, megnyerő külsejű fiatalember állott előttem.

- Örülök, hogy megjött, bátyám - fordult hozzá a hölgy. - Segítségemre lesz, hogy illő vendéglátásban részesítsük Gil Blas de Santillana urat. Nem lehetünk elég hálásak azért, amit rokonunkért, doña Menciáért tett. Tessék - fűzte hozzá, s átnyújtott a fiatalembernek egy levelet -, olvassa el, mit ír doña Mencia.

Don Rafael széthajtogatta a levelet, és fennhangon a következőket olvasta:

- Kedves Camilám, señor Gil Blas de Santillana, aki megmentette a becsületemet és életemet, most indult el az udvarhoz. Bizonyosan átmegy Valladolidon. Rokonságunkra és még inkább a bennünket összefűző barátságra kérlek, lássátok őt vendégül, és tartsátok egy ideig magatoknál. Meg vagyok győződve róla, hogy teljesítitek kérésemet, és megmentőmet unokabátyámmal, don Rafaellel egyetemben szívélyes fogadtatásban részesítitek. Kelt Burgosban. Szerető unokahúgod, doña Mencia.

- Ejha! - kiáltott fel don Rafael, miután végigolvasta a levelet. - Szóval ez az a lovag, akinek unokahúgom becsületét és életét köszönheti? Ó! Hála legyen az égnek e szerencsés találkozásért!

E szavakkal hozzám lépett, és szorosan karjába ölelt:

- Micsoda öröm - folytatta - házamban látni señor Gil Blas de Santillanát! Unokahúgomnak, a márki özvegyének szükségtelen volt figyelmembe ajánlania, hogy lássuk vendégül, elég lett volna pusztán csak annyit üzennie, hogy ön átutazik Valladolidon. Camila húgom meg én tudjuk, miként bánjunk azzal a férfiúval, aki a lehető legnagyobb szolgálatot tette családunk leggyöngédebben szeretett tagjának.

A tőlem telhető legnagyobb udvariassággal feleltem e szónoklatra, amelyet még sok hasonló követett a leghízelgőbb megállapítások tömegével fűszerezve. Mikor don Rafael észrevette, hogy még csizmában vagyok, utasította az inasokat, hogy húzzák le rólam.

Ennek utána átmentünk egy másik szobába, ahol már megterítettek. A lovag, a hölgy meg én asztalhoz ültünk. A vacsora alatt százszámra hangzottak el a bókok. Nem ejthettem ki egyetlen szót sem, amit ne találtak volna csodálatraméltóan szellemesnek; látniuk kellett volna, milyen figyelmesen kínálgattak mind a ketten. Don Rafael sűrűn ivott doña Mencia egészségére. Én követtem példáját. Néha úgy rémlett, hogy Camila, aki velünk együtt ivott, sokat jelentő pillantásokat vet rám. Sőt, mintha úgy vettem volna észre, hogy a hölgy nem szeretné, ha bátyja figyelmes lenne e pillantásokra. Több se kellett, máris elhitettem magammal, hogy ki akar kezdeni velem, s reméltem, hogy - akármilyen rövid ideig tartózkodom is Valladolidban - fölfedezésemnek learatom gyümölcsét. Ez a reménység volt az oka, hogy minden szabadkozás nélkül engedtem kérésüknek, hogy néhány napot töltsek náluk. Kedvességemért köszönetet mondtak, s én Camila nyilvánvaló öröméből arra következtettem, hogy szerfölött tetszem neki.

Miután tisztázódott, hogy egy időre a vendégük leszek, don Rafael fölvetette a javaslatot, hogy elvisz a kastélyába. Káprázatos leírást adott róla, és elmondta, milyen örömökben lesz ott részem.

- Vadászgathatunk is meg halászgathatunk - mondta -, s ha szeret sétálni, gyönyörű erdők és kertek állnak a rendelkezésére. Különben a társaság is kitűnő lesz, remélem, nem fog unatkozni.

Elfogadtam a javaslatot, s úgy határoztunk, hogy már másnap átmegyünk a gyönyörű kastélyba. Miután e kellemes elhatározás megszületett, fölkeltünk az asztaltól. Don Rafael valósággal odavolt az örömtől.

- Señor Gil Blas - mondta, s megölelt -, most magára hagyom húgommal. Megyek, kiadom a szükséges rendelkezéseket, és meghívom azokat, akiknek a társaságára számítok.

E szavakkal elhagyta a szobát, én pedig tovább társalogtam a hölggyel, aki szavaival sem cáfolt rá a felém vetett csábos pillantásokra. Megfogta a kezem, s megnézte a gyűrűmet.

- Egészen csinos gyémánt - mondta -, csak nagyon kicsi. Ért a drágakövekhez?

Azt válaszoltam, hogy nem. - Igazán kár - folytatta a hölgy -, mert szerettem volna tudni, hogy ez vajon mennyit érhet.

Azzal az ujján viselt nagy rubinra mutatott. Miközben a drágakövet nézegettem, így folytatta.

- Ezzel a rubinnal egyik nagy bátyám ajándékozott meg, aki kormányzó volt a fülöp-szigeti spanyol gyarmaton. A valladolidi ékszerészek szerint háromszáz pisztolt ér.

- El is hiszem - feleltem -, gyönyörű szépnek találom.

- Ha tetszik önnek - válaszolta a hölgy -, cseréljünk! - Azzal rögtön le is húzta a gyűrűmet, az övét meg ráhúzta a kisujjamra. E csere után, amiről azt hittem, hogy az ajándékozás legtapintatosabb módja, Camila megszorította a kezemet, és gyöngéd pillantást vetett rám, aztán hirtelen abbahagyta a beszélgetést, jó éjszakát kívánt, s zavartan visszavonult, mintha restellné, hogy túl sokat elárult érzelmeiből.

Habár az udvarlás terén csak kezdő voltam, éreztem, milyen hízelgő rám nézve ez a hirtelen visszavonulás. Kellemes vidéki tartózkodásra számítottam tehát. E biztató reménységnek és ügyeim pompás alakulásának ígéretével eltelve zárkóztam be hálószobámba, előbb azonban lelkére kötöttem inasomnak, hogy másnap reggel korán ébresszen. De nem gondoltam pihenésre, inkább átengedtem magam a kellemes gondolatoknak, amelyeket az asztalon heverő táskám és a rubin ébresztett bennem. "Hála az égnek - mondtam magamban -, ha boldogtalan voltam is, most már nem vagyok az. Egyfelől van ezer dukátom, másfelől egy háromszáz pisztol értékű rubinom: hosszú időre biztosítva vagyok. Lám, Majuelo nem hízelgett, amikor azt jósolta, hogy Madridban ezerszámra csavarom el a nők fejét, hiszen Camilának is egykettőre megtetszettem." Képzeletben máris teljes csábjukban magam előtt láttam a nagylelkű hölgy bájait, s előre élveztem a szórakozásokat, amelyekkel don Rafael készült kedveskedni nekem a kastélyában. De bármennyire gyönyörteljes kép kísértett is, hatalmába kerített az álom mákonya. Mikor elbágyadtam, levetkőztem és lefeküdtem.

Mikor másnap felébredtem, észrevettem, hogy az idő későre jár. Kicsit meglepett, hogy inasom nem ébresztett fel, ahogy megparancsoltam neki. "Ambrosio - gondoltam -, az én hűséges Ambrosióm vagy templomban van, vagy pedig nagyon lusta ma." Ezt a véleményemet azonban hamarosan sokkal kedvezőtlenebb vélemény váltotta fel. Mert amikor felkeltem, és nem találtam utazótáskámat, gyanakodni kezdtem, hogy az éjszaka folyamán ellopta. Hogy gyanúmat tisztázzam, kitártam szobám ajtaját, és többször egymás után elkiáltottam az álszent képmutató nevét. Kiáltozásomra egy aggastyán jelent meg, s így szólt:

- Mit óhajt, uram? Az ön társasága még pirkadat előtt elhagyta házamat.

- Hogyhogy az ön házát? - kiáltottam. - Hát nem don Rafaelnál vagyok?

- Nem tudom, ki az a lovag - válaszolta. - Ön egy szállodában van, és én vagyok a szállodás. Tegnap este, egy órával az ön érkezése előtt, megjelent az a hölgy, akivel együtt vacsorázott, és lefoglalta ezt a lakosztályt egy inkognitóban utazó magas rangú úr részére. Előre ki is fizette.

Ekkor jöttem rá, mi történt. Most már tudtam, mit gondoljak Camiláról és don Rafaelről, s megértettem, hogy inasom, aki mindent tudott dolgaimról, eladott ezeknek a szélhámosoknak. Ahelyett, hogy magamat hibáztattam volna a gyászos eset miatt, eszembe se jutott, hogy mindez nem történik meg, ha nem vagyok olyan ostoba és nem árulok el ok nélkül mindent Majuelónak, az ártatlan sorsot szidalmaztam, s százszámra szórtam az átkot rossz csillagomra. A szállodatulajdonos, akinek elmondtam kalandomat - valószínűleg éppúgy tudott mindent, mint én -, részvétet színlelt az engem ért csapás miatt. Sajnálkozását fejezte ki, hogy az eset éppen nála történt meg, de minden szónoklata ellenére éltem a gyanúperrel, hogy e szélhámosságban legalább annyi része volt, mint a burgosi fogadósnak, akitől véleményem szerint az ötlet származott.

TIZENHETEDIK FEJEZET
Mihez fogott Gil Blas szállodabeli kalandja után

Miközben hasztalanul siránkoztam szerencsétlenségemen, ráeszméltem, hogy nem szabad átengednem magam a bánatnak, inkább szembe kell szállnom a balsorssal. Összeszedtem hát bátorságomat, és öltözködés közben ekként vigasztaltam magam: "Tulajdonképpen szerencse, hogy a gazfickók nem lopták el ruhámat és a zsebeimben lévő néhány dukátot is."

Hálás voltam nekik e tapintatért. Nagylelkűségükben még a csizmámat is otthagyták. Egyharmad árért odaadtam a szállodásnak. Ezek után elhagytam a szállodát; hála istennek, nem volt szükség senkire, hogy a málhám cipelje. Először is az öszvérek után néztem: ott vannak-e a fogadóban, ahol előző nap megszálltam. Jól sejtettem, hogy Ambrosio nem hagyta ott az öszvéreket; bár csak isten úgy akarta volna, hogy mindig ilyen józanul ítéltem volna szolgám felől! Megtudtam, hogy még az este gondja volt rá, és elhajtotta mind a kettőt. Így aztán tudomásul véve, hogy sem az öszvéreket, sem drága utazótáskámat nem látom többé viszont, bánatosan baktattam az utcákon, s törtem a fejem, mihez fogjak. Kísértést éreztem, hogy visszamenjek Burgosba, és még egyszer doña Menciához forduljak, aztán úgy gondoltam, hogy ez visszaélés volna a hölgy jóságával, meg aztán maflának is tartana, így fölhagytam a gondolattal. Azt is megfogadtam, hogy ezentúl óvatosabb leszek a nőkkel; pillanatnyilag még a szűz Zsuzsannában sem bíztam volna. Időnkint megnéztem a gyűrűmet, s amikor eszembe jutott, hogy Camila ajándéka, fölsóhajtottam fájdalmamban. "Sajnos - gondoltam magamban - nem értek a rubinokhoz, de tisztában vagyok azokkal, akiktől cserébe kaptam. Nem szükséges ékszerészhez, fordulnom, hogy megtudjam: ostobaságot követtem el."

Mindamellett tudni szerettem volna, mennyit ér a gyűrű, megmutattam egy drágakő-kereskedőnek, aki három dukátra becsülte. Ennek hallatára, bár meglepetés nem ért, a pokolba kívántam a Fülöp-szigetek kormányzójának unokahúgát, azaz pontosabban: ismételten a pokolba kívántam. Mikor az ékszerésztől kijöttem, egy fiatalember haladt el mellettem, megállt és szemügyre vett. Először nem tudtam, ki lehet, noha ismerősnek tűnt. - Nézd csak, Gil Blas! - szólalt meg. - Úgy tesz, mintha nem tudná, ki vagyok! Vagy talán Núñez borbély fia annyira megváltozott két esztendő alatt, hogy rá sem ismer? Emlékezzék csak Fabricióra, a földijére, akivel együtt járt iskolába. Mennyit vitatkoztunk a tudós Godíneznél az univerziákról^[9] és a metafizikai fokozatokról^[10]!

Ráismertem, mielőtt még végigmondta volna, s szívélyesen megöleltük egymást.

- Ó, barátom - folytatta azután -, mennyire örülök, hogy találkoztam veled. El se tudom mondani, milyen boldog vagyok... Hanem - folytatta meglepett arccal - úgy látom, remek sorod van! Istenuccse, úgy öltözködsz, mint egy herceg! Pompás kard, selyemharisnya, ujjas, ezüsthímzésű bársonyköpeny! A hétszentségét! Fene jó dolgod lehet! Fogadni mernék, hogy valami bőkezű öreg hölgy ajándékozott meg mindezzel!

- Tévedsz - feleltem -, nem áll olyan jól a szénám, ahogy képzeled.

- Másnak hazudj, ne nekem - vágott vissza -, ne titkolózz.

És ez a szép rubin, amit az ujján látok, Gil Blas úr, ugyan honnan származik, ha szabad kérdeznem?

- Egy szélhámos nőszemélytől - válaszoltam. - Fabricio, kedves Fabricióm: nem a kedvence vagyok én a valladolidi asszonyoknak! Épp ellenkezőleg, drága barátom: az áldozata!

Az utóbbi szavakat szomorúan ejtettem ki, s Fabricio megértette, hogy rászedtek. Unszolt, mondjam el, miért panaszkodom a szépnemre. Könnyű szívvel ráálltam, hogy kielégítsem kíváncsiságát, s mivel tudtam, hogy a történet meglehetősen hosszú, s egyébként sem akartunk egyhamar elválni egymástól, beültünk egy kocsmába, hogy kényelmesebben beszélgethessünk. Ott aztán reggeli közben elmeséltem neki, mi minden történt velem, amióta elhagytam Oviedót. Kalandjaimat elég meghökkentőnek találta, s miután biztosított, milyen végtelenül sajnál, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe jutottam, így szólt:

- Bármilyen balszerencse ér, fiam, meg kell vigasztalódnunk. Ebben különböznek az erős és bátor lelkek a gyöngéktől. Ha az okos ember bajba kerül, türelmesen kivárja a jobb időket. Ahogy Cicero mondja: sohasem szabad annyira elkeserednünk, hogy emberi mivoltunkról megfeledkezzünk. Ami engem illet, én ilyen jellem vagyok, a sorscsapások nem sújtanak le, mindig fölibe kerekedek a balszerencsének. Szerettem például egy oviedói úrileánykát, s ő viszontszeretett; megkértem a kezét az apjától: visszautasított. Más belehalt volna a fájdalomba, én (csodáld jellemem erejét) megszöktettem a kislányt. Élénk, szeles, kacér teremtés volt, következésképpen a kötelességgel szemben mindig a gyönyört részesítette előnyben. Fél évig utazgattunk kettesben a galíciai királyságban, aztán, mivel kedvet kapott az utazásra, meg óhajtotta tekinteni Portugáliát, de másvalakit választott útitársul: újabb ok a kétségbeesésre. De mégsem rogytam össze az újabb csapás súlya alatt, s bölcsebben viselkedtem, mint Menelaosz: ahelyett, hogy fegyvert fogtam volna Parisz ellen, aki elcsábította Helénámat, hálás voltam, hogy megszabadított tőle. Hogy elkerüljem a kellemetlenséget a bírósággal, nem tértem vissza Asturiába, hanem a leóni királyságba utaztam, és városról városra járva szórtam a pénzt, ami szívem szerelmének megszöktetése után megmaradt. (Amikor ugyanis elhagytuk Oviedót, mindketten megtömtük a zsebünket, s csinosan ki is öltözködtünk.) De nemsokára mindenem elúszott. Palenciába egyetlen dukáttal érkeztem, s ezen is kénytelen voltam cipőt vásárolni. A maradékkal nem sokra mehettem. Kínos helyzetbe kerültem, már-már ott tartottam, hogy koplalnom kell. Gyors elhatározásra volt szükség. Úgy döntöttem, hogy állást keresek. Először egy vagyonos posztókereskedőnél helyezkedtem el, akinek volt egy korhely fia. Megfelelő menedéket találtam nála a koplalás ellen, de egyszersmind kényelmetlen helyzetbe is kerültem. Az apa azt parancsolta, kémkedjek a fia után, a fiú meg arra kért, segítsek rászedni az apját. Választanom kellett. A parancs helyett a kérésnek engedelmeskedtem, s ennek következtében kitették a szűrömet. Ezután egy öreg festő szolgálatába szegődtem, aki barátságból meg akart tanítani művészete alapelemeire, de mialatt tanított, éhezni hagyott. Ez elvette a kedvem mind a festészettől, mind a Palenciában való tartózkodástól. Valladolidba jöttem hát, ahol végtelen szerencsémre egy kórházigazgató házába kerültem inasnak, most is ott szolgálok, s nagyon meg vagyok elégedve foglalkozásommal. Gazdám, señor Manuel Ordóñez, mélységesen ájtatos és jótét lélek, mindig lesütött szemmel jár hatalmas olvasóval a kezében. Azt beszélik róla, hogy már fiatal korában csak a szegények javát tartotta szem előtt, s fáradhatatlan buzgalommal munkálkodott érdekükben. Meg is kapta érte a jutalmát: minden sikerült neki. Működésén áldás volt: meggazdagodott a szegények ügyén.

Miután Fabricio mindezt elmesélte, így szóltam:

- Módfelett örvendek, hogy elégedett vagy sorsoddal, de magunk között mondva úgy érzem, fényesebb szerepet is játszhatnál a világban, mint hogy inas légy. Értékes ember vagy, magasabbra kellene törnöd.

- Tévedsz, Gil Blas - válaszolt. - Tudd meg, hogy az olyan természetű ember számára, mint én, nincs kellemesebb foglalkozás. Elismerem, hogy egy hülyének nehéz lehet a lakájmesterség, az okos embernek viszont csupa öröm. A felsőbbrendű szellem, ha inasnak szegődik, nem úgy látja el tisztét, mint egy hólyag. Inkább úr akar lenni a házban, mint szolga. Azzal kezdi, hogy kitanulmányozza gazdáját, hízeleg hibáinak, megnyeri bizalmát, s végül is az orránál fogva vezeti. Így jártam el én is gazdámmal, az igazgatóval. Először is kiismertem ájtatosságát, rájöttem, hogy szent ember hírére törekszik, megjátszottam, hogy lépre megyek; az ilyesmi semmibe se kerül, sőt mi több, utánoztam: ugyanazt a szerepet játszottam meg előtte, amelyet ő játszik meg mások előtt, megcsaltam a csalót, s lassanként én lettem a factotum[11]-a. Remélem, hogy ilyen módon egyszer majd én is beleárthatom magam a szegények ügyébe. Lehet, magam is vagyont szerzek, mert legalább annyira szeretem a szegényeket, mint gazdám.

- Ez bizony szép kilátás - válaszoltam -, fogadd szerencsekívánatomat, kedves Fabricióm! Ami engem illet, visszatérek első tervemhez. Hímzett ruhámat fölcserélem a papi köntössel, Salamancába utazom, s nevelő leszek az egyetemen.

- Micsoda szép terv - kiáltott fel Fabricio -, milyen gyönyörű elképzelés! Hát nem őrültség, hogy valaki a te korodban nevelő akar lenni? Tudatában vagy, te szerencsétlen, mire vállalkozol, mikor erre a pályára lépsz? Abban a pillanatban, hogy elhelyezkedsz, mindenkinek a szeme rajtad lesz, legkisebb cselekedetedet is ízekre szedik, szüntelenül vigyáznod kell, meg kell játszanod az álszentet, mintha minden erénynek birtokában lennél. Jóformán egyetlen perced sem lesz a szórakozásra. Tanítványod örökös zsandárja leszel, napjaid azzal telnek majd, hogy latinra tanítod, megfedded, ha szóban vagy cselekedetben vét az illem ellen, s ez nem csekély feladat. És ennyi gyötrelem és önfegyelmezés után vajon milyen gyümölcsöt terem buzgalmad? Ha az ifjú nemesúrból nem lesz jóravaló ember, azt fogják mondani, te nevelted rosszul, a szülők jutalom nélkül bocsátanak el, s talán még a fizetést sem kapod meg tőlük, ami jár. Szó se lehet róla, hogy nevelő légy; a nevelő a lélekkel kénytelen foglalkozni; légy inkább inas, ami egyszerű dolog, és semmire sem kötelez. Egy gazdának mindig vannak hibái, a felsőbbrendű szellem hízeleg ezeknek a hibáknak, és gyakran a maga hasznára fordítja. Az inas minden gond nélkül él egy jómódú házban. Miután kedvére evett és ivott, nyugodtan alszik, mint a fiatalurak, és nincs gondja sem a mészárosra, sem a pékre. Sohasem érnék a végére, fiam - folytatta -, ha az inas szó minden előnyét föl akarnám sorolni. Hallgass rám, Gil Blas, vesd el egyszer s mindenkorra a tervet, hogy nevelő leszel, kövesd az én példámat.

- Jó, jó, Fabricio - válaszoltam -, csak hát nem mindenhol akadnak ám kórházigazgatók, s ha már elszánom magam rá, hogy szolga legyek, nem szeretnék rossz helyre kerülni.

- Ebben igazad van - mondta -, majd én gondoskodom rólad. Kezeskedem, hogy jó helyed lesz, mindenre kész vagyok, csak ne légy az egyetem prédája.

A közeli fenyegető nyomorúság és Fabricio elégedettsége sokkal inkább meggyőzött, mint az érvei, elhatároztam, hogy beállok inasnak. Kijöttünk a kocsmából, s földim így szólt:

- Most mindjárt elviszlek valakihez. Az állás nélküli inasok többsége őhozzá fordul, bizalmas emberei mindenről tájékoztatják, ami a városban élő családoknál történik. Tudja, hol van szükség inasra, pontos lajstromot vezet nem csupán a megürült helyekről, hanem a gazdák jó vagy rossz tulajdonságairól is. Szerzetes volt, már nem tudom, melyik kolostorban. Engem is ő helyezett el végül.

Miközben erről a különös közvetítő irodáról társalogtunk, Núñez borbély fia egy zsákutcába vezetett. Apró házba léptünk be, odabent egy ötven-egynéhány éves férfit találtunk, aki egy asztalnál írt. Meglehetős tisztelettel üdvözöltük, ő meg - vagy azért, mert természettől fogva büszke volt, vagy mert rendszerint csak inasokkal és kocsisokkal érintkezett, s hozzászokott, hogy magas lóról beszéljen látogatóival - föl se állt, beérte annyival, hogy könnyedén biccentett. Mindamellett különleges figyelemmel szemügyre vett. Jól láttam, mennyire meglepte, hogy egy hímzett bársonyruhás fiatalember inasul akar elszegődni, inkább azt tartotta volna természetesnek, ha nekem van szükségem inasra. Sokáig azonban nem latolgathatta, mi a szándékom, mert Fabricio minden további nélkül rákezdte:

- Señor Arias de Londoña, engedje meg, hogy bemutassam legjobb barátomat. Előkelő családból származó fiatalember, a balsors azonban arra kényszeríti, hogy szolgálatba álljon. Kegyeskedjék jó helyre juttatni, számíthat hálájára.

- Uraim - válaszolt hidegen Arias -, ilyenek önök mindnyájan. Mielőtt állásba kerülnének, nagy ígéreteket tesznek, ha meg elhelyezkedtek, eszükbe se jutnak az ígéretek.

- Hogyhogy! - csattant fel Fabricio. - Csak nem panaszkodik rám? Hát nem tartottam meg az ígéretemet?

- Jobban is megtarthatta volna - vágott vissza Arias -, a maga állása annyit ér, mint egy kereskedelmi utazói állás. Nekem viszont csak annyit fizetett, mintha egy színpadi szerzőhöz szereztem volna be.

Ekkor én vettem át a szót, s azt mondtam señor Ariasnak, hogy mindjárt bebizonyítom: nem vagyok háládatlan természet, megjutalmazom, mielőtt még szolgálatba állnék. Azzal elővettem a zsebemből két dukátot, s átnyújtottam neki, mondván, hogy többet is kap, ha jó háznál helyez el.

Eljárásommal láthatólag elégedett volt.

- Viselkedésével megnyerte tetszésemet. Kitűnő üres helyeket tudok - folytatta. - El is sorolom, ön pedig kiválasztja, amelyik tetszik.

Szavai végeztével föltette szemüvegét, kinyitott egy könyvet, amely ott hevert az asztalon, belelapozott, és elkezdett olvasni:

- Inasra van szüksége Torbellino^[12] kapitánynak. Indulatos, durva és szeszélyes ember, szüntelenül morgolódik, átkozódik, csapdos, s többnyire nyomorékká teszi szolgáit.

- Térjünk át a következőre - kiáltottam e leírás hallatán -, ez a kapitány nem kedvemre való!

Hevességem nevetésre késztette Ariast, majd tovább olvasott.

- Don Manuel de Sandoval, éltes, pörlekedő, szeszélyes özvegy, jelenleg nincs inasa. Rendszerint csak egy cselédet tart, de az sem marad meg nála egy napnál tovább. Tíz év óta ugyanazt a ruhát kapja minden inas, aki hozzá szegődik, akármilyen termetű, szinte azt mondhatnék, hogy épp csak felpróbálják a ruhát, amely - annak ellenére, hogy immár kétezer inas hordta - még mindig egészen új. Nincs inasa Álvaro Fañez doktornak, a kémikus orvosnak sem. Kitűnően táplálja cselédeit, jól bánik velük, sőt tekintélyes fizetést is ad nekik, de rajtuk próbálja ki orvosságait. Ennek az úrnak is gyakran van szüksége inasra.

- Ó, azt meghiszem - szakította félbe Fabricio kacagva. - Istenemre mondom, remek helyekkel kecsegtet bennünket!

- Türelem - mondta Arias de Londoña -, még nem értünk a végére; nem lesz okuk panaszra.

Azzal tovább olvasott:

- Doña Alfonsa de Solís, ájtatos vénasszony, a nap kétharmadát a templomban tölti, és megkívánja, hogy inasa mindig mellette tartózkodjék. Három hét óta nincs inasa. Sedillo licenciátus, a város káptalanjának öreg kanonokja tegnap este kergette el inasát...

- Álljon meg, señor Arias de Londoña! - kiáltott föl e pontnál Fabricio. - Ez az utolsó hely kell nekünk! Sedillo licenciátus gazdám baráti köréhez tartozik, nagyon jól ismerem. Tudom, hogy házvezetőnője, a jámbor öreg Jacinta nagysám a teljhatalmú úr a házban. Ez az egyik legjobb ház Valladolidban, az élet csendes, a koszt kitűnő. Másfelől a kanonok beteg, öreg, köszvényes, nemsokára meg is írja a végrendeletét, örökség is remélhető. A legvonzóbb kilátás egy inas számára! Gil Blas - fűzte hozzá felém fordulva -, kedves barátom, ne vesztegessük az időt, menjünk azonnal a licenciátushoz. Magam akarlak bemutatni neki, és közölni vele, hogy kezeskedem érted.

E szavak után, attól való féltünkben, hogy elszalasztjuk a kitűnő alkalmat, gyorsan el is búcsúztunk señor Ariastól, aki arról biztosított, hogy ha ezt az állást nem kapnám meg, számíthatok rá, hogy pénzemért ugyanolyan jót szerez.

ELSŐ FEJEZET
Fabricio elviszi Gil Blast Sedillo licenciátushoz, s elszegődteti hozzá.
A kanonok állapota, a házvezetőnő leírása

Annyira féltünk, hogy későn érkezünk az öreg licenciátushoz, hogy a zsákutcából azonnal hozzá rohantunk. A kaput zárva találtuk; kopogtattunk. Tízéves leányka nyitotta ki - a házvezetőnő a rossznyelvek ellenére unokahúgaként emlegette -, s mikor megkérdeztük, beszélhetnénk-e a kanonokkal, Jacinta nagysám is megjelent. Már meglehetősen élemedett korú, de még mindig szép nő volt, különösen arcbőrének frissesége keltett csodálatot bennem. Közönséges, hosszú gyapjúruhát viselt széles bőrövvel, amelyen egyik oldalon kulcscsomó függött, a másikon meg nagy szemű olvasó. Mikor megjelent, mély tisztelettel üdvözöltük, amit nagyon udvariasan, de szerényen, lesütött szemmel viszonzott.

- Úgy hallottam - mondta barátom -, hogy Sedillo licenciátus úrnak szüksége van egy becsületes inasra, hoztam hát neki egyet, remélem, megnyeri tetszését.

E szavakra a házvezetőnő fölemelte tekintetét, mereven megnézett, s mivel nem sikerült összeegyeztetnie Fabricio szavait hímzett ruhámmal, megkérdezte, vajon én pályázom-e a megürült helyre.

- Igen, ő - felelte Núñez fia -, ez a fiatalember. Igaz, hogy jól öltözött, de olyan csapások érték, amelyek arra kényszerítik, hogy inasnak szegődjék. Balvégzetéért majd megvigasztalódik - fűzte hozzá édeskés hangon -, ha abban a megtiszteltetésben részesülhet, hogy bekerülhet ebbe a házba, ahol egy fedél alatt élhet az erényes Jacinta nagysámmal, akinek érdeme szerint az indiai pátriárka^[13] házvezetőnőjének kellene lennie.

E szavakra az ájtatos öreg nő levette rólam a tekintetét, hogy szemügyre vegye a hízelgő szavú egyént.

Meglepődött, ismerősnek találta az arcát.

- Úgy rémlik, hogy már láttam önt. Segítsen ki, hol.

- Szűzi Jacinta - válaszolt Fabricio -, kitüntet vele, hogy magamra vontam tekintetét. Kétszer jártam ebben a házban gazdámmal, señor Manuel Ordóñezzel, a kórház igazgatójával.

- Ó, igen, igen - válaszolt a házvezetőnő -, most már emlékszem, ráismerek önre. Minthogy señor Ordóñeznél szolgál, jóravaló, derék legénynek kell lennie. Ez a tény önmagáért beszél, ennek a fiatalembernek nem is lehetne önnél jobb kezese. Jöjjön - folytatta -, beszéljen Sedillo úrral. Azt hiszem, örülni fog, ha ön ajánl inast neki.

Követtük Jacinta nagysámot. A kanonok a földszinten lakott, lakosztálya négy egy szinten fekvő, faburkolatos szobából állt. A házvezetőnő megkért, hogy egy pillanatig várakozzunk az első szobában, ő maga bement a másodikba a licenciátushoz. Négyszemközt néhány perc alatt tájékoztatta, majd kijött, és közölte, hogy bemehetünk. Karosszékébe süppedve megpillantottuk az öreg köszvényest: feje alatt párna, két karja alatt vánkos, lába jókora pihedunnán feküdt. Mély meghajlással indultunk feléje, és Fabricio, aki továbbra is szószólóm maradt, nem elégedett meg annak elismétlésével, amit a házvezetőnőnek már elmondott, hanem magasztalni kezdte tehetségemet, s különösen a tudós Gondíneznél a filozófiai vitákban szerzett tekintélyemre tért ki, mintha ahhoz, hogy inasként szolgáljam a kanonokot, nagy filozófusi érdemekre lett volna szükség. A sok dicsérettel sikerült port hintenie a licenciátus szemébe, aki észrevette, hogy Jacinta nagysámnak is tetszem, s ezért így szólt pártfogómhoz:

- Barátom, felfogadom a fiatalembert, akit idehoztál, tetszik, s erkölcseiről is kedvezően vélekedem, mivel señor Ordóñez inasa ajánlja.

Amikor Fabricio látta, hogy felfogadtak, mélyen meghajolt a kanonok előtt, még mélyebben a házvezetőnő előtt, s miután odasúgta nekem, hogy még majd találkozunk, most csak maradjak ott, igen elégedetten elvonult. Mikor eltűnt, a licenciátus megkérdezte a nevemet, meg hogy miért hagytam el szülővárosomat, s kérdéseivel lassanként rávett, hogy Jacinta nagysám előtt elmeséljem életem történetét. Mindkettőjüket elszórakoztattam, különösen utolsó kalandommal. Camila és don Rafael harsány kacagásra késztették őket, ami kis híján az életébe került az öreg köszvényesnek: miközben torkaszakadtából kacagott, olyan erős köhögési roham fogta el, hogy azt hittem, befellegzett neki. Végrendeletét még nem írta meg, képzelhető hát, mennyire megijedt a házvezetőnő! Láttam, mint remeg és siet fejvesztve a derék ember segítségére. Mindent elkövetett, amivel a köhögő gyermekeket orvosolni szokták: a homlokát dörzsölte és a hátát csapkodta az öregnek. De csak vaklárma volt az egész, az aggastyán abbahagyta a köhögést, a házvezetőnő pedig nem gyötörte tovább. Én be akartam fejezni történetemet, Jacinta nagysám azonban, újabb köhögésrohamtól félve, nem engedte. Ki is vitt a kanonok szobájából, be az öltözőszobába, ahol egy sereg más öltözet között ott függött elődöm ruhája is. A házvezetőnő felvétette velem az inasruhát, az enyémet pedig a helyébe akasztotta. Örültem, hogy épségben megőrizhetem, hiszen reméltem, hogy egyszer még hasznát vehetem. Ezek után kettesben hozzáláttunk az ebéd elkészítéséhez.

Nem voltam újonc a főzés művészetében, hiszen Leonarda néne mellett kuktáskodtam, aki kitűnő szakácsnő volt, habár Jacinta nagysámmal nem vehette fel a versenyt. Jacinta nagysám talán még a toledói püspök szakácsánál is többet tudott. Mindenben remekelt, felülmúlhatatlan húslevest főzött, olyan kitűnően tudta kiválasztani a levesbe való húsokat, s a vagdalt húst is úgy ízesítette, hogy mindenkinek nagyon ízlett. Mikor az ebéd elkészült, visszatértünk a kanonok szobájába, és miközben én megterítettem az asztalt a házigazda karosszéke előtt, a házvezetőnő asztalkendőt kanyarított az aggastyán álla alá, és a tarkóján megkötötte. Egy perc múlva olyan levest szolgáltam fel, hogy a leghíresebb madridi főfelügyelő előtt sem vallott volna szégyent, továbbá két előételt, amelyek egy alkirály érzékeit is feltüzelték volna, ha Jacinta nagysám ki nem hagyta volna belőlük a fűszereket, mivelhogy nem akarta gazdája köszvényét ingerelni. Az ínycsiklandó fogások láttára öreg gazdám, akiről azt hittem, hegy minden tagjára béna, megmutatta, hogy még tudja használni a kezét. Félredobta a párnát, a vánkosokat, és vidáman hozzálátott az evéshez. A keze ugyan remegett, de engedelmeskedett az akaratának. Meglehetősen könnyedén mozgatta, mindamellett az ételnek, amelyet a szájába szándékozott dugni, az abroszra és az asztalkendőre öntötte a felét. Miután kedvére fogyasztott belőle, elvettem a húslevest, s behoztam egy sült foglyot meg két sült fürjet; a szárnyast Jacinta nagysám szeletelte fel. Ugyancsak ő gondoskodott arról, hogy a kanonok időről időre igyék egy-egy nagy korty, kicsit vizezett bort a széles, mély ezüstkupából, melyet úgy tartott a szája elé, mintha másfél éves csecsemő lett volna. A kanonok mohón falt az előételekből, s ugyanígy megtisztelte étvágyával a vadat is. Amikor teleette magát, a házvezetőnő leoldotta nyakáról az asztalkendőt, s helyükre tette a párnát és a vánkosokat, hogy a gazda nyugodtan élvezhesse az étkezés utáni szokásos pihenőt; leszedtük az asztalt, s kimentünk, hogy magunk is megebédeljünk.

Szóval ilyenformán ebédelt mindennap a kanonokunk; valószínűleg a káptalan legnagyobb zabálója volt. Vacsorára beérte könnyebb ételekkel, megelégedett egy jércével vagy egy házinyúllal s hozzá valamilyen befőttel. Ami engem illet, magam is jókat ettem a házában, életem nyugodtan telt, csak az volt kellemetlen, hogy egész éjszaka virrasztanom kellett gazdám mellett, mint valami ápolónak. Azonfelül, hogy vizelési ingerben szenvedett, aminek következtében óránként tízszer is kérte az éjjelit, ha a nyavalya rájött, az izzadság is kiverte, s ilyenkor új inget húztam rá.

- Gil Blas - szólt hozzám a második éjjel -, ügyesnek és gyorsnak látszol, azt hiszem, elégedett leszek veled. Csak egyvalamit kötök a lelkedre: légy kedves Jacinta nagysámhoz, tedd meg engedelmesen, bármit kíván, mintha én magam parancsolnám. Tizenöt éve szolgál nálam ez az asszony igen nagy buzgalommal, s úgy gondomat viseli, hogy sohase lehetek elég hálás érte. Így aztán, megvallom neked, jobban szeretem, mint bárkit a családomból. Az ő kedvéért elűztem házamból unokaöcsémet, tulajdon nővérem fiát, és helyesen cselekedtem. Unokaöcsém egyáltalán nem tisztelte szegény Jacinta nagysámot, az arcátlan kölyök ahelyett, hogy értéke szerint becsülte volna hozzám való őszinte ragaszkodását, szenteskedőnek bélyegezte, mert manapság a fiatalok képmutatásnak bélyegzik az erényt. Istennek hála, megszabadultam a semmirekellőtől. A vér szerinti rokonságnál sokkal többre becsülöm az irántam tanúsított ragaszkodást, és csak azért a jóságért vagyok hálás, amiben részesítettek.

- Igaza van - feleltem a licenciátusnak -, a hálát joggal tartjuk többre a vér szavánál.

- Úgy van - folytatta -, s a végrendeletemből majd kiderül, hogy fütyülök a rokonaimra. Házvezetőnőmre viszont nagy örökséget hagyok, s ha te így szolgálsz továbbra is, mint eddig, rólad sem feledkezem meg. Az az inas, akinek a minap kitettem a szűrét, jó kis örökségtől esett el saját hibájából. Ha a nyomorult rossz viselkedésével nem kényszerít rá, hogy felmondjak neki, gazdaggá tettem volna, de gőgös volt, nem tisztelte Jacinta nagysámot, s ráadásul a munkát is kerülte a lusta. Nem szeretett mellettem virrasztani, nagyon fárasztónak találta, hogy éjszakáit az én gyötrelmeim enyhítésével töltse.

- Ó, az elvetemült! - kiáltottam föl, mintha Fabricio szelleme súgta volna a fülembe - nem érdemelte meg, hogy olyan kitűnő embert szolgáljon, mint ön, uram. Ha már abban a szerencsében részesült, hogy az ön inasa lehetett, fáradhatatlan buzgalmat kellett volna tanúsítania, kötelességét gyönyörnek éreznie, s akkor sem lett volna szabad zúgolódnia, ha vért izzad.

Láttam, hogy szavaim nagyon tetszenek a kanonoknak. Megnyugtatta az a kijelentésem is, hogy mindenkor teljes mértékben alávetem magam Jacinta nagysám óhajainak. Mivel be akartam bizonyítani, hogy olyan inas vagyok, aki nem fél a munkától, a tőlem telhető legjobb kedvvel láttam el feladatomat. Egyáltalán nem panaszkodtam, amiért éjszakáról éjszakára ébren kellett maradnom, holott nagyon is kellemetlennek találtam, s az örökség reménye nélkül hamarosan megutáltam volna állásomat, s a fáradalmakat sem bírtam volna, bár napközben pihenhettem néhány órát. A házvezetőnő (meg kell adni) nagyon előzékeny volt irántam, amit annak tulajdonítottam, hogy tisztelettudó, nyájas magatartásommal igyekeztem jóindulatát megszerezni. Ha egy asztalnál ültem vele meg Inesilla unokahúgával, kicseréltem a tányérjukat, töltöttem nekik, különleges figyelmességgel szolgáltam ki őket. Így sikerült megnyernem barátságukat. Egyszer, amikor Jacinta nagysám a városba ment vásárolni, négyszemközt maradtam Inesillával, és beszélgetésbe elegyedtem vele. Megkérdeztem, apja-anyja él-e még.

- Ó, dehogy - felelte -, régen, nagyon régen meghaltak, drága nagynénémtől tudom, én magam nem is láttam őket.

Mindent készségesen elhittem a kislánynak, habár válasza nem hangzott félreérthetetlenül, s olyan sikeresen rávettem a beszédre, hogy sokkal többet elárult, mint amennyire kíváncsi voltam. Megtudtam, vagyis inkább rájöttem a kislány ártatlan fecsegéséből, hogy derék nagynénjének van egy barátja, aki ugyancsak egy öreg kanonoknál szolgál, ő igazgatja világi javait, s hogy a két cseléd - a házvezetőnő meg az inas - egyesíteni kívánja a gazdáitól örökölt javakat, házasságot akar kötni, s a házasság kellemetességeit előlegben már ízlelgetik is. Említettem már, hogy Jacinta nagysám frisseségét élemedett kora ellenére is megőrizte valamennyire. Az is igaz, hogy frissesége megőrzése érdekében nem takarékoskodott a fáradalmakkal, mert azonfelül, hogy reggelenként beöntést adott önmagának, napközben is, lefekvés előtt is elfogyasztott egy-egy húslevest. Másfelől éjszakánként, miközben én a gazda mellett virrasztottam, ő nyugodtan aludt. De talán mindennél inkább hozzájárult arcbőre üdeségéhez, hogy Inesilla szerint mindkét lábán egy-egy folyó seb^[14] volt.

MÁSODIK FEJEZET
Miként betegedett meg a kanonok, hogyan kezelték, mi történt vele,
és mit hagyott Gil Blasra végrendeletében

Három hónapig szolgáltam Sedillo kanonoknál, s még csak nem is panaszkodtam a mellette töltött nehéz éjszakák miatt. A harmadik hónap végén megbetegedett. Meglázasodott, s a rosszullét, amelyet a láz okozott, köszvényét is ingerelte. Hosszú élete folyamán első ízben fordult orvoshoz. Sangrado^[15] doktort hívatta magához, akire egész Valladolid úgy tekintett, mint valami új Hippokratészre. Jacinta nagysám jobban szerette volna, ha a kanonok előbb végrendelkezik, célzott is rá néhány szóval, de a kanonok azonfelül, hogy nem hitt közeli halálában, bizonyos dolgokban nagyon makacs volt. Elmentem hát Sangrado doktorért, és házunkba kísértem. Ez a magas, szikár, sápadt arcú ember legalább negyven éve forgatta-csattogtatta kezében a párkák ollóját. Méltóságos külseje volt - mint tudós orvoshoz illik -, választékosan beszélt, és nemes veretű kifejezésekkel élt. Okoskodásai szinte mértani pontosságúak voltak, nézetei egészen különlegesek.

Miután megvizsgálta gazdámat, a szokásos orvosi modorban így szólt hozzá:

- Föladatunk az, hogy a megakasztott izzadás hiányát kiküszöböljük. Mások az én helyemben minden bizonnyal sótartalmú, húgyhajtó, illékony orvosságokat rendelnének, amelyek nagyobbrészt ként és higanyt tartalmaznak. Csakhogy a hashajtók meg az izzasztók veszedelmes gyógyszerek, szélhámosok kotyvasztják őket, az ilyen vegyi készítmények csak ártanak. Ami engem illet, egyszerűbb és biztosabb szereket használok. Milyen táplálkozáshoz szokott? - kérdezte.

- Rendszerint húslevest és frissen sült húst eszem - felelte a kanonok.

- Húslevest és frissen sültet! - kiáltott föl megütközve az orvos. - Ezek után igazán nem csodálkozom, hogy megbetegedett. Minden ízletes étel mérgezett gyönyör; csapda, amelyet a kéjvágy állít az embereknek, hogy annál biztosabban elpusztítsa őket. Le kell mondania a jóízű ételekről. Minél ízetlenebb egy étel, annál egészségesebb. Mivel a vér maga is ízetlen, hasonló táplálékot kíván. Hát bort szokott-e inni? - kérdezte.

- Szoktam - válaszolta a kanonok -, vizezett bort.

- Igen? Vizezett bort? Hasztalan vizezi - jelentette ki az orvos. - Micsoda mértéktelenség! Elképesztő étrend! Önnek már régen meg kellett volna halnia! Hány éves?

- Most járok a hatvankilencedikben - felelte a kanonok.

- Természetesen - vágott vissza az orvos -, a mértéktelenség mindig korai öregedést idéz elő. Ha ön egész élete folyamán csak tiszta vizet ivott volna, ha megelégedett volna egyszerű ételekkel, például főtt krumplival, borsóval, száraz babbal, most nem gyötörné a köszvény, tagjai könnyedén mozognának. Mindemellett nem hátrálok meg a feladattól, hogy lábra állítsam, de csak azzal a feltétellel, ha az előírásaimhoz tartja magát.

Habár a kanonok nagyon szerette a hasát, megígérte, hogy mindenben engedelmeskedik.

Erre Sangrado megadta egy sebész címét, és elküldött érte, a sebész pedig nyolc egész mérő vért eresztett ki gazdámból, hogy az elégtelen izzadást pótolja.

Aztán az orvos így szólt a sebészhez:

- Martín Oñez mester, három óra múlva jöjjön vissza, és ismételje meg a műveletet. Holnap újból elölről kezdi a vércsapolást. Nagy tévedés azt hinnünk, hogy a vér szükséges az életben maradáshoz. A betegen minél többször eret kell vágni. Hiszen a betegnek nem szükséges erőt kifejtenie, egyáltalán mozognia sem, mivel egyéb dolga nincs, mint hogy ne haljon meg. Csak annyi vér kell neki az élethez, mint az alvónak, hiszen az élet egyiknél is, másiknál is csupán az érverésben és a légzésben nyilvánul meg.

A derék kanonok azt hitte, hogy egy ilyen nagy orvos nem okoskodhatik hamisan, és nem tiltakozott az érvágás ellen. Amikor az orvos elrendelte, hogy a kanonokon gyakori és bőséges érvágást hajtsanak végre, azt is kijelentette, hogy gyakran kell meleg vizet innia, mivel a sok víz szerinte kitűnő orvosság mindenféle betegség ellen. Ezek után eltávozott, előbb azonban még nagy magabiztossággal kinyilatkoztatta Jacinta nagysámnak meg nekem, hogy ha a beteget az előírt módon kezeljük, felel az életben maradásáért. A házvezetőnő, aki lehet, hogy más véleménnyel volt az orvos kezelési módszeréről, mint maga az orvos, fogadkozott, hogy pontosan végrehajtjuk a rendelkezéseket. Csakugyan rögtön vizet melegítettünk, s mivel az orvos mindenekelőtt azt kötötte a lelkünkre, hogy a vízzel ne takarékoskodjunk, lassú kortyokban mindjárt meg is itattunk a gazdámmal két-három pint vizet. Egy óra múlva megismételtük a műveletet, majd időről időre teljesítvén kötelességünket, valóságos özönvizet zúdítottunk a gyomrába. Másfelől a sebész sem mulasztotta el kötelességét: nagy mennyiségű vért vett tőle. Így aztán az öreg kanonokot két nap alatt közös munkával a sír szélére juttattuk.

A boldogtalan egyházi férfiú nem bírta tovább, s amikor egy nagy pohár gyógyszert akartam megitatni vele, gyönge hangon így szólt:

- Hagyd, Gil Blas, ne adj több vizet, barátom. Most már látom, hogy a víz gyógyító hatása ellenére is meg kell halnom. Noha már alig néhány csepp vérem van, semmivel sem érzem jobban magam, ami azt bizonyítja, hogy a világ legügyesebb orvosa sem hosszabbíthatja meg életünket, ha a végzetes nap elérkezik. Föl kell készülnöm hát a túlvilági útra, eredj a jegyzőért, végrendelkezni akarok.

Utolsó szavaira, noha örömmel hallgattam őket, szomorúságot színleltem, amit hasonló esetben egyetlen örökös sem mulaszt el, és eltitkolva türelmetlenségemet, hogy a megbízást minél hamarabb teljesíthessem, így szóltam gazdámhoz:

- Ó, én jó uram, Istennek hála, ön nincs olyan rosszul, hogy ne gyógyulhatna meg.

- Nem, nem, fiam - felelte -, időm betelt, érzem, hogy a koszvény fölfelé kúszik bennem, halálom közeledik, siess, ahova küldtelek.

Állapota szemlátomást romlott, s én sürgősnek látván a dolgot, azon nyomban elindultam, hogy parancsát teljesítsem. Jacinta nagysám vette át mellette a helyemet: ő még nálam is jobban rettegett attól, hogy a kanonok végrendelet nélkül hal meg. Bekopogtattam az első jegyző házába, akinek a címét megtudtam, otthon találtam, s így szóltam hozzá:

- Uram, gazdám, Sedillo kanonok a végét járja, végrendelkezni akar, nincs veszteni való időnk.

A jegyző alacsony, vidám öregember volt, aki kedvét lelte a gúnyolódásban. Megkérdezte, melyik orvos kezelte a kanonokot. Megmondtam, hogy Sangrado doktor. Mikor meghallotta a nevet, rögtön köpenye és kalapja után nyúlt.

- Szent Atyám! - fohászkodott föl - induljunk minél gyorsabban, mert az az orvos olyan gyors kezű, hogy betegeinek még jegyzőt hívni sincs idejük. Rengeteg végrendelettől fosztott már meg.

Még be sem fejezte szavait, sietve elindultunk, s nagy léptekkel nyargaltunk, hogy még életben találjuk a kanonokot. Én közben a következőket mondtam:

- Bizonyára tudja, uram, hogy a haldokló végrendelkezőnek gyakran kihagy az emlékezete. Ha gazdám véletlenül megfeledkezne rólam, megkérem, emlékeztesse buzgó szolgálataimra.

- Szívesen, fiam - felelte a jegyző -, erre számíthatsz. Illő, hogy a gazda jutalomban részesítse lelkiismeretes inasát. Sőt: arra fogom buzdítani, hogy tekintélyes örökséget hagyjon rád, ha egyáltalán hajlandó elismerni szolgálataidat.

Amikor a szobába léptünk, a kanonok még eszénél volt. Jacinta nagysám ott ült mellette, arca kierőszakolt könnyekben ázott. Színészkedett, hogy a derék öregúr minél több jót tegyen vele. Egyedül hagytuk gazdánkat a jegyzővel, mi pedig - Jacinta nagysám meg én - kimentünk az előszobába, ahol a sebészbe ütköztünk. Az orvos küldte, hogy még egyszer és utoljára vágjon eret a betegen. Megállítottuk.

- Várjon, Martin mester - mondta a házvezetőnő. - Most nem léphet be señor Sedillo szobájába. Épp most mondja tollba végrendeletét a jegyzőnek. Ha a végrendelet elkészül, kedvére megcsapolhatja.

Nagyon féltünk, a jámbor hölgy meg én, hogy a kanonok végrendelkezés közben meghal, de szerencsére fölöslegesen nyugtalankodtunk, sikerült befejeznie. A jegyző kijött, s mikor elhaladt mellettem, megveregette a vállamat, és mosolyogva így szólt:

- Nem feledkeztünk meg Gil Blasról. - E szavakra szerfölött nagy öröm fogott el, hálás voltam gazdámnak, hogy rólam is megemlékezett, és fogadalmat tettem, hogy imádkozni fogok érte Istenhez, ha meghal, ami rövidesen be is következett, mert a sebész megint eret vágott rajta, és a szerencsétlen aggastyán, aki amúgy is nagyon gyönge volt már, csaknem ugyanabban a percben elhunyt. Az orvos épp akkor érkezett meg, amikor gazdám kilehelte lelkét, s noha gyorsan tudott végezni betegeivel, kicsit ostoba képet vágott. Mindamellett eszébe sem jutott a kanonok halálát a víznek meg az érvágásoknak tulajdonítani, sőt mikor kijött a szobából, közönyösen megjegyezte, hogy a kanonoktól nem vettek elég vért, és nem itattak elég meleg vizet vele. A magas orvostudomány végrehajtó közege - akarom mondani a borbély - látva, hogy többé nincs szükség a tudományára, követte Sangrado doktort; mindketten azt állították, hogy a kanonok már az első naptól fogva halálra volt ítélve. Csakugyan: szinte soha nem tévedtek, amikor így vélekedtek.

Mihelyt élettelen gazdánkat megpillantottuk, Jacinta nagysám, Inesilla meg én egymással versenyezve kezdtünk jajveszékelni, az egész szomszédság meghallotta. Főleg a jámbor hölgy eresztett meg olyan siralmas hangokat, mintha ő volna a világon a legszerencsétlenebb teremtés, pedig neki volt a legtöbb oka az örömre. A szoba pillanat alatt megtelt emberekkel; inkább a kíváncsiság, semmint a szánalom vonzotta oda őket. Mihelyt a megboldogult rokonai neszét vették a halálhírnek, megrohanták a lakást, s mindent lepecsételtettek. A házvezetőnő lesújtott állapotából először arra következtettek, hogy a kanonok nem végrendelkezett, ámde mélységes sajnálatukra csakhamar tudomást szereztek róla, hogy van végrendelet, mégpedig minden szükséges formaságnak megfelelő. Mikor aztán felolvasták, és kiderült, hogy a hagyakozó vagyonának javát Jacinta nagysámra és a kislányra testálta, olyan gyászbeszédet tartottak fölötte, amelynek kifejezései nem váltak emlékének dicsőségére. Ugyanakkor elemlegették a jámbor hölgyet is, sőt rólam sem feledkeztek meg. Meg kell vallanom, rászolgáltam. A kanonok (Isten legyen hozzá irgalmas!) a célból, hogy egész életemen át emlékezzem rá, végrendelete egyik cikkelyében a következőket írta: "Továbbá: mivel Gil Blas az irodalomban jártas ifjú, ráhagyom egész könyvtáramat, valamennyi könyvemet és kéziratomat, hogy tanulmányait befejezhesse és tudóssá lehessen."

Fogalmam sem volt, hol lehet a kérdéses könyvtár, mert a házban nyomát se leltem. Csak arról tudtam, hogy gazdám dolgozószobájában két kis fenyőfa deszkán néhány papírcsomó meg öt-hat kötet könyv hever: ez volt minden, amit örököltem. Ráadásul nem is mentem valami sokra a könyvekkel; az egyiknek A tökéletes szakács volt a címe, a másik a gyomorrontásról és gyógyítási módjairól szólt, a többi négy a breviáriumot tartalmazta, de a szú már mindegyiket félig megrágta. Ami a kéziratokat illeti, a legérdekesebb közülük arról a perről szólt, amelyet a kanonok hajdan javadalmazása miatt indított. Miután örökségemet a megérdemeltnél nagyobb figyelemmel átnéztem, otthagytam a rokonoknak, úgyis annyira irigyelték tőlem. Még inasi ruhámat is visszaadtam, s újra belebújtam a sajátomba, szolgálatom jutalmaként megelégedtem a béremmel. Aztán elindultam új állást keresni. Ami Jacinta nagysámot illeti, az örökségbe kapott összeget még egy csomó ruhával is megtetézte: szerető barátja társaságában lopta őket a kanonoktól, amíg betegeskedett.

HARMADIK FEJEZET
Gil Blas elszegődik Sangrado doktorhoz, és híres orvos lesz belőle

Elhatároztam, hogy felkeresem señor Arias de Londoñát, és az ő nyilvántartásában keresek új gazdát magamnak, de a zsákutca közelében, ahol a helyszerző lakott, összetalálkoztam Sangrado doktorral, akit gazdám halála napja óta nem láttam, és bátorkodtam köszönteni őt. Azonnal rám ismert, jóllehet más ruhában voltam, sőt némi örömet is mutatott láttomra:

- Lám, lám, fiam - mondta -, épp az imént jutottál az eszembe. Szükségem volna egy derék inasra, és terád gondoltam. Jó fiúnak látszol, és azt hiszem, megfelelnél nekem, föltéve, hogy tudsz írni és olvasni.

- Uram - feleltem -, ezen az alapon valóban megfelelő inasa lennék, mert mind a kettőhöz értek.

- Ha így áll a dolog - folytatta -, te vagy az én emberem. Állj be hozzám, jó dolgod lesz, megkülönböztetett bánásmódban lesz részed. Fizetést ugyan nem kapsz, de mindened meglesz. Gondoskodom rólad, és megtanítalak minden betegségek gyógyításának nagy tudományára. Egyszóval inkább a tanítványom leszel, mintsem az inasom.

Abban a reményben, hogy egy ilyen tudós mester keze alatt magam is kitűnhetek az orvostudományban, elfogadtam az orvos ajánlatát. Rögtön magával is vitt, és megismertetett munkámmal, ami abból állott, hogy fel kellett írnom azoknak a betegeknek a nevét és lakcímét, akik azalatt keresték a gazdámat, mialatt ő a városban időzött. Ebből a célból volt egy könyve odahaza, amelybe egy öreg cseléd, egyetlen szolgálója, jegyezte be a címeket, de azonfelül, hogy a helyesírást sem tudta, olyan csúnyán írt, hogy gyakran nem lehetett kibetűzni. Sangrado megbízott ennek a könyvnek a vezetésével, amelyet joggal nevezhetett volna az ember halálozási nyilvántartásnak is, mivelhogy akiknek nevét ide beírtam, csaknem kivétel nélkül elhaláloztak. Hogy úgy mondjam, azoknak a nevét írtam bele, akik a túlvilágra óhajtottak távozni, ahogy a postakocsis ügynöke följegyzi azoknak a nevét, akik helyet foglalnak a postakocsin. Gyakran kellett a tollhoz nyúlnom, mert ez idő tájt Valladolidban nemigen volt divatosabb orvos señor Sangradónál. A közönség körében megtévesztő bőbeszédűségével, tekintélyt parancsoló arcával, valamint néhány szerencsés kimenetelű kúrával szerzett magának hírnevet; az utóbbiak nagyobb tekintéllyel övezték, mint amennyit megérdemelt.

Bőven volt betege, s következésképpen pénze is. Mégsem éltünk jól, gazdám igen takarékosan főzetett. Rendszerint borsót, száraz babot, főtt krumplit és sajtot ettünk. Azt állította, hogy ezeket az ételeket emészti meg legkönnyebben a gyomor, mivel ezek morzsolódnak szét, avagy válnak péppé a legkönnyebben. Mindamellett akármilyen könnyen emészthetőknek tartotta is őket, nem engedte túlzásba vinni a fogyasztásukat, ami kétségkívül ésszerű volt a részéről. De ha megtiltotta is a szolgálónak meg nekem, hogy sokat együnk, kárpótlásként megengedte, hogy annyi vizet igyunk, amennyi csak belénk fér. E tekintetben eszébe se jutott korlátokat szabni, sőt néha fel is szólított:

- Igyatok, gyermekeim, az egészség titka az, hogy a testrészek hajlékonyak és nedvesek legyenek. Igyatok bőségesen vizet, a víz egyetemes oldószer, minden sót felold. Ha a vérkeringés meglassúdik, a víz meggyorsítja; ha túl gyors, a víz csökkenti hevességét.

Doktorunk ezt teljesen jóhiszeműen állította, mert előrehaladott kora ellenére ő maga sem ivott soha mást, csak vizet. Az öregséget természetes szárazkórnak nevezte, amely kiszikkasztja és elemészti az embert. S e meghatározás alapján tudatlanoknak bélyegezte azokat, akik szerint a bor a vénemberek teje. Azt állította, hogy a bor elhasználja, tönkreteszi az öregeket, és fölötte ékesszólóan kifejtette, hogy a végzetet jelenti számukra és mindenki számára: áruló barát és csalóka gyönyör.

E bölcs fejtegetések ellenére alig egy hetet töltöttem a házban, hasmenést kaptam, s erős gyomorfájdalmaim voltak, amelyeket vakmerőségemben az egyetemes oldószernek és a rossz táplálkozásnak tulajdonítottam. Elpanaszoltam a dolgot gazdámnak abban a föltevésben, hogy enged elveiből, és ad az ebéd mellé egy kis bort is, de annyira gyűlölte ezt az italt, hogy nem engedélyezte.

- Ha majd hozzászoktál a víziváshoz - jelentette ki -, rá fogsz jönni, milyen kitűnő. Különben - folytatta -, ha némi undort érzel a tiszta víz iránt, ártalmatlan módon is megvédheted gyomrodat a vízitalok ízetlensége ellen. A zsálya például, vagy a veronikafű kellemes ízt ad a víznek. Ha még ízletesebbé akarod tenni, rakj bele szekfűvirágot, rozmarint vagy pipacsot.

De hiába dicsérte a vizet, és tanított meg a titokra, miként csinálhatok finom italokat belőle, olyan mértékletesen fogyasztottam, hogy neki is feltűnt.

- Hohó, Gil Blas! - mondta. - Most már igazán nem lepődöm meg, hogy nem örvendesz tökéletes egészségnek. Te nem iszol elég vizet, barátom. A kis mennyiségben fogyasztott víz csak arra jó, hogy az epét fejlessze, és fokozott tevékenységre serkentse, holott bőséges locsolásra van szüksége. Édes fiam, ne félj, hogy a bőséges vízfogyasztás elgyöngíti vagy kihűti gyomrodat, vetkőzd le ezt a páni félelmet, és igyál sokat! Jótállok az eredményért! S ha engem nem találsz elég nagy tekintélynek, jót áll érte Celsus is. Ez a latin tudós csodálatos dicshimnuszt zengett a vízről, majd pedig határozottan kifejezte, hogy akik gyomruk gyengeségére hivatkozva bort isznak, nyilvánvaló igazságtalanságot követnek el zsigereik ellen, s tulajdonképpen csak mohóságukat leplezik vele.

Mivel nem lett volna okos dolog, ha orvosi pályámnak mindjárt a kezdetén engedetlennek mutatkozom, úgy tettem, mintha meggyőzött volna igazáról, sőt bevallom: valóban azt hittem, hogy igaza van. Celsus jótállása mellett folytattam tehát a vízivást, helyesebben: elárasztottam az epémet, bőségesen fogyasztván ezt a folyadékot, s noha napról napra rosszabbul éreztem magam, az elképzelés győzelmet aratott a tapasztalás fölött. Miként ebből is látható, szerencsés adottságom volt az orvosi pályához. Mindamellett nem mindig bírtam megbirkózni fájdalmaimmal, amelyek végül is olyannyira fokozódtak, hogy elhatároztam, búcsút mondok Sangrado doktornak. Ekkor azonban új feladattal bízott meg, mire megváltoztattam elhatározásomat.

- Idefigyelj! - szólt hozzám egy szép napon. - Nem tartozom azok közé a kemény szívű és hálátlan mesterek közé, akik hagyják cselédeiket megöregedni anélkül, hogy megjutalmaznák őket. Elégedett vagyok veled, kedvellek, nem várakoztatlak hát tovább. Elhatároztam, hogy már most megalapozom a szerencsédet: haladéktalanul beavatlak a gyógyítás művészetébe, amelyet hosszú évek óta gyakorolok. A többi orvos szerint ismereteinket ezernyi tudományból kell fáradságosan összegyűjtenünk. Én megrövidítem számodra ezt a hosszú utat, megkíméllek a fáradtságtól, hogy fizikát, gyógyszertant, növénytant meg anatómiát tanulj. Tudd meg, barátom, hogy csupán eret kell vágatni a betegen és meleg vizet itatni vele: ez a titka valamennyi betegség gyógyításának. Igen: beavatlak az egyszerű titokba, amelyet a pályatársaim számára áthatolhatatlannak bizonyult természet nem rejthetett el előlem, s amely titok két pontban foglalható össze: érvágás és gyakori vízfogyasztás. Más tennivalód nincs, most már ismered az egész orvostudományt, húzz hát hasznot hosszú tapasztalataimból, s egy csapásra olyan ügyes orvos leszel, mint én. Már most is könnyíthetsz rajtam - folytatta. - Délelőtt a nyilvántartást vezeted, délután pedig ellátod a városban betegeim egy részét. Én gyógyítom a nemességet meg a papságot, te meg helyettem a harmadik rendet, s ha már lesz némi gyakorlatod, felvétetlek az orvosi testületbe. Tudós vagy, Gil Blas, mielőtt még orvos lettél volna, míg a többiek hosszú ideig - nagy részük egy egész életen át - orvosok, mielőtt még tudósok lennének.

Megköszöntem a doktornak, hogy ilyen gyorsan képessé tett rá, hogy helyettesítsem, s viszonzásul jóságáért biztosítottam, hogy egész életemben az ő tanácsa szerint járok el, még akkor is, ha ellenkeznek Hippokratész tanításával. Ez a kijelentés azonban nem volt egészen őszinte. Helytelenítettem a víz iránt érzett vonzalmát, és elhatároztam, hogy beteglátogatási napjaimon bort iszom. Megint egyszer szögre akasztottam hímzett öltözékemet, s felvettem gazdám egyik ruháját, hogy orvosi külsőm legyen. Ezek után fölkészültem rá, hogy az orvostudományt gyakoroljam azoknak a rovására, akik a betegei voltak. Működésemet egy mellhártyagyulladásban szenvedő alguacillal kezdtem, elrendeltem, hogy kíméletlenül vágjanak eret rajta, s ne sajnálják tőle a vizet. Másodiknak egy köszvényes cukrászt látogattam meg, aki ordított fájdalmában. Az ő vérét sem kíméltem jobban, mint az alguacilét, s meghagytam, hogy sűrűn itassanak vele vizet. A vizitekért tizenkét reált kaptam, s ez úgy megkedveltette velem új foglalkozásomat, hogy ezentúl csak a bajt meg a betegséget kerestem. A cukrász házából kijövet Fabricióba botlottam, akivel Sedillo kanonok halála óta nem találkoztam. Sokáig szájtátva bámult, majd teli torokból, az oldalát fogva kacagni kezdett. Nem ok nélkül, mert köpenyem a földet söpörte, ujjasom és térdnadrágom pedig a kelleténél négyszer hosszabb és bővebb volt. Furcsa, sőt komikus figurának látszhattam. Hagytam, kacagja csak ki magát, a legszívesebben magam is követtem volna példáját, de az utcán a decorum[16] kedvéért erőt vettem magamon, és igyekeztem megjátszani az orvost, aki egyáltalán nem nevetni való csudabogár. Ha nevetséges külsőm kacagásra késztette Fabriciót, komolykodásom csak megkettőzte jókedvét. Mikor kikacagta magát, így szólt:

- Istenemre mondom, Gil Blas, gyönyörűen nézel ki! Ki az ördög bújtatott ebbe a maskarába?

- Csak lassan, barátom - válaszoltam -, tiszteld az új Hippokratészt! Tudd meg, hogy én vagyok Sangrado doktornak, a leghíresebb valladolidi orvosnak a helyettese. Három hete nála lakom. Beavatott az orvostudomány minden titkába, s mivel nem tud eleget tenni valamennyi beteg óhajának, aki vele akarja kezeltetni magát, egy részüket én látom el, így segítek rajta. Ő a nagyúri házakhoz jár, én a polgárokhoz.

- Értem - felelte Fabricio. - Vagyis te a népet szipolyozod ki, ő meg az előkelőségeket. Fogadd jókívánságaimat, te kaptad a jobbik részt. Jobb, ha az embernek a néppel van dolga, mint a nagyurakkal. Éljen a külváros orvosa! Ha hibát követ el, nem olyan föltűnő, ha embert öl, nem lesz belőle akkora botrány! Bizony, fiam - fűzte hozzá -, szerintem irigylésre méltó dolgod van, s hogy Nagy Sándor^[17] szavaival éljek: ha nem volnék Fabricio, Gil Blas szeretnék lenni.

Be akartam bizonyítani Núñez borbély fiának, hogy nem tévedett, amikor jelenlegi helyzetemet magasztalta, megmutattam hát neki az alguaciltól meg a cukrásztól kapott reálokat, aztán betértünk egy kocsmába, hogy a pénz egy részét eligyuk. Elég jó bort adtak, s a bor utáni vágytól még jobbnak éreztem, mint amilyen volt. Nagy kortyokban hajtottam föl, és - meg ne sértődjék érte a latin tudós - minél többet töltöttem belőle a gyomromba, annál inkább éreztem, hogy bensőmnek ez a része egyáltalán nem neheztel az őt ért sérelem miatt. Fabricio meg én sokáig ültünk a kocsmában; s nagyokat nevettünk gazdáink rovására, ahogy ez inasok között szokás. Aztán, látva, hogy kezd sötétedni, elváltunk, előbb azonban kölcsönösen megígértük egymásnak, hogy másnap délután ugyanott találkozunk.

NEGYEDIK FEJEZET
Gil Blas folytatja az orvosi gyakorlatot, ugyanannyi sikerrel,
mint amennyi tehetséggel. Kaland a megtalált gyűrűvel

Alig értem haza, megjött Sangrado doktor. Beszámoltam neki betegeimről, s markába nyomtam a kezelésért kapott tizenkettőből megmaradt nyolc reált.

- Nyolc reál - mondta, miután megszámolta a pénzt - kevés két vizitért, de mindent el kell fogadni.

Zsebre is vágta majdnem az egész összeget: hatot megtartott magának, kettőt nekem adott:

- Tessék, Gil Blas - folytatta -, lám, hozzákezdhetsz a vagyongyűjtéshez. Különben nagyon előnyös megállapodást szeretnék kötni veled: neked adom a vizitekért kapott pénz negyedrészét. Nemsokára meggazdagodsz, barátom, mert ha Isten is úgy akarja, az idén nagy járványok fognak pusztítani.

Az osztás miatt nem panaszkodhattam, hiszen úgy terveztem, hogy annak, amit a városban keresek, egynegyedét mindennap megtartom magamnak, s mivel a maradék negyede is engem illet - ha a számtan nem csal -, keresetemnek csaknem felét zsebre vághattam. Ez újult hévvel töltött el az orvostudomány iránt. Másnap, mihelyt megebédeltem, újból felöltöttem helyettesi ruhámat, és útnak indultam.

Sok beteget meglátogattam, akit előzőleg bevezettem a lajstromba, s valamennyit ugyanazzal a módszerrel kezeltem, noha mindegyik más betegségben szenvedett. Eddig minden a legnagyobb rendben ment, és hál' istennek senki sem lázadozott a kezelés ellen, de bármilyen neves is egy orvos, mindig akadnak bírálói és irigyei. Elmentem egy fűszereshez, akinek a fia vízkórságban szenvedett. Ott találtam egy alacsony, barna orvost, név szerint Cuchillo^[18] doktort, akit az egyik rokon hozott el a beteghez. Mindenki előtt mélyen meghajoltam, különösképpen ama személy előtt, akit - úgy gondoltam - azért hívtak meg, hogy tanácsot kérjenek tőle a mondott betegség felől. Méltóságteljesen üdvözölt, egy darabig figyelmesen vizsgálgatott, aztán így szólt:

- Bocsássa meg a kíváncsiságomat, doktor úr, de eddig azt hittem, hogy Valladolidban valamennyi orvost, valamennyi pályatársamat ismerem, de meg kell vallanom, hogy az ön arca ismeretlen előttem. Valószínűleg nemrég költözött városunkba.

Azt válaszoltam, hogy fiatal orvos vagyok, s egyelőre csak doktor Sangrado megbízásából dolgozom.

- Fogadja jókívánságaimat - folytatta udvariasan -, hogy egy ilyen nagy tudós módszerét alkalmazhatja. Bizonyos vagyok benne, hogy fiatal kora ellenére máris igen ügyes orvos.

Olyan természetes hangon mondta, hogy nem tudtam, komolyan beszél-e vagy gúnyolódik, s éppen azon tűnődtem, mit kéne felelnem, amikor a fűszeres felhasználta az alkalmat, és megszólalt:

- Uraim, meggyőződésem, hogy mindketten tökéletesen ismerik az orvostudományt. Kérem, vizsgálják meg a fiamat, és mondják meg, milyen kezelést tanácsolnak, hogy meggyógyuljon.

Erre a kis orvos nekilátott megvizsgálni a beteget, s miután felhívta figyelmemet a tünetekre, amelyekből megállapítható, miféle betegségről van szó, megkérdezte, mit gondolok, hogyan kéne kezelni.

- Véleményem szerint - válaszoltam - mindennap eret kell vágni rajta és sok meleg vizet itatni vele.

Szavaimra a kis orvos gúnyosan mosolyogva azt kérdezte:

- És úgy gondolja, hogy ezzel a módszerrel megmenthető?

- Semmi kétség - jelentettem ki határozott hangon. - A beteg állapota szemlátomást javulni fog, a kezelés hatásos lesz, ez a legjobb gyógyszere mindenféle betegségnek. Kérdezze meg señor Sangradót.

- Eszerint - felelte - Celsus nagyot tévedett, amikor azt állította, hogy a vízkórosokat a legkönnyebben úgy lehet meggyógyítani, ha éheztetjük és szomjaztatjuk őket.

- Ó! - feleltem - Celsust nem tartom orákulumnak. Éppúgy téved, mint bárki más, gyakran megesik, hogy más a véleményem, mint az övé, s az eredmény engem igazol.

- Beszédéből arra következtetek - mondta Cuchillo -, hogy Sangrado doktor az ő megbízható és hatékony módszerére akarja ránevelni a fiatal orvosokat is. Az ő mindenre jó gyógyszere az érvágás meg a víz. Nem lep meg, hogy annyi jobb sorsra érdemes ember pusztul el a keze közt...

- Hagyjuk a gyalázkodást - vágtam a szavába meglehetősen nyersen. - Az ön foglalkozásához igazán nem illenek az efféle igazságtalan megjegyzések. Tudja jól, doktor úr, hogy érvágás és meleg víz nélkül is sok beteget küldenek a másvilágra, lehet, hogy ön még többet is, mint akárki más. Ha ki akar kezdeni Sangrado doktor úrral, támadja meg írásban, ő majd válaszolni fog, s meglátjuk, ki nevet utoljára.

- Szent Jakabra és Szent Denisre mondom - szakított félbe ugyancsak szenvedélyesen -, ön nem ismeri Cuchillo doktort! Vegye tudomásul, hogy meg tudom védeni magam, és egyáltalán nem félek Sangradótól, aki minden hiúsága és nagyképűsége ellenére is közönséges hólyag!

A kis orvos olyan képet vágott, hogy dühbe gurultam. Csípősen válaszoltam neki, ő ugyanúgy vágott vissza, s egykettőre ölre mentünk. Mielőtt még a fűszeres és rokona szétválaszthatott volna bennünket, még volt módunk odasózni egymásnak néhányat s kitépni egymás hajából egy-egy maroknyit. Miután a háziak véget vetettek a dulakodásnak, nekem megfizették, ami a vizitért járt, ellenfelemet pedig ott tartották, mivel nyilván ügyesebb orvosnak találták nálam.

Kis híja, hogy ezt a kalandot egy másik hasonló nem követte. Egy kövér kántort látogattam meg, akit láz gyötört. Alig hoztam szóba a meleg vizet, oly heves viszolygás fogta el e gyógyszer ellen, hogy káromkodásban tört ki. Szitkokkal halmozott el, sőt azzal fenyegetőzött, hogy az ablakon dob ki, ha nem takarodom azonnal a lakásából. Nem kellett kétszer mondania, gyorsan visszavonultam, s minthogy aznap nem óhajtottam több beteget látni, siettem a fogadóba, ahol találkozót beszéltem meg Fabricióval. Már várt. Mivel mindkettőnket gyötört a szomjúság, alaposan beszoptunk, s igen jó hangulatban, azaz borközi állapotban tértünk haza gazdáinkhoz. Señor Sangrado nem vette észre, hogy részeg vagyok, mivel oly szemléletesen számoltam be a kis doktorral való összeszólalkozásomról, hogy elevenségemet a verekedés előidézte felindulásom utóhatásának tulajdonította. Különben nagy figyelemmel hallgatta végig beszámolómat, és Cuchillo ellen dühös haragra gerjedve kiáltotta:

- Jól tetted, Gil Blas, hogy megvédted kezelési módszerünket az orvosi kar eme kis torzszülöttje ellen. Szóval, azt állítja, hogy a vízkórosokat el kell tiltani a víztől? A tudatlan! Én igenis fenntartom, hogy vízzel kell itatni őket! Igen - folytatta -, a víz mindenfajta vízkórságot meggyógyít, mint ahogy jól beválik a reuma és a sápkór ellen is, kitűnően beválik a váltóláz esetében, amikor a beteget hol forróság gyötri, hol meg kirázza a hideg, és csodálatos a hatása az olyan betegségeknél is, amelyeket a hideg, savós, nyálkás és hurutos nedveknek tulajdonítanak. Lehetséges, hogy ezt a nézetet az ilyen Cuchillo-féle fiatal orvosok különösnek találják, az igazi orvostudományban azonban nagyon is megállja a helyét. Ha ezek a fickók képesek volnának logikusan gondolkodni, ahelyett, hogy szidalmaznának, mint ahogy teszik, csodálnák a módszeremet, s legbuzgóbb követőim lennének!

Tehát nem is gyanította, hogy ittam, annyira elvakította a harag; tudniillik, hogy még jobban felingereljem a kis doktor ellen, még néhány kitalált részlettel is megtoldottam beszámolómat. De bármennyire lekötötte is, amit előadtam, nem kerülte el a figyelmét, hogy aznap este a szokásosnál több vizet ittam.

A bortól csakugyan nagyon megszomjaztam. Mindenki más gyanakodva nézte volna, milyen szomjas vagyok, s milyen nagyokat kortyolok a vízből, Sangrado azonban igazán azt hitte, hogy megkedveltem a vízivást.

- Úgy látom, Gil Blas - mondta mosolyogva -, hogy már nem viszolyogsz annyira a víztől. Istennek hála, úgy iszod, mint a nektárt. Nem lep meg, barátom, előre tudtam, hogy meg fogod szokni.

- Uram - válaszoltam -, mindennek megvan a maga ideje. Pillanatnyilag akár egy hordó bort is odaadnék egy pint vízért.

Válaszom elbűvölte az orvost, s nem is mulasztotta el a remek alkalmat, hogy újból elmondja, milyen kitűnő ital a víz. Valóságos dicshimnuszba kezdett, nem tárgyilagos szónok módjára, hanem túláradó lelkesedéssel.

- A mi korunk kocsmáinál sokezerszer tiszteletre méltóbbak és ártalmatlanabbak voltak a régmúlt idők thermopoliszai - kiáltotta -, ahova nem azért jártak az emberek, hogy bort vedeljenek és szégyenszemre eltékozolják vagyonukat és életüket, hanem azért gyűltek össze, hogy tisztességesen elszórakozzanak, és egészségüket nem kockáztatva, meleg vizet igyanak! Nem lehet eléggé csodálni a civilizált városok hajdani vezetőinek bölcs előrelátását, akik olyan nyilvános intézményeket létesítettek, ahol mindenki ihatott vizet, aki csak betévedt, a bort viszont bezárták a patikába, s csak orvosi rendelvényre lehetett kapni. Micsoda bölcsesség! Semmi kétség, hogy ennek az aranykorhoz illő mértékletességnek üdvös maradványa, hogy még ma is vannak emberek, akik - mint te meg én - csak vizet isznak, s a forralatlan meleg víz fogyasztásával előzik meg a betegségeket, és gyógyítják ki magukat minden nyavalyából. Mert megfigyeltem, hogy a forralt víz nehezebb, és nem olyan jó a gyomornak.

Miközben ilyen ékesen szónokolt, többször is majdnem hogy kitört belőlem a kacagás. De megőriztem komolyságomat. Sőt: fennhangon kifejeztem a doktor nézetével való egyetértésemet. Elítéltem a borivást, és sajnáltam azokat a szerencsétleneket, akik szeretni tudnak egy ilyen veszedelmes italt. Aztán, mivel szomjam még mindig nem múlt el, megtöltöttem vízzel egy nagy serleget, s miután jókorákat húztam belőle, így szóltam gazdámhoz:

- Rajta, uram, oltsuk szomjunkat e jótékony itallal! Keltsük újra életre az ön házában a hajdani thermopoliszokat, amelyeket annyira sajnál!

Szavaimat megtapsolta, s egy álló óra hosszat buzdított, hogy soha ne igyak mást, csak vizet. Megígértem, hogy minden este nagy mennyiséget iszom majd ebből az italból, hogy hozzászokjam. S hogy ígéretem, könnyebben megtarthassam, azzal az elhatározással feküdtem le, hogy mindennap elmegyek a kocsmába.

A fűszeresnél ért kellemetlenség nem akadályozott meg foglalkozásom további gyakorlásában, s másnaptól újból rendeltem az érvágásokat meg a meleg vizet. Amikor kijöttem egy házból, ahol egy dühöngő őrült költőt látogattam meg, az utcán egy vénasszonyba botlottam. Mellém szegődött, és megkérdezte, nem orvos vagyok-e. Igennel válaszoltam.

- Akkor hát - folytatta a vénasszony -, alázatosan megkérem, doktor úr, jöjjön velem. Unokahúgom tegnap óta beteg, és nem tudom, mi baja.

Követtem a vénasszonyt, aki a házába vezetett, és kinyitotta előttem egy elég tiszta szoba ajtaját. Az ágyban egy nő feküdt. Közelebb léptem, hogy megvizsgáljam. Rögtön ismerősnek tetszett, s miután néhány pillanatig figyelmesen szemügyre vettem, minden kétséget kizáróan megállapítottam, hogy az a kalandornő, aki olyan ügyesen játszotta Camila szerepét. Ő láthatólag nem ismert rám, lehet, hogy azért, mert nagyon szenvedett, de az is lehet, hogy orvosi öltözékem miatt. Megfogtam a karját, hogy megtapogassam a pulzusát, s az ujján megpillantottam a gyűrűmet. Éktelen zavarba jöttem, hiszen az értékes tárgyat jogom lett volna elvenni, nagy kedvem támadt, hogy meg is tegyem, de eszembe jutott, hogy a két nő elkezdene sikoltozni, s a sikoltásra berohanna don Rafael vagy a szépnem valamely másik védelmezője, mire aztán óvakodtam engedni a kísértésnek. Némi latolgatás után úgy véltem, okosabb eltitkolni kilétemet és megtanácskozni a dolgot Fabricióval. Ennél maradtam. Ezenközben a vénasszony sürgetett, hogy mondjam meg, mi baja az unokahúgának. Nem voltam ostoba megvallani, hogy fogalmam sincs róla; ellenkezőleg, megjátszottam a hozzáértőt, s gazdámat utánozva komoly képpel kijelentettem, hogy a betegség az elégtelen izzadás következménye, tehát sürgősen eret kell vágni a betegen, lévén az érvágás az izzadás természetes pótlója, s hogy szabályainak megfelelően járjak el, meleg vizet is rendeltem.

A tőlem telhető legrövidebbre fogtam a vizitet, és rohantam Núñez fiához, aki épp akkor indult el hazulról, hogy elintézzen valami gazdájától kapott megbízást. Elmeséltem neki legújabb kalandomat, és megkérdeztem, nem tartaná-e helyénvalónak, hogy letartóztattassam Camilát a rendőrséggel.

- Szó sincs róla! - felelte. - Isten ments! Ilyesmire ne is gondolj, mert így soha vissza nem kapod a gyűrűdet. A rendőrség nem szereti visszaadni a dolgokat. Emlékezz csak vissza az astorgai börtönre: minden náluk maradt, a lovad, a pénzed, még a ruhád is! Inkább nekünk kell ügyesen visszaszerezni azt a drágakövet. Bízd csak rám, én majd kieszelek valami furfangot! Végiggondolom a dolgot a kórházba menet, ahol gazdám megbízásából néhány szót kell váltanom, az élelembeszerzővel. Te menj addig a kocsmába, és várj meg ott. Ne türelmetlenkedj, rövidesen ott leszek.

De több mint három óra hosszat vártam a kocsmában, míg megérkezett. Először rá sem ismertem. Azonfelül, hogy átöltözött és befonta a haját, fél arcát álbajusz takarta. Hatalmas kard lógott az oldalán, kosarának legalább három láb volt a kerülete. Öt ember volt vele, akik ugyanolyan katonásan viselkedtek, tömött bajszuk volt, hosszú kard lógott az oldalukon.

- Szolgálatára, señor Gil Blas - szólalt meg hozzám lépve Fabricio. - Itt láthat személyemben egy újdonsült alguacilt, a kíséretemben lévő derék legények pedig ugyanilyen íjászok. Uraságodnak csak az a dolga, hogy elvezessen ahhoz a nőszemélyhez, aki ellopta a gyémántját, s szavamra mondom, vissza fogja kapni!

A szónoklat után megöleltem Fabriciót, aki ilyen módon tudatta, milyen hadicselt óhajt alkalmazni az érdekemben, s kijelentettem, hogy a legnagyobb mértékben egyetértek a tervvel. Üdvözöltem az álíjászokat is. Három inas volt közülük, kettő borbélysegéd, valamennyi Fabricio barátja, akiket ő öltöztetett be íjásznak. Bort rendeltem, hogy megitassam a kis csapatot, s mikor besötétedett, együtt elindultunk Camilához. A kapu zárva volt. Bezörgettünk. A vénasszony nyitott kaput, s a kíséretemben lévő embereket rendőrkopóknak nézte, akik nyilván nem ok nélkül keresik fel a házát, s ijedtében megdermedt.

- Nyugodjon meg, öreganyám - mondta Fabricio -, egészen jelentéktelen kis ügyben jöttünk, s egykettőre el is intézzük. Szeretjük a gyors munkát.

Azzal benyomultunk a kapun az öregasszony vezetésével, aki ezüsttartóba helyezett gyertyával világította meg előttünk az utat, beléptünk a beteg szobájába. Elvettem az öregasszonytól a gyertyát, odaléptem az ágyhoz, és felszólítottam Camilát, hogy nézzen meg jól.

- Álnok nőszemély! - mondtam. - Ugye ráismer a hiszékeny Gil Blasra, akit becsapott? Régóta keresem, elvetemült teremtés, de végre megtaláltam! Följelentést tettem a corregidornál, aki megbízta ezt az alguacilt, hogy tartóztassa le önt. Rajta, tiszt úr - fordultam Fabricióhoz -, teljesítse kötelességét!

- Fölösleges biztatni, hogy teljesítsem kötelességemet - felelte mély hangon Fabricio. - Már viszem is ezt a léha nőszemélyt. Tíz éve ott a neve vörös tintával a lajstromomon. Fölkelni, hercegnőm! - tette hozzá. - Öltözzék föl gyorsan, én leszek a komornyikja, s szíves engedelmével elkísérem a városi börtönbe!

E szavakra Camila, akármilyen beteg volt is, magától fölült az ágyon, mert észrevette, hogy két nagy bajszú íjász ki akarta ráncigálni onnan, könyörögve összekulcsolta a kezét, és rám emelte szemét. Csupa félelem volt a tekintete.

- Señor Gil Blas - szólalt meg -, irgalmazzon nekem, szűzi életű édesanyjára kérem, akinek az életét köszönheti. Inkább áldozat vagyok, mint bűnös, ön is meggyőződhetik felőle, ha meghallgatja történetemet.

- Nem, Camila kisasszony - kiáltottam -, nem akarom meghallgatni. Nálam jobban senki sem tudja, milyen remek meséket képes kitalálni.

- Nos hát akkor - felelte Camila -, ha már nem hagyja, hogy tisztázzam magam, visszaadom a gyémántját, csak ne döntsön pusztulásba.

Azzal lehúzta az ujjáról a gyűrűmet, és visszaadta. Én azonban kijelentettem, hogy a gyémánt nem elég, vissza akarom kapni azt az ezer dukátot is, amit a szállodában elraboltak tőlem.

- Ó, uram, a dukátokat ne rajtam követelje. Az áruló don Rafael, akit azóta se láttam, még akkor éjjel mind elvitte.

- Drága kicsikém - szólalt meg erre Fabricio -, hát azt hiszi, hogy kihúzhatja magát a csávából, ha azt hazudja, hogy nem kapott részt a zsákmányból? Ilyen könnyen nem ússza meg. Már maga az is, hogy don Rafael cinkosa volt, elég ahhoz, hogy kénytelen legyen számot adni a múltjáról. Nyilván sok minden terheli a lelkiismeretét. Méltóztassék velem jönni a börtönbe, ott majd mindenre kiterjedő vallomást tesz. Ezt a derék vénasszonyt is magammal viszem - folytatta -, mert az az érzésem, hogy rengeteg érdekes történetet tud, amit a corregidor úr is örömmel meghallgat.

E szavakra a két nő mindent elkövetett, hogy meglágyítsa a szívünket. A szoba megtelt jajveszékeléssel, panasszal, siránkozással. A vénasszony hol az alguacil, hol az íjászok előtt borult térdre és könyörgött irgalomért. Camila pedig nekem könyörgött szívet tépő hangon, hogy mentsem meg az igazságszolgáltatás kezétől. Épületes látvány volt, mondhatom. Elérzékenyülést színleltem.

- Tiszt uram - fordultam Núñez fiához -, visszakaptam a gyémántomat, a többi nem érdekel. Nem akarom, hogy ennek a szegény asszonynak bántódása essék, nem kívánom a bűnös halálát.

- Nocsak - felelte Fabricio -, milyen emberséges lett! Önből nem lenne jó rendőrkopó. Teljesítenem kell a kötelességemet - folytatta. - Határozott parancsot kaptam, hogy ezt a két nőszemélyt tartóztassam le. A corregidor úr elrettentő példát akar mutatni.

- Kérem - folytattam -, vegye tekintetbe az én kérésemet is, és hanyagolja el egy kicsit a kötelességét amaz ajándék kedvéért, amelyet a hölgyek átnyújtanak önnek.

- Ó, így már egészen más - felelte Fabricio. - Ezt nevezik jókor alkalmazott szónoki fordulatnak! Hadd lám, mi az az ajándék?

- Van egy igazgyöngy nyakláncom - válaszolta Camila - és egy tekintélyes értéket képviselő fülbevalóm.

Fabricio durván félbeszakította:

- Ha a Fülöp-szigetekről valók, nem tartok rájuk igényt.

- Nyugodtan elfogadhatja őket - felelte Camila -, jótállók érte, hogy valódiak.

Azzal intett is az öregasszonynak, aki előhozott egy kis dobozt. Camila kivette a dobozból a nyakláncot meg a fülönfüggőket, s az alguacil markába nyomta. Noha ő sem értett jobban a drágakövekhez, mint én, semmi kétsége nem volt felőle, hogy a fülbevalóban lévő drágakövek is meg a gyöngyök is valódiak.

- Úgy látom - szólalt meg, miután sokáig nézegette az ékszereket -, hogy ez csakugyan értékes holmi, s ha még hozzátesszük azt az ezüst gyertyatartót is, amely señor Gil Blas kezében van, nem állok jót a kötelességtudásomért.

- Nem hinném - fordultam ekkor Camila felé -, hogy egy ilyen csekélység miatt meg akarná hiúsítani ezt az önre nézve igen előnyös megegyezést.

Azzal kivettem a gyertyát a tartóból, s a vénasszony markába nyomtam, a gyertyatartót pedig átnyújtottam Fabriciónak, aki meg is elégedett ennyivel, mert nyilván semmi olyan holmit nem látott ezenkívül a szobában, amit könnyűszerrel el lehetett volna vinni. Odaszólt a két nőnek:

- Isten velük, hölgyeim, s legyenek nyugodtak. Beszélek a corregidor úrral, s a hónál fehérebbre mosom önöket. Úgy adunk be neki mindent, ahogy nekünk tetszik, s csak akkor teszünk neki a valóságnak megfelelő jelentést, ha nincs okunk rá, hogy hamisat tegyünk.

ÖTÖDIK FEJEZET
A megtalált gyűrű történetének folytatása. Gil Blas abbahagyja az orvoskodást,
és búcsút vesz Valladolidtól

Miután ilyenformán végrehajtottuk Fabricio tervét, eltávoztunk Camiláéktól, minden reményünket meghaladó sikerünkön örvendezve, hiszen csak a gyűrűt akartuk visszaszerezni. Minden teketória nélkül vittük magunkkal a ráadást. Távolról sem éreztünk lelkifurdalást, hogy megraboltuk a kurtizánokat, inkább úgy gondoltuk, hogy érdemes cselekedetet műveltünk.

- Uraim - szólalt meg Fabricio, amikor már kint voltunk az utcán -, e sikeres vállalkozás után elválhatunk-e úgy, hogy ne innánk rá egyet? Úgy érzem, nem. Azt javaslom hát, hogy üljünk be a kocsmába, és mulassunk egyet ma éjszaka. Aztán majd holnap eladjuk a gyertyatartót, a nyakláncot meg a fülönfüggőket, és testvériesen megosztozunk a pénzen. Utána mindenki hazatér, s kimenti magát a gazdájánál, ahogy tudja.

Az alguacil úr ötletét igen helyénvalónak találtuk. Visszatértünk hát mindnyájan a kocsmába; volt köztünk, aki úgy gondolta, könnyen talál majd valami magyarázatot, hogy miért nem aludt otthon, de olyan is akadt, akit nem nagyon izgatott, ha elveszti is az állását.

Bőséges vacsorát rendeltünk, és jó étvággyal, vidáman ültünk asztalhoz. A vacsorát számtalan jóízű történettel ízesítettük. Főleg Fabricio szórakoztatta a társaságot, nagyon értett hozzá, hogyan kell vidámságot vinni a társalgásba. Magam sem tudom, hány borsos kasztíliai szellemességet sütött el, ami ér annyit, mint az "attikai só". De amikor éppen a legharsányabban kacagtunk, vidámságunkat hirtelen váratlan és rendkívül kellemetlen esemény zavarta meg. A szobába, ahol vacsoráztunk, betoppant egy elég jókötésű férfi és két határozottan rossz képű alak. Aztán megjelent még három ember, aztán megint három, mígnem végül tizenkettőre nőtt a számuk. Karabély volt náluk s az oldalukon kard és szurony. Rögtön láttuk, hogy őrjárat tagjai, és nem volt nehéz kitalálnunk, mi járatban vannak. Először arra gondoltunk, hogy ellen állunk, de egy pillanat alatt körülfogtak, s egyrészt számbeli fölényük, másrészt tűzfegyvereik tiszteletre kényszerítettek.

- Uraim - szólalt meg gúnyosan a parancsnokuk -, tudom, milyen ravasz cselfogással húztak le egy gyűrűt bizonyos kalandornő ujjáról. Kétségtelen, hogy remek ötlet volt, jutalmat érdemelnek érte a nyilvánosság előtt. Meg is fogják kapni. A bíróság, amely ezennel szállást ajánl önöknek a palotájában, nem fogja elmulasztani, hogy illően honoráljon egy ilyen szép szellemi erőmutatványt.

A címzettek, akikhez a parancsnok e szónoklatot intézte, kivétel nélkül elképedtek. Magatartásunk egy csapásra megváltozott: most bennünket fogott el ugyanolyan rémület, amilyet mi keltettünk Camilában meg a vénasszonyban. Fabricio, ha dúltan és sápadtan is, megpróbálta igazolni eljárásunkat.

- Uram - mondta -, bennünket semmiféle rossz szándék nem vezetett, következésképpen igazán megbocsátható nekünk ez a kis csalafintaság.

- Mi az ördög? - vágott vissza haragosan a parancsnok. - Ön ezt kis csalafintaságnak nevezi? Tudja, hogy kötél jár érte? Nem beszélve arról, hogy senki nem szolgáltathat igazságot önmagának, elvittek egy gyertyatartót, egy nyakláncot és egy pár fülönfüggőt. S amiért vitán felül kötelet érdemelnek: a rablást íjászoknak álcázva hajtották végre. Mi dolog az, hogy gazfickók becsületes embernek öltözve bűnözzenek? Szerintem nagy szerencséjük lesz, ha csak gályarabságra ítélik önöket.

Miután tudtunkra adta, hogy bűnünk sokkal komolyabb, mint először gondoltuk, valamennyien a lába elé vetettük magunkat, s könyörögtünk, irgalmazzon ifjú életünknek; de hiába. Ráadásul - s ez volt az egészben a legkülönösebb - visszautasította ajánlatunkat, hogy neki adjuk a nyakláncot, a fülönfüggőket és a gyertyatartót; meg a gyűrűmet is visszautasította, lehet, hogy azért, mert a nyilvánosság előtt ajánlottam fel neki. Egyszóval hajthatatlannak mutatkozott. Társaimat lefegyvereztette, s mindnyájunkat bekísért a városi börtönbe. Mialatt a börtön felé tartottunk, az egyik íjásztól megtudtam, hogy a vénasszony, aki együtt lakott Camilával, gyanút fogott, hogy nem vagyunk igazi poroszlók, nyomon követett bennünket a kocsmáig, s mikor gyanúja beigazolódott, bosszúból értesítette az őrséget.

Először is tetőtől talpig megmotoztak bennünket. Elvették a nyakláncot, a fülönfüggőt és a gyertyatartót; elragadták a gyűrűmet is a Fülöp-szigetekről származó rubinnal egyetemben, amelyet szerencsétlenségemben a zsebembe tettem, még az aznapi orvosi működésemért kapott reáloknak sem kegyelmeztek, ami azt bizonyítja, hogy a valladolidi rendőrség is éppoly lelkiismeretesen teljesíti kötelességét, mint az astorgai, s hogy a szokásaik egyformák. Mialatt megfosztottak ékszereimtől és készpénzemtől, a járőrtiszt, aki jelen volt a műveletnél, elmesélte kalandunkat a motozóknak. Az esetet olyan súlyosnak tartották, hogy többségük méltónak ítélt a halálbüntetésre. A kevésbé szigorúak úgy vélekedtek, hogy esetleg megúszhatjuk fejenként kétszáz-kétszáz korbácsütéssel és ráadásul néhány évi gályarabsággal. Addig is, amíg a corregidor úr kimondja ránk az ítéletet, bezártak bennünket egy cellába, ahol lefeküdtünk a szalmára, amellyel úgy tele volt szórva a padló, mint egy lóistálló. Sokáig ott vesztegelhettünk volna, hogy végül gályára kerüljünk, ha Manuel Ordóñez úr már másnap nem értesül esetünkről, és el nem határozza, hogy Fabriciót kiszabadítja a börtönből. Ezt pedig nem tehette meg anélkül, hogy vele együtt minket is ki ne szabadított volna. Igen nagy tekintélynek örvendett a városban, s utánajárni sem restellt; így aztán részben saját befolyása, részben barátai révén harmadnapra sikerült kieszközölnie szabadon bocsátásunkat. De nem úgy jöttünk ki a börtönből, mint ahogy beléptünk: a gyertyatartó, a nyaklánc, a fülönfüggő, a gyűrű és a rubin ott maradt. Minderről Vergilius egyik verssora jutott eszembe, amely így kezdődik: Sic vos, non vobis[19].

Mihelyt szabadlábra kerültünk, hazatértünk gazdáinkhoz. Sangrado doktor szívélyesen fogadott:

- Szegény Gil Blasom - mondta -, csak ma reggel értesültem balesetedről. Már erélyesen közbe akartam lépni érdekedben. Felejtsd el ezt a balesetet, barátom, s becsüld meg az eddiginél is jobban az orvostudományt.

- Magamnak is ez a tervem - válaszoltam, s valóban teljesen az orvoslásnak szenteltem magam. Elfoglaltságban korántsem volt hiány; bekövetkezett, amit gazdám oly bölcsen megjósolt: rengeteg volt a beteg. A város és a külvárosok lakóit rosszindulatú lázak gyötörték. Valladolid valamennyi orvosának bőven akadt dolga, főleg nekünk. Nem múlt el nap, hogy ne látogattunk volna meg fejenként nyolc-tíz beteget, aminek rengeteg érvágás és vízivás volt a következménye. Nem tudom, hogy történt, de tény, hogy valamennyi betegünk meghalt, lehetséges, hogy a kúra következtében, de az is lehet, hogy gyógyíthatatlanok voltak. Ritkán kellett háromszor meglátogatnunk egy beteget, mert már a második vizit alkalmával közölték velünk, hogy nem sokkal ezelőtt temették el, vagy éppen akkor haldoklott. Minthogy még fiatal orvos voltam, még nem kérgesedhetett meg a szívem annyira, hogy beletörődjem az elkövetett gyilkosságokba; a rovására írható gyászesetek szomorúsággal töltöttek el.

- Uram - mondtam egy este Sangrado doktornak -, Isten a tanúm, hogy pontosan az ön módszere szerint járok el, mégis valamennyi betegem jobblétre szenderül. Szinte azt hinné az ember, készakarva halnak meg, csakhogy lejárassák az általunk alkalmazott gyógymódot. Ma is két volt betegemmel találkoztam, éppen a temetőbe vitték őket.

- Fiam - felelte Sangrado -, körülbelül ugyanezt mondhatom én is neked. Nagyon ritkán van meg az az elégtételem, hogy betegem meggyógyul, s ha nem volnék olyan biztos elveimben, mint amilyen vagyok, azt kellene hinnem, hogy gyógymódom szinte semmiféle betegség gyógyítására se alkalmas.

- Ha hajlandó volna hallgatni rám, uram - folytattam -, más gyógymódot alkalmaznék. Adjunk betegeinknek kísérletképpen vegyi készítményeket. Tegyünk próbát például a kermesszel^[20], rosszabb nem történhetik, mint hogy ugyanolyan hatása lesz, mint az érvágásnak és a meleg víznek.

- Szívesen megpróbálkoznék a dologgal - felelte Sangrado -, ha nem lennének következményei rám nézve. De hát írtam egy könyvet, amelyben egekig magasztalom a gyakori érvágást és az ivókúrát. Azt akarod, hogy megtagadjam saját művemet?

- Igaza van - feleltem. - Nem szabad megengedni ezt a diadalt ellenségeinek. Azt állítanák, hogy megcáfolta önmagát; tönkretennék a hírnevét. Inkább pusztuljon a nép, a nemesség és a papság! Haladjunk hát tovább a megkezdett úton! Végeredményben pályatársaink hiába viszolyognak az érvágástól, ők se tudnak nagyobb csodákat művelni, mint mi, s azt hiszem, az ő kotyvalékaik is csak annyit érnek, mint a mi módszerünk.

Tehát újult erővel folytattuk a munkát, mégpedig olyan eredményesen, hogy hat hét sem telt bele, s legalább annyi özvegyet és árvát produkáltunk, mint Trója ostroma. Annyi volt a temetés Valladolidban, mintha pestis dúlt volna! Nem múlt el nap, hogy ne állított volna be hozzánk apa, hogy számon kérje fiát, akit mi vittünk a sírba, vagy nagybácsi, hogy szemünkre vesse unokaöccse halálát. Az unokaöcsök és fiak közül azonban, akiknek nagybátyjuk vagy apjuk halt bele az általunk előírt kúrába, egy se jelentkezett. A férjek is igen tapintatosak voltak: egyik se hibáztatott bennünket felesége elvesztése miatt, azok a gyászolók azonban, akiknek szemrehányásait el kellett viselnünk, fájdalmukban néha kíméletlenek voltak; tudatlan gyilkosoknak neveztek bennünket, s nem válogatták meg szavaikat. Én megrendültem e jelzők hallatára, gazdám azonban, aki már szokva volt az ilyesmihez, közömbösen hallgatta őket. Nyilván magam is megszoktam volna e sértéseket, akárcsak ő, ha az ég - kétségtelenül azért, hogy megszabadítsa a valladolidi betegeket egyik ellenségüktől - nem teremt rá alkalmat, hogy megundorodjam az orvoslástól, amelyet oly kevés sikerrel folytattam. A dologról hűségesen és részletesen beszámolok, még ha kinevetnek is olvasóim.

Volt a közelünkben egy labdaház, ott gyűltek össze mindennap a város léhűtői. Járt oda egy nagyszájú alak abból a fajtából, amelyik mindenben szakértőnek kiáltja ki magát, s a vitás esetekben dönteni szokott a játéktermekben. Vizcayából származott, s don Rodrigo de Mondragónnak hívták. Harmincéves lehetett, átlagos termetű, de szikár és inas. Csillogó kis szeme szüntelenül, szinte fenyegetően forgott, erősen nyomott orra halántékáig nyúló, kipödört vöröses bajuszára hajlott. Olyan durván és gorombán beszélt, hogy már a puszta szavával is rémületet keltett. Ez a nagyhangú alak valóságos zsarnoka lett a labdaháznak, ellentmondást nem törve ítélkezett a játékosok között felmerült vitás kérdésekben, s döntése ellen nem lehetett fellebbezni, hacsak a föllebbező nem óhajtotta, hogy másnap párbajra hívják ki. Ez a bizonyos señor don Rodrigo, aki hiába biggyesztette neve elé a dont, közönséges alak maradt, elcsavarta a labdaház tulajdonosnőjének a fejét. A negyvenedik évében járó, gazdag, elég csinos asszony tizenöt hónapja özvegyi sorban élt. Nem tudom, don Rodrigo mivel nyerte meg a tetszését, a szépségével biztosan nem, tehát valószínűleg azzal a micsodával, amiről nem szokás beszélni. Akárhogy is volt, tény, hogy az asszony beleszeretett, és azt tervezte, hogy nőül megy hozzá. Sajnos, az előkészületek közben megbetegedett, s szerencsétlenségére én lettem az orvosa. Még ha nem rosszindulatú lázban betegszik meg, kezelésem akkor is sírba vitte volna. Négy nap alatt gyászba borítottam a labdaházat. Tulajdonosnője oda került, ahová többi betegemet juttattam, s rokonai birtokba vették javait. Don Rodrigo afölötti kétségbeesésében, hogy elvesztette szeretőjét, illetőleg ama reményét, hogy előnyös házasságot köthet, nem elégedett meg azzal, hogy kígyót-békát kiáltott rám, hanem megesküdött, hogy keresztüldöf a kardjával, s mihelyt meglát, felkoncol. Egyik jóindulatú szomszédom figyelmeztetett a dologra, s mivel ismertem Mondragónt, tudtam, hogy komolyan beszél, és iszonyúan begyulladtam. Nem mertem kilépni a lakásból, féltem, hogy összetalálkozom ezzel a sátánnal, s szünet nélkül gyötört az elképzelés, hogy dühödt pofával beront a házunkba. Egyetlen pillanatnyi nyugtom sem volt. Abbahagytam az orvoskodást, s egyre csak azon töprengtem, hogyan szabadulhatnék meg ettől a lidércnyomástól. Újra belebújtam hímzett ruhámba, búcsút mondtam gazdámnak, aki hiába próbált visszatartani, és pirkadatkor elhagytam a várost, szüntelenül rettegve, hogy összetalálkozom don Rodrigóval.

HATODIK FEJEZET
Merre indult Gil Blas Valladolidból, s miféle ember csatlakozott hozzá az úton

Erősen kiléptem, s időnként hátra-hátranézegettem, nincs-e nyomomban a félelmetes vizcayai. Agyam annyira el volt telve ezzel a fickóval, hogy minden fában és bokorban őt láttam, s szívem szinte pillanatonként megremegett a félelemtől. Miután azonban egy jó mérföldet megtettem, megnyugodtam, és lassabban folytattam utamat kitűzött célom, Madrid fele. Szomorúság nélkül vettem búcsút Valladolidtól, csupán azt sajnáltam, hogy el kellett válnom kedves Püladészemtől^[21], Fabriciótól, akinek még istenhozzádot se mondhattam. Amiatt egyáltalán nem búsultam, hogy le kellett mondanom az orvoskodásról, épp ellenkezőleg: kértem az Istent, bocsássa meg, hogy ilyesmire vetemedtem. Örömmel számolgattam a pénzt zsebemben, noha gyilkosságaim bére volt. Olyan voltam, mint azok a nők, akik abbahagyták a szajhálkodást, de a pénznek, amit a szajhálkodással kerestek, nem szűnnek meg örülni. Majdnem ötdukátnyi reálom volt. Arra számítottam, hogy elég lesz Madridig, ahol minden bizonnyal sikerül valami jó állást szereznem. Különben is szenvedélyesen vágytam rá, hogy e pompás városban éljek, amelyet mindenki úgy emlegetett, mint a világ valamennyi csodájának gyűjtőhelyét.

Miközben felidéztem emlékezetemben mindazt, amit Madridról hallottam, s előre élveztem a rám váró gyönyöröket, emberi hang ütötte meg a fülemet: valaki mögöttem lépdelt, és teli torokból énekelt. Hátán bőriszák, nyakában gitár, oldalán hosszú kard lógott. Gyorsan haladt, s hamarosan utolért. Az egyik volt a két borbélysegéd közül, akivel együtt csücsültem a börtönben a gyűrűeset miatt. Noha mindketten másképp voltunk öltözve, rögtön megismertük egymást, s szerfölött csodálkoztunk, hogy ily váratlanul, az országúton találkozunk. Nem titkoltam elragadtatásomat, hogy ő lesz az útitársam, s láthatólag ő is rendkívül örült, hogy viszontlát. Elmeséltem neki, hogy miért hagytam el Valladolidot, mire viszonzásul ő is a bizalmába avatott: elmondta, hogy összezördült a gazdájával, s kölcsönösen örökre búcsút mondtak egymásnak.

- Ha továbbra is Valladolidban akartam volna maradni - fűzte hozzá -, akár tíz üzletben is elhelyezkedhettem volna, mert kérkedés nélkül állíthatom, hogy nincs borbély Spanyolországban, aki nálam jobban értene a szőr mentében és szőr ellenében való borotváláshoz meg a bajuszpödréshez. De nem bírtam tovább ellenállni a heves vágynak, hogy visszatérjek szülőföldemre, amelyet kerek tíz esztendővel ezelőtt hagytam el. Szeretnék egy kis hazai levegőt szívni, és kíváncsi vagyok, hogy vannak a szüleim. Holnapután már otthon is leszek, tudniillik Segovia közelében laknak, egy Olmedo nevű nagyközségben.

Elhatároztam, hogy hazakísérem a borbélyt, aztán bemegyek Segoviába, s valami úti alkalmatosságon megyek tovább Madridba. Közömbös dolgokról társalogva folytattuk utunkat. A borbélysegéd jó kedélyű, elég eszes és kedves fiatalember volt. Miután egy óra hosszat beszélgettünk, megkérdezte, nem vagyok-e éhes. Azt feleltem, hogy majd meglátja, mihelyt az első fogadóhoz érünk.

- Addig is, amíg odaérünk, tarthatunk egy kis pihenőt, és megebédelhetünk - jelentette ki. - Van ennivaló az iszákomban. Sose indulok útra élelem nélkül. Nem szeretek fölösleges holmit cipelni, se ruhát, se fehérneműt, se egyéb haszontalanságot. Csak ennivalót rakok az iszákomba meg a borotváimat és egy darab szappant. Másra nincs szükségem.

Megdicsértem az eszét, s szíves örömest beleegyeztem a javasolt pihenőbe. Éhes voltam, s azok után, amit mondott, jó ebédre számítottam. Letértünk egy kicsit az országútról, s leültünk a fűbe. Derék borbélysegédem előtálalta az ennivalót: öt-hat hagymát, néhány szelet kenyeret és sajtot, de a legértékesebb holmi, amit előhúzott az iszákjából, egy kis tömlő volt, teli - amint mondta - finom, zamatos borral. Noha a fogások nem voltak túlságosan ízletesek, olyan éhesek voltunk mind a ketten, hogy jóízűen bekebeleztünk mindent, s kiürítettük a tömlőt is, volt benne vagy két pint bor, amely nem szorult dicséretre. Aztán föltápászkodtunk, és vidáman folytattuk tovább utunkat. A borbélysegéd, akinek Fabricio említette, milyen rendkívüli kalandjaim voltak, megkért, hogy meséljem el őket. Úgy éreztem, semmit sem tagadhatok meg valakitől, aki ily pazarul megvendégelt, eleget tettem hát a kérésének. Aztán felszólítottam, hogy viszonzásul ő is mesélje el élete történetét.

- Ó, az én történetemet nem érdemes meghallgatni - kiáltott föl -, hétköznapi események sorozata. De azért - tette hozzá -, mivel okosabbat úgyse csinálhatunk, elmesélem, akármilyen unalmas is.

Azzal hozzá is kezdett az elbeszéléshez, majdnem szó szerint úgy, ahogy itt következik.

HETEDIK FEJEZET
A borbélylegény története

Hogy az elején kezdjem, nagyapám, Pérez de la Fuente, ötven esztendeig űzte a borbélymesterséget Olmedóban, s mikor meghalt, négy fiút hagyott hátra. Nicolás, a legidősebb, beült apja üzletébe, s tovább folytatta a mesterséget. Beltrán, a második fiú, kereskedésre adta a fejét, s szatócs lett belőle, Tomás, a harmadik, tanító lett. A negyedik fiút Pedrónak hívták, s mivel úgy érezte, hogy írónak született, eladta az örökül rámaradt kis földecskét, s Madridba költözött abban a reményben, hogy ott tudásával és eszével egyszer érvényesülni fog. Három bátyja nem szakadt el egymástól, mindhárman Olmedóban telepedtek le, s parasztlányokat vettek feleségül, akiknek nem sok hozományuk volt, viszont annál termékenyebbek voltak mind a hárman. Szinte versengve szülték egyik gyermeket a másik után. Anyám, a borbély felesége, házasságának első öt évében hat gyermeket hozott a világra. Köztük engem is. Apám igen korán megtanított borotválni, s mikor tizenöt éves lettem, vállamra vetette ezt az iszákot, derekamra kötött egy hosszú kardot, és azt mondta:

- Rajta, Diego, most már meg tudod keresni a kenyeredet, eredj világot látni. Ahhoz, hogy pallérozódj és tökéletesíthesd a mesterségedet, sokat kell utaznod. Indulj, s csak akkor térj vissza Olmedóba, ha már egész Spanyolországot bejártad, addig hallani sem akarok rólad!

Azzal barátságosan megölelt, és kitette szűrömet a házból.

Így vett búcsút tőlem apám. Anyámat, aki nem volt ilyen rideg, láthatóan érzékenyebben érintette elindulásom. Megeredt a könnye, sőt titokban egy dukátot is csúsztatott a markomba. Így hát elhagytam Olmedót, és elindultam Segovia felé. De alig kétszáz lépés után megálltam, és szemügyre vettem iszákomat. Kíváncsi voltam, mi van benne, hogy pontosan tudjam, mivel rendelkezem. Volt ott egy tokban két használt borotva - legalább tíz nemzedéket kiszolgált -, egy fenőszíj meg egy darab szappan. Ezenkívül egy egészen új kendervászon ing, apám egy pár viseltes cipője, s aminek a legjobban örültem, egy darab vászonba csavarva vagy húsz reál. Ennyi volt a vagyonom. Ebből láthatják, hogy Nicolás mester, a borbély, ugyancsak számított rá, hogy életrevaló vagyok, ha ilyen kevéssel útnak eresztett. Minthogy soha nem volt még pénzem, valósággal megrészegültem a gondolattól, hogy egy dukát és húsz reál lapul a zsebemben. Azt hittem, hogy kimeríthetetlen kincsesbányával rendelkezem, a boldogságtól repesve folytattam utamat, s néha egy-egy pillantást vetettem kardom markolatára, miközben a kard pengéje minden lépésnél a lábikrámhoz ütődött, vagy a lábam közé gabalyodott.

Estére Ataquines faluba értem, s szinte farkasétvágyam volt. Megszálltam a fogadóban, s mintha megengedhettem volna magamnak a költekezést, nagy hangon vacsorát rendeltem. A fogadós végigmért, s látva, kivel van dolga, barátságosan így szólt:

- Meg lesz elégedve, fiatalúr, olyan bánásmódban lesz része, mint egy hercegnek.

E szavakkal bevezetett egy kis szobába, s negyedóra múlva macskapörköltet tálalt elém, amelyet éppoly jó étvággyal fogyasztottam el, mintha vadnyúl vagy házinyúl lett volna. A pompás vagdalt hús mellé olyan bort szolgált föl, amelynél jobbat - mint mondta - a király sem iszik. Észrevettem ugyan, hogy a bor vacak, de ez nem akadályozott meg benne, hogy éppoly jóízűen elfogyasszam, mint a pörköltet. Vacsora után, hogy minden tekintetben úgy érezzem magam, mint egy herceg - olyan ágyban kellett nyugovóra térnem, amely sokkal alkalmasabb volt rá, hogy elűzze álmomat, minthogy álomba ringasson. Képzeljen el egy olyan keskeny és rövid vackot, amelyen még a lábam sem tudtam kinyújtani, akármilyen apró termetű voltam, matrac helyett közönséges szalmazsákkal, s pihepaplan helyett kétrét hajtott lepedővel, amely azóta, hogy utoljára volt mosásban, legalább száz utast kiszolgált. Mindamellett ezen az ágyon jóízűt aludtam, s noha teli volt a hasam a fogadós pörköltjével és kitűnő borával, hascsikarás nélkül telt el az egész éjszaka, hála ifjúságomnak és egészségemnek.

Másnap reggeli után csinos summát fizettem a kitűnő ellátásért, s meg sem álltam Segoviáig. Alig érkeztem meg, máris sikerült találnom egy borbélyüzletet, ahová koszt és szállás ellenében fölfogadtak. De csak fél esztendőt töltöttem ott: megismerkedtem egy Madridba készülő borbélysegéddel, aki magával csábított, s vele mentem a nevezett városba. Ott is minden nehézség nélkül sikerült elhelyezkednem ugyanolyan feltételekkel, mint Segoviában. Az egyik legforgalmasabb borbélyüzletbe kerültem. Igaz, hogy az üzlet a Szent Kereszt-templom mellett volt, a Királyi Színházhoz közel, s ennek köszönhette nagy forgalmát. A mesterem, két borbélysegéd meg én szinte alig győztük a munkát, annyian jártak oda borotválkozni. Minden rendű és rangú emberrel összeismerkedtem, többek közt színészekkel és írókkal is. Egyszer összetalálkozott az üzletben két vendég az utóbbi fajtából. Beszélgetni kezdtek korunk költőiről és költészetéről, s nagybátyám neve is megütötte a fülem. Erre mindjárt jobban odafigyeltem.

- Don Juan de Zavaleta^[22] szerintem olyan író - jelentette ki az egyik -, aki nem kell a közönségnek. Hideg ész, nincs képzelőtehetsége, legutolsó darabja csúfosan megbukott.

- És Luis Vélez de Guevara^[23] - jegyezte meg a másik - ugyan miféle remekművel örvendeztette meg a közönséget? Ki látott ennél silányabb darabot?

Elemlegettek még isten tudja hány költőt, akiknek a nevét elfelejtettem, csak arra emlékszem, hogy mindegyiket lecsepülték. Ami a nagybácsimat illeti, róla nagyobb tisztelettel emlékeztek meg: mindketten egyetértettek abban, hogy figyelemre méltó tehetség.

- Bizony - jelentette ki az egyik -, don Pedro de la Fuente^[24] kitűnő író, könyvei szellemesek, nagy műveltségre vallanak, izgalmasak, érdekesek. Nem csodálom, hogy az udvarban is meg a városban is becsülik, számos előkelőség támogatja.

- Már évek óta elég sokat keres - felelte a másik. - Medina Celi hercegnél lakik és kosztol, nem költ semmire; nyilván jól áll anyagilag.

Minden szót gondosan megjegyeztem, amit nagybátyámról mondott a két költő. Odahaza tudtunk róla, hogy művei nagy feltűnést keltettek Madridban, többen is beszéltek róla, akik átutaztak Olmedón, mivel azonban ő maga nem adott hírt magáról, és láthatólag minden kapcsolatot megszakított velünk, mi is teljesen közömbösek voltunk iránta. A vér szavát azonban nem lehet elhallgattatni: mikor meghallottam, milyen jól megy a sora, és megtudtam, hol lakik, elfogott a kísértés, hogy meglátogassam. Csak az zavart, hogy a két költő don Pedrónak nevezte. Ez a don kicsit megijesztett, attól féltem, hogy egy másik költőről van szó, nem a nagybácsimról. Félelmem azonban nem tartott vissza; nemes is lehetett belőle, nemcsak széplélek, elhatároztam hát, hogy meglátogatom. Egy reggel, a gazdám engedélyével, tőlem telhetőleg kicsíptem magam, s kicsit büszkén léptem ki az üzletből, hogy egy olyan ember unokaöccse vagyok, aki ilyen hírnevet szerzett a tehetségével. A borbélyok hajlamosak a hiúságra. Kezdtem egyre jobb véleménnyel lenni magamról, útközben öntelt arcot vágtam, s megtudakoltam, merre van Medina Celi herceg palotája. A kapuban megmondtam a nevem, s közöltem, hogy señor don Pedro Fuentével szeretnék beszélni. A portás egy keskeny lépcsőre mutatott az udvar végében, s azt mondta:

- Menjen fel azon a lépcsőn, s kopogtasson jobbra az első ajtón.

Eszerint cselekedtem: bekopogtattam. Egy fiatalember nyitott ajtót. Megkérdeztem, ott lakik-e señor don Pedro de la Fuente.

- Itt - felelte -, de most nem lehet beszélni vele.

- Pedig nagyon szeretnék beszélni vele - feleltem -, a családjáról hozok híreket.

- Ha magától a pápától hozna is híreket - mondta a fiatalember -, most akkor se engedném be a szobájába. Éppen költ, s amikor dolgozik, nem szabad megzavarni. Csak délben beszélhet vele. Sétáljon egyet, s jöjjön vissza délben.

Elindultam hát, s egész délelőtt a városban sétálgattam. Szüntelenül arra gondoltam, vajon hogy fogad majd a nagybátyám. Nyilván el lesz ragadtatva, gondoltam. Érzelmeit a magam érzelmei alapján ítéltem meg, s megható találkozásra számítottam. Pontosan a megjelölt időben újra elmentem hozzá.

- A legjobbkor érkezett - közölte az inasa -, gazdám nemsokára elmegy hazulról. Várjon itt egy pillanatig, bejelentem.

Azzal otthagyott az előszobában. Egy pillanat múlva vissza is tért, és bevezetett gazdája szobájába. Nagyon meglepett, mennyire hasonlít családunk többi tagjára. Mintha Tomás bácsit láttam volna magam előtt, olyan egyformák voltak. Mély tisztelettel üdvözöltem, elmondtam, hogy Nicolás de la Fuente mester, olmedói borbély fia vagyok, azt is közöltem vele, hogy három hete Madridban gyakorolom inasként apám mesterségét, s az a tervem, hogy tudásom tökéletesítése céljából bejárom egész Spanyolországot. Beszéd közben észrevettem, hogy nagybátyám eltűnődik. Nyilván azon töprengett, vajon egyszerűen tagadja-e meg az unokaöccsét, vagy pedig ügyesen rázzon le a nyakáról. Az utóbbi mellett döntött. Mosolyt erőltetett az arcára, és megkérdezte:

- Nos, barátocskám, hogy van apád, s hogy vannak nagybátyáid? Hogy megy a soruk?

Erre tüzetesen beszámoltam a családunkról, elsoroltam valamennyi fiú meg lány nevét, s nem felejtettem ki keresztapjukat és keresztanyjukat sem. Láthatólag nem nagyon érdekelték ezek a részletek, s végül is így szólt:

- Nagyon helyeslem, Diego, hogy mesterséged tökéletesítése céljából be akarod járni az országot, és azt tanácsolom, hogy ne időzz sokáig Madridban. Veszedelmes hely ez a fiatalok számára; itt bizonyára elzüllenél, fiam. Jobban tennéd, ha a királyság más városaiba mennél, ahol nem olyan romlottak az erkölcsök. Most eridj - folytatta -, s ha felkészültél az utazásra, keress fel ismét, adok egy pisztolt, hogy bejárhasd Spanyolországot.

Ezzel nyájasan kituszkolt a szobából, és utamra bocsátott.

Nem volt annyi eszem, hogy rájöjjek: csak szabadulni akar tőlem. Visszatértem az üzletbe, és beszámoltam gazdámnak a látogatásról. Ő sem látott bele nálam jobban don Pedro úr szándékaiba, s azt mondta:

- Nem értek egyet nagybátyjával. Szerintem ahelyett, hogy arra biztatta volna, hogy járja be az országot, inkább arra kellett volna rábeszélnie, hogy maradjon Madridban. Hiszen annyi előkelőséget ismer! Könnyűszerrel beszerezhetné valamelyik gazdag családhoz, ahol apránként tekintélyes vagyont gyűjthetne.

Gazdám szavaira kecsegtető képek jelentek meg előttem, két nap múlva újból elmentem nagybátyámhoz, s megkértem, legyen segítségemre, s szerezzen be valamelyik udvari méltósághoz. Javaslatom egyáltalán nem tetszett neki. Egy embernek, akinek szabad bejárása van a nagyurakhoz, s mindennap az asztaluknál étkezik, nem is lehet ínyére, hogy míg ő az urakkal ül egy asztalnál, unokaöccse az inasok asztalánál üljön: señor don Pedrónak pirulnia kellett volna a kis Diego miatt. Nem is mulasztott el megdorgálni, méghozzá nagyon keményen.

- Mi az, léha kölyke? Ott akarod hagyni a mesterséged? - kiáltotta dühösen. - Menj csak, törődjenek veled azok, akik ilyen veszedelmes tanácsokat adnak! Tűnj el a lakásomból, és soha többé be ne tedd a lábad, különben megkapod, amit érdemelsz!

Egészen elképedtem e szavakra, s még inkább megdöbbentett az a hang, amit nagybátyám megütött. Könnyes szemmel távoztam, nagyon fájt, hogy ilyen gorombán bánt velem. Mivel azonban természettől fogva vidám és büszke vagyok, hamarosan letöröltem könnyeimet. Sőt: fájdalmam méltatlankodássá változott, s elhatároztam, hogy békén hagyom rosszindulatú rokonomat, mint ahogy addig is megvoltam nélküle.

Ettől fogva csak képességeim kifejlesztésével törődtem, s teljesen a munkának szenteltem magam. Egész nap borotváltam, esténkint pedig üdülésül gitározni tanultam. Mesterem egy öreg señor escudero[25] volt, én szoktam megfésülni a szakállát. Megtanított a kottaolvasásra is, amihez tökéletesen értett. Igaz, hogy hajdan kántor volt valamelyik székesegyházban. Marcos de Obregónnak hívták. Ez a bölcs ember, aki okos is volt meg tapasztalt is, úgy szeretett, mintha az édes fia lettem volna. Komornyik volt egy orvos feleségénél mintegy harminc lépésre tőlünk. Mihelyt abbahagytam a munkát, vagyis naplemente után, átmentem hozzá, leültünk a küszöbre, és kettesben valóságos kis hangversenyt rögtönöztünk a szomszédság örömére. Nem mintha különösebben kellemes hangunk lett volna, de gitározás közben két szólamban énekeltünk, s már ez is elég volt ahhoz, hogy gyönyörködtesse hallgatóinkat. Főleg az orvos feleségét, doña Mergelinát szórakoztattuk, aki kijött a folyosóra, s néha megkért, hogy kedvenc dalait ismételjük meg. Férje nem sajnálta tőle ezt a kis szórakozást; noha spanyol volt s már öreg, egyáltalán nem volt féltékeny, különben is teljesen lekötötte a foglalkozása, s amikor esténként a sok beteglátogatás után fáradtan hazatért, korán lefeküdt, s nem törődött azzal, hogy felesége ilyen odaadással hallgatja hangversenyeinket. Talán nem is gondolta, hogy e hangversenyek veszedelmes hatást gyakorolhatnak az asszonyra. Hozzá kell tennem, hogy a legcsekélyebb oka sem volt a félelemre, mert Mergelina szép fiatalasszony volt ugyan, de olyan elszántan erényes, hogy a férfiak tekintetét se bírta elviselni. Az orvos tehát nem rótta fel bűnül feleségének ezt a szerinte ártatlan és tisztességes szórakozást, hagyta, hogy énekeljünk, amennyit csak akarunk.

Egy este, amikor az orvos háza elé érkeztem, hogy a szokásos módon szórakozzam, az öreg komornyik már az ajtó előtt várt, kézen fogott, és azt mondta, hogy szeretne sétálni egyet, mielőtt muzsikálni kezdünk. Egy félreeső utcába vezetett, s mikor látta, hogy nyugodtan beszélhet, szomorúan így szólt:

- Diego fiam, közölnöm kell önnel valamit. Attól tartok, gyermekem, hogy mindketten nagyon megbánjuk, hogy esténkint hangversenyeket rendeztünk gazdám ajtaja előtt. Nem vitás, hogy nagyon szeretem önt, s örülök, hogy megtaníthattam gitározni és énekelni, de ha előre sejtem, milyen veszedelem fenyegeti, istenemre mondom, máshol adtam volna leckéket önnek.

Megijedtem. Megkértem a komornyikot, beszéljen világosabban, és árulja el, mitől kell tartanunk, hiszen nem olyan ember voltam, aki örömét leli a veszélyben, másfelől még nem jártam be Spanyolországot.

- Elmondom - felelte -, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy megértse, mekkora veszedelem fenyeget bennünket.

- Amikor az orvos szolgálatába léptem - folytatta -, s ennek immáron egy esztendeje, gazdám egy reggel a felesége elé vezetett, és azt mondta: "Íme az úrnője, Marcos. Ezt a hölgyet mindenüvé el kell kísérnie." Megcsodáltam doña Mergelinát, festenivalóan szépnek találtam, s különösen bájos testtartása bűvölt el. "Uram - feleltem az orvosnak -, boldog vagyok, hogy egy ilyen bájos hölgy szolgálatára lehetek." Válaszom nem tetszett Mergelinának, nyersen rám szólt: "No, nézd csak, hogy kinyílt a csipája! Ki nem állhatom az efféle hízelgést." Rendkívül meglepett, hogy ilyen szavak hagyták el gyönyörű ajkait. Sehogy sem tudtam összeegyeztetni úrnőm parasztos, goromba modorát a lényéből áradó bájjal. De a férje hozzászokott, sőt tetszett is neki, hogy feleségének ilyen furcsa természete van.

- Marcos - fordult hozzám -, nőm valóságos csodája az erénynek. Aztán látva, hogy felesége fölveszi köpenyét, és misére készül, utasított, hogy kísérjem el a templomba. Alig tettük ki lábunkat az utcára, egész csomó férfival találkoztunk, aki doña Mergelina csinos külseje láttán igen hízelgő bókokat súgott a fülébe, mikor elhaladt mellette, amiben végül is nem volt semmi meglepő. Mergelina válaszolt nekik, de el se tudja képzelni, milyen ostobán és nevetségesen. A férfiak egészen elképedtek, nem tudták megérteni, hogy olyan nő is létezhetik, aki haragszik, ha bókolnak neki. "Asszonyom - fordultam hozzá -, ne törődjön vele, akármit mondanak; okosabb, ha hallgat, mintha csípősen válaszol." "Szó sincs róla - felelte -, meg akarom mutatni ezeknek a ripőköknek, hogy olyan asszony vagyok, aki nem tűri a tiszteletlenséget." Mergelina szájáról végül is annyi idétlenség hangzott el, hogy nem állhattam tovább, és megkockáztatva, hogy esetleg megharagszik, megmondtam neki a véleményem. A tőlem telhető legtapintatosabban kifejtettem, hogy eljárása természetellenes, és gorombaságával semmivé teszi rengeteg jó tulajdonságát. Egy kedves és udvarias nő akkor is megszerettetheti magát, ha nem szép, egy szép nőt viszont, ha goromba és udvariatlan, mindenki megvet. Érvelésemet még számtalan hasonló érvvel megtoldottam, hogy jobb modorra bírjam. A prédikáció után attól tartottam, hogy őszinteségemmel magamra haragítom úrnőmet, s szigorúan rendreutasít. De nem haragudott, amiért megfeddtem, csak éppen fütyült rá, mint mindenre, amit ostoba fejjel a következő napokban mondtam.

Eluntam, hogy hiába figyelmeztessem hibáira, hagytam, élje csak természetéből fakadó vadságát. De képzelje csak: ez a vadóc, ez a gőgös nőszemély két hónapja teljesen megváltozott, mindenkihez udvarias és jó modorú. Már nem ugyanaz a Mergelina, aki ostobaságokkal válaszolt a férfiak elragadtatott bókjaira; örül, ha dicsérik, örül, ha szépségét magasztalják, s azt mondják neki, hogy férfi nem nézhet rá büntetlenül, tetszik neki a hízelgés; mintha kicserélték volna. Szinte fölfoghatatlan ez a változás, s ami nyilván még jobban meglepi: ezt a csodát ön idézte elő. - Igen, kedves Diegóm - folytatta a komornyik -, ön változtatta meg így doña Mergelinát, ön csinált bárányt a nőstény tigrisből, egyszóval: magára vonta a hölgy érdeklődését. Sokszor láttam már ilyesmit, s vagy rosszul ismerem a nőket, vagy pedig Mergelina heves szerelemre gyulladt ön iránt. Ez a szomorú újság, amelyet tudtára kellett adnom, fiam, ilyen veszélyes helyzetben vagyunk.

- Nem értem - mondtam erre az öregnek -, mi okunk van a kétségbeesésre, és miért oly nagy csapás rám nézve, hogy egy csinos hölgy belém szeretett.

- Ó, Diego - felelte -, ön is úgy okoskodik, mint a fiatalemberek általában: csupán a csalétket látja, és nem vesz tudomást a horogról. Ön csak a gyönyörre gondol, én meg a nyomában járó kellemetlen következményekre. A dolognak csak rossz vége lehet: ha tovább is eljár a házunk elé énekelni, még jobban fölkelti Mergelina szenvedélyét, az asszony esetleg elveszti önuralmát, s elárulja gyöngeségét férje, Oloroso doktor előtt. S a férj, aki most oly szívélyes, mert nem hiszi, hogy oka volna a féltékenységre, dühbe gurul, bosszút áll a feleségén, s lehet, hogy mindkettőnkkel - önnel is, meg velem is - kíméletlenül elbánik.

- Rendben van, señor Marcos - feleltem -, igazat adok önnek, s követem, amit tanácsol. Mondja meg, hogyan viselkedjem, hogy elejét vegyem minden kellemetlenségnek.

- Nem szabad többé hangversenyeket adnunk - felelte a komornyik. - Ne mutatkozzék többé úrnőm előtt: ha nem látja önt többé, visszanyeri lelkinyugalmát. Maradjon otthon a gazdájánál, én majd felkeresem, s ott minden veszély nélkül gitározhatunk.

- Rendben van - válaszoltam -, ígérem, hogy többé nem teszem be a lábamat önökhöz.

Csakugyan elhatároztam, hogy nem énekelek többet az orvos ajtaja előtt, s ha már ilyen veszedelmes rám nézni, bezárkózom a borbélyműhelybe.

Csakhogy Marcos, a derék és fölötte óvatos komornyik, néhány nap múlva azt tapasztalta, hogy módszerével, amellyel el akarta oltani doña Mergelina szenvedélyét - éppen az ellenkező hatást érte el. Mivel a hölgy nem hallott többé énekelni, már a második este megkérdezte tőle, miért hagytuk abba a hangversenyeket, s mi az oka, hogy elmaradtam. Marcos azt válaszolta, hogy nagyon el vagyok foglalva, egy pillanatom sincs a szórakozásra. Az asszony látszólag megelégedett e magyarázattal, s még három napig elég fegyelmezetten elviselte távolmaradásomat, a harmadik nap végén azonban szívszerelmem türelmét vesztette, és azt mondta a komornyiknak:

- Ön becsap engem, Marcos! Diego nem ok nélkül maradt el innen. Valami rejtély lappang a dologban, s szeretném felderíteni. Parancsolom, hogy beszéljen, ne titkoljon el semmit!

- Úrnőm - felelte a komornyik újabb kibúvót keresve -, ha tudni akarja az igazat, elárulhatom, hogy hangversenyeink után Diegót odahaza gyakran terítetlen asztal várta, s nem merte többé kitenni magát annak, hogy vacsora nélkül feküdjön le.

- Hogyan? Vacsora nélkül! - kiáltott fel szomorúan az asszony. - Hát miért nem szólt előbb? Vacsora nélkül lefeküdni! Ó, szegény gyermek! Azonnal keresse fel, s mondja meg, hogy jöjjön el ma este! Nem fog többé vacsora nélkül hazatérni, mindig kap nálam egy tál ételt!

- Micsoda? - kérdezte meglepetést színlelve a komornyik. - Te jó ég, micsoda változás! Valóban ön mondja ezt, úrnőm? Mióta ilyen lágy szívű és könyörületes?

- Amióta ön nálunk van - felelte habozás nélkül a hölgy. - Illetve amióta elítélte lenéző viselkedésemet, amióta megpróbálta megpuhítani a szívemet. De sajnos - fűzte hozzá ellágyulva - egyik végletből a másikba estem. Gőgös voltam és érzéketlen, s nagyon is szelíd és érző szívű lettem. Szeretem Diegót, az ön fiatal barátját, és képtelen vagyok védekezni ez ellen az érzés ellen. Elmaradása nemhogy csökkentené szerelmemet, hanem újult erőt ad neki.

- Lehetséges volna - kérdezte az öreg -, hogy egy fiatalember, aki nem is szép, nem is valami délceg, ilyen lángoló szenvedélyt ébresszen? Megbocsátanám érzéseit, ha egy csinos, érdemes lovag váltotta volna ki őket...

- Ó, Marcos! - szakította félbe Mergelina. - Szóval, egyáltalán nem hasonlítok nememhez? Vagy inkább ön az, aki gazdag tapasztalatai ellenére sem ismeri eléggé a nőket, hogy képes elhinni, hogy az érdem befolyásolja őket választásukban. Ha magamról ítélek, azt kell mondanom, hogy a nők gondolkodás nélkül szeretnek bele valakibe. A szerelem megzavarja értelmünket, akaratunk ellenére vonz szerelmünk tárgya felé; betegség, amely úgy jön ránk, mint az állatokra a veszettség. Ne akarjon hát meggyőzni, hogy Diego méltatlan vonzalmamra. Szeretem őt, s ez elég ahhoz, hogy rengeteg jó tulajdonságot találjak benne. Ön e jó tulajdonságokat nem veszi észre, s lehet, hogy nem is rendelkezik velük. De hiába mondja, hogy se arca, se termete nem méltó még csak figyelemre se, én elragadóan délcegnek látom s a napnál is szebbnek. Ráadásul hangjának lágysága is megremegtet, és véleményem szerint rendkívül szépen gitározik.

- De asszonyom - válaszolt Marcos -, nem gondol rá, miféle ember Diego? Alacsony származású...

- Én sem vagyok különb nála - vágott megint közbe az asszony. - De ha előkelő hölgy volnék is, az se érdekelne.

A beszélgetés eredménye az lett, hogy a komornyik - látva, hogy úgyse érhet el semmit úrnőjénél - többé nem szállt szembe az asszony konokságával, ahogy az ügyes kormányos is enged a viharnak, amely elsodorja a kikötő irányából, amerre tart. Sőt mi több: engedett úrnőjének, eljött hozzám, félrevont, s miután előadta, milyen beszélgetés folyt le köztük, így szólt:

- Amint látja, Diego, folytatnunk kell a hangversenyeket Mergelina háza előtt. A hölgynek feltétlenül viszont kell látnia önt, barátom, különben valami őrültséget csinál, ami még jobban árt a hírnevének.

Nem játszottam meg a kegyetlent, hanem azt feleltem Marcosnak, hogy este elmegyek hozzájuk, magammal viszem gitáromat is, s a jó hírt tudtára adhatja úrnőjének. Meg is tette, s a szerelmes asszony elragadtatással értesült róla, hogy este abban a gyönyörűségben lesz része, hogy láthat is meg hallhat is.

De csak hajszálon múlt, hogy egy elég kellemetlen baleset nem hiúsította meg ezt a reményét. Az este beállta előtt nem indulhattam el mesteremtől, s szerencsétlenségemre nagyon sötét este volt. Tapogatódzva mentem az utcán, s fele úton lehettem, mikor az egyik ablakból nyakon öntöttek valamivel, aminek szaglóérzékem egyáltalán nem örült. Mondhatom, olyan jól megcéloztak, hogy az edény tartalmából semmi se veszett kárba. Olyan helyzetbe kerültem, hogy nem tudtam, mit csináljak. Forduljak vissza? Micsoda mulatság volna a többi inasnak! Mindenki rajtam gúnyolódna! De ilyen gyönyörű állapotban Mergelinához is restelltem beállítani. Végül mégis úgy döntöttem, hogy az orvos házába megyek. A kapuban már várt az öreg komornyik. Közölte, hogy Oloroso doktor már lefeküdt, s kedvünkre szórakozhatunk. Azt feleltem, hogy mindenekelőtt a ruhámat kell megtisztogatnom, s elmeséltem neki, milyen baleset ért. Láthatólag együttérzett velem, s bevezetett az egyik szobába, ahol úrnője tartózkodott. Mikor a hölgy tudomást szerzett kalandomról, s meglátta, milyen állapotban vagyok, úgy megsajnált, mintha valami iszonyú szerencsétlenség ért volna, aztán csúnyán elátkozta az illetőt, aki így elbánt velem.

- Ugyan, úrnőm - szólt rá Marcos -, mérsékelje magát. Vegye tekintetbe, hogy csak véletlen volt a dolog, nem szabad ilyen haragra gerjednie!

- Miért? - kiáltott föl hevesen a hölgy. - Miért ne haragudhatnék, hogy ilyen gyalázatosan elbántak ezzel a kis báránykával, ezzel az ártatlan kis galambbal, aki még csak nem is panaszkodik a rajta esett sérelem miatt? Ó, miért is nem vagyok férfi, hogy bosszút állhassak érte!

Még sok egyebet is mondott, ami mind azt bizonyította, hogy milyen végtelenül szeret. Ezt egyébként cselekedeteivel is bizonyította, mert miközben Marcos nekilátott letisztogatni egy törülközővel, beszaladt a szobájába, s egy illatszerekkel teli dobozzal tért vissza. Meggyújtott egy csomó jó szagú füstölőszert, beillatosította a ruhámat, s utána bőségesen meglocsolta esszenciákkal. Miután a füstölést meg a locsolást befejezte, az irgalmas hölgy maga ment a konyhába kenyérért, borért és néhány szelet birkasültért, amit nekem tett félre. Rám parancsolt, hogy egyem, s külön élvezte, hogy kiszolgálhat: hol a húst vágta el a tányéromon, hol meg a poharamat töltötte meg, Marcos meg én hiába igyekeztünk megakadályozni. Miután megvacsoráztam, a zenekar tagjai, mármint a komornyik meg én, fölhangoltuk gitárjainkat, s nekikészülődtünk az éneklésnek, s hangversenyünkkel elbűvöltük Mergelinát. Igaz, hogy csupa olyan dalt énekeltünk, amely szerelemről szólt, s azt nem hallgathatom el, hogy éneklés közben néha olyan pillantásokat vetettem rá szemem sarkából, hogy lángra lobbant benne a szenvedély. Tudniillik most már kezdtem kedvemet lelni a játékban. Noha a hangverseny elég sokáig tartott, nem untam el. Ami a hölgyet illeti, perceknek érezte az órákat, és egész éjjel örömest elhallgatott volna bennünket, ha az öreg komornyik, aki viszont a perceket érezte óráknak, nem figyelmezteti, hogy már későre jár. A hölgy legalább tízszer elengedte a füle mellett a figyelmeztetést, csakhogy a komornyik fáradhatatlannak bizonyult, s nem hagyta nyugton úrnőjét, míg el nem távoztam. A bölcs és óvatos komornyik látta, hogy úrnőjét elvakította az őrült szenvedély, s félt, hogy baj lesz a dologból. Aggodalma rövidesen beigazolódott: az orvos - akár azért, mert valami titkos cselszövést sejtett, akár, mert piszkálni kezdte a féltékenység ördöge, amely addig nyugton hagyta - rosszallását fejezte ki a hangversenyek miatt. Sőt mi több: mint a ház ura meg is tiltotta őket, s minden indokolás nélkül kijelentette: többé nem engedi meg, hogy idegeneket fogadjanak a házában.

Marcos közölte velem a tilalmat, amely elsősorban rám vonatkozott, s nagyon fájdalmasan érintett. Már kezdtem reményeket táplálni, s szomorúan vettem tudomásul, hogy füstbe mentek. Különben a történelmi hűség kedvéért be kell vallanom, hogy a csapást türelemmel viseltem el. Nem úgy Mergelina: csak annál szenvedélyesebb szerelemre lobbant.

- Kedves Marcosom - fordult komornyikjához -, egyedül csak öntől remélhetek segítséget. Könyörgök, tegye lehetővé, hogy titokban találkozhassam Diegóval!

- Még mit nem? - felelte haragosan az öreg. - Máris túlságosan a kedvében jártam! Eszem ágában sincs csak azért, hogy az ön őrült szenvedélye kielégüljön, hozzájárulni gazdám megszégyenítéséhez, lejáratni az ön jó hírét, s gyalázatot hozni saját fejemre, mikor mindig feddhetetlen magaviseletű cseléd hírében állottam. Inkább elmegyek a háztól, minthogy ilyen gyalázatot műveljek!

- Ó, Marcos - vágott közbe a hölgy, aki a komornyik utolsó szavaira halálra rémült -, amikor ilyeneket mond, hogy elmegy a háztól, úgy érzem, mintha szíven döfne! Kegyetlen ember! Most akar cserbenhagyni, miután ilyen állapotba juttatott. Adja vissza előbb a gőgömet s féktelenségemet, amitől megfosztott! Miért is szoktam le a kedvenc rossz tulajdonságaimról? Most nyugodt lehetnék, de az ön tapintatlan intelmei megfosztottak a nyugalomtól, amelyet oly sokáig élveztem. Ön pallérozni akarta a modoromat, s az eredmény az lett, hogy tönkretett... De mit is beszélek, én szerencsétlen - folytatta sírva. - Miért teszek önnek igazságtalan szemrehányásokat? Nem, atyai barátom, nem ön az oka szerencsétlenségemnek, a balsors sújtott ilyen csapással! Könyörgök, felejtse el az őrültségeket, amelyek kiszaladtak a számon! Sajnos, a szenvedély megzavarta eszemet, legyen elnéző gyöngeségem iránt! Ön az egyetlen vigaszom, s ha drága önnek az életem, ne tagadja meg tőlem a segítségét!

E szavakra még jobban kezdett zokogni, úgy, hogy nem is tudta folytatni. Előhúzta a zsebkendőjét, eltakarta vele az arcát, s úgy rogyott le egy székre, mint aki már nem bírja tovább elviselni bánatát. Az öreg Marcos, talán a legmintaszerűbb komornyik, akivel életemben találkoztam, nem tudott ellenállni a megható látványnak; mélységesen megindult, könnyei összefolytak úrnője könnyeivel, s elérzékenyülten így szólt hozzá:

- Ó, úrnőm, ön mindenre rá tud venni! Nem tudok ellenállni fájdalmának; úrrá lett erényességem fölött, ígérem, hogy segíteni fogok. Már nem csodálkozom, hogy a szerelem ereje arra készteti, hogy megfeledkezzék kötelességéről, hiszen puszta együttérzésből kész vagyok a kötelességemet megtagadni.

Szóval, akármilyen feddhetetlen magaviseletű volt a komornyik, végül is föláldozta magát Mergelina szenvedélyének. Egy reggel fölkeresett, tájékoztatott a dolgok állásáról, s mikor elbúcsúzott, közölte, hogy már megfogamzott agyában a terv, hogyan hozhatna össze titokban úrnőjével. Ilyenformán újraélesztette bennem a reményt; de két óra múlva nagyon rossz hírt hallottam. Egy környékbeli patikussegéd, egyik állandó vendégünk lépett be az üzletbe. Miközben nekikészülődtem, hogy megborotváljam, megkérdezte:

- Señor Diego, hát milyen tanácsokat ad ön barátjának, Marcos de Obregónnak, az öreg komornyiknak? Tudja, hogy kilép Oloroso doktor szolgálatából?

Azt feleltem, hogy nem.

- Pedig biztos, alighanem még ma megkapja a felmondását. A gazdája meg az én gazdám éppen az imént tárgyalták meg előttem a dolgot - folytatta a patikussegéd -, mégpedig a következőképpen. "Señor Apuntador - mondta az orvos -, szeretnék valamit kérni öntől. Nem vagyok megelégedve öreg komornyikommal, szeretném a feleségemet egy hűséges, komoly és éber dueña őrizetére bízni." "Értem - szólt közbe a gazdám. - Melancia asszonyra volna szüksége, aki feleségem házvezetőnője volt, s noha hat hete özvegy vagyok, még mindig nálam lakik. Bár nagy hasznát veszem a háztartásban, átengedem önnek, mert szívemen viselem az ön becsületét. Benne aztán megbízhatik, nem fogják felszarvazni. A dueñák gyöngye, valóságos sárkányként őrzi a női szemérmet. Teljes tizenkét évig szolgált a feleségem mellett, aki, mint tudja, fiatal és szép volt, de udvarlónak még árnyékát sem láttam a házban. Istenemre mondom, hasztalan is lett volna minden próbálkozás. Pedig elárulhatom, hogy megboldogult feleségem az első időkben igen hajlamos volt a kacérkodásra, de Melancia asszony hamarosan lehűtötte, és rákapatta az erényességre. Egyszóval, valóságos kincs ez a házvezetőnő, sokszor meg fogja köszönni, hogy önnek ajándékoztam." A doktor szemlátomást nagyon örült annak, amit hallott, s mindjárt meg is állapodott señor Apuntadorral, hogy mától fogva a dueña foglalja el az öreg komornyik helyét.

A hír hihetőnek hangzott, aminthogy annak is bizonyult, és ugyancsak megzavarta nemrég újjáéledt gyönyörteljes elképzeléseimet. Délután felkeresett Marcos is, megerősítette, amit a patikussegéd mesélt, s ezzel végleg lesújtott.

- Kedves Diegóm - mondta a derék komornyik -, végtelenül örülök, hogy Oloroso doktor kitette a szűrömet. Sok keserűségtől kímélt meg vele. Azonfölül, hogy nagy sajnálatomra aljas szolgává váltam volna, mindenféle ravasz cselt kellett volna kitalálnom, hogy ön titokban találkozhasson Mergelinával. Mennyi gondom lett volna! De hál' istennek, megszabadultam ezektől az utálatos gondoktól és a velük járó kockázattól. Ami önt illeti, fiam, vigasztalódjék meg, hogy elveszített néhány édes pillanatot: lehet, hogy a bánat özöne követte volna.

Méltányoltam Marcos álláspontját, hiszen nem volt már semmi reményem; a játszmát feladtam. Bevallom, nem tartoztam ama konok szerelmesek közé, akik dacolnak a nehézségekkel, de ha ilyen lettem volna is, Melancia asszonyság akkor is elbátortalanított volna. Úgy festették le előttem ezt a dueñát, mint aki minden udvarló reményeit képes lehervasztani. De akármilyen színekkel festették is le, két-három nap múlva megtudtam, hogy a doktor felesége vagy elaltatta ezt az Árgust, vagy megvesztegette. Éppen egyik szomszédunkat indultam megborotválni, amikor megállított az utcán egy vénasszony, s megkérdezte, én vagyok-e Diego de la Fuente. Mondtam, hogy én.

- No, ha ön az - folytatta a vénasszony -, éppen önt keresem. Legyen ma éjjel doña Mergelina kapujában, tudassa valamilyen jellel, hogy megérkezett, s bebocsátják a házba.

- Hát akkor mindjárt állapodjunk is meg a jelben - feleltem. - Nagyszerűen tudok macskát utánozni, tehát egymás után többször nyávogni fogok.

- Helyes - válaszolta a szerelem hírnöke -, tudatni fogom válaszát. Alászolgája, señor Diego! Isten óvja! Istenem, de csinos! Szent Ágnesre mondom: ha még egyszer tizenöt éves lehetnék, nem mások nevében keresném fel!

E szavakkal a szolgálatkész vénasszony el is távozott.

Képzelheti, milyen pokolian felizgatott ez az üzenet. Sutba dobtam Marcos erkölcsi aggályait. Türelmetlenül vártam az estét, s amikor úgy gondoltam, hogy Oloroso doktor már pihenőre tért, a háza kapujához siettem. Ott aztán úgy elkezdtem nyávogni, hogy alighanem messzire elhallatszott, s minden bizonnyal becsületére vált a mesternek, aki erre a szép tudományra megtanított. Egy pillanat múlva maga Mergelina nyitotta ki halkan a kaput, s mihelyt beléptem, be is csukta mögöttem. Abba a szobába mentünk, ahol utoljára hangversenyeztünk, a helyiséget a kandalló párkányára helyezett picinyke lámpa világította meg homályosan. Leültünk egymás mellé, és beszélgetni kezdtünk; mindketten meg voltunk hatva, azzal a különbséggel, hogy Mergelina meghatottságát csupán a gyönyörűség okozta, míg az enyémbe egy kis félelem is vegyült. Hiába bizonygatta a hölgy, hogy férjétől nincs mit tartanunk, meg-megremegtem, s ez zavarta örömömet.

- Asszonyom - kérdeztem -, hogy sikerült kijátszania a dueña éberségét? Azok után, amiket Melancia asszonyról hallottam, el se tudtam képzelni, hogy egyáltalán üzenhet nekem, még kevésbé, hogy személyesen is találkozhatunk.

Doña Mergelina elmosolyodott.

- Ha elmesélem, mi történt köztem és a dueña között, nem fog többé csodálkozni éjszakai titkos találkozásunkon. Mikor Melancia megjelent a házban, férjem ezernyi bókkal halmozta el, hozzám pedig így szólt: "Mergelina, e kitűnő asszonyság gondjára bízom önt. Valóságos megtestesülése az erénynek, tükör, amely állandóan itt lesz a szeme előtt, hogy belenézhessen és elsajátíthassa az illemet. Ez a csodálatra méltó asszonyság tizenkét éven át vigyázott egyik barátom, egy patikárius feleségére, de úgy vigyázott... ahogy senki más nem vigyázhatott volna rá. Valóságos szentet csinált belőle."

Ez a dicshimnusz, amelyet Melancia asszonyság szigorú ábrázata nem hazudtolt meg, rengeteg könnyembe került, és kétségbe ejtett. Elképzeltem, milyen leckéket kell majd hallgatnom reggeltől estig, milyen dorgálásokban lesz részem nap nap után. Egyszóval, elkészültem rá, hogy én leszek a világ legboldogtalanabb asszonya. Ez a szörnyű kilátás arra késztetett, hogy mihelyt négyszemközt maradtam a dueñával, nyersen kijelentsem neki: "Ön nyilván azt tervezi, hogy alaposan meggyötör, de figyelmeztetem: nem vagyok béketűrő természetű. Én is minden lehetséges módon meg fogom gyötörni. Közlöm önnel, hogy keblemben szenvedély dúl, s ezt az ön prédikációi nem fogják onnan kiirtani, erre bizton számíthat. Legyen kétszeresen éber, mert figyelmeztetem, minden alkalmat föl fogok használni, hogy kijátsszam." E szavakra a morcos dueñának - akiről azt hittem, hogy kísérletképpen nagy prédikációt intéz majd hozzám - kisimult a homloka, s mosolyogva így szólt: "Asszonyom, ön elbűvölő teremtés, s őszintesége engem is őszinteségre késztet. Amint látom, bennünket egymásnak teremtett az isten. Ó, szép Mergelina, mennyire téved, ha annak a dicshimnusznak az alapján ítél meg, amelyet férje, a doktor zengett rólam, vagy ha visszataszító arcom alapján alkot rólam véleményt. Mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy ellensége legyek a gyönyöröknek! Csak azért szolgálok féltékeny férjeknél, hogy csinos asszonyaik szolgálatára lehessek. Régóta gyakorolom már a színlelés művészetét, s mondhatom önnek, hogy kétszeresen boldog vagyok, mivel egyszerre élvezhetem a bűnnel járó előnyöket, és az erény kölcsönözte hírnevet. Magunk közt szólva: mindenki így erényes. Valóban erényesnek lenni túlságosan sokba kerül, manapság mindenki megelégszik a látszattal.

Bízza csak rám magát - folytatta a házvezetőnő -, kettesben majd csak túljárunk az öreg Oloroso doktor eszén. Ő sem kerüli el señor Apuntador sorsát, erre esküszöm. Miért volna tiszteletre méltóbb egy orvos, mint egy patikárius? Szegény Apuntador, hogy kijátszottuk, a felesége meg én! Milyen szeretetre méltó hölgy volt, milyen jó lélek, isten nyugtassa! Megnyugtathatom, hogy nem pazarolta el a fiatalságát! Magam se tudom, hány szeretője volt, akit én csempésztem be hozzá, anélkül, hogy a férje valaha is gyanút fogott volna! Nézzen hát rám kicsit kedvesebben, asszonyom, legyen meggyőződve róla: akármilyen ügyes volt is az öreg komornyik, aki önt szolgálta, semmit sem veszít a cserén. Talán még nagyobb hasznára is leszek."

- Képzelheti, Diego - folytatta Mergelina -, milyen hálás voltam a vénasszonynak őszinteségéért. Azt hittem, maga a megtestesült, zord erény. Lám, milyen rosszul ítéljük meg a nőket! Őszinteségével rögtön megnyert magának. Túláradó örömmel öleltem meg, s ezzel előre jeleztem, milyen boldog vagyok, hogy ő lett a házvezetőnőm. Aztán teljesen föltártam előtte érzelmeimet, s megkértem: minél hamarabb tegye lehetővé, hogy titkon találkozhassam önnel. És megcsinálta. Már ma reggel csatasorba állította azt a vénasszonyt, aki beszélt önnel, s akinek a szolgálatait gyakran vette igénybe a patikáriusné érdekében. S a legmulatságosabb az egész kalandban az - tette hozzá nevetve Mergelina -, hogy amikor elmondtam Melanciának, milyen nyugodtan szokta tölteni férjem az éjszakákat, lefeküdt melléje, s most is ott fekszik helyettem.

- Ennek az ötletnek nem nagyon örülök, asszonyom - mondtam Mergelinának. - Férje fölébredhet, és észreveszi a csalást.

- Nem fogja észrevenni - felelte gyorsan az asszony. - Efelől nyugodt lehet. Az ok nélküli félelem ne mérgezze meg az örömöt, amit éreznie kell, hogy együtt van egy fiatal asszonnyal, aki szereti.

Az öreg orvos felesége látta, hogy szavai nem oszlatták el félelmemet, tehát mindent megpróbált, amiről azt hitte, hogy megnyugtathat, s annyiféleképpen próbálkozott, hogy a végén sikerült célt érnie. Már csak az járt az eszemben, hogy kihasználom az alkalmat, ám amikor Cupido isten - akit a Kacagás és a Játék kísért - épp azon volt, hogy beteljesítse boldogságomat, erélyesen megdöngették az utcai kaput. Ámor és kísérete azon nyomban elröppent, akárcsak egy félénk madárraj, amelyet valami lárma váratlanul fölriasztott. Mergelina gyorsan bebújtatott a szobában lévő egyik asztal alá, elfújta a lámpát, és ahogy ő előre megbeszélte a dueñával arra az esetre, ha valami baj történne, a szoba ajtajához sietett, ahol a férje aludt. Közben tovább döngették a kaput, az egész ház visszhangzott bele. Az orvos hirtelen fölriadt, és Melanciát szólította. A dueña kiugrott az ágyból, noha a doktor, aki azt hitte róla, hogy a felesége, rákiáltott, hogy ne keljen fel. Melancia kisietett úrnőjéhez, aki - érezve, hogy a dueña ott van mellette - ugyancsak Melancia után kezdett kiabálni mondván, hogy nézze meg, ki döngeti a kaput...

- Itt vagyok, úrnőm - felelte a házvezetőnő -, feküdjön csak vissza, én majd megnézem, mi történt.

Közben Mergelina levetkőzött, s lefeküdt a doktor mellé, aki nem is gyanította, hogy becsapták. Igaz, hogy a jelenetet teljes sötétségben játszotta el a két színésznő, akik közül az egyik egyenesen páratlan volt, s a másiknak is megvolt hozzá minden adottsága, hogy azzá legyen.

Néhány pillanat múlva már meg is jelent a házvezetőnő pongyolában, gyertyatartóval a kezében.

- Doktor úr - mondta a gazdájának -, legyen szíves fölkelni. Szomszédunkat, Fernández de Buendía könyvkereskedőt megütötte a guta. Arra kérik, menjen át és segítsen rajta. - Az orvos, amilyen gyorsan csak tudott, felöltözött, és elsietett. Felesége, ugyancsak pongyolában, a házvezetőnővel együtt átjött abba a szobába, ahol én voltam. Szinte félholtan húztak ki az asztal alól.

- Szedje össze magát, Diego - szólt rám Mergelina -, nem kell félnie semmitől!

Néhány szóban elmondta, mi történt, aztán folytatni akarta velem a félbeszakított eszmecserét, de a házvezetőnő tiltakozott.

- Asszonyom - mondta -, lehetséges, hogy férje már holtan találja a könyvkereskedőt, s rögtön visszatér. Különben is - tette hozzá, látva, hogy minden porcikámban reszketek -, mit akar ezzel a szegény fiatalemberrel? Nincs olyan állapotban, hogy társalogni tudna. Okosabb, ha hazaküldi, majd holnap folytatják a dolgot.

Doña Mergelina csak sajnálkozva egyezett bele, mert a holnapnál többre becsülte a mát, s azt hiszem, nagyon bántotta, hogy nem ajándékozhatja meg a doktort a neki szánt új szarvakkal.

Ami engem illet, sokkal kevésbé voltam lesújtva a szerelem legdrágább örömeinek elmulasztása miatt, mint amennyire megkönnyebbültem, hogy sikerült megszabadulnom a veszedelemtől. Hazatértem gazdámhoz, s az éjszaka hátralévő részében kalandomon gondolkoztam. Egy darabig nem voltam biztos benne, hogy elmegyek-e a másnap éjszakai légyottra. Nem voltam kedvezőbb véleménnyel a második vállalkozásról sem, mint az elsőről, ámde az ördög, aki mindenkor bennünk lakozik - helyesebben: hasonló helyzetekben bennünk lakozik -, azt sugallta, hogy nagy szamár lennék, ha félúton megállnék. Sőt: Mergelina újabb bájaival kecsegtette képzeletemet, s ezzel is fokozta a rám váró gyönyörök értékét. Elhatároztam hát, hogy tovább haladok célom felé, s megfogadva, hogy bátrabb leszek, másnap éjjel tizenegy és éjfél között igen jó hangulatban megjelentem a doktor házának kapujánál. Az égbolt sötét volt, egyetlen csillag sem ragyogott. Nyávogtam kettőt-hármat, jelezve, hogy ott vagyok az utcán, s mivel senki sem nyitott kaput, nemcsak hogy újra kezdtem, hanem elutánoztam a nyávogás minden fajtáját, amelyre egy olmedói pásztor tanított, s olyan sikeresen művelkedtem, hogy egy hazatérő szomszéd valóban azt hitte, hogy azon állatok egyike vagyok, amelyeknek a nyávogását utánoztam, fölkapott egy lába előtt heverő követ, és teljes erejéből hozzám vágta, s még rám is kiabált: "Nyavalyás kandúr!" A kő fejen talált, s egy pillanatra úgy megszédültem, hogy azt hittem, hanyatt esem. Éreztem, hogy csúnyán megsebesültem. Több se kellett, elment a kedvem az udvarlástól, s minthogy szerelmem véremmel együtt elfolyt, hazatértem, s mindenkit fölriasztottam és fölkeltettem. Gazdám megvizsgálta és kimosta sebemet, s úgy vélte, hogy igen veszélyes. De nem lett súlyosabb következménye, három hét múlva már a nyoma sem látszott. Ezalatt egy szót sem hallottam Mergelináról. Azt hiszem, Melancia asszonyság, hogy elválassza tőlem, összehozta valaki mással. Nem sokat törődtem vele, s miután sebem teljesen begyógyult, elhagytam Madridot, és folytattam spanyolországi körutamat.

NYOLCADIK FEJEZET
Hogyan találkozott Gil Blas és társa egy emberrel, aki kenyérhéjat
mártogatott a forrásba, s milyen beszélgetés folyt le köztük

Señor Diego de la Fuente egyéb kalandokról is beszámolt, amelyek azóta estek meg vele. Mellőzöm őket, mert úgy érzem, nem érdemes beszámolni róluk. Én azonban kénytelen voltam végighallgatni; nem tartott sokáig, mert Puente de Dueróba értünk. A nap hátralévő részét ebben a városkában töltöttük. A fogadóban káposztalevest főzettünk magunknak, és nyársra húzattunk egy nyulat, miután előzőleg gondosan megvizsgáltuk. Másnap virradatkor aztán folytattuk utunkat, előzőleg azonban megtöltöttük a tömlőt aránylag jó borral, iszákunkat meg néhány szelet kenyérrel és a vacsoráról megmaradt fél nyúllal.

Körülbelül két mérföldet tehettünk meg, s már meg is éheztünk, s mivel az országúttól mintegy kétszáz lépésnyire megpillantottunk néhány nagyobbacska fát, amely igen kellemes árnyékot vetett a mezőre, elhatároztuk, hogy lepihenünk alattuk. Összeakadtunk egy huszonhét-huszonnyolc éves férfiúval, aki kenyérhéjat mártogatott egy forrásba. Hosszú kard hevert mellette a füvön, meg egy tarisznya, amelyet levetett a válláról. Kopottasnak látszott, de megtermett, jóképű fickó volt. Udvariasan üdvözöltük, s ő ugyanolyan udvariasan viszonozta. Aztán megmutatta a kenyérhéjat, és mosolyogva megkérdezte, nem akarjuk-e megosztani vele. Igent mondtunk azzal a föltétellel, ha belemegy, hogy mi is megoszthassuk vele az ebédünket. Szíves örömest beleegyezett, mire rögtön ki is tálaltuk a harapnivalót. Az ismeretlen határozottan meg volt elégedve.

- Ejha, uraim - kiáltott föl túláradó örömmel -, ez aztán étel! Úgy látom, előrelátó emberek. Ami engem illet, nem szoktam ilyen bölcs előrelátással útra kelni, inkább a véletlenre bízom magam. Noha jelenleg ilyen állapotban vagyok, kérkedés nélkül mondhatom, hogy néha nagyon is pompásan festek. Elhiszik, hogy sokszor hercegnek néznek, és testőrök is kísérnek?

- Értem - mondta Diego -, azt akarja ezzel tudtunkra adni, hogy komédiás.

- Kitalálta - felelte az ismeretlen -, legalább tizenöt éve komédiás vagyok. Már gyermekkoromban játszottam kisebb szerepeket.

- Őszintén szólva - szólalt meg a borbély fejét rázva -, nem nagyon hiszek önnek. Ismerem a színészeket; nem gyalog szoktak utazni, mint ön, s nem ilyen Szent Antalhoz illő ebédjük van. Nem nagyon hiszem, hogy nagyobb szerepeket játszik.

- Gondolhat rólam, amit akar - vágott vissza a színész -, mégis főszerepeket játszom, méghozzá hősszerelmeseket.

- Ha így van - felelte bajtársam -, fogadja szerencsekívánataimat.

Nagyon örülök, hogy señor Gil Blas meg én abban a megtiszteltetésben részesülünk, hogy egy ilyen fontos személyiség társaságában ebédelhetünk.

Hozzáláttunk hát a kenyérhéj meg a nyúl maradékának elfogyasztásához, s akkorákat kortyoltunk a tömlőből, hogy egykettőre kiürült. Mindhármunkat annyira elfoglalt az evés-ivás, hogy egész idő alatt jóformán egy szót se beszéltünk, a lakoma után azonban újból társalogni kezdtünk.

- Meg vagyok lepve - fordult a borbély a komédiás felé -, hogy ilyen rosszul megy a sora. Ahhoz képest, hogy hősszerepeket játszik, nagyon szánalmasan fest. Bocsásson meg, hogy ilyen őszintén kimondom, amit gondolok.

- Ilyen őszintén! - kiáltott föl a színész. - Mondhatom, nem ismeri Melchior Zapatát. Hál' istennek nem vagyok érzékeny természet. Örülök, hogy ilyen őszintén beszél, én is szeretem kimondani, ami a szívemen fekszik. Őszintén bevallom: nem vagyok gazdag. Ide nézzenek - folytatta, és megmutatta ujjasát: színlapokkal volt kibélelve -, íme, ezt szoktam bélésnek használni. S ha kíváncsiak ruhatáram többi darabjára, könnyen kielégíthetem kíváncsiságukat.

S már elő is húzott hátizsákjából egy hamis ezüstpaszománnyal díszített ruhát, egy tarka tollakkal ékes süveget, egy pár lyukas selyemharisnyát s egy pár kopott, piros szattyáncipőt.

- Amint látják - folytatta -, meglehetősen szegény vagyok.

- Nem értem - felelte Diego. - Hát nincs se felesége, se lánya?

- Szép fiatal feleségem van - válaszolta Zapata -, de nincs belőle semmi hasznom. Rossz csillagzat alatt születtem. Elvettem egy szemrevaló színésznőt abban a reményben, hogy megment az éhhaláltól. S mit tesz a végzet? Maga a megtestesült erény. De hát ki nem ment volna lépre a helyemben? Egyetlenegy erényes akad a vidéki színésznők között, s éppen ezt kellett elvennem!

- Úgy látszik, csakugyan nincs szerencséje - mondta a borbély. - De hát miért nem vett feleségül valakit a nagy madridi társulatból? Akkor nem csalódott volna!

- Ebben igaza van - felelte a színész. - De a szentségit neki! Egy kis vidéki komédiásnak eszébe se juthat ezekre a híres színésznőkre emelni a szemét. Az ilyesmi csak a királyi társulat színészeinek a kiváltsága, de néha még ők is kénytelenek a városból nősülni. Szerencséjükre a városban is gyakran akad nő, aki felér a díszletek hercegnőivel.

- És ön sose gondolt rá - kérdezte útitársam -, hogy belépjen a madridi társulatba? Nagyon tehetségesnek kell lenni, hogy valaki oda bekerüljön?

- Ejnye - felelte Melchior -, ne gúnyolódjon! Méghogy nagyon tehetségesnek! Húsz színész van a társulatban. Kérdezze csak meg a közönséget, majd meglátja, milyen cifrán vélekednek róluk. Több mint a fele megérdemelné, hogy tarisznyával a hátán vándorszínész legyen! De még így se könnyű bekerülni közéjük, s a középszerű tehetséget pénzzel vagy befolyásos barátokkal kell kipótolni. Én aztán tudom, mert épp most léptem fel Madridban, és istentelenül kifütyültek, pedig igazán megérdemeltem volna, hogy megtapsoljanak: óbégattam, természetellenes hangon beszéltem, kivetkőztem egész valómból, sőt: deklamálás közben öklömet partnernőm álla alá dugtam, egyszóval a város nagy színészeinek modorában játszottam, de hiába: ugyanaz a közönség, amelyik amazoknál kedveli ezt a játékstílust, az én esetemben elviselhetetlennek találta. Lám, mire képes az elfogultság! Így aztán, mivel nem sikerült tetszést aratnom, nem fogadtak be, sőt kifütyültek, visszamegyek Zamorába. Újra csatlakozom feleségemhez és pályatársaimhoz, akiknek bizony nem valami pompásan megy a dolguk. Legalább ne lennénk kénytelenek koldulni, hogy átmehessünk egy másik városba, mint ahogy gyakran megesik!

Ezzel a színpadi herceg felállt, fölvette hátizsákját és kardját, és búcsúzóul méltóságteljesen így szólt:

- Önt pedig - felelte Diego ugyanolyan méltóságteljesen - várja Zamorában újjászületett, jómódú feleség!

Señor Zapata sarkon fordult, elindult, s menet közben gesztikulálni és deklamálni kezdett. A borbély meg én azon nyomban fütyülni kezdtünk, hogy madridi fellépésére emlékeztessük. Meghökkent; azt hitte, még mindig a madridi közönség fütyül. Hátranézett, s látta, hogy mi mulatunk a rovására, eszébe sem jutott megsértődni bohóckodásunk miatt, sőt: jókedvűen vette tudomásul a tréfát, és nagyokat kacagva folytatta útját. Ami minket illet, mi sem kíméltük a torkunkat, aztán visszatértünk az országútra, és folytattuk utunkat.

KILENCEDIK FEJEZET
Milyen helyzetben találta Diego a családját,
és milyen szórakozás után vált el Gil Blas és Diego

Aznap este Moyados és Valpuesta között tértünk nyugovóra egy kis faluban, melynek elfelejtettem a nevét, és másnap délelőtt tizenegy óra körül érkeztünk az olmedói síkságra.

- Íme, a szülőföldem, señor Gil Blas - szólalt meg útitársam. - Képtelen vagyok visszafojtani meghatottságomat, de nem is csoda: a szülőföld szeretete természetes érzés.

- Señor Diego - feleltem -, az olyan embernek, aki ennyire szereti szülőföldjét, véleményem szerint valamivel kedvezőbben kellene nyilatkoznia róla, mint ön tette. Úgy látom, hogy Olmedo város, ön pedig azt mondta, hogy falu; legalábbis mezővárosnak kellett volna neveznie.

- Szívesen kiköszörülöm a szülővárosomon esett csorbát - felelte a borbély -, de miután spanyolországi vándorlásom során megfordultam Madridban, Toledóban, Zaragozában és még egy sereg nagyvárosban, érthető, hogy a kis városokat falunak nézem.

Ahogy továbbhaladtunk a síkságon, mintha nagy sokaságot láttunk volna Olmedo körül, s amikor már tisztán meg tudtuk különböztetni egymástól a tárgyakat, ugyancsak volt mit néznünk.

Három sátor volt fölállítva sorjában, egymás mellett, s mind a három körül rengeteg szakács és kukta sürgölődött: nagy lakoma előkészületein fáradoztak. Egyesek a sátrak alatt fölállított hosszú asztalokat terítették meg, mások meg cserépkancsókat töltöttek tele borral; voltak, akik ételt főztek bográcsban, meg mindenféle húsokkal megtűzdelt nyársakat forgattak. Az én figyelmemet elsősorban egy nagy színpadi emelvény vonta magára. Különféle színűre festett keménypapír táblákkal volt földíszítve, a táblákon görög meg latin jelmondatok. Mikor a borbély meglátta a feliratokat, így szólt:

- Ezek a görög szavak fenemódon emlékeztetnek Tomás nagybácsimra. Fogadni mernék, hogy benne van a keze a dologban, mert magunk közt szólva, igen okos ember. Fejből tud egy egész csomó tankönyvet. Csak az a bosszantó, hogy beszélgetés közben folyton egész bekezdéseket idéz is belőlük, s az bizony nem mindenkinek tetszik. Ezenkívül - folytatta - a nagybátyám sok latin költőből és görög íróból fordított is. Kitűnő megjegyzéseiből kiderül, hogy igen jól ismeri az egész ókort. Nélküle soha nem tudtuk volna meg, hogy Athén városában sírtak a gyerekek, ha megkorbácsolták őket. Ezért a fölfedezésért bácsikám alapos műveltségének tartozunk hálával.

Miután útitársam meg én megnéztük mindazt, amit említettem, kíváncsiak lettünk, milyen alkalomból csinálnak ilyen előkészületeket. Éppen meg akartuk kérdezni valakitől, amikor Diego ráismert egy férfiúban - aki szemmel láthatólag az ünnepség rendezője volt - señor Tomás de la Fuentére. Gyorsan hozzásiettünk. A tanító először nem ismerte meg az ifjú borbélyt, annyira megváltozott az utóbbi tíz esztendő alatt. De aztán mégiscsak ráismert, szívélyesen megölelte, és nyájasan így szólt hozzá:

- Ejha! Te vagy az, Diego, kedves unokaöcsém? Visszatértél hát szülővárosodba? Viszontlátod hát házi isteneidet, s az ég épen és egészségesen ad vissza családodnak! Ó, ezerszeresen boldog nap! Albo dies notanda lapillo[26]. Sok újság van, barátom - folytatta. - Pedro nagybácsid, a széplélek, Pluto áldozatává lett: három hónappal ezelőtt meghalt. A fösvény alak egész életében attól félt, hogy nélkülözni fog: Argenti pallebat amore[27]. Habár néhány nagyúrtól igen nagy járadékot kapott, még évi tíz pisztolt sem költött kosztra, az inasát szó szerint éheztette. Szegény bolond, esztelenebb volt a görög Arisztipposznál, aki a líbiai sivatag kellős közepén megparancsolta rabszolgáinak, hogy dobálják el minden gazdagságát, mert akadályozza őket a járásban: annyi aranyat és ezüstöt gyűjtött, amennyit csak tudott. És mindezt kinek? Az örököseinek, akiket látni sem akart. Harmincezer dukát maradt utána, amelyen apád, Beltrán bátyád meg én osztoztunk meg. Most már bőségesen elláthatjuk hozománnyal gyermekeinket. Nicolás fivérem már gondoskodott is Teresa nővéréről: férjhez adta egyik alcaldénk^[28] fiához: Connubio junxit stabili propriamque dicavit[29]. Ezt a kedvező auspiciumok közt kötött frigyet ünnepeljük immáron két napja ilyen pompával. Ezért állítottuk fel a síkságon ezeket a sátrakat. Pedro mindhárom örökösének megvan a maga sátra, s mindennap más fedezi a költségeket. Bárcsak hamarább megérkeztél volna, hogy kezdettől fogva tanúja lehess a mulatságnak. Tegnapelőtt, a házasságkötés napján, apád volt a vendéglátó. Pompás lakomát adott, s utána karikaverseny következett. Tegnap szatócs nagybátyád fedezte a lakoma költségeit, és pásztorjátékokat rendezett. Felöltöztetett pásztornak tíz jóképű fiút és csinos lányt, s amennyi zsinór és szalag csak akadt a boltjában, mind rájuk aggatta. A bájos fiatalok különféle táncokat lejtettek, és sok kedves szerelmes dalt énekeltek. De akármilyen szép volt is az egész, nem aratott nagy sikert. Úgy látszik, a pásztorjáték ma már nem olyan népszerű, mint hajdan volt.

- Ma pedig - folytatta Tomás de la Fuente - az én költségemre megy minden, s olyan látványossággal örvendeztetem meg az olmedói polgárokat, amit magam ötlöttem ki: finis coronabit opus[30]. Színpadot, amelyen tanítványaim Isten segítségével saját darabomat adják elő, Muley Bugentuf marokkói király kedvtelései a címe. Tökéletes előadás lesz, mert van néhány tanítványom, aki éppúgy tud deklamálni, mint a madridi komédiások. Peñafieli és segoviai úri családok gyerekei, nálam laknak. Kitűnő színészek! Igaz, hogy sokat gyakoroltam velük, ut ita dicam[31], mesterien deklamálnak. A darabról nem árulok el semmit, nem akarlak megfosztani a meglepetés örömétől. Csak annyit mondok, hogy a nézők odalesznek a lelkesedéstől. A tárgya tragikus, megrendíti a lelket a halál képeivel. Arisztotelész nézetét vallom: borzadályt kell kelteni. Ó, miért is nem lettem drámaíró! Elárasztottam volna a színpadot vérengző uralkodókkal, gyilkos hősökkel, fürödtem volna a vérben. Tragédiáimban nemcsak a főszereplők pusztultak volna el, hanem a népség-katonaság is; még a súgót is felkoncoltam volna. Egyszóval, imádom a borzalmakat, csak az ilyesmi a kedvemre való. Az ilyen költői alkotások vonzzák a közönséget, adnak lehetőséget a színészeknek pompás alakításokra, s a szerző is szépen megél belőlük.

Mire befejezte mondókáját, egész sereg mindkét nembéli ember vonult ki a városból, és csődült ki a mezőre. Ott voltak az ifjú házasok is rokonaik és barátaik kíséretében, tíz-tizenkét muzsikus haladt előttük, s éktelen ricsajt csapott. Eléjük mentünk, és Diego bemutatkozott. A tömegből azon nyomban örömkiáltások törtek ki, mindenki rohant hozzá, hogy megölelje. Nem kis fáradságába került, hogy a barátság megnyilvánulásait mind viszonozza. Családja és valamennyi jelenlévő összevissza ölelgette, s aztán megszólalt az apja:

- Isten hozott, Diego! Szüleid kicsit meghíztak, fiacskám. Most nem mondok többet, később majd mindent apróra elmesélek.

Közben a tömeg továbbvonult a mezőn, s körülülték a sátrak alatt felállított asztalokat. Én cimborám mellett maradtam, egy asztalnál ebédeltünk a szemrevaló ifjú párral. Az ebéd elég hosszúra nyúlt, mert az iskolamester hiúságból három fogást szolgáltatott fel, hogy túltegyen két fivérén, akik nem rendeztek ilyen nagyszerű lakomát.

A lakoma után a vendégek mohó türelmetlenséggel várták señor Tomás színdarabjának előadását, mert, mint mondogatták, egy ilyen nagyszerű lángelme alkotása feltétlenül figyelmet érdemel. A színpad elé vonultak, ahol már ott ültek a muzsikusok, hogy a felvonásközökben szórakoztassák a nézőket. Mindenki néma csendben várta az előadás megkezdését, a színpadon megjelentek a színészek, a szerző pedig, darabjával a kezében, a kulisszák közt telepedett le, hogy súghasson. Igaza volt, amikor azt állította, hogy a darab tragikus, mert a marokkói király az első felvonásban csak úgy szórakozásból száz mór rabszolgát lenyilaztatott; a másodikban lefejeztetett harminc portugál tisztet, akiket egyik hadvezére ejtett foglyul; s végül a harmadikban - mivel ráunt feleségeire - az uralkodó saját kezűleg gyújtotta fel a különálló palotát, ahová az asszonyok be voltak zárva, s velük együtt porrá égette. A mór rabszolgákat, valamint a portugál tiszteket fűzfavesszőből készítették igen ügyesen, a palotát pedig, amelyet a görögtűz, tökéletes illúziót keltve, teljesen megemésztett, keménypapírból. A darab a palota leégésével végződött éktelen jajveszékelés kíséretében, amely mintha a lángok közül tört volna elő. Rendkívül látványos és szórakoztató befejezés volt. A gyönyörű tragédia éktelen tapsot kapott, valósággal visszhangzott tőle a mező. A taps igazolta a költő jó ízlését, és megmutatta, hogy jól meg tudja választani témáját.

Azt hittem, hogy Muley Bugentuf kedvtelései után nem lesz több látnivaló, de csalódtam. Megszólaltak az üstdobok, és fölharsantak a trombiták, jelezve, hogy újabb látványosság következik, nevezetesen a díjak kiosztása. Tomás de la Fuente ugyanis az ünnepség fényének emelése céljából dolgozatot íratott valamennyi bejáró és bentlakó tanítványával, és ez alkalommal óhajtotta megjutalmazni a legsikerültebb dolgozatok szerzőit a saját költségén Segoviában vásárolt könyvekkel. Fölcipeltek hát a színpadra két hosszú iskolapadot, valamint egy könyvespolcot, tele csinosan bekötött könyvekkel. Aztán valamennyi színész újra fölment a színpadra, és felsorakozott señor Tomás köré, aki éppoly nagyképűen viselkedett, mint egy kollégiumi igazgató. Egy papírlap volt a kezében, erre írta föl azoknak a nevét, akik a díjakat kapták. A papírlapot átnyújtotta a marokkói királynak, aki fennhangon fölolvasta a neveket. Amelyik diáknak a neve elhangzott, tisztelettel a tanító elé járult, átvette a kezéből a jutalomkönyvet, aztán babérkoszorút nyomtak a fejébe, s leültették az egyik padra, hogy az egybegyűlt közönség megcsodálhassa. De bármennyire igyekezett is a tanítómester valamennyi nézőt kielégíteni, célját nem sikerült elérnie. Mivel csaknem minden díjat a kosztos diákok között osztott ki, ahogy ez már szokásos, néhány bejáró diák anyja fölháborodott, és részrehajlással vádolta meg a tanítót. Így aztán az ünnepség, mely addig annyi dicsőséget hozott számára, olyan gyászosan végződött, mint a lapithák lakomája^[32].

ELSŐ FEJEZET
Hogyan érkezik meg Gil Blas Madridba, s hogyan szegődik el első ottani gazdájához

Egy darabig a fiatal borbélynál időztem. Aztán csatlakoztam egy Olmedón átutazó segoviai kereskedőhöz, aki négy öszvérrel árut szállított Valladolidba, s most üresen tért vissza. Útközben összebarátkoztunk, és annyira megkedvelt, hogy amikor Segoviába érkeztünk, ragaszkodott hozzá, hogy legyek a vendége. Két napig magánál tartott, s amikor látta, hogy immáron föltett szándékom Madridba utazni a postakocsival, rám bízott egy levelet, s megkért, hogy saját kezűleg adjam át a címzettnek, de egy szóval sem említette, hogy ajánlólevél. A levelet el is vittem señor Mateo Meléndeznek. Posztókereskedő volt, a Nap kapu mellett lakott, a Szekrénykészítők utcájának sarkán. Alig bontotta fel a levelet és olvasta el a tartalmát, nyájasan így szólt:

- Señor Gil Blas, üzlettársam, Pedro Palacio olyan nyomatékosan figyelmembe ajánlja önt, hogy nem mulaszthatom el felajánlani: szálljon meg nálam. Továbbá arra is kér, hogy szerezzem be önt valami jó helyre. A legnagyobb örömmel vállalom. Meggyőződésem, hogy nem lesz nehéz megfelelő állást találnom önnek.

Már csak azért is szíves örömest elfogadtam Meléndez meghívását, mert készpénzem szemlátomást fogyott, de nem voltam sokáig a terhére. Már egy hét múlva közölte, hogy beajánlott egy ismerős lovaghoz, akinek inasra volna szüksége, s minden valószínűség szerint meg is kapom az állást. Valóban: a lovag rövidesen meg is érkezett.

- Señor - fordult hozzá Meléndez, miközben rám mutatott -, íme a fiatalember, akiről beszéltem. Becsületes, jó erkölcsű ifjú, éppúgy jótállok érte, mint magamért.

A lovag figyelmesen szemügyre vett, kijelentette, hogy tetszik neki a képem, s mindjárt szolgálatába is fogad.

- Jöjjön velem - tette hozzá -, elmagyarázom, mi lesz a dolga.

Azzal elköszönt a kereskedőtől, és magával vitt a Szent Fülöp-székesegyház előtt húzódó széles utcába. Egy elég szép házba léptünk be, annak egyik szárnyát lakta a lovag. Fölmentünk négy-öt lépcsőfokon, s miután a lovag kinyitott két nehéz ajtót - az elsőnek rácsos kis ablak volt a közepébe vágva -, bevezetett egy szobába s onnan egy másikba, ahol egy ágy és még néhány bútordarab állt, inkább csinos, mint értékes holmi.

Új gazdám már Meléndeznél alaposan szemügyre vett, most rajtam volt hát a sor, hogy jól megnézzem. Ötven-egynéhány éves, tartózkodó, komoly megjelenésű férfi volt. Az volt a benyomásom, hogy jóindulatú ember, s nem is csalódtam. Több kérdést tett fel családomra vonatkozólag, és válaszaimat kielégítőnek találta.

- Azt hiszem, Gil Blas - mondta -, hogy igen értelmes fiú vagy, s örülök, hogy felfogadtalak. Te is meg leszel elégedve állásoddal. Naponként hat reált kapsz kosztra, ruházkodásra meg fizetés fejében, nem számítva azokat a kisebb borravalókat, amelyekhez hozzájutsz majd. Különben nem lesz sok dolgod, nem vezetek háztartást, a városban étkezem. Csak ki kell kefélned reggelenként a ruhám, különben egész nap szabad vagy. De arra kérlek, hogy este idejében gyere haza, s várj a kapuban. Ez minden, amit kívánok.

Miután elmondta, mi lesz a dolgom, elővett a zsebéből hat reált, s megállapodásunk szerint a markomba nyomta. Aztán mindketten elhagytuk a lakást; ő zárta be az ajtókat, s a kulcsokat magával vitte.

- Nem kell velem jönnöd, barátom, menj, ahova kedved tartja, sétálgass a városban, de amikor este hazatérek, itt légy a lépcsőn.

Ezzel otthagyott, csináljak, amit akarok.

"Őszintén szólva, Gil Blas, jobb gazdát nem is találhattál volna - gondoltam. - Olyan emberre akadtál, aki napi hat reált fizet csak azért, hogy reggelenkint kikeféld a ruháját és rendbe hozd a szobáját, aztán egész nap szabad vagy, s kedvedre szórakozhatsz, mint egy vakációzó diák! Istenemre mondom, ennél jobb helyet képzelni sem lehet! Most már nem csodálom, hogy annyira vágytam Madridba, kétségtelenül megéreztem, hogy milyen szerencse vár itt rám."

Az egész napot azzal töltöttem, hogy az utcákat jártam és bámészkodtam; sok minden új volt számomra; sikerült is elfoglalnom magam. Este pedig, miután megvacsoráztam egy közeli vendéglőben, odaálltam, ahová a gazdám rendelt. Háromnegyed óra múlva érkezett meg, s láthatólag meg volt elégedve pontosságommal.

- Nagyon helyes - mondta -, ez tetszik nekem. Szeretem a kötelességtudó inasokat.

Azzal kinyitotta lakása kettős ajtaját, s mikor beléptünk, bezárta. Mivel odabenn koromsötét volt, kovakövet és kanócot vett elő, gyertyát gyújtott, aztán segítettem neki levetkőzni. Mikor lefeküdt, utasított, hogy gyújtsam meg a lámpát a kandallón, én meg kivittem a gyertyát az előszobába, ott aludtam egy függöny nélküli, keskeny ágyon. Másnap reggel kilenc és tíz közt kelt föl; kikeféltem a ruháját, leszámolta a markomba a hat reált, s estig szabadságolt. Ő is eltávozott hazulról, de előbb gondosan bezárta az ajtókat. Azzal indultunk is, hogy ki-ki a maga módján töltse el a napot.

Így éltünk, s én nagyon kellemesnek találtam ezt az életmódot. A legmulatságosabb az volt, hogy nem is tudtam a gazdám nevét. Még Meléndez sem tudta. Csak annyit tudott a lovagról, hogy néha megjelenik az üzletében, és posztót vásárol. Kíváncsiságomat a szomszédok sem tudták jobban kielégíteni: mindnyájan azt állították, hogy nem ismerik gazdámat, noha már két esztendeje lakik a környéken. Elmondták, hogy a szomszédok közül senkivel sem érintkezik, s voltak, akik - hozzá lévén szokva, hogy elhamarkodottan ítéljenek - azt a következtetést vonták le ebből, hogy nem jóravaló ember. Sőt még tovább is mentek: meggyanúsították, hogy a portugál király kémje, s jóindulatúan figyelmeztettek, hogy legyek elővigyázatos. Föltevésük megzavart: arra gondoltam, hogy ha csakugyan így áll a dolog, fönnáll a veszélye, hogy meg kell tekintenem a madridi börtönöket is, s erős volt a gyanúm, hogy semmivel sem kellemesebbek a többinél. Ártatlanságom tudata egyáltalán nem nyugtatott meg: múltbeli viszontagságaim alapján volt okom félni az igazságszolgáltatástól. Két alkalommal tapasztaltam, hogy ha nem is küldi halálba az ártatlanokat, a vendégszeretet törvényeit olyan helytelenül értelmezi velük kapcsolatban, hogy mindenképpen keserves dolog a vendégének lenni.

Kényes lévén a helyzet, megtanácskoztam, a dolgot Meléndezzel. Nem tudott mit tanácsolni. Ha képtelen volt is elhinni, hogy gazdám kém, az ellenkezőjéről sem volt szilárdan meggyőződve. Elhatároztam hát, hogy megfigyelem gazdámat, s ha úgy veszem észre, hogy csakugyan az állam ellensége, kilépek a szolgálatából. Úgy véltem azonban, hogy mind a józan ész, mind pedig kellemes állásom megköveteli, hogy előbb bizonyosodjam meg a dolog felől. Figyelni kezdtem hát gazdámat, s egy este, miközben vetkőztettem, puhatolózási szándékkal így szóltam hozzá:

- Fogalmam sincs róla, uram, milyen módon kellene élni, hogy ne legyünk kitéve a rossznyelveknek. Nagyon gonoszak az emberek. Néhány szomszédunk például az ördögnél is rosszabb. Micsoda elvetemült alakok! Sejtelme sincs róla, uram, miket beszélnek rólunk.

- Ejha, Gil Blas - felelte. - Hadd hallom, barátocskám, ugyan miket beszélnek?

- Ó - folytattam -, aki rágalmazni akar, mindig talál rá anyagot. Még az erényt is fölhasználja, ha kell. Szomszédaink szerint veszedelmes emberek vagyunk, megérdemelnénk, hogy az udvar szemmel tartson bennünket. Röviden: a portugál király kémjének tartják önt.

Közben úgy figyeltem gazdám arcát, ahogy Nagy Sándor figyelhette az orvosát^[33], s minden képességemet latba vetettem, hogy megállapítsam, milyen hatást gyakorolnak rá szavaim. Mintha úgy vettem volna észre, hogy megremeg, ami megerősíteni látszott a szomszédok föltevését, aztán eltűnődött, s ezt sem találtam kedvező jelnek. De aztán összeszedte magát, zavara elmúlt, s elég nyugodtan így szólt:

- Gondoljanak csak a szomszédok, amit akarnak, Gil Blas. Nem kell törődni velük. Nem kell aggódnunk, akárhogy vélekednek is rólunk, ha egyszer nem adunk okot rá, hogy rossz véleményük legyen.

Azzal lefeküdt, lefeküdtem magam is, s nem tudtam, mihez tartsam magam. Másnap reggel, amikor éppen el akartunk távozni hazulról, erélyes dörömbölést hallottunk a lépcsőre nyíló külső ajtón. Gazdám kinyitotta a belsőt, és kinézett a kis rácsos ablakon. Egy jól öltözött ember állt az ajtó előtt, aki így szólt:

- Lovag úr, alguacil vagyok, s a corregidor úr üzenetét hozom: beszélni óhajt önnel.

- Mit akar? - kérdezte gazdám.

- Nem tudom, señor - válaszolta az alguacil. - De keresse csak föl, és nyomban megtudja.

- Tiszteltetem a corregidor urat - mondta erre gazdám -, de semmi dolgom vele.

Azzal erélyesen becsapta a belső ajtót, egy darabig föl-alá járkált, mint akit láthatólag erősen gondolkodóba ejtettek az alguacil szavai, aztán markomba nyomta az aznapra járó hat reált, és így szólt:

- Elmehetsz, Gil Blas barátom, töltsd el a napot, ahol akarod, én egy darabig még itthon maradok, de ma reggel már nincs rád szükségem.

Szavai alapján úgy véltem, hogy a letartóztatástól fél, s ez készteti arra, hogy otthon maradjon. Magára hagytam hát, de hogy megbizonyosodjam róla, nem csal-e a gyanúm, elbújtam valahol a közelben, hogy észrevehessem, ha elmegy hazulról. Akár egész délelőtt is türelmesen ott rostokoltam volna, gazdám azonban megkímélt ettől a fáradságtól. Egy óra múlva megjelent az utcán olyan magabiztosan, hogy eleinte még engem is megtévesztett. De korántsem hittem a látszatnak, továbbra is gyanakodtam, mert egyáltalán nem ítéltem meg jóindulatúan. Úgy gondoltam, hogy magabiztossága valószínűleg csak színlelt, sőt: azt hittem, csak azért maradt otthon, hogy magához vegye aranyát és ékszereit, s valószínűleg sürgősen meg akar szökni, hogy biztonságban legyen. Nem tartottam valószínűnek, hogy viszontlátom, s olyannyira biztos voltam benne, hogy a fenyegető veszély elől még aznap megszökik a városból, hogy este nem is szándékoztam megvárni a kapuban. Mindamellett mégis megvártam, s legnagyobb meglepetésemre gazdám a szokott időben hazatért. Lefeküdt, anélkül, hogy a legcsekélyebb jele is látszott volna rajta a nyugtalanságnak, másnap ugyanolyan nyugodtan kelt fel.

Alig fejezte be öltözködését, kopogtattak az ajtón. Gazdám kinézett a rácsos kis ablakon. Ráismert az előző napi alguacilra, és megkérdezte, mit akar.

- Nyisson ajtót - felelte az alguacil -, a corregidor úr van itt.

A félelmetes szóra megfagyott a vér az eremben. Amióta a kezük közt voltam, átkozottul féltem ezektől az uraktól, s szerettem volna az adott pillanatban száz mérföldre lenni Madridtól. Ami gazdámat illeti, korántsem ijedt meg úgy, mint én, kinyitotta az ajtót, és tisztelettel fogadta a bírót.

- Amint látja - mondta a corregidor -, nem jöttem nagy kísérettel, nem akarok feltűnést kelteni. Noha furcsa mendemondák keringenek önről a városban, azt hiszem, megérdemel némi kíméletet. Kérem, árulja el a nevét s hogy mit csinál Madridban.

- Señor - felelte gazdám -, Új-Kasztiliából származom, s a nevem don Bernardo de Castil Blazo. Ami elfoglaltságaimat illeti, sétálgatok, színházba járok, mindennap összejövök néhány kellemes emberrel, s elszivarozunk.

- Ezek szerint nyilván tekintélyes jövedelme van - jegyezte meg a bíró.

- Nem, señor - vágott közbe gazdám -, nincsenek se bérleteim, se birtokaim, se házaim.

- Hát akkor miből él? - kérdezte a corregidor.

- Rögtön megmutatom - felelte don Bernardo.

Fölemelt egy faliszőnyeget, kinyitott egy ajtót, amelyet addig észre se vettem, aztán közvetlenül mögötte egy másikat, és egy fülkébe vezette a bírót, ahol egy nagy láda állt teli aranypénzzel. Gazdám rámutatott.

- Ön is tudja, señor - szólalt meg -, hogy a spanyolok utálják a munkát. De akármilyen ellenszenvvel viseltetnek is iránta, mondhatom, hogy e tekintetben mindnyájukat fölülmúlom: mérhetetlen lustaságom minden foglalatosságra képtelenné tesz. Ha hibáimat erényeknek akarnám feltüntetni, lustaságomat bölcseleti közönynek nevezném, s azt mondanám, hogy a lélek csömöre, kiábrándulás mindabból, amit a világban mohón keresnek. De őszintén megvallom, hogy természettől fogva lusta vagyok, mégpedig olyannyira, hogy ha a betevő falatért dolgoznom kellene, azt hiszem, inkább éhen halnék. Ezért aztán, hogy kedvem szerint élhessek, ne kelljen birtokommal vesződnöm, s ne legyen szükségem intézőre sem, pénzzé tettem több tekintélyes nagyságú örökrészből álló egész birtokomat. Ebben a ládában ötvenezer dukát van, több mint amennyi hátralévő napjaimra kell, még akkor is, ha száz évnél hosszabb ideig élnék, mert nem költök el minden évben ezer dukátot, s a tizedik lustrumon^[34] már túl vagyok. Szóval, nem félek a jövőtől, mert a három szenvedély közül, amely rendszerint romlásba dönti az embereket, hál' istennek egyiknek se vagyok rabja: nem vagyok oda az evésért, csak időtöltésből kártyázom, s a nőkből kigyógyultam. Nem félek tehát, hogy öregségemre afféle vén kéjenc leszek, akik súlyos pénzért vásárolják meg a kacér hölgyek kegyét.

- Milyen boldog ember! - szólalt meg ekkor a corregidor. - Önt aztán igazán alaptalanul gyanúsítják kémkedéssel, az ilyesmi nem a magafajta emberhez illő mesterség! Éljen csak tovább nyugodtan, ahogy eddig élt, don Bernardo - folytatta. - Eszem ágában sincs nyugalmát megzavarni, sőt védelmezője leszek. Örülnék, ha barátságába fogadna, cserébe én is felajánlom barátságomat.

- Ó, señor! - kiáltott föl gazdám, akit meghatottak e szíves szavak. - Becses ajánlatát legalább olyan örömmel, mint amilyen tisztelettel fogadom. Amikor barátságával megajándékoz, gazdagságomat tetézi és boldogságomat koronázza meg vele!

E párbeszéd után, melyet az alguacil meg én a fülke ajtajában állva hallgattunk végig, a corregidor elbúcsúzott don Bernardótól, aki azt se tudta, hogyan fejezze ki háláját. A magam részéről - igyekezve utánozni gazdámat és segítségére lenni az udvariaskodásban - az alguacilt árasztottam el bókokkal, számtalanszor mélyen meghajoltam előtte, noha lelkem mélyén ugyanolyan megvetést és ellenszenvet éreztem iránta, amilyet minden becsületes ember érez egy alguacil iránt.

MÁSODIK FEJEZET
Gil Blas nagy csodálkozására összetalálkozik Madridban Roldán kapitánnyal,
s a rabló érdekes eseményekről számol be neki

Miután don Bernardo de Castil Blazo egészen a kapuig kísérte a corregidort, sietve visszatért, és bezárta a pántos ládát meg a biztosító ajtókat, aztán mindketten fölöttébb elégedetten távoztunk hazulról; ő azért volt elégedett, mert befolyásos barátra tett szert, én meg azért, mert továbbra is biztosítva láttam napi hat reálomat. Szerettem volna elmesélni a történteket Meléndeznek, elindultam hát a háza felé, s már-már oda is érteni, amikor egyszer csak megpillantottam Roldán kapitányt. Határtalanul meglepett, hogy Madridban találkozom vele, s önkéntelenül megborzadtam. Ő is megismert, komolyan hozzám lépett, és szokott, fölényes modorában rám parancsolt, hogy kövessem. Reszketve engedelmeskedtem, s azt gondoltam magamban: "Jaj, istenem! Biztos bosszút akar állni azért, amit elkövettem ellene. Hova visz vajon? Hátha ebben a városban is van valami föld alatti tanyája! A szentségét neki, ha csakugyan így van, megmutatom, hogy nem köszvényes még a lábam!" Mentem utána, s csak azt figyeltem, hol áll meg, s el voltam szánva rá, hogy ha gyanúsan viselkedik, nyakamba szedem a lábam.

Roldán hamarosan eloszlatta félelmemet. Egy hírhedt kocsmába tért be; én utána. A legjobb borból rendelt, s utasította a fogadóst, hogy készítsen mindkettőnknek ebédet. Letelepedtünk az egyik szobában, s a kapitány látva, hogy négyszemközt vagyunk, mesélni kezdett.

- Bizonyára csodálkozol, Gil Blas, hogy itt találkozol hajdani főnököddel, de még jobban fogsz csodálkozni, ha végighallgatod, amit elmesélek. Aznap, amikor téged a föld alatti tanyán hagytalak, és valamennyi lovasommal Mansillába indultam, hogy eladjuk az előző este zsákmányolt öszvéreket és lovakat, útközben összetalálkoztunk a leóni corregidor fiával, akinek a hintóját négy állig felfegyverzett lovas kísérte. Kettő közülük a fűbe harapott, a másik kettő megfutamodott. A kocsis féltette gazdáját, s jajveszékelve könyörögni kezdett:

- Az istenre kérem önöket, drága uraim, ne öljék meg a leóni corregidor úr egyetlen fiát!

Szavai egyáltalán nem hatották meg lovasaimat, épp ellenkezőleg: valósággal dühbe gurultak. "Uraim! - kiáltott fel egyikük. - Nem tűrhetjük, hogy a magunkfajták legnagyobb ellenségének a fia kicsússzon a kezünk közül! Hány embert ítélt halálra az apja a szakmánkból! Álljunk bosszút értük, áldozzuk fel ezt a fickót szellemeiknek, amint valószínűleg el is várják tőlünk!"

- Többi lovasom egyetértett vele, s hadnagyom már neki is készülődött, hogy, mint valami főpap, bemutassa az áldozatot, én azonban lefogtam a karját.

- Állj! - parancsoltam rá. - Mire való ok nélkül vért ontani? Elégedjünk meg a fiatalember erszényével. Nem áll ellen, tehát barbárság volna megölni. Különben sem felelős apja cselekedeteiért, apja pedig csak a kötelességét teljesíti, amikor halálra ítél bennünket, mint ahogy mi is azt csináljuk, amikor kiraboljuk az utazókat.

Szóval közbeléptem a corregidor fia érdekében, s közbelépésem nem volt haszontalan. Csak a pénzét vettük el, és a két elesett fegyveres lovát vittük magunkkal. Eladtuk őket a többivel együtt Mansillában. Aztán visszatértünk föld alatti tanyánkra. Másnap érkeztünk meg, valamivel napkelte előtt. Nagy meglepetésünkre a csapóajtó nyitva volt, és elképedésünk csak még nagyobb lett, amikor a konyhában megkötözve találtuk Leonarda nénét. Pár szóval elmondta, mi történt. Nagyot nevettünk, amikor eszünkbe jutott a hasfájásod, csodálkoztunk, hogy be tudtál csapni bennünket, mert nem hittük volna, hogy képes vagy túljárni az eszünkön, s megbocsátottuk, amit tettél, éppen a leleményességed miatt. Mihelyt megszabadítottuk kötelékeitől a szakácsnét, ráparancsoltam, hogy készítsen reggelit. Addig is kimentünk az istállóba, hogy ellássuk a lovakat. Az öreg néger, akivel huszonnégy órája senki sem törődött, a végét járta. Szerettünk volna valahogy segíteni fájdalmain, de elvesztette az eszméletét, s láthatólag olyan rosszul volt, hogy a szegény ördögöt minden jó szándékunk ellenére ott kellett hagynunk félholtan. Ami persze nem akadályozott meg abban, hogy asztalhoz üljünk, s miután kiadósan megreggeliztünk, szobáinkba tértünk, és egész nap pihentünk. Amikor felébredtünk, Leonarda néne közölte, hogy Domingo már nem él. Levittük a kriptába - bizonyára emlékszel rá, hiszen ott aludtál -, s tisztességgel eltemettük, mintha csak egyik cimboránk lett volna.

Öt-hat nap múlva történt, hogy egy reggel, amikor portyára indultunk, az erdő szélén a Szent Hermandad Testvériség három íjászbrigádjába botlottunk. Láthatólag ránk vártak, és meg akartak támadni. Először csak egy brigádot vettünk észre. Noha sokkal többen voltak, mint mi, fütyültünk rá, és megtámadtuk őket. De mialatt a kézitusa folyt, a másik két brigád, amelyik addig ügyesen elrejtőzött, hirtelen megrohant bennünket, így aztán nem sok hasznát vettük bátorságunknak. Engednünk kellett az ellenséges túlerőnek. A hadnagyunk és két lovasunk elesett. A másik két lovast meg engem szorosan bekerítettek, és foglyul ejtettek az íjászok. Két brigád Leónba kísért bennünket, a harmadik meg ezalatt feldúlta és elpusztította búvóhelyünket. Azt is elmondom, hogyan találtak rá. Egy lucenai paraszt, aki hazafelé tartott az erdőn keresztül, véletlenül észrevette a föld alatti tanya csapóajtaját, amelyet te nem csuktál be. Tudniillik aznap történt a dolog, amikor megszöktél azzal a hölggyel. A paraszt gyanította, hogy az a búvóhelyünk, de behatolni nem volt mersze. Csupán a környéket figyelte meg jól, s hogy könnyebben odataláljon, késével lehántotta egy kicsit néhány közeli fa kérgét, aztán így haladt tovább lépésről lépésre, míg ki nem ért az erdőből. Aztán bement Leónba, és jelentette fölfedezését a corregidornak, aki annál jobban megörült a dolognak, mert a fiát épp akkoriban rabolta ki a bandánk. Három brigádot küldött ki az elfogatásunkra, a paraszt vezette őket.

León városába való érkezésem nagy látványosság volt az egész lakosság számára. Ha foglyul ejtett portugál tábornok lettem volna, akkor sem csődülhettek volna ki többen a látásomra. "Nézzétek! Nézzétek, itt a híres haramiavezér, a környék réme! Megérdemelné, hogy harapófogóval szaggassák szét két társával együtt!" A corregidor elé vezettek, aki elkezdett sértegetni.

- No, gazfickó, a mindenható megsokallta aljasságaidat, s a kezembe adott, hogy ítélkezzem fölötted!

- Señor - válaszoltam -, igaz, hogy sok bűnt követtem el, de az ön egyetlen fiának a meggyilkolását nem vetheti a szememre. Megmentettem az életét, s ezért ön hálával tartozik.

- Hallgass, nyomorult - kiáltotta -, az olyan emberekkel szemben, mint te, nincs helye a nagylelkűségnek! De még ha meg akarnálak is menteni, hivatalom nem engedné meg!

E szavak után becsukatott bennünket egy cellába. Két társamnak nem sokáig kellett ott senyvednie. Három nap múlva kivitték őket a piactérre, ahol tragikus véget értek. Én viszont három teljes hétig ültem a börtönben. Azt hittem, csak azért halogatják a kivégzésemet, hogy annál rettenetesebb legyen, egyszóval, már valamilyen újfajta halálnemre számítottam, amikor a corregidor elővezettetett, és így szólt:

"Kihirdetem az ítéletet! Szabad vagy! Nélküled egyetlen fiamat meggyilkolták volna az országúton. Mint apa meg akartam hálálni ezt neked, de mint bíró nem menthettelek fel. Kegyelmet kértem hát számodra az udvartól, és megadták. Mehetsz, ahová akarsz. De javaslom, hogy okulj ebből a szerencsésen végződött esetből. Szállj magadba, és hagyj fel egyszer s mindenkorra az útonállással."

Szavai mélységesen megindítottak, s azzal az elhatározással indultam Madrid felé, hogy új életet kezdek, felhagyok az útonállással, és békésen élek majd a városban. Apámat és anyámat már nem találtam életben, hagyatékukat egyik öreg rokon kezelte, aki olyan pontosan számolt el, ahogy a gyámok szoktak. Csak háromezer dukátot kaptam kézhez: talán még a negyedét sem tette ki a nekem járó vagyonnak. De mit tehettem? A pörösködéssel nem mentem volna semmire. Nem akartam tétlenül élni, vásároltam hát egy alguacili állást, s most ezt a foglalkozást űzöm, mintha egész életemben ezt csináltam volna. A többi alguacil - a látszat kedvéért - ellenezte volna, hogy fölvegyenek, ha ismerte volna történetemet. Szerencsére nem ismerték, vagy úgy tettek, mintha nem ismernék, ami egyre megy.

Ebben a tiszteletre méltó testületben ugyanis mindenkinek érdeke, hogy múltját és cselekedeteit titokban tartsa. Hál' istennek senki sem vethet semmit a másik szemére. A legkülönb is az ördög cimborája! De előtted, barátom, szeretném őszintén feltárni a lelkemet. Jelenlegi foglalkozásom egyáltalán nincs ínyemre. Nagyon kell vigyáznom és titkolóznom, egy alguacil csak burkolt és ravasz szélhámosságokat követhet el. Ó, hogy sajnálom előző foglalkozásomat! Elismerem, hogy a jelenlegi sokkal biztonságosabb, de a másik kellemesebb, és szeretek szabad lenni. Már azon töröm a fejem, hogy egy szép napon itt hagyom az egészet, és beveszem magam a Tajo forrása körüli hegyekbe. Tudtommal van arrafelé egy búvóhely, amelyben nagy létszámú, katalánokból álló banda tanyázik. Nem is kell mást felhoznom a dicséretükre. Ha van hozzá kedved, tarts velem, hadd szaporítsuk e bátor fickók számát! Én leszek a banda alvezére, s hogy téged is szívesen fogadjanak, meg fogom nyugtatni őket, hogy legalább tíz összecsapásban harcoltál az oldalamon. Az egekig foglak magasztalni, több jót mondok rólad, mint a tábornok a tisztjéről, akit elő akar léptetni. A cselről, amit elkövettél, nem teszek említést, nehogy gyanús légy a szemükben, egyáltalán meg se említem az esetet. Nos - folytatta -, hajlandó vagy velem tartani? Várom válaszodat.

- Ki-ki éljen aszerint, amire hajlama van - feleltem erre Roldánnak. - Ön merész portyákra született, én viszont nyugodt, csöndes életre.

- Értem - vágott a szavamba. - A hölgy, akibe szerelmes lett, s akit megszöktetett, nyilván még mindig hatalmában tartja szívét, és vele éli Madridban azt a szíve szerint való csöndes életet. Vallja be, Gil Blas úr, hogy lakást rendezett be neki, s együtt élik fel a föld alatti tanyáról elcsent pisztolokat.

Azt válaszoltam, hogy téved, s hogy tévedéséről meggyőzzem, elhatároztam, hogy ebéd közben elmondom neki a hölgy történetét. Meg is tettem - sikerült is meggyőznöm -, aztán azt is elmeséltem, mi minden történt velem azóta, hogy otthagytam a bandát. Ebéd után megint szóba hozta a katalán zsiványokat. Megvallotta, hogy föltett szándéka csatlakozni hozzájuk, s újra megpróbált rábeszélni, hogy tartsak vele. Mikor azonban úgy látta, hogy nem sikerül rávennie, hirtelen megváltozott egész magatartása, s más hangot ütött meg. Keményen a szemembe nézett, és nagyon komolyan azt mondta:

- Mivel olyan gyáva vagy, hogy többre becsülöd a szolgaságot annál a megtiszteltetésnél, hogy beállhatsz egy csomó bátor ember sorába, nem bánom, élj alantas hajlamaid szerint. De jól figyelj arra, amit mondok, s vésd jól az emlékezetedbe! Felejtsd el mai találkozásunkat, és soha senkivel ne beszélj rólam, mert ha megtudom, hogy valahol említést teszel rólam... nem is folytatom, hiszen ismersz.

Azzal odahívta a fogadóst, fizetett, fölálltunk az asztaltól, és indultunk kifelé.

HARMADIK FEJEZET
Gil Blas kilép don Bernardo de Castil Blazo szolgálatából,
és elszegődik egy aranyifjúhoz

Gazdám éppen akkor haladt el arra, amikor kiléptünk a kocsmából, és elbúcsúztunk egymástól. Meglátott, és észrevettem, hogy a kapitányt többször is végigméri. Sejtettem, mennyire meglepődött, hogy egy ilyen alak társaságában mutatkozom. Kétségtelen, hogy Roldán külseje nem volt valami megnyerő. Jól megtermett fickó volt, arca hosszúkás, orra görbe, mint a papagájé, s noha vonásai nem voltak éppen ellenszenvesek, messziről látszott rajta, hogy elszánt gazfickó.

Sejtelmem beigazolódott. Este don Bernardo faggatni kezdett a kapitány felől, s hajlandó lett volna minden szépet és jót elhinni róla, ha lett volna merszem beszélni.

- Ki volt az a hórihorgas fickó, akivel együtt láttalak, Gil Blas?

Azt feleltem, hogy egy alguacil, gondoltam, megelégszik ennyivel, nem firtatja tovább a dolgot. De újabb kérdéseket tett fel, s mivel látta, hogy zavarba jövök, mert eszembe jutottak Roldán fenyegetései, hirtelen abbahagyta a beszélgetést, és lefeküdt. Másnap reggel, miután elvégeztem szokott teendőimet, hat reál helyett hat dukátot nyomott a markomba, és azt mondta:

- Nesze, barátom, ezt neked adom, amiért a mai napig szolgáltál. Menj, keress más helyet magadnak, nem szeretem az olyan inasokat, akiknek ilyen szép ismeretségeik vannak.

Hogy igazoljam magam, megpróbáltam elhitetni vele, hogy az alguacilt még Valladolidból ismerem; amikor ott orvoskodtam, hozzájuttattam egy s más gyógyszerhez.

- Rendben van - felelte gazdám -, az ürügy ötletes, de tegnap este kellett volna ezt mondanod, ahelyett, hogy zavarba jöttél volna.

- Uram - válaszoltam -, tapintatból nem mertem megmondani, azért jöttem zavarba.

- Kétségtelenül nagyon tapintatos voltál - felelte gazdám, s nyájasan megveregette a vállamat. - Nem is hittem volna, hogy ilyen ravasz vagy. Eredj, fiam, végeztünk. Nem szeretem az olyan inasokat, akik alguacilokkal komáznak.

Azonnal elmondtam a rossz hírt Meléndeznek, aki megvigasztalt, hogy még jobb helyet szerez nekem. S valóban, néhány nap múlva így szólt:

- Kedves Gil Blas, olyan jó hírt közölhetek, amilyenről nem is álmodott! Öné lesz a világ legkényelmesebb állása. Beszerzem don Matías de Silvához. Nagyon előkelő ember, azoknak a fiataluraknak egyike, akiket aranyifjaknak szoktak nevezni. Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy nálam vásárol szövetet. Igaz, hogy hitelre, de az ilyen urak esetében nem kockáztat semmit az ember. Gyakran megesik, hogy gazdag hozománnyal rendelkező lányokat vesznek feleségül, akik kifizetik adósságaikat. De ha nem, a hozzáértő kereskedőt akkor sem éri veszteség, mert olyan magas árat kér, hogy számítását akkor is megtalálja, ha csak egy negyedét kapja meg a kért árnak. Don Matías intézője - folytatta - bizalmas barátom. Mindjárt el is megyünk hozzá. Ő fogja bemutatni önt a gazdájának, s biztos lehet benne, hogy - rám való tekintettel - a legjobbakat fogja mondani önről.

Miközben don Matías palotája felé tartottunk, a kereskedő így folytatta:

- Azt hiszem, nem árt, ha tájékoztatom önt az intéző jelleméről, hogy igazodni tudjon hozzá. A neve Gregorio Rodríguez. Magunk között szólva jelentéktelen senki, aki úgy érezte, hogy üzletembernek született, követte esze sugallatát, és sikerült is megszednie magát két tönkrement családnál, ahol intézőként szolgált. Figyelmeztetem, hogy rendkívül hiú, szereti, ha a többi alkalmazott csúszik-mászik előtte. Akármilyen csekély szívességet is akarnak kérni a gazdájuktól, először őhozzá kell fordulniok, mert ha történetesen az ő közbenjárása nélkül jutnak hozzá, mindig megtalálja a módját, hogy a kedvezményt visszavonhassa, vagy ne érjenek vele semmit. Eszerint viselkedjék hát, Gil Blas: buzgóbban udvaroljon señor Rodrígueznek, mint magának a gazdának, mindent kövessen el, hogy megnyerje tetszését. Barátsága nagy hasznára lesz: pontosan megkapja a fizetését, és ha sikerül beférkőznie a bizalmába, esetleg még némi koncot is odavet önnek. Bőven van rá módja: a fiatalúr, don Matías, csak a szórakozással törődik, anyagi ügyekről hallani sem akar. Paradicsomi hely egy intéző számára!

Megérkeztünk a palotába, és kihallgatást kértünk señor Rodrígueztől. Közölték, hogy a lakosztályában tartózkodik. Csakugyan ott találtuk, egy paraszt forma ember volt nála, ércpénzzel teli, kék vászonzacskót szorongatott a markában. Az intéző - aki sápadtabb és sárgább volt, mint egy szüzességébe beleunt vénkisasszony - kitárt karral sietett Meléndez elé. A kereskedő is kitárta karját, s tüntető barátsággal összeölelkeztek; de inkább mesterkélten, mint természetesen. Aztán rám került a sor. Rodríguez tetőtől talpig végigmért, aztán fölöttébb udvariasan kijelentette, hogy éppen ilyen ember kell don Matíasnak, s örömest vállalja, hogy bemutat a gazdájának. Erre Meléndez is elmondta, mennyire szívén viseli a sorsomat, megkérte az intézőt, hogy vegyen pártfogásába, aztán mélyen meghajolt, és eltávozott. Mikor magunkra maradtunk, Rodríguez így szólt:

- Mihelyt végzek ezzel a derék földművessel, azonnal beviszem a gazdámhoz.

Azzal odalépett a paraszthoz, és elvette tőle a zacskót.

- Hadd lám, Talego, megvan-e mind az ötszáz pisztol.

Maga számolta meg a pénzt. Mivel hiány nélkül megvolt, nyugtát adott a földművesnek az összegről, és elbocsátotta. Aztán visszatette a pénzt a zacskóba, és így szólt:

- Indulhatunk is a gazdámhoz. Rendszerint déltájban kel föl. Már majdnem egy óra, nyilván világos van már a lakosztályában.

Don Matías csakugyan nemrég kelt föl. Még háziköntösben volt. Egy karosszékbe süppedve üldögélt, egyik lábát a karfán nyugtatva jobbra-balra hintázott a székben, és bagózott. Egy lakájjal beszélgetett, aki átmenetileg ellátta a szobainas szerepét, s ott állt mellette, hogy szolgálatára lehessen.

- Uram - szólította meg az intéző -, bátorkodom bemutatni ezt a fiatalembert. Alkalmas lenne annak a helyére, akit tegnapelőtt elzavart a háztól. Meléndez, a kereskedő áll jót érte, véleménye szerint derék fiatalember, magam is azt hiszem, hogy meg lesz elégedve vele.

- Ne is folytassa - felelte a fiatalúr. - Ha egyszer ön ajánlja, vakon megbízom benne, fölfogadom szobainasnak. Ez el is van intézve. Beszéljünk másról, Rodríguez - folytatta. - Éppen jókor jött, éppen hívatni akartam. Kedves Rodríguez, rossz hírt kell közölnöm önnel. Balszerencsésen játszottam az éjszaka, elúszott száz pisztol készpénzem, ezenkívül még kétszázat veszítettem becsületszóra. Tudja, hogy úriemberek közt mi a szokás: az ilyen adósságokat ki kell egyenlíteni. Tulajdonképpen ez az adósság az egyetlen, amelyet becsületbeli kötelességünk kifizetni, még ha más esetekben nem teljesítjük is lelkiismeretesen fizetési kötelezettségünket. Azonnal szerezzen tehát kétszáz pisztolt, és küldje el Pedrosa grófnénak.

- Uram - felelte az intéző -, az ilyesmit könnyebb mondani, mint megcsinálni. Honnan szerezzek ekkora összeget? Mind fenyegethetem a parasztjait, egy maravédit se tudok kicsikarni tőlük. Ugyanakkor tisztességesen el kell látnom a háztartását, s vért kell izzadnom, hogy fedezhessem a kiadásait. Igaz, hogy mostanáig hál' istennek sikerült, de most már azt sem tudom, hol áll a fejem, végére értem tudományomnak.

- Ez mind csak fölösleges szócséplés - szakította félbe don Matías -, az ilyen részletkérdések untatnak. Csak nem akarja, Rodríguez, hogy életmódot változtassak, s a birtokom kormányzásával szórakozzam? Remek szórakozás a magamfajta mulatni vágyó embernek!

- Csak türelem - felelte az intéző -, ha tovább is így mennek a dolgok, megjósolhatom, hogy rövidesen örökre megszabadul ettől a gondtól.

- Untat - vágott közbe nyersen a fiatalúr -, untat és halálra gyötör. Hagyjon tönkremenni észrevétlenül! Mondtam, hogy kétszáz pisztolra van szükségem, de föltétlenül!

- Szóval forduljak ahhoz a kis vénemberhez, aki már kölcsönzött önnek pénzt uzsorakamatra? - kérdezte Rodríguez.

- Felőlem akár az ördöghöz is fordulhat - felelte don Matías -, csak szerezzen kétszáz pisztolt. A többi nem érdekel.

Alig ejtette ki - nyersen és rosszkedvűen - e szavakat, az intéző már el is távozott, s belépett egy don Antonio de Centellés nevű előkelő fiatalember.

- Mi baj, barátom? - kérdezte gazdámtól. - Komor hangulatban vagy, s haragos az arcod! Ki ronthatta el a kedvedet? Fogadni mernék, hogy az a bugris, aki most távozott innen!

- Igen - felelte don Matías -, az intézőm. Valahányszor kénytelen vagyok tárgyalni vele, mindig okoz néhány kellemetlen negyedórát. Állandóan az anyagi ügyeimről beszél, s azt állítja, hogy már a tönk szélén állok... A barom! Mintha ő vesztene a dolgon!

- Én is ugyanebben a cipőben járok, fiam - felelte don Antonio. - Az én intézőm sem okosabb a tiednél. Valahányszor pénzt hoz a gazfickó ismételt parancsomra, mindig úgy viselkedik, mintha a sajátjából adná. És még nagy szónoklatokat is tart. "Uram, mondja, tönkre fog menni, minden jövedelmét lefoglalták." Kénytelen vagyok elhallgattatni, különben se vége, se hossza nem lenne ostoba fecsegésének.

- A baj az - mondta don Matías -, hogy intéző nélkül nem boldogulunk. Az intéző a szükséges rossz.

- Ebben teljesen egyetértek veled - válaszolt don Centellés... - De várj csak - folytatta, és teli torokból fölkacagott. - Nagyszerű ötletem támadt. Utolérhetetlen ötlet! Módunk van rá, hogy nevetségbe fullasszuk a velük folytatott komoly tárgyalásokat, s nagyokat mulassunk azon, amin eddig bosszankodtunk. Ide figyelj: ezentúl én kérek számodra pénzt az intéződtől, számomra meg te az enyémtől. Így aztán okoskodhatnak, amennyit akarnak, közömbösen hallgatjuk. A te intéződ hozzám jön elszámolni, az enyém meg hozzád. Én fogom hallgatni, hogy te milyen pazarló vagy, te meg azt, hogy én. Pompásan fogunk mulatni.

Az ötletet rengeteg remek élc követte, s a fiatalurak egyre jobb kedvre derültek, egyre élénkebb lett a társalgás. A beszélgetést Gregorio Rodríguez szakította félbe: egy majdnem, teljesen kopasz kis vénemberrel lépett a szobába. Don Antonio távozni akart.

- Isten veled, don Matías - mondta -, hamarosan viszontlátjuk egymást. Átengedlek ezeknek az uraknak, bizonyára valami fontos elintéznivalód van velük.

- Szó sincs róla - felelte a gazdám -, maradj csak. Nem zavarsz. Ez a kedves öregúr az a becsületes férfiú, aki ötödrész kamatért pénzt szokott nekem kölcsönözni.

- Ötödrész kamatért? - kiáltott fel csodálkozva Centellés. - Hiszen ez valóságos ajándék! Fogadd szerencsekívánataimat, hogy ilyen derék emberrel hozott össze a sors. Velem nem bánnak ilyen jószívűen: drágán megfizettetik a kölcsönt, rendszerint a harmadát kérik kamatnak!

- Ezt az uzsorát! - szólalt meg erre az öreg uzsorás. - A gazemberek! Hát nem félnek a pokoltól? Ezek után nem csodálkozom, hogy annyit szidják a pénzkölcsönzőket. Az elképesztő haszon, amit egyesek keresnek a pénzükön, mindnyájunk jó hírét és becsületét tönkreteszi! Ha valamennyi kartársam olyan lenne, mint én, nem gyaláznának annyit bennünket. Mert én csak azért foglalkozom kölcsönzéssel, hogy segítsek felebarátaimon. Ó, ha most is olyan jó világ volna, mint hajdan, kamat nélkül is fölajánlanám a pénzemet, s noha manapság nehéz időket élünk, szinte még amiatt is lelkifurdalást érzek, hogy ötödrész kamatot kérek. De hát a pénz mintha valósággal a föld alá bújt volna, egyszerűen nyoma veszett, s ez késztet rá, hogy jobb meggyőződésem ellenére cselekedjek. Mennyire van szüksége? - fordult gazdám felé.

- Kétszáz pisztolra - válaszolt don Matías.

- Négyszáz pisztol van nálam - jelentette ki az uzsorás. - Fele az öné.

Köpönyege alól azon nyomban elő is húzott egy kék vászonzacskót, ugyanaz a zacskó volt, amelyet az a Talego nevű paraszt hagyott röviddel azelőtt ötszáz pisztollal Rodrígueznél. Rögtön tudtam, miről van szó, s láttam, hogy Meléndez nem ok nélkül dicsérte az intéző ügyességét. A vén uzsorás kiborította a zacskó tartalmát egy asztalra, s elkezdte számolni a pénzdarabokat. A látvány lángra lobbantotta gazdám pénzvágyát, megkívánta az egész összeget.

- Señor Descomulgado^[35] - fordult az uzsoráshoz -, támadt egy okos gondolatom: nagy szamár vagyok. Hiszen csak annyit kértem kölcsön, amennyi becsületbeli tartozásom kifizetésére kell, nem gondoltam rá, hogy egy árva garasom sincs, s holnap megint kénytelen leszek önhöz fordulni. Megtartom mind a négyszáz pisztolt, hogy ne kelljen holnap is idefáradnia.

- Uram - válaszolt az aggastyán -, ennek a pénznek egy részét egy derék licenciátusnak szántam, akire nagy örökség vár, s pénzét nagylelkűen arra áldozza, hogy a világi élettől visszavonult lányok számára otthont teremt, de ha az egész összegre szüksége van, rendelkezésére áll, csupán valami biztosítékról kell gondoskodnia...

- Ó, ha csak biztosíték kell - szakította félbe Rodríguez, s egy papírlapot húzott elő a zsebéből -, a legjobb biztosítékkal szolgálhatunk. Íme, egy kötelezvény, csupán don Matías úr aláírása hiányzik róla. Ötszáz pisztolt kap rá egyik bérlőjétől, Talegótól, a jómódú mondejari földművestől.

- Rendben van - felelte az uzsorás -, én nem akadékoskodom, az ésszerű ajánlatokat teketória nélkül, azonnal elfogadom.

Erre az intéző tollat nyomott gazdám kezébe, aki - anélkül, hogy elolvasta volna - fütyörészve aláírta a papírt.

Miután az ügyletet lebonyolították, az aggastyán elbúcsúzott gazdámtól, aki felugrott és megölelte, mondván:

- Viszontlátásra, uzsorás úr, örökre lekötelezett. Nem értem, miért tartják önöket gazembereknek. Véleményem szerint nélkülözhetetlenek az állam számára; önök az úri családok fiainak vigaszai, s azoknak az uraknak a támaszai, akik jövedelmüknél többet költenek.

- Igazad van - helyeselte Centellés. - Az uzsorások derék emberek, akiket sohasem becsülhetünk meg eléggé! Hadd ölelem meg én is ezt az urat, amiért ötödrész kamatra ad kölcsönt!

Azzal az aggastyánhoz lépett, megölelte, s a két aranyifjú puszta szórakozásból elkezdte egymás karjába lökdösni az uzsorást, mint a labdajátékosok a labdát. Minekutána jól kilabdázták magukat vele, elbocsátották az intézővel együtt, aki sokkal inkább rászolgált volna, hogy így megölelgessék, sőt még többre is.

Miután Rodríguez és gonosz szelleme eltávozott, don Matías a lakájjal - aki velem együtt végig ott volt a szobában - a pénz felét elküldte Pedrosa grófnőnek, a másik felét pedig bekötötte arannyal áttört, hosszú selyemerszényébe, amelyet állandóan a zsebében hordott. Örült, hogy megint van pénze, s vidáman így szólt don Antonióhoz:

- Beszéljük meg, mit csinálunk ma!

- Okos beszéd - felelte Centellés -, érdemes megfontolni.

Miközben azon tűnődtek, mihez kezdjenek, még két úr érkezett: don Alejo Segiar és don Fernando de Gamboa, mindkettő nagyjából egyidős a gazdámmal, vagyis úgy huszonnyolc-harminc év körüli. A négy lovag olyan hevesen ölelkezett össze, mintha legalábbis tíz éve nem látták volna egymást. Ennek utána a jókedvű, kövér don Fernando megkérdezte don Matíast és don Antoniót:

- Uraim, hol ebédelnek ma? Ha még nem hivatalosak sehová, elviszem önöket egy kocsmába, ahol isteni bort mérnek. Az este ott vacsoráztam, s hajnali öt és hat közt jöttem el onnan.

- Bárcsak én is ilyen okosan töltöttem volna el az éjszakát! - kiáltott fel a gazdám. - Nem vesztettem volna el a pénzemet!

- Én viszont - mondta Centellés - tegnap este új szórakozásra adtam a fejem, mert szeretem váltogatni az élvezeteket. Csakis a változatos szórakozások teszik elviselhetővé az életet. Egyik barátom elvitt egy úriemberhez, aki adóbérlő, s az állam üzletén maga is megszedi magát. Pompás, ízlésesen berendezett házban lakik, a vacsora is elég jó volt, de a házigazdákon sokat mulattam. Az adóbérlő, noha ízig-vérig nyárspolgár, megjátszotta az előkelőt, iszonyúan ronda felesége meg bájolgott, s csak úgy ontotta az ostobaságokat, mégpedig ékes vizcayai kiejtéssel fűszerezve. Ráadásul még négy-öt gyerek is ült az asztalnál egy nevelővel. Képzelhetik, milyen szórakoztató családi vacsora volt!

- Én pedig, uraim - mondta don Alejo Segiar -, Arseniánál, a színésznőnél vacsoráztam. Hatan ültünk az asztalnál: Arsenia, Florimunda egyik kacér barátnőjével, Zenette márki, don Juan de Moncada és az önök alázatos szolgája. Egész éjszaka ittunk, és malacságokat beszéltünk. Milyen remek volt! Arsenia és Florimunda nem valami lángelmék, az igaz, de olyan kacérak, hogy már szinte szellemességszámba megy. Jókedvű, élénk, bolondos teremtések; százszor többet érnek az okos nőknél!

NEGYEDIK FEJEZET
Hogyan ismerkedett meg Gil Blas az aranyifjak inasaival,
milyen csodálatos titokra tanították meg, aminek a birtokában
könnyen szellemes ember hírébe kerülhet, s milyen különös esküt tettek

Az urak ilyenformán társalogtak, míg don Matías, akinek közben segítettem felöltözni, el nem készült. Utasított, hogy kövessem, s a három aranyifjú elindult a kocsma felé, ahová don Fernando de Gamboa meghívta őket. Én a nyomukban lépkedtem három másik inassal, mert mindegyik lovagnak volt egy-egy inasa. Csodálkozva vettem észre, hogyan utánozza gazdáját a három inas, s igyekszik úgy viselkedni, mint azok. Mint új társuk üdvözöltem őket. Viszonozták üdvözlésemet, s egyikük, miután hosszan szemügyre vett, így szólt:

- Testvérem, viselkedéséből úgy látom, hogy még sohasem szolgált fiatal úrnál.

- Sajnos, csakugyan nem - feleltem -, s Madridba is csak nemrég kerültem.

- Sejtettem - felelt az inas -, érzik önön, hogy vidéki, félénknek és zavartnak látszik, mozgása esetlen. De nem baj, szavamra mondom, egykettőre kikupáljuk.

- Ön hízeleg? - kérdeztem.

- Dehogy - felelte -, szó sincs róla. Nincs az a hülye, akit ne tudnánk kikupálni. Számíthat ránk.

Nem is kellett többet mondania: ennyiből is rájöttem, hogy társaim derék fickók, s nem is kerülhettem volna jobb kezekbe, hogy aranyifjat faragjanak belőlem. Megérkeztünk a kocsmába, ahol már készen várt az ebéd, mert señor don Fernando előrelátóan már reggel megrendelte. Gazdáink asztalhoz ültek, mi pedig kiszolgáltuk őket. Szerfölött vidáman csevegtek, rendkívüli élvezettel hallgattam őket. Jellemük, gondolataik, kifejezéseik elszórakoztattak. Mennyi tűz, milyen ötletdús képzelőerő! Mintha egy új emberfajtával találkoztam volna. Amikor a gyümölcsnél tartottak, eléjük raktunk tömérdek palack pompás spanyol bort, és magukra hagytuk őket, hogy magunk is megebédeljünk egy kisebb szobában, ahol megterítettek számunkra.

Rövidesen rájöttem, hogy négyesünk másik három tagja még érdemesebb fickó, mint először gondoltam. Nemcsak gazdáik modorát vették át, hanem beszédüket is utánozták, s olyan jól csinálták a csibészek, hogy majdnem olyan előkelően hatottak, mint mintaképeik. Csodáltam könnyed, fesztelen modorukat, még jobban elbűvölt a szellemességük, s lemondtam róla, hogy belőlem is ilyen kellemes ember lehessen valaha. Don Fernando inasa, tekintettel arra, hogy az ő gazdája látta vendégül a mieinket, ugyancsak ki akart tenni magáért, s hogy semmi se hiányozzék, behívta a fogadóst, és így szólt hozzá:

- Fogadós úr, hozzon tíz palackkal a legjobb borából, s ahogy szokta, számítsa hozzá ahhoz, amit az urak megittak.

- Nagyon szívesen - válaszolta a fogadós -, de tudja jól, Gáspár úr, hogy señor don Fernando már sok ebéd árával adósom. Ha segítene némi pénzt kicsikarni belőle...

- Ó - szakította félbe az inas -, a tartozás miatt sose aggódjon, felelek érte, hogy megkapja, ami jár önnek, az én gazdám tartozása aranyat ér. Igaz, hogy néhány udvariatlan hitelező zár alá vétette minden jövedelmünket, de rövidesen feloldják a zárlatot, és akkor kifizetjük önt, meg se nézzük a számlát.

A fogadós a zárolás ellenére fölszolgálta a bort, s mi meg is ittuk a várt feloldás örömére. Látni kellett volna, ahogy pillanatonként felköszöntöttük egymást, s mindegyikünk gazdája nevén szólította a másikat. Don Antonio inasa Gamboának nevezte don Fernando inasát, don Fernando inasa Centellésnek don Antonióét, engem meg Silvának szólítottak, s e kölcsönvett neveken lassacskán éppúgy lerészegedtünk, mint az urak, e nevek jogos tulajdonosai.

Bár nem tündököltem úgy, mint asztaltársaim, kifejezték ama véleményüket, hogy elégedettek velem.

- Mi majd csinálunk belőled, valamit, Silva - fordult hozzám az egyik legtalpraesettebb inas. - Látom, hogy van sütnivalód, barátom, csak nem tudsz mit kezdeni vele. Félsz, hogy nem fejezed ki jól magad, s ezért nem mersz vaktában belekapcsolódni a társalgásba, holott manapság rengetegen így tesznek szert az okos és szellemes ember hírére. Ha ki akarsz tűnni a társaságban, bízd magad eleven eszedre, s nyugodtan bökj ki mindent, ami az ajkadra tolul: meggondolatlanságodat tiszteletre méltó merészségnek fogják minősíteni. Akármennyi szamárságot locsogsz is össze, elegendő egyetlen jó mondás, s máris elfelejtik minden ostobaságodat, csak a szellemességedre fognak emlékezni, s a lehető legjobb véleményt alkotják majd rólad. Ezt csinálják, méghozzá igen nagy sikerrel, a gazdáink is, s ezt kell csinálni mindenkinek, aki szellemes ember hírébe akar kerülni.

Mindig szerettem volna szellemes ember hírébe kerülni, ráadásul nem látszott nehéznek a dolog titka sem, amelyre ilyenképpen kioktattak, kötelességemnek éreztem hát kipróbálni. Tüstént meg is tettem, s hála a bornak, melyet megittam, a kísérlet eredményes volt: összevissza fecsegtem mindenfélét, s a tömérdek ostobaságba sikerült néhány szellemességet is belekevernem, amivel kivívtam társaim tetszését. A sikeres próba önbizalommal töltött el, kettőzött buzgalommal igyekeztem néhány jó mondást produkálni, s a jó szerencse úgy akarta, hogy erőfeszítésem ne maradjon hiábavaló.

- No - fordult erre hozzám az a társam, aki már az utcán beszélgetni kezdett velem -, ugye, hogy máris kezdesz csiszolódni? Még két órát se töltöttél velünk, és máris egészen más ember vagy, mint voltál. Napról napra változni fogsz. Látod, mit jelent, ha előkelő uraságokat szolgál az ember? Emelkedett szelleművé válik, amit a polgárok körében sohase tudna elérni.

- Nem vitás - válaszoltam. - Ezentúl csakis a nemesség szolgálatának kívánom szentelni magam.

- Nagyon helyes - kiáltott föl don Fernando szolgája két kortyintás közt. - A polgárok nem méltók rá, hogy olyan felsőbbrendű szellemek szolgálják ki őket, amilyenek mi vagyunk. Rajta, uraim - fűzte hozzá -, esküdjünk meg, hogy sohasem fogunk senkiházi polgárokat szolgálni, esküdjünk meg a Styxre!

Megtapsoltuk, majd pohárral a kezünkben letettük a furcsa esküt.

Nem keltünk fel az asztal mellől, amíg gazdáinknak eszükbe nem jutott hazamenni. Erre éjfélkor került sor, s társaim túlzásba vitt józanságnak tartották a dolgot. Igaz, hogy az urak csak azért távoztak ilyen korán a kocsmából, hogy meglátogassanak egy hírhedt kurtizánt, aki az udvari negyedben lakott, és éjjel-nappal tárt kapuval várta a gyönyörre áhítozó vendégeket. Harmincöt-negyven éves, még mindig makulátlanul szép nő volt, igen szórakoztató, és olyannyira jártas az élvezetek művészetében, hogy szépsége maradványait állítólag sokkal drágábban mérte, mint annak idején a virágát. Mindig volt nála két-három első osztályú kokott, akiknek ugyancsak nagymértékben részük volt abban, hogy oly sok nemesúr fordult meg a házban. Délutánonkint az urak kártyáztak, aztán megvacsoráztak, az éjszakát pedig ivással és szórakozással töltötték. Gazdáink hajnalig ott maradtak, s mi sem unatkoztunk; míg ugyanis ők a hölgyekkel töltötték az időt, mi a szobalányokkal szórakoztunk. Virradatkor aztán elbúcsúztunk egymástól, hazamentünk, és pihenőre tértünk.

Gazdám szokása szerint déltájban kelt föl, felöltözött, és eltávozott hazulról. Vele tartottam. Meglátogattuk don Antonio Centellést, ahol már ott találtunk bizonyos Álvaro de Acuna nevű urat. Az öreg nemesúr a léhaság mestere volt. Valamennyi fiatalember, aki kellemes társasági ember akart lenni, nála tanult. Megtanította őket szórakozni, képességeiket csillogtatni és a vagyonukat elverni. Attól, hogy saját vagyonának nyakára hág, nem félt, mert ez már régen megtörtént. Miután a három lovag megölelte egymást, Centellés így szólt gazdámhoz:

- A mindenit, don Matías, jobbkor nem is jöhettél volna! Don Álvaro el akar vinni egy polgárhoz, aki ebédet ad Zenette márki és don Juan de Moncada tiszteletére, s szeretném, ha te is ott lennél.

- És hogy hívják azt a polgárt? - kérdezte don Matías.

- Gregorio de Noriegának - felelte don Álvaro. - Röviden elmondom önöknek, ki ez a fiatalember. Apja gazdag ékszerész, aki külföldre utazott drágakövekkel kereskedni, s busás jövedelmet hagyott a fiára. Gregorio ostoba fickó, hajlamos rá, hogy elverje minden vagyonát, megjátssza az aranyifjút, és természete ellenére okos ember hírébe akar kerülni. Arra kért, hogy én oktassam ki. Meg is teszem, uraim, és biztosíthatom önöket, hogy igen gyors iramra késztetem. Már a vége felé járunk a pénzének.

- Mindjárt gondoltam! - kiáltott fel Centellés. - Előre látom, hogy a derék polgár a szegényházban végzi. Gyerünk, don Matías - folytatta -, ismerkedjünk meg a fickóval, és segítsünk tönkretenni.

- Helyes - felelte gazdám -, magam is örülök, ha látom, hogy mennek tönkre a nyárspolgár urak, akik azt hiszik, hogy fölvehetik velünk a versenyt. Semmin sem tudok olyan jól mulatni, mint ezeken a szerencsétlen plebejus ifjakon, akiket a kártya és a büszkeség, hogy nemesurak körében forgolódhatnak, végül is odajuttat, hogy kénytelenek még a házukat is eladni.

- Ó! Ezt az embert aztán csakugyan nem érdemes sajnálni - tette hozzá don Antonio. - Szegényen is éppoly ostoba marad, mint gazdagon volt.

Centellés meg a gazdám don Álvaróval együtt elindult Gregorio de Noriegához. Mogicon meg én is velük tartottunk boldogan, hogy pazar potya lakomában lesz részünk, és a magunk részéről is hozzájárulhatunk a polgár tönkretételéhez. Mikor megérkeztünk, láttuk, hogy egész sereg ember foglalatoskodik az ebéddel, a pörköltek illata csiklandozta az ember orrát, és fölingerelte étvágyát. Éppen akkor érkezett meg Zenette márki és don Juan de Moncada is. A házigazda szemmel láthatólag nagy hólyag volt. Hasztalan igyekezett úgy viselkedni, mint az aranyifjak, csak rosszul sikerült másolata volt a remekmívű eredetinek, jobban mondva közönséges hülye, aki mindenáron fesztelenül akart viselkedni. Képzeljenek csak el egy ilyen embert öt ravasz róka közt, akinek egyetlen célja, hogy gúnyt űzzön belőle, és nagy költségekbe verje.

- Uraim - szólalt meg don Álvaro, miután túlestünk a kötelező udvariasságokon -, bemutatom önöknek Gregorio de Noriega urat, a legtökéletesebb lovagok egyikét. Tömérdek jó tulajdonsága van. Tudják, milyen művelt? Próbálják csak ki: a legfinomabb és legkövetkezetesebb logikától kezdve a helyesírásig egyformán jártas mindenben.

- Ó, ez túlságosan hízelgő - szólt közbe kényszeredett mosollyal a polgár. - A bók önt illeti, señor Álvaro. Ön az, akit a tudományok kiapadhatatlan kútjának neveznek.

- Nem akartam ilyen szellemes dicséretet kiprovokálni - felelte don Álvaro -, de csakugyan az az igazság, uraim, hogy señor Gregorio feltétlenül jó nevet fog szerezni magának a társaságban.

- Ami engem illet - jegyezte meg don Antonio -, különösen azt találom elragadónak benne, és ezt még a helyesírásnál is többre becsülöm, hogy milyen bölcsen választja meg azokat, akikkel érintkezik. Nem elégszik meg a polgárok társaságával, s nem törődve vele, hogy mennyi pénzébe kerül, csakis fiatal nemesurakkal óhajt együtt lenni. Szerintem ez elbűvölő szellemi emelkedettségre vall, ezt nevezik ízléses és értelmes költekezésnek.

E gúnyos megjegyzéseket ezernyi hasonló követte. Szegény Gregorióval csúnyán elbántak. Az aranyifjak egyik szellemességet a másik után sütötték el a rovására, az ostoba fickó azonban sose érezte találva magát; épp ellenkezőleg: szó szerint vett mindent, s láthatólag nagyon elégedett volt vendégeivel, s szinte azt is kegynek tekintette, hogy gúnyt űznek belőle. Egyszóval, folyton rajta mulattak, amíg csak asztalnál ültek, azaz egész délután és egész éjszaka. Mi is kedvünkre ittunk, akárcsak gazdáink, s mindnyájan igen jó hangulatban hagytuk el a polgár házát.

ÖTÖDIK FEJEZET
Gil Blas megcsinálja a szerencséjét. Megismerkedik egy csinos hölggyel

Néhány órai alvás után jókedvűen keltem föl, s mivel eszembe jutott Meléndez tanácsa, addig is, amíg gazdám fölébredt, elmentem udvarolni egy kicsit az intézőnek, s úgy vettem észre, hogy hiúságának meglehetősen hízelgett figyelmességem és iránta tanúsított tiszteletem. Kegyesen fogadott, s megkérdezte, sikerült-e beleilleszkednem a fiatalurak életmódjába. Azt válaszoltam, hogy ez az életmód újszerű ugyan számomra, de bízom benne, hogy megszokom.

Csakugyan meg is szoktam, mégpedig igen rövid idő alatt. Kedélyem és gondolkodásmódom átalakult. Azelőtt körültekintő voltam és megfontolt, most viszont vidám, szeles, bolondos lettem. Don Antonio inasa elismeréssel nyilatkozott átalakulásomról, s kijelentette, hogy tökéletességemhez már csak az hiányzik, hogy szeretőm legyen. Kifejtette, hogy ez elengedhetetlenül szükséges az előkelőséghez, hogy minden inasnak van csinos szeretője, s a maga részéről két úrihölgy kegyeit is élvezi. Esküdni mertem volna, hogy hazudik a csirkefogó.

- Magicón úr - mondtam neki -, ön kétségtelenül jóképű, nagyon szellemes és érdemdús fiatalember, mégse értem, hogyan hagyhatták elcsábítani magukat előkelő hölgyek, akiknek a közelébe se kerül, olyan alacsony származású valaki által, mint ön.

- Ugyan! - felelte. - Nem tudják, ki vagyok, s gazdám ruhájában és az ő nevében szoktam meghódítani őket. Mégpedig a következőképpen: nemesúrnak öltözöm, ennek megfelelően viselkedem, kimegyek a korzóra, s rákacsintok minden nőre, amíg össze nem akadok eggyel, aki viszonozza kacsintásomat. Erre a nyomába szegődöm, s úgy intézem a dolgot, hogy szót válthassak vele. Azt mondom, hogy don Antonio Centellés vagyok, és légyottot kérek tőle. A hölgy vonakodik, én sürgetem, míg végül beleegyezik et cetera. Szóval - folytatta -, így hódítom meg a nők szívét, öcsém, és tanácsolom, hogy kövesd a példám.

Túlságosan vágytam rá, hogy előkelő nőcsábász legyek, természetes hát, hogy megfogadtam a tanácsát; különben sem viszolyogtam egy kis szerelmi kalandtól. Elhatároztam hát, hogy fiatal nemesúrnak álcázom magam, s elindulok gáláns kalandot keresni. A palotában nem mertem átöltözni, féltem, hogy észrevesznek. Kiemeltem gazdám ruhatárából egy csinos öltözéket, becsomagoltam, s a csomaggal elmentem egyik barátomhoz, egy fiatal borbélyhoz, úgy gondoltam, hogy nála kényelmesen fölöltözhetem meg levetkőzhetem. Ott aztán tőlem telhetőleg kicsíptem magam. A borbély is segített, s amikor úgy gondoltuk, hogy már nem lehetek csinosabb, elindultam a Szent Jeromos tér felé abban a szilárd meggyőződésben, hogy ott feltétlenül sikerül meghódítanom valakit. De nem is kellett olyan messzire mennem, s máris ragyogó hódításra tettem szert.

Mikor végighaladtam az egyik mellékutcán, megpillantottam egy elegánsan öltözött, tökéletes alakú nőt. Egy alacsony kis házból jött ki, és beszállt a kapu előtt várakozó bérkocsiba. Rögtön megálltam, hogy szemügyre vehessem, s úgy üdvözöltem, hogy megérthette, mennyire tetszik. Ami őt illeti, meg akarta mutatni, hogy még több figyelemre is érdemes, mint amennyiben részesítettem, fellebbentette egy pillanatra a fátylát, és megmutatta bűbájos arcocskáját. A hintó közben elindult, és én ott maradtam az utcán kissé még kábultan az imént látott arctól. "Csinos teremtés - gondoltam. - Az ördögbe is, ezt kéne megszereznem! Ha Magicón két szeretője is olyan csinos, mint ez, igazán szerencsés az a csibész!

Elégedett volnék sorsommal, ha ilyen szeretőm lehetne!" Miközben így tűnődtem, véletlenül a házra pillantottam, ahonnan a bűbájos teremtés kijött, és az egyik földszinti ablakban észrevettem egy vénasszonyt, aki intett, hogy menjek be.

Rögtön berohantam a házba, ahol egy elég rendes szobában találtam rá a tiszteletre méltó és tapintatos vénasszonyra, aki legalábbis márkinak nézett, alázatosan üdvözölt, és így szólt:

- Biztos vagyok benne, señor, hogy nincs valami jó véleménnyel egy olyan nőről, aki nem is ismeri, mégis behívja a lakásába. De talán kedvezőbb véleménye lesz rólam, ha tudomására hozom, hogy nem mindenkivel viselkedem így. Úgy látom, az udvarhoz tartozik, igaz?

- Jól látja, galambom - feleltem, s jobb lábamat kinyújtva, egész súlyommal a balra nehezedtem. - Kérkedés nélkül mondhatom, hogy Spanyolország egyik legelőkelőbb családjából származom.

- A külsejéről is látszik - folytatta a vénasszony. - És bevallom, hogy nagyon szeretek előkelő uraknak örömet okozni; ez a gyöngém. Az ablakomból figyeltem önt. Ha nem tévedek, nagy érdeklődéssel nézte azt a hölgyet, aki az imént távozott tőlem. Mondja meg őszintén: tetszik önnek az a hölgy?

- Udvaronci szavamra mondom - válaszoltam -, nagy hatást tett rám: életemben nem láttam ingerlőbb teremtést! Hozzon össze bennünket, jóasszony, nem leszek hálátlan. A magamfajta nagyuraknak érdemes ilyen szívességeket tenni: bőkezűen megfizetünk érte.

- Már mondtam, hogy rajongok az előkelő urakért - felelte a vénasszony. - Örülök, ha szolgálatukra lehetek. Hogy egyebet ne mondjak, járnak ide hölgyek, akik az erényesség látszatának megóvása érdekében odahaza nem fogadhatják széptevőiket. Rendelkezésükre bocsátom a lakásom, hogy vérüket kényelmesen lecsillapíthassák.

- Nagyon helyes - mondtam. - Nyilván az említett hölgynek is ilyen szívességet tett, igaz?

- Nem - felelte a vénasszony. - Ez a hölgy előkelő, fiatal özvegy, szeretőt keres, de annyira válogatós, hogy nem tudom, vajon megnyerné-e ön a tetszését, akármilyen megnyerő is a külseje. Már három derék lovagot is bemutattam neki, de fütyült rájuk.

- Ó, kedvesem - kiáltottam föl elbizakodottan -, hozz csak össze vele, nem fogod megbánni, szavamra mondom. Nagyon kíváncsi vagyok, mi történne, ha négyszemközt maradhatnék egy efféle válogatós szépséggel: ilyenhez ugyanis még sohasem volt szerencsém.

- Hát akkor - mondta a vénasszony -, jöjjön el holnap ugyanebben az órában, s kielégítheti a kíváncsiságát.

- Feltétlenül itt leszek - válaszoltam. - Majd meglátjuk, hogy egy magamfajta fiatal nemesúrnak nem sikerül-e meghódítania!

Visszamentem a fiatal borbélyhoz. Más kalandot nem óhajtottam keresni, s türelmetlenül vártam, mi lesz ennek a folytatása. Így aztán másnap - miután kellőképpen kicsíptem magam - már egy órával a megbeszélt időpont előtt a vénasszonynál voltam.

- Señor - fogadott -, ön pontos ember, s ez nagyon tetszik nekem. Igaz, hogy a tét megéri a fáradságot. Találkoztam a fiatal özveggyel, s hosszasan elbeszélgettünk önről. Megtiltotta ugyan, hogy egy szót is szóljak, de én úgy megszerettem önt, hogy képtelen vagyok hallgatni. Ön is tetszik a hölgynek, boldog lesz vele, uram. Magunk között szólva, a hölgy igen kívánatos falat, férje nem sokáig élt vele, szinte csak árnyék volt életében, s a hölgy jóformán még lány.

A derék vénasszony nyilván azt akarta ezzel mondani, hogy a hölgy azok közül az okos lányok közül való, akik hajadon sorban is vígan élnek.

A légyott hősnője nemsokára megérkezett bérelt hintón, akárcsak előző nap, pazar ruhában. Mikor megjelent a szobában, az aranyifjak szokása szerint ötször-hatszor meghajoltam a lehető legkecsesebb vonaglások közben. Aztán bizalmas ismerősként hozzáléptem, és így szóltam:

- Hercegnőm, egy olyan ember áll ön előtt, aki belekábult a szerelembe. Tegnap óta szüntelenül az ön arca van előttem, s sikerült kiűznie szívemből azt a másik hercegnőt, aki már kezdte magát nagyon otthon érezni benne.

- Túlságosan dicső győzelmet arattam - válaszolt a hölgy, miközben levette fátylát -, s örömöm nem egészen zavartalan. A fiatalemberek szeretik a változatosságot, s szerelmüket állítólag még a pénznél is nehezebb megőrizni.

- Ó, királynőm - válaszoltam -, ne gondoljunk most a jövővel, csak a jelennel. Ön gyönyörű, és én szerelmes vagyok. Ha szerelmem megfelel önnek, nincs értelme töprengenünk. Szálljunk tengerre, mint a matrózok, ne törődjünk a hajósokra leső veszedelmekkel, csak a hajózás gyönyörűségeinek éljünk.

E szavakkal hevesen nimfám lába elé vetettem magam, és az aranyifjakat utánozva türelmetlenül sürgettem, hogy tegyen mielőbb boldoggá. Esdeklő szavaim láthatólag megindították egy kicsit, de még nem tartotta kötelességének behódolni. Eltaszított magától:

- Ne folytassa - mondta -, ön túlságosan mohó, s túlontúl ledérnek látszik. Tartok tőle, hogy ön alapjában véve züllött fiatalember.

- Ó, asszonyom - kiáltottam föl -, hát ön ellene van annak, amit minden valamirevaló hölgy szeret? Hiszen már csak a polgárasszonyok lázadoznak a ledér férfiak ellen!

- Igaza van - felelte a hölgy. - Érvei ereje előtt kénytelen vagyok meghajolni. Látom, hogy a magafajta urak esetében hasztalan a vonakodás: a nőnek félúton a férfi elébe kell mennie. Tudja meg hát, hogy győzött - tette hozzá látható zavarral, mintha a vallomás sértené szemérmét. - Ön olyan érzelmeket keltett bennem, amilyeneket még soha senki iránt nem éreztem, s ahhoz, hogy önt válasszam szeretőmül, már csak a kilétét kell tudnom. Gondolom, nemes ifjú, ráadásul még becsületes is, ez azonban még nem nyugtat meg. Bármennyire vonzódom is önhöz, nem ajándékozhatok meg szerelmemmel egy idegent.

Ekkor eszembe jutott, hogy don Antonio inasa saját szavai szerint hogy vágta ki magát az ilyen kényelmetlen helyzetekből. Követtem a példáját, s tulajdon gazdámnak adtam ki magam.

- Úrnőm - mondtam az özvegynek -, egyáltalán nem vagyok ellene, hogy megtudja a nevemet: elég szép név ahhoz, hogy bevallhassam. Hallott don Matías de Silváról?

- Hogyne - felelte. - Sőt találkoztam is vele egyik ismerősömnél.

Akármilyen arcátlan voltam is, ez a válasz kicsit meghökkentett. De azon nyomban vissza is nyertem hidegvéremet, s leleményesen kivágtam magam a csávából.

- Szóval - folytattam -, ismeri azt az urat, angyalom... akit... én is ismerek... Az ő családjának a tagja vagyok, ha tudni akarja. A nagyapja apám egyik nagybátyjának a sógornőjét vette feleségül. Amint látja, elég közeli rokonok vagyunk. A nevem don César. Egyetlen fia vagyok a nemes don Fernando de Riberának, aki tizenöt esztendővel ezelőtt Portugália határán esett el egy ütközetben. Szívesen számolnék be részletesen is az ütközetről - pokolian heves volt -, de csak a drága perceket vesztegetném el vele, holott a szerelem arra ösztönöz, hogy kellemesebben használjam fel őket.

E szónoklat után ismét sürgetőn és szenvedélyesen léptem fel, de nem mentem vele semmire. A kegyek, amelyekben istennőm részesített, csak arra voltak jók, hogy még jobban kívánjam azt, amit megtagadott. A kegyetlen hölgy beszállt a kapu előtt várakozó hintóba. Noha még korántsem voltam tökéletesen boldog, az elért eredménnyel elégedetten indultam hazafelé. "Csak azért részesülhettem csupán félig a kegyeiben - gondoltam -, mert szívem hölgye igazi úrinő, aki úgy érezte, hogy nem szabad mohó vágyamnak már első találkozásunk alkalmával engednie. Boldogságom beteljesülését az előkelő származása miatt érzett büszkeség késlelteti, de úgyis csak néhány napról van szó." Igaz, az is eszembe ötlött, hogy talán csak egy agyafúrt szélhámosnővel akadtam össze. De szívesebben néztem a dolgot a jó, mint a rossz oldaláról, így aztán kitartottam az özvegyről alkotott kedvező véleményem mellett. Búcsúzáskor megállapodtunk, hogy harmadnap ismét találkozunk, s a reménység, hogy vágyaim akkor majd teljesülnek, szinte előre megízleltette velem a rám váró gyönyöröket.

Igézetes ábrándképekkel eltelve tértem vissza barátomhoz, a borbélyhoz. Átöltöztem s elmentem gazdámért a lebujba, ahol találkozót beszéltünk meg. Nagyban kártyázott, s láttam rajta, hogy nyer; tudniillik egyáltalán nem hasonlított azokhoz a közömbös játékosokhoz, akik vagyonokat nyernek vagy vesztenek, anélkül, hogy egyetlen arcizmuk megrándulna. Gúnyos volt és kötekedő, ha nyert, s rosszkedvű, ha vesztett. Vidáman távozott a lebujból, s a Príncipe Színház felé indult. Elkísértem a színház kapujáig, ott a markomba nyomott egy dukátot.

- Nesze, Gil Blas! Ma nyertem, s azt akarom, hogy te is örülj neki. Eredj, mulass egyet a cimboráiddal, aztán éjfélkor gyere értem Arseniához, nála vacsorázom don Alexo Segiar társaságában.

Azzal bement a színházba, én meg töprengeni kezdtem, kinek a társaságában költhetném el a dukátot az ajándékozó óhajának megfelelően. Nem sokáig tűnődtem. Egyszerre csak megjelent a kapuban Clarín, don Alejo inasa. Elvittem az első kocsmába, ahol éjfélig mulattunk. Onnan Arseniához mentünk, mert Clarín is ilyen utasítást kapott a gazdájától. Egy alacsony termetű lakáj nyitott kaput, és egy földszinti szobába vezetett, ahol Arsenia és Florimunda szobalányai nagyokat kacagva társalogtak, míg úrnőik gazdáinkkal szórakoztak az emeleten.

A két alaposan bevacsorázott, jókedvű fiatalember megérkezése nyilván nem érintette kellemetlenül a szobalányokat, akik ráadásul színésznők szobalányai voltak, de képzelhetik meglepetésemet, amikor egyikükben ráismertem az özvegyre, az én imádnivaló özvegyemre, akit grófnőnek vagy márkinénak képzeltem! Láthatólag ő is éppúgy meglepődött, amikor meglátta, hogy szeretett César de Riberája egy aranyifjú szobainasává változott. Ennek ellenére a legkisebb zavar nélkül pillantottunk egymásra, sőt olyan erős nevelési inger vett rajtunk erőt, hogy meg se próbáltuk elfojtani. Aztán Laura (ez volt a neve) félrevont - Clarín közben a másik szobalánnyal társalgott -, kecsesen kezet nyújtott, és halkan így szólt:

- Fogjunk kezet, señor don César. Ahelyett, hogy kölcsönösen szemrehányásokat tennénk, inkább gratuláljunk egymásnak, barátocskám! Ön nagyszerűen játszotta szerepét, s én nemkülönben megbirkóztam a magaméval. Igaz? Vallja be, hogy csakugyan kalandvágyó, csinos úrihölgynek tartott!

- Igaz - válaszoltam -, de akármi is ön, királynőm, nekem csak külsőm változott, érzéseim változatlanok. Kegyeskedjék szívesen fogadni hódolatomat, és engedje meg, hogy don Matías inasa befejezze, amit don César oly sikeresen elkezdett.

- Ugyan menj már - felelte Laura -, igazi alakodban még jobban szeretlek, mint a másikban. Te ugyanaz vagy férfiban, mint én nőben; ennél nagyobb dicséretet nem is mondhatnék rólad. Befogadlak hódolóim sorába. Nincs többé szükségünk a vénasszony közvetítésére, itt nyugodtan meglátogathatsz. Mi színésznőfélék mindenféle korlátozás nélkül élünk azzal a férfival, akivel akarunk. Nem mondom, ez néha feltűnést is kelt, de a publikum csak nevet rajta, s ahogy magad is tudod, nekünk az a dolgunk, hogy elszórakoztassuk a publikumot.

Ennyiben maradtunk, mivelhogy nem voltunk kettesben. A társalgásba Clarín és a másik szobalány is bekapcsolódott, vidáman, játékosan társalogtunk, egymás után hangzottak el az egyértelmű kétértelműségek. Ebből mind a négyen kivettük a részünket, de főként Arsenia szobalánya, az én szeretetre méltó Laurám sziporkázott, és sokkal szellemesebbnek bizonyult, mint amilyen erényesnek. Ugyanakkor gazdáink és a színésznők akkorákat kacagtak néha, hogy a földszintre is lehallatszott; valószínűleg ők is ugyanolyan okos dolgokról beszélgettek, mint mi. Ha valaki feljegyezte volna a sok szép dolgot, ami Arsenia házában akkor éjjel elhangzott, azt hiszem, nagyon tanulságos könyvet lehetne összeállítani belőle az ifjúság számára. Közben elérkezett a hazatérés ideje, vagyis a hajnal, el kellett válnunk. Clarín don Alejót kísérte haza, én meg don Matíast.

HATODIK FEJEZET
Néhány nagyúr beszélgetése az udvari társulat színészeiről

Mikor gazdám aznap fölkelt, levelet kapott don Alejo Segiartól: arra kérte, hogy keresse fel. Elmentünk hát hozzá, s ott találtuk Zenette márkit, valamint még egy jóképű fiatal nemest, akit még sose láttam.

- Don Matías - fordult a gazdámhoz Segiar, bemutatva neki az ismeretlen lovagot -, ez itt egyik rokonom, don Pompeyo de Castro. Jóformán kisgyermek kora óta a lengyel udvarban tartózkodik. Tegnap este érkezett Madridba, s holnap már vissza is tér Varsóba. Csak a mai napot töltheti velem. Szeretném kihasználni a drága időt, s úgy gondoltam, meg kell hívnom önt és Zenette márkit, hogy igazán jól érezze magát.

Mire gazdám és don Alejo rokona megölelték és udvarias bókokkal halmozták el egymást. Nekem nagyon tetszettek don Pompeyo szavai: úgy vettem észre, hogy okos, éles eszű ember.

Segiarnál ebédeltünk, s ebéd után az urak a színielőadás kezdetéig kártyáztak. Aztán mindannyian elmentek a Príncipe Színházba egy új tragédia, a Karthago királynője bemutatójára. Az előadás után visszatértek don Segiarhoz, és nála költötték el a vacsorát is. Először a bemutatott darabot, aztán a színészeket tárgyalták meg.

- Ami a tragédiát illeti - jelentette ki don Matías -, szerintem nem sokat ér. Aeneas még unalmasabb alak benne, mint az Aeneis-ben. Azt azonban meg kell állapítanunk, hogy a színészek istenien játszottak. Önnek mi a véleménye, don Pompeyo? Úgy látom, nem osztja a nézetemet.

- Uraim - felelte mosolyogva a lovag -, láttam, mennyire el vannak ragadtatva a színészeiktől, s főként a színésznőiktől, s egy világért sem merném bevallani, hogy nekem más a véleményem.

- Jól is teszi - szólt közbe tréfásan don Alejo -, mert nem szívesen fogadnánk a lesújtó kritikát. Le a kalappal nagyszerű színésznőink előtt! Nap nap után egy asztalnál mulatunk velük, kezeskedünk érte, hogy tökéletesek, s annak, aki óhajtja, akár bizonyítványt is adunk róla.

- Efelől semmi kétségem - felelte a rokona. - Úgy látom, olyan jó barátságban vannak velük, hogy még erkölcsi bizonyítványt is hajlandók volnának adni nekik.

- A lengyel színésznők - szólalt meg mosolyogva Zenette márki - bizonyára sokkal jobbak.

- Föltétlenül - vágott vissza don Pompeyo. - Tehetségesebbek. Akad köztük néhány egészen tökéletes.

- Akkor hát - kérdezte a márki - nyilván ön is hajlandó volna bizonyítványt adni nekik?

- Nekem nincs viszonyom egyikükkel sem - jegyezte meg don Pompeyo. - Nem tivornyázom együtt velük, tehát elfogulatlanul tudom megítélni a tehetségüket. Ön csakugyan azt hiszi - folytatta -, hogy kitűnő társulatuk van?

- Dehogy - felelte a márki -, egyáltalán nem hiszem. Csak néhány színésznek szeretném pártját fogni, a többi nem érdekel. Azt csak hajlandó elismerni, hogy az a színésznő, aki Dido szerepét játszotta, csodálatos? Hát nem olyan nemesen és kecsesen alakította a királynőt, amilyennek képzeletünkben él? Hát nem csodálta meg ön is, mennyire lekötötte a nézőket, mennyire átérezte mindenki a keblében dúló szenvedélyeket? El lehet mondani róla, hogy mestere az árnyalt színpadi deklamációnak.

- Abban egyetértek önnel - felelte don Pompeyo -, hogy valóban képes meghatni és megindítani az embert. Még nem láttam színésznőt, aki szívhez szólóbban tudna játszani. Az alakja is szép. De szó sincs róla, hogy tökéletes színésznő lenne. Két-három dolog is zavart a játékában. Amikor meglepődést akar ábrázolni, túlzottan forgatja a szemét; ilyesmi nem illik egy királynőhöz. Tegyük még hozzá, hogy természettől fogva lágy hangját megkeményíti, aminek következtében tönkreteszi, sokszor fülsértő, kongó hangon deklamál. Különben úgy éreztem, hogy - a darab több jelenetében is - nem nagyon értette, amit mondott. Szeretném persze inkább azt hinni, hogy csupán szórakozott volt, semhogy az intelligencia hiányával vádoljam.

- Mindebből arra következtetek - fordult don Matías a szigorú kritikus felé -, hogy ön aligha volna hajlandó dicshimnuszt zengeni művésznőinkről.

- Szíves engedelmével - felelte don Pompeyo -, nagyon sok tehetséget is látok a hibák mögött. Sőt, mondhatom, hogy attól a színésznőtől, aki a közjátékokban a szobalányt alakította, egyenesen el voltam ragadtatva. Milyen mesterkéletlen! Milyen kecsesen mozog a színpadon! Ha valami szellemességet kell mondania, ravaszkás, rendkívül bájos mosollyal fűszerezi, s ezzel még hatásosabbá teszi. Legfeljebb azt lehetne szemére vetni, hogy néha nagyon elragadja a hév, és túllép a kacérság megengedett határain; de nem szabad túlságosan szigorúnak lennünk. Megelégednék vele, ha egyetlen rossz szokását levetkőzné. Gyakran megesik, hogy egy-egy komoly jelenet kellős közepén képtelen uralkodni magán, s őrült kacagás vesz rajta erőt. Erre persze ön azt mondhatja, hogy a nézőtér éppen ilyenkor tapsol, s ez a jó.

- És mi a véleménye a férfiakról? - szólt közbe a márki. - Ha a színésznőket ennyire nem kíméli, rájuk nyilván tüzet okád.

- Nem - válaszolt don Pompeyo. - Láttam néhány sokat ígérő fiatalembert, s különösen nagyon tetszett az a kövér színész, aki Dido főminiszterének a szerepét játszotta. Nagyon természetesen beszél, úgy, ahogy Lengyelországban szokás.

- Ha vele meg volt elégedve - szólalt meg Segiar -, akkor az a színész, aki Aeneas szerepét játszotta, nyilván elragadta. Nem gondolja, hogy nagy művész, eredeti tehetség?

- Fölöttébb eredeti - válaszolta a kritikus -, minden hangsúlya egyéni, főként az éles hangsúlyok. Csaknem mindig természetellenesen beszél, az érzelmeket kifejező mondatokat elhadarja, a többit kiemeli, a kötőszavaknak néha külön nyomatékot ad. Igen jól szórakoztam rajta, különösen akkor, amikor megvallotta bizalmasának, milyen nehéz elválnia a királynőtől; komikusabban már nem is lehetne a fájdalomnak kifejezést adni.

- Remekül beszélsz, öcsém - jegyezte meg don Alejo. - A végén még elhiteted velünk, hogy a lengyel udvarban fogalmuk sincs az embereknek a jó ízlésről. Tudd meg, hogy az a színész, akiről szó van, valóságos ritkaság! Nem hallottad, milyen tapsokat kapott? Ez bizonyítja, hogy nem rossz színész!

- Ez nem bizonyít semmit - vágott vissza don Pompeyo. - Uraim, könyörgök, ne adjanak a nézők tapsaira, hiszen gyakran ok nélkül tapsolják meg a színészeket. Sőt: gyakrabban jutalmazza taps a hibát, mint az igazi érdemet, ahogy Phaedrus egyik szellemes meséjéből tudjuk. Engedjék meg, hogy elmondjam. A következőképpen hangzik:

"Egy város egész lakossága összegyűlt a piactéren, hogy megnézze a mímesek játékát. Volt köztük egy, akit minden pillanatban megtapsoltak. Ez a komédiás a darab végén még soha nem látott mutatvánnyal akarta berekeszteni az előadást. Egymaga megjelent a színpadon, meghajolt, fejére borította a köpenyét, és a szopós malac visítását utánozta. Olyan remekül csinálta, hogy mindenki azt hitte: igazi malac van a köpenye alatt. Fölkiabáltak neki, hogy vesse le a köpenyét meg a zekéjét. Mikor levetette, és kiderült, hogy nincs alattuk semmi, a közönség még jobban megtapsolta. A nézők soraiban volt egy paraszt, aki nagyon megbotránkozott ezen a tetszésnyilvánításon. »Uraim, kiáltotta, nincs igazuk, amikor ennyire el vannak ragadtatva ettől a kóklertől. Nem olyan jó színész, mint gondolják. Én sokkal jobban tudom utánozni a szopós malacot, mint ő. Ha nem hiszik, jöjjenek el holnap ide ugyanebben az órában.« Másnap a nép, mivel a mímeseket pártolta, még nagyobb számban gyűlt össze, nem is azért, hogy lássa, mit tud a paraszt, inkább azért, hogy kifütyülje. A színpadon megjelent a két vetélytárs. A kókler produkálta magát elsőnek, s még jobban megtapsolták, mint előző nap. Aztán meghajolt a paraszt is, s köpönyege alatt meghúzta a hóna alatt szorongatott igazi szopós malac fülét, mire az iszonyú visításba tört ki. A közönség ennek ellenére a mímest kiáltotta ki győztesnek, a parasztot pedig kifütyülte, mire az hirtelen előrántotta hóna alól a szopós malacot, hogy mindenki láthassa. »Uraim, kiáltotta oda a nézőknek, önök nem engem fütyültek ki, hanem a malacot. Lám, milyen jó kritikusok?!«"

- Öcsém - mondta don Alejo -, a meséd kicsit csípős. Különben a szopós malacod ellenére se változtatjuk meg a véleményünket. Beszéljünk másról - folytatta -, ezt már unom. Szóval holnap elutazol, bármennyire szeretném is, hogy tovább maradj?

- Örömest maradnék - felelte az unokaöccse -, ha tehetném, csakhogy, mint már említettem, nem tehetem. Államügyben jöttem a spanyol udvarba. Tegnap, miután megérkeztem, tárgyaltam is a miniszterelnökkel, holnap reggel ismét fel kell keresnem, s utána rögtön indulok vissza Varsóba.

- Úgy látszik, végleg lengyel lettél - jegyezte meg Segiar -, s a jelek szerint nem költözöl többé vissza Madridba.

- Azt hiszem, csakugyan nem - felelte don Pompeyo. - Abban a kitüntetésben van részem, hogy a lengyel király kegyeltje vagyok, s nagyon jól érzem magam az udvarában. De bármennyire kedvel is, akár hiszik, akár nem, volt idő, amikor már-már azon a ponton voltam, hogy örökre elhagyom az országát.

- Ejha! És miért? - kérdezte a márki. - Ugyan mesélje már el!

- Nagyon szívesen - felelte don Pompeyo. - Amit hallani fognak, egyúttal az életem története is.

HETEDIK FEJEZET
Don Pompeyo de Castro története

Don Alejo tudja, hogy miután felserdültem, katona akartam lenni, s mivel idehaza békesség uralkodott, Lengyelországba utaztam, mert a törökök éppen akkor üzentek háborút a lengyeleknek. Jelentkeztem a királynál, aki fölvett a hadseregébe. Nem valami gazdag spanyol család másodszülött fia voltam, így aztán kénytelen voltam vakmerő haditettekkel fölhívni magamra tábornokaim figyelmét. Olyan derekasan megálltam a helyemet, hogy amikor a meglehetősen hosszú háború után békét kötöttek, a lengyelek királya - tábornokainak rólam adott kedvező véleménye alapján - tekintélyes összegű évjáradékkal tüntetett ki. Az uralkodó nagylelkűsége annyira meghatott, hogy egyetlen alkalmat se mulasztottam el, amikor kimutathattam iránta érzett hálámat. Ahányszor csak az udvari etikett megengedte, tisztelgő látogatást tettem nála. Viselkedésemmel szinte észrevétlenül kivívtam az uralkodó szeretetét, s újabb jótéteményekben részesültem.

Egy szép napon, amikor különösen kitüntettem magam a karikajátékban és az azt megelőző bikaviadalon, az egész udvar magasztalta erőmet és ügyességemet. Amikor jókívánságokkal elhalmozva hazaértem, otthon levél várt: egy hölgy hívott találkára, akinek a meghódítása hízelgőbb volt számomra minden magasztalásnál, amelyben aznap részesültem. Amikor leszállt az éj, ott kellett lennem bizonyos, a levélben megjelölt helyen. A levélnek jobban örültem, mint minden dicshimnusznak, mert úgy tudtam, hogy egy előkelő hölgy írta. Képzelhetik, hogy röpültem a légyottra! Egy vénasszony várt a megjelölt helyen, ő vezetett egy kis kertkapun egy nagy palotába, s ott bezárt egy pazarul berendezett kis szobába.

- Várjon itt - mondta -, értesítem úrnőm, hogy megérkezett.

A szobában, amelyet nagyszámú gyertya világított meg, igen sok volt az értékes holmi, de a fényűző berendezésre csak azért lettem figyelmes, mert megerősített sejtelmemben, hogy igen előkelő hölggyel lesz dolgom. S ha már a környezet is azt látszott bizonyítani, hogy csakis magas rangú hölgyről lehet szó, amikor a hölgy is megjelent, nemes tartása, méltóságteljes viselkedése végleg meggyőzött. Mindamellett nem egészen úgy volt minden, ahogy képzeltem.

- Lovag úr - szólt a hölgy -, az után a lépés után, amit tettem, hiábavaló volna titkolnom, hogy gyöngéd érzésekkel viseltetem ön iránt. Ezeket az érzéseket nem az a bátorság sugalmazta, amelyről ma az egész udvar jelenlétében tanúságot tett; ez csupán vallomásomat siettette. Több ízben láttam önt, tájékozódtam ön felől, s az a sok jó, amit hallottam, arra késztetett, hogy engedjek az ön iránt táplált vonzalmamnak. Ne higgye - folytatta -, hogy egy hercegnőt hódított meg, csupán a királyi testőrség egyik egyszerű tisztjének az özvegye vagyok. Hódítását az teszi értékessé, hogy a királyság egyik legelőkelőbb nemesurával szemben részesítem önt előnyben. Radziwill herceg szerelmes belém, s mindent elkövet, hogy meghódítson. De nem megy vele semmire, pusztán hiúságból tűröm udvarlását.

Noha e szavakból megtudtam, hogy csak egy kacér nővel van dolgom, mégis örültem, hogy csillagom ilyen kalanddal kedveskedett. Doña Hortensia (így hívták a hölgyet) még fiatal volt és káprázatosan szép. Ráadásul egy herceget utasított vissza, hogy nekem ajánlja fel szívét. Micsoda diadal egy spanyol lovag számára! Hortensia lába elé vetettem magam, hogy megköszönjem jóságát. Elmondtam neki mindazt, amit egy lovagias férfi csak elmondhatott, s túláradó hálakitörésem láthatólag boldoggá tette. A lehető legjobb barátságban váltunk el, miután megegyeztünk, hogy minden este találkozunk, amikor a hercegnek nincs módjában meglátogatni, és az asszony megígérte, hogy mindig pontosan értesíteni fog. Nem is mulasztotta el, s én végül is Adoniszává lettem új Vénuszomnak.

Csakhogy az élet gyönyörei nem tartanak örökké. Hiába tett meg a hölgy minden óvintézkedést, hogy kapcsolatunkról vetélytársam ne értesüljön, Radziwill mégis megtudta mindazt, amit olyan nagyon szerettünk volna titokban tartani előtte: egy elégedetlen szolgáló elárulta neki. A természeténél fogva nagylelkű, de egyszersmind gőgös, féltékeny és indulatos nemesúr fölháborodott merészségemen. A harag és a féltékenység megzavarta eszét, s mivel csak dühére hallgatott, elhatározta, hogy aljas módon bosszút áll rajtam. Egy éjszaka, amikor Hortensiánál voltam, meglesett a kis kertkapunál botokkal felfegyverzett szolgáival. Mikor kiléptem a kapun, elfogatott a nyomorultakkal, és rájuk parancsolt, hogy verjenek meg.

- Üssétek! - biztatta őket. - Verjétek agyon a vakmerő gazembert! Ez legyen a büntetése arcátlanságáért!

Még ki sem ejtette e szavakat, emberei máris nekem estek, és oly kegyetlenül elcsépeltek, hogy eszméletlenül nyúltam el a földön. Aztán elvonultak gazdájukkal együtt, aki élvezettel nézte végig e szörnyűséget. Egész éjszaka vérbe fagyva, eszméletlenül hevertem ott. Pirkadatkor néhány járókelő észrevette, hogy még van bennem élet, megszánt és elcipelt egy seborvoshoz. Sebeim szerencsére nem voltak halálosak, s egy ügyes orvos kezébe kerültem, aki két hónap alatt tökéletesen meggyógyított. Utána újból megjelentem az udvarnál, s mindent folytattam ott, ahol abbahagytam, csak Hortensiát nem kerestem fel többé. Ő sem tett semmilyen lépést, hogy újra találkozzunk, mert a herceg csak ezen az áron bocsátotta meg hűtlenségét.

Mivel kalandom közbeszéd tárgya volt, és nem tartottak gyávának, mindenki csodálkozott, hogy olyan nyugodtan viselkedem, mintha nem esett volna rajtam sérelem. Gondolataimat ugyanis nem árultam el senkinek, s neheztelésnek nyomát se mutattam. Nem tudták mire vélni színlelt közönyömet. Egyesek azt hitték, hogy a sértő fél magas rangja miatt vagyok kénytelen minden bátorságom ellenére fékezni magam és lenyelni a sértést, mások - több joggal - gyanakodva figyelték némaságomat, s látszólagos béketűrésemben cselt szimatoltak. A király ez utóbbiakhoz hasonlóan szintén úgy vélekedett, hogy nem az az ember vagyok, akit büntetlenül meg lehet sérteni; s csak a kedvező alkalmat várom, hogy bosszút álljak. Tudni akarta, belelátott-e gondolataimba, egy szép napon berendelt hát magához, és így szólt:

- Don Pompeyo, tudok az önt ért balesetről, s megvallom, meglep a nyugalma. Bizonyára csak tetteti magát.

- Felség! - válaszoltam. - Fogalmam sincs róla, ki lehetett a sértő fél. Éjszaka támadott meg egy csomó ismeretlen ember, bele kell törődnöm a balesetbe.

- Szó sincs róla - felelte a király -, engem nem vezethet az orromnál fogva, hiába hamiskodik. Mindent jelentettek. Radziwill herceg halálosan megsértette önt. Ön kasztíliai és nemes ember. Tisztában vagyok vele, hogy ez a két körülmény mire kötelezi. Ön elhatározta, hogy bosszút fog állni. Mondja meg őszintén, mi a szándéka. Tudni akarom. Ne féljen, nem fogja megbánni, hogy titkába beavatott.

- Minthogy felséged parancsolja - válaszoltam -, kénytelen vagyok föltárni szándékomat. Valóban, felség, bosszút akarok állni a rajtam esett sérelemért. Egy ember, aki olyan nevet visel, mint én, tartozik ezzel őseinek. Felséged tudja, milyen méltatlanság esett rajtam. Föltett szándékom megölni a herceget, vagyis a sértésnek megfelelő módon állni bosszút. Vagy tőrt döfök a szívébe, vagy szétloccsantom a koponyáját egy pisztolylövéssel, azután, ha sikerül, Spanyolországba menekülök. Ez a tervem.

- Borzasztó terv - mondta a király -, de a gyalázatosság után, amelyet Radziwill herceg önnel szemben elkövetett, nem ítélhetem el érte. A herceg méltó a büntetésre, amelyet számára tartogat. De ne hajtsa végre azonnal, hadd keressek valami módot, amellyel kibékíthetném önöket.

- Ó, felség - kiáltottam föl szomorúan -, miért is kényszerített rá, hogy titkomat föltárjam? Micsoda módot lehetne...

- Ha nem sikerül olyan megoldást találnom, amely kielégíti önt - vágott szavamba a király -, hajtsa végre elhatározását. Nem akarok visszaélni bizalmával. Nem teszek semmi olyat, ami becsületét csorbítaná, efelől ne nyugtalankodjék.

Nehezen tudtam elképzelni, hogyan zárhatná le az ügyet békésen a király. Nos, a következőket eszelte ki. Négyszemközt beszélt vetélytársammal.

- Herceg, ön megsértette don Pompeyo de Castrót. Bizonyára tudja, hogy igen előkelő családból származik, kedvenc lovagjaim egyike, s nagy szolgálatokat tett nekem. Elégtétellel tartozik neki.

- Eszem ágában sincs megtagadni tőle - felelte a herceg. - Ha sérelmesnek találja, hogy elragadtattam magam, kész vagyok megvívni vele.

- Másképpen kell jóvátennie a dolgot - jelentette ki a király. - Egy spanyol nemes sokkal többet ad a becsületére, semhogy hajlandó volna nemesi módon megverekedni egy orgyilkossal. Mert önt csakis annak nevezhetem, és nemtelen cselekedetét csakis úgy vezekelheti le, ha maga ad botot ellenfele kezébe, s felajánlja neki, hogy verje meg önt.

- Úristen! - kiáltott föl vetélytársam. - Csak nem kívánja, felség, hogy én, egy herceg, ennyire lealacsonyodjam, megalázkodjam egy közönséges lovag előtt, s még meg is veressem magam vele?

- Nem - felelte az uralkodó. - Szavát veszem don Pompeyónak, hogy meg sem üti önt. Óhajom csak az, hogy amikor feléje nyújtja a botot, kérjen bocsánatot a sértésért.

- Túl sokat követel tőlem, felség - szólt közbe hirtelen Radziwill. - Inkább álljon bosszút don Pompeyo úgy, ahogy titkon tervezi!

- Nekem drága az ön élete - mondta a király -, s szeretném, ha nem lenne rossz vége az ügynek. Hogy a dolog ne legyen olyan kellemetlen az ön számára, csak én leszek tanúja az elégtételnek, amelyet kívánságomra a spanyolnak adni fog.

A királynak minden tekintélyét latba kellett vetnie, hogy a herceget rávegye a megalázó lépésre. De az uralkodó végül is elérte, amit akart, s utána maga elé rendelt. Elbeszélte, mit intézett ellenségemmel, és megkérdezte, megelégszem-e az elégtétellel, amelyben megállapodtak. Igennel feleltem, s szavamat adtam, hogy a sértő felet nem verem meg, sőt a felém nyújtott botot sem fogadom el. Miután a dologban ekként megállapodtunk, a herceg és én egy bizonyos órában megjelentünk a királynál, aki velünk együtt szobájába zárkózott.

- Rajta - fordult Radziwillhoz -, ismerje be, hogy hibát követett el, és érdemelje ki a bocsánatot!

Ellenségem erre bocsánatot kért, és felém nyújtotta a kezében tartott botot.

- Don Pompeyo - fordult felém ekkor az uralkodó -, vegye át a botot, s ne zavarja jelenlétem: vegyen elégtételt a becsületén ejtett gyalázatért. Fölmentem szava alól, hogy nem üti meg ellenfelét!

- Szükségtelen, felség - válaszoltam -, nekem az is elég, hogy hajlandó megveretni magát: ennél többet egy sértett spanyol se kíván.

- Akkor hát - folytatta a király -, mivel az elégtételt elfogadta, most már nyíltan és szabályszerűen is eljárhatnak. Mérjék össze kardjukat, s zárják le viszályukat nemesekhez illőn.

- Minden vágyam ez - kiáltott fel hevesen a herceg -, csakis ez lehet számomra vigasztalás a megalázó lépésért, amit az imént tettem.

E szavakkal dühösen és zavartan elrohant, s két óra múlva üzent, hogy vár egy eldugott helyen. Odamentem, s ott is találtam, égett a harci vágytól. Még nem múlt negyvenöt éves, nem volt híján sem a bátorságnak, sem az ügyességnek, így hát nagyjából egyenlő ellenfelek voltunk.

- Rajta, don Pompeyo - mondta -, tegyünk pontot a köztünk felmerült nézeteltérés végére. Nyilván mindkettőnkben lobog a düh, önben azért, ahogy elbántam önnel, bennem meg mert bocsánatot kellett kérnem.

Azzal már kardot is rántott oly hirtelen, hogy nem is volt időm felelni. Elsőnek ő támadott, igen hevesen, de sikerült szerencsésen kivédenem valamennyi ütését. Aztán én támadtam, s éreztem: olyan emberrel van dolgom, aki éppoly jól tud védekezni, mint támadni. Nem is tudom, mi történt volna, ha hátrálás közben nem véti el a lépést, és nem esik hanyatt. Azon nyomban megtorpantam, és rászóltam a hercegre:

- Álljon föl!

- Miért kímél? - kérdezte. - Szánalma sértő számomra!

- Nem akarom kihasználni balesetét - válaszoltam -, a magam erejéből akarom legyőzni. Ismétlem: álljon fel, és folytassuk a párbajt!

- Don Pompeyo - szólalt meg a herceg, mikor föltápászkodott -, e nemes lelkű cselekedet után becsületem nem engedi meg, hogy folytassam a párbajt. Mit mondanának rólam, ha történetesen keresztülszúrnám a szívét? Gyávának tartanának, amiért megöltem valakit, aki elvehette volna életemet. Képtelen vagyok kardot emelni önre, s úgy érzem, hogy a hála édes érzete váltotta fel a lelkemben tomboló őrült indulatokat. Hagyjunk föl a gyűlölködéssel, don Pompeyo - folytatta -, sőt; legyünk barátok.

- Ó, uram - kiáltottam föl -, örömmel elfogadom szíves ajánlatát. Fogadom, hogy őszinte barátja leszek, s ennek első bizonyságául ígérem, hogy nem teszem be többé a lábam doña Hortensiához még akkor sem, ha ő óhajtana látni.

- Inkább én mondok le a hölgyről - felelte. - Igazságosabb, ha én engedem át önnek, hiszen önhöz vonzódik.

- Szó se lehet róla - szakítottam félbe -, ön szerelmes bele. Ha a hölgy kegyeiben részesítene, az önnek fájdalmat okozna; lemondok hát e kegyekről az ön nyugalma érdekében.

- Ó, nemes lelkű kasztíliai! - kiáltotta a herceg, és megölelt - gondolkodásmódja elbűvöl, és lelkifurdalást ébreszt bennem. Ó, hogy sajnálom és szégyellem a megaláztatást, amelyben része volt! Most már úgy érzem, hogy az elégtétel, amelyet a király szobájában szolgáltattam önnek, túl kevés. Szeretném a sértést komolyabban jóvátenni. Hogy a gyalázatnak még az emlékét is eltöröljük, felajánlom önnek egyik unokahúgom kezét, akinek én vagyok a gyámja. Gazdag örökség vár rá, még tizenöt éves sincs, s szebb, mint amilyen fiatal.

Erre elhalmoztam a herceget mindazon bókokkal, amelyeket csak sugallhatott a megtiszteltetés, hogy családjának tagja lehetek, s néhány nap múlva feleségül is vettem unokahúgát. Az egész udvar gratulált a hercegnek, hogy így felmagasztalta a lovagot, akit előzőleg meggyalázott, barátaim pedig együtt örvendeztek velem, hogy kalandom ily szerencsésen végződött, holott szomorúbb véget is érhetett volna. Azóta, uraim, vígan élek Varsóban, hitvesem szeret, s én is még mindig szerelmes vagyok bele. Radziwill herceg napról napra újabb tanújelét adja barátságának, s azzal is kérkedhetem, hogy eléggé megnyertem a lengyel király bizalmát. A fontos küldetés, amelyben a király utasítására Madridba jöttem, bizonyítéka irántam érzett becsülésének.

NYOLCADIK FEJEZET
Milyen baleset következtében kényszerült Gil Blas új állást keresni

Ezt a történetet beszélte el don Pompeyo. Az elbeszélést don Alejo inasa meg én is végighallgattuk, noha elővigyázatosságból kiküldtek bennünket a szobából, mielőtt belekezdett volna. Ahelyett ugyanis, hogy eltávoztunk volna, ott maradtunk a félig nyitva hagyott ajtó előtt, s így egyetlen szót se szalasztottunk el. Az elbeszélés után a nemesurak folytatták az ivást, de nem mulattak hajnalig; don Pompeyo ugyanis, akinek reggel még tárgyalnia kellett a miniszterelnökkel, jobbnak látta lepihenni egy kicsit. Zenette márki és a gazdám megölelték a lovagot, elbúcsúztak tőle, s magára hagyták rokonával.

Még hajnal előtt lefeküdtünk, s mikor don Matías fölébredt, új feladattal bízott meg.

- Gil Blas, szerezz papírt és tintát, tollba mondok neked két-három levelet. Kinevezlek titkárommá.

"Pompás - gondoltam magamban -, csak úgy halmozom az állásokat. Mint lakáj mindenhova elkísérem a gazdám, mint szobainas én öltöztetem, s mint titkár én írom helyette a leveleit is hál' istennek! Három különböző szerepet is játszom, mint Hekaté^[36]."

- Tudod, mit tervezek?- kérdezte gazdám. - Elmondom, de el ne áruld senkinek, mert az életeddel játszol. Mivel sokszor akadok össze olyan férfiakkal, akik a nőknél elért sikereikkel hencegnek, szeretném, ha volna néhány hamisított szerelmes levél a zsebemben, hogy felolvashassam és mindnyájukat lefőzhessem velük. Remekül elszórakozom majd vele: abban a szerencsés helyzetben leszek, hogy szemben a többiekkel, akik csak azért hódítják meg a nőket, hogy henceghessenek vele, én henceghetek anélkül, hogy a hódítással fáradoztam volna. De - tette hozzá - változtasd el írásodat, nehogy észrevegyék, hogy egy kéz írta valamennyi levelet.

Papírt, tollat, tintát vettem hát elő, s munkához láttam don Matías kívánsága szerint, aki elsőnek a következő szerelmes levélkét mondta tollba: "Ön nem jelent meg ma éjszaka a légyotton. Ugyan mivel tudja kimenteni magát, don Matías? Milyen nagyot tévedtem, s hogy megbüntet, amiért hiúságomban föltételezni mertem, hogy a társasági élet minden szórakozásánál többet ér az ön számára a gyönyörűség, hogy doña Clara de Mendozával találkozhatik!" Ez után a levél után egy másikat kellett írnom egy olyan nő nevében, aki egy herceget hagyott el az ő kedvéért, végül egy harmadikat, amelyben egy hölgy azt üzente gazdámnak, hogy ha hallgatást fogad, megajándékozza szerelmével. Gazdámnak nem volt elég, hogy ilyen szép leveleket mondott tollba: rám parancsolt, hogy előkelő hölgyek nevét írjam alájuk. Hiába figyelmeztettem, hogy ez nagyon kényes dolog: rám szólt, hogy ne adjak neki tanácsot, ha nem kért rá. Kénytelen voltam hát hallgatni és végrehajtani az utasításait. Aztán fölkelt, s segítettem neki felöltözni. A leveleket zsebre vágta, s elindult a városba. Én utána. Don Juan de Moncadához mentünk ebédre, aki öt-hat lovagot látott vendégül aznap a barátai közül.

Az ebéd kitűnő volt, s az asztalnál jókedv uralkodott, ami a legjobb fűszere minden lakomának. Valamennyi vendég részt vett a társalgásban, s igyekezett minél derűsebbé tenni részben tréfákkal, részben meg olyan történetek előadásával, melyeknek állítólag ők voltak a hősei. Gazdám nem szalasztotta el a pompás alkalmat, hogy felhasználja a velem íratott leveleket. Fennhangon s olyan nagyképűen olvasta föl a leveleket, hogy titkára kivételével valószínűleg mindenki lépre ment. A lovagok közül, akik az arcátlan felolvasást végighallgatták, az egyiknek don Lope de Velasco volt a neve. Ez az igen komoly nemesúr ahelyett, hogy társaihoz hasonlóan mulatott volna a felolvasó állítólagos hódításain, hűvösen megkérdezte, vajon nagy fáradságába került-e doña Clara, meghódítása.

- Jóformán semmibe - felelte don Matías. - Ő kezdett ki velem. Meglátott a korzón, s megtetszettem neki. Utánam küldött valakit, és megtudta, ki vagyok. Aztán írt egy levelet, amelyben légyottra hívott meg éjfél után egy órára, amikor a házban már mindenki alszik. Meg is jelentem, s bevezettek a lakosztályába... Tapintatom tiltja, hogy az ezután történtekről beszámoljak.

A tömör beszámoló hallatán señor Velasco arca egészen elváltozott. Nem volt nehéz kitalálni, hogy érdeklődik a szóban lévő hölgy iránt.

- Ezek a levelek - fordult dühösen a gazdám felé - egytől egyig hamisítványok, főként az, amelyet ön állítólag doña Clara de Mendozától kapott. Nincs nála tartózkodóbb hölgy Spanyolországban. Egy lovag, aki sem származásban, sem szellemességben nem marad el ön mögött, két év óta mindent elkövet, hogy megkedveltesse magát vele. A legártatlanabb kegyekhez is csak nehezen sikerült hozzájutnia, de azzal hízeleghet magának, hogy ha a hölgy más természetű kegyeket is hajlandó volna osztogatni, csakis ő részesülhetne bennük.

- No és? Ki állítja az ellenkezőjét? - vágott a szavába gúnyosan don Matías. - Teljesen egyetértek önnel abban, hogy a hölgy kifogástalanul erényes. Én is tisztességes fiatalember vagyok. Következésképpen meg lehet győződve róla, hogy csakis a legtisztességesebb dolgok történtek köztünk.

- Ó, ez már sok! - vágott a szavába most don Lope. - Hagyjuk a gúnyolódást! Ön közönséges szélhámos. Doña Clara soha nem hívta önt éjszakai légyottra! Nem tűrhetem, hogy bemeri mocskolni a hírnevét. Az én tapintatom is tiltja, hogy folytassam.

Azzal hátat fordított az egész társaságnak, s olyan arccal távozott, hogy sejtettem: az ügynek alighanem kellemetlen következményei lesznek. Gazdám elég bátor ember volt a maga fajtájához képest, és nem ijedt meg don Lope fenyegetéseitől.

- Beképzelt fickó! - kiáltotta, s hangosan fölkacagott. - A kóbor lovagok szeretőik szépségéért szálltak síkra, ez meg azért, hogy fenntartsa a látszatot, milyen tartózkodó szíve hölgye. Szerintem ez még nagyobb túlzás.

Velasco távozása, amelyet don Moncada hiába próbált megakadályozni, csöppet sem zavarta meg a hangulatot. A lovagok nem sokat törődtek az üggyel, tovább mulattak, csak másnap virradatkor búcsúztak el egymástól. Gazdám meg én hajnali öt körül kerültünk ágyba. Iszonyú álmos voltam, s gondoltam, jót fogok aludni, de nem számoltam a háziúrral, jobban mondva a kapussal, aki egy óra múlva azzal ébresztett fel, hogy egy fiatalember vár a kapu előtt.

- Ó, nyavalyás kapus! - kiáltottam, s ásítottam egyet. - Nem jut eszébe, hogy csak egy órája feküdtem le? Mondja meg annak a fickónak, hogy alszom, jöjjön vissza később!

- Most rögtön beszélni akar önnel - válaszolt a kapus. - Azt mondja, nagyon sürgős az ügy.

Erre fölkeltem, de csak a térdnadrágomat meg az ujjasomat vettem föl, s káromkodva lementem a fickóhoz.

- Halljam, barátom - mondtam neki -, miféle sürgős ügynek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy hajnalban fölver?

- Egy levelet hoztam - felelte -, señor don Matías saját kezébe kell adnom. Saját érdekében azonnal el kell olvasnia. Kérem, vezessen hát a szobájába!

Mivel úgy gondoltam, nyilván fontos ügyről van szó, vettem magamnak a merészséget, és felébresztettem a gazdámat.

- Bocsánat, hogy megzavarom pihenésében, de az ügy fontossá...

- Mit akarsz? - ripakodott rám gorombán.

- Uram - szólalt meg erre a kíséretemben lévő fiatalember -, don Lope de Velascótól hoztam levelet az ön számára.

Don Matías átvette a levelet, fölbontotta, elolvasta, aztán így szólt don Lope inasához:

- Fiam, én dél előtt sose kelek föl, még akkor sem, ha a legnagyobb gyönyörökkel kecsegtetnek, miért kelnék hát föl hat órakor azért, hogy párbajozzam? Mondd meg uradnak, hogy ha fél egykor is ott lesz még a megjelölt helyen, találkozhatunk. Ez a válaszom.

Ezzel visszadugta fejét a párnák közé, s rögtön újból elaludt.

Tizenegy és tizenkét óra közt kelt föl, nyugodtan fölöltözködött, azután eltávozott hazulról, mondván, hogy ezúttal nem kell követnem. Csakhogy én nagyon kíváncsi voltam az elkövetkezendőkre, s nem engedelmeskedtem a parancsnak. Nyomon követtem egészen a Szent Jeromosról elnevezett rétig, ahol megpillantottam don Lope de Velascót, aki kitartóan várt gazdámra. Elbújtam, hogy meglessem őket, s a következőket láttam rejtekhelyemről. Amint egymáshoz értek, azonnal össze is csaptak. A párbaj sokáig tartott. Hol egyikük, hol másikuk támadott nagyon ügyesen és hevesen. Mégis don Lope aratott győzelmet: keresztüldöfte gazdámat, aki elnyúlt a földön, aztán elégedetten, hogy sikerült bosszút állnia, elmenekült. Odarohantam a szerencsétlen don Matíashoz, eszméletlen volt, s már alig volt benne élet. Elérzékenyültem a látványra, s önkéntelenül megsirattam szegényt, akinek pusztulásához, ha akaratlanul is, hozzájárultam. De fájdalmam ellenére sem feledkeztem meg saját kis érdekeimről. Nyomban visszatértem a palotába, ahol egy szót sem szóltam a történtekről, összecsomagoltam cókmókomat - véletlenül gazdám néhány fehérnemű-darabját is -, s csak amikor elszállítottam a csomagot a borbélyhoz, ahol hódító nemesi ruhámat tartottam, terjesztettem el a városban a szomorú esemény hírét, melynek tanúja voltam. Mindenkinek elmeséltem, aki csak az utamba akadt, de főleg Rodríguezzel nem mulasztottam el közölni a dolgot. Láthatólag nem nagyon sújtotta le az eset, inkább azon gondolkozott, milyen lépéseket tegyen. Összegyűjtötte a cselédséget, utasította őket, hogy kövessék, s mindnyájan kivonultunk a Szent Jeromos rétre. Kocsira rakták don Matíast; még lélegzett, de három órával az után, hogy hazaértünk vele, meghalt. Így pusztult el señor don Matías de Silva, mert történetesen rossz helyen olvasott föl néhány hamisított szerelmes levelet.

KILENCEDIK FEJEZET
Kit szolgált Gil Blas don Matías de Silva halála után

Néhány nappal don Matías temetése után minden cselédet kifizettek és elbocsátottak. Én a kis borbélyhoz költöztem, akivel egyre szorosabb barátságba kerültem. Gondoltam, sokkal kellemesebb lesz nála laknom, mint Meléndeznél. Minthogy nem voltam híjával a pénznek, egyáltalán nem siettem új állást keresni; különben is nagyon válogatós lettem. Csakis úriembereknél akartam szolgálni, el is határoztam, hogy jól megnézem, hová szegődöm. A legjobb helyet sem találtam már elég jónak, annyira meg voltam győződve akkoriban arról, hogy legjobb egy fiatalúr inasának lenni.

Mialatt arra vártam, hogy a jó szerencse olyan álláshoz juttasson, amilyet véleményem szerint megérdemeltem, gondoltam, nem tehetek okosabbat, mint hogy szabad időmet a szép Laurának áldozom, akit azóta se láttam, amióta olyan mulatságos körülmények között lelepleződtünk egymás előtt. Nem mertem don César de Riberának öltözni: ha nem akartam, hogy bolondnak nézzenek, csak álöltözetnek használhattam azt a ruhát. Azonfelül saját ruhám sem volt még túlságosan piszkos, s a cipőm is, frizurám is rendes. A borbély segítségével úgy öltöztem fel tehát, hogy mintegy átmenetként festettem don César és Gil Blas közt. Így jelentem meg Arsenia házában. Laurát egyedül találtam ugyanabban a szobában, ahol egyszer már találkoztunk.

- Ó, ön az? - kiáltott föl, amikor meglátott. - Már azt hittem, elveszett. Több mint egy hete, hogy megengedtem, látogasson meg, amikor csak akar. Úgy látom, nem él vissza a hölgyek engedélyezte szabadsággal.

Gazdám halálát hoztam fel mentségül, meg hogy mennyi elfoglaltságom volt, s igen udvariasan hozzátettem, hogy gondolatban rengeteg ügyes-bajos dolgom közepette is az én szeretetre méltó Laurám mellett időztem.

- Ha így áll a dolog - felelte -, nem teszek több szemrehányást, sőt megvallom, hogy én is gondoltam önre. Amikor hírét vettem don Matías szerencsétlen halálának, rögtön szőttem egy tervet, amely talán az ön tetszését is megnyeri. Úrnőm már régóta mondogatja, hogy szívesen szerződtetne valami gondnokfélét, egy fiatalembert, aki ért a gazdasági ügyekhez, s pontos nyilvántartást vezet azokról az összegekről, amelyeket úrnőm háztartási költségekre kap. Én uraságodra gondoltam, azt hiszem, egészen jól el tudná látni ezt a munkakört.

- Úgy érzem - feleltem -, hogy nagyszerűen megállanám a helyemet. Olvastam Arisztotelész^[37] gazdaságtanát, s a nyilvántartásvezetés különösen erős oldalam... De van egy probléma, gyermekem - folytattam -, amely lehetetlenné teszi, hogy Arsenia szolgálatába szegődjem.

- Miféle probléma? - kérdezte Laura.

- Megesküdtem, hogy nem szolgálok többé polgároknál, méghozzá a Styxre. S ha még Jupiter sem mert megszegni egy ilyen esküt, egy inasnak még inkább meg kell tartania!

- Miket fecsegsz itt összevissza polgárokról? - vágott vissza gőgösen a szobalány. - Minek tartod te a színésznőket? Ügyvédnéknek vagy ügyésznéknek? Vedd tudomásul, barátom, hogy a színésznők nemesek, sőt főnemesek, mert a nagyurakkal tartanak fenn kapcsolatot!

- Ilyen alapon elfogadhatom az állást, amelyet nekem szántál, hercegnőm - feleltem. - Ebben az esetben nem lealacsonyító.

- Semmi esetre sem - jelentette ki a szobalány. - Ha valaki egy aranyifjú szolgálatából egy színésznő szolgálatába lép, ugyanazokban a körökben marad. Mi egyenrangúak vagyunk a legelőkelőbb emberekkel. Hintónk van, mint nekik, éppoly jól is kosztolunk, s alapjában véve teljesen úgy élünk, ha nem vagyunk a színpadon, mint ők. Igazán - fűzte hozzá -, nézd csak meg, mivel tölti napjait egy márki meg egy színész, s majdnem ugyanarra az eredményre jutsz. S ha a márki a nap háromnegyed részében rangjánál fogva fölötte áll is a színésznek, a negyedik negyedrészben a színész még egy márkinak is fölébe emelkedik, ha például egy császár vagy király szerepét játssza. S ez szerintem kiegyenlíti a rangbeli és nemességbeli különbségeket, s egyenrangúvá tesz bennünket az udvari emberekkel.

- Csakugyan így van - válaszoltam -, vitathatatlan, hogy egyazon szinten vagytok. A mindenségit! A színészek csakugyan nem bugrisok, mint gondoltam, s igazán nagy kedvet ébresztettél bennem, hogy ilyen derék embereknél szolgáljak.

- Hát akkor - mondta Laura -, gyere vissza két nap múlva. Csak ennyi időt kérek, hogy rávegyem úrnőmet, fogadjon fel. Beszélek vele az érdekedben. Van nála némi befolyásom, meg vagyok győződve róla, hogy beszerezlek a házba.

Megköszöntem Laura jóakaratát. Kijelentettem, hogy nagyon hálás vagyok neki, méghozzá olyan hévvel biztosítottam felőle, hogy eszébe se jutott kételkedni. Elég sokáig csevegtünk így kettesben, s az eszmecsere eltartott volna még egy ideig, ha nem jelenik meg egy fiatal lakáj azzal, hogy szívem szerelmét Arsenia kéreti. Elváltunk. Abban az édes reménységben hagytam el a színésznő házát, hogy nemsokára királyi posztom lesz ott, s két nap múlva nem is mulasztottam el jelentkezni.

- Már vártalak - mondta a szobalány -, hogy közöljem: te is a ház lakója lettél. Gyere, hadd mutassalak be úrnőmnek.

Azzal bevezetett egy öt vagy hat egymásba nyíló szobából álló lakosztályba; a szobák pazarabbnál pazarabbul voltak berendezve.

Micsoda pompa, micsoda fényűzés! Mintha valami alkirálynőhöz vetődtem volna be. Jobban mondva úgy éreztem, mintha a világ minden gazdagságát egy helyre hordták volna össze. Tény, hogy sokféle országból származó kincs volt ott látható, s hogy a lakosztályt akár egy istennő templomának is lehetett volna nevezni, ahol minden utazó elhelyezte áldozatul hazája valamilyen ritkaságát. Megpillantottam magát az istennőt is; nagy selyemvánkoson üldögélt. Elbájolónak, de az áldozatok füstjétől kövérnek találtam, ízléses pongyolát viselt, gyönyörű kezével éppen aznapi szerepéhez készített új frizurát.

- Asszonyom - szólalt meg a szobalány -, itt a gondnok, akit említettem. Biztosíthatom, hogy jobbat nem találhat.

Arsenia figyelmesen szemügyre vett, s szerencsémre megnyertem tetszését.

- Ejha, Laura! - kiáltott fel. - De hisz ez egy jóképű fiatalember! Az az érzésem, hogy igen jól megleszek vele.

Aztán felém fordult:

- Tetszik nekem, fiam - jelentette ki. - S csak egyvalamit szeretnék mondani: ha elégedett leszek magával, maga is meg lesz elégedve velem.

Azt válaszoltam, hogy minden erőmmel igyekszem majd kedve szerint szolgálni. Mikor láttam, hogy megegyeztünk, azonnal mentem a holmimért, s jöttem is vissza, hogy megtelepedjem a házban.

TIZEDIK FEJEZET
Amelyik semmivel sem hosszabb az előzőnél

Nemsokára kezdődött az előadás; úrnőm szólt, hogy Laurával együtt kísérjem el a színházba. Az öltözőjébe mentünk, ahol levetette városi ruháját, s fölvett egy sokkal pompásabb színpadit. Mikor az előadás megkezdődött, Laura magával vitt, és leült velem a nézőtéren egy olyan helyre, ahonnan tökéletesen láthattam és hallhattam a színészeket. A többségük nem tetszett, kétségtelenül azért, mert don Pompeyo előzőleg olyan kirohanást rendezett ellenük. Több színész is akadt, akit újra meg újra lelkesen megtapsoltak, s néhányukról bizony a malacról szóló mese jutott az eszembe.

Amikor egy-egy színész vagy színésznő megjelent a színpadon, Laura elmondta, hogy hívják, de nem elégedett meg nevük közlésével: a rosszmájú teremtés csinos kis portrékat is festett róluk.

- Az ott - mondta - buta, mint a tök; az meg pimasz. Azt a kislányt ott, aki inkább léha, mint kecses, Rosardának hívják, s valóságos istencsapása a társulatnak! Abban a truppban volna a helye, amelyet Új-Spanyolország^[38] alkirályának rendeletére szerveznek, s nemsokára útra kel Amerikába. Nézzem csak meg jól azt a fényes csillagot, amelyik ott jön, gyönyörű, mint a szép lemenő nap, Casilda a neve. Ha mindegyik szeretőjétől kért volna egy követ, hogy piramist építsen, mint hajdan valamelyik egyiptomi királynő tette, a hetedik mennyországig érő piramisa volna.

Vagyis Laura mindenkit leszólt. Hű, de csípős nyelve volt! Még úrnőjét se kímélte.

Mindazonáltal meg kell vallanom gyengeségemet: a szobalány elbűvölt, noha nem volt valami erkölcsös teremtés. Olyan bájosan űzte a megszólás művészetét, hogy még a rossznyelvűségét is megszerettem. A szünetekben fölállt a helyéről, hogy megnézze, nincs-e szüksége Arseniának a szolgálataira, de ahelyett, hogy utána nyomban visszatért volna a helyére, azzal szórakozott, hogy a kulisszák mögött a hízelgő férfiak bókjait hallgatta. Egyszer utánamentem és meglestem. Láttam, hogy rengeteg ismerőse van. Egymás után három színész is megállította, s láthatólag nagyon bizalmas társalgásba bocsátkozott vele. Egyáltalán nem tetszett a dolog, s életemben először éreztem féltékenységet. Olyan búsan és töprengve tértem vissza helyemre, hogy Laura rögtön felfigyelt rá, amikor leült mellém.

- Mi lelt, Gil Blas? - kérdezte csodálkozva. - Mitől lett ilyen gyászos hangulatod, amióta itthagytalak? Komor vagy és bánatos.

- Nem ok nélkül, hercegnőm - feleltem. - Túlságosan ledéren viselkedik. Az előbb láttam néhány színésszel...

- No, ez aztán csakugyan ok a szomorúságra! - szakított félbe kacagva. - Ettől vagy szomorú? Ó, hiszen még csak az elején vagy, még sok mindent fogsz tapasztalni közöttünk. Meg kell szoknod szabados modorunkat. Csak semmi féltékenység, fiacskám! A féltékeny embereket a színészek kinevetik. Köztünk nem is igen akad ilyen. Akár az apák, a férjek, a testvérek, a nagybácsik, az unokatestvérek: ők a legkellemesebb rokonok a világon, sőt néha ők azok, akik egész családjukról gondoskodnak.

Miután ekként biztatott, hogy ne aggódjam senki miatt, s vegyek tudomásul mindent nyugodtan, kijelentette, hogy én vagyok az a boldog halandó, aki megtalálta az utat a szívéhez. Aztán megnyugtatott, hogy mindig csak engem fog szeretni. Nem kellett különösebben gyanakvónak lennem, hogy kétkedjem e fogadkozásban, mindamellett megígértem, hogy nem izgatom föl magam többé, és meg is tartottam a szavam. Még aznap este tanúja voltam, amint egy-egy férfi társaságában félrevonul, s jóízűeket kacag velük. Az előadás után úrnőnkkel együtt hazatértünk, s nemsokára megérkezett Florimunda is három öreg nemesúrral meg egy színésszel. Vacsorára jöttek. A ház személyzete rajtam és Laurán kívül egy szakácsnőből, egy kocsisból és egy inasból állott. Mind az öten nekiálltunk vacsorát készíteni. A húsokat a kocsis közreműködésével a szakácsné készítette el, aki legalább annyira értette a mesterségét, mint Jacinta néne. A szobalány meg a kis inas terítette meg az asztalt, s én helyeztem el a tálalón a gyönyörű ezüst étkészletet és a sok aranyedényt, amelyet mind a ház istennője kapott ajándékba. Fölsorakoztattam egy sereg különféle bort tartalmazó palackot, s magam láttam el a pohárnoki tisztet; meg akartam mutatni úrnőmnek, hogy mindenre használható vagyok. A vacsora alatt megcsodáltam a színésznők viselkedését: megjátszották az igazi úrinőt, rangbéli hölgyeknek képzelték magukat. Világért sem nevezték magas vendégeiket Kegyelmes uram-nak, sőt még Uraságod-nak sem, egyszerűen a nevükön szólították mindegyiküket. Igaz, hogy az urak rontották el s nevelték ilyen hiúvá őket, mert túlságosan bizalmasan bántak velük. Ami a színészt illeti, aki megszokta, hogy hősszerepeket játsszon, fesztelenül evett-ivott együtt velük, koccintott az egészségükre, szinte körülötte forgott minden. "A szentségit neki - gondoltam -, amikor Laura azt mondta, hogy a márkik meg a színészek nappal egyenlőek, hozzátehette volna, hogy éjjel még inkább azok, hiszen hajnalig együtt isznak."

Arsenia és Florimunda természettől fogva vidám teremtések voltak. Rengeteg sikamlós megjegyzés szaladt ki a szájukon, s ez, valamint apró kedveskedéseik és nyafogásuk szinte megrészegítette a két vén lumpot. Miközben úrnőm az egyik vendéget ártatlan incselkedésével mulattatta, barátnője - a másik két úr között - egyáltalán nem játszotta meg az ártatlan Zsuzsanna szerepét. Mialatt e képet szemléltem - mily vonzó látvány egy immár érett ifjú számára! -, felszolgálták a gyümölcsöt. Ekkor likőrös palackokat és poharakat tettem az asztalra, és eltűntem, hogy megvacsorázzam Laura társaságában, aki már várt.

- Nos, Gil Blas - kérdezte -, mit gondolsz, kik azok az urak odafönt?

- Bizonyára Arsenia és Florimunda imádói - feleltem.

- Szó sincs róla. Vén kéjencek, nem állandó barátaik, csak alkalmi látogatók. Csupán egy kis kedvességet kívánnak tőlük, s a kapott semmiségekért elég bőkezűen megfizetnek. Hál' istennek, jelenleg se Florimundának, se úrnőmnek nincs szeretője, akarom mondani nincs olyan barátja, aki férj módjára viselkedne, s azon az alapon, hogy ő fedezi a háztartás költségeit, azt kívánná, hogy minden gyönyörben ő részesüljön. Ami engem illet, nekem igen tetszik ez az állapot. Szerintem minden kacér nőnek óvakodnia kell az efféle kapcsolatoktól, ha van esze. Mi értelme zsarnokot ültetnünk a nyakunkba? Okosabb garasonkint keresni meg egy hintó árát, mint egyszerre, de ilyen áron.

Valahányszor Laurának beszédes kedve támadt (s ez igen gyakran megesett), csak úgy ömlött az ajkáról a szó. Hogy pörgött a nyelve! Ezerszámra ontotta az udvari társulat színésznőinek kalandjairól szóló históriákat, s elbeszélései alapján arra a következtetésre jutottam, hogy keresve sem találhattam volna alkalmasabb helyet a bujaság tanulmányozására. Sajnos abban a korban voltam, amikor az ilyesmi nem kelt borzadályt az emberben, s még azt is hozzá kell tennem, hogy a szobalány úgy tudta lefesteni az erkölcstelenséget, hogy csupán a kellemes oldalát láttam. A színésznők kalandjainak csupán egytizedét volt alkalma elmesélni, ugyanis csak három óra hosszat beszélt. A két úr meg a színész eltávozott, hazakísérték Florimundát.

Miután elmentek, úrnőm pénzt nyomott a markomba, mondván:

- Itt van tíz pisztol, Gil Blas; holnap reggel vásároljon be. Öt-hat személy itt fog ebédelni a társulatból, urak és hölgyek vegyesen. Gondoskodjék róla, hogy jó ebédet kapjunk.

- Asszonyom - feleltem -, ezért a pénzért annyi ennivalót hozok, hogy akár az egész truppot megvendégelheti!

- Válogassa meg a kifejezéseit, barátom! - szólt rám Arsenia. - Tanulja meg, hogy a trupp szót nem illik használni, csak azt, hogy társulat. Truppjuk van a banditáknak, a koldusoknak meg a színpadi szerzőknek, de tanulja meg, hogy a színészeknek társulatuk van! A madridi színészek különösen megérdemlik, hogy testületüket társulatnak nevezzék!

Bocsánatot kértem úrnőmtől, amiért ilyen tiszteletlen kifejezést használtam, esedeztem, hogy nézze el tudatlanságomat. Megígértem, hogy ezentúl mindig a társulat kifejezést fogom használni, ha a madridi színészuraságok együttesét szóba hozom.

TIZENEGYEDIK FEJEZET
Hogyan viselkedtek egymás közt a színészek, és miként bántak a szerzőkkel

Másnap reggel tehát hozzáláttam intézői tisztem gyakorlásához. Böjtnap volt, én azonban úrnőm utasítására jó kövér jércéket, nyulakat, foglyokat és egyéb szárnyasokat vásároltam. Minthogy a színészuraságok elégedetlenek az egyház irántuk tanúsított magatartásával, nem tartják meg pontosan az előírásokat. Annyi húst cipeltem haza, hogy egy tucatnyi tisztességes ember is három álló napig jóllakhatott volna belőle farsang idején. Volt mit dolgoznia a szakácsnőnek egész délelőtt. Miközben az ebéd készült, Arsenia fölkelt, és délig a toalettjével volt elfoglalva. Ekkor érkezett meg két színész úr: Rosimiro és Ricardo. Aztán két színésznő toppant be, Constancia és Celinaura, és egy pillanat múlva megjelent Florimunda is egy úr kíséretében, aki tökéletesen úgy festett, mint egy señor caballero, mégpedig a legkönnyelműbbek fajtájából. Elegáns, bodor parókát, felhajtott karimájú, világosbarna tolldíszes kalapot, erősen testhez álló nadrágot viselt, ujjasa nyílásain kilátszott csipkével dúsan díszített, finom inge. Kesztyűje és zsebkendője kardja kosarában volt, köpenyét egészen különleges bájjal vetette a vállára.

Mindazonáltal - noha jóképű és jó alakú volt - már első pillantásra valahogy különösnek éreztem. "Ez az ember - gondoltam - valószínűleg nem mindennapi figura." Nem is tévedtem; nagyon feltűnően viselkedett. Mihelyt belépett Arsenia lakosztályába, kitárta karját, odarohant a színészekhez és színésznőkhöz, s még túláradóbb lelkesedéssel, mint az aranyifjak szokták, sorra megölelte őket. Érzésem akkor sem változott, amikor megszólalt. Minden szótagot külön hangsúlyozott, fellengősen beszélt, s a témának megfelelően gesztikulált, és forgatta a szemét. Kíváncsiságból megkérdeztem Laurától, ki ez a lovag.

- Meg tudom érteni kíváncsiságodat - felelte. - Lehetetlen, hogy ne fogjon el mindenkit, aki először látja és hallja señor Carlos Alonso de la Ventoleriát^[39]. Elmondom hát, hogy miféle. Először is valamikor színész volt. Szeszélyből hagyta ott a színházat, s azóta az eszével százszor is megbánta. Észrevetted, milyen fekete a haja? Festve van, akár a szemöldöke meg a bajusza. Vén, mint Matuzsálem, mivel azonban szülei elfelejtették bejegyeztetni születése napját a plébánia anyakönyvébe, kihasználja ezt a mulasztásukat, s legalább húsz esztendővel fiatalabbnak mondja magát, mint amennyi. Különben a legönteltebb alak egész Spanyolországban. Élete első tizenkét lustrumát sötét tudatlanságban töltötte, de aztán elfogta a tudásvágy, s tanárt fogadott maga mellé, aki megtanította görögül meg latinul silabizálni. Ráadásul könyv nélkül tud egy csomó mulatságos történetet, amit annyiszor elmondott már mint a saját szerzeményét, hogy végül maga is elhitte, hogy ő találta ki őket. Társalgás közben minduntalan előhozza őket, s szellemesnek látszik, pedig csak az emlékező tehetsége rossz. Egyébként állítólag nagy színész. Hajlandó vagyok jámboran el is hinni, de be kell vallanom, hogy nekem nem tetszik. Hallottam már néha itt szavalni, és - egyéb hibáin kívül - úgy találom, hogy túlságosan mesterkélt a kiejtése és remeg a hangja, s ez avulttá és nevetségessé teszi a deklamálását.

Ilyen képet festett a szobalány a tiszteletbeli csepűrágóról, akinél gőgösebb halandót csakugyan sose láttam. A jó elbeszélő szerepét is megjátszotta. Sohasem mulasztotta el, hogy elő ne szedjen a tarsolyából két-három történetet, amit aztán nagyképűen és igen mesterkélten adott elő. Ugyanakkor a színészek meg a színésznők sem maradtak némák, hiszen nem azért jöttek el, hogy hallgassanak. Távol lévő pályatársaikról beszéltek, ami azt illeti, nem éppen túlzott szeretettel. Az ilyesmit azonban a színészeknek éppúgy meg kell bocsátani, mint az íróknak. Az emberszólás felélénkítette a társalgást.

- Nem tudom, hölgyeim - szólalt meg Rosimiro -, ismerik-e kedves pályatársunk, Casarino legújabb fogását? Ma reggel összevásárolt egy csomó selyemharisnyát, szalagot meg csipkét, s úgy küldette el egy apróddal a társulati ülésre, mintha egy grófnőtől kapta volna.

- Micsoda pimaszság! - mondta señor de la Ventoleria hiú, öntelt mosollyal. - Az én időmben az emberek becsületesebbek voltak, eszünkbe sem jutott volna ilyesmit kiagyalni. Igaz viszont, hogy az előkelő hölgyek mentesítettek tőle, hogy ilyen kitalálásokhoz folyamodjunk. Merő kedvtelésből maguk láttak el bennünket mindennel.

- Az áldóját! - szólalt meg Ricardo ugyanolyan hangon. - Ehhez a kedvtelésükhöz azóta se lettek hűtlenek, s ha nem volnánk kénytelenek hallgatni... De hát az ilyenfajta kalandokról nem ildomos beszélni, főleg ha előkelő személyekről van szó.

- Uraim - szólt közbe Florimunda -, könyörgök, ne dicsekedjenek folyton a sikereikkel, úgyis mindenki tud róluk. Beszéljünk inkább Ismeniáról. Állítólag az a nemesúr, aki annyit költött rá, kisiklott a karmai közül.

- Csakugyan így van! - kiáltott közbe Constancia. - S még azt is elárulom önöknek, hogy ráadásul még azt az ifjú üzletembert is elveszti, akit minden bizonnyal tönkretett volna. Biztos forrásból tudom. A küldönc, aki a leveleit szokta kézbesíteni, baklövést követett el: a nemesúrnak vitte el a kereskedőnek szóló levelet, a nemesúrnak írt levelet meg a kereskedőnek adta át.

- Ez csakugyan nagy veszteség, kicsikém - mondta Florimunda.

- Ó, ami a nemesurat illeti - folytatta Constancia -, vele már nem sokat veszít. A lovag már majdnem egész vagyonát elverte. A fiatal kereskedő viszont csak mostanság lépett színre. Még nem ment át kacér nők kezén. Ő csakugyan sajnálatos veszteség.

Nagyjából ilyen hangnemben társalogtak ebéd előtt, s az asztalnál is hasonló témákról folyt a szó. Mivel soha a végére nem érnék, ha valamennyi rosszmájú és öntelt kijelentésről be akarnék számolni, az olvasó bizonyára helyeselni fogja, ha beérem ennyivel, s inkább azt mesélem el, milyen fogadtatásban részesült az a szerencsétlen szerző, aki az ebéd vége felé érkezett Arseniához.

A kis inas fennhangon a következőket jelentette úrnőmnek:

- Asszonyom, egy piszkos ingű, a feje búbjáig sáros egyén szeretne önnel beszélni. Pontosan úgy fest, mint - bocsánat a kifejezésért - egy költő.

- Vezesd be - felelte Arsenia. - Uraim, senki se mozduljon, csak egy drámaíró.

Valóban az volt, nemrég fogadták el a tragédiáját, s most a szerepét hozta el úrnőmnek. Pedro de Moyának hívták. Mikor belépett, ötször-hatszor mélyen és alázatosan meghajolt a társaság előtt, de senki nem állt fel és nem viszonozta az üdvözlést. Csak Arsenia nyugtázta egy fejbólintással a szerző túláradó udvariasságát. Az ijedten, zavart képpel nyomult beljebb a szobába. Kalapját, kesztyűjét leejtette, fölvette, majd úrnőmhöz lépett, s átnyújtott neki egy kéziratot, alázatosabban, mint ahogy egy pereskedő nyújthat át egy kérvényt a bírónak.

- Asszonyom, íme a szerep, amit bátor vagyok önnek felajánlani. Fogadja kegyesen.

Úrnőm megvető közönnyel vette át a szerepet, s még csak válaszra se méltatta az udvarias szavakat.

Ez azonban nem riasztotta vissza szerzőnket, aki élt az alkalommal, s még néhány szerepet átnyújtott a jelenlevőknek: egyet Rosimirónak s egy másikat Florimundának, akik semmivel sem voltak udvariasabbak vele, mint Arsenia. Sőt, a színész, aki természettől fogva lekötelezően nyájas volt, mint legtöbb pályatársa, még néhány sértő, csípősen gúnyos megjegyzést is tett. Pedro de Moya megértette a gúnyt, de nem mert visszavágni, félt, hogy darabja adja meg az árát. Szó nélkül eltávozott, de - amennyire meg tudtam ítélni - nagyon fájt neki, hogy ilyen fogadtatásban részesült. Azt hiszem, dühében nem mulasztotta el gondolatban olyan jelzőkkel illetni a színészeket, amilyeneket megérdemeltek; a színészek viszont, mihelyt maguk közt maradtak, nagy tisztelettel kezdtek beszélni a szerzőkről.

- Az az érzésem - mondta Florimunda -, hogy señor Pedro de Moya nem a legelégedettebben távozott.

- Ez igazán ne nyugtalanítsa, asszonyom - kiáltotta Rosimiro. - Egyáltalán: érdemesek-e figyelmünkre a szerzők? Ha úgy bánunk velük, mint egyenrangúakkal, csak elkapatjuk őket. Ismerem a fajtájukat, uraim, nagyon jól ismerem; könnyen megfeledkeznek magukról. Úgy kell bánni velük, mint a rabszolgákkal, nem kell tartanunk tőle, hogy türelmüket vesztik. Ha sértődöttségükben olykor el is távolodnak tőlünk, írási mániájuk megint visszahozza őket, s még boldogok is, hogy kegyeskedünk eljátszani a darabjaikat.

- Igaza van - hagyta rá Arsenia -, csak azokat a szerzőket veszítjük el, akiket hozzásegítettünk a jómódhoz. Mihelyt a mi jóvoltunkból befutottak, átadják magukat a semmittevésnek, s abbahagyják az írást. Szerencsére a társulat hamar megvigasztalódik, s a közönség sem sajnálkozik miattuk.

Az elmés megjegyzések nagy tetszést arattak, s kiderült, hogy a szerzők - bár a színészek nagyon csúnyán bánnak velük - még mindig nagyon sokkal adósaik. A csepűrágók maguknál alábbvalónak tartották az írókat, s jobban talán már nem is vethették volna meg őket.

TIZENKETTEDIK FEJEZET
Gil Blas megszereti a színházi világot, átadja magát a színészélet gyönyöreinek,
ámde csakhamar megcsömörlik

A vendégek mindaddig az asztalnál maradtak, amíg a színházba nem kellett menniök. Akkor valamennyien fölkerekedtek. Utánuk mentem, s aznap ismét megnéztem a darabot. Annyira tetszett, hogy elhatároztam, ezentúl mindennap megnézem. Így is lett, s szinte észrevétlenül megszoktam a színészeket. Csodálatos a megszokás hatalma! Különösen azok bűvöltek el, akik a leghangosabban lármáztak és leghevesebben gesztikuláltak a színpadon. S nemcsak az én ízlésem volt ilyen.

A darabok szépsége éppúgy meghatott, mint az a mód, ahogy előadták őket. Akadt néhány, amelyik valósággal föllelkesített, s többek között főleg azokat a darabokat kedveltem, amelyekben valamennyi bíboros vagy mind a tizenkét francia főrend megjelent a színen. E nagyszerű költői művekből egész részletek megragadtak agyamban. Emlékszem, hogy A virágok királynője című darab egész szövegét megtanultam két nap alatt könyv nélkül. A Rózsának - a királynőnek - az Ibolya volt a bizalmasa és a Jázmin a lovásza. Azt hittem, nincs gyönyörűbb ezeknél a daraboknál, s nagy dicsőségére válnak nemzetünk alkotó szellemének.

Nem elégedtem meg pusztán annyival, hogy emlékezetemet e drámai remekművek legszebb részleteivel fölékesítsem; ízlésemet is pallérozni szerettem volna, s hogy ez biztosan sikerüljön, mohón figyeltem a színészek minden szavára. Ha egy darabot dicsértek - én is nagyra tartottam; ha rossznak minősítették - lenéztem. Azt hittem, éppúgy értenek a színdarabokhoz, mint az ékszerész a gyémántokhoz. Mindazonáltal Pedro de Moya tragédiája nagy sikert aratott, jóllehet a színészek szerint meg kellett volna buknia. Ez azonban nem volt képes elérni, hogy ítéletüket gyanakodva fogadjam; inkább hajlottam afelé, hogy a közönség van híjával a józan észnek, semmint a társulat csalhatatlanságában kételkedjem. Csakhogy mindenfelől azt hallottam, hogy általában azok az új darabok aratnak sikert, amelyekről a színészeknek nincs jó véleményük, s megfordítva: azokat, amelyeknek előadását lelkesedve vállalják, csaknem mindig kifütyülik. Általános volt a vélemény, hogy ez szinte szabály: a színészek mindig rosszul ítélik meg az írásműveket, és bizonyítékul százszámra soroltak fel nekem sikeres darabokat, amelyek rácáfoltak a színészek véleményére. Ennyi bizonyíték kellett hozzá, hogy kiábránduljak belőlük.

Soha nem felejtem el, mi történt egyszer egy új darab bemutatóján. A színészek a darabot laposnak és unalmasnak találták, s az volt a véleményük, hogy a közönség meg se várja a végét. Ebben a hitben játszották el az első felvonást, amely nagy tetszést aratott. Ez meglepte őket. Eljátszották a második felvonást; a közönség még szívesebben fogadta, mint az elsőt. Színészeink zavarba jöttek.

- Mi az ördög - mondta Rosimiro. - A darabnak sikere van!

Aztán eljátszották a harmadik felvonást is, s ez még jobban tetszett a közönségnek.

- Nem értem - mondta Ricardo -, mi azt hittük, hogy a darab nem fog sikert aratni, s lám, mindenkinek tetszik.

- Uraim - szólalt meg ekkor egy romlatlan lelkű színész -, a dolognak az a magyarázata, hogy a darabban rengeteg a szellemesség, csak nem vettük észre.

Most már nem úgy néztem fel a színészekre, mint kiváló ítészekre; kezdtem józanabbul megítélni őket. Rájöttem, mennyire rászolgáltak, hogy nevetségesnek tartsák őket. Láttam színésznőket és színészeket, akiket megrontott a rengeteg taps, imádnivaló bálványnak képzelték magukat, s azt hitték, valamiféle kegyben részesítik a közönséget, amikor játszanak nekik. Hibáik megdöbbentettek, életmódjukat viszont sajnos nagyon is kedvemre valónak találtam, s elmerültem a léhaságba. Miként is védekezhettem volna ellene? Mindaz, amiről társalogtak, veszedelmet jelentett az ifjúság számára, s csupa olyasmit láttam magam körül, ami hozzájárult züllésemhez. Ha nem is tudtam róla, mi folyik Casildánál, Constanciánál meg a többi színésznőnél, Arsenia háza egymagában is vesztemet okozta volna. Az öreg nemesurakon kívül, akikről már beszéltem, jártak oda aranyifjak is, jó családból való fiatalemberek, akiket az uzsorások láttak el a szükséges költőpénzzel, sőt néha még adóbérlők is megfordultak a házban, akik nemhogy napidíjat kaptak volna, mint üléseiken, hanem még ők fizettek, hogy jelen lehessenek.

Florimunda egy közeli házban lakott, s mindennap együtt ebédelt-vacsorázott Arseniával. Szemmel látható jó barátságban voltak, ami nagyon meglepte az embereket. Csodálkoztak, hogy két rosszféle nő ilyen jól megérti egymást, s azt hitték, hogy előbb vagy utóbb hajba kapnak valamelyik lovag miatt. De rosszul ismerték őket: a két nőt őszinte, megingathatatlan barátság fűzte össze. A többi nőre jellemző féltékenykedés helyett közösségben éltek. Okosabbnak tartották megosztozni a férfiaktól szerzett prédán, semmint ostoba módon veszekedni az udvarlók miatt.

E két illusztris szövetséges példájára Laura is kihasználta fiatalságát. Igaza volt, amikor azt mondta, hogy gyönyörű dolgokat fogok majd látni. De nem féltékenykedtem; elhatároztam, hogy ebben a dologban a társulat felfogásához igazodom. Néhány napig úgy tettem, mintha nem tudnám, miről van szó. Megelégedtem azzal, hogy megkérdeztem Laurától: kik azok a férfiak, akikkel együtt láttam bizalmas beszélgetésbe merülve. Mindig azt válaszolta, hogy valamelyik nagybátyja vagy unokatestvére. Mennyi rokona volt! Szinte népesebb családja volt, mint Priamosz^[40] királynak. Szobalánykám azonban nem érte be a nagybácsikkal és unokatestvérekkel; néha idegeneket is horogra csalt, megjátszva az előkelő özvegyet a derék vénasszonynál, akiről már beszéltem. Végeredményben Laura - hogy pontos és hűséges képet adjak róla az olvasónak - éppoly fiatal, éppoly csinos és éppoly kacér teremtés volt, mint úrnője, akinek csak egyetlen előnye volt vele szemben: nyilvánosan is szórakoztatta a publikumot.

Három hétig sodródtam az árral. Belevetettem magam mindenféle gyönyörbe. De azt sem hallgathatom el, hogy e gyönyörök közepette gyakran éreztem föltámadni magamban a lelkifurdalást, amely neveltetésem következménye volt, s örömeimbe ürömöt vegyített. A züllés nem tudott győzedelmeskedni lelkifurdalásom fölött; ellenkezőleg: minél jobban lezüllöttem, annál jobban gyötört a lelkifurdalás, s hála szerencsés természetemnek, a színészek romlott életmódja kezdett borzadályt kelteni bennem. "Ó, te szerencsétlen - kérdeztem magamtól -, hát így váltod be családod hozzád fűzött reményeit? Nem elég, hogy megcsaltad őket, más pályára mentél, nem lettél nevelő? Vajon szolgai helyzeted akadályoz meg abban, hogy becsületes emberként élj? Szabad-e ilyen bűnösökkel együtt élned? Némelyikük az irigység, a harag, a fösvénység rabja, némelyik szemérmet nem ismer; egyesek átengedték magukat a mértéktelenségnek és a restségnek, mások meg az arcátlanságig gőgösek. Betelt a mérték; nem vagyok hajlandó tovább is egy fedél alatt élni a hét főbűnnel!"

ELSŐ FEJEZET
Gil Blas képtelen lévén hozzászokni a színésznők erkölcstelenségéhez,
kilép Arsenia szolgálatából, és tisztességesebb házhoz szegődik

A becsület és a vallásosság maradéka, amelyet e romlott erkölcsök közepette is sikerült megőriznem, arra késztetett, hogy ne csupán Arseniát hagyjam el, hanem szakítsak meg minden kapcsolatot Laurával is, akit még mindig szerettem, noha tudtam, hogy százszor is megcsalt. Szerencsés, aki így ki tudja használni a józanság pillanatait, amelyek a minden idejét lefoglaló élvezetek közben néha jelentkeznek! Egy szép reggelen összecsomagoltam, s anélkül, hogy elszámoltam volna Arseniával - aki az igazat megvallva jóformán semmivel sem tartozott nekem -, és elbúcsúztam volna drága Laurámtól, elhagytam a házat, amelynek minden zuga erkölcstelenséget lehelt. Alighogy végrehajtottam ezt az épületes cselekedetet, az ég máris megjutalmazott. Összetalálkoztam hajdani gazdám, a megboldogult don Matías intézőjével. Köszöntöttem. Megismert, megállított és megkérdezte, hol szolgálok. Azt feleltem, hogy néhány perce éppen állás nélkül vagyok; miután csaknem egy hónapig voltam Arseniánál, akinek erkölcsei nem feleltek meg nekem, önként kiléptem a szolgálatából, hogy ártatlanságomat el ne veszítsem. Az intéző, mintha csak ő maga is aggályos természetű lett volna, helyeselte kényes ízlésemet, és kijelentette, hogy mivel ily módfölött becsületes ifjú vagyok, ő maga igyekszik majd valami jó helyet szerezni nekem, ígéretét megtartotta, s még aznap beszerzett don Vicente de Guzmánhoz, akinek az intézője ismerőse volt.

Jobb helyet nem is találhattam volna; így aztán a későbbiek folyamán sem bántam meg, hogy ott szolgáltam. Don Vicente dúsgazdag öreg nemesúr volt, hosszú évek óta boldogan élt, pörösködés és asszony nélkül; feleségétől az orvosok fosztották meg, midőn ki akarták gyógyítani köhögéséből, amellyel még sokáig elélhetett volna, ha nem szedi be gyógyszereiket. Az öregúrnak eszébe se jutott újólag megnősülni, teljesen egyetlen leánya, Aurora nevelésének szentelte magát. A lány akkoriban lépett huszonhatodik évébe, s tökéletes teremtés volt. Rendkívüli szépségéhez páratlan szellem és nagy műveltség társult. Apja nem volt valami nagy ész, de a gazdálkodáshoz nagyon jól értett. Egyetlen - öregnek megbocsátható - hibája volt: nagyon szeretett beszélni, főként háborúról meg ütközetekről. Ha valaki szerencsétlen módon megpendítette ezt a témát az öregúr jelenlétében, don Vicente abban a szempillantásban megfújta a hősi trombitát, s hallgatósága örülhetett, ha sikerült megúsznia két ostrom és három ütközet leírásával. Minthogy élete kétharmadát katonai szolgálatban töltötte, emlékezete kimeríthetetlen forrása volt a különféle haditetteknek, amelyeknek meghallgatása korántsem szerzett olyan élvezetet, mint amilyet az öregnek szerzett az előadásuk. Ráadásul még dadogott is, és minduntalan eltért a tárgytól, ami ugyancsak nem tette túlságosan élvezetessé előadásmódját. Egyébként sose találkoztam még hozzá hasonlóan jó természetű nemesúrral; mindig egyforma volt a kedve, nem volt konok, sem szeszélyes, ami nagyurak esetében csodálatra méltó tulajdonság. Okosan gazdálkodott, de azért tisztességes háztartást vezetett. A cselédség több inasból és három komornából állt, akik Aurorát szolgálták ki. Hamarosan rájöttem, hogy don Matías intézője csakugyan jó állást szerzett, s igyekeztem is megtartani. Mindenekelőtt földerítettem a terepet, gondosan tanulmányoztam, kinek milyen tulajdonságai vannak, azokhoz szabtam viselkedésemet, s rövidesen sikerült is megnyernem gazdám és az egész személyzet jóindulatát.

Már több mint egy hónapja szolgáltam don Vicenténél, amikor úgy vettem észre, hogy leánya kitüntetőbb figyelemben részesít, mint a többi inast. Valahányszor megállapodott rajtam a tekintete, mintha valami tetszésfélét észleltem volna benne, amit a többiekre vetett pillantásában sose láttam. Ha nem fordultam volna meg aranyifjak és színészek körében, eszembe sem jutott volna föltételezni, hogy tetszem Aurorának. Én azonban eléggé megromlottam az említett urak társaságában, akik a legelőkelőbb hölgyekről sem nyilatkoztak mindig túl nagy tisztelettel. "Ha hinni lehet e színészek némelyikének - gondoltam magamban -, az előkelő hölgyek néha rabjául esnek bizonyos képzelgéseknek, amit aztán a férfiak kihasználnak; ki tudja, nem lett-e úrnőm is ilyen képzelgések rabja? De nem - folytattam magamban egy pillanat múlva -, képtelenség ilyesmit föltételeznem. Ő nem afféle Messalina, aki megtagadja előkelő származását, aki nem átallja tekintetét méltatlan módon a porban meghurcolni és pirulás nélkül lealjasodni. Inkább azok közé az erkölcsös, de gyöngéd lelkű hajadonok közé tartozik, akik nem lázadoznak a korlátok ellen, amelyeket az erény szab vonzalmaiknak, de azért nem félnek gyöngéd érzelmeket kelteni és élvezni, s ily módon veszély nélkül elszórakozni."

Így vélekedtem hát úrnőmről, s nem tudtam biztosan, hogy végül is minél állapodjam meg. De hát valahányszor meglátott, sohasem mulasztotta el, hogy rám mosolyogjon s tanújelét adja örömének. Nem kellett hozzá beképzeltnek lennem, hogy engedjek a tetszetős látszatnak, és képtelen is voltam védekezni ellene. Azt hittem, Aurora komolyan belém bolondult, és máris úgy néztem magamra, mint egyikére ama szerencsés inasoknak, akik számára a szerelem oly édessé varázsolja a szolgai állapotot. Hogy valamelyest méltó legyek jó sorsom emez ajándékára, gondosabban ápoltam magam, mint addig bármikor. Igyekeztem minél vonzóbbá tenni magamat. Minden pénzem fehérneműre, pomádéra, parfümökre költöttem. Reggel első dolgom volt gondosan kicsípni és beillatosítani magam, nehogy ápolatlannak látsszam, ha jelentkeznem kell úrnőmnél. Azért fordítottam ilyen nagy gondot külsőmre, és igyekeztem más módokon is tetszetőssé tenni magam, mert reméltem, hogy boldogságom mihamar bekövetkezik.

Aurora komornái közül az egyiknek Ortiz volt a neve. Ez a vénasszony több mint húsz esztendeje szolgált már don Vicenténél. Ő nevelte föl a leányt, s megmaradt mellette dueñának; de erénycsőszi tisztét egyáltalán nem töltötte be valami kínos gonddal. Ellenkezőleg: ahelyett, hogy - mint hajdanán - Aurora minden cselekedetéről beszámolt volna, azon volt, hogy eltitkolja őket. Így aztán úrnője teljes bizalmát bírta. Egy este, mikor alkalma nyílt tanúk nélkül beszélnie velem, Ortiz néne a fülembe súgta, hogy ha tudok okosan és tapintatosan viselkedni, legyek éjjel a kertben; olyasmit hallok majd, amiért nem fogok haragudni. Megszorítottam a dueña kezét, s azt válaszoltam, hogy feltétlenül ott leszek; azzal gyorsan elváltunk, nehogy valaki meglepjen bennünket. Most már nem kételkedtem többé, hogy csakugyan kellemes hatást tettem don Vicente leányára, s úgy örültem a dolognak, hogy alig bírtam uralkodni magamon. Milyen nehezen telt az idő ettől a pillanattól fogva vacsoráig - pedig korán vacsoráztunk -, s vacsora után addig, amíg gazdám lefeküdt! Úgy éreztem ezen az estén, hogy minden rendkívül lassan történik a házban. Gyötrelmemet csak tetézte, hogy amikor don Vicente végre visszavonult a lakosztályába, ahelyett, hogy lefeküdt volna, nekilátott fölidézni portugáliai hadiélményeit^[41], amelyekkel már annyiszor megfájdította a fejem. Ráadásul, amit addig sohasem csinált - mintha csak erre az estére tartogatta volna -, név szerint elsorolt minden tisztet, aki annak idején kitüntette magát; még hőstetteiket is elmesélte. Milyen kínszenvedés volt végighallgatni! De végül is abbahagyta, és lefeküdt! Nyomban kicsiny kamrámba siettem, ahol az ágyam állott, s ahonnan egy rejtett lépcsőn le lehetett jutni a kertbe. Egész testem bedörzsöltem illatos kenőccsel, fehér inget vettem - előzőleg alaposan beillatosítottam -, s miután megtettem mindent, ami hitem szerint csak hízeleghetett úrnőmnek, a találka helyére siettem.

Ortiznak nyomát sem találtam. Azt hittem, beleunt a várakozásba, és visszament a szobájába, vagyis ilyenformán a pásztorórának befellegzett. Don Vicentét hibáztattam érte, de miközben nagyban átkoztam hadiélményeit, meghallottam, hogy egy óra tízet üt valahol. Azt hittem, rosszul jár, s hogy legalább éjfél után egy óra. De nagyot tévedtem, mert egy jó negyedóra múlva egy másik óra ismét tízet ütött. "Pompás - gondoltam erre -, csak két teljes órát kell itt rostokolnom! Legalább nem vethetik a szememre, hogy nem vagyok pontos. De mivel üssem el az időt éjfélig? Sétálok egyet a kertben, s átgondolom a szerepet, amelyet el kell játszanom: ugyanis teljesen új a számomra. Az előkelő hölgyek szeszélyeit még nem ismerem. Csak azt tudom, hogyan kell viselkedni a varrólányokkal meg a színésznőkkel. Az ember bizalmas modorban közeledik hozzájuk, s ajtóstul rohan a házba. Egy úrihölgy esetében nyilván más módszerre van szükség. Azt hiszem, az udvarlónak pallérozottnak, előzékenynek, gyöngédnek és tisztelettudónak kell lennie, anélkül azonban, hogy félénk volna. Nem szabad sürgetésekkel siettetnie boldogságát, meg kell várnia, míg a gyöngeség egy pillanatában magától bekövetkezik."

Így okoskodtam, s elhatároztam, hogy ennek megfelelően viselkedem Aurorával. Azt hittem, nemsokára abban a gyönyörűségben lesz részem, hogy a szeretetre méltó hölgy lába előtt heverve áradozhatok szerelmemről. Még a színdaraboknak azokat a részleteit is emlékezetembe idéztem, amelyeket a légyott alkalmával esetleg felhasználhatok, s javamra szolgálhatnak. Arra számítottam, hogy ügyesen alkalmazom majd őket, s reméltem, hogy - mint néhány ismerős színész - szellemesnek fogok látszani, noha csak az emlékezőtehetségem jó. Miközben e gondolatokkal foglalkoztam, s sokkal kellemesebben elszórakoztam velük, mint gazdám hadiélményein, az óra tizenegyet ütött. "Pompás - gondoltam -, már csak hatvan percet kell várnom. Légy türelmes, Gil Blas!" Összeszedtem magam, és ismét ábrándokba merültem; közben hol sétáltam, hol meg a kert végében üldögéltem egy lugasban. Végre elkövetkezett a rég várt pillanat: az óra éjfélt ütött. Néhány perc múlva meg is jelent Ortiz, éppolyan pontos volt, mint én, csak nem olyan türelmetlen.

- Mióta vár, señor Gil Blas? - kérdezte, mikor hozzám lépett.

- Két órája - válaszoltam.

- Ó, ön aztán csakugyan pontos ember! - kacagott fel. - Önnek élvezet éjszakai találkát adni. Igaz - folytatta most már komolyan -, a boldogságért, amelyet hírül adok, nem fizethet elég nagy árat. Úrnőm négyszemközt óhajt beszélni önnel, s utasított, hogy vezessem a szobájába. Többet nem mondhatok, a többi titok, amit csak tőle magától hallhat. Kövessen; én majd vezetem.

Ezzel a dueña kézen fogott, s egy parányi ajtón, amelynek nála volt a kulcsa, nagy titokzatosan bevezetett úrnőm szobájába.

MÁSODIK FEJEZET
Miként fogadta Gil Blast Aurora, s milyen beszélgetés folyt le köztük

Aurora pongyolában volt, aminek nagyon örültem. Mély hódolattal, a tőlem telhető legkecsesebben üdvözöltem. Mosolyogva fogadott, szabadkozásom ellenére leültetett maga mellé, s ami végképp elragadtatott, utasította követét, hogy hagyjon magunkra bennünket, menjen egy másik szobába. Aztán felém fordult:

- Bizonyára észrevette, Gil Blas, hogy örülök, ha látom, s apám valamennyi inasánál többre becsülöm önt. S ha netalántán mégsem olvasta volna ki tekintetemből ön iránt érzett jóindulatomat, ma éjszakai lépésem után nyilván nem kétkedik benne.

Nem engedtem, hogy többet is mondjon. Úgy gondoltam, hogy mint udvarias embernek kötelességem megkímélni szemérmességét attól, hogy még nyíltabban kifejezze magát. Hevesen felálltam, s mint valami színpadi hős, aki térdre veti magát hercegnője előtt, Aurora lába elé vetettem magam, és ekként szónokoltam:

- Ó, úrnőm! Csakugyan jól hallottam? Nekem szólnak e szavak? Lehetséges volna, hogy Gil Blas, aki idáig a balsors játékszere, a természet mostohafia volt, abban a szerencsében részesül, hogy ilyen érzelmeket kelt önben...

- Ne beszéljen olyan hangosan - szakított félbe mosolyogva úrnőm -, fölébreszti komornáimat, akik a szomszéd szobában alszanak. Álljon föl, üljön vissza a helyére, és hallgasson végig, anélkül, hogy közbevágna. Igen, Gil Blas - folytatta ismét komolyra válva -, a legjobb indulattal vagyok ön iránt. S hogy bizonyítékát adjam, mennyire becsülöm, elárulok önnek egy titkot, amelytől életem nyugalma függ. Szerelmes vagyok egy csinos, daliás, előkelő származású, ifjú lovagba. A neve don Luis Pacheco. Néha látom a korzón és a színházban, de még soha nem beszéltem vele. Azt se tudom, milyen ember, nincsenek-e rossz tulajdonságai. Épp erről szeretnék értesüléseket szerezni. Szükségem van valakire, aki lelkiismeretesen tudakozódik erkölcsei felől, s hűségesen beszámol tapasztalatairól. Inasaink közül önre esett a választásom. Azt hiszem, nem teszem ki magam semmiféle kockázatnak, ha önt bízom meg e feladattal. Remélem, olyan ügyesen és tapintatosan fogja teljesíteni, hogy nem kell majd megbánnom, amiért bizalmamba fogadtam.

Úrnőm itt elhallgatott, várva, hogy mit felelek szavaira. Eleinte zavarban voltam, hogy ilyen kellemetlenül csalódtam, de egykettőre visszanyertem lelki egyensúlyomat, s miután úrrá lettem a restelkedésen, amelyet a balul végződött merészség okoz, olyan buzgóságot tanúsítottam a hölgy érdekei iránt, olyan hévvel ajánlottam föl szolgálataimat, hogy ha nem is sikerült elfeledtetnem vele, milyen őrült voltam, amikor azzal hízelegtem magamnak, hogy megtetszettem neki, legalább azt láthatta, hogy képes vagyok illően jóvátenni egy ostobaságot. Mindössze két napot kértem rá, hogy utánanézhessek don Luisnak. Aztán Ortiz, akit úrnőm előszólított, visszakísért a kertbe, s mikor elváltunk, gúnyosan megjegyezte:

- Jó éjszakát, Gil Blas! Fölösleges javasolnom, hogy az első találkán mindig idejében legyen ott. Már tudom, milyen pontos az ilyesmiben.

Visszatértem szobámba, nem minden sajnálkozás nélkül, hogy csalódtam várakozásomban. Mindazonáltal - hála józan eszemnek - megvigasztalódtam. Rájöttem, hogy jobb, ha bizalmasa vagyok úrnőmnek, mint a szeretője. Még az is megfordult az eszemben, hogy a dologból tán hasznot is húzhatok, hiszen a szerelmi közvetítőket rendszerint jól megfizetik fáradozásaikért, s azzal az elhatározással tértem nyugovóra, hogy megteszem, amit Aurora kíván tőlem. Másnap be is mentem e célból a városba. Nem volt nehéz megtudni, hogy egy olyan lovag, mint don Luis, hol lakik. Tudakozódtam felőle a szomszédainál, de azok, akikkel sikerült beszélnem, nem tudták kellőképpen kielégíteni kíváncsiságomat, másnap tehát kénytelen voltam újra kezdeni a nyomozást. Ezúttal nagyobb szerencsém volt. Véletlenül belebotlottam az utcán egy ismerős fiatalemberbe, megálltunk és elbeszélgettünk. Nemsokára arra jött ismerősöm egyik barátja, csatlakozott hozzánk, s elmondta, hogy don José Pacheco, don Luis apja, épp most bocsátotta el, mivel - állítólag - megivott egy messzely bort. Megragadtam a pompás alkalmat, hogy tájékozódjam mindarról, ami érdekelt, s annyi mindent sikerült megtudnom, hogy igen elégedetten tértem haza, mivel megtarthattam úrnőmnek adott szavam. Újabb találkozónkat aznap éjszakára tűzte ki, ugyanarra az órára s ugyanúgy, mint első alkalommal. Ezen az estén már nem voltam olyan nyugtalan, s nemhogy türelmetlenkedtem volna öreg gazdám fecsegése miatt, magam hoztam szóba háborús élményeit. A legnagyobb nyugalommal vártam az éjfélt, csak akkor mentem le a kertbe, amikor már több óra is elütötte, s abban a tekintetben is okosabban viselkedtem, hogy nem kentem meg nem illatosítottam be magam.

A hűséges dueñát már ott találtam a találka helyén, rosszmájúan szememre is vetette, hogy buzgalmam alaposan alábbhagyott. Egy árva szót nem válaszoltam, hanem követtem Aurora szobájába; mihelyt megjelentem, úrnőm tüstént megkérdezte, sikerült-e értesüléseket szereznem don Luisról, s elég sokat megtudtam-e róla.

- Igen, úrnőm - válaszoltam -, bőven van mivel kielégítenem a kíváncsiságát. Mindenekelőtt hadd mondjam meg, hogy rövidesen visszatér Salamancába, ahol be akarja fejezni tanulmányait. Hír szerint igen tisztességes, becsületes ifjú lovag. Ami a bátorságot illeti, az ő esetében nyilván abban sincs hiba, hiszen nemes és kasztíliai. Ráadásul nagyon szellemes és igen jó modorú is, de - lehet, hogy ennek úrnőm nem fog örülni, mégse hallgathatom el - természet dolgában ő sem különbözik a többi ifjú úrtól: fenemód bolondul a nőkért. Hinné-e, hogy fiatal kora ellenére már két színésznőt is kitartott?

- Micsoda? - kiáltotta Aurora. - Ezt a züllöttséget! Csakugyan biztos benne, Gil Blas, hogy ilyen léha életmódot folytat?

- Egészen biztos, úrnőm - válaszoltam. - Egy inastól tudom, akit ma reggel bocsátottak el a háztól, s az inasok mindig nagyon őszinték, ha gazdáik hibáiról esik szó köztük. Különben gyakran megfordul don Alejo Segiar, don Antonio Centellés és don Fernando de Gamboa társaságában, ami egymagában döntő bizonyítéka élvhajhászásának.

- Elég, Gil Blas - szólalt meg erre sóhajtva úrnőm -, az ön jelentése arra késztet, hogy küzdjek méltatlan szerelmem ellen. Habár mélyen belegyökeredzett már szívembe, bízom benne, hogy sikerül kitépnem onnan. Menjen - folytatta, s markomba nyomott egy kis erszényt, amely korántsem volt üres -, fogadja ezt fáradozásaiért. Ne árulja el titkomat senkinek, ne feledje, hogy hallgatást kértem öntől.

Megnyugtattam úrnőmet, hogy én vagyok a bizalmas inasok Harpokratésze, tehát hallgatásomat illetően nyugodt lehet. E megnyugtatás után visszavonultam, szerfölött kíváncsi lévén, mi van az erszényben. Húsz pisztolt találtam benne. Azon nyomban az jutott eszembe, hogy ha jó hírrel szolgálok, Aurora, minden bizonnyal többet adott volna, ha a rossz hírt is ilyen bőkezűen megfizette. Megbántam, hogy nem követtem a bírák példáját, akik a kihallgatási jegyzőkönyvekben néha elkendőzik az igazság ábrázatát. Haragudtam magamra, amiért csírájában elfojtottam egy szerelmi viszonyt, amelyből a későbbiek folyamán sápot húzhattam volna, ha nem igyekszem ostoba módon őszinte lenni. Az a vigaszom mindenesetre megvolt, hogy a fölöslegesen vásárolt pomádé és illatszer ára megtérült.

HARMADIK FEJEZET
A don Vicenténél bekövetkezett nagy változásról s ama különös elhatározásról,
amelyre a szerelem késztette Aurorát

Nem sokkal e kaland után señor don Vicente megbetegedett. Még ha nem is lett volna előrehaladott korban, betegségének tünetei olyan erővel jelentkeztek, hogy feltétlenül gyászos esemény bekövetkezésétől kellett volna félnünk. Mihelyt megbetegedett, rögtön elhívták hozzá a két leghíresebb madridi orvost. Az egyiket Andros doktornak, a másikat Oquetos doktornak hívták. Gondosan megvizsgálták a beteget, és az alapos vizsgálat után mindketten kijelentették, hogy a test nedvei vannak gyulladásban; ámde véleményük csupán e tekintetben egyezett. Egyikük ugyanis még aznap meg akarta hajtani a beteget, a másik viszont azon a véleményen volt, hogy még várni kell a meghajtással.

- Noha a nedvek még nem értek meg - mondta Andros -, haladéktalanul ki kell hajtanunk őket, amíg az áradás-apadás folyamata tart, nehogy valamely nemes szervnél állapodjanak meg.

Ezzel szemben Oquetos kijelentette, hogy csak akkor szabad hajtószert alkalmazni, ha a nedvek már megértek.

- De hiszen az ön módszere homlokegyenest ellenkezik az orvostudományok fejedelmének módszerével - érvelt az első orvos. - Hippokratész azt tanácsolja, hogy a beteget már az első napokban meg kell hajtani, amikor legmagasabb a láza, sőt határozottan leszögezi, hogy a meghajtás akkor eszközlendő, amikor a nedvek orgazmusban, azaz gyulladásban vannak.

- Aha, már értem, mi téveszti meg önt - felelte a másik. - Orgazmuson Hippokratész nem a gyulladást érti, hanem a nedvek felforrását.

Ezen aztán a két orvos heves vitát kezdett. Az egyik a görög szövegre utalt, s idézte mindazokat a szerzőket, akik úgy magyarázták a szöveget, mint ő; a másik egy latin fordításra támaszkodva még fölényesebb hangot ütött meg. Melyiküknek kellett hinni? Don Vicente nem tudta érdemben eldönteni a kérdést. Mivel azonban képtelen volt választani, azt az orvost tüntette ki bizalmával, aki több beteget küldött már a másvilágra, vagyis az idősebbet. Andros, a fiatalabbik orvos, azon nyomban eltávozott, előbb azonban még tett néhány gúnyos megjegyzést idősebb kollégájának az orgazmusról. Tehát Oquetos diadalmaskodott. Minthogy Sangrado doktor elveit vallotta, azzal kezdte, hogy a betegen bőségesen eret vágott, siettetni akarván vele a nedvek felforrását, hogy aztán hozzáláthasson a hashajtáshoz, a halál azonban - nyilván attól való félelmében, hogy e bölcsen késleltetett hashajtás esetleg elragadja zsákmányát - megelőzte a nedvek felforrását, és elvitte gazdámat. Így végezte hát señor don Vicente, akit az vitt a sírba, hogy orvosa nem tudott görögül.

Aurora rangjához illően eltemettette apját, aztán átvette vagyona kezelését. Mivel most már a maga ura volt, elbocsátott néhány cselédet, miután a megérdemelt jutalomban részesítette őket, s ő maga nemsokára visszavonult a Tajo partján, Sacedón és Buendia között fekvő kastélyába. Én azok közé a cselédek közé tartoztam, akiket megtartott szolgálatában, és vele mentek falura; sőt abban a szerencsében részesültem, hogy nélkülözhetetlenné váltam számára. A don Luisról adott s a tényeknek megfelelő jelentés ellenére még mindig szerette a lovagot, helyesebben szólva: nem bírván úrrá lenni szerelmén, teljesen átengedte magát neki. Most már nem volt szükség óvintézkedésekre, ha négyszemközt óhajtott beszélni velem.

- Gil Blas - jelentette ki sóhajtva -, képtelen vagyok elfelejteni don Luist. Bárhogy igyekszem is száműzni gondolataimból, állandóan magam előtt látom, de nem olyannak, amilyennek lefestetted, vagyis nem züllöttnek, hanem amilyennek szeretném: gyöngédnek, szerelmesnek, állhatatosnak.

E szavak közben egészen elérzékenyült, és nem bírta könnyeit visszatartani. Kis híja, hogy magam is sírva nem fakadtam, úgy meghatódtam e könnyek láttán. Semmivel sem férkőzhettem volna jobban a bizalmába, mint azzal, hogy ennyire átéreztem fájdalmát.

- Kedves barátom - folytatta, miután megtörölte két szép szemét -, látom, jó lelkű vagy, s buzgalmad annyira jólesik, hogy ígérem: bőségesen megjutalmazom. Nagyobb szükségem van a segítségedre, kedves Gil Blas, mint valaha. Fel kell tárnom előtted tervemet, amely már régóta foglalkoztat. Nagyon különösnek fogod találni. Tudd meg, hogy minél hamarább Salamancába szeretnék utazni. Azt tervezem, hogy lovagnak álcázom magam, s don Félix néven megismerkedem Pachecóval. Megpróbálok bizalmába és barátságába férkőzni, s sokat fogok beszélni neki Aurora de Guzmánról, állítólagos unokahúgomról. Lehet, hogy meg akar majd ismerkedni vele. Ezt szeretném elérni. Salamancában két lakásunk lesz, az egyikben don Félix leszek, a másikban Aurora, don Luis előtt hol férfinak öltözve, hol meg igazi alakomban mutatkozom, s remélem, ilyenformán lassankint sikerül vele célt érnem. Tisztában vagyok vele - fűzte hozzá -, hogy tervem kicsit szokatlan, de a szenvedély nem hagy nyugton, s mivel szándékaim ártatlanok, semmi sem tarthat vissza, hogy megkockáztassam e lépést.

A tervet illetően tökéletesen egyetértettem Aurorával: esztelennek találtam. De bármilyen őrültségnek tartottam is, óvakodtam tőle, hogy kioktassam. Épp ellenkezőleg: igyekeztem megédesíteni a keserű pirulát, s elkezdtem bizonygatni neki, hogy őrült terve csak kellemes és szellemes játék, nem lesz semmi következménye. Már nem emlékszem, mi mindent mondtam, hogy meggyőzzem, tény, hogy meghajolt érveim előtt; a szerelmeseknek hízeleg, ha őrült elképzeléseiket dicsérik. Szóval, a vakmerő vállalkozást csupán vígjátéknak tekintettük, s minden gondunk az volt, hogy az előadás minél jobban sikerüljön. Kiválogattuk hát a cselédek közül a szereplőket, aztán kiosztottuk a szerepeket; mindez lárma és perlekedés nélkül ment végbe, mivel nem hivatásos színészek voltunk. Elhatároztuk, hogy Ortiz lesz Aurora nagynénje, doña Ximena de Guzmán néven, s adunk melléje egy inast meg egy komornál. A lovagnak öltözött Aurorának én leszek a szobainasa, de egyik komornája is velünk jön apródnak álcázva, hogy az öltözködésnél segítségére legyen. Miután a szerepeket kiosztottuk, visszautaztunk Madridba, ahol megtudtuk, hogy don Luis meg a városban tartózkodik, de hamarosan útra kél Salamancába. Sietve megrendeltük a szükséges ruhákat. Midőn elkészültek, úrnőm azonnal becsomagoltatta őket, mivel csak adott időben és helyen kellett beöltöznünk. A házat intézője gondjaira bízta, aztán beült négy öszvér vontatta hintajába, s a komornák és inasok társaságában, akiknek valamilyen szerepük volt a darabban, útnak indult León tartomány felé.

Már áthaladtunk Ó-Kasztílián, amikor eltört a hintó tengelye. A dolog Ávila és Villaflor között történt, három-négyszáz lépésnyire egy kastélytól, amely egy hegy tövében állott. Esteledett, s bizony nehéz helyzetben voltunk. De véletlenül arra vetődött egy paraszt, s anélkül, hogy különösebb fáradságába került volna, megmentett szorult helyzetünkből. Elmondta, hogy az előttünk álló kastély doña Elviráé, don Pedro de Pinares özvegyéé, s olyan sok szépet mondott a hölgyről, hogy úrnőm elküldött a kastélyba, kérjek a nevében szállást éjszakára. Elvira nem hazudtolta meg a paraszt szavait, bár igaz, hogy megbízatásomat olyan ügyesen teljesítettem, hogy akkor is készségesen befogadott volna bennünket a kastélyába, ha nem ő a világ legudvariasabb teremtése. Nyájasan fogadott, s bókomat úgy viszonozta, ahogy számítottam rá. Erre valamennyien bevonultunk a kastélyba; az öszvérek óvatosan húzták a hintót. Don Pedro özvegye már a kapuban állt, elébe jött úrnőmnek. Nem számolok be az üdvözlő beszédekről, amelyek az udvariasság szabályai szerint mindkét részről elhangzottak. Mindössze annyit jegyzek meg, hogy doña Elvira koros hölgy volt, de jobban teljesítette a vendéglátással járó feladatokat, mint akármelyik nagyvilági dáma. Aurorát bevezette egy fényűzően berendezett lakosztályba, otthagyta pihenni egy kicsit, aztán visszatért, s rólunk is aprólékosan gondoskodott. Aztán mikor a vacsora elkészült, utasítást adott, hogy Auróra szobájában terítsenek meg, s ott ültek asztalhoz kettesben. Don Pedro özvegye nem tartozott azok közé, akik bánatosan vagy merengve ülnek az asztalnál, s elveszik az ember étvágyát. Víg kedélyű asszony volt, s igen kellemes társalgó; elegánsan és választékosan fejezte ki magát, megcsodáltam szellemességét s finom észjárását. Aurorát láthatólag éppúgy elbájolta, akárcsak engem. Barátságot kötöttek, s kölcsönösen megígérték egymásnak, hogy levelezni fognak. Minthogy hintóinkat csak másnap javíthatták meg, s az a veszély fenyegetett, hogy csak későn indulhatunk útnak, megállapodtak, hogy a következő napot is a kastélyban töltjük. Bennünket is bőségesen elláttak pecsenyével, s fekhelyünk sem volt rosszabb a vacsoránál.

Másnap úrnőm ismét élvezetes csevegést folytatott Elvirával. Az ebédet egy nagy teremben fogyasztották el, ahol több kép is volt a falon. Volt köztük egy, amelyen nagyszerűen megfestett figurák voltak láthatók, de a kép tárgya nagyon szomorú volt. Egy vérben úszó, halott lovag hevert rajta a földön hanyatt, s még holtában is volt benne valami fenyegető. Egy fiatal nő volt látható mellette, más helyzetben ugyan, de szintén elnyúlva a földön. Keblét kard járta át, az utolsókat lehelte, s elhaló tekintetét egy fiatalemberre szegezte, aki láthatólag iszonyúan szenvedett a nő halála miatt. A festő még egy alakot elhelyezett a képen, amely ugyancsak magára vonta figyelmemet. Jó arcú aggastyán volt, akit mélyen meghatott az eléje táruló látvány, s éppúgy meg volt indulva, mint a fiatalember. Az embernek az volt az érzése, hogy a véres jelenet egyformán érintette mindkettejüket, de különböző hatást váltott ki belőlük. Az aggastyán mély bánatba merült, s összetörtnek látszott, a fiatalember arcán pedig a megindultság haraggal vegyült. Mindezt a festő oly megkapó színekkel ábrázolta, hogy nem tudtuk levenni szemünket a képről. Úrnőm megkérdezte, hogy miféle szomorú történetet ábrázol.

- Asszonyom - felelte Elvira -, ez a kép hűséges ábrázolása a családomat ért csapásnak.

E válasz fölkeltette Aurora kíváncsiságát, s annyira látszott rajta, hogy nagyon szeretne többet is megtudni az esetről, hogy don Pedro özvegye kénytelen volt megígérni, hogy ebéd után kielégíti kíváncsiságát. Az ígéret Ortiz, két szobalány meg az én jelenlétemben hangzott el, így ebéd után mi is ott maradtunk. Úrnőm ugyan el akart küldeni bennünket, Elvira azonban, aki észrevette, hogy majd meghalunk a kíváncsiságtól, kedvesen visszatartott, mondván, hogy a történetben, amit el fog mesélni, nincs semmi titkolni való. Egy pillanat múlva bele is kezdett az elbeszélésbe, ahogy itt következik.

NEGYEDIK FEJEZET
Házasság bosszúból

Ruggiero szicíliai királynak volt egy fiú- meg egy leánytestvére. Öccse, Manfredi, fellázadt ellene, véres és borzalmas háborúba sodorta az országot, de két szerencsétlenül elvesztett csata után a király kezébe került, aki megelégedett azzal, hogy megfosztotta szabadságától, ez volt a büntetés lázadásáért. Könyörületességével csak azt érte el, hogy alattvalói egy része barbárnak tartotta. Ezek szerint Ruggiero csupán azért kímélte meg testvére életét, hogy lassan, embertelenül állhasson bosszút rajta. Alattvalóinak másik része viszont - nem minden ok nélkül - lánytestvérüknek, Matildénak tulajdonította a kemény bánásmódot, amelyet Manfredinek a börtönben el kellett szenvednie. A hercegnő csakugyan mindenkor gyűlölte a herceget, s egész életében szüntelenül üldözte. Matilde nem sokkal Manfredi után meghalt, s halálát elfajzott érzései igazságos büntetésének tartották.

Manfredi két fiút hagyott maga után, mind a kettő gyermek volt még. Ruggierónak megfordult a fejében, hogy eltéteti őket láb alól, mert félt, hogy ha felnőnek, meg akarják majd bosszulni apjukat, s új életre keltik az ellenpártot, amely nem volt olyan gyönge a vereség után sem, hogy ne okozhatott volna újabb felfordulást az országban. Közölte tervét miniszterével, Leonzio Siffredi szenátorral, aki egyáltalán nem helyeselte azt, s hogy uralkodóját eltérítse szándékától, magára vállalta a nagyobbik fiú, don Enrico herceg neveltetését, s azt tanácsolta, hogy a kisebbiket, don Pietrót, bízza a szicíliai fővezér gondjaira. Ruggiero, abban a meggyőződésben, hogy unokaöccseit a két férfi az iránta való köteles engedelmességre neveli majd, rájuk bízta a két fiút, ő maga pedig unokahúgát, Costanzát vette védőszárnyai alá. Costanza egyetlen lánya volt Matildénak, Enricóval egyidős. Komornákat és tanítókat fogadott mellé, s minden áldozatot meghozott a neveltetéséért.

Leonzio Siffredinek volt egy kastélya mintegy két mérföldnyire Palermótól, Belmonte községben. Itt igyekezett a miniszter olyan embert faragni Enricóból, aki majd érdemes lesz rá, hogy egyszer Szicília trónjára lépjen. A hercegben mindjárt kezdetben olyan szeretetre méltó tulajdonságokat fedezett föl, hogy úgy megszerette, mintha nem lett volna gyermeke, pedig volt két leánya. Az idősebbik, az Enrico hercegnél egy évvel fiatalabb Bianca elbűvölően szép volt, a fiatalabbik, Porcia, aki születésével akaratlanul anyja halálát okozta, még bölcsőben ringott. Mikor Bianca és Enrico herceg fölserdültek, megszerették egymást, de nem volt szabad négyszemközt találkozniuk. Mindamellett a herceg néha talált rá alkalmat, s az értékes perceket jól ki is használta, rávette ugyanis Siffredi leányát, hogy engedélyezze régóta dédelgetett tervének megvalósítását. Éppen akkoriban történt, hogy Leonzio kénytelen volt a király parancsára a sziget egyik legtávolabbi tartományába utazni. Távolléte alatt Enrico lyukat vágatott a szobáját Bianca szobájától elválasztó falba. A nyílást falap takarta el, amely láthatatlanul nyílott és csukódott, mivel oly szorosan illeszkedett a falborításba, hogy szem nem vehette észre a fortélyt. A szerkezetet gyorsan és titokban egy ügyes építész készítette el, akit a herceg megnyert magának.

E nyíláson át a szerelmes Enrico néha belopózott szíve úrnőjének szobájába, de soha nem élt vissza a lány jóságával. Ha Bianca elkövette is a meggondolatlanságot, hogy titkos bejáratot engedélyezett a szobájába, a fiatalembernek meg kellett ígérnie, hogy a legártatlanabb kegyeken kívül soha nem igényel egyebet. Egy éjszaka Enrico fölötte nyugtalan állapotban találta a lányt. Bianca ugyanis megtudta, hogy Ruggiero súlyos beteg, s magához kérette Siffredit, hogy közölje vele, mint a királyság igazságügy miniszterével, végső akaratát. A lány máris trónon látta kedves Enricóját, félt, hogy ha ilyen magas pozícióba kerül, elveszíti, s félelme rendkívül fölzaklatta; még akkor is könnyes volt a szeme, amikor a herceg megjelent a szobában.

- Ön sír, úrnőm? - kérdezte Enrico. - Minek tulajdonítsam ezt a kétségbeesést?

- Uram - felelte Bianca -, nem titkolhatom ön előtt aggodalmam okát. Nagybátyja, a király, nemsokára meg fog halni, s ön lép a helyébe. És ha arra gondolok, hogy fölemelkedése mennyire eltávolítja majd tőlem, meg kell vallanom, nyugtalanság fog el. Az uralkodók másként gondolkoznak, mint a szerelmesek, s a trónon már alig érdekli őket az, ami leghőbb vágyuk volt, amikor még alattvalók voltak. Talán az előérzet, talán a józan ész az oka, de érzem, hogy szívem nyugtalanul háborog, s hasztalan bízom jóságában, háborgásom nem csillapul. Távolról sem kételkedem érzelmei rendíthetetlenségében, csak a boldogságomat féltem.

- Imádatra méltó Biancám - válaszolt a herceg -, aggodalma hízelgő, s igazolja ön iránt érzett vonzalmamat. Túlzott bizalmatlansága azonban sérti szerelmemet, s ha szabad ezt a kifejezést használnom, a becsülést, amelyet öntől érdemlek. Nem, ne gondolja, hogy sorsom elválasztható az önétől. Higgye el, hogy egyedüli örömöm és boldogságom mindenkor csak ön lesz. Hagyjon fel hát oktalan félelmével: miért zavarja meg ezeket az édes pillanatokat?

- Ó, uram - folytatta Leonzio leánya -, ha önt megkoronázták, alattvalói nyilván azt fogják majd kívánni, hogy olyan hercegnőt tegyen királynővé, aki királyok hosszú sorának leszármazottja, hogy a pompás frigy új államokkal gyarapítsa birodalmát, és sajnos, lehetséges, hogy ön gyöngéd érzelmei ellenére is teljesíti majd kívánságukat.

- Ugyan miért gyötri magát máris ilyesmivel - kérdezte hevesen Enrico. - Miért fest ilyen szomorú képet a jövőről? Ha az ég magához szólítja nagybátyámat, a királyt, s engem tesz Szicília uralkodójává, esküszöm, hogy Palermóban, az egész udvar szeme láttára jegyzem el önt. Esküszöm arra, ami kettőnk közt a legszentebb.

Enrico fogadkozása kicsit megnyugtatta Siffredi leányát. A továbbiakban a király betegségéről beszélgettek. Enrico tanúságot tett jó szívéről: sajnálta nagybátyját, holott nem volt oka rá, hogy különösebben meginduljon. A vér szava késztette rá, hogy sajnálja a királyt, akinek halála esetén rá száll a korona. Bianca még nem tudta, milyen szerencsétlenség fenyegeti. A szicíliai fővezér egyszer fontos államügyekben ellátogatott a belmontei kastélyba, megpillantotta az apja szobájából kilépő leányt, és beleszeretett. Másnap meg is kérte a lány kezét Siffreditől, aki örömest tett eleget a kérésnek, mivel azonban éppen akkor jött közbe Ruggiero betegsége, a házasságot elhalasztották, és Biancának még csak nem is szóltak a dologról.

Egy reggel Enrico éppen befejezte öltözködését, amikor meglepődve látta, hogy Leonzio lép be hozzá s vele Bianca.

- Uram - szólalt meg a miniszter -, olyan hírt kell közölnöm, amely minden bizonnyal elszomorítja, a vele járó vigasz azonban nyilván mérsékelni fogja fájdalmát. Nagybátyja, a király, épp most hunyt el, s halálával ön lett jogarának örököse. Ön Szicília uralkodója. A királyság főrendjei Palermóban várnak rendelkezéseire, engem bíztak meg, hegy ezeket saját szájából megtudjam, eljöttem hát, uram, leányommal együtt, hogy elsőnek fejezzük ki őszinte hódolatunkat, amellyel új alattvalói tartoznak önnek.

A herceg tudta ugyan, hogy Ruggiero két hónapja szenved, és betegsége lassanként végez vele, a hír tehát nem lepte meg. Helyzetének e hirtelen változása mégis meglepte, s bizonytalan érzések áradata öntötte el. Néhány pillanatig tűnődött, majd hirtelen megtörte a csendet, s a következő szavakkal fordult Leonzióhoz:

- Bölcs Siffredi, önt mindenkor atyámnak tekintettem. Büszke leszek rá, ha az ön tanácsait követhetem; Szicíliában inkább ön lesz az uralkodó, mint én.

E szavakkal odalépett egy asztalkához, amelyen írókészlet hevert, fogott egy üres ív papírt, s aláírta a nevét.

- Mit óhajt ezzel, felség? - kérdezte Siffredi.

- Kinyilvánítani ön iránt érzett hálám és megbecsülésem - felelte Enrico. Azzal átadta az üres lapot Biancának mondván:

- Fogadja, úrnőm, bizalmam és az életem fölötti teljes hatalom e zálogát!

Bianca elpirult, átvette a papírt, és így felelt a hercegnek:

- Felséges uram, hódolattal fogadom királyom kegyét, én azonban atyámtól függök, engedje meg hát, hogy e papírlapot az ő kezébe adjam, használja föl úgy, ahogy bölcsessége tanácsolja.

S valóban át is adta atyjának Enrico aláírását. Siffredi ekkor jött rá arra, ami mindeddig elkerülte figyelmét. Kitalálta a herceg érzéseit, és így szólt:

- Nem lesz oka szemrehányásra, felség. Nem fogok visszaélni bizalmával...

- Kedves Leonzio - szakította félbe Enrico -, nyugodtan döntsön, ahogy akar. Bármire használja is föl azt a papírt, döntését elfogadom. Most azonban térjen vissza Palermóba - folytatta -, tegyen meg minden előkészületet a koronázásra, s mondja meg alattvalóimnak, hogy én is nyomban követem, hogy fölesküdhessenek rám, és biztosíthassam őket szeretetemről.

A miniszter engedelmeskedett új ura parancsának, és leányával együtt Palermóba utazott.

Távozásuk után néhány nappal a herceg is elhagyta Belmontét, és sokkal többet foglalkozott szerelmével, mint a magas tisztséggel, amelyet el kellett foglalnia. Amikor a városba érkezett, nagy örömujjongással fogadták, s a nép éljenzése közepette vonult a palotába, ahol már minden elő volt készítve a szertartásra. Ott találta a mély gyászba öltözött Costanza hercegnőt is. Ruggiero halála láthatólag erősen megrendítette. Kölcsönösen ki kellett fejezniök egymásnak részvétüket az uralkodó elhunyta alkalmából, amit mindketten igen okosan oldottak meg, Enrico azonban valamivel ridegebben, mint Costanza, aki a családi viszály ellenére sem gyűlölte a herceget. Enrico elfoglalta a trónt, s a hercegnő is leült mellé egy valamivel alacsonyabb karosszékbe. A királyság főrendjei rangsor szerint foglaltak helyet. Megkezdődött a szertartás, és Leonzio, mint igazságügy miniszter és a boldogult uralkodó végrendeletének letéteményese, felbontotta a borítékot, és fennhangon olvasni kezdett. Az okmány lényegében azt tartalmazta, hogy Ruggiero, nem lévén gyermeke, Manfredi idősebbik fiát jelöli ki utódjául azzal a föltétellel, hogy feleségül veszi Costanza hercegnőt, az esetben viszont, ha erre nem volna hajlandó, Szicília koronája öccsére, don Pedróra száll ugyanezzel a föltétellel.

E szavak rendkívül meglepték Enricót. Mérhetetlen fájdalom fogta el, s a fájdalom még gyötrelmesebbé vált, amikor Leonzio, befejezvén a végrendelet felolvasását, így szólt az egybegyűltekhez:

- Uraim, miután új uralkodónkkal ismertettem a boldogult király végakaratát, a nemes lelkű herceg beleegyezett, hogy megtiszteli kezével unokahúgát, Costanza hercegnőt...

E szavaknál Enrico félbeszakította az igazságügy minisztert.

- Leonzio - mondta -, emlékezzék a Biancának adott aláírásra, amelyet ön...

- Felség - vágott közbe sietve Siffredi, hogy a herceg ne mondhassa ki, amit akar -, íme, az írás! A királyság főrendjei - folytatta, s fölmutatta a gyűlésnek az írást - felséged ünnepélyes aláírásával megerősítve itt láthatják a hercegnő iránt érzett hódolatának és nagybátyja, a boldogult király végakaratába való belenyugvásának kifejezését.

Miután befejezte szavait, felolvasta az okmány általa fogalmazott szövegét. Az új király eszerint hivatalos formában ígéretet tett népének, hogy Ruggiero óhajának megfelelően feleségül veszi Costanza hercegnőt. A teremben véget nem érő örömujjongás harsant föl. "Éljen a mi nagylelkű Enrico királyunk!" - kiáltotta valamennyi jelenlévő. Ugyanis köztudomású volt, hogy a herceg mindig kifejezést adott a hercegnő iránt érzett ellenszenvének, s így okkal tartottak attól, hogy föllázad a végrendeletben meghatározott föltétel ellen, s az országban zavargások támadnak; a felolvasott okmány azonban mind a főrendeket, mind a népet megnyugtatta, s ez idézte elő az általános örömujjongást, amelytől titokban majd meghasadt az uralkodó szíve.

Costanza, aki saját dicsősége érdekében meg gyöngédségből is mindenkinél jobban kivette részét az ünneplésből, megragadta az alkalmat, hogy hálájáról biztosítsa Enricót. A herceg hasztalan próbált uralkodni magán, zavartan fogadta a hercegnő jókívánságait, és olyan zaklatott lelkiállapotban volt, hogy még válaszolni se volt képes, holott az udvariasság megkívánta volna. Végül is engedett le nem gyűrt indulatainak, odalépett Siffredihez, aki hivatalánál fogva a közelében tartózkodott, s halkan így szólt hozzá:

- Mit művelt, Leonzio? A papír, amelyet lánya kezébe adtam, egyáltalán nem arra volt szánva. Ön elárulta...

- Felség - szakította félbe újólag határozott hangon Siffredi -, gondoljon a dicsőségére. Ha nem engedelmeskedik királyi nagybátyja akaratának, elveszíti Szicília trónját.

Jóformán be se fejezte szavait, s máris otthagyta a királyt, hogy annak ne legyen módjában válaszolni. Enrico borzasztó zavarban volt, a legellentétesebb érzések tomboltak lelkében. Haragudott Siffredire; képtelen volt elszánni rá magát, hogy Biancával szakítson; s a leány meg a dicsőség közt vergődve elég sokáig nem tudta eldönteni, mitévő legyen. Végül mégis határozott, s úgy gondolta, megtalálta a módját, hogy megtarthassa Siffredi leányát, s a trónról se kelljen lemondania. Színleg engedelmeskedik Ruggiero akaratának, s míg Rómában kieszközlik az engedélyt, hogy feleségül vehesse unokahúgát, addig jótéteményeivel megnyeri magának a királyság főrendjeit, s úgy megszilárdítja hatalmát, hogy nem kényszeríthetik többé a végrendeletben megszabott feltétel teljesítésére.

Mikor ez a terv kialakult az agyában, megnyugodott, odafordult Costanzához, és megerősítette, amit az igazságügy miniszter a gyűlésnek fölolvasott. De amikor már majdnem odáig jutott a színlelésben, hogy áruló módon szavát adja a hercegnőnek, Bianca lépett be a tanácsterembe. Apja parancsára jött, hogy kifejezze hódolatát a hercegnő előtt, de mikor belépett, megütötték a fülét Enrico szavai. Ráadásul Leonzio, aki nem akarta, hogy leánya kétségben maradjon az őt ért csapás felől, a következő szavakkal mutatta be Costanzának:

- Leányom, fejezze ki hódolatát királynője előtt, kívánjon neki szerencsés uralkodást és boldog házasságot.

Az iszonyú csapás lesújtotta a szerencsétlen Biancát. Hiába próbálta eltitkolni fájdalmát, hol elpirult, hol meg elsápadt, s egész testében remegett. A hercegnő mégsem fogott gyanút, a lány zavarát jókívánságainak kifejezése közben annak tulajdonította, hogy még nagyon fiatal, a világtól elszigetelve nevelkedett, nem szokott hozzá az udvar légköréhez.

Nem így a fiatal király: Bianca láttán elvesztette önuralmát, s a lány szemében tükröződő kétségbeesés egészen kihozta a sodrából. Biztos volt benne, hogy Bianca a látszat alapján hűtelennek véli. Nem lett volna olyan nyugtalan, ha beszélhetett volna vele; de hogyan találhatna módot rá, amikor úgyszólván egész Szicília őt figyeli? Különben a kegyetlen Siffredi minden ezzel kapcsolatos reményétől megfosztotta. A miniszter, aki tisztán olvasott a két szerelmes szívében, s elejét akarta venni minden bajnak, amelyet szenvedélyes szerelmük az államnak okozhat, ügyesen kivezette leányát a tanácsteremből, s azonnal elindult vele haza, Belmontéba, azzal az elhatározással - amire több oka is volt -, hogy minél hamarabb férjhez adja.

Mikor hazaértek, közölte a leánnyal, milyen iszonyú sors vár rá. Megmondta neki, hogy odaígérte a kezét a fővezérnek.

- Ó, egek! - kiáltott föl Bianca, aki képtelen volt visszafojtani fájdalmát, hiába volt ott az apja - milyen iszonyú csapást tartogattok még a szerencsétlen Bianca számára?

Oly heves fájdalom vett rajta erőt, hogy minden lelkiereje elhagyta. Teste megdermedt, kihűlt, arca elsápadt, s ájultan rogyott atyja karjába. Siffredi megindult leánya állapota láttán. De bármennyire átérezte is fájdalmát, nem másította meg eredeti elhatározását. Mikor Bianca végül is magához tért - nem is annyira a víztől, amelyet apja az arcába loccsantott, mint inkább a heves fájdalomtól -, fölnyitotta bágyadt szemét, és látta, hogyan igyekszik segíteni rajta apja, elhaló hangon így szólt:

- Szégyellem, apámuram, hogy ilyen gyönge voltam, de a halál, amely bizonyára előbb-utóbb véget vet majd gyötrelmeimnek, nemsokára megszabadítja majd boldogtalan leányától, aki az ön tudta nélkül merészelt rendelkezni a szívével.

- Dehogy, édes Biancám - felelte Leonzio -, dehogy fog meghalni. Ismét a régi erényes lány lesz. A fővezér ajánlata megtiszteltetés az ön számára: a legtekintélyesebb férjjelölt az egész országban...

- Őt is, érdemeit is nagyra becsülöm - vágott a szavába Bianca -, de a király remélnem engedte, apámuram, hogy...

- Mindent tudok, amit erről mondhat, lányom - vágott közbe ezúttal Siffredi. - Tisztában vagyok a herceg iránt táplált gyöngéd érzelmeivel, és más körülmények közt nem is volna kifogásom ellenük. Sőt: magam is mindent elkövetnék, hogy Enrico felesége lehessen, ha az állam érdeke és egyéni érdeke nem kötelezné rá, hogy Costancát vegye feleségül. A boldogult király végakarata szerint csakis ezzel a feltétellel követheti őt a trónon. Csak nem kívánja, hogy a szicíliai korona helyett inkább önt válassza? Higgye meg, engem is lesújt a szörnyű csapás, amely önt érte. Minthogy azonban a végzettel nem szállhatunk szembe, vegyen erőt magán, hisz a becsületéről van szó. Nem szabad az egész királyságnak megtudnia, hogy ilyen hiú reménnyel áltatta magát. Ha tudomást szereznek a király iránt érzett szerelméről, önre nézve káros pletykák kaphatnak szárnyra, s ez ellen csak úgy védekezhetik, ha férjhez megy a fővezérhez. Egyszóval, Bianca, semmi értelme a fontolgatásnak. A király a trónért mond le önről és veszi feleségül Costanzát. A fővezérnek szavamat adtam, kérem, tartsa ehhez magát, s ha szükséges, hogy elhatározását tekintélyemmel segítsem elő, akkor parancsolom, hogy engedelmeskedjék!

Ezzel magára hagyta leányát, hogy alkalma legyen elgondolkozni szavain. Azt remélte, hogy leánya, miután mérlegelte az érveket, amelyeket becsülete mellett és vonzalma ellen felsorakoztatott, magától is úgy dönt, hogy hozzámegy a fővezérhez. Nem is tévedett, de mibe került szegény Biancának, amíg elhatározta rá magát! Végtelenül sajnálatra méltó állapotban volt. A fájdalom, hogy Enrico hűtlenségével kapcsolatos előérzete beigazolódott, s hogy őmaga, miután Enricót elveszítette, kénytelen olyan férfinak kiszolgáltatni magát, akit képtelen szeretni, olyan élesen hasított minduntalan a lelkébe, hogy minden pillanat újabb szenvedés volt számára.

"Most már bizonyos, hogy boldogtalan leszek! - kiáltott föl. - Hogy lehet ezt élve elviselni? Kegyetlen sors, miért kecsegtettél édes reményekkel, ha utána a gyötrelem szakadékába taszítottál? És te, hűtlen szerető, másé leszel, pedig örök hűséget esküdtél nekem! Hát képes voltál ilyen gyorsan megfeledkezni esküdről? Adná az ég, hogy büntetésül, amiért ilyen kegyetlenül megcsaltál, nászágyad, amelyet esküszegéssel mocskolsz be, számodra ne a gyönyörök, hanem a lelkifurdalás színtere legyen, s hogy Costanza csókjai mérget csöppentsenek hűtlen szívedbe! Bárcsak lenne a te házasságod is olyan szörnyű, mint az enyém! Igen, áruló, feleségül megyek a fővezérhez, akit nem szeretek, hogy bosszút álljak önmagamon, hogy megbüntessem magam, amiért őrült szenvedélyem tárgyát ilyen rosszul választottam meg! Vallásom tiltja, hogy az életet eldobjam magamtól, azt akarom hát, hogy hátralévő napjaim a gyötrelmek és bánatok nyomorúságos szövedéke legyenek! Ha még érzel irántam magadban egy kis szerelmet, rajtad is bosszút állok, amikor szemed láttára vetem magam egy másik férfi karjába, ha meg teljesen elfeledtél már, legalább Szicília büszke lesz rá, hogy olyan asszonyt termett, aki önmagát büntette, mert túl könnyelműen adta oda valakinek a szívét!"

Ilyen lelkiállapotban töltötte a fővezérrel való házasságkötése előtti éjszakát a szerelem és a kötelesség e szerencsétlen áldozata. Siffredi ugyanis másnap - látva, hogy leánya hajlandó eleget tenni óhajának - sietett kihasználni a kedvező helyzetet. Még aznap Belmontéba hívatta a fővezért, s a kastély kápolnájában titkon összeeskettette leányával. Micsoda nap volt ez Bianca számára! Nem elég, hogy le kellett mondania a koronáról, valamint imádott szerelmeséről, s oda kellett adnia magát valakinek, akit gyűlölt, még vissza is kellett fojtania érzelmeit férje előtt, aki égő szenvedéllyel szerette és természettől fogva féltékeny volt. Férje, aki boldog volt, hogy megkapta, szüntelenül a lába előtt térdelt. Még attól a keserves vigasztól is megfosztotta, hogy titokban kisírhassa magát balsorsa miatt. Mikor leszállt az éj, Leonzio leányának bánata megkettőződött. Hát még akkor mit érzett, amikor komornái levetkőztették, elhagyták a szobát, s ő magára maradt a fővezérrel! Férje tapintatosan megkérdezte, mi az oka, hogy olyan levertnek látszik. A kérdés zavarba ejtette Biancát, s rosszullétet színlelt. Eleinte sikerült is rászednie férjét, de nem sokáig. Minthogy a férfit csakugyan nyugtalanította felesége állapota, sürgette, hogy feküdjék le, Bianca azonban félremagyarázta sürgetését, s képzeletében megjelenő szörnyű kép hatására nem bírt többé uralkodni magán, s szabad folyást engedett könnyeinek és sóhajainak. Micsoda látvány egy férfi számára, aki már boldogsága tetőpontján képzeli magát! Most már biztos volt benne, hogy felesége levertsége valami rosszat jelent szerelmére nézve. Noha e felismerés csaknem olyan siralmas lelkiállapotba juttatta, amilyenben Bianca volt, mégis maradt annyi önuralma, hogy gyanúját eltitkolja. Kétszeres buzgalommal sürgette feleségét, hogy feküdjön le, s biztosította, hogy addig pihenhet, ameddig csak szüksége van rá. Még azt is felajánlotta, hogy behívja a komornáit, ha az asszony úgy gondolja, hogy segíthetnek rajta. Bianca férje ígéretére megnyugodott, és kijelentette, hogy csupán alvásra van szüksége, mert nagyon gyöngének érzi magát. A férj úgy tett, mintha elhinné. Mindketten lefeküdtek, de az együtt töltött éjszaka fölötte különbözött az egymástól mámoros szerelmesek nászéjszakájától.

Mialatt Siffredi leánya átengedte magát fájdalmának, a fővezér azon töprengett, mi lehet az oka, hogy házassága ily gyászosan sikerült. Helyesen sejtette meg, hogy valószínűleg vetélytársa van, de mikor megpróbálta kitalálni, ki lehet, nem tudott rájönni. Csupán abban volt bizonyos, hogy ő a legboldogtalanabb férfi a föld kerekén. Már a kétharmada elmúlt az éjszakának, s még mindig töprengett, amikor egyszerre csak halk nesz ütötte meg a fülét. Meglepődve hallotta, hogy a szobában jár óvatosan valaki. Azt hitte, téved, hiszen emlékezett rá, hogy ő maga zárta be az ajtót, amikor Bianca komornái eltávoztak. Kilesett az ágy függönyei közt, hogy megnézze, mi okozhatja a neszt, de a kandalló párkányára helyezett mécses már kialudt. Néhány pillanat múlva azonban halk, epekedő hangot hallott, valaki többször egymás után Biancát szólította. Erre féltékeny gyanakvása dühhé változott, veszélyben forgó becsülete arra késztette, hogy előzze vagy bosszulja meg a gyalázatot, megmarkolta hát kardját, és elindult arrafelé, ahonnan a hangot hallotta. Kardjának meztelen kard állja útját. Előbbre lép, a másik hátrahúzódik. Üldözőbe veszi, a másik kitér előle. Amennyire a sötétség engedi, átkutatja a szoba minden zugát az után, aki észrevehetőleg menekül előle, de hiába. Megáll. Fülel, de már nem hall semmit. Valóságos varázslat! Az ajtóhoz lép, gondolván, hogy a titokzatos ellenség, aki a becsületére tört, azon át menekült: az ajtó be van reteszelve, mint volt. Mivel sehogy se értette a dolgot, előszólította emberei közül azokat, akik hallótávolságban voltak. Mikor kinyitotta az ajtót, keresztbe állt a nyílásban, s valósággal eltorlaszolta, hogy ki ne surranhasson, akit keresett.

Ismételt kiáltására előrohant néhány inas gyertyatartóval a kezében. Fogott egy gyertyát, s meztelen karddal a kezében ismét átkutatta az egész szobát. De nem talált senkit, s nyoma sem volt, hogy valaki járt volna a szobában. Nem lelt semmiféle titkos ajtóra vagy egyéb nyílásra, amelyen az illető kiosonhatott volna, mégse tagadhatta le önmaga előtt, hogy valami nincs rendjén körülötte. Gondolatai furcsa módon megzavarodtak. Biancához nem fordulhatott: az asszonynak kétségtelenül érdeke volt, hogy eltitkolja előtte az igazságot, tehát a legcsekélyebb magyarázatot sem remélhette tőle. Elhatározta hát, hogy Leonziónak önti ki a szívét, s utasította embereit, hogy feküdjenek vissza, mondván, hogy valami zajt vélt hallani a szobájában, de tévedett. Apósa éppen akkor lépett ki a szobájából, meghallotta a lármát. A fővezér rendkívül izgatottan és határtalan szomorúsággal számolt be neki a történtekről. Siffredi nagyon meglepődött. Noha ő sem talált magyarázatot a dologra, nem kételkedett benne, hogy valóban megtörtént, s minthogy a szerelmes királyt mindenre képesnek tartotta, nagyon lesújtotta a dolog. De esze ágában sem lévén veje féltékeny gyanakvását megerősíteni, a leghatározottabban kijelentette, hogy a hang, amelyet az hallani vélt, s a kard, amely kardját keresztezte, csupán féltékenységtől felajzott képzeletének szüleménye lehetett, hiszen elképzelhetetlen, hogy bárki is beléphetett volna leánya szobájába; a rossz hangulatnak pedig, amelyet veje feleségénél tapasztalt, nyilván valami gyengélkedés lehetett az oka; a hangulatváltozások nem veszélyeztetik a becsületet; az a körülmény, hogy egy lány, aki a világtól elszigetelve élt, hirtelen új helyzetben találja magát, kiszolgáltatva magát egy férfinak, akit még sem megismerni, sem megszeretni nem volt ideje, magyarázata lehet a könnyeknek, sóhajoknak s a rossz hangulatnak, amelyről veje panaszkodik; a nemes vérből származó lányok szívét csak az idő és a férj figyelmességei lobbanthatják szerelemre; csak arra tudja buzdítani vejét, hogy nyugodjon meg, s kétszeres gyöngédséggel és buzgalommal igyekezzék Bianca hajlandóságát megnyerni; s végezetül arra kéri, térjen vissza feleségéhez, mert attól tart, hogy gyanakvása és zaklatottsága becsületében sérti az asszonyt.

A fővezér semmit sem felelt apósa érvelésére, vagy mert csakugyan kezdte maga is hinni, hogy felzaklatott kedélyállapotában érzéki csalódás áldozata lett, vagy mert célszerűbbnek gondolta tettetni, hogy megnyugodott, mintsem hogy megpróbálja - hasztalanul - meggyőzni az öregembert egy teljesen valószínűtlennek látszó esetről. Visszatért felesége szobájába, lefeküdt melléje, s megpróbált az álomban keresni valami gyógyírt nyugtalanságára. Ami Biancát, a szomorú Biancát illeti, az ő nyugalma is odalett; nagyon jól hallott mindent, amit a férje hallott, s mivel az esetnek titkát is, okát is ismerte, nem tarthatta agyrémnek. Megdöbbentette, hogy Enrico képes volt behatolni a szobájába, miután olyan ünnepélyesen hűséget esküdött Costanzának. Ahelyett, hogy helyeselte volna a lépést, s örült volna neki, újabb megaláztatásnak tekintette, s szívében csak úgy lángolt a harag.

Míg Siffredi leánya mérhetetlenül elítélte a fiatal királyt, s a legelvetemültebb férfinak tartotta a világon, a boldogtalan uralkodó, aki szenvedélyesebben szerette Biancát, mint valaha, szeretett volna beszélni vele, hogy tisztázza magát a kedvezőtlen látszat alól. Már korábban is ellátogatott volna e célból Belmontéba, ha rengeteg kényszerű elfoglaltsága engedte volna, de csak ezen az éjszakán tudott szabadulni udvarából. Nagyon jól ismerte a ház minden zugát, hiszen ott nőtt fel, könnyen be tudott hát lopakodni Siffredi kastélyába, s még nála volt a kertbe vezető rejtekajtó kulcsa is. Így jutott be hajdani szobájába, ahonnan aztán bement a Biancáéba. Képzeljék el, hogy meglepődhetett, amikor a szobában egy férfit talált, s egy kard keresztezte a kardját. Kis híja, hogy indulata el nem ragadta, s nem büntette meg ott helyben a vakmerőt, aki szentségtörő kezét királyára emelte; de a tapintat, amellyel Leonzio leányának tartozott, megfékezte bosszúvágyát. Ugyanúgy távozott a kastélyból, ahogy beosont, s még dúltabban indult útnak Palermo felé, mint ahogy eljött onnan. Röviddel napkelte előtt érkezett meg, és bezárkózott lakosztályába. De túlságosan izgatott volt, nem tudott nyugodni. Folyton csak az járt az eszében, hogy visszatér Belmontéba. Biztonsága, becsülete, de mindenekfölött szerelme sürgette, hogy mielőbb fényt derítsen a szörnyű kaland minden részletére.

Mihelyt fölkelt a nap, előhozatta vadászfelszerelését, s e szórakozás ürügyén néhány hajtó és egy-két udvaronc kíséretében benyomult a belmontei erdőbe. Hogy szándékát leplezze, egy ideig követte a vadásztársaságot, de mikor látta, hogy ki-ki buzgón nyargal a falka nyomában, mindenkitől eltávolodott, és egyedül rátért a Leonzio kastélyába vezető útra. Sokkal jobban ismerte az erdei ösvényeket, semhogy eltévedhetett volna, s mivel türelmetlenségében lovát sem kímélte, rövid idő alatt megtette az utat, amely szerelmétől elválasztotta. Éppen azon törte a fejét, milyen elfogadható ürügyet találhatna, hogy négyszemközt beszélhessen Siffredi leányával, amikor a kastély parkjának egyik kapujához vezető rövidke úton végignyargalva két nőt pillantott meg a közelben; egy fa tövében ültek és beszélgettek. Semmi kétsége sem volt felőle, hogy az asszonyok a kastélyhoz tartoznak, és máris izgalomba jött, de még izgatottabb lett, amikor a lódobogás zajára a két nő feléje fordult, s az egyikben szeretett Biancájára ismert. Legbizalmasabb komornája, Nisa társaságában kiszökött a kastélyból, hogy boldogtalanságában legalább szabadon kisírhassa magát.

A király szinte röpülve vetette magát az asszony lába elé, s egészen elérzékenyült, mivel szerelme szemében félreismerhetetlen jeleit látta a szomorúságnak.

- Szépséges Bianca - mondta -, ne bánkódjon tovább! Elismerem, a látszat szerint bűnös vagyok, de ha megtudja, mi a szándékom önnel kapcsolatban, az, amit eddig bűnnek tartott, ártatlanságom és mérhetetlen szerelmem bizonyítékává lesz!

Enrico szavai, amelyeket abban a reményben mondott, hogy véget vetnek Bianca szomorúságának, csak fokozták azt. Az asszony felelni akart, de a zokogás elfojtotta hangját. A fejedelmet megdöbbentette az asszony megindultsága.

- Úrnőm - kérdezte -, hát nem tudom megnyugtatni? Micsoda balsors fosztott meg bizalmától engem, aki kockára teszem koronámat, sőt életemet is, hogy az öné maradhassak?

Leonzio leánya erre erőt vett magán, s megpróbált magyarázatot adni.

- Fölösleges már ígéreteket tennie, felség. A mi sorsunkat immár semmi sem kapcsolhatja össze.

- Ó, Bianca - szakította félbe hirtelen Enrico -, miért mond ilyen kegyetlenségeket? Ki rabolhatja el tőlem szerelmemet? Ki merészelne szembeszállni a király haragjával, aki kész inkább lángba borítani egész Szicíliát, semhogy reményeitől megfosszák?

- Felséges uram - felelte csüggedten Siffredi leánya -, az ön minden hatalma megtörik azokon az akadályokon, amelyek kettőnket elválasztanak. A fővezér felesége vagyok.

- A fővezér felesége! - kiáltott föl az uralkodó, s néhány lépést hátrált. Nem tudta folytatni, úgy meg volt rendülve. A váratlan csapás lesújtotta, ereje elhagyta. Lerogyott egy fa tövébe. Földúlt volt, sápadt, reszketett, s a szemét mereven Biancára szögezte, hogy éreztesse vele, mennyire leverte a hír, amit közölt vele. Az asszony úgy nézett vissza rá, hogy megérthette belőle: ugyanolyan érzések töltik el, mint őt. A két boldogtalan szerelmes hallgatott, s némaságukban volt valami iszonyatos. Végül az uralkodó minden erejét összeszedve úrrá lett indulatain, és nagyot sóhajtva így szólt:

- Mit cselekedett, úrnőm? Kishitűségével elvesztett engem, s vesztébe sodorta önmagát is.

Biancát bántotta, hogy a fejedelem szemrehányással illeti, mikor érzése szerint neki volt több oka panaszra.

- Hogyan, felség? - kérdezte. - Még álnoksággal is tetézi hűtlenségét?! Azt kívánja, hogy hazugsággal vádoljam saját szemem és fülem, és ártatlannak higgyem önt? Nem, felség, meg kell vallanom, ilyesmire nem kényszeríthetem az eszemet!

- S az igazság mégis az, úrnőm - vágott vissza a király -, hogy tanúi, bármilyen megbízhatók is, rászedték. Ők is részesek az ön félrevezetésében, s az, hogy én ártatlan és hűséges vagyok, éppoly igaz, mint az, hogy ön a fővezér felesége.

- Ugyan, felség - felelte a nő -, magam hallottam, amikor biztosította Costanzát, hogy neki adja kezét és szívét! Hát nem ígérte meg a királyság főrendjeinek, hogy teljesíti a boldogult király óhaját? És a hercegnő nem mint királyné és Enrico herceg jegyese fogadta-e az ön új alattvalóinak hódolatát? Talán káprázott a szemem? Ismerje be, ismerje be inkább, hűtlen, hogy Bianca nem tudta ellensúlyozni a trón iránti vágyát, s ahelyett, hogy megalázná magát, s olyasmit színlelne, amit nem érez s talán sohasem is érzett, mondja meg nyíltan, hogy a szicíliai koronát inkább látta biztosítva Costanza, mint Leonzio leánya oldalán. Igaza van, felség: egy fényes trónra éppúgy nem volt jogom, ahogy nem volt egy olyan uralkodóra sem, mint ön. Hiú merészség volt részemről bármelyikre vágyakozni, de önnek sem lett volna szabad táplálnia bennem ezt a tévhitet. Emlékszik, mennyire féltem, hogy elveszítem, amit szinte biztosra is vettem. Miért nyugtatott meg? Miért kellett eloszlatnia aggodalmaimat? Akkor inkább a végzetet okoltam volna s nem önt, s legalább a szívem az öné marad, ha már a kezemet nem kaphatta meg; de nem kapta volna meg más sem. Most már késő igazolnia magát. A fővezér felesége vagyok, s hogy elkerülhessem ennek az arcpirító beszélgetésnek a folytatását, engedje meg, felség, hogy az önt megillető tisztelettel visszavonuljak, s ne hallgassak tovább egy fejedelmet, akit már nem szabad hallgatnom.

E szavakkal Bianca olyan gyorsan eltávolodott Enricótól, amilyen gyorsan csak állapota engedte.

- Álljon meg, úrnőm! - kiáltott föl a király. - Ne taszítson kétségbeesésbe egy uralkodót, aki inkább kész ledönteni a trónt, amelyet - miként szememre vetette - többre becsült önnél, csakhogy új alattvalói kívánságát teljesítse.

- Most már hasztalan az áldozat - válaszolt Bianca. - Akkor kellett volna elragadnia a fővezértől, amikor még nem tette tönkre a legszentebb érzelmeket! Mivel már nem vagyok szabad, azt sem bánom, ha Szicília hamuvá ég, s nem érdekel, kit vesz el. Ha olyan gyönge voltam is, hogy nem bírtam ellenállni szívem hajlandóságának, meglesz bennem hozzá az erő, hogy érzéseimet elfojtsam, és bebizonyítsam Szicília új királyának, hogy a fővezér hitvese már nem szerelmes Enrico királyba.

E szavak közben Bianca a park kapujához ért, Nisa kíséretében gyorsan belépett rajta, és becsukta maga mögött. A fejedelem odakünt maradt, lesújtva a fájdalomtól. Még mindig nem tért magához a csapás után, amelyet Bianca házasságának híre jelentett számára.

- Igazságtalan Bianca! - kiáltotta. - Elfelejtette, mit ígértünk egymásnak? Minden esküvéseink ellenére elszakadtunk egymástól! Hát csak hiú ábránd volt a remény, hogy bírni fogom bájait? Ó, kegyetlen asszony, hát ilyen drágán kell megfizetnem érte, hogy szerelmemet viszonozta!

Aztán fölmerült lelkében vetélytársa boldogságának képe, iszonyú féltékenység fogta el, s ez a szenvedély néhány pillanatig annyira eluralkodott rajta, hogy már-már azon volt, hogy bosszúból megöli a fővezért, sőt Siffredit is. Józan esze azonban lassan lecsillapította őrjöngő indulatait. Mindamellett kétségbe volt esve, mert úgy érezte, lehetetlen kiverni Bianca fejéből a meggyőződést, hogy hűtlen lett hozzá. Azzal áltatta magát, hogy ha nyugodtan beszélhetne vele, sikerülne. S hogy ezt megtehesse, úgy látta, el kell távolítania az útból a fővezért. El is határozta, hogy letartóztattatja, mint az állam jelenlegi helyzetében megbízhatatlan személyt. Ki is adta az utasítást egyik testőrkapitányának, aki azonnal elindult Belmontéba, napszálltakor őrizetbe vette, és a palermói kastélyba kísérte a fővezért.

Az eset nagy megdöbbenést keltett Belmontéban. Siffredi azonnal elindult, hogy veje ártatlanságáról kezeskedjen a királynál, s figyelmeztesse, milyen veszedelmes következményekkel járhatnak az efféle őrizetbe vételek. Az uralkodó előre látta miniszterének ezt a lépését, s mert mindenképpen el akarta érni, hogy még a fővezér szabadon bocsátása előtt nyugodtan beszélhessen Biancával, a leghatározottabban megtiltotta, hogy másnapig bárkit is a színe elé bocsássanak. Leonziónak azonban a tilalom ellenére is sikerült bejutnia a királyhoz.

- Felség - szólalt meg a király elé lépve -, ha egy hűséges és tisztelettudó alattvalónak szabad panaszt emelnie ura ellen, panaszt emelek önnél ön ellen. Milyen bűnt követett el a vőm? Meggondolta felséged, hogy örök gyalázatot hoz a családomra, s hogy egy ilyen bebörtönzés következtében a legfőbb állami tisztségeket betöltő személyek elidegenedhetnek öntől?

- Biztos értesülésem van róla - válaszolt a király -, hogy a fővezér bűnös céllal összejátszik don Pedro infánssal.

- Bűnös céllal?! - szólt közbe meglepetten Leonzio. - Ugyan, felség, ne higgyen el belőle egy szót sem, megtévesztik felségedet. A Siffredi családban sohasem volt áruló, s maga az a tény, hogy a fővezér a vejem, mentesíti minden gyanútól. A fővezér ártatlan; önnek vannak titkos céljai, azért tartóztatta le.

- Mivel ilyen nyíltan beszél - felelte a király -, ugyanígy fogok beszélni én is. Ön panaszt emelt a fővezér letartóztatása miatt! Nos, én nem emelhetek panaszt az ön kegyetlensége ellen? Ön az a barbár, Siffredi, aki elrabolta nyugalmamat, hivatali buzgalmával ön juttatott olyan helyzetbe, hogy a legnyomorultabb halandó sorsát is irigylem. De tegyen le arról a hitéről, hogy az ön elképzelése szerint fogok eljárni. Hiába határozták el, hogy feleségül veszem Costanzát...

- De felséges uram - vágott közbe remegve Siffredi -, megteheti, hogy nem veszi el a hercegnőt, miután az ország népe előtt megígérte neki?

- Csak önmagát okolja - felelte a király -, ha csalatkoznak várakozásukban. Miért hozott olyan helyzetbe, hogy kénytelen legyek olyasmit ígérni, amit nem teljesíthetek? Ki kényszerítette önt, hogy Costanza nevét írja a papírlapra, amelyet a leányának adtam? Tudta jól, mi a szándékom: miért kellett rákényszerítenie Biancát, hogy olyan emberhez menjen feleségül, akit nem szeret? És milyen jogon rendelkezik az én szívemmel, miért akar elvétetni velem egy hercegnőt, akit gyűlölök? Elfelejtette, hogy ő annak a könyörtelen Matildénak a leánya, aki lábbal tiporta a vér és az emberség jogait, s oly szigorú rabságban tartotta apámat, hogy belepusztult? Egy ilyen nőt vegyek feleségül! Nem, Siffredi, hagyjon fel ezzel a reménnyel, mert mielőtt még meggyújtanák a szörnyű frigy fáklyáit, egész Szicília lángba borul, s patakokban fog folyni a vér!

- Jól hallom? - kiáltott fel Leonzio. - Ó, felség, milyen képet fest elém? Miféle szörnyű fenyegetések ezek? De ok nélkül aggódom - folytatta más hangon. - Felséged sokkal jobban szereti alattvalóit, semhogy ily szomorú sorsot szánna nekik. Nem engedheti, hogy a szerelem legyen úrrá ön felett, nem homályosíthatja el hírnevét azzal, hogy a közönséges emberek hibájába esik. Csak azért adtam leányomat a fővezérhez, hogy felségednek egy bátor hívet szerezzek, aki kardjával és hadseregével védelmezi érdekeit don Pedro herceg ellenében. Azt hiszem, hogy ha ilyen szoros kötelék fűzi családomhoz...

- Ó, ezek a kötelékek, ezek a gyászos kötelékek okozták vesztemet - kiáltott föl Enrico király. - Könyörtelen barát, miért mért rám ilyen szörnyű csapást? Ki bízta meg, hogy érdekeimet szerelmem rovására védelmezze? Miért nem hagyta, hogy jogaimat magam biztosítsam? Talán nem vagyok elég bátor hozzá, hogy elbánjak azokkal az alattvalóimmal, akik ellenem szegülnek? Meg tudtam, volna büntetni a fővezért, ha megtagadta volna az engedelmességet! Tudom, hogy a királyok nem zsarnokok, hogy legfőbb kötelességük népük boldogságát biztosítani. De kötelesek-e alattvalóik rabszolgái lenni? És azzal, hogy az ég őket szemelte ki kormányzásra, elvesztik azt a minden embert megillető természetes jogukat, hogy érzelmeikről maguk döntsenek? Ó, ha nincs joguk úgy élvezni az életet, mint az aljanépnek, hát vegye vissza tőlem, Siffredi, az uralkodói hatalmat, amelyet nyugalmam árán akart biztosítani számomra!

- Nem szabad elfelejteni, felség - felelte a miniszter -, hogy nagybátyja, a boldogult király, a trónöröklést a hercegnővel kötött házasságtól tette függővé!

- És milyen jogon? - kérdezte Enrico. - Ő maga találta ki ezt a feltételt? Vagy tán testvérétől, Carlótól örökölte ezt az aljas törvényt, amikor utódja lett? És ön miért volt olyan gyönge, hogy belement egy ilyen igazságtalan feltételbe? Igazságügy miniszter létére elég rosszul van tájékozódva szokásainkról. Egyszóval: amikor megígértem Costanzának, hogy feleségül veszem, nem szabad akaratomból tettem. Eszemben sincs megtartani ígéretemet, s ha don Pedro arra alapozza trónra lépési reményeit, hogy én ezt a feltételt nem fogadom el, fölösleges a népet is bevonnunk a viszályba, túl sok vérbe kerülne. Karddal a kezünkben magunk közt is eldönthetjük, kettőnk közül melyik méltóbb az uralkodásra!

Leonzio nem merte tovább feszíteni a húrt, megelégedett annyival, hogy térden állva könyörgött veje szabadon bocsátásáért. Nemhiába.

- Menjen - mondta a király -, térjen vissza Belmontéba, a fővezér rövidesen követni fogja!

A miniszter eltávozott, és hazament Belmontéba, abban a hitben, hogy veje is azon nyomban visszatér. Csalódott. Enrico éjszaka találkozni akart Biancával, s ezért másnap reggelre halasztotta a férj szabadlábra helyezését.

Ezalatt a fővezér kegyetlen tervet főzött ki. Bebörtönzése kinyitotta szemét, ráébredt szerencsétlensége igazi okára. Teljesen átengedte magát a féltékenységnek, s meghazudtolván hűségét, mely addig minden gyanú fölé emelte, bosszúért lihegett. Mivel kitalálta, hogy a király aznap éjjel föltétlenül találkozni akar Biancával, s szerette volna tetten érni őket, megkérte a palermói várkapitányt, engedje ki éjszakára a börtönből, még másnap hajnal előtt visszatér. A várkapitány, aki odaadó híve volt, már csak azért is könnyen belement a dologba, mert tudta már, hogy Siffredi kiharcolta a fővezér szabadlábra helyezését. Még lovat is adatott neki, hogy hazamehessen Belmontéba. Mikor a fővezér Belmontéba érkezett, odakötötte a lovát egy fához, egy kis kapun, amelyhez kulcsa volt, bement a parkba, s sikerült olyan szerencsésen besurrannia a kastélyba, hogy senkivel sem találkozott. Fölment felesége lakosztályába, s elrejtőzött az előszobában egy spanyolfal mögé. Úgy tervezte, hogy onnan figyeli meg, mi történik, s a legcsekélyebb zajra, amely kihallatszik Bianca hálószobájából, hirtelen beront. Látta, mikor Nisa távozott úrnője szobájából, és visszavonult hálófülkéjébe.

Siffredi leánya, aki könnyűszerrel kitalálta, miért vetették börtönbe férjét, számított rá, hogy aznap éjjel még nem fog visszatérni Belmontéba, hiába közölte vele apja, hogy a király megígérte, nyomban utána a fővezért is hazaküldi. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy Enrico ki akarja használni az alkalmat, hogy tanúk nélkül találkozzék és beszéljen vele. Ebben a tudatban várta az uralkodót, hogy szemére vesse cselekedetét, amelynek rá, Biancára nézve szörnyű következményei lehetnek. S csakugyan, nem sokkal azután, hogy Nisa eltávozott, kinyílt a rejtekajtó, és a király térdre vetette magát Bianca előtt.

- Úrnőm - mondta -, ne ítéljen el addig, amíg meg nem hallgat. Azért vetettem börtönbe a fővezért, mert más mód nem maradt számomra, hogy tisztázhassam magam. Tehát egyedül csak önmagát hibáztathatja ezért a cselfogásért. Miért nem akart meghallgatni ma reggel? Férje sajnos holnap már szabad lesz, s többé nem beszélhetek önnel. Hallgasson meg hát utoljára. Ha már az ön elveszítése úgyis elviselhetetlenné teszi számomra az életet, legalább azt a keserű vigaszt engedélyezze számomra, hogy tudtára adhassam, nem az én hűtlenségem idézte elő ezt a szerencsétlenséget. Csakis azért jelentettem ki a nyilvánosság előtt, hogy feleségül veszem Costanzát, mert abban a helyzetben, amelybe apja hozott, nem tehettem egyebet. Kénytelen voltam félrevezetni a hercegnőt az ön érdekében is meg az enyémben is: csak így biztosíthattam az ön részére a koronát s azt, hogy szerelmese hitvese lehessen. Bíztam a sikerben, már meg is tettem a szükséges lépéseket az eljegyzés felbontására, ön azonban romba döntötte egész művemet, s azzal, hogy könnyelműen másnak adta a kezét, örök szenvedésre kárhoztatott két szívet, amely tökéletes szerelemben boldogan egyesülhetett volna.

Szavait az őszinte kétségbeesés oly szemmel látható jeleivel fejezte be, hogy Bianca meghatódott. Már nem kételkedett a férfi ártatlanságában. Először örült neki, de aztán csak még szerencsétlenebbnek érezte magát miatta.

- Ó, felség - fordult az uralkodóhoz -, azután, ahogy a végzet elbánt velünk, ön csak újabb fájdalmat okoz, amikor tudtomra adja, hogy nem bűnös. Mit tettem, én szerencsétlen? Engedtem a bosszúvágynak, azt hittem, elhagyott, s felháborodásomban kezem a fővezérnek adtam, akit apám ajánlott. Én vagyok bűnös, én vagyok az oka szerencsétlenségünknek! Amikor önt vádoltam azzal, hogy megcsalt, sajnos, éppen én voltam az, aki túlzott hiszékenységemben szétszakítottam szerelmünk kötelékét, pedig megesküdtem rá, hogy örökké önhöz fognak láncolni! Álljon bosszút, felség, álljon bosszút ön is! Gyűlölje meg a háládatlan Biancát!... Felejtsen el...

- Miként tehetném, úrnőm? - szakította félbe szomorúan Enrico. - Hogyan tépjem ki szívemből a szenvedélyt, amelyet még az ön igazságtalan eljárása sem fojthatott el?

- Pedig meg kell tennie, akármilyen nehéz is, felség - sóhajtott föl Siffredi leánya.

- És ön képes lesz rá? - vágott vissza a király.

- Nem merem biztosan állítani, de mindent el fogok követni, hogy sikerüljön!

- Ó, kegyetlen asszony! - mondta a fejedelem - ön könnyűszerrel el fogja felejteni Enricót, mert el akarja felejteni.

- Hát ön hogy gondolta - kérdezte Bianca határozottabb hangon. - Csak nem azzal áltatja magát, hogy megengedem, hogy továbbra is udvaroljon? Nem, felség, erről a reményről mondjon le. Nem születtem arra, hogy királyné legyek, de arra sem, hogy bűnös szerelemben éljek! Férjem, akárcsak ön, a nemes Anjou-család sarja, s ha a kötelesség, amellyel tartozom neki, nem tornyosulna áthághatatlan akadályként az ön udvarlása elé, becsületem gátolna meg abban, hogy meghallgassam. Könyörgök, hagyjon magamra; nem szabad többé találkoznunk!

- Micsoda kegyetlenség! - kiáltott föl a király. - Ó, Bianca, miért bánik velem ilyen ridegen? Nem elég szenvedés számomra már az is, hogy a fővezér karjai közt tudom? Meg akar fosztani az egyetlen vigasztól is, ami még maradt nekem, meg akarja tiltani, hogy láthassam?

- Inkább kerüljön el - felelte Siffredi leánya, s kibuggyant a könnye. - Annak a látása, amit gyöngéden szerettünk, nem öröm többé, ha elvesztettük a reményt, hogy egyszer a miénk lesz. Isten vele, felség! Kerüljön el; ezzel tartozik önnön becsületének és az én jó híremnek. Erre kérem nyugalmam érdekében is, mert ha szívem gerjedelme nem veszélyezteti is jó híremet, szerelmének emléke olyan iszonyú kínokat okoz, hogy alig bírom elviselni.

Olyan heves mozdulatokkal ejtette ki e szavakat, hogy a mögötte álló asztalon véletlenül fölborított egy gyertyatartót. A gyertya estében elaludt. Bianca fölvette, s hogy újra meggyújtsa, kinyitotta az előszoba ajtaját, s bement Nisa hálókamrájába, aki még nem feküdt le. Csakhamar visszatért az égő gyertyával. A király türelmetlenül várta, s mihelyt megjelent az ajtóban, azonnal hevesen ostromolni kezdte. Az uralkodó hangjára a fővezér kivont karddal berontott a szobába, csaknem egyszerre a feleségével, s Enrico felé közeledve a bosszúvágy sugallta dühvel rákiáltott:

- Ez már sok, zsarnok! Ne hidd, hogy gyáva vagyok és eltűröm, hogy becsületem bemocskold!

- Áruló - kiáltott föl a király, és védőállásba helyezkedett. - Te meg ne hidd, hogy büntetlenül végrehajthatod tervedet!

Azzal vívni kezdtek. Az összecsapás túl heves volt ahhoz, hogy sokáig tarthatott volna. A fővezér attól való félelmében, hogy Siffredi és háza népe túl korán odarohan Bianca sikoltozására, és megakadályozza, hogy bosszút álljon, nem gondolt a védekezésre. A düh elhomályosította az agyát; oly rosszul számította ki a lépést, hogy maga futott bele ellenfele kardjába, s a kard markolatig a testébe fúródott. Lerogyott, s a király ebben a szempillantásban megtorpant.

Leonzio leányát megindította férje sebesülése, leküzdötte iránta érzett ösztönös undorát, letérdelt mellé, és megpróbált segíteni rajta. A szerencsétlen férj azonban túlságosan haragudott feleségére, s nem hatotta meg részvétének és fájdalmának ez a megnyilvánulása. Még a közelgő halál sem fojthatta el szenvedélyes féltékenységét. Utolsó pillanataiban is csupán a vetélytársára váró boldogság járt az eszében, s olyan iszonyúnak érezte a gondolatot, hogy összeszedte maradék erejét, fölemelte a még mindig a markában szorongatott kardot, és Bianca keblébe döfte.

- Pusztulj te is! - kiáltotta, miközben keresztülszúrta. - Pusztulj, hűtlen asszony, amiért nem tartottad meg az oltár előtt fogadott hitvesi esküdet! Te pedig, Enrico - folytatta -, ne örülj, te sem leszel boldog! Nem fogsz hasznot húzni szerencsétlenségemből! Elégedetten halok meg!

E szavakkal ki is lehelte lelkét, s arca, melyen már megjelent a halál árnyéka, egy kicsit valamelyest még mindig büszkének és félelmetesnek hatott. Bianca arca egészen más volt. A döfés halálos volt. Haldokló férje testére hanyatlott, s az ártatlan áldozat vére összefolyt gyilkosa vérével, aki olyan hirtelen határozta el magát tettére, hogy a király nem tudta megakadályozni.

A boldogtalan fejedelem feljajdult, amikor látta, hogy Bianca összeesik. Az asszony életét kioltó döfés jobban fájt neki, mint az áldozatnak, s ugyanúgy megpróbált segíteni rajta, mint előbb az asszony a férjén, amiért olyan gonosz fizetséget kapott. De Bianca elhaló hangon így szólt hozzá:

- Hiába fáradozik, felség. A könyörtelen sors engem követelt áldozatul. Bár csillapulna le ezzel a haragja, hogy ön boldogan uralkodhasson!

Alig fejezte be szavait, Leonzio toppant be a szobába, akit leánya sikoltozása csalt oda. A szeme elé táruló látványra mozdulatlanná dermedt. Bianca nem vette észre, tovább beszélt a királynak:

- Isten vele, herceg, emlékezzék rám szeretettel, ezt kötelességévé teszi szerelmem is, szerencsétlenségem is. És ne haragudjon apámra. Kímélje meg életét, szánja meg fájdalmát, és ismerje el jóakaratát. De mindenekfölött arra kérem, hogy győzze meg ártatlanságomról. Isten vele, édes Enricóm... meghalok... utolsó leheletem is az öné.

E szavakkal meghalt. A király egy ideig komoran hallgatott. Aztán így szólt az iszonyúan lesújtott Siffredihez:

- Tessék, Leonzio, gyönyörködjék művében! Úgy nézze, hogy ez a tragédia az ön irántam tanúsított segítőkészségének és buzgóságának gyümölcse.

Az aggastyán nem felelt rá semmit, annyira mardosta a fájdalom. De miért is próbálnám leírni azt, amit szóval úgysem lehet kifejezni? Elég, ha annyit mondok, hogy mihelyt döbbenetükből annyira magukhoz tértek, hogy kifejezést tudtak adni érzelmeiknek, megrendítő siránkozásban törtek ki mind a ketten.

A király egész életében gyöngéden őrizte szerelmese emlékét. Képtelen volt elszánni rá magát, hogy Costanzát feleségül vegye. Don Pietro infáns szövetkezett a hercegnővel, s mind a ketten elkövettek minden lehetőt, hogy érvényt szerezzenek Ruggiero végrendelkezésének, de végül is kénytelenek voltak meghajolni Enrico fejedelem előtt, aki valamennyi ellenségét legyőzte. Ami Siffredit illeti, a bánat, hogy annyi szenvedést okozott, elvette kedvét a közélettől, s még hazájában sem tudott megmaradni. Elhagyta Szicíliát, s most már egyetlen leányával, Porciával, átjött Spanyolországba, és megvette ezt a kastélyt. Majdnem tizenöt évig élt itt Bianca halála után, s mielőtt ő is örökre lehunyta a szemét, még megvolt az a vigasztalása, hogy férjhez adta Porciát don Jerónimo de Silvához. Házasságuknak én vagyok egyetlen gyümölcse. Hát ez a története családomnak, fejezte be elbeszélését don Pedro de Pinares özvegye, s egyben a festményen látható tragédia hiteles históriája is. A képet nagyapám, Leonzio festette, hogy megörökítse utódai számára e szomorú eseményt.

ÖTÖDIK FEJEZET
Arról, hogy mit művelt Aurora de Guzmán Salamancában

Ortiz, a két szobalány meg én, miután végighallgattuk a történetet, eltávoztunk a teremből, s magára hagytuk Aurorát Elvirával. A nap hátralévő részét beszélgetéssel töltötték. Nagyszerűen elszórakoztak egymás társaságában, s amikor másnap útnak indultunk, éppoly nehezen váltak meg egymástól, mint két barátnő, akinek kedves szokásává lett az együttlakás.

Nos, minden baj nélkül megérkeztünk Salamancába. Mindenekelőtt kibéreltünk egy házat, s Ortiz néne előzetes megállapodásunk szerint mint doña Ximena de Guzmán szerepelt. Hosszú ideje volt dueña, beletanult a színészkedésbe. Egy reggel Aurora, valamint egy komorna és egy inas kíséretében elment abba a szállodába, ahol értesülésünk szerint Pacheco meg szokott szállni. Ortiz megtudakolta, van-e kiadó lakosztály. Közölték vele, hogy van, s mutattak is egyet. Elég rendes volt, Ortiz le is foglalta. Még előleget is adott a fogadósnénak, mondván, hogy a lakosztály egyik toledói unokaöccsének kell, aki Salamancában fog tanulni, s még aznap megérkezik.

Miután úrnőm meg a dueña lefoglalta a lakosztályt, hazatért, s a szép Aurora percnyi késedelem nélkül átöltözött lovagnak. Fekete hajára szőke parókát húzott, szemöldökét ugyancsak befestette szőkére, s úgy kicsípte magát, hogy egészen elfogadható fiatal nemesúr lett belőle. Fesztelenül, könnyedén mozgott, semmi nem árulta el, hogy csak álcázza magát, kivéve az arcát, amely kicsit túl szép volt férfiarcnak. A komorna, akinek az apród szerepét kellett játszania, ugyancsak átöltözött. Nem kellett félnünk, hogy szerepében kudarcot vall, mert azonfelül, hogy nem tartozott a legcsinosabb nők közé, elég szemtelen is volt a képe, s ez jól illett a hivatalához. Ebéd után, mikor a két színésznő úgy gondolta, hogy már színre léphet, azaz megjelenhet a szállodában, útnak indultam velük. Hintóban mentünk mindhárman, s magunkkal vittük minden szükséges holminkat.

A fogadósné, név szerint Bernarda Ramírez, fölötte udvariasan fogadott, s lakosztályunkba vezetett bennünket, ahol beszélgetésbe elegyedtünk. Megállapodtunk, milyen ellátást kapunk, s mit fizetünk érte havonkint. Aztán megkérdeztük, vannak-e más lakói is.

- Jelenleg nincsenek - felelte. - Ha hajlandó volnék akármiféle embert befogadni, bőven akadna lakóm, én azonban csak fiatal nemesuraknak adok szállást. Ma estére várom egy madridi fiatalúr érkezését, aki itt fejezi be tanulmányait. A neve don Luis Pacheco, lovag, legföljebb húszéves lehet. Ha személyesen nem is ismerik, bizonyára hallottak már róla.

- Nem - válaszolt Aurora -, csak annyit tudok, hogy előkelő családból származik, de fogalmam sincs róla, miféle ember, s nagyon lekötelezne, ha elmondaná, hiszen egy fedél alatt fogok lakni vele.

- Jóképű fiatalember, señor - mondta a szállodásné, s végignézett az állovagon -, körülbelül olyan termetű, mint ön. Ó, milyen jól meglesznek majd egymással! Szent Jakabra, eldicsekedhetem majd vele, hogy nálam lakik Spanyolország két legcsinosabb fiatalura.

- Ennek a don Luisnak nyilván nagy sikere van a nőknél, igaz? - kérdezte úrnőm.

- De még milyen! - áradozott a vénasszony. - Igazi nőcsábász, szavamra mondom, már a puszta megjelenésével hódít. Többek között meghódított egy fiatal és szép hölgyet, Isabel a neve. Egy öreg jogtudornak a leánya. Úgy beleszeretett a lovagba, hogy alighanem belebolondul.

- És mondja, jóasszony - szakította félbe nagy sietve Aurora -, a lovag is nagyon szerelmes belé?

- Mielőtt Madridba utazott, szerette - felelte Bernarda Ramírez -, de nem tudom, hogy még mindig szereti-e, mert nem valami állhatatos természet. Állandóan váltogatja a nőket, már ahogy az ifjú lovagok általában szokták.

A derék özvegy még be sem fejezte szavait, amikor lármát hallottunk az udvarból. Azonnal kinéztünk az ablakon, s két férfit láttunk, éppen akkor szálltak lóról. Don Luis Pacheco érkezett meg Madridból az inasával. A vénasszony otthagyott bennünket, hogy fogadja a lovagot, úrnőm pedig, nem minden izgalom nélkül, felkészült, hogy megjátssza don Félix szerepét. Nemsokára belépett lakosztályunkba don Luis még csizmában.

- Most értesültem róla - mondta, miután üdvözölte Aurorát -, hogy egy fiatal toledói nemesúr lakik a szállodában. Engedje meg kifejeznem örömömet, hogy egy házban lakhatom vele.

Mialatt úrnőm viszonozta a bókot, Pachecón észrevettem a meglepődést, hogy egy ilyen jóképű lovaggal akadt össze. Nem is állhatta meg, hogy meg ne mondja: sose találkozott még ilyen szép és jó alakú nemesúrral. Még hosszasan társalogtak, tömérdek bók hangzott el mindkettejük részéről, majd don Luis visszavonult lakosztályába.

Mialatt szobájában lehúzatta csizmáját, ruhát és fehérneműt váltott, valami apródféle, aki egy levelet akart neki átadni, véletlenül Aurorába botlott a lépcsőn. Azt hitte, ő dón Luis, s neki adta át a rábízott levelet.

- Tessék, lovag úr - mondta. - Én ugyan nem ismerem Pacheco lovag urat, de azt hiszem, fölösleges megkérdeznem, ön-e az, mert a leírás alapján, amit erről az úrról kaptam, bizonyos vagyok benne, hogy nem tévedek.

- Csakugyan nem téved, barátom - felelte úrnőm csodálatra méltó lélekjelenléttel. - Megbízatását pompásan teljesítette. Jól sejtette, hogy én vagyok don Luis Pacheco. Mehet is, a választ majd elküldöm.

Az apród eltűnt, Aurora pedig bezárkózott szobájába a komornájával meg velem, felbontotta a levelet, s a következőket olvasta:

"Most értesültem róla, hogy Salamancában van. Végtelenül megörültem a hírnek! Már azt hittem, belebolondulok. De szereti-e még Isabelt? Siessen, nyugtassa meg, hogy mit sem változott. Azt hiszem, belehal a gyönyörűségbe, ha megtudja, hogy hű maradt hozzá!"

- Szenvedélyes levél - mondta Aurora -, lángoló szerelemről tanúskodik. Ez a hölgy veszedelmes vetélytárs. Semmitől sem szabad visszariadnom, hogy don Luist elválasszam tőle, sőt meg kell akadályoznom, hogy egyáltalában találkozzanak. Megvallom, nem könnyű feladat, mindazonáltal bízom benne, hogy sikerülni fog.

Úrnőm töprengeni kezdett, majd egy pillanat múlva így folytatta:

- Szavamat adom, hogy huszonnégy órán belül összevesznek.

Miután Pacheco pihent egy kicsit a szobájában, felkeresett bennünket, s vacsora előtt elbeszélgetett Aurorával.

- Lovag uram - mondta tréfálkozva -, azt hiszem, a férjek és szeretők nyilván nem örülnek, hogy ön Salamancába érkezett, sok gondot fog okozni nekik. Én magam is féltem hódításaimat.

- Igaza is van - válaszolt úrnőm ugyanolyan hangon -, félelme nem alaptalan. Figyelmeztetem: don Félix de Mendozában van valami félelmetes. Már jártam ebben a városban, s tudom, hogy a nők itt sincsenek fából.

- Van rá bizonyítéka? - szakította félbe hevesen don Luis.

- Döntő bizonyítékom van - felelte don Vicente leánya. - Egy hónappal ezelőtt átutaztam a városon, mindössze egy hetet töltöttem itt, s bizalmasan megsúghatom, hogy magamba bolondítottam egy öreg jogtudor leányát. Észrevettem, hogy e szavakra don Luis zavarba jött.

- Tapintatlanság volna, ha megkérdezném a hölgy nevét?

- Miért titkolóznék ön előtt? Tán azt hiszi, én diszkrétebb vagyok, mint a velem egykorú nemesurak? Ne legyen hozzám ilyen igazságtalan. Különben is, magunk közt legyen mondva, a hölgy nem érdemel ilyen tapintatot, közönséges polgárleány. Ön is tudja jól, hogy nemesember nem foglalkozhat komolyan polgárleányokkal, s tulajdonképpen a becsületüket növeli, amikor megbecsteleníti őket. Minden teketória nélkül közölhetem hát önnel, hogy az öreg jogtudor leányát Isabelnek nevezik.

- A jogtudort pedig - szakította félbe türelmetlenül Pacheco - Murcia de la Llanának hívják, ugye?

- Szó szerint - válaszolt úrnőm. - Íme, egy levél, amelyet az imént juttatott el hozzám. Olvassa csak el, s meg fogja látni, csakugyan szeret-e a lány.

Don Luis a levélre pillantott, s mivel fölismerte rajta az írást, zavartan és tanácstalanul megtorpant.

- Ejha! - kiáltott föl csodálkozva Aurora. - Ön egészen elsápadt! Isten bocsássa meg, de úgy látom, önt is érdekli a hölgy. Ó, mennyire sajnálom, hogy ilyen őszintén beszéltem!

- Én viszont nagyon hálás vagyok érte - felelte don Luis hevesen, s hangjában düh és harag érződött. - Ó, az álnok, szédelgő teremtés! Don Félix, ön nagyon lekötelezett. Megszabadított egy tévedéstől, amelynek talán sokáig rabja maradtam volna. Azt hittem, szeretnek. Mit mondtam? Szeretnek? Azt hittem, Isabel imád! Valamennyire én is becsültem ezt a lányt, de csak most látom, hogy megvetésre méltó kacér teremtés.

- Méltányolni tudom haragját - felelte Aurora, s maga is megbotránkozást színlelt. - Egy jogtudor leánya csakugyan örülhetne, hogy egy önhöz hasonló szeretetre méltó nemesúr a szeretője! Nem találok mentséget állhatatlanságára, s nemhogy nagyra becsülném, hogy az én kedvemért feláldozza önt, meg fogom büntetni: ezentúl nem tartok, igényt a kegyeire.

- Ami engem illet - folytatta Pacheco -, többé nem óhajtok találkozni vele. Ennyi bosszúhoz nyilván jogom van.

- Igaza van - kiáltott föl az ál-Mendoza. - Különben azt hiszem, mindkettőnknek írnunk kellene neki egy sértő levelet, hadd tudja meg, mennyire megvetjük mind a ketten. A két levelet összekötöm, s elküldöm válaszul a címére. Mielőtt azonban végleg elszánnék magunkat e dologra, vessen számot érzéseivel: csakugyan eléggé elszakadt-e a hűtlen leányzótól, nem fél-e, hogy egyszer még megbánja az elkövetett sértést?

- Szó sincs róla - szakította félbe don Luis -, soha nem leszek olyan gyenge. Javaslatát elfogadom: alázzuk meg a hálátlant, ahogy ön indítványozta.

Tüstént papírért és tintáért szaladtam, s nekiláttak, hogy megfogalmazzák a Murcia de la Llana jogtudor leányának szóló fölöttébb hízelgő leveleket. Főleg Pacheco talált nehezen az érzelmeit megfelelő módon tolmácsoló, eléggé erőteljes kifejezéseket, öt-hat megkezdett levelet is széttépett, mert egyiket sem találta elég kíméletlennek. Végül mégiscsak sikerült megfogalmaznia egy levelet, amelyet kielégítőnek talált, mégpedig okkal. A következőképpen hangzott: "Legyen tisztába önnön értékével, szívem szerelme, s ne áltassa magát azzal a hiú reménnyel, hogy szeretem. Ahhoz, hogy engem valaki megtarthasson, különbnek kell lennie, mint ön. Ön még arra se jó, hogy rövid időre elszórakoztasson. Legfeljebb az egyetemi hallgatók aljának szolgálhat mulatságul." Szóval ilyen bájos levelet írt. Mikor Aurora is elkészült a magáéval, amely csöppel sem volt kevésbé sértő, mind a kettőt lepecsételte, betette egy borítékba, s átadta nekem:

- Fogd, Gil Blas, s úgy intézd, hogy e leveleket Isabel még ma este kapja meg. Érted? - fűzte hozzá, s rám kacsintott; pontosan megértettem, mit akar.

- Értem, uram - feleltem. - Úgy lesz, ahogy óhajtja.

Már indultam is; az utcára érve eltűnődtem: "Nos, Gil Blas úr, most teszik próbára az ön lángelméjét. Ebben a vígjátékban önre osztották ki az inas szerepét. Bizonyítsa hát be, barátom, hogy elég okos e nagy, sok észt igénylő szerephez. Don Félix őurasága csupán rákacsintott önre. Amint látja, számít rá, hogy ennyiből is megérti. Joggal? Igenis, joggal. Értem, mit vár tőlem. Azt akarja, hogy csupán don Luis levelét adjam át; a kacsintás azt jelentette, nem vitás." Meg lévén győződve róla, hogy nem tévedek, habozás nélkül föltéptem a borítékot, kivettem Pacheco levelét, és elvittem Murcia jogtudor úrhoz, akinek egykettőre sikerült megtudnom a címét. A kapuban összetalálkoztam az ifjú apróddal, aki nemrég a szállodában járt.

- Testvér - szólítottam meg -, nem Murcia jogtudor leányának az inasa ön véletlenül??

Igennel felelt, s arckifejezése elárulta, hogy járatos már a szerelmes levelek kézbesítésében és átvételében.

- Önnek olyan bizalomkeltő a fizimiskája - folytattam -, hogy meg merem kérni, továbbítsa úrnőjének e szerelmes levelet.

Az ifjú apród megtudakolta, ki küldte a levelet. Alighogy elárultam, hogy don Luis Pacheco, így szólt:

- Akkor hát kövessen! Utasítást kaptam, hogy vezessem önt be, Isabel beszélni óhajt önnel.

Egy fülkébe vezetett, ahol nemsokára megjelent a señora. Meghökkentően szép volt, soha finomabb vonásokat nem láttam. Kedves, gyermekes külseje mit sem változtatott a tényen, hogy legalább harminc esztendeje élvezte már a földi létet.

- Kedves barátom - kérdezte mosolyogva -, ön don Luis Pachecónál szolgál?

Azt válaszoltam, hogy három hete én vagyok a belső inasa. Aztán átnyújtottam neki a rám bízott végzetes levelet. Kétszer-háromszor is elolvasta, mintha nem akarna hinni a tulajdon szemének. Csakugyan mindenre számíthatott, csak ilyen válaszra nem. Tekintetét az égre emelte, ajkába harapott, s egy darabig egész lényén látszott, mennyire szenved. Aztán hirtelen felém fordult:

- Mondja, barátom, don Luisnak talán elment az esze, amióta nem találkoztunk? Egyáltalán nem értem az eljárását. Magyarázza meg, ha tudja, miért írt ilyen udvariatlan levelet. Miféle rossz szellem szállta meg? Ha szakítani akar velem, nem tudja megtenni anélkül, hogy ilyen goromba levéllel alázna meg?

- Úrnőm - feleltem színlelt őszinteséggel -, gazdámnak kétségtelenül nincs igaza, de bizonyos értelemben kénytelen volt így cselekedni. Ha megígéri, hogy nem árulja el a titkot, megmagyarázom a rejtélyt.

- Megígérem - szakított félbe gyorsan -, ne féljen, nem keverem bajba, bátran mondjon el mindent.

- Nos hát - folytattam -, röviden ez történt: nem sokkal az ön levelének megérkezése után egy hölgy jelent meg szállodánkban rendkívül sűrűn lefátyolozva. Pacheco urat kereste, egy darabig négyszemközt beszélgettek, s a beszélgetés végén hallottam, amint azt mondta uramnak: "Esküdjön meg, hogy soha többé nem találkozik vele! De ez még nem minden! Elégtételt akarok! Azonnal levelet ír neki, majd én tollba mondom. Ragaszkodom hozzá!" Don Luis megtette, amit a hölgy kívánt, majd kezembe nyomta a levelet, és így szólt: "Tudd meg, hol lakik Murcia de la Llana jogtudor, és ügyesen juttasd leánya, Isabel kezébe ezt az üzenetet." Ebből láthatja, úrnőm - folytattam -, hogy ez a goromba levél egyik vetélytársnője műve, s hogy ilyenformán gazdám nem is olyan vétkes.

- Ó, egek - kiáltott föl Isabel -, még bűnösebb, mint gondoltam! Hűtlensége még jobban bánt, mint a sértő szavak, amelyeket leírt! Ó, a hűtlen! Képes volt másba szeretni!... De felőlem - fűzte hozzá gőgösen - nyugodtan átadhatja magát új szerelmének, eszem ágában sincs megakadályozni. Mondja meg neki, kérem, hogy fölösleges volt megsértenie, enélkül is átengedtem volna a helyem vetélytársnőmnek, s hogy sokkalta jobban megvetem állhatatlansága miatt, semhogy eszembe jutna visszahívni! - Ezzel elbocsátott, és visszavonult, haraggal telve don Luis iránt.

Nagyon elégedett voltam magammal, amikor eltávoztam Murcia de la Llana jogtudortól, mert rájöttem, hogy ha erre pazarolnám tehetségemet, ügyes csaló válhatna belőlem. Visszatértem a szállodába; a két nemesúr, Mendoza és Pacheco, együtt vacsorázott; úgy társalogtak, mintha már régóta ismernék egymást. Aurora leolvashatta elégedett arcomról, hogy feladatomat jól oldhattam meg.

- Szóval, már meg is jöttél, Gil Blas - mondta. - Halljuk, mit végeztél.

Megint furfanghoz folyamodtam. Azt mondtam, hogy a küldeményt Isabel tulajdon kezébe adtam, s miután a leány elolvasta a két szerelmes levelet, ahelyett, hogy zavarba jött volna, kacagni kezdett, mint a bolond. "Szavamra - mondta -, ezeknek a nemesúrfiaknak ugyancsak jó stílusuk van! Más nem tud ilyen szépen fogalmazni."

- Remekül kivágta magát! - kiáltott föl úrnőm. - Ez aztán a kacér nő, ugyancsak érti a mesterségét!

- Ami engem illet - jegyezte meg don Luis -, nem ismerek rá Isabelre. Úgy látszik, távollétem alatt ugyancsak megváltozott.

- Én is egészen másnak gondoltam - tette hozzá Aurora. - Egyezzünk meg abban, hogy vannak nők, akik sokféleképpen tudnak viselkedni. Szerettem egyszer egy ilyen nőt, s sokáig megtévesztett. Gil Blas a megmondhatója: olyan jámbor képe volt, hogy mindenkit rászedett.

- Csakugyan - vegyültem bele magam is a beszélgetésbe -, bájos pofikájával a legravaszabb férfiakat is lépre csalta; magam is bedőltem volna neki.

Szavaimra az ál-Mendoza és Pacheco hatalmasat kacagott. Távolról sem találták illetlenségnek, hogy merészeltem beleszólni a társalgásukba, sőt: gyakran maguk szóltak hozzám, hogy jót mulathassanak válaszaimon. Tovább beszélgettünk a nőkről, akik művészien tudják álcázni magukat, s a sok beszédnek az lett az eredménye, hogy Isabelt alaposan elmarasztaltuk, s megállapítottuk, hogy ledér teremtés. Don Luis ismételten megfogadta, hogy többé nem találkozik vele, s don Félix, barátja példáját követve, megesküdött, hogy mindig teljes megvetésével fogja sújtani. E fogadkozások után barátságot kötöttek, s kölcsönösen ígéretet tettek, hogy semmit sem titkolnak el egymás elől. Vacsora után udvarias bókokkal halmozták el egymást, aztán elbúcsúztak, s ki-ki pihenni tért a maga lakosztályába. Én elkísértem Aurorát, s tüzetesen beszámoltam neki a jogtudor leányával folytatott beszélgetésemről, még meg is toldottam egy kicsit, hogy úrnőm kedvében járjak, s el is bűvöltem beszámolómmal. Kis híja, hogy örömében meg nem csókolt.

- Elragadóan leleményes vagy, Gil Blas - jelentette ki. - Ha már az embernek olyan balszerencséje van, hogy szenvedélyes szerelme miatt efféle cselfogásokra kényszerül, valóságos istenáldása, hogy olyan okos fiú van mellette, mint te! Fel a fejjel, barátom, megszabadultunk egy vetélytársnőtől, aki sok bajt okozhatott volna; ügyünk nem áll rosszul. Mivel azonban a szerelmesek furcsa pálfordulásokra képesek, azt hiszem, nem árt siettetnünk a dolgokat, s már holnap színre léptetnünk Aurora de Guzmánt.

Egyetértettem az ötlettel, s don Félix urat apródjával magára hagyván, visszavonultam hálókamrámba.

HATODIK FEJEZET
Minő ravasz cselfogásokkal szerettette meg magát Aurora
don Luis Pachecóval

A két új barát másnap reggel ismét összejött, ez volt az első gondjuk. Azzal kezdték a napot, hogy kölcsönösen megölelték egymást; Aurora is kénytelen volt megölelni don Luist, és megöleltetni magát vele, don Félix szerepe megkívánta. Együtt indultak sétára a városba; én meg Chilindrón, don Luis inasa, elkísértük őket. Az egyetem előtt megállottunk, hogy megszemléljünk néhány könyvhirdetést, amelyet éppen akkor akasztottak ki a kapura. Mások is megálltak, és elszórakoztak rajtuk. Feltűnt köztük egy apró emberke, aki mindjárt véleményt is nyilvánított a hirdetett művekről. Úgy vettem észre, hogy feszült figyelemmel hallgatják, s ugyanakkor láttam rajta, hogy véleménye szerint meg is érdemli ezt a figyelmet. Láthatólag hiú volt és szerfölött határozott, mint a kis emberek túlnyomó többsége.

- Ez az új Horatius-fordítás - jegyezte meg -, amelyet ilyen nagy betűkkel hirdetnek, egy öreg gimnáziumi tanár műve prózában. Különösen az iskolás gyerekek tartják nagyra, négy kiadását is felvásárolták. De egyetlen épeszű ember se vette meg.

A többi könyvről sem volt jobb véleménye; valamennyit irgalmatlanul leszólta. Nyilván maga is író volt. Nem lett volna ellenemre, ha tovább hallgathatom, de hát követnem kellett don Luist és don Félixet, akiket sem a könyvek nem érdekeltek, sem a könyvek kritikusa, s otthagyták őt is még az egyetemet is.

Ebédidőben tértünk vissza a szállodába. Úrnőm Pachecóval ült asztalhoz, és ügyesen a családjára terelte a szót.

- Apám - mondta - a Mendoza családnak abból az ágából származik, amelyik Toledóban telepedett meg, anyám pedig édeshúga doña Ximena de Guzmánnak, aki néhány nappal ezelőtt érkezett Salamancába, hogy elintézzen valami fontos ügyet unokahúga, Aurora társaságában, aki don Vicente de Guzmán egyetlen leánya. Don Vicentét bizonyára ismeri?

- Nem - felelte don Luis -, de hallani hallottam róla is, meg az ön unokahúgáról, Auroráról is. Igaz volna, amit erről az ifjú hölgyről mondanak? Állítólag páratlanul szép és okos.

- Ami az okosságot illeti - felelte don Félix -, valóban nincsen híjával, sőt elég művelt is. De szépnek nem különösebben szép; azt mondják, hogy nagyon hasonlítunk egymáshoz.

- Akkor hát igaz, amit beszélnek róla - kiáltott föl don Pacheco. - Hiszen az ön vonásai szabályosak, arcbőre tökéletes; unokahúga gyönyörű lány lehet. Nagyon szeretnék megismerkedni és elbeszélgetni vele.

- Szívesen lehetővé teszem, hogy kívánsága teljesüljön - felelte az ál-Mendoza - még ma. Ebéd után elviszem nagynénémhez.

Úrnőm azonnal témát változtatott, s közömbös dolgokról kezdett beszélni. Délután, miközben a két ifjú úr fölkészült a doña Ximenánál teendő látogatásra, elszaladtam, hogy értesítsem a dueñát: készüljön föl a látogatásra. De nyomban vissza is tértem, hogy elkísérjem don Félixet, aki elvitte señor don Luist a nagynénjéhez. De alig léptek be a házba, Ximena néne elébük sietett, és figyelmeztette őket, hogy ne csapjanak lármát.

- Pszt! Pszt! - suttogta. - Nehogy fölébresszék a húgomat. Tegnap óta iszonyú fejfájás kínozta, csak nemrég szűntek meg fájdalmai, s szegényke egy negyedórája pihen.

- Igazán sajnálom, nem számítottam e váratlan akadályra - jelentette ki Mendoza színlelt rosszkedvvel. - Reméltem, hogy találkozhatom unokahúgommal. Még barátomnak, don Pachecónak is megígértem, hogy részeltetem a szerencsében.

- Nem olyan sürgős a dolog - felelte mosolyogva Ortiz -, ráér holnap is.

A lovagok rövid társalgást folytattak a vénasszonnyal, majd hazatértek.

Don Luis elvitt bennünket egyik barátjához, egy Gabriel de Pedroso nevű fiatal nemesúrhoz. A nap hátralévő részét ott töltöttük, nála is vacsoráztunk, s csak éjfél után két órakor indultunk haza. Feleúton lehettünk, amikor két emberbe botlottunk az utcán, a földön hevertek. Azt hittük, megölték a szerencsétleneket, megállottunk hát, hogy segítsünk rajtuk, ha még lehet. Miközben - már amennyire a sötétség engedte - megpróbáltuk megállapítani, milyen állapotban leledzenek, megérkezett az őrjárat. A parancsnok először azt hitte, mi vagyunk a gyilkosok, s körülfogott bennünket embereivel, amikor azonban meghallotta beszédünket, és egy tolvajlámpával Mendoza és Pacheco arcába világított, mindjárt jobb véleménye lett rólunk. Parancsára az íjászok megvizsgálták a két férfit, akikről azt hittük, megölték őket, s kiderült, hogy egy kövér licenciátus fekszik a földön inasával ittas állapotban, jobban mondva holtrészegen.

- Uraim - kiáltott föl az egyik íjász -, ismerem ezt a kövér lumpot! Guyomar licenciátus úr, az egyetem rektora. Kiváló személyiség, miként láthatják, magas röptű lángelme. Nincs olyan filozófus, akit vitában le ne győzne, csak úgy ömlenek szájából az érvek. Kár, hogy túlságosan szereti a bort, a pörösködést meg a nőket. Isabeljénél vacsorázott, s az inasa sajnos éppúgy berúgott, mint ő. Belepottyantak az árokba. Mielőtt rektor lett volna, nagyon gyakran megesett az ilyesmi a derék licenciátussal. A magas állás, mint tudjuk, nem mindig változtatja meg az ember szokásait.

A részegeket az őrjárat gondjára bíztuk, hogy szállítsák haza őket. Mi hazatértünk a szállodába, s azonnal lefeküdtünk.

Don Félix és don Luis másnap déltájban kelt föl, s miután találkoztak, első dolguk az volt, hogy Aurora de Guzmánt hozták szóba.

- Gil Blas - fordult hozzám úrnőm -, menj el nagynénémhez, doña Ximenához, s kérdezd meg nevemben, meglátogathatjuk-e ma, señor Pacheco meg én, az unokahúgát.

Elindultam hát, hogy eleget tegyek a megbízatásnak, vagyis inkább hogy megbeszéljem a teendőket a vénasszonnyal, s miután megtettük a kellő intézkedéseket, visszatértem az ál-Mendozához.

- Uram - mondtam -, unokahúga, Aurora nagyszerűen érzi magát, s ő maga bízott meg annak közlésével, hogy örömmel várja látogatásukat, doña Ximena pedig megkért, biztosítsam Pacheco uraságot, hogy az ön barátja lévén, mindenkor szíves fogadtatásra számíthat.

Megfigyeltem, hogy utóbbi szavaim különös örömöt szereztek don Luisnak. Ezt úrnőm is észrevette, és kedvező előjelnek tekintette. Röviddel ebéd előtt megjelent doña Ximena inasa, és így szólt don Félixhez:

- Uram, egy toledói ember kereste nagynénjénél, s ezt a levelet hozta önnek.

Az ál-Mendoza felbontotta a levelet, s hangosan fel is olvasta, ami benne állt. "Ha tudni akarja, mi történt apjával, s milyen következményekkel jár ez önre nézve, mihelyt a jelen üzenetet kézhez kapta, azonnal jöjjön a »Fekete ló«-ba, az egyetem szomszédságában."

- Nagyon érdekel, miféle fontos dologról lehet szó - szólalt meg úrnőm -, azonnal meg kell tudnom. A mielőbbi viszontlátásra, Pacheco - folytatta. - Ha két órán belül nem térnék vissza, menjen el egyedül nagynénémhez, délután majd én is felkeresem. Hallotta, mit üzent doña Ximena Gil Blas útján: nyugodtan meglátogathatja.

Ezzel már indult is, s utasított, hogy kövessem.

Nyilván kitalálták, hogy nem a "Fekete ló" felé indultunk, hanem Ortiz házába siettünk. Mihelyt megérkeztünk, rögtön hozzáláttunk a komédia előkészületeihez: Aurora levette szőke parókáját, lemosta és ledörzsölte szemöldökét, női ruhát vett föl, s szép barna leány lett belőle, amilyen eredetileg volt. Álöltözete annyira megváltoztatta, hogy Aurora és don Félix szinte két különböző személynek látszott, sőt, úrnőm női ruhában magasabbnak hatott, mint férfiruhában; igaz, ezt nem kis részben cipőjének köszönhette (igen magas sarkú cipőt hordott). Miután bájait megtetézte mindazzal, amit a kendőzés művészete csak nyújthat, reménységgel és félelemmel vegyes izgalommal kezdte várni don Luist. Hol úgy érezte, hogy bízhat eszében és szépségében, hol meg attól félt, hogy kísérlete kudarcot vall. Ortiz is felkészült, hogy tőle telhetőleg segítségére legyen úrnőmnek. Ami engem illet, mivel Pachecónak nem volt szabad meglátnia a házban, olyan lévén, mint azok a színészek, akik csak a darab utolsó felvonásában jelennek meg a színen, ebéd után rögtön elhagytam a házat, hogy csak a látogatás vége felé jelenjek meg.

Szóval, mire don Luis megérkezett, mindent elrendeztünk. Ximena néne fölötte kedvesen fogadta, don Luis két-három óra hosszat elcsevegett Aurorával, aztán beléptem a szobába, ahol tartózkodtak, és így szóltam a lovaghoz:

- Uram - mondtam -, gazdám, don Félix elnézést kér, de ma nem jöhet el, három toledói társaságában van, s képtelen szabadulni tőlük.

- Ó, a ledér fickó! - kiáltott föl doña Ximena - biztosan züllik valahol!

- Szó sincs róla, asszonyom - feleltem -, nagyon fontos dolgokról tárgyal a toledóiakkal. Mélységesen sajnálja, hogy nem jöhet el, s megkért, hogy hozzam ezt az ön és doña Aurora tudomására.

- Nem fogadom el a mentséget - szólalt meg tréfásan úrnőm -, tudta, hogy gyöngélkedem, nagyobb érdeklődést illenék tanúsítania a rokonai iránt. Büntetésül két hétig látni se akarom.

- Ó, úrnőm - szólt közbe erre don Luis -, ne hozzon ily kegyetlen döntést, már az is elég büntetés don Félix számára, hogy ma nem láthatja önt.

Egy darabig még eltréfálkoztak a dolgon, aztán Pacheco eltávozott. A szép Aurora azon nyomban átöltözött, fölvette a lovagi ruhát, s amilyen gyorsan csak tudott, visszatért bérelt lakásunkba.

- Bocsásson meg, kedves barátom - mondta don Luisnak -, hogy nem csatlakoztam önhöz nagynénémnél, de nem sikerült megszabadulnom azoktól, akikkel együtt voltam. Csak az vigasztal, hogy ilyenformán legalább tökéletesen kielégíthette kíváncsiságát. Nos, mi a véleménye unokahúgomról? Beszéljen őszintén.

- Valósággal elbűvölt - válaszolt Pacheco. - Igaza volt, amikor azt állította, hogy hasonlítanak egymáshoz. Sose láttam még két ilyen egyforma arcot: ugyanolyan a formájuk, szemük, szájuk, hangjuk. Csak az a különbség, hogy Aurora magasabb önnél; ő barna, ön meg szőke; ön vidám, ő meg komoly, csak ennyiben különböznek egymástól. Ami az okosságát illeti, azt hiszem, egy angyal se vehetné föl a versenyt ezen a téren az ön unokahúgával. Egyszóval, végtelenül bájos teremtés.

Az utóbbi szavakat señor Pacheco olyan hévvel ejtette ki, hogy don Félix mosolyogva megjegyezte:

- Sajnálom, barátom, hogy megismertettem önt doña Ximenával; ha hallgat rám, nem látogat el többé hozzá. A nyugalma érdekében ajánlom. Aurora de Guzmán könnyen fejfájást okozhat önnek, s szerelemre lobbanthatja...

- Nem kell még egyszer látnom, hogy beleszeressek. Már megtörtént.

- Sajnálom önt - mondta erre az ál-Mendoza -, ön ugyanis nem hűséges természetű, unokahúgom pedig nem Isabel, erre figyelmeztetem. Olyan férfi udvarlását, aki nem tisztességes szándékkal közeledik hozzá, el se fogadná.

- Nem tisztességes szándékkal! - kiáltott föl don Luis. - Közeledhet-e másként az ember ilyen előkelő leányhoz? Megsért, ha föltételezi rólam, hogy szentségtörő pillantást vetek rá! Ön nem ismer még eléggé, kedves Mendoza. Tudja meg: a világ legboldogabb emberének érezném magam, ha Aurora nekem adná kezét, és hajlandó volna sorsát az enyémhez kötni.

- Ha így áll a dolog - felelte don Félix -, számíthat segítségemre. Igen, a pártjára állok, fölajánlom közbenjárásomat Auroránál, s már holnap megpróbálom megnyerni nagynénémet, akinek komoly befolyása van húgomra.

Pacheco nem győzött elég köszönetet mondani a lovagnak a biztató ígéretekért, és örömmel állapítottuk meg, hogy haditervünk pompásan sikerül. Másnap egy újabb ötlettel még tovább fokoztuk don Luis szerelmét. Úrnőm, miután előzőleg meglátogatta doña Ximenát, mintha meg akarná nyerni a lovag számára, így szólt don Luishoz:

- Beszéltem nagynénémmel, s nem kis fáradságomba került, hogy megnyerjem őt önnek. Rendkívül rossz véleménye van önről. Nem tudom, ki hitette el vele, hogy szoknyavadász, de tény, hogy valaki nagyon kedvezőtlenül festette le neki önt. Szerencsére én a pártját fogtam, s olyan erélyesen kiálltam ön mellett, hogy végül is sikerült megváltoztatnom az ön szokásairól alkotott rossz véleményét.

- De ez még nem minden - folytatta Aurora. - Szeretném, ha jelenlétemben beszélne nagynénémmel; ezzel végleg megnyernénk támogatását.

Pacheco rendkívül türelmetlenül várta a doña Ximenával való találkozást; s vágya már másnap reggel teljesült. Az ál-Mendoza elkísérte Ortizhoz, akivel aztán hármasban elbeszélgettek; don Luis bevallotta, hogy a rövid idő alatt is égő szerelemre lobbant. Ximena ügyesen megjátszotta, hogy a lovag gyöngéd vonzalma meghatja, s megígérte, hogy mindent elkövet, hogy húga don Luishoz menjen feleségül. Pacheco a jóságos nagynéni lába elé borult, hogy megköszönje jóságát. Aztán don Félix megkérdezte, fölkelt-e már unokahúga.

- Még nem - felelte a vénasszony -, még pihen, most nem beszélhetnek vele, de jöjjenek el ebéd után, akkor kedvükre eltársaloghatnak.

Doña Ximena e kijelentése, mint bizonyára sejtik, megkétszerezte don Luis örömét, aki túl hosszúnak találta a délelőttöt. A szállodába Mendoza társaságában tért vissza, aki - nem kis örömére - az igazi szerelem minden tünetét észlelte rajta.

Egyre csak Auroráról beszéltek, s miután megebédeltek, don Félix így szólt Pachecóhoz:

- Támadt egy ötletem. Azt hiszem, jó lenne, ha néhány perccel ön előtt mennék el nagynénémhez; szeretnék négyszemközt beszélni húgommal, s ha lehetséges, megállapítani, minő szívbéli hajlandósággal van ön iránt.

Don Luis helyeselte az ötletet, s barátja távozása után egy órával indult csak utána. Úrnőm oly ügyesen kihasználta a közbeeső időt, hogy szerelmesét már női ruhába öltözve várta.

- Azt hittem - mondta a lovag, miután üdvözölte Aurorát és a dueñát -, azt hittem, hogy don Félixet itt találom.

- Rögtön itt lesz - felelte doña Ximena -, levelet ír a szobámban.

Pacheco kihasználta az alkalmat, s élénken elbeszélgetett a hölgyekkel. Ám a szeretett lény jelenléte ellenére is észrevehette, hogy az órák telnek-múlnak, s Mendoza még mindig nincs sehol. S mivel csodálkozásának akaratlanul is kifejezést adott, Aurora hirtelen hangot változtatott, s kacagva így szólt don Luishoz:

- Hát lehetséges, hogy még mindig nem sejti, milyen csalás áldozata lett? Egy szőke paróka s egy festett szemöldök annyira kivetkőztet igazi mivoltomból, hogy még önt is megtéveszti? Nyissa ki a szemét, Pacheco, s vegye tudomásul, hogy Félix de Mendoza és Aurora de Guzmán egy és ugyanaz a személy!

Aurora nemcsak don Luis tévedését oszlatta el, hanem megvallotta iránta érzett vonzalmát is, és elbeszélte, mi mindent művelt, hogy oda juttassa don Luist, ahová akarta. A lovagot nemcsak meglepte, hanem el is bűvölte, amit hallott, úrnőm lába elé vetette magát, és szenvedélyesen így szólt:

- Ó, gyönyörűséges Aurora, csakugyan én volnék az a boldog halandó, akit e kegyekkel elhalmoz? Mit adhatnék mindezért hálából? Hiszen még a sírig tartó szerelem sem elég viszonzás mindezért!

E szavait ezernyi gyöngéd és szenvedélyes kijelentés követte; aztán a két szerelmes megbeszélte, milyen lépéseket kell tenniök vágyaik megvalósítása érdekében. Elhatároztatott, hogy haladéktalanul visszatérünk Madridba, ahol házasságkötéssel fejezzük be a komédiát. A tervet szinte azon nyomban meg is valósítottuk. Két hét múlva don Luis feleségül vette úrnőmet; az esküvő véget nem érő ünnepségekre és mulatozásra adott alkalmat.

HETEDIK FEJEZET
Gil Blas állást változtat, és don Gonzálo Pacheco szolgálatába szegődik

A házasságkötés után három héttel úrnőm megjutalmazott szolgálataimért. Megajándékozott száz pisztollal, s így szólt:

- Gil Blas, kedves barátom, eszem ágában sincs elűzni önt a házamból, addig marad nálam, amíg csak kedve tartja, de férjem nagybátyja, don Gonzálo Pacheco szeretné önt felfogadni belső inasnak. Olyan kedvező véleménnyel voltam önről, hogy kijelentette, nagy örömére szolgálna, ha átengedném neki. Régi vágású udvari nemesúr - fűzte hozzá -, igen jó természetű, kitűnően fogja magát érezni nála.

Megköszöntem Aurora jóságát, s minthogy már nem volt szüksége rám, már csak azért is szívesen elfogadtam a felkínált állást, mert így is a családnál maradtam. Egy délelőtt tehát a fiatalasszony ajánlatára felkerestem don Gonzálo uraságot. Még ágyban volt, noha már délfelé járt az idő. Amikor beléptem a szobájába, éppen húslevest ivott; egy apród szolgálta ki. A fakó tekintetű, sápadt, sovány öregúrnak pödrött bajsza volt. Azok közé az agglegények közé tartozott, akik ifjúkorukban mindenféle léhaságból kivették a részüket, s még öregségükre sem nőtt be a fejük lágya. Kedvesen fogadott, s kijelentette, hogy ha őt is oly buzgón fogom szolgálni, mint unokahúgát szolgáltam volt, jó bánásmódra számíthatok. Megígértem, hogy éppúgy ragaszkodni fogok hozzá, mint húgához ragaszkodtam, mire azonnal fel is fogadott.

Új gazdához szegődtem hát, s isten a tudója, miféle ember volt! Amikor fölkelt, mintha Lázár támadt volna fel a sírból. Képzeljenek el egy hatalmas, ösztövér testet: aki pucéron látta, megtanulhatta rajta a csonttant. Pipaszár lábára négy-öt pár harisnyát húzott, egyiket a másikra, s még így is vékonynak látszott. Ráadásul ez az eleven múmia még asztmában is szenvedett, s minden szavánál köhögött egyet. Először ivott egy csésze csokoládét, aztán papírt és tintát kért, írt egy levelet, lepecsételte, és elküldte a címzettnek az apróddal, aki húslevessel itatta; aztán hozzám fordult:

- Barátom, ezentúl téged szeretnélek megbízni az elintéznivalókkal, főleg a doña Eufrasiával kapcsolatos ügyekkel. A hölgy fiatal teremtés, szerelmes vagyok bele, és ő is gyöngéden szeret.

"Szent Atyám! - gondoltam. - Hogyne hinnék a fiatalok, hogy szeretik őket, ha még ez a vén kecske is azt képzeli, hogy bálványozza valaki!"

- Gil Blas - folytatta -, még ma elviszlek hozzá, csaknem minden este nála vacsorázom. Meglátod, milyen szeretetre méltó, s a viselkedése milyen illedelmes és tartózkodó. Távolról sem hasonlít azokhoz a kelekótya nőkhöz, akik a fiatalságot imádják, s odavannak a külsőségekért. Érett, megfontolt nő, aki őszinte érzelmeket kíván a férfitól, s a legragyogóbb megjelenésű daliáknál többre becsüli az olyan embert, aki szeretni tud.

Señor don Gonzálo uraság nem elégedett meg a szerelméről szóló ilyetén dicshimnusszal, s igyekezett a tökélyek példaképének feltüntetni, de sajnos olyan hallgatóra akadt, akit nem volt könnyű meggyőzni a dologról. Mindazok után a mesterkedések után, amelyeket a színésznőknél tapasztaltam, nem hittem, hogy az öreg uraknak különösebb szerencséjük volna a szerelemben. De hogy kedvére tegyek, színleltem, mintha szavainak hitelt adnék, sőt mi több: megdicsértem Eufrasia választékos jó ízlését. Odáig merészkedtem a szemérmetlenségben, hogy megkockáztattam a kijelentést: szeretetre érdemesebb barátot nem is találhatott volna. A jámbor észre sem vette, hogy az orránál fogva vezetem, épp ellenkezőleg: örült a szavaimnak; beigazolódott hát, hogy a hízelgők bármit megkockáztathatnak az urakkal szemben, mert azok a legtúlzottabb hízelgéseket is készpénznek veszik.

Miután az aggastyán megírta a levelet, csipesszel kitépett néhány szálat a szakállából, majd megmosta sűrű csipás szemét. Megmosta a fülét, aztán a kezét is, s miután a tisztálkodást befejezte, feketére festette a szemöldökét és a haját. Több időt vesztegetett a toalettjére, mint egy vénasszony, aki az idők pusztító nyomait próbálja eltüntetni az arcáról. Mikor befejezte az öltözködést, egy másik aggastyán lépett a szobába, Asumar gróf. Milyen különbség volt köztük. A gróf nem titkolta ősz haját, botra támaszkodott, s úgy viselkedett, mint aki büszke a korára, nem akart mindenáron fiatalnak látszani.

- Señor Pacheco - szólalt meg a szobába lépve -, ebédelni jöttem.

- Isten hozta, gróf úr - felelte a gazdám.

Megölelték egymást, leültek, s míg az ebédre vártak, beszélgettek.

Eleinte egy néhány nappal azelőtt rendezett bikaviadalról társalogtak. Megtárgyalták a legügyesebb és legbátrabb lovasokat, mire az öreg gróf, akárcsak Nesztor, akit mindaz, ami a jelenben történt, a múlt magasztalására csábított, felsóhajtott:

- Sajnos, manapság nemigen találkozom olyan emberekkel, mint az én időmben, s a viadalok sem olyan pompásak, mint fiatal koromban voltak.

Jót nevettem magamban a derék Asumar gróf elfogultságán, amely nem korlátozódott csupán a bikaviadalokra. Emlékszem, hogy ebéd után, amikor felszolgálták a gyümölcsöt, s meglátta a gyönyörű őszibarackokat, így szólt:

- Az én időmben az őszibarack sokkal nagyobb volt, mint mostanság, a természet napról napra veszít erejéből.

"Ilyen alapon - gondoltam jókedvűen - Ádám korában nyilván elképesztően nagy őszibarack lehetett."

Asumar gróf majdnem estig nálunk maradt. Gazdám, mihelyt megszabadult tőle, azonnal útnak indult, s utasított, hogy kövessem. Eufrasiához mentünk, aki mintegy százlépésnyire lakott tőlünk egy igen szépen berendezett lakásban. Elegánsan öltözködött, s olyan fiatalos volt a külseje, hogy szinte kiskorúnak néztem, noha legalább harmincéves lehetett. Elég csinos volt, s csakhamar megcsodálhattam eszességét is. Nem azok közé a kacér nők közé tartozott, akik elevenen fecsegnek, s túl szabadosan viselkednek, szerényen beszélt, és szerényen viselkedett, rendkívül szellemesen tudott társalogni, anélkül, hogy mindenáron szellemesnek akart volna látszani.

Rendkívül csodálkozva vettem szemügyre.

"Ó, egek! - gondoltam. - Lehetséges, hogy egy ilyen tartózkodó hölgy paráznaságban éljen?"

Úgy képzeltem, hogy minden ledér nő egyben arcátlan is. Megdöbbentem, hogy olyannal találkoztam, aki látszólag szerény, s meg sem fordult a fejemben, hogy az ilyen teremtések jó színészek, tudnak alkalmazkodni a hálójukba csalt gazdagokhoz és nemesurakhoz. Ha élénkséget kívánnak tőlük a pénzükért, vidámak és féktelenek. Ha a tartózkodást kedvelik, megjátsszák a jámbor és erényes nőt. Igazi kaméleonok, és aszerint változtatják színüket, hogy milyen természetűek a hódolóik.

Don Gonzálo nem a merész szépségeket kedvelő urak közé tartozott. Az ilyen nőket ki nem állhatta, csak akkor gerjedt föl, ha a nő olyan volt, mint egy Vesta-szűz. Eufrasia ehhez tartotta magát, s megmutatta, hogy nemcsak a színpadon vannak jó színésznők. Gazdámat magára hagytam nimfájával, s lementem az egyik földszinti szobába, ahol egy vén komornával találkoztam, akiben egy színésznő hajdani szobalányára ismertem. Ő is emlékezett rám, így aztán eljátszottuk a felismerési jelenetet; bármelyik színdarabba beillett volna.

- Ó, ön az, señor Gil Blas? - kiáltotta repeső örömmel a komorna. - Ön is otthagyta tehát Arseniát, mint én Constanciát?

- Ó - feleltem -, már nagyon régen otthagytam. Azóta már egy előkelő kisasszonynál is szolgáltam. A színészek élete nem kedvemre való. Önkényesen léptem ki, a legcsekélyebb magyarázatra sem méltattam Arseniát.

- Jól tette - mondta Beatriz, a komorna. - Nagyjából én is így jártam el Constanciával. Egy szép napon ridegen felmondtam neki, ő szó nélkül elfogadta, s elég fagyosan váltunk el egymástól.

- Végtelenül örvendek - mondtam -, hogy egy sokkalta tisztességesebb házban találkoztunk. Doña Eufrasia úrinőnek látszik, s azt hiszem, jó természetű.

- Fején találta a szöget - felelte az öreg komorna -, csakugyan jó családból való, ami a modorán is eléggé meglátszik. Ami a természetét illeti, mondhatom, ritkán láttam kiegyensúlyozottabb, szelídebb teremtést. Egyáltalán nem az a fajta indulatos, nehéz természetű háziasszony, aki mindent kifogásol, állandóan kiabál, zaklatja cselédeit, akiknél a szolgálat röviden szólva valóságos pokol. Olyan szelíd, hogy még egyetlenegyszer sem hallottam zsörtölődni! Ha véletlenül nem a kedve szerint csinálok valamit, harag nélkül szól rám, soha nem szalad ki a száján szidalom, holott az ilyesmit az indulatos hölgyek bőkezűen osztogatják.

- Az én gazdám is nagyon kedves - feleltem -, úgy bánik velem, mint a bizalmasával, nem inasként, hanem inkább magával egyenrangúként kezel, egyszóval, a legjobb ember a világon. Vagyis mindketten elmondhatjuk, hogy sokkal jobb dolgunk van, mint a színésznőknél volt.

- Ezerszer jobb - helyeselt Beatriz. - Ott zajos életet éltem, most viszont nyugtom van. Don Gonzálón kívül más férfivendégünk nincs. Magányomban tehát csak az ön társaságát élvezhetem majd, aminek nagyon örülök. Régóta kedvelem önt, s sokszor irigykedtem Laurára, hogy ön a barátja. De hát remélem, én is leszek olyan boldog, mint ő volt. S ha fiatalságban és szépségben el is maradok mögötte, kárpótlásul gyűlölöm a kacérkodást, amiért egy férfi sem lehet elég hálás, egyszóval, hűséges vagyok, mint a galamb.

Minthogy a derék Beatriz ama nőszemélyek közé tartozott, akik kénytelenek fölkínálni kegyeiket, mert önként senki sem kér belőlük, nem éreztem kísértést, hogy kihasználjam az alkalmat. Mindamellett nem szerettem volna, ha észreveszi, milyen kevésre becsülöm, tehát udvariasságból olyan hangon beszéltem vele, hogy ne veszítse el reményét, hogy egyszer még beleszeretek. Vagyis azt hittem, hogy meghódítottam egy éltes komornát, de nagyot tévedtem. A szobalány ugyanis nemcsak szép szemem kedvéért viselkedett így; azért akart szerelmet ébreszteni bennem, hogy megnyerjen úrnőjének, akit olyan buzgón szolgált, hogy az égvilágon semmitől sem riadt vissza az érdekében. Tévedésemre már másnap reggel rájöttem, amikor elvittem gazdám szerelmes levelét Eufrasiának. A hölgy szívélyesen fogadott, bókok tömegével árasztott el, s a dologból a komorna is kivette a részét. Egyikük arcvonásaimat csodálta meg, másikuk bölcsnek és megfontoltnak talált. Ha valaki hallotta volna őket, azt hihette volna, hogy don Gonzálo valóságos kinccsel rendelkezik a személyemben. Szóval, annyit dicsértek, hogy gyanakodni kezdtem őszinteségükben. Rá is jöttem viselkedésük okára, de dicshimnuszaikat egy hülye együgyűségével fogadtam, és ezzel az ellenravaszsággal sikerült is becsapnom a két szélhámosnőt, aki végül is levetette álarcát.

- Ide figyelj, Gil Blas - mondta Eufrasia -, csak rajtad áll, hogy megcsináld a szerencsédet. Játsszunk össze, barátom. Don Gonzálo öregember, olyan gyönge az egészsége, hogy megfelelő orvos segítségével egy könnyű láz is sírba dönti. Használjuk ki, ami még hátra van az életéből, és vegyük rá, hogy vagyona java részét rám hagyja. Te is megkapod belőle a részed, ígérem; s ígéretemre éppúgy számíthatsz, mintha Madrid valamennyi közjegyzője előtt tettem volna.

- Úrnőm - válaszoltam -, parancsoljon velem. Mondja meg, mit kell tennem, s úgy teszek, ahogy óhajtja.

- Nos - folytatta Eufrasia -, tartsd szemmel gazdádat, és számolj be minden lépéséről. S valahányszor négyszemközt beszélgettek, tereld a szót mindig a nőkre, használd ki ügyesen az alkalmat, s mondj rólam minden szépet és jót, foglalkoztasd minél többet Eufrasiával. De ez még nem minden, amit kérek tőled, barátom. Azzal is megbízlak, hogy mindent jól figyelj meg, ami a Pacheco családban történik. Ha észreveszed, hogy don Gonzálo valamelyik rokona túlságosan buzgólkodik körülötte, és kiveti hálóját az örökségre, azonnal értesíts. Többet nem is kívánok, én aztán majd egykettőre elintézem. Gazdád valamennyi rokonának ismerem a természetét, bármelyikükről képes vagyok nevetséges képet festeni, eddig is épp eléggé leszóltam előtte valamennyi atyafiát.

Ezekből az utasításokból, valamint Eufrasia további rendelkezéseiből arra következtettem, hogy a hölgy egyike azoknak, akik gazdag aggastyánokra vadásznak. Nemrég rávette don Gonzálót, hogy adja el egyik földbirtokát, s ő vágta zsebre az árát. Mindennap vásároltatott vele magának egy-egy szép ruhát, s ráadásul remélte, hogy a végrendeletében sem feledkezik meg róla. Megjátszottam, hogy örömest megteszek mindent, amit csak várnak tőlem, s hogy teljesen őszintén beszéljek, hazafelé menet még nem tudtam, közreműködöm-e gazdám rászedésében, vagy azon fogok igyekezni, hogy elidegenítsem szeretőjétől. Az utóbbi tervet tartottam becsületesebbnek, s több hajlandóságot éreztem arra, hogy a kötelességemet teljesítsem, mint hogy gazdámat eláruljam. Másfelől Eufrasia semmi kézzelfoghatót nem ígért, s talán ez volt az oka, hogy végül is nem térített le a hűség útjáról. Elhatároztam hát, hogy don Gonzálót fogom buzgón szolgálni, s azt hittem, ha sikerül bálványától elszakítanom, tetemesebb jutalmat kapok jó cselekedetemért, mint amennyit gonoszságomért kapnék.

Hogy kitűzött célomat elérhessem, elhitettem doña Eufrasiával, hogy teljes odaadással őt szolgálom. Elhitettem vele, hogy szünet nélkül róla beszélek gazdámnak, s ezzel kapcsolatban mindenféle mesével traktáltam, amit készpénznek vett. Úgy behízelegtem magam nála, hogy azt hitte, teljesen megnyert érdekeinek. Hogy még jobban félrevezessem, szerelmet színleltem Beatriz iránt, akit egészen elbűvölt, hogy az ő korában egy ilyen fiatalember udvarol neki, és azt se bánta, ha rászedem, amíg neki haszna van belőle. Mikor gazdám meg én szívünk hölgyénél tartózkodtunk, két ugyanolyan modorban festett s mégis különböző képben gyönyörködhetett volna a néző. Don Gonzálo, mint már leírtam, sápadt és aszott volt, s széptevés közben úgy nézett ki, mint egy haldokló, az én hercegnőm pedig minél nagyobb szenvedélyt tanúsítottam, annál gyerekesebb lett, végigjátszotta a kacér, öreg nők egész műsorát; legalább negyvenévi gyakorlata lehetett a dologban. A szerelem ama hősnőinek szolgálatában tanulta ki mesterségét, akik öregkorukban is tudnak tetszeni, s két-három nemzedéktől kicsikart prédával hanyatlanak sírba.

Nem értem be azzal, hogy gazdám társaságában minden este ellátogattam Eufrasiához; néha napközben, egyedül is elnéztem hozzá, arra számítva, hogy sikerül felfedeznem egy, a házban rejtőző fiatal udvarlót, de a nap bármelyik órájában jelentem is meg, férfiemberrel sose találkoztam, sőt még kétes küllemű hölggyel sem. A hűtlenség legcsekélyebb nyomára sem akadtam, ami fölöttébb meglepett; noha Beatriz állította, hogy úrnője nem fogad férfilátogatót, nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen csinos hölgy csakugyan hű lehessen don Gonzálóhoz. Feltevésem nem is volt túlságosan merész; a szép Eufrasia, mint rövidesen látni fogják, csakugyan szerzett magának egy korához sokkal jobban illő szeretőt, hogy türelmesebben tudjon várni a gazdámtól örökölt pénzre.

Egy reggel szokás szerint szerelmes levelet vittem gazdám szívszerelmének. Miközben szobájában tartózkodtam, észrevettem egy függöny mögött rejtőzködő férfi lábát. Persze óvakodtam elárulni, hogy láttam, amit láttam, s mihelyt teljesítettem megbízatásomat, úgy távoztam, mint aki nem vett észre semmit. Mindazonáltal - noha a dolog egyáltalán nem lepett meg, s nem is az én rovásomra történt - erős felindulás fogott el. "Ó, álnok nőszemély - gondoltam fölháborodva -, elvetemült Eufrasia! Hát nem elég, hogy elhitetted a derék aggastyánnal, hogy szereted, hűtlenséged betetőzéséül még összeszűröd valakivel a levet?" Most utólag látom csak, milyen ostobán okoskodtam! Hiszen inkább kacagnom kellett volna a dolgon, kárpótlásnak kellett volna tekintenem a sok bosszúságért és kellemetlenségért, amellyel gazdám szolgálata járt. Mennyivel okosabban teszem, ha egy szót sem szólok, s nem akarok ez alkalommal hű inasként eljárni. De ahelyett, hogy mérsékeltem volna buzgalmamat, teljes hévvel don Gonzálo pártjára állottam, hűségesen beszámoltam neki arról, amit láttam, s még azt is hozzáfűztem, hogy Eufrasia meg akart vesztegetni. Semmit sem hallgattam el abból, amit Eufrasia mondott, így aztán csak gazdámon múlt, hogy tökéletesen kiismerje szeretőjét. Föltett néhány kérdést, mintha nem egészen hitte volna el beszámolómat, csakhogy olyan válaszokat kapott, amelyek lehetetlenné tették, hogy kételkedjék. Hidegvére ellenére, amelyet különben mindig megőrzött, megdöbbent, s arcán a harag árnyéka suhant át, amiből arra következtettem, hogy a hölgy nem ússza meg büntetés nélkül hűtlenségét.

- Elég, Gil Blas - mondta -, nagyon hálás vagyok odaadó szolgálataidért, örülök hűségednek. Azonnal indulok Eufrasiához. Szemére vetem hűtlenségét, és szakítok a hálátlan teremtéssel.

Azzal csakugyan el is indult Eufrasiához, s hogy megkíméljen a hálátlan szereptől, amelyet kimagyarázkodásunk során játszanom kellett volna, megengedte, hogy ne kísérjem el.

Nagyon türelmetlenül vártam gazdám visszatérését. Nem kételkedtem benne, hogy ilyen komoly panaszra lévén oka szíve hölgye ellen, szakít a hölggyel, vagy legalábbis azzal az elhatározással tér haza, hogy lemond róla. E gondolatra örültem annak, amit tettem. Elképzeltem, hogy fognak örülni don Gonzálo természetes örökösei, ha megtudják, hogy rokonuk nem játékszere többé az ő érdekeikkel össze nem egyeztethető szenvedélynek. Azzal kecsegtettem magamat, hogy a dolgot meg fogják hálálni, és ilyenformán fölébe kerekedem a többi inasnak, akik rendszerint inkább hajlamosak arra, hogy bátorítsák gazdájukat a léha életre, semhogy ki akarnák ragadni abból. Tetszett, hogy ilyen becsületes vagyok, és élvezettel gondoltam rá, hogy én leszek majd az inasok mintaképe. Kellemes ábrándjaim azonban néhány óra múlva szertefoszlottak. Gazdám megérkezett.

- Kedves barátom - mondta -, igen hevesen összeszólalkoztam Eufrasiával. Álnoknak és hálátlannak bélyegeztem, s szemrehányásokkal halmoztam el. S tudod, mit felelt rá? Azt, hogy ne hallgassak az inasokra. Makacsul állítja, hogy félrevezettél. Ha hinni lehet annak, amit mond, te közönséges szélhámos vagy, rokonaim megbízottja, aki az ő kedvükért semmitől sem riadsz vissza, csakhogy Eufrasiával összeveszíts. Láttam, hogy hullanak a könnyei, igazi könnyek. Megesküdött mindenre, ami szent, hogy semmit nem ígért neked, és soha nem szokott férfiakat fogadni. Beatriz, aki derék, hazugságra képtelen lánynak látszik, ugyanezt állította, olyannyira, hogy haragom akaratom ellenére lecsillapult.

- De uram - szakítottam félbe kétségbeesetten -, csak nem kételkedik őszinteségemben? Őrizkedjék a...

- Nem, fiam - vágott ezúttal ő a szavamba. - Elismerem, hogy jót akartál. Nem hiszem, hogy egy követ fújsz rokonaimmal. Meggyőződésem, hogy egyedül az én érdekeim fontosak számodra, s hálás vagyok érte. De mindazonáltal a látszat csal. Lehetséges, hogy valójában nem azt láttad, amit látni véltél, s ez esetben ítéld meg magad, milyen kellemetlen Eufrasiára nézve a vád, amelyet ellene emeltél. Akárhogy áll is a dolog, a hölgyet - ha akarom, ha nem - szeretem, így rendeltetett. Sőt: meg kell hoznom érte az áldozatot, amit szerelmemtől követel, s ez áldozat, hogy el kell téged bocsátanom. Nehezemre esik, kedves Gil Blas - folytatta -, és biztosíthatlak felőle, hogy őszinte sajnálattal egyeztem bele, de nem tehettem másként. Légy megértő gyöngeségem iránt, s szolgáljon vigasztalásodul, hogy nem bocsátalak el kárpótlás nélkül. Sőt: állást is szerzek neked egy ismerős hölgynél, ahol igen jól fogod érezni magad.

Nagyon elszomorított, mikor láttam, hogy buzgalmam így ellenem fordult. Elátkoztam Eufrasiát, és megsirattam don Gonzálo gyengeségét, amelynek nem bírt ellenállni. A derék aggastyán maga is érezte, hogy amikor a szeretője kedvéért kiteszi a szűröm, nem éppen férfiasan jár el, s hogy puhaságát ellensúlyozza, és én könnyebben lenyeljem a keserű pirulát, megajándékozott ötven dukáttal, s másnap elvitt Chaves márkinőhöz, akivel fülem hallatára közölte, hogy olyan fiatalember vagyok, akinek csak jó tulajdonságai vannak, meg is szeretett, de családi okokból nem tarthat meg a szolgálatában, ezért arra kéri a márkinőt, hogy fogadjon fel. A márkinő azon nyomban fel is fogadott, így hát egyik napról a másikra új helyre kerültem.

NYOLCADIK FEJEZET
Miféle hölgy volt Chaves márkinő, és miféle emberek jártak hozzá

Chaves márkinő harmincöt éves, szép, magas, jó alakú özvegyasszony volt. Tízezer dukát jövedelmet élvezett, s gyermeke nem volt. Soha nem láttam nála komolyabb, szófukarabb hölgyet. Mégis úgy tartották számon, mint a legszellemesebb madridi nőt. Ezt a hírnevét alighanem inkább a házában naponként megforduló rengeteg előkelőségnek és irodalmárnak, nem pedig önnön érdemének köszönhette. Nem tudom eldönteni, mi az igazság. Megelégszem annak megállapításával, hogy felsőbbrendű szellemnek tartották, s házát városszerte úgy emlegették, mint a szellem csarnokát.

Tény, hogy mindennap előadtak vagy fölolvastak nála valamit, hol verses drámákat, hol meg egyéb költeményeket. De csakis komoly témájúakat; a vidámakat lenézték. Itt még a legjobb vígjátékot, a legleleményesebb és legvidámabb regényt is silány alkotásnak minősítették, amely nem érdemel dicséretet, viszont a legkisebb terjedelmű, komoly témájú költői alkotást is - akár óda volt, akár ekloga, akár szonett - az emberi szellem nagy teljesítményeként ünnepelték. Gyakran megesett, hogy a közönség nem értett egyet a szellem csarnokának ítéletével, sőt néha udvariatlanul ki is fütyülte azokat a darabokat, amelyek itt igen nagy tetszést arattak.

Én a háznagy tisztét töltöttem be, vagyis az volt a teendőm, hogy úrnőm lakosztályában mindent előkészítsek a társulat fogadására, sorba rakjam a székeket az urak és a vánkosokat a hölgyek számára; aztán elhelyezkedtem a szoba ajtajában, bejelentettem és helyükre vezettem az érkező vendégeket. Mikor első ízben láttam el ezt a tisztséget, az apródok vezetője, aki véletlenül ott volt velem együtt az előszobában, a vendégeket az érkezés sorrendjében nagyon mulatságosan jellemezte. Ezt az embert Andrés Molinának hívták. Természettől fogva rideg volt és gunyoros, de nem hiányzott belőle a szellemesség sem. Elsőnek egy püspök érkezett. Bejelentettem, s miután helyére vezettem, az apródok vezetője a következőket mondta:

- Ez a főpap elég kedves ember. Van némi befolyása az udvarnál, de szeretné elhitetni, hogy nagy befolyása van. Mindenkinek felajánlja szolgálatait, de senkinek az érdekében nem tesz semmit. Egyszer összetalálkozott a királyi udvarban egy lovaggal, aki köszöntötte. A püspök megállította, s elhalmozta bókjaival, és a kezét szorongatva azt mondta neki: "Odaadó híve vagyok uraságodnak. Könyörgök, tegyen próbára egyszer. Boldogtalan lennék, ha úgy kellene meghalnom, hogy nem tehettem szívességet önnek." A lovag hálás köszönetet mondott, de alighogy elváltak egymástól, a püspök odaszólt kísérete egyik tagjának: "Mintha ismerném ezt az embert. Rémlik, mintha találkoztunk volna már valahol."

Röviddel a püspök után egy főnemes fia érkezett. Miután bevezettem úrnőm szobájába, Molina így jellemezte:

- Ez a fiatalúr igen eredeti ember. Képzelje el: gyakran beállít valahová, hogy valami fontos ügyet megtárgyaljon a ház urával, aztán eltávozik, anélkül, hogy az ügyről egy szót is szólt volna. Nini - folytatta, látva, hogy két hölgy érkezik -, megjött doña Angela de Peñafiel és doña Margarita de Montalván. Két hölgy, aki semmiben sem hasonlít egymásra. Doña Margarita azzal kérkedik, hogy filozófus, és a legtudósabb salamancai doktorokkal szemben is megállja a helyét, okoskodásai nem maradnak alatta amazok érveléseinek. Doña Angela viszont nem játssza meg a tudós nőt, pedig igen okos és művelt. Véleményei helytállóak, gondolatai árnyaltak, kifejezései finomak, nemesek és természetesek.

- Ezek rokonszenves jellemvonások - mondtam Molinának -, ami a másik hölgy jellemvonásait illeti, szerintem nem illenek a szépnemhez.

- Nem túlságosan - felelte mosolyogva Molina -, sőt sok férfi is nevetségessé válik, ha ilyen. Úrnőnk, a márkinő is belekóstolt valamelyest a filozófiába. Micsoda vita lesz itt ma! Isten adja, hogy a vallás ne kerüljön szőnyegre!

Alig fejezte be szavait, szikár, méltóságos, fanyar úr lépett be. Molina őt sem kímélte.

- Ez az alak - mondta - azoknak a komor szellemeknek egyike, akik lángelmének szeretnének látszani részben hallgatagságuk, részben néhány Senecától kölcsönzött bölcs mondás segítségével, de ha alaposabban megvizsgáljuk őket, kiderül, hogy ostoba fickók.

Aztán egy meglehetősen szép termetű, görögös arcú, önteltnek látszó lovag következett. Megkérdeztem, hogy kicsoda.

- Drámaíró - felelte Molina. - Vagy százezer sort összeírt már, de egy fityinget sem keresett velük. Kárpótlásul viszont hatsornyi prózával tekintélyes állásra tett szert.

Éppen felvilágosítást akartam kérni e felől a csekély költséggel megszerzett jó szerencse felől, amikor nagy lárma csapta meg a fülemet a lépcső felől.

- Remek! - kiáltott föl Molina. - Megérkezett Campanario licenciátus. Maga jelenti be, hogy megérkezett, mielőtt még megjelenne: már a kapuban elkezd locsogni, s be nem áll a szája, amíg el nem távozik.

Csakugyan az egész ház zengett a licenciátus öblös hangjától. Végre belépett az előszobába egyik bakkalaureatus barátjával, s az egész látogatás alatt szónokolt.

- Campanario úr - fordultam Molinához - nyilván nagy elme.

- Igen - felelte Molina -, sziporkázó ötletei és nyakatekert kifejezései vannak; mulatságos ember. De azonfölül, hogy könyörtelen fecsegő, folyton önmagát ismétli, s őszintén szólva azt hiszem, hogy legnagyobb érdeme az a kellemkedő, komikus kifejezés, amellyel szavait kíséri. Szellemességeinek túlnyomó többsége nem nagy dicsőségére válna egy aforizmagyűjteménynek.

Sokan jöttek még, s Molina mindnyájukat csinosan lefestette. A márkinőről sem feledkezett meg, s a kép, amelyet róla festett, határozottan kedvemre való volt.

- Úrnőnk - mondta - meglehetősen kiegyensúlyozott egyéniség, noha filozófiával foglalkozik. Egyáltalán nem nehéz természetű, s nem szeszélyeskedik a cselédséggel. Nem ismerek még egy előkelő hölgyet, aki ilyen józan volna; semmiféle szenvedélynek sem hódol. Nem kedveli sem a játékot, sem az udvarlást, csak a társalgásban leli örömét. A legtöbb hölgy unalmasnak találná, ha így kellene élnie.

Molina ezzel a dicshimnusszal előre megkedveltette velem úrnőmet. Néhány nap múlva mégis kénytelen voltam akaratom ellenére meggyanúsítani, hogy nem olyan ádáz ellensége a szerelemnek. Elmesélem, mire alapítottam ezt a gyanúmat.

Egy reggel, mialatt úrnőm öltözködött, alacsony, negyven év körüli, visszataszító külsejű, még a drámaíró Pedro de Moyánál is koszosabb emberke toppant elém, aki ráadásul még púpos is volt. Közölte, hogy a márkinővel szeretne beszélni. Megkérdeztem, kinek a megbízásából.

- A magaméból - felelte gőgösen. - Mondja meg, hogy az a lovag keresi, akiről tegnap doña Ana de Velascóval beszélt.

Bevezettem úrnőm lakosztályába, és bejelentettem. A márkinő felkiáltott, s szinte túláradó örömmel válaszolta, hogy bevezethetem. Nem elég, hogy milyen kedvesen fogadta, de még komornáit is kiparancsolta a szobából, úgyhogy a kis púpos, aki több szerencsével járt, mint egy előkelő úr, négyszemközt maradt vele. A szobalányok meg én mulattunk is egy kicsit a gyönyörű tête-à-tête-en, amely csaknem egy óra hosszat tartott, aztán úrnőnk olyan udvariasan búcsúzott el a púpostól, hogy látni lehetett, nagyon elégedett vele.

Valóban nagy örömét lelhette a látogatásban, mert este négyszemközt így szólt hozzám:

- Gil Blas! Ha a púpos megint jelentkezik, a lehető legnagyobb titokban vezesse be lakosztályomba!

Megvallom, ez az utasítás különös gyanakvást keltett bennem, mindamellett teljesítettem a márkinő parancsát, s amikor az emberke (másnap reggel) ismét megjelent, a hátsó lépcsőn kísértem föl úrnőm lakosztályába. Ugyanezt jámboran megcselekedtem még kétszer-háromszor, és arra a következtetésre jutottam, hogy a márkinőnek furcsa hajlamai vannak, vagy pedig a púpos közvetítő szerepet játszik.

"Istenemre - gondoltam magamban -, ha úrnőm valami jóképű férfit szeret, megbocsátom neki, de ha ebbe a majomba bolondult bele, nem tudom megbocsátani elferdült ízlését." - Milyen rosszul ítéltem meg úrnőmet! A kis púpos mágiával foglalkozott, s mivel tudományát dicsérték a márkinő előtt, aki nagy kedvét lelte a sarlatánok szélhámosságaiban, négyszemközt fogadta. A púpos üvegből jósolt, szitát forgatott, s jó pénzért a kabala minden titkát fölfedte, azaz pontosabban szólva: közönséges csirkefogó volt, aki a hiszékeny emberekből élt, s állítólag számtalan előkelő hölgytől sápot húzott.

KILENCEDIK FEJEZET
Milyen sajnálatos esemény következtében lépett ki
Gil Blas Chaves márkinő szolgálatából, és mi lett belőle

Fél esztendőt töltöttem Chaves márkinőnél, és nagyon meg voltam elégedve állásommal. Végzetem azonban nem tűrte, hogy tovább is a nevezett hölgy házában maradjak, sőt Madridot is el kellett hagynom. Íme, milyen kaland kényszerített távozásra.

Úrnőm komornái közül az egyiknek Porcia volt a neve. Nemcsak hogy szép volt és fiatal, de igen jó természetű is, így aztán beleszerettem, nem sejtve, hogy mástól kell a szívét elhódítanom. A márkinő titkára, egy gőgös és féltékeny ember volt szerelmes bele. Mihelyt tudomást szerzett szerelmemről, anélkül, hogy tájékozódott volna, milyen érzéssel viseltetik irányomba Porcia, elhatározta, hogy megvív velem. E célból találkát adott egy reggel egy félreeső helyen. Minthogy apró emberke volt - alig ért a vállamig -, s nagyon gyöngének látszott, nem tartottam túlságosan veszedelmes ellenfélnek. Teljes önbizalommal jelentem meg a kijelölt helyen. Arra számítottam, hogy könnyű győzelmet aratok, amivel Porcia szemében is nagyot nő a tekintélyem, a történtek azonban nem igazolták várakozásomat. A kis titkár, aki két-három éve gyakorolta a vívást, lefegyverzett, mint egy gyermeket, s kardja hegyét mellemnek szegezve így szólt:

- Készülj fel a halálos döfésre, vagy add becsületszavad, hogy még ma elhagyod Chaves márkinő házát, és soha többé nem gondolsz Porciára.

Szívesen megígértem, amit kért, s ígéretemet becsülettel meg is tartottam. Nehezemre esett volna megjelenni a személyzet s főleg párbajunk okozója, a Szép Heléna előtt, miután legyőztek. Csupán ruháimért és pénzemért tértem vissza, s még aznap útnak indultam Toledo felé, meglehetősen tömött erszénnyel s hátamon a cókmókomat tartalmazó batyuval. Noha arról nem volt szó, hogy nem maradhatok Madridban, okosabbnak véltem, ha legalább néhány évre eltávozom, onnan. Elhatároztam, hogy beutazom Spanyolországot, s hol ebben, hol abban a városban időzöm egy darabig. "A pénzem - gondoltam -, sokáig elég lesz, majd nem költekezem ész nélkül. S ha elfogyott, ismét szolgálatba állok. Egy magamfajta fiatalember mindig talál alkalmas helyet, amikor kedve szottyan rá; még válogathatok is."

Különösen Toledót szerettem volna látni. Három nap múlva oda is érkeztem. Előkelő szállodában vettem ki szobát; hála nőhódító öltözékemnek, amelyet nem mulasztottam el felölteni, rangos lovagnak néztek. Úgy viselkedtem, mint az aranyifjak, így hát csak rajtam múlott, hogy megismerkedjem a környéken lakó csinos hölgyekkel. Mivel azonban megtudtam, hogy nagy kiadással járó ceremóniával illő bemutatkozni náluk, megzaboláztam vágyaimat, s mivel az utazási kedv nem lohadt le bennem, megnéztem mindent, amit érdemes megnézni Toledóban, aztán egy szép napon pitymallatkor útnak indultam a Cuencába vezető úton, mivelhogy Aragóniába akartam menni. Utazásom második napján megszálltam egy út menti fogadóban. Mikor már kezdtem kipihenni magam, beállított a Szent Hermandad Testvériség íjászainak egy osztaga. Az urak bort kértek, inni kezdtek, hallottam, amint ivás közben egy fiatalemberről beszéltek, akinek a letartóztatására parancsot kaptak. "A lovag - mondotta egyikük - legföljebb, huszonhárom éves, haja fekete, jó alakú, sasorra van, s pej lovon ül."

Közömbös arccal hallgattam a beszédjüket, s csakugyan nem is érdekelt, amit mondtak. Otthagytam őket a fogadóban, s folytattam utamat. Még egy negyed mérföldet sem tettem meg, s egy jóképű fiatal lovag jött szembe velem pej lovon. "Istenemre - gondoltam -, ha nem csalódom, ez az az ember, akit az íjászok keresnek. Hosszú, fekete haja van és sasorra; kétségtelenül ő az, akit el akarnak csípni. Meg kell mentenem."

- Uram - szólítottam meg -, engedje megkérdeznem, nincs-e valami becsületbe vágó ügye?

A fiatalember szó nélkül rám nézett, meglepte a kérdés. Biztosítottam, hogy nem kíváncsiságból tettem fel neki a kérdést. Erről meg is győződött, amikor elmeséltem neki, mit hallottam a fogadóban.

- Nemes lelkű ismeretlen - mondotta -, nem titkolhatom el, hogy minden okom megvan azt hinni, hogy az íjászok csakugyan engem keresnek. Másfelé megyek hát, hogy elkerüljem őket.

- Az a véleményem - válaszoltam -, hogy biztos helyet kellene keresnünk az ön számára, ahol egyszersmind menedékre lelünk a vihar elől is, amely már a levegőben lóg, s nemsokára a nyakunkba szakad.

Föl is fedeztünk egy lombos fákkal szegélyezett ösvényt, végighaladtunk rajta, s egy hegy lábához értünk, egy remete búvóhelyéhez.

Nagy, mély barlang volt, az idő vasfoga vájta a hegybe, az emberi kéz pedig sziklákból és kagylókból hozzátoldott egy részt, s gyeppel fedte be. A környéken rengeteg fajta virág volt, illatos volt tőlük a levegő, a barlang mellett a hegyoldalból csobogva tört elő egy forrás vize, s szétterült a réten. Az elhagyatott barlang bejáratánál vénségtől meggörnyedt derék remete üldögélt. Fél kezével botjára támaszkodott, a másikban durva szemű olvasóját tartotta, legalább húsz tízes volt rajta. Fején hosszú fülvédős, barna gyapjúsüveg, hónál fehérebb szakálla kötésig ért. Hozzáléptünk.

- Atyám - szólítottam meg -, megengedi, hogy menedéket kérjünk a fenyegető vihar elől?

- Csak gyertek, gyermekeim - felelte a remete, miután alaposan végigmért -, barlangom nyitva áll előttetek, addig maradtok, míg kedvetek tartja. A ló - tette hozzá a túloldalra mutatva - jó helyen lesz ott.

A lovag, akivel az úton találkoztam, odavezette lovát, aztán bementünk az aggastyán után a barlangba.

Alig léptünk be, félelmetes mennydörgéssel és villámlással kísért sűrű eső kezdett zuhogni. A remete térdre borult Szent Pachomiusnak^[42] a falra ragasztott képe előtt, s mi ugyancsak követtük a példáját. Közben a mennydörgés megszűnt. Fölálltunk, de mivel az eső tovább zuhogott, s az éjszaka is közeledett, az aggastyán így szólt:

- Nem ajánlom, gyermekeim, hogy ebben az ítéletidőben folytassátok utatokat, hacsak nincs sürgős dolgotok.

A fiatalember meg én azt válaszoltuk, hogy semmi sem késztet távozásra, s ha nem lennénk terhére, megkérnénk, hogy a barlangban tölthessük az éjszakát.

- Egyáltalán nem lesztek terhemre - válaszolta a remete. - Panaszra csakis nektek lesz okotok, mert csak fölöttébb kényelmetlen fekhelyet és remetéhez illő eledelt ajánlhatok föl.

Ezzel a szent életű férfiú leültetett egy kis asztal mellé, s elénk tett néhány szem mogyoróhagymát, egy darabka kenyeret meg egy kancsó vizet.

- Gyermekeim - folytatta -, ez az én mindennapi eledelem, a kedvetekért azonban ma kivételt teszek.

Ezzel előhozott egy kis sajtot meg kétmaroknyi mogyorót, s a mogyorót szétterítette az asztal lapján. A fiatalember nem volt éhes, nem is vitt végbe nagy pusztítást az ételben.

- Úgy látom - fordult feléje a remete -, hogy jobb élelemhez szoktál, vagyis a falánkság megrontotta természetes étvágyadat. Világi életemben magam is így voltam. A legfinomabb pecsenyéket, a legízletesebb ételeket sem tartottam elég jónak. Amióta azonban magánosan élek, ízlésem megint romlatlan lett. Már csak a gyökereket, gyümölcsöket s a tejet szeretem, egyszóval azt, amivel őseink táplálkoztak.

Mialatt így beszélt, a fiatalember mély töprengésbe merült. A remete észrevette.

- Gyermekem, téged valami nyugtalanít. Megtudhatnám, mi? Öntsd ki a szíved. Nem kíváncsiságból sürgetlek, csak a szeretet késztet rá. Olyan kort értem meg, hogy nyugodtan adhatok tanácsot, s lehetséges, hogy olyan helyzetben vagy, amikor szükséged lehet a tanácsomra.

- Igaza van, atyám - válaszolt sóhajtva a lovag. - Kétségkívül szükségem van rá, s minthogy volt olyan jó és felajánlotta, követni fogom tanácsát. Azt hiszem, nem kockáztatok vele semmit, ha mindent őszintén feltárok ön előtt.

- Nem, fiam - felelte az aggastyán -, nincs mitől félned, nekem bármit meggyónhatsz.

Erre a lovag előadta történetét, ahogy következik.

TIZEDIK FEJEZET
Don Alfonso és a szépséges Serafina története

Semmit sem hallgatok el ön előtt, atyám, sem ez előtt a lovag előtt: olyan nagylelkűséget tanúsított irántam, hogy igazságtalanság volna nem bíznom benne. Elsorolom önöknek, milyen csapások értek. Madridi vagyok, származásom históriája a következő. Egy német testőrtiszt, báró Steinbach, egy este, mikor hazatért, fehér batyut talált a küszöbén. Fölvette és fölvitte felesége lakosztályába, ahol kiderült, hogy a kifogástalanul tiszta pólyában egy újszülött van, s mellette egy cédula, amelyre az volt írva, hogy a gyerek előkelő szülőktől származik, akik egyszer majd fölfedik kilétüket. A cédulán az is rajta volt, hogy a gyereket Alfonso névre keresztelték. Ez a szerencsétlen gyermek én voltam, s ez minden, amit származásomról tudok. Vagy a becsület, vagy a hűtlenség áldozata vagyok: nem tudom, anyám csak azért tett-e ki, hogy a világ ne tudja meg szégyenét, vagy kegyetlen kényszerűségből, mivel csábítója hűtlenül elhagyta, s ő nem ismerhetett el a magáénak.

Akárhogy történt is, a bárót és hitvesét meghatotta sorsom, s minthogy gyermekük nem volt, elhatározták, hogy don Alfonso néven felnevelnek. Amilyen mértékben növekedtem, úgy nőttem egyre jobban és jobban a szívükhöz. Kedveskedésem, hízelkedésem minden pillanatban arra késztette őket, hogy megsimogassanak. Egyszóval, sikerült megszerettetnem magam. Mindenféle tanítót fogadtak mellém. Legfőbb gondjuk én lettem, s nemhogy türelmetlenül várták volna, hogy szüleim jelentkezzenek, láthatólag inkább azt szerették volna, hogy születésem titka örökre megoldatlan maradjon. Mikor a báró látta, hogy fegyverforgatásra alkalmas fiatalemberré serdültem, azonnal bevett a hadseregbe. Zászlósi rangot járt ki nekem, egy kis létszámú csapat élére állított, s hogy minél nagyobb kedvem legyen alkalmakat keresni a dicsőségszerzésre, elmagyarázta, hogy a katonai pályán való fölemelkedés útja mindenki előtt nyitva áll, s a dicsőség, amelyet a háborúban szerzek, annál értékesebb, mert csak magamnak köszönhetem. Egyben fölfedte előttem születésem titkát is, amit addig nem árult el. Minthogy Madridban az ő fiának tartottak, s magam is annak hittem magam, megvallom önöknek, hogy ez a bizalmas közlés nagyon fájdalmasan érintett. Nem bírtam s még most sem bírok szégyenkezés nélkül gondolni rá. Minél valószínűbbé teszik érzelmeim nemesi származásomat, annál nagyobb a zavarom amiatt, hogy azok, akiknek éltemet köszönhetem, elhagytak.

Németalföldre mentem harcolni, de nemsokára békét kötöttek, s Spanyolország, ha irigyek nélkül nem is, de ellenség nélkül maradván, visszatértem Madridba, ahol a báró és hitvese a gyöngédség újabb megnyilvánulásaiban részesített. Két hónappal azután, hogy hazatértem, egy reggel fiatal apród lépett a szobámba, s levelet nyújtott át. Körülbelül ez volt benne: "Az alakom se rossz, az arcom se csúnya, sokszor lát az ablakban, s mégse jut eszébe udvarolni. Ez az eljárás nem illik hódító külleméhez, s annyira ingerel, hogy kedvem volna bosszúból szerelemre gerjeszteni."

Miután a levelet elolvastam, rögtön tudtam, hogy egy Leonor nevű özvegytől származik, aki velünk szemközt lakott, s szerfölött kacér teremtés hírében állott. Vallatóra fogtam a kis apródot, aki eleinte meg akarta játszani a titoktartót, de amikor adtam neki egy dukátot, kielégítette kíváncsiságomat. Sőt arra is vállalkozott, hogy kézbesíti válaszlevelemet, amelyben azt írtam úrnőjének, hogy beismerem vétkemet, s úgy érzem, bosszúja félig már be is teljesedett.

Hódításom egyáltalán nem hagyott közömbösen. A nap hátralévő részében ki se tettem a lábam a házból, s igyekeztem az ablak k örül tartózkodni, hogy láthassam a hölgyet, aki nem is mulasztotta el megjelenni az ablakában. Intettem neki. Visszaintett, s másnap megüzente a kis apród útján, hogy ha éjszaka tizenegy óra és éjfél között az utcán leszek, az egyik földszinti szoba ablakán keresztül szót válthatok vele. Ámbár a túlságosan bő vérű özvegy nem ébresztett valami nagy szerelmet bennem, igen szenvedélyes válaszlevelet írtam neki, s éppoly türelmetlenül vártam az éjszakát, mintha beleszerettem volna. Mikor beesteledett, elhatároztam, hogy a légyott időpontjáig kimegyek sétálni a Pradóra. Még oda se értem, megállt mellettem egy lovas, leugrott szép hátaslováról, s gorombán megszólított:

- Lovag! Ön Steinbach báró fia?

- Az vagyok - válaszoltam.

- Akkor hát ön óhajtott ma éjszaka társalogni az ablakon át Leonorral! Olvastam a hölgy leveleit és az ön válaszait, az apród megmutatta őket, s most követtem önt a házától idáig, mert tudtára akarom adni, hogy vetélytársa van, akinek a hiúsága nem bírná elviselni, hogy szíve hölgyéért önnel versenyezzen. Azt hiszem, fölösleges is többet mondanom. Elhagyatott helyen vagyunk, verekedjünk hát meg, hacsak nem akarja elkerülni a büntetést, amelyet önnek szánok, és nem ígéri meg, hogy minden kapcsolatot megszakít Leonorral. Mondjon le szép reményeiről, különben megölöm!

- Ezt az áldozatot kérni kellett volna - feleltem -, nem követelni. Kérésének talán engedtem volna, fenyegetését azonban visszautasítom!

- Úgy is jó - vágott vissza, miután lovát egy fához kötötte. - Verekedjünk hát meg! Egy rangombeli nem alacsonyodhatik le odáig, hogy egy magafajtától kérjen valamit. Sőt: a velem egyenrangúak túlnyomó többsége nem ilyen megtisztelő módon állna bosszút a helyemben!

Meghökkentem az utóbbi szavakon, de minthogy ő már kardot rántott, kirántottam én is a magamét. Olyan dühödten vívtunk, hogy a párbaj nem tartott sokáig. Talán ellenfelem volt túlságosan heves, vagy talán én voltam nála ügyesebb, tény, hogy pillanatok alatt keresztülszúrtam. Megingott és elesett: a döfés halálos volt. Akkor már csak a menekülésre gondoltam. Felpattantam lova hátára, s vágtatni kezdtem Toledo felé. Nem mertem visszatérni Steinbach báróhoz, mert tudtam, hogy az eset csak lesújtaná, s amikor számot vetettem az engem fenyegető veszély egész nagyságával, úgy véltem, nem távolodhatom el elég gyorsan Madridtól.

Sötét gondolatokkal elfoglalva lovagoltam tovább egész éjszaka s másnap egész délelőtt. Délben azonban meg kellett állnom, hogy lovam megpihenhessen, s elmúljon a már-már elviselhetetlen hőség. Napnyugtáig egy faluban időztem, aztán mivel egy vágtában Toledóba akartam érni, folytattam utamat. Elhagytam Illescast, s onnan két mérföldnyire, éjfél körül olyasféle vihar ért utól a nyílt mezőn, mint ez a mai. Néhány lépésnyire kertfalat vettem észre, s mivel kényelmesebb menedéket nem találtam, amennyire csak tudtam, lovastul behúzódtam a kerítés végén álló fülke kapujába, a fölébe nyúló erkély alá. Mikor nekitámaszkodtam a kapunak, észrevettem, hogy nyitva van; a dolgot a cselédség hanyagságának tulajdonítottam. Leszálltam a nyeregből, s nem is kíváncsiságból, csak azért, hogy jobban védve legyek az esőtől, amely az erkély alá is bevert, lovamat kantárszáron vezetve beléptem a fülkébe.

Mialatt odakünn tombolt a vihar, igyekeztem alaposan szemügyre venni a helyet, ahová kerültem, s noha csak a villámok fényénél láthattam valamit, annyit meg tudtam állapítani, hogy a ház nem közönséges emberek tulajdona. Még mindig vártam, hogy az eső elálljon s folytathassam utamat, de a távolban erős fényt vettem észre, és megmásítottam elhatározásomat. Lovamat a fülkében hagytam, a kaput gondosan bezártam, s elindultam a fény felé abban a meggyőződésben, hogy a házban még ébren vannak, s elhatároztam, hogy szállást kérek éjszakára. Miután átvágtam néhány fasoron, egy szalonhoz értem. Annak is nyitva állt az ajtaja. Beléptem, s amikor a gyönyörű kristálycsillár égő gyertyáinak fényében megláttam a fényűző berendezést, többé nem kételkedtem benne, hogy egy nagyúr lakásában vagyok. Márványpadló, a csinos falborításon művészi aranyozás, a párkányzat kidolgozása csodálatra méltó, a mennyezet láthatólag a legkiválóbb festők műve. A legfigyelmesebben azonban a rengeteg - Spanyolország hőseit ábrázoló - mellszobrot vettem szemügyre, a falak mentén sorakoztak jáspisszínűre festett márványtalapzatokon. Bőven volt alkalmam mindezt megnézni, mert hiába füleltem időnként, nem hallottam semminő zajt, s nem is láttam senkit.

A szalon egyik oldalán ajtó volt, éppen csak behajtották; félig kinyitottam, s egy sor szobát láttam magam előtt; csupán az utolsóban volt világosság. "Mit tegyek? - tűnődtem. - Forduljak vissza vagy legyek bátor, s menjek el addig a szobáig?" Tudtam, hogy a legegyszerűbb az volna, ha visszafordulnék, de nem bírtam úrrá lenni kíváncsiságomon, azaz jobban mondva: végzetem csillagán. Megindulok, végigmegyek a szobákon, s belépek abba, ahol világosság volt, azaz egy gyertya égett egy márványasztalon, aranyozott ezüsttartóban. Először a nagyon ízléses és kecses nyári bútorokra lettem figyelmes, tekintetem azonban nemsokára egy ágyra tévedt, melynek függönye a hőség miatt félig szét volt húzva, s akkor olyasmit láttam, ami teljes figyelmemet magára vonta. Fiatal hölgy aludt az ágyban a mennydörgés ellenére is igen mélyen. Nesztelenül közelebb léptem hozzá, s a gyertya világánál olyan arcot, olyan vonásokat vettem ki, hogy egészen belekábultam. A látványtól egy csapásra megzavarodtam. Elkapott a bámulat, az elragadtatás, de bárminő indulatok tomboltak is lelkemben, a meggyőződés, hogy a hölgy ereiben nemes vér folyik, nem engedte megszületni a vakmerő gondolatot, a tisztelet győzedelmeskedett a szenvedély fölött. Miközben a gyönyörtől megrészegülten csodáltam, a hölgy fölébredt.

Képzeljék el meglepetését, hogy szobájában, éjnek idején, egy ismeretlen férfit lát. Mikor észrevett, megremegett, és nagyot sikoltott. Féltérdre ereszkedtem, s igyekeztem megnyugtatni:

- Ne féljen, asszonyom, nem akarok ártani önnek.

Tovább is folytattam volna, de ijedtében nem is értette szavaimat. A komornáit szólította többször egymás után, s mivel senki sem felelt, belebújt az ágy végén heverő könnyű pongyolába, gyorsan felkelt, s végigsétált a szobákon, amelyeken magam is végigmentem, s közben egyre komornáit és húgát szólongatta, aki az ő gondjára volt bízva. Attól tartottam, hogy ahány inas, mind odarohan, meg sem várják, hogy kimagyarázkodjam, hanem csúnyán ellátják a bajomat. Szerencsémre azonban a hölgy hiába kiabált, csak egy öreg lakáj került elő, aki nem sokat tudott volna segíteni rajta, ha csakugyan veszedelem fenyegeti. Mindazonáltal a lakáj megjelenése felbátorította a hölgyet, s büszkén kérdőre vont, ki vagyok, hogyan és miért hatoltam be házába. Hozzákezdtem hát a magyarázkodáshoz, de alig mondtam ki, hogy a kert végén lévő fülke kapuját nyitva találtam, azon nyomban felkiáltott:

- Szent isten! Szörnyű sejtelmem támadt!

E szavakkal felkapta a gyertyát az asztalról, egymás után végigkutatta valamennyi szobát, de nem találta sem a húgát, sem a komornáit; sőt, észrevette, hogy minden holmijuk is eltűnt. Minthogy rossz sejtelme ilyenformán nagyon is indokoltnak látszott, módfölött felindultan hozzám lépett, és így szólt:

- Álnok ember, ne tetézd árulásodat még színleléssel is. Nem véletlenül kerültél ide, hanem don Fernando de Leyva kíséretéhez tartozol, s neked is részed van gaztettében. De ne hidd, hogy megmenekülsz előlem, maradt még annyi cselédem, hogy le tudjanak fogni!

- Asszonyom - feleltem -, ne soroljon ellenségei közé. Don Fernando de Leyvát nem ismerem, s azt se tudom, hogy ön kicsoda. Csak egy szerencsétlen ember vagyok, akit lovagias ügye kényszerített Madrid elhagyására, s esküszöm mindenre, ami szent, hogy ha nem ér utol a vihar, nem tettem volna lábamat e házba. Legyen hát jobb véleménnyel rólam, s ahelyett, hogy cinkossággal vádolna a gaztettben, amelyet ön ellen elkövettek, inkább lásson szövetségest bennem, aki kész önt megbosszulni!

Utolsó szavaim s a hangsúly, ahogyan kiejtettem őket, lecsillapították a hölgyet, aki láthatólag nem tekintett többé ellenségnek, ámde ha haragja el is múlt, csak arra volt jó, hogy átengedje magát a fájdalomnak. Keserves sírásba tört ki. Elérzékenyültem könnyeitől, s noha még mindig nem tudtam, miért olyan szomorú, legalább olyan szomorú lettem, mint ő. Nem elégedtem meg azzal, hogy együtt sírtam vele, türelmetlenségemben, hogy a rajta esett sérelmet megbosszuljam, elragadott a düh.

- Asszonyom! - kiáltottam. - Miféle sérelem érte? Beszéljen, vállalom, hogy bosszút állok önért. Akarja, hogy don Fernando de Leyva után szaladjak és átdöfjem a szívét? Nevezzen meg mindenkit, akiknek halálát kívánja, és rendelkezzék velem! Járjon a bosszú bármilyen veszéllyel, bármilyen kockázattal: az idegen, akit ellenségei cinkosának tart, az ön kedvéért mindent hajlandó vállalni!

Kitörésem meglepte a hölgyet, könnyeinek árja elapadt.

- Ó - felelte -, bocsássa meg, hogy feldúlt lelkiállapotomban meggyanúsítottam. Nemeslelkűsége kijózanította Serafinát, már azt sem szégyellem, hogy egy idegen tanúja lett a családomon esett gyalázatnak. Igen, nemes idegen, beismerem, hogy tévedtem, és nem utasítom vissza segítségét, de nem kívánom don Fernando halálát.

- Akkor hát, asszonyom, miben lehetek a szolgálatára?

- Nagy jó uram - folytatta Serafina -, hallja meg panaszom! Don Fernando de Leyva beleszeretett Julia húgomba, akit Toledóban látott meg véletlenül, ahol általában lakni szoktunk. Három hónappal ezelőtt megkérte a kezét apámtól, Polán gróftól, aki a két család közt régóta fennálló viszály miatt kikosarazta. Húgom még nem töltötte be tizenötödik évét, és mindenben követte komornáim rossz tanácsait, akiket don Fernando kétségtelenül megvesztegetett. A lovag értesült róla, hogy magunk vagyunk ebben a vidéki házban, kihasználta az alkalmat, és megszöktette Juliát. Legalább azt szeretném tudni, hova rejthette, hogy apám és bátyám, akik két hónapja Madridban vannak, megtehessék a szükséges lépéseket. Az Isten szent nevére - folytatta -, vegyen magának annyi fáradságot és kutassa át Toledo környékét. Nyomozza ki, hogy történt a szöktetés, egész családomat lekötelezi vele.

A hölgynek eszébe se jutott, hogy e feladat nem olyan embernek való, aki szeretné minél előbb maga mögött tudni Kasztíliát; de hogy is juthatott volna eszébe? Én magam sem gondoltam rá. Megrészegültem a boldogságtól, hogy a világ legimádnivalóbb teremtésének szüksége van rám, lelkesen vállaltam a megbízatást, és megígértem, hogy buzgón és szorgalmasan eleget teszek neki. Meg sem vártam a napfelkeltét, hogy ígéretem teljesítéséhez hozzálássak: azonnal búcsút vettem Serafinától, miután előbb megkértem, hogy bocsássa meg az ijedelmet, amit okoztam neki, s biztosítottam felőle, hogy hamarosan hallani fog rólam. Ugyanott távoztam a házból, ahol behatoltam, de annyira a hölgy körül forgott minden gondolatom, hogy nem volt nehéz megállapítanom: máris beleszerettem. Erről az a buzgalom is meggyőzött, amellyel megbízatását siettem teljesíteni, s meggyőztek szerelmes ábrándjaim. Elhitettem magammal, hogy bármennyire elfoglalta is Serafinát a fájdalom, észrevette születő szerelmemet, s talán nem is minden gyönyörűség nélkül. Számítottam rá, hogy ha sikerül megbízható híreket hoznom neki a húgáról, és az ügy óhaja szerint alakul, hálás lesz érte.

Mikor don Alfonso e ponthoz ért, abbahagyta a mesét, és így szólt a remetéhez:

- Bocsánatát kérem, atyám, ha túláradó szenvedélyem arra késztet, hogy olyan körülményekre is kitérjek, amelyek nyilván untatják önt.

- Dehogy, fiam - felelte a remete -, egyáltalán nem untatnak, sőt örülök, ha tudom, mennyire szerettél bele a szóban forgó ifjú hölgybe: ehhez igazodva adok majd tanácsot.

- E kecsegtető képektől fölhevült lelkiállapotban két napig kerestem Julia csábítóját - folytatta a fiatalember -, de hiába kutattam utána minden elképzelhető módon, nem sikerült nyomára akadnom. Bosszankodva, hogy hasztalanul kutattam, visszatértem Serafinához, s azt hittem, a végső kétségbeesés szélén találom. De nyugodtabb volt, mint gondoltam. Közölte, hogy nagyobb szerencséje volt, mint nekem, megtudta, mi történt a húgával, levelet kapott don Fernandótól, aki megírta neki, hogy a legnagyobb titokban feleségül vette Juliát, és biztonságba helyezte egy toledói zárdában.

- Don Fernando levelét elküldtem atyámnak - folytatta Serafina. - Remélem, az ügy békésen fog végződni, s hamarosan ünnepélyes esküvő vet véget a gyűlölködésnek, amely oly régóta elválasztja egymástól a két családot.

Miután a hölgy tájékoztatott húga sorsáról, szóba hozta, mennyi fáradságot okozott nekem, s milyen veszélynek tett ki meggondolatlanságában, amikor - elfeledkezvén arról, hogy egy lovagias ügy miatt menekülnöm kell - rávett, hogy üldözőbe vegyek egy csábítót. A lehető legkedvesebb szavakkal kért elnézést miatta. Minthogy pihenésre volt szükségem, bevezetett a szalonba, s leültünk. Fekete-fehér csíkos ruhát és ugyanolyan anyagból készült picinyke kalapot viselt, fekete tollal, amiből arra következtettem, hogy valószínűleg özvegy. De olyan fiatalnak látszott, hogy nem tudtam, mit gondoljak.

De nemcsak én szerettem volna többet tudni róla; ő is éppoly kíváncsi volt rá, hogy én ki vagyok. Megkért, hogy áruljam el a nevem, mert - mint mondta - nemesi külsőm s még inkább a nagylelkű együttérzés alapján, amellyel igyekeztem azonnal szolgálatára lenni, nincs kétsége felőle, hogy előkelő családból származom. A kérdés megzavart, elpirultam, elvesztettem biztonságom, s bevallom, hogy kevésbé szégyelltem hazudni, mintsem az igazságot elárulni, tehát azt feleltem, hogy a német gárda^[43] tisztjének, Steinbach bárónak a fia vagyok.

- Még azt is mondja el - folytatta a hölgy -, miért jött el Madridból. Előre felajánlom önnek atyám, valamint bátyám: don Gaspar egész befolyását. Ez a legkevesebb, amivel kimutathatom hálámat egy lovag iránt, aki még az életét is kész volt kockáztatni, hogy szolgálatomra legyen.

Habozás nélkül elmeséltem hát neki a végzetes párbaj körülményeit, a hölgy elítélte a lovagot, akit megöltem, s megígérte, hogy egész családja az én pártomon lesz.

Miután kielégítettem kíváncsiságát, megkértem, hogy ő is elégítse ki az enyémet. Megkérdeztem, szabad-e, vagy odaígérte-e valakinek a kezét.

- Három esztendeje, hogy atyám férjhez adott don Diego de Larához - válaszolta a hölgy -, s tizenöt hónap óta özvegy vagyok.

- S miféle szerencsétlenség fosztotta meg ily korán férjétől, asszonyom? - kérdeztem.

- Elmondom, uram - felelte a hölgy -, viszonzásul irántam tanúsított bizalmáért.

- Don Diego de Lara - folytatta - igen csinos lovag volt, de hiába rajongott értem szenvedélyesen, hiába iparkodott nap nap után mindent elkövetni, amit csak egy gyöngéden és szenvedélyesen szerető férfi elkövethet, hogy megszerettesse magát velem, hiába volt rengeteg jó tulajdonsága, nem találta meg az utat szívemhez. A szerelem nem mindig a buzgó igyekezet és az elismert érdem következménye. Sajnos, gyakran megesik, hogy olyan valaki bűvöl el bennünket az első látásra, akit egyáltalán nem is ismerünk. Tehát képtelen voltam megszeretni férjemet. Gyöngédségének megnyilvánulásai inkább zavarba ejtettek, mintsem elbájoltak, s mivel szívbéli hajlandóság nélkül voltam kénytelen érzelmeit viszonozni, ha titokban hálátlansággal vádoltam is magam, úgy éreztem, hogy én is sajnálatra méltó vagyok. Mindkettőnk szerencsétlenségére még szerelménél is nagyobb volt érzékenysége: olvasott a lelkemben s cselekedeteimben, és szavaimban fölfedezte legtitkosabb érzelmeimet. Folyvást panaszkodott közömbösségem miatt, s annál boldogtalanabb volt, amiért nem sikerült tetszésemet megnyernie, mert tudta, hogy nem valami vetélytárs akadályozza meg benne. Tudniillik alig tizenhat éves voltam, s férjem, mielőtt megkérte volna a kezem, kifaggatta valamennyi komornámat, s megtudta tőlük, hogy még senkibe se voltam szerelmes. "Őszintén mondom, Serafina - jelentette ki nem is egyszer -, szeretném, ha másvalaki miatt fütyülne rám, s irántam tanúsított közönyének ez volna egyedüli oka. Egy ilyen szeszélyen diadalmaskodna szerelmem és az ön erénye, így azonban nincs rá semmi reményem, hogy valaha is meghódíthatom a szívét, amely eddig minden szerelmes próbálkozásomnak ellenállott." Untatott, hogy mindig ugyanazt hajtogatta, azt javasoltam hát neki, hogy ne dúlja föl túlzott érzékenységével mindkettőnk nyugalmát, bízza a dolgot az időre. Csakugyan nem voltam még olyan korban, hogy egy szenvedélyes szerelem finomságait kellőképpen élvezni tudtam volna. Don Diegónak erre rá kellett volna jönnie, ő azonban, látva, hogy egy egész esztendő eltelt, s még mindig ott tart, ahol házasságunk első napján tartott, elvesztette türelmét, jobban mondva a józan eszét, s azzal az ürüggyel, hogy fontos ügyben az udvarba kell mennie, elment Németalföldre, ahol önként beállt katonának, s meg is találta a veszélyek közepette, amit keresett: vége lett életének s ezzel szenvedélyeinek is.

Miután a hölgy befejezte a történetet, férje különös természetéről kezdtünk beszélgetni. Eszmecserénket egy futár érkezése zavarta meg, Polán gróftól hozott levelet Serafinának. A hölgy engedélyt kért, hogy elolvashassa, s észrevettem, hogy olvasás közben elsápad, és remegés fogja el. Miután végigolvasta a levelet, szemét égre emelte, nagyot sóhajtott, s arcát hirtelen elöntötték a könnyek. Nem tudtam közönyösen nézni fájdalmát. Zavarba jöttem, s mintha előre megéreztem volna a rám váró csapást, halálos félelem dermesztett meg.

- Asszonyom - szóltam elhaló hangon -, szabad megkérdeznem, milyen gyászos hír van a levélben?

- Tessék, uram - válaszolt szomorúan Serafina, s átnyújtotta a levelet. - Olvassa el, mit ír apám. Sajnos, nagyon is érdekli önt.

Megborzadtam e szavakra, remegő kézzel átvettem a levelet, s a következőket olvastam benne: "Bátyja, don Gaspar, tegnap párbajt vívott a Pradón. A döfésbe, amelyet párbaj közben kapott, ma belehalt, halálos ágyán közölte, hogy gyilkosa a német gárda egyik tisztjének, Steinbach bárónak a fia. Ráadásul a gyilkos elmenekült. Megszökött, de akárhová bújt is, nem fogom kímélni a fáradságot, hogy fölkutassam, írok néhány kormányzónak, akik feltétlenül letartóztatják, ha a hatáskörükbe tartozó városokba teszi a lábát, s körözőleveleket küldök szét, hogy minden utat zárjanak el előtte. Polán gróf."

Képzelhetik, mennyire feldúlt ez a levél. Néhány pillanatig meg se tudtam moccanni, s beszélni se volt erőm. Lesújtva gondoltam rá, milyen végzetes hatása lesz don Gaspar halálának szerelmemre. Hirtelen őrült kétségbeesés fogott el. Serafina lába elé vetettem magam, s átnyújtottam neki meztelen kardomat:

- Asszonyom, kímélje meg Polán grófot a fáradságtól, hogy keresnie kelljen a bosszúja elől menekülő gyilkost. Bosszulja meg ön a bátyját, pusztítsa el saját kezével don Gaspar gyilkosát. Rajta, sújtson le! Hadd legyen ugyanaz a kard a végzete szerencsétlen ellenfelének is, amelyik megfosztotta őt életétől.

- Uram - felelte Serafina, akit cselekedetem valamelyest megindított -, szerettem don Gaspart, s ámbár ön lovaghoz illő módon ölte meg, s végzetét önmaga idézte elő, nem titkolhatom ön előtt, hogy magam is osztom atyám haragját. Igen, don Alfonso, az ellensége vagyok, és mindent el fogok követni ön ellen, amit a vér és a szeretet parancsa csak megkövetel, de balszerencséjét nem fogom kihasználni. Hiába szolgáltatta ki bosszúmnak a sors, ha a becsület harcra késztet is ön ellen, megtiltja, hogy gyáva módjára álljak bosszút. A vendégjog sérthetetlen, s különben sem fizethetek gyilkossággal a szolgálatáért, amelyet nekem tett. Meneküljön, ha tud, előlünk és a törvény szigora elől, mentse meg életét a fenyegető veszedelemtől.

- De asszonyom! - kiáltottam. - Ön is bosszút állhat, ne bízza magát a törvényre, hogy esetleg csalódjék várakozásában! Szúrja le inkább a nyomorultat, aki nem érdemli meg, hogy kímélje. Ne legyen ilyen nemes és nagylelkű irántam, asszonyom! Tudja, ki vagyok én? Egész Madrid Steinbach báró fiának hisz, pedig csak egy szerencsétlen senki vagyok, akit a báró könyörületből nevelt föl. Még azt sem tudom, kiknek köszönhetem életem!

- Nem számít - szakított félbe Serafina hevesen, mintha e szavak újabb fájdalmat okoztak volna neki -, ha a legrongyabb ember volna, akkor sem cselekednék másként, mint ahogy a becsület kívánja.

- Akkor hát, úrnőm - feleltem -, minthogy testvérének vére nem képes rávenni önt, hogy kiontsa a vérem, hogy gyűlöletre ingereljem, még egy bűnömet megvallom, és remélem, hogy merészségemet nem fogja megbocsátani. Imádom önt; bája elbűvölt, s noha származásom kétes, abban a reményben ringattam magam, hogy az enyém lesz. Elég szerelmes voltam ahhoz, vagy inkább eléggé hiú, hogy reméljem: az ég, amely kegyesen elrejtette származásom titkát, egyszer majd fölfedi előttem, és akkor pirulás nélkül bevallhatom önnek nevemet. Még ez önre nézve sértő vallomás után is habozik, hogy megbüntessem?

- Ez a vakmerő vallomás - felelte a hölgy - más körülmények közt feltétlenül sértene, most azonban feldúlt lelkiállapota miatt megbocsátom. Egyébként jelenlegi lelkiállapotomban nem is nagyon érdekel, akármit mond. Menjen, don Alfonso - fűzte hozzá könnybe lábadt szemmel -, távozzék másodszor is e házból, amelyet fájdalommal tölt el minden perc, amíg itt időzik, csak növeli gyötrelmemet!

- Nem ellenkezem, úrnőm - feleltem, s fölálltam -, távozom; de ne gondolja, hogy meg akarom tartani életemet, amely gyűlöletessé vált ön előtt, nem keresek menedéket, ahol biztonságban lehetek. Szó sincs róla: kiszolgáltatom magam bosszújának. Toledóba megyek, s ott fogom türelmetlenül várni, milyen sorsot szán nekem, s önként kiszolgáltatván magam üldözőimnek, magam igyekszem minél előbb véget vetni szenvedéseimnek.

E szavakkal eltávoztam. Visszaadták lovamat, s Toledóba lovagoltam. Egy hetet töltöttem a városban, s csakugyan olyan kevéssé igyekeztem elrejtőzni, hogy fogalmam sincs róla, miért nem tartóztattak le. Képtelen vagyok ugyanis elhinni, hogy Polán gróf, aki minden utat lezáratott előttem, ne gondolt volna rá, hogy esetleg Toledóba megyek. Végül is tegnap elhagytam a várost, ahol nyomasztóan nehezedett rám a szabadság, s anélkül, hogy biztonságos utat kerestem volna, elvetődtem e remetelakhoz, mint akinek nincs semmi félnivalója. Nos, atyám, ez a gond nyomaszt. Kérem, segítsen, adjon tanácsot.

TIZENEGYEDIK FEJEZET
Miféle ember volt az öreg remete, és miként jött rá Gil Blas,
hogy ismerősök közé került

Mikor don Alfonso befejezte tragédiája szomorú történetét, az öreg remete így szólt:

- Nagyon oktalanul cselekedtél, fiam, amikor oly sokáig időztél Toledóban. Én más szemmel nézem, amit elbeszéltél, s úgy látom, hogy Serafina iránt érzett szerelmed tiszta őrültség. Ne légy vak, higgy nekem; felejtsd el azt a hölgyet, úgysem lehet a tiéd. Vedd tudomásul az akadályokat, amelyek elválasztanak tőle, s kövesd sorsod csillagát, amely minden valószínűség szerint megörvendeztet még jó néhány kalanddal. Minden bizonnyal össze fogsz akadni egy leánnyal, aki ugyanolyan hatást gyakorol majd rád, s akinek nem ölted meg a bátyját.

Még sok mindent akart mondani, hogy türelemre buzdítsa don Alfonsót, mikor egyszerre csak egy másik remete toppant be a barlangba tömött zsákkal. Cuenca városából tért meg bőséges adományokkal megrakodva. Fiatalabbnak látszott társánál, dús, vörös szakálla volt.

- Isten hozta, Antonio testvér - fogadta az öreg remete. - Mi újságot hozott a városból?

- Elég rosszat - felelte a vörös barát, s egy levél formájúra összehajtogatott papírlapot nyomott társa markába. - Ebből mindent megtud.

Az aggastyán széthajtogatta a papírlapot, s miután illő figyelemmel elolvasta, fölkiáltott:

- Dicsőség Istennek! Mivel felfedeztek bennünket, nincs más hátra: el kell szánniuk magukat a cselekvésre! Beszéljünk másként, señor don Alfonso! - folytatta a fiatal lovaghoz intézve szavait. - Azt az embert, akit itt lát, éppúgy hányja-veti a sors, mint önt. Azt üzenik Cuencából - ez a város egy mérföldnyire van innen -, hogy befeketítettek az igazságszolgáltatás előtt, s a poroszlók már holnap körülveszik a remetelakot, hogy letartóztassanak. Csakhogy már nem fogják fészkében találni a madarat! Nem ez az első eset, hogy hasonló kutyaszorítóba kerültem. Hál' istennek, leleményes ember vagyok, s csaknem mindig kivágtam magam. Új alakot fogok ölteni, mert hiába látszom annak, nem vagyok se remete, se aggastyán!

E szavakkal levetette hosszú köntösét; csipkés ujjú, fekete selyemmellényt viselt alatta. Aztán levette sapkáját, kioldotta álszakálla madzagját, s a következő pillanatban egy huszonnyolc-harminc éves fiatalember állt előttünk. Antonio testvér követte példáját, levetette a remeteruhát ugyanúgy, mint cimborája, levette vörös szakállát, egy félig korhadt faládából elővett egy ócska reverendát, s abba bújt bele. De képzeljék el meglepetésemet, amikor az agg remetében señor don Rafaelre, Antonio páterben pedig a kedves, hűséges inasra, Ambrosio de Lamelára ismertem.

- Szent isten! - kiáltottam föl azon nyomban - úgy látom, ismerősök közt vagyok!

- Eltalálta, señor Gil Blas - felelte nevetve don Rafael -, lám, akkor találkozott két barátjával, mikor a legkevésbé számított rá. Elismerem, hogy van némi oka panaszra ellenünk, de feledjük a múltat, s adjunk hálát Istennek, hogy ismét találkoztunk. Ambrosio meg én felajánljuk önnek szolgálatainkat, s ez nem megvetendő dolog. Ne higgye, hogy rossz emberek vagyunk. Nem támadunk és nem ölünk meg senkit, csak éppen a más költségén akarunk élni, s ha a lopás elítélendő cselekedet is, a szükség feljogosít rá. Csatlakozzék hozzánk, élje ön is a csavargók életét! Ez az életmód igen kellemes, csak okosan kell csinálni. Igaz, hogy néha bizonyos mellékes körülmények összejátszása folytán kellemetlenségeink is akadnak, de annyi baj legyen, annál inkább örülünk a jó szerencsének. Megszoktuk, hogy változnak az idők, s a szerencse forgandó.

- Lovag uram - folytatta az álremete don Alfonsóhoz intézve szavait -, önnek is ugyanezt javasoljuk, s nem hinném, hogy jelenlegi helyzetében célszerű volna elutasítania javaslatunkat, mert - nem beszélve arról a bizonyos ügyről, amelynek következtében bujdosni kénytelen - bizonyára a pénznek sincs bőviben.

- Igaz - felelte don Alfonso -, s meg kell vallanom, ez még külön növeli gondjaimat.

- Hát akkor - folytatta don Rafael - ne hagyjon el bennünket! Úgyse tud okosabbat cselekedni, mint hogy hozzánk csatlakozik. Semmiben sem szenved majd hiányt, s gondunk lesz rá, hogy ellenségei hiába keressék. Majdnem egész Spanyolországot bejártuk, ismerjük, mint a tenyerünket. Ismerünk minden erdőt, hegyet, minden olyan helyet, amely menedékül szolgálhat az igazságszolgáltatás erőszakosságai elől.

Don Alfonso megköszönte jóindulatukat, s mivel csakugyan nem volt semmi pénze, elhatározta, hogy csatlakozik hozzájuk. Magam is így döntöttem, mivel nem akartam megválni a fiatalembertől, aki iránt nagy rokonszenv ébredt bennem.

Megegyeztünk hát, hogy együtt maradunk mind a négyen, nem válunk el egymástól. Miután ebben megállapodtunk, azt kezdtük fontolgatni, hogy azon nyomban induljunk-e útnak, vagy essünk neki előbb annak a kitűnő borral teli tömlőnek, amelyet Antonio fráter hozott Cuenca városából. Rafael azonban, aki a legtapasztaltabb volt közülünk, meggyőzött róla, hogy mindenekelőtt a biztonságunkra kell gondolnunk. Azt tartotta a legokosabbnak, ha egész éjjel gyalogolunk, és bevesszük magunkat a Villardesa és Almodabar között elterülő sűrű erdőbe, ahol megpihenhetünk, s ha úgy látjuk, hogy nem fenyeget veszély, ott tölthetjük az egész napot. Javaslatát elfogadtuk. Erre az álremeték belekötötték két batyuba, ami cókmókjuk és élelmiszerük csak volt, s átvetették don Alfonso lovának a hátán. Miután ez rendkívül gyorsan megtörtént, búcsút vettünk a remetelaktól, zsákmányul hagyva az igazságszolgáltatásnak a két remetecsuhát, a fehér szakállt meg a vörös szakállt, a két hencsert, az asztalt, az ócska ládát, két ütött-kopott szalmaszéket, valamint a Szent Pachomiust ábrázoló képet.

Egész éjjel gyalogoltunk, s már kezdtünk nagyon elfáradni, amikor pirkadatkor megpillantottuk végre az erdőt, ahová igyekeztünk. A kikötő látványa új erőt önt a hosszú hajózástól elcsigázott matrózokba. Összeszedtük maradék erőnket, s még napkelte előtt célhoz értünk. Behatoltunk az erdő sűrűjébe, s egy nagyon kellemes, gyepes részen állapodtunk meg, amelyet hatalmas tölgyfák vettek körül, összefonódott ágaik valóságos boltívet alkottak fölöttünk, amelyen nem hatolhatott át a tűző nap heve. A ló hátáról levettük a terhet, és kicsaptuk legelni. Letelepedtünk, elővettünk Antonio fráter zsákjából néhány nagy karéj kenyeret meg néhány szelet sült húst, s egymással versengve rávetettük magunkat. De akármilyen éhesek voltunk is, gyakran abbahagytuk az evést, s meg-megcsókolgattuk a tömlőt, amely ilyenformán szünet nélkül kézről kézre vándorolt.

Az étkezés végeztével don Rafael odafordult don Alfonsóhoz:

- Lovag uram, mivel ön beavatott a titkába, méltányos, hogy én is ugyanolyan őszintén elmeséljem önnek életem történetét.

- Nagyon fogok örülni neki - felelte a fiatalember.

- Én még jobban! - kiáltottam. - Rendkívül kíváncsi vagyok a kalandjaira, szentül hiszem, hogy érdemes meghallgatni őket.

- Efelől kezeskedem - felelte don Rafael. - Szeretném egyszer meg is írni őket. Ez lesz öreg napjaim szórakozása. Egyelőre még fiatal vagyok, s szeretném, ha a könyv minél vastagabb lenne. Most azonban fáradtak vagyunk; pihenjük ki magunkat, aludjunk néhány órát. Amíg mi hárman alszunk, Ambrosio majd őrködik, nehogy rajtunk üthessenek, utána majd ő is alszik egyet. Noha véleményem szerint itt a lehető legnagyobb biztonságban vagyunk, az óvatosság sosem árt.

Azzal el is nyúlt a füvön. Ugyanúgy tett don Alfonso is. Követtem példájukat, Lamela pedig őrködni kezdett.

Don Alfonso azonban ahelyett, hogy aludt volna, balszerencséjén töprengett, s én se tudtam lehunyni a szemem. Ami don Rafaelt illeti, egykettőre elaludt. De egy óra múlva fölébredt, s látva, hogy készek vagyunk meghallgatni, odaszólt Lamelának:

- Ambrosio barátom, most rajtad a sor, hogy megízleld az édes álmot.

- Szó sincs róla - válaszolt Lamela -, semmi kedvem aludni. Igaz, hogy már ismerem az ön életének valamennyi eseményét, de oly tanulságosak a mi szakmánkban dolgozók részére, hogy örömest meghallgatom még egyszer őket.

Don Rafael rögtön hozzá is kezdett élete történetéhez, ahogy következik.

ELSŐ FEJEZET
Don Rafael története

Egy madridi színésznő fia vagyok. Anyám művészetéről is híres volt, de még híresebb gáláns kalandjairól. Lucinda volt a neve. Ami apámat illeti, merészség volna nevet mondanom. Azt ugyan meg tudnám mondani, hogy melyik előkelő uraság volt anyám szeretője, amikor a világra jöttem, ez azonban még egyáltalán nem bizonyítaná kétségbevonhatatlanul, hogy életemet is neki köszönhetem. Az anyám foglalkozását űző nőszemélyek olyan óvatosak, hogy amikor látszólag a legjobban ragaszkodnak valamelyik úriemberhez, majdnem mindig tartanak egy helyettest is - a pénzéért.

A legokosabb dolog fittyet hányni a rossznyelvekre. Lucinda ahelyett, hogy titokban, nevelt volna a lakásán, minden teketória nélkül kézen fogott, nyíltan magával vitt a színházba, s egyáltalán nem törődött a rosszindulatú megjegyzésekkel s a gúnyos nevetéssel, amelyet megjelenésem óhatatlanul előidézett. Egyszóval, én voltam legdrágább kincse, s minden férfi, aki csak megfordult nálunk, dédelgetett, mondhatni, úgy bántak velem, mintha az ő gyermekük lettem volna.

Életem első tizenkét esztendejét léhánál léhább szórakozásokkal töltöttem el. Még írni-olvasni is alig tanítottak meg, még kevésbé törődtek vele, hogy a vallás alapelveivel megismerkedjem. Csak táncolni, énekelni és gitározni tanultam meg. Ez volt minden tudományom, amikor Leganés márki megkérte anyámat, hadd vehessen velem nagyjából egykorú fia mellé. Lucinda örömmel beleegyezett, s ekkor kezdtem komolyan tanulni. A fiatal Leganés sem tudott többet nálam, az ifjúúr szemmel láthatólag nem tudósnak született. Az ábécének jóformán egyetlen betűjét sem ismerte, noha tizenöt hónapja foglalkozott már vele egy nevelő. Addigi tanítómesterei sem mentek vele semmire, egykettőre elfogyott a türelmük. Igaz, hogy nem volt szabad szigorúan bánniuk vele: kifejezett utasítást kaptak, hogy fenyítés nélkül oktassák, és ez az utasítás, valamint növendékük rosszasága elég eredménytelenné tette óráikat.

A nevelő azonban, miként látni fogják, pompás módszert talált ki az ifjú nemesúr megfélemlítésére, anélkül, hogy az apai tilalmat megszegte volna. Elhatározta, hogy amikor a fiatal Leganés büntetést érdemelne, engem korbácsol meg helyette, s elhatározását végre is hajtotta. Egyáltalán nem találtam kedvemre valónak ezt a módszert, hazaszöktem hát anyámhoz, és elpanaszoltam neki, milyen igazságtalan bánásmódban van részem. De anyámnak, bármennyire szeretett is, volt ereje ellenállni könnyeimnek, s mivel úgy vélte, hogy igen előnyös fia számára, ha Leganés márkinál van, azonnal visszavitetett. Ki voltam tehát szolgáltatva a nevelőnek. S mivel az úgy látta, hogy ötlete igen jótékony hatású, továbbra is engem korbácsolt meg az ifjúúr helyett, s hogy minél erősebb hatást gyakoroljon rá, minden alkalommal alaposan helybenhagyott. Minden áldott nap nekem kellett megbűnhődnöm az ifjú Leganés mulasztásaiért. Nyugodtan állíthatom, hogy az ábécé minden egyes betűjét, amelyet az ifjúúr megtanult, száz korbácsütéssel fizettem. Számítsák ki, mibe kerülhetett nekem, amíg az összes alapismereteket elsajátította!

De nem a korbács volt az egyedüli szenvedés, amelyet a márki házában el kellett viselnem. Mivel a házban mindenki ismert, a legalja cselédnép - még a kukták is - állandóan szememre vetették származásomat. Ez annyira kedvemet szegte, hogy egy szép napon megszöktem, előbb azonban módját találtam, hogy a nevelő minden megtakarított pénzét magamhoz vegyem. Körülbelül százötven dukátra rúgott az összeg. Így állottam bosszút a korbácsütések miatt, amelyeket olyan igazságtalanul osztott ki nekem, s azt hiszem, bosszúm legérzékenyebb pontján sebezte meg. A lopást nagyon körmönfontan hajtottam végre, noha ez volt az első ilyen próbálkozásom, s sikerült kijátszanom üldözőimet is, akik két álló napig kerestek. Elhagytam Madridot, és Toledóba mentem, anélkül, hogy sikerült volna elcsípniük.

Akkor léptem tizenötödik évembe. Micsoda gyönyörűség, ha az ember ilyen fiatalon független és a maga ura! Csakhamar megismerkedtem néhány fiatalemberrel, akik kikupáltak és segítettek elkölteni dukátjaimat. Aztán szélhámosokkal szövetkeztem, akik úgy kiművelték szerencsés adottságaimat, hogy rövidesen a szakma egyik legkitűnőbb képviselője lettem. Öt év múltán megszállott az utazásvágy, elhagytam szaktársaimat, és minthogy az utazást Estremadurában akartam kezdeni, Alcántarába mentem; de mielőtt még odaértem volna, alkalmam nyílt tehetségem gyakorlására, s nem is szalasztottam el az alkalmat. Gyalog utaztam, s ráadásul meglehetősen nehéz hátizsákkal, így hát időnként megálltam, és lepihentem az országúttól néhány lépésnyire lévő nagy fák árnyékában. Találkoztam két úrigyerekkel, akik a fűben heverve hűsöltek és társalogtak. Nagyon udvariasan üdvözöltem őket, ami láthatólag megnyerte tetszésüket, majd szóba elegyedtem velük. Az idősebbik sem töltötte még be tizenötödik évét, mindketten igen tapasztalatlanok voltak.

- Lovag úr - szólított meg a fiatalabbik -, mi gazdag plasenciai polgárok fiai vagyunk. Rendkívül szeretnénk látni a portugál királyságot, s hogy kíváncsiságunkat kielégíthessük, elcsentünk száz-száz pisztolt a szüleinktől. Habár gyalog utazunk, attól tartunk, hogy nem jutunk messzire ennyi pénzzel. Mi a véleménye?

- Ha nekem ennyi pénzem volna - válaszoltam -, isten tudja, meddig elmennék! Mind a négy táját bejárnám a világnak! Hogy az ördögbe ne! Kétszáz pisztol! Óriási összeg, el se lehet költeni! Ha nincs kifogásuk ellene, uraim - tettem hozzá -, szívesen elkísérem önöket Almería városáig; egyik nagybátyám örökségét akarom átvenni, aki körülbelül húsz éve költözött oda.

Az ifjú polgárok biztosítottak, hogy nagyon fognak örülni, ha velük tartok. Így aztán, miután mindhárman pihentünk egy keveset, együtt indultunk útnak Alcántara felé, ahova jóval az éjszaka beállta előtt meg is érkeztünk. Kerestünk egy jó fogadót. Szobát kértünk, és sikerült is kapnunk egyet, amelyben kulcsra zárható szekrény volt. Mindenekelőtt vacsorát rendeltünk, aztán azt javasoltam útitársaimnak, hogy amíg a vacsora elkészül, sétáljunk egyet a városban, javaslatomat elfogadták. Bezártuk hátizsákjainkat a szekrénybe, a kulcsot az egyik polgárgyerek vette magához, aztán elhagytuk a fogadót. Megnéztük a templomokat, s mikor éppen a főtemplomban voltunk, megjátszottam, mintha hirtelen valami fontos elintéznivalóm akadt volna.

- Uraim - fordultam útitársaimhoz -, most jut eszembe, hogy megkért valaki Toledóban, adjak át egy üzenetet egy kereskedőnek, aki itt lakik nem messze a templomtól. Legyenek szívesek, várjanak meg itt, rögtön visszajövök.

Azzal otthagytam őket. Rohanok a fogadóba, neki a szekrénynek, feltöröm a zárát, kotorászni kezdek az ifjú polgárok hátizsákjában, s meglelem az aranyakat. Szegény gyerekek! Annyi pénzt sem hagytam nekik, hogy a szállást kifizessék, minden pisztoljukat elvittem. Aztán sietve elhagytam a várost, s elindultam Madrid felé, fütyülve rá, hogy mi lesz velük.

Ez a mulatságos kaland lehetővé tette, hogy kellemesen utazzam. Fiatal korom ellenére igen bölcsen tudtam viselkedni. Úgy is mondhatnám, hogy koromhoz képest túlérett voltam. Elhatároztam, hogy vásárolok egy öszvért, s az első városkában vásároltam is. Még a hátizsákomat is kicseréltem egy útitáskára, s kezdtem a tőlem telhető legméltóságteljesebben viselkedni. Harmadnap összeakadtam egy férfiúval, aki teli torokból zsolozsmázott az országúton. Külsejéből arra következtettem, hogy kántor, és megszólítottam:

- Csak rajta, bakkalaureátus úr, gyönyörűen csinálja! Úgy látom, szereti a mesterségét.

- Kántor vagyok, señor, az ön legalázatosabb szolgája - felelte -, s szívesen gyakorolom a hangomat.

Ilyenformán elegyedtünk beszédbe. Észrevettem, hogy rendkívül szellemes és nagyon kellemes emberrel akadtam össze. Huszonnégy-huszonöt éves lehetett. Mivel gyalog volt, a társalgás kedvéért rövid lépésre fogtam az öszvért. Egyebek között Toledo is szóba került.

- Úgy ismerem azt a várost, mint a tenyeremet - mondta a kántor -, sokáig laktam ott, s van is ott néhány barátom.

- És hol lakott Toledóban? - vágtam a szavába.

- Az Új utcában. Don Vicente de Buena Garrával, Matías de Cordellel és még két-három nemes lovaggal laktam együtt. Egy szobában aludtunk, együtt étkeztünk, nagyszerűen töltöttük az időt.

Ugyancsak meglepődtem, mert az úriemberek, akiket megnevezett, azok a szélhámosok voltak, akikkel Toledóban együtt dolgoztam.

- Kántor úr! - kiáltottam föl. - Azokat az urakat, akiket megnevezett, magam is ismerem, én is laktam velük az Új utcában.

- Értem - válaszolta mosolyogva. - Én három éve hagytam ott a társaságot, ön meg azóta lépett be közéjük.

- Nemrég váltam el az uraktól - folytattam -, mivel utazni támadt kedvem. Szeretném bejárni Spanyolországot. Minél többet tapasztalt valaki, annál többet ér.

- Kétségtelen. Aki okosodni akar, annak utaznia kell. Magam is ezért jöttem el Toledóból, pedig nagyon jól éltem ott. Hála az égnek, hogy épp akkor akadtam össze egy velem egy rendbéli lovaggal, amikor a legkevésbé számítottam rá. Társuljunk, utazzunk együtt; vadásszunk felebarátaink erszényére, s ragadjunk meg minden kínálkozó alkalmat életművészetünk gyakorlására.

Oly őszintén és barátságosan tette ezt a javaslatot, hogy elfogadtam. Azzal, hogy megajándékozott bizalmával, egy csapásra megnyerte az enyémet. Kitártuk egymás előtt a szívünket. Elmeséltem neki történetemet, és ő sem szépítette a maga kalandjait. Megtudtam, hogy Portalegréből jön, ahonnan sebtiben kellett eliszkolnia valami szélhámosság miatt, amely a körülmények kedvezőtlen összejátszása következtében nem sikerült, mégpedig abban az öltözékben, amelyben volt. Miután teljes bizalommal beavatott ügyeibe, elhatároztuk, hogy Méridába megyünk kettesben szerencsét próbálni, hátha sikerül valami jó fogást csinálnunk, s utána továbbállunk. Ettől fogva mindenünket megosztottuk egymás közt. Igaz, hogy Morales (így hívták útitársamat) nem volt éppen a legjobb anyagi helyzetben - mindössze öt-hat dukáttal rendelkezett meg némi ruhafélével az átalvetőjében -, de ha készpénz dolgában jobban is álltam, mint ő, ő viszont többre vitte az emberek becsapásának művészetében. Felváltva lovagoltunk öszvéremen, s így érkeztünk meg Méridába.

Egy külvárosi fogadóban szálltunk meg, ahol cimborám elővett az átalvetőjéből egy öltöny ruhát, s mihelyt átöltözött, mindjárt el is indultunk a városba, hogy megismerkedjünk a tereppel, s megnézzük, nem kínálkozik-e valahol munkaalkalom. Minden látnivalót alaposan szemügyre vettünk. Homérosz szavával élve olyanok voltunk, mint két kánya, amely zsákmányt keres a madarak közt. Egyszóval, abban reménykedtünk, hogy a véletlen alkalmat ad mesterségünk gyakorlására, amikor megpillantottunk az utcán egy deres hajú lovagot, aki kivont karddal viaskodott három férfival, akik erősen szorongatták. A küzdelem egyenlőtlen volta felháborított, és minthogy természetemnél fogva szeretek párbajozni, tüstént az idős férfiú segítségére siettem. Morales, meg akarván mutatni, hogy nem gyáva embert választottam szövetségesül, követte példámat. Megtámadtuk a lovag három ellenfelét, és megfutamítottuk őket.

Miután a támadók visszavonultak, az idős férfiú áradozva fejezte ki háláját.

- Nagyon örülünk - jelentettem ki -, hogy éppen jókor érkeztünk és segítségére lehettünk, de legalább azt szeretnénk tudni, kin volt szerencsénk segíteni, és örülnénk, ha volna szíves elárulni, hogy miért akarta megölni önt ez a három ember.

- Uraim - felelte az öregúr -, önök annyira leköteleztek, hogy természetesen kielégítem kíváncsiságukat. Nevem Jerónimo de Moyadas, s a birtokom jövedelméből élek itt Méridában. A gyilkosok közül, akiktől megszabadítottak, az egyik leányom udvarlója. A napokban kérte meg a kezét, s mivel nem kapta meg beleegyezésemet, karddal akart bosszút állni.

- És ha szabad kérdeznünk - folytattam -, miért tagadta meg leánya kezét ettől a lovagtól?

- Rögtön elmondom azt is. Volt egy fivérem, Agustín, kereskedelemmel foglalkozott. Két hónappal ezelőtt Calatravában járt, s egyik üzlettársánál, Juan Vélez de la Membrillánál szállt meg. Igen jó barátok voltak, és fivérem, hogy barátságukat még jobban megszilárdítsa, egyetlen leányom, Florentina kezét odaígérte üzlettársa fiának, nem lévén kétsége felőle, hogy rá tud venni ígérete teljesítésére. S csakugyan: mikor fivérem visszaért Méridába, és megemlítette a házassági tervet, iránta érzett szeretetem arra késztetett, hogy beleegyezzem. El is küldte Florentina arcképét Calatravába, de sajnos, nem fejezhette be művét, mert három héttel ezelőtt meghalt. Halálos ágyán is arra kért, hogy lányomat adjam feleségül üzlettársa fiához. Megígértem, és ezért nem adhattam Florentina kezét annak a lovagnak, aki az imént megtámadott, holott fölöttébb előnyös házasság lett volna. De kitartok adott szavam mellett, s minden pillanatban várom Juan Vélez de la Membrilla fiát, hogy vőmmé fogadjam, noha sem őt, sem az apját nem láttam még soha. Bocsánatukat kérem a hosszúra nyúlt történetért - tette hozzá Jerónimo de Moyadas -, de hát önök kívánták, hogy elmondjam.

Nagy figyelemmel hallgattam az elbeszélést, s végre akarván hajtani a furfangos ötletet, amely hirtelen az eszembe jutott, szememet az égre emelve, éktelen csodálkozást tettettem. Aztán az öregúrhoz fordultam, és szenvedélyes hangon így szóltam:

- Ó, señor Moyadas, hát lehetséges volna, hogy Méridába érkezve, abban a szerencsében részesülhettem, hogy tulajdon apósom életét menthettem meg?

Szavaim rendkívül meglepték az idős polgárt, s legalább olyan mértékben elcsodálkozott rajtuk Morales is, akinek egész magatartása elárulta, mekkora gazembernek tart.

- Micsoda? - kiáltott fel az öreg. - Hát ön a fia fivérem üzlettársának?

- Igen, señor Moyadas - feleltem merészen, és a nyakába borultam -, én vagyok a szerencsés halandó, akinek az imádnivaló Florentinát szánták! Mielőtt azonban kifejezném örömömet, hogy családjának tagja lehetek, engedje meg, hogy keblére hullassam a könnyeket, amelyeket az ön fivérének, Agustínnak az emléke fakaszt újra a szememből. Én volnék a legháládatlanabb ember a világon, ha nem érintene rendkívül érzékenyen annak az embernek a halála, akinek a boldogságomat köszönhetem.

Mikor e szónoklat végére értem, még egyszer megöleltem a jámbor Jerónimót, aztán végighúztam a kezem a szememen, mintha a könnyeimet törölném le. Morales, aki rögtön megértette, mennyi hasznot húzhatunk egy ilyen csalásból, nem mulasztott el szekundálni nekem. Megjátszotta, hogy az inasom, és rálicitált az Agustín úr halálával kapcsolatban kifejezett részvétemre.

- Ó, Jerónimo úr - kiáltott fel -, micsoda veszteség érte önt fivére halálával! Az volt aztán az úr, a páratlan kereskedő, az önzetlen, becsületes kalmár, amilyen nincs még egy a világon!

Egyszerű, hiszékeny emberrel volt dolgunk, eszébe se jutott gyanakodni, hogy szélhámosok vagyunk, önként szolgáltatta ki prédául magát.

- Miért nem jöttek egyenest hozzám? - kérdezte. - Nem kellett volna fogadóban megszállaniok. A köztünk lévő viszony fölöslegessé teszi az efféle udvariaskodást.

- Uram - válaszolt helyettem Morales -, gazdám kissé szertartásos; ez kétségtelenül hibája, s remélem, nem neheztel meg rám, amiért ezt fölrovom neki. Ami nem jelenti azt - fűzte hozzá -, hogy nem bocsátható meg neki, amiért jelenlegi helyzetében nem akart megjelenni ön előtt. Útközben kiraboltak bennünket, mindenünket elvitték.

- Szó szerint úgy van, ahogy inasom mondja, señor Moyadas - szóltam közbe. - Ez a baleset az oka, hogy nem akartam önnél megszállni. Nem mertem ebben a ruhában mutatkozni menyasszonyom előtt, aki még sohasem látott, meg akartam várni, míg megérkezik Calatravába küldött másik inasom.

- Ez a baleset nem lehet akadálya, hogy nálam lakjon - jelentette ki az öregúr. - Elvárom, hogy tüstént költözzön hozzám.

E szavakkal máris elindult velem otthona felé, de mielőtt odaérkeztünk volna, megtárgyaltuk az állítólagos rablást, amelynek áldozata lettem, s én kijelentettem: legnagyobb bánatom, hogy holmimmal együtt Florentina arcképét is elvesztettem. A polgár mosolyogva megnyugtatott, hogy e miatt a veszteség miatt ugyan sose búsuljak: az eredeti sokkal szebb a másolatnál, s mihelyt megérkeztünk otthonába, azonnal elő is szólította a leányát, aki nem lehetett több tizenhat évesnél, de már tökéletesen fejlett nő volt.

- Íme a lány, akit boldogult fivérem önnek ígért!

- Ó, señor - kiáltottam föl szenvedélyesen -, fölösleges mondania, hogy a szeretetre méltó Florentina áll előttem. Ezek a bájteli vonások mélyen bevésődtek emlékezetembe s még inkább a szívembe. S ha már az elveszett arckép is, amely pedig csak halvány mása volt ennek az elragadó szépségnek, lángra tudott lobbantani, sejtheti, milyen elragadtatás tölt el e pillanatban!

- Szavai túlságosan hízelgők - fordult hozzám Florentina -, nem vagyok olyan hiú és beképzelt, hogy igazat adjak nekik.

- Bókoljon csak tovább - szólt közbe az apja. Azzal négyszemközt hagyott leányával, és félrevonta Moralest:

- Szóval a rablók mindenükből kifosztották önöket, barátom? - kérdezte. - Nyilván a pénzüket is elvették, hiszen mindig ezzel szokták kezdeni.

- Igen, uram - felelte cimborám. - Castil Blazo környékén ránk rontott egy sereg bandita, s nem maradt egyebünk, csak a rajtunk lévő ruha. De hamarosan megérkeznek hitelleveleink, s akkor újból talpra állunk.

- Addig is, amíg a hitellevelek megérkeznek - felelte az öregúr, és előhúzott a zsebéből egy erszényt -, itt van száz pisztol, rendelkezzenek vele tetszésük szerint.

- Ó, uram - kiáltott föl Morales -, gazdám nem fogja elfogadni! Ön még nem ismeri. Istenemre mondom, rendkívül kényes az ilyesmire. Nem az a fajta ifjú úr, aki hajlandó bárkitől is elfogadni valamit. Fiatal kora ellenére nem szívesen csinál adósságokat. Inkább hajlandó volna koldulni, semmint egy maravédit is kölcsönkérni.

- Annál jobb - felelte a polgár -, annál többre becsülöm. Ki nem állhatom, az olyan embereket, akik adósságokat csinálnak! A nemesuraknak elnézem, ők megtehetik. Nem akarok erőszakoskodni gazdáddal - tette hozzá -, ha nehezére esik kölcsönt elfogadni, ne is beszéljünk róla többet!

Azzal már zsebre is akarta vágni az erszényt, cimborám azonban megakadályozta.

- Várjon csak, Moyadas úr! Akármennyire irtózik is gazdám a kölcsönöktől, nem adom fel a reményt, hogy az ön száz pisztolját sikerül elfogadtatni vele. Minden attól függ, hogyan tálalja neki az ember a dolgot. A helyzet ugyanis az, hogy csak idegenektől nem szeret kölcsönt felvenni, családtagok esetében nem ilyen kényes. Apjától egész nyugodtan kér pénzt, amikor csak szüksége van rá. Amint látja, a fiatalember tud disztingválni, s önt, uram, nyilván második apjának tekinti.

Morales ilyen és ehhez hasonló szavakkal megszerezte az öregúr erszényét. Utána az öregúr visszatért hozzánk - mármint a lányához meg hozzám -, amikor éppen nagyban bókoltunk egymásnak. Félbeszakította társalgásunkat. Elmondta Florentinának, milyen nagy szolgálatot tettem neki, s ezzel kapcsolatos megjegyzéseiből rájöttem, mennyire hálás nekem. Kihasználtam a kedvező helyzetet. Közöltem a derék polgárral, hogy legjólesőbben azzal adhatna kifejezést hálájának, ha minél gyorsabban nyélbe ütné lányával való házasságomat. Sürgetésemnek készséggel engedett. Megnyugtatott, hogy Florentina legkésőbb három nap múlva a feleségem lesz, s még azt is hozzátette, hogy a hozományul ígért hatezer dukát helyett tízezret ad, hogy ezzel is tanújelét adja, milyen nagyra becsüli a szolgálatot, amelyet tettem neki.

Moralesnek meg nekem tehát nagyon jó sorunk volt a jámbor Jerónimo de Moyadasnál, s az a kellemes kilátás kecsegtetett, hogy tízezer dukát üti a markunkat. Azt terveztük, hogy az összeg birtokában sürgősen elhagyjuk Méridát. Örömünkbe azonban félelem is vegyült: attól tartottunk, hogy e három nap alatt váratlanul megjelenik Juan Vélez de la Membrilla igazi fia, s belegázol boldogságunkba, jobban mondva tönkreteszi azt. Aggodalmunk nem volt alaptalan. Már másnap megérkezett Florentina apjához valami parasztféle egy utazótáskával. Én akkor éppen nem tartózkodtam otthon, cimborám azonban igen.

- Señor - fordult a paraszt az öregúrhoz -, annak a calatravai lovagnak a szolgája vagyok, aki az ön veje lesz: Pedro de la Membrilla úré. Most érkeztünk a városba, ő is rögtön itt lesz; azért siettem előre, hogy értesítsem.

Alig fejezte be szavait, meg is jelent a gazdája. Ez fölöttébb meglepte az öregurat, s kissé zavarba hozta Moralest.

A fiatal Pedro igen jóképű fickó volt. Üdvözölte Florentina atyját, a jóember azonban nem adott rá alkalmat, hogy mondókáját befejezze, hanem cimborámhoz fordult, és megkérdezte, hogy ez meg mi. Erre Morales, akit szemtelenségben senki nem tudott fölülmúlni, magabiztos ábrázatot öltött, és így felelt:

- Uram, ez a két ember, aki itt áll ön előtt, ahhoz a rablóbandához tartozik, amelyik kifosztott bennünket az országúton, s leghatározottabban rájuk ismerek, különösen erre, aki azt meri állítani, hogy Juan Vélez de la Membrilla fia.

Az éltes polgár habozás nélkül hitt Moralesnek, s abban a meggyőződésben, hogy a jövevények közönséges gazemberek, így szólt hozzájuk:

- Uraim, túl későn érkeztek, megelőzték önöket. Pedro de la Membrilla tegnap óta házamban lakik.

- Gondolja meg jól, mit mond - felelte a calatravai fiatalember. - Önt becsapták, szélhámost fogadott be a házába. Juan Vélez de la Membrillának egyetlen fia van, s az én vagyok.

- Beszélje be ezt másnak! - vágott vissza az öregúr. - Tisztában vagyok vele, hogy kicsodák önök. Nem ismeri meg ezt az inast, és nem emlékszik a gazdájára, akit a calatravai országúton kifosztottak?

- Hogyhogy kifosztottuk? - kérdezte Pedro. - Hej, ha nem vendég volnék itt, levágnám a fülét ennek a csirkefogónak, aki pimasz módon rablónak mer nevezni! Hálás lehet, hogy ön itt van, s fékezem dühömet. Ismétlem, uram - folytatta -, önt rászedték! Én vagyok az a fiatalember, akinek az ön fivére, Agustín, odaígérte az ön leánya kezét. Óhajtja, hogy megmutassam a leveleket, amelyeket a házasság dolgában atyámnak írt? Elfogadja bizonyítéknak Florentina arcképét, amelyet röviddel a halála előtt kaptam tőle?

- Nem - szakította félbe az idős polgár -, sem az arckép, sem a levelek nem győznek meg. Pontosan tudom, hogyan kerültek az ön kezébe, s jó szívvel ajánlom, tűnjön el minél gyorsabban Méridából, nehogy utolérje a büntetés, amely az önhöz hasonló alakoknak kijár.

- Ez már sok! - vágott a szavába ezúttal az ifjú lovag. - Nem fogom tűrni, hogy büntetlenül elorozzák a nevem, sem azt, hogy banditának tüntessenek fel. Vannak ismerőseim a városban, megkeresem és idehozom őket, hogy leleplezzem ezt az ellenem szőtt gazságot!

E szavakkal távozott is inasával együtt, Morales pedig győztesen ott maradt. Az eseménynek az lett a következménye, hogy Jerónimo de Moyadas elhatározta: még aznap nyélbe üti a házasságot, és tüstént meg is tette a szükséges intézkedéseket.

Noha cimborám örömmel látta Florentina apjának irántunk tanúsított ily nagy jóindulatát, mégis nyugtalankodott. Tudta, hogy Pedro nem mulasztja el megtenni a szükséges lépéseket, félt a következményektől, s türelmetlenül várt, hogy tájékoztathasson a történtektől. Mélységes töprengésbe merülve találtam.

- Mi baj, barátom? - kérdeztem. - Miért vagy ilyen gondterhelt?

- Minden okom megvan rá - felelte, s elmondta, mi történt. - ítéld meg magad - tette hozzá -, van-e okom töprengeni. A te vakmerőséged miatt kerültünk ilyen kutyaszorítóba. Elismerem, ragyogó ötlet volt, s dicsőségedre vált volna, ha sikerül, csakhogy minden jel szerint rossz vége lesz, és én azon a véleményen volnék, hogy mielőtt még lelepleznének bennünket, oldjunk kereket azzal a tollal, amelyet a jóember szárnyából kitéptünk.

- Ne siessük el a dolgot, Morales úr - feleltem. - Ön túl gyorsan meghátrál a nehézségek előtt. Nem hoz dicsőséget don Matías de Cordel meg a többi lovag fejére, akivel együtt lakott Toledóban. Ha valaki ilyen jeles mestereknél inaskodott, nem szabad ilyen könnyen megijednie. Ami engem illet, e derék férfiak példáját óhajtom követni, be akarom bizonyítani, hogy méltó tanítványuk vagyok, tehát szembeszállok az akadállyal, amelytől ön megijedt, és bízom benne, hogy el is hárítom.

- Ha sikerül megtennie - felelte cimborám -, többre fogom becsülni Plutarkhosz minden nagy emberénél.

Morales éppen befejezte szavait, amikor belépett Jerónimo de Moyadas.

- Mindent elintéztem, hogy megköthesse a házasságot; még ma este a vejem lesz. Inasa - folytatta - nyilván elmesélte, mi történt. Mit szól az arcátlan csirkefogóhoz? El akarta hitetni velem, hogy ő fivérem üzlettársának a fia.

Morales aggódva figyelte, hogyan vágom ki magam a csávából, és ugyancsak meglepődött, amikor meghallotta, hogy szomorú pillantást vetve Moyadasra, ártatlan arccal így szólok az idős polgárhoz:

- Uram, csak rajtam múlna, hogy megtartsam tévedésében, és hasznot húzzak belőle; de úgy érzem, nem arra születtem, hogy hazugságban éljek. Kénytelen vagyok őszinte vallomást tenni. Nem én vagyok Juan Vélez de la Membrilla fia.

- Micsoda? - vágott közbe az öregúr gyorsan és meglepődve. - Szóval nem ön az a fiatalember, akinek a fivérem...

- Kegyeskedjék végighallgatni, uram - vágtam ezúttal én a szavába -, mindent őszintén és az igazsághoz híven el akarok mondani. Egy héttel ezelőtt beleszerettem az ön leányába, s ez a szerelem marasztalt itt Méridában. Tegnap, miután sikerült segítségére lennem, már meg akartam kérni öntől a kezét, ámde ön ajkamra forrasztotta a szót, amikor közölte, hogy másnak szánta. Azt mondta, fivére megkérte a halálos ágyán, hogy adja a leányát Pedro de la Membrillához, ön ezt megígérte, s minden körülmények közt állani akarja a szavát. Közlése, meg kell vallanom, lesújtott, s a reménytelen szerelem sugallatára folyamodtam a hadicselhez. De meg kell mondanom, hogy titokban szemrehányásokat tettem magamnak, ám azt hittem, hogy ha bevallom bűnömet, s ön megtudja, hogy inkognitóban utazó olasz herceg vagyok, meg fog bocsátani. Atyám számos völgy ura Svájc, a milánói tartomány és Szavoja között. Úgy gondoltam, kellemesen lesz meglepve, ha fölfedem kilétem, s már előre örültem a pillanatnak, amikor házasságkötésünk után Florentina a férje ajkáról hallhatja majd a kellemes hírt. Az ég azonban - folytattam más hangon - nem engedte, hogy ilyen örömben részesüljek. Megjelent Pedro de la Membrilla, s vissza kell adnom neki a nevét, bármilyen sokba kerül is ez nekem. Önt ígérete kötelezi, hogy őt válassza vejéül, én csak sóhajtozhatok miatta, de vádaskodni nincs jogom: őt kell előnyben részesítenie velem szemben, tekintet nélkül rangomra és a szörnyű helyzetre, amelybe ilyenformán taszít. Nem hivatkozom rá; hogy az ön fivére csak nagybátyja volt az ön leányának, az apja ön, s hogy igazságosabb volna az ön részéről, ha irántam érzett háláját róná le, mint hogy makacsul kitart egy ígéret mellett, amely jóformán semmire sem kötelezi.

- Igaza van, csakugyan így igazságos - kiáltott föl Jerónimo de Moyadas -, és nem is habozom, hogy ön és Pedro de la Membrilla közül melyiket válasszam. Ha Agustín fivérem élne, ő sem helytelenítené, hogy azt részesítem előnyben, aki megmentette az életem, ráadásul még herceg is, és nem tartja méltóságán alulinak, hogy leereszkedjen hozzám, és rokonságra lépjen velem. Csak akkor tagadhatnám meg öntől leányom kezét, és mondhatnék le egy számára ily előnyös házasságról, ha önnön szerencsém ellensége volnék, és teljesen elment volna az eszem.

- Uram - szóltam közbe -, ne cselekedjék elhamarkodottan, érett megfontolás nélkül csak saját érdekeit nézze, és nemesi származásom ellenére...

- Ne gúnyolódjék velem! - szakított félbe. - Hát szabad haboznom csak egy pillanatig is? Nem, hercegem! Nagyon kérem, tisztelje meg még ma este kezével a boldog Florentinát!

- Hát jó - feleltem -, legyen! Menjen és közölje vele ön a hírt, mondja el neki, milyen ragyogó jövő vár rá.

Mikor a derék polgár elsietett közölni leányával, hogy egy herceget hódított meg, Morales, aki végighallgatta a beszélgetést, térdre vetette magát, és így szólt:

- Uram, Olaszhon hercege, a milánói tartomány és a Szavoja közt elterülő völgyek urának fia, engedje meg, hogy felséged lábai elé vessem magam, és kifejezzem elragadtatásomat. Betyárbecsületemre esküszöm, úgy nézek föl önre, mint valami csodára. Azt hittem, én vagyok a legügyesebb ember a világon, de kénytelen vagyok fejet hajtani ön előtt, noha kevésbé tapasztalt, mint én.

- Szóval, most már nem nyugtalankodsz?

- Egy csöppet sem - felelte -, most már nem félek Pedro úrtól, annyiszor jöhet ide, ahányszor csak akar!

Szóval Morales meg én szilárdan nyeregben éreztük magunkat, s azon tanakodtunk, merre vesszük utunkat a hozománnyal, amellyel olyan nyugodtan számoltunk, hogy akkor se számolhattunk volna nyugodtabban, ha már a zsebünkben lett volna. Csakhogy még nem volt a zsebünkben, és a kaland végkifejlete nem felelt meg várakozásunknak.

Nemsokára visszatért a calatravai fiatalember. Két polgár jött vele meg egy alguacil, akinek bajsza és barna képe legalább olyan tekintélyt kölcsönzött, mint a hivatala. Florentina apja ott állt mellettünk.

- Señor de Moyadas - szólalt meg Pedro -, íme elhoztam három szavahihető embert. Ismernek és tanúsíthatják, ki vagyok.

- Bizony tanúsíthatom - kiáltotta az alguacil -, és igazolom is mindazok előtt, akikre tartozik, hogy ismerem önt: a neve Pedro, és egyetlen fia Juan Vélez de la Membrillának. Aki ennek az ellenkezőjét merészeli állítani, szélhámos!

- Hiszek önnek, alguacil úr - felelte rá a jámbor Jerónimo de Moyadas. - Az ön tanúságtétele szent előttem, akárcsak a társaságában lévő két kereskedő úré. A legteljesebb mértékben meg vagyok győződve afelől, hogy az ifjú lovag, aki önöket idehozta, fivérem üzlettársának egyetlen fia. De mit érdekel ez engem? Elhatározásom megváltoztattam, többé nincs szándékomban hozzáadni a leányomat.

- Ó, így mindjárt más - jelentette ki az alguacil. - Én csak azért vagyok itt, hogy igazoljam: ismerem ezt a fiatalembert. Leánya kezével kétségtelenül ön rendelkezik, és senki nem kényszerítheti rá, hogy akarata ellenére adja őt férjhez.

- Magam sem akarom kényszeríteni Moyadas urat - szólt közbe Pedro -, úgy rendelkezik leánya sorsa felől, ahogy jónak tartja, de engedje megkérdeznem, miért változtatta meg elhatározását. Valami kifogása van ellenem? Ha már le kell mondanom a szép reményről, hogy a veje lehetek, legalább azt tudjam, hogy nem az én hibámból ért a veszteség.

- Semmi kifogásom ön ellen - felelte a derék öreg -, sőt meg kell mondanom, sajnálom, hogy kénytelen vagyok megszegni a szavamat, s kérem is, hogy bocsásson meg érte. Meggyőződésem, hogy nemes lelkű ember, s épp ezért nyilván nem veszi rossz néven, hogy előnyben részesítem egyik vetélytársát, aki megmentette az életemet. Íme - folytatta és rám mutatott -, ez az úr nagy veszedelemtől szabadított meg, s hogy meg több mentségem legyen ön előtt, hadd árulom el azt is, hogy egy olasz herceg, aki beleszeretett Florentinába, és a rangkülönbség ellenére el akarja venni.

Az utolsó mondat hallatára Pedro csak állt némán és zavartan. A két kereskedő nagy szemeket meresztett, látszott, hogy mérhetetlenül meglepődtek. Az alguacil azonban, aki megszokta, hogy a dolgokat a sötétebb oldalukról nézze, gyanút fogott, hogy a csodálatos kaland szélhámosság, amelyen ő csak nyerhet. Figyelmesen szemügyre vett tehát, s mivel arcom ismeretlen volt előtte, ugyan olyan figyelmesen megnézte cimborámat is. Felséges mivoltom szerencsétlenségére Moralesre ráismert, s mivel eszébe jutott, hogy a Ciudad Real-i börtönben látta, fölkiáltott:

- Hohó! Hiszen ez egyik ügyfelem! Jól ismerem ezt az urat: az egyik legnagyobb csirkefogó a spanyol királyságban és tartományaiban.

- Hátrább az agarakkal, alguacil úr - szólalt meg Jerónimo de Moyadas. - Ez a fiatalember, akit ön ilyen csúnyán jellemzett, egy herceg inasa.

- Helyes! - felelte az alguacil - nekem ennyi is elég, hogy tudjam, mihez tartsam magam. Az inasról meg tudom ítélni, miféle a gazdája. Semmi kétségem afelől, hogy mind a kettő akasztófára való gazember, aki összebeszélt, hogy rászedi önt. Ismerem a fajtájukat, s hogy bebizonyítsam önnek, hogy kalandorok, azonnal tömlöcbe is vettetem mind a kettőt. Ígérem, hogy összehozom őket négyszemközt a corregidor úrral, aztán majd rájönnek, hogy a végén csattan az ostor.

- Megálljunk, tiszt uram! - szólt közbe az öreg. - Ne vigyük túlzásba a dolgot! Nem félnek, uraim, hogy egy ártatlan embernek szereznek kellemetlenséget? Ha az inas csirkefogó, a gazdája is feltétlenül az? Hát nem fordult még elő, hogy csirkefogók álltak hercegi szolgálatban?

- Ugyan, hagyja már azt a hercegezést! - szólt közbe az alguacil. - Lefogadom, hogy ez az ember szélhámos, és a király nevében le is tartóztatom a cimborájával együtt. Húsz íjász áll a kapu előtt, azok majd elhurcolják őket a tömlöcbe, ha maguktól nem hajlandók menni. Rajta, hercegem - fordult hozzám -, indulás!

E szavakra meghökkentem, s Morales úgyszintén; zavarunk gyanússá tett bennünket Jerónimo de Moyadas szemében, jobban mondva elvesztette irántunk érzett bizalmát. Ráeszmélt, hogy meg akartuk csalni. Mindamellett ezúttal is úriemberhez illően viselkedett.

- Tiszt uram - szólt az alguacilhoz -, lehet, hogy gyanúja alaptalan, de az is lehet, hogy nagyon is alapos. De akárhogy van is, ne mérgesítsük el a dolgot. Hadd távozzon ez a két fiatalember, s menjen, ahová akar. Nagyon kérem, ne akadályozza meg, hogy eltávozzanak! Azért kérem ezt a szívességet öntől, mert szeretném megfizetni, amivel tartozom nekik.

- Ha azt tenném, ami a kötelességem - felelte az alguacil -, tömlöcbe vettetném ezt a két urat, nem törődve az ön kérésével. Az ön iránt érzett nagyrabecsülés azonban arra késztet, hogy ezúttal ne teljesítsem kötelességemet, de csakis azzal a feltétellel, hogy azonnal elhagyják a várost, mert ha holnap is itt találom őket, istenemre mondom, nagyon megkeserülik!

Amikor Morales meg én meghallottuk, hogy szabadon hagy, valamelyest magunkhoz tértünk. Megpróbáltunk határozottan fellépni, s makacsul állítottuk, hogy becsületes emberek vagyunk, az alguacil azonban ferde pillantást vetett ránk, mire elnémultunk. Nem tudom, miért gyakorolnak ránk olyan nagy hatást az efféle emberek. Kénytelenek voltunk hát Florentinát és a hozományt átengedni Pedro de la Membrillának, aki minden bizonnyal veje lett Jerónimo de Moyadasnak. Cimborámmal együtt eltávoztam. Truxillo felé indultunk, s azzal vigasztaltuk magunkat, hogy ha többet nem is, legalább száz pisztolt kerestünk az ügyön. Napszállta előtt egy órával áthaladtunk egy kis falun azzal a szándékkal, hogy valahol messzebb éjszakázunk. Megpillantottunk egy fogadót, a helységhez képest feltűnően csinos volt. A fogadós és a felesége a kapu előtt ült két hosszú kövön. A fogadós - sovány és már idős férfi - egy ócska gitárt nyaggatott, hogy szórakoztassa feleségét, aki szemlátomást élvezettel hallgatta.

- Uraim! - kiáltott utánunk a fogadós, amikor látta, hogy nem állunk meg - javaslom, hogy szálljanak meg itt. A legközelebbi falu legalább három istentelen mérföldre fekszik, s figyelmeztetem önöket, hogy ott nem fogják olyan jól érezni magukat, mint itt. Higgyenek nekem, szálljanak meg a fogadómban, jó vacsorát kapnak jutányos áron.

Hagytuk rábeszélni magunkat. Odaléptünk a fogadóshoz és feleségéhez, üdvözöltük őket, leültünk melléjük, s elkezdtünk négyesben társalogni mindenféle közömbös témáról. A fogadós azt állította magáról, hogy a Szent Hermandad Testvériség tisztje, a fogadósné jó kedélyű, nagy darab nő volt, láthatólag értett hozzá, hogyan adja el a portékáját.

Társalgásunkat jó tucatnyi - részben lóháton ülő - lovag érkezése szakította félbe, vagy harminc, málhákkal megrakott öszvér követte őket.

- Tyű, mennyi herceg! - kiáltott föl a sok ember láttán a fogadós. - Hol fogom elhelyezni mindnyájukat?

A falu egy pillanat alatt megtelt emberekkel és állatokkal. Szerencsére a fogadó mellett hatalmas csűr volt, oda kötötték be a teherhordó öszvéreket s rakták le a málhákat; a hátasöszvéreket meg a lovakat másutt helyezték el. Ami a jövevényeket illeti, legfőbb gondjuk nem az ágy, hanem a jó vacsora volt. A fogadós, a fogadósné és az egyetlen cselédlány nem is kímélte a fáradságot. Levágták a baromfiudvar valamennyi lakóját. Ezzel meg néhány mártással nyakon öntött nyúllal meg kandúrral és egy nagy tál birkahúsos káposztalevessel jól is lakatták az egész társaságot.

Morales meg én szemügyre vettük a lovagokat, akik időnként ugyancsak fürkésző pillantást vetettek ránk. Végül is szóba elegyedtünk, és felajánlottuk, hogy ha nincs kifogásuk ellene, vacsorázzunk együtt. Kijelentették, hogy nagyon fognak örülni. Így aztán együtt ültünk asztalhoz. Volt köztük egy, aki parancsolt, s aki iránt a többiek, noha egyébként elég bizalmaskodva bántak vele, határozott tiszteletet tanúsítottak. Tény, hogy ez a lovag játszotta a főszerepet, határozott, emelt hangon beszélt, sőt néha fölényesen ellentmondott a többieknek, akiknek eszükbe sem jutott hasonló hangon válaszolni, láthatólag mindnyájan respektálták a véleményét. A beszélgetés véletlenül Andalúziára fordult, s mivel Morales Sevillát kezdte dicsérni, az imént említett férfiú feléje fordult:

- Lovag uram, ön arról a városról zengett dicshimnuszt, ahonnan származom. Legalábbis annak a közelében születtem, mivelhogy Mayrena községben láttam meg a napvilágot.

- Akárcsak én - felelte cimborám. - Én is mayrenai vagyok s lehetetlen, hogy ne ismerjem az ön szüleit, hiszen a bírótól kezdve a község legutolsó emberéig mindenkit ismerek. Kinek a fia ön?

- Egy becsületes jegyzőé, Martín Moralesé.

- Martín Moralesé? - kiáltotta cimborám legalább olyan örömmel, mint amilyen meglepetéssel. - Szavamra mondom, fölöttébb érdekes! Akkor hát ön a bátyám, Manuel Morales?

- Az bizony - válaszolt a másik -, s ezek szerint ön Luis öcsém, aki még pólyában volt, amikor elhagytam a szülői házat?

- Úgy, ahogy mondja - felelte cimborám.

Erre mindketten felálltak az asztal mellől, s többször megölelték egymást. Aztán señor Manuel így szólt a társasághoz:

- Uraim, ez valóban csodálatos eset! A sors akaratából találkoztam és megismerkedtem öcsémmel, akit több mint húsz esztendeje nem láttam. Engedjék meg, hogy bemutassam!

Erre a lovagok, akik udvariasságból valamennyien felállottak, köszöntötték az ifjabbik Moralest, és összevissza ölelgették. Aztán visszaültünk az asztalhoz, s ott is maradtunk egész éjszaka. Le sem feküdtünk. A két testvér egymás mellé ült, és halkan a családjáról beszélgetett, a többiek meg ittak és mulatoztak.

Luis hosszasan elbeszélgetett Manuellel, majd félrevont, és így szólt:

- Ezek a lovagok valamennyien de Montanos gróf háza népéhez tartoznak, akit a király nemrég nevezett ki Mallorca alkirályának. Alicantéba viszik az alkirály felszerelését, s ott hajóra szállnak. Bátyám, aki az alkirály intézője, felajánlotta, hegy magával visz, s mivel látta, milyen nem szívesen válnék el öntől, azt mondta, hogy ha hajlandó velünk tartani, jó álláshoz juttatja. Kedves barátom - folytatta -, azt ajánlom, ne utasítsd vissza az ajánlatot. Menjünk együtt Mallorca szigetére. Ha jól érezzük ott magunkat, maradunk, ha nem, visszatérünk Spanyolországba.

Örömmel elfogadtam az ajánlatot. A fiatal Morales meg én csatlakoztunk a gróf tisztjeihez, még pirkadat előtt velük együtt elhagytuk a fogadót. Fényes nappal értünk Alicante városába, ahol vettem egy gitárt, és hajóra szállás előtt csináltattam egy igen csinos ruhát. Egyre csak Mallorca szigete járt az eszemben, s ugyanilyen lelkiállapotban leledzett Luis Morales is. Már-már úgy látszott, hogy lemondtunk a szélhámosságról. Az igazat megvallva, azt akartuk, hogy a társaságunkban lévő lovagok tisztességes embereknek tartsanak bennünket, s ezért uralkodtunk hajlamainkon. Végül is jókedvűen hajóra szállottunk, s azzal kecsegtettük magunkat, hogy hamarosan Mallorcában leszünk, de alig futottunk ki az alicantei öbölből, iszonyú vihar támadt. Elbeszélésemnek ennél a pontjánál alkalmam volna szép leírást kerekíteni a viharról, lefesteni a villámoktól izzó levegőt, a mennydörgést, a szelek süvöltését, a tomboló hullámokat et cetera. Én azonban mellőzöm az ilyen szóvirágokat, megelégszem annak közlésével, hogy iszonyú vihar volt, s kénytelenek voltunk Cabrera szigetének csúcsán partra szállni. Az elhagyott szigeten egy erődítmény áll, amelyet akkoriban öt-hat közlegény és egyetlen tiszt tartott megszállva, s az utóbbi rendkívül szívélyesen fogadott bennünket.

Mivel több napot kellett a szigeten töltenünk, hogy a vitorlákat meg a kötélzetet rendbe hozzák, mindenféle szórakozással igyekeztünk elűzni az unalmat. Ki-ki a hajlamait követte: egyesek kártyáztak, mások másként szórakoztak, jómagam sétálni indultam a szigeten azokkal a lovagokkal, akik ugyancsak szerették a sétát. Szikláról sziklára ugrándoztunk, a terep ugyanis nagyon egyenetlen a szigeten, mindenhol köves, alig látni földet. Egyszer, mikor a száraz és kietlen tájon nézelődtünk, és elámultunk a természet szeszélyességén, amely tetszése szerint termékeny vagy meddő, egyszerre csak kellemes illat csapta meg orrunkat. Azonnal kelet felé fordultunk, ahonnan az illat áradt, s meglepődve fedeztünk föl a sziklák közt egy nagy, kerek, zöld foltot, ahol szebb és illatosabb lonc nőtt, mint Andalúziában. Örömmel közeledtünk a kedves növényekhez, amelyeknek illata az egész környéket betöltötte, s kiderült, hogy a lonc mögött egy nagyon mély barlang bejárata rejtőzik. A barlang széles volt és nem túl sötét, s egy sor természetes csigalépcsőt alkotó sziklán, amelynek a peremét virág díszítette, le is ereszkedtünk a fenekére. Amikor leértünk, láttuk, hogy az aranynál is sárgább homokon pici erecske kígyózik. Az erek a sziklafalakon kiütköző vízcseppekből táplálkoztak, s eltűntek a föld alatt. A víz oly tisztának látszott, hogy kedvünk támadt inni belőle, s olyan üdítőnek találtuk, hogy elhatároztuk, másnap megint elmegyünk oda néhány palack borral, meg lévén győződve róla, hogy nagy élvezet lesz ott elfogyasztani.

Csak nagy nehezen hagytuk el a kellemes helyet, s midőn visszaértünk az erődbe, természetesen eldicsekedtünk bajtársainknak szép fölfedezésünkkel. Az erőd parancsnoka azonban barátilag figyelmeztetett, hogy ne menjünk többet a barlangba, amelytől annyira el voltunk bűvölve.

- Miért ne? - kérdeztem. - Talán veszélyes?

- Az bizony - felelte. - Az algériai és tripoliszi kalózok néha partra szállnak a szigeten, s a barlangban lévő forrásból látják el magukat édesvízzel. Egyszer rajtaütöttek helyőrségem két közlegényén, s eladták őket rabszolgának.

Hasztalanul beszélt nagyon komolyan a tiszt, nem tudott meggyőzni bennünket. Azt hittük, csak tréfál, s három lovaggal már másnap visszatértem a barlangba. Méghozzá tűzfegyverek nélkül, hogy megmutassuk: nem tartunk semmitől. A fiatal Morales nem volt hajlandó részt venni a kiránduláson; akárcsak a bátyja, ő is jobban szeretett az erődben kártyázni.

Akárcsak előző nap, most is leszálltunk a barlang mélyére, és behűtöttük a magunkkal hozott néhány palack bort a vízben. Miközben élvezettel iddogáltunk, gitároztunk és vidáman beszélgettünk, odafönt a barlang bejáratánál egy csomó török ruhás, tömött bajszú, turbános férfi jelent meg. Azt hittük, a mieink közül valók, és az erőd parancsnokával együtt azért öltöztek álruhába, hogy ránk ijesszenek. Annyira beleéltük magunkat a gondolatba hogy elkezdtünk kacagni, s hagytuk, hogy vagy tízen leszálljanak, még csak eszünkbe se jutott védekezni. Hamarosan kiderült, milyen szomorúan csalódtunk; rájöttünk, hogy egy kalóz az embereivel, s azért jött, hogy elraboljon bennünket.

- Adjátok meg magatokat, kutyák! - kiáltotta kasztíliai tájszólásban. - Ha nem, a halál fiai vagytok!

A kíséretében lévő fegyveresek pedig ránk fogták karabélyukat, s az ellenállás legkisebb jelére keresztüllyuggattak volna bennünket, mi azonban bölcsebbek voltunk, semhogy ellenállni próbáltunk volna. A halál helyett inkább a rabszolgaságot választottuk, és átadtuk kardunkat a kalóznak. Láncra veretett bennünket, és a hajóra vitetett, amely onnan nem messze várakozott, felhúzatta a vitorlákat, és elindult Algír felé.

Így nyertük el megérdemelt büntetésünket, amiért nem hallgattunk az erődítmény parancsnokának figyelmeztetésére. A kalóz első dolga az volt, hogy megmotoztatott bennünket, és elvette minden pénzünket. Pompás fogást csinált! A plasenciai polgárfiúk kétszáz aranyát, valamint a száz aranyat, amelyet Morales kapott Jerónimo de Moyadastól, és sajnos rám bízott, könyörtelenül elszedték tőlem. Társaim erszénye se volt éppen sovány; egyszóval, a fogás kitűnő volt. A kalóz láthatólag örült, s a nyomorult hóhér nem érte be azzal, hogy elvette a pénzünket, még ki is gúnyolt, sértésekkel halmozott el, ami különösen azért érintett érzékenyen, mert ha akartuk, ha nem, kénytelenek voltunk lenyelni. Miután ezerféleképpen kigúnyolt, ráadásul még előhozatta a forrásban lehűtött borospalackokat, amelyeket legényei gondosan magukkal hoztak. Velük együtt nekilátott kiüríteni őket, és csúfságból a mi egészségünkre ivott.

Bajtársaim magatartása félreérthetetlenül elárulta, mi megy végbe bennük. Már csak azért is szenvedtek rabszolgaságuk miatt, mert már gyönyörűen kiszínezték magukban, milyen jó soruk lesz majd Mallorca szigetén. Ami engem illet, volt bennem annyi határozottság, hogy levontam a következtetéseket, nem ijedtem meg úgy, mint a többiek, beszédbe elegyedtem a gúnyolódóval, sőt jó képet vágtam tréfáihoz, s ez megnyerte a tetszését.

- Fiatal barátom - mondta -, szeretem a bátor embereket. Végtére is sokkal okosabb, ha sóhajtozás és nyögés helyett türelemmel vértezzük föl magunkat, és alkalmazkodunk a helyzethez. - Látva, hogy gitár van nálam, így folytatta: - Játssz valamit, hadd lám, hogy értesz hozzá!

Mihelyt levétette rólam a kötelékeket, engedelmeskedtem a parancsnak, s olyan szépen gitároztam, hogy megtapsoltak. Tény, hogy elég jól játszom ezen a hangszeren. Énekeltem is, s a hangom szintén megnyerte tetszésüket. A hajón lévő valamennyi török elragadtatott mozdulatokkal adott kifejezést örömének, hogy hallhatta az énekemet, amiből arra kell következtetnem, hogy muzsika dolgában elég jó az ízlésük. A kalóz a fülembe súgta, hogy nem leszek nyomorult rabszolga, s tehetségem birtokában számíthatok rá, hogy olyan munkát kapok, ami elviselhetővé teszi fogságomat.

Szavai meglehetősen megörvendeztettek, de bármilyen hízelgőek voltak is e szavak, nyugtalanított is a török által kilátásba helyezett kellemes munkakör: tartottam tőle, hogy nem lesz ínyemre való. Mikor befutottunk Algír kikötőjébe, nagy csomó ember várt ránk; még ki sem kötöttünk, máris hatalmas örömujjongásban törtek ki. Képzeljék hozzá, hogy a levegőt betöltötte a trombiták, szerecsen sípok és egyéb arrafelé divatos hangszerek összevissza harsogása: inkább lármás, mint kellemes szimfónia kerekedett ki belőle. Az örömujjongás oka egy városszerte elterjedt álhír volt. Azt beszélték, hogy a hitehagyott Mehemet (így hívták a kalózunkat) elesett, amikor megtámadott egy nagy genovai hajót; ilyenformán valamennyi rokona és barátja, aki hazatéréséről értesült, a kikötőbe csődült, hogy kifejezze örömét.

Alig léptünk szárazföldre, társaimmal együtt Szolimán pasa palotájába vezettek, ahol egy keresztény írnok mindnyájunkat külön-külön kifaggatott. Megkérdezte hogy hívnak, hány évesek és hova valósiak vagyunk, mi a vallásunk és mihez értünk. Ekkor Mehemet felhívta rám a pasa figyelmét, magasztalta a hangomat, és hozzátette, hogy ráadásul még gyönyörűen gitározom is. Szolimánnak sem kellett több, azon nyomban úgy döntött, hogy engem ő maga fogad szolgálatába. Különválasztottak hát társaimtól, és a szerájba vezettek, hogy a nekem szánt állást elfoglaljam. A többi rabot kihajtották a piactérre, és az ottani szokás szerint eladták. Amit Mehemet a hajón megjósolt, bekövetkezett; jó sorsom lett. Nem szolgáltattak ki a börtönőröknek, és nem alkalmaztak kínos-keserves munkára. Szolimán pasa, kiváltságképpen, különleges helyre rendelt még öt-hat előkelő rabszolgával együtt, akiket bármely pillanatban kiválthattak, s csak könnyű munkát kellett végezniök. Engem a pasa kertjében álló narancsfák és a virágok öntözésével bíztak meg. Kellemesebb elfoglaltságom nem is lehetett volna, hálát is adtam érte vezércsillagomnak, s magam sem tudtam miért, de úgy éreztem, nem lesz rossz sorom Szolimánnál.

A pasa (elkerülhetetlen, hogy leírjam) negyven év körüli, igen jóképű férfi volt, s török létére nagyon udvarias és jó modorú. Egy kasmíri nő volt a kegyence, aki eszével és szépségével teljesen uralma alatt tartotta. A pasa a bálványozásig szerette a nőt. Mindennap megörvendeztette valamilyen ünnepséggel, hol ének- és zenekari hangversennyel, hol meg török ízlés szerint írt színdarabbal, azaz olyan drámai költeménnyel, amelyben a szemérmet és az illemet éppoly kevéssé tartják tiszteletben, mint az arisztotelészi szabályokat. A kegyencnő, akit Farrukhnaznak neveztek, szenvedélyesen szerette ezeket a látványosságokat, ő maga is eljátszatott néha udvarhölgyeivel egy-egy arab színdarabot a pasa előtt. Ezekben a darabokban ő maga is föllépett, és kecses, eleven játékával minden nézőt elbűvölt. Az egyik ilyen előadáson, amikor magam is ott voltam a muzsikusok közt, Szolimán utasított, hogy az egyik szünetben egyedül gitározzam és énekeljek. Szerencsémre megnyertem Szolimán tetszését: nemcsak hogy megtapsolt, hanem meg is éljenzett, s úgy láttam, hogy a kegyencnő is elismerő pillantást vet rám.

Másnap, amikor éppen a narancsfákat öntöztem a kertben, egy eunuch haladt el mellettem, s anélkül, hogy megállt vagy egy szót is szólt volna, egy levélkét dobott a lábam elé. Örömmel és félelemmel vegyes zavarban vettem föl. Lefeküdtem a földre, nehogy meglássanak a szeráj ablakából, és a narancsfák ládái mögé bújva felbontottam a levelet. Egy meglehetősen értékes gyémánt volt benne s a következő néhány sor hibátlan kasztíliai nyelven: "Ifjú keresztény, adj hálát az égnek, hogy rabságba kerültél. A szerelem és a jó szerencse boldoggá fog tenni; a szerelem, ha fogékony tudsz lenni egy szép nő bájai iránt, a jó szerencse pedig, ha van bátorságod minden veszéllyel szembeszállni."

Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy a levelet a szultán kegyencnője írta; a levél stílusa és a gyémánt meggyőzött róla. Azonfölül, hogy természettől fogva nem vagyok ijedős, a hiúság, hogy egy nagyúr szeretőjével lehetek jóban, s még inkább a remény, hogy négyszer annyi pénzt vasalok majd ki belőle, mint amennyi a váltságdíjam, arra az elhatározásra késztetett, hogy belemenjek a kalandba, bármilyen veszéllyel kell is szembenéznem. Folytattam a munkát, s közben azon tűnődtem, hogyan jutok be Farrukhnaz lakosztályába, azaz inkább, hogyan teszi lehetővé, hogy bejussak, mert szentül hittem, hogy nem hagyja annyiban a dolgot, s a kockázat nagyobbik felét maga vállalja. Nem csalódtam. Ugyanaz az eunuch, aki előzőleg elhaladt mellettem, egy óra múlva visszatért, és azt kérdezte:

- Nos, keresztény, megfontoltad-e a dolgot? Van-e bátorságod követni? - Azt feleltem, hogy van. - Akkor hát Isten óvjon! Holnap reggel ismét látni fogsz, légy készen rá, hogy kövess!

Azzal elvonult. Másnap reggel nyolc óra körül csakugyan újból megjelent. Magához intett, és bevezetett egy terembe, ahol egy hatalmas tekercs vászon hevert; ő meg egy másik eunuch cipelte oda, a szultánához kellett szállítaniuk, abból készítettek díszletet egy arab színdarabhoz, amelyet a kegyencnő készült bemutatni a pasának.

Mikor a két eunuch látta, hogy mindenre el vagyok szánva, nem sokat vesztegette az időt. Kigöngyölítették a vászontekercset, belefektettek, aztán - kitéve a fulladás veszélyének - a vásznat újból fölgöngyölítették, azaz belecsavartak. Aztán megfogták a tekercs két végét, s ilyenformán észrevétlenül becsempésztek a szép kasmíri nő hálószobájába. Csak egy odaadó öreg rabszolganő volt nála. A két nő kigöngyölítette a vásznat; s mikor Farrukhnaz meglátott, olyan heves örömujjongásban tört ki, hogy fogalmat alkothattam róla, milyenek az arab nők. De akármilyen vakmerő voltam is, azért elfogott némi ijedelem, amikor megláttam, hogy egyenest a titkos női lakosztályba kerültem. A hölgy észrevette ijedelmemet, s hogy megnyugtasson, így szólt:

- Ne tartson semmitől, fiatalember. Szolimán az imént utazott el vidéki házába; ott tölti az egész napot; mi addig itt kedvünkre szórakozhatunk.

Szavai megnyugtattak, s úgy kezdtem viselkedni, hogy a kegyencnő öröme megkétszereződött.

- Ön megtetszett nekem - jelentette ki -, s elhatároztam, hogy rabszolgasága nehéz napjait megédesítem. Azt hiszem, méltó az érzelmekre, amelyek ön iránt ébredtek bennem. Lénye még a rabszolgaruhában is nemes és megnyerő, ebből látom, hogy nem közönséges származású. Beszéljen őszintén, árulja el, ki ön. Jól tudom, hogy az előkelő származású rabok el szokták titkolni rangjukat, hogy kevesebb váltságdíjat kelljen fizetni értük, önnek azonban szükségtelen így viselkednie, sőt: óvatossága egyenesen sértene, mert az a tervem, hogy kiszabadítom. Legyen hát őszinte, és vallja be nekem, hogy előkelő családból származó fiatalember.

- Úrnőm - feleltem -, jóságát csakugyan nem viszonozhatom hazugsággal. Ha mindenáron azt akarja, hogy leleplezzem magam, kénytelen vagyok eleget tenni kívánságának. Egy spanyol grand fia vagyok.

Lehet, hogy az igazat is mondtam, a szultána mindenesetre elhitte, s mivel örült, hogy egy előkelő lovag tetszett meg neki, biztosított felőle, nem rajta fog múlni, hogy minél gyakrabban lehessünk kettesben. Hosszasan elbeszélgettünk. Soha nem találkoztam még szórakoztatóbb hölggyel. Több nyelven tudott, különösen a kasztíliait beszélte elég jól. Amikor úgy gondolta, hogy ideje elválnunk, parancsára elhelyezkedtem egy hatalmas fűzfavesszőből font kosárba, amelynek selyem takaróját ő maga készítette, aztán beszólította a két rabszolgát, aki becsempészett, ők vittek vissza, mint a kegyencnő szultánnak szánt ajándékát: az ilyesmi szent a kegyencnők őrizetével megbízott férfiak szemében.

Farrukhnaz meg én még más módokat is találtunk rá, hogy beszélgethessünk, s a szeretetre méltó rabszolganő lassanként ugyanolyan szerelemre lobbantott, mint amilyet ő érzett irántam. Kapcsolatunk két teljes hónapig titokban maradt, jóllehet fölötte nehéz elérni, hogy egy szerájban a szerelmi titkok elkerüljék az árgus szemű őrök figyelmét. Egy bosszantó véletlen azonban megzavarta kapcsolatunkat, s jó szerencsém egyik pillanatról a másikra hátat fordított. Egyszer, amikor egy színdarab céljára készített mesterséges sárkányban csempésztek be a szultánához, nagyban csevegtünk, amikor váratlanul megjelent Szolimán, akiről azt hittem, hogy el van foglalva valahol a városon kívül. Olyan hirtelen toppant be kegyencnője lakosztályába, hogy az öreg rabszolganő alig tudott értesíteni megérkezéséről, s nekem már nem volt időm elrejtőzni. Így aztán a pasa pillantása elsőnek rám esett.

Láthatólag nagyon meglepődött rajtam, s szemében azon nyomban lángra lobbant a düh. Úgy éreztem magam, mint a halálraítélt, s már el is képzeltem magam a kínpadon. Ami Farrukhnazt illeti, észrevettem, hogy ő is nagyon megrémült, ámde ahelyett, hogy bűnét bevallotta és bocsánatért esedezett volna, azt mondta Szolimánnak:

- Uram, mielőtt kimondaná fejemre az ítéletet, kegyeskedjék meghallgatni. A látszat kétségkívül ellenem szól, s ön azt hiszi, hogy a legszörnyűbb büntetésre méltó árulást követtem el. Idehozattam ezt az ifjú rabszolgát, s hogy lakosztályomba csempészhessem, ugyanolyan cselfogásokhoz folyamodtam, mintha heves szerelemre gyulladtam volna iránta. De esküszöm a prófétára, hogy e mesterkedések ellenére sem lettem hűtlen önhöz. Azért akartam beszélni ezzel a keresztény rabszolgával, hogy tévhitéből kiábrándítsam, és az igazhivők útjára térítsem. Olyan ellenállásra találtam, nála, amilyenre számítottam is. Mindamellett sikerült legyőznöm előítéleteit, s épp az imént ígérte meg, hogy áttér a mohamedán hitre.

Belátom, hogy kötelességem lett volna megcáfolni a kegyencnőt, tekintet nélkül veszedelmes helyzetemre, lesújtott állapotomban azonban, a szeretett hölgyet fenyegető veszedelem láttán, de még inkább önmagam miatt reszketve, csak álltam és hallgattam bénán és zavartan. Egy árva szót sem bírtam kinyögni, a pasa pedig abbeli hitében, hogy hallgatásom a kegyencnő szavait igazolja, megengesztelődött.

- Úrnőm - felelte -, szeretném hinni, hogy csakugyan nem követett el sértést ellenem, s csupán azért bonyolódott e kockázatos vállalkozásba, hogy a prófétának kedves cselekedetet műveljen. Megbocsátom hát meggondolatlanságát, föltéve, hogy a fogoly azonnal fölveszi a turbánt!

Mindjárt hívatott is egy marabútot^[44]. Török ruhába öltöztettek. Mindent megtettem, amit csak akartak, nem lévén erőm védekezni, jobban mondva nagy zavaromban azt se tudtam, mit csinálok. Nagyon sok keresztény ugyanilyen gyáván viselkedett volna a helyemben!

A szertartás után elhagytam a szerájt, hogy Szidi Ali néven ismét elfoglaljam azt a jelentéktelen állást, amelyet Szolimán számomra kijelölt. A szultánával nem találkoztam többé; egyszer azonban egyik eunuchja fölkeresett. Kétezer algériai aranyat érő drágakövet és egy levelet hozott a szultánától. A levélben a hölgy biztosított róla, hogy sosem felejti el nagylelkű áldozatomat, hogy hajlandó voltam áttérni a mohamedán hitre, csakhogy életét megmenthessem. S csakugyan, a Farrukhnaztól kapott ajándékon kívül - az ő befolyása révén - az elsőnél sokkalta tekintélyesebb álláshoz is jutottam, s hat-hét esztendő se telt bele, egyike lettem Algír leggazdagabb hitehagyottainak.

Persze gondolhatják, hogy ha részt is vettem a muzulmán szertartásokon a mecsetekben, s teljesítettem a vallásukkal járó egyéb kötelezettségeket is, mindez csak merő színlelés volt. Szilárd elhatározásom maradt, hogy visszatérek az anyaszentegyház keblére, s éppen azért azt terveztem, hogy egy szép napon összegyűjtött vagyonommal Spanyolországba vagy Olaszországba utazom. Addig is igen jól éltem. Gyönyörű házban laktam, pompás kertjeim voltak, tömérdek rabszolgám, s a szerájomban nagyon csinos nők. Habár abban az országban a mohamedánoknak tilos bort inniok, legnagyobb részük titokban megissza. Ami engem illet, minden lelkifurdalás nélkül ittam, akárcsak a többi hitehagyott. Emlékszem, volt két ivócimborám, gyakran egész éjszakákat töltöttem velük az asztal mellett. Az egyik zsidó volt, a másik arab. Becsületes embereknek tartottam őket, s éppen ezért teljesen fesztelenül viselkedtem a társaságukban. Egy este meghívtam őket vacsorára. Aznap döglött meg egyik nagyon kedves kutyám. Tetemét megmostuk, s mohamedán szertartás szerint ünnepélyesen eltemettük. Nem azért csináltuk, hogy gúnyt űzzünk a muzulmán vallásból, hanem puszta mulatságból; eleget akartunk tenni az esztelen vágynak, amely mulatozás közben jött ránk, hogy megadjuk a kutyának a végtisztességet.

Ez az eset azonban, mint hallani fogják, kis híján vesztemet okozta. Másnap fölkeresett egy ember a következő üzenettel:

- Szidi Ali úr, fontos ügyben teszem tiszteletemet. A kádi őurasága beszélni óhajt önnel, szíveskedjék tüstént elfáradni hozzá.

- Lenne szíves elárulni, mit óhajt tőlem? - kérdeztem.

- Majd elmondja ő maga - felelte a hírhozó. - Én csak annyit mondhatok, hogy egy arab kereskedő, aki tegnap este önnél vacsorázott, jelentette a kádinak, hogy ön vallásgyalázást követett el, amikor a kutyáját eltemette. Bizonyára tudja, miről van szó, épp ezért szólítom fel, hogy még ma jelenjék meg a bíró előtt. Ha elmulasztja, figyelmeztetem, hogy bűnvádi eljárást indítanak ön ellen.

Azzal eltávozott, s én ott maradtam szinte kábultan az idézéstől. Az arabnak nem volt semmi oka panaszra ellenem, képtelen voltam megérteni, miért művelt hát ilyesmit velem az áruló. Az ügy mindenesetre elég kellemetlen volt. Ismertem a kádit, tudtam, hogy látszólag igen szigorú ember, de alapjában véve nem valami aggályos és nagyon kapzsi. Betettem hát erszényembe kétszáz algériai aranyat, és elmentem a bíróhoz. Betessékelt hivatali szobájába, és szemrehányó hangon így beszélt hozzám:

- Ön istentelen, vallásgyalázó, förtelmes ember! Úgy temetett el egy kutyát, mint egy muzulmánt! Ezt a gyalázatot! Hát ennyibe veszi ön legszentebb szertartásainkat? Csak azért tért át a mohamedán hitre, hogy gúnyt űzzön vallási előírásainkból?

- Kádi uram - feleltem -, az az arab, aki ilyen rosszindulatúan tájékoztatta önt, az a hamis barát, cinkosom a bűnben, ha ugyan bűn tisztességesen eltemetni egy hűséges cselédet, egy olyan állatot, amelynek rengeteg jó tulajdonsága volt. Ez a kutya annyira szerette a kiváló és érdemes embereket, hogy holtában is ki akarta mutatni irántuk érzett barátságát. Végrendeletében, amelynek végrehajtója én vagyok, minden vagyonát rájuk hagyta. Az egyikre húsz tallért hagyott, a másikra harmincat, s nem feledkezett meg önről sem, uram - folytattam előhúzva az erszényt -, íme kétszáz arany, engem bízott meg, hogy adjam át.

Szavaimra a kádi elvesztette komolyságát, önkéntelenül elnevette magát, s minthogy kettesben voltunk, minden teketória nélkül elfogadta az erszényt. A következő szavakkal bocsátott el:

- Mehet, Szidi Ali uram. Nagyon jól tette, hogy szertartásosan és nagy pompával temettetett el egy kutyát, amelyik ilyen tisztelettel viseltetett az úriemberek iránt.

Így kerültem ki a csávából, s ha okosabb nem is, mindenesetre óvatosabb lettem az eset után. Többé nem ültem le mulatni az arabbal, sőt a zsidóval sem. Egyik rabszolgámat, egy fiatal livornói nemest választottam ivócimborának. Azzarini volt a neve. Én nem úgy viselkedtem, mint a többi hitehagyott, akik jobban gyötrik keresztény rabszolgáikat, mint maguk a törökök. Az én rabszolgáim türelmesen várták, hogy kiváltsák őket. Csakugyan olyan jól bántam velük, hogy néha ki is jelentették: jobban írtóznak attól, hogy esetleg gazdát kell cserélniük, mint amennyire a szabadságra áhítoznak, akármilyen kecsegtető is a szabadság a rabszolgasorban sínylődök számára.

Egyszer a pasa hajói tekintélyes zsákmánnyal tértek vissza. Több mint száz mindkét nembeli rabszolgát ragadtak el Spanyolország partjairól. Szolimán csak nagyon keveset tartott meg közülük, a többit eladták. Magam is kimentem a piactérre, ahol a rabszolga vásár folyt, és megvettem egy tíz-tizenkét éves spanyol leánykát, aki kétségbeesett, forró könnyeket sírt. Meglepett, hogy fiatal kora ellenére ennyire szívére veszi a rabszolgaságot. Kasztíliai nyelven felszólítottam, hogy mérsékelje bánatát, s megnyugtattam, hogy olyan gazda kezébe került, akiből - ámbár turbánt hord - nem hiányzik az emberség. A kislány, akit továbbra is elfoglalt fájdalma, nem hallgatott rám, s időnként elérzékenyülten felkiáltott:

- Ó, anyám, miért választottak el bennünket egymástól? Türelmesen elviselnék mindent, csak együtt lehetnénk!

Szavai közben egy negyvenöt-ötven éves nő felé fordította tekintetét, aki néhány lépésnyire lesütött szemmel, komor némaságba burkolózva várta, hogy megvásárolja valaki. Megkérdeztem a kislányt, hogy az az asszony az anyja?

- Sajnos, igen, uram - felelte. - Az isten szerelmére, csináljon valamit, hogy ne kelljen elválnunk!

- Nos, gyermekem - válaszoltam -, ha csak az kell hozzá, hogy megvigasztalódjék, hogy ismét együtt lehessenek, kívánsága tüstént teljesül.

Azzal oda is léptem az anyához, hogy megvásároljam, de mikor az arcába néztem, képzelhetik, mennyire megrendültem: Lucinda tulajdon vonásaira ismertem. "Jóságos ég - gondoltam -, az anyám! Semmi kétség!"

Ami őt illeti - akár azért, mert a csapás túlságosan lesújtotta, és mindenkiben csak ellenséget látott maga körül, akár azért, mert öltözékem felismerhetetlenné tett, vagy mert a tizenkét esztendő alatt, amióta nem találkoztunk, nagyon megváltoztam -, nem ismert rám. Miután őt is megvásároltam, leányával együtt hazavittem.

Otthon meg akartam szerezni nekik az örömet, hogy megtudják, ki vagyok.

- Asszonyom - szóltam Lucindához -, lehetséges, hogy nem tűnik fel önnek az arcom? Hát elég egy bajusz és egy turbán, hogy ne ismerjen rá a fiára, Rafaelre?

Anyám megremegett e szavakra, szemügyre vett, rám ismert, s szeretettel megöleltük egymást. Aztán megcsókoltam a leánykát is, aki valószínűleg éppúgy nem tudta, hogy van egy bátyja, ahogy én nem tudtam, hogy húgom van.

- Vallja be - fordultam anyámhoz -, hogy egyetlen darabjában sincs még egy olyan tökéletes felismerési jelenet, mint ez!

- Fiam - felelte sóhajtva -, először örültem, hogy viszontlátlak, örömöm azonban fájdalommá változott. Ó jaj, milyen állapotban kellett találnom önt! Rabszolgaságom sokkal kevésbé fáj, mint ez a gyűlöletes öltözék...

- Az ördögbe is, asszonyom - szakítottam félbe nevetve -, bámulom kényes ízlését, igazán jól illik egy színésznőhöz! Istenemre mondom, anyám, ön nagyon megváltozott, ha átváltozásom ennyire sérti a szemét! Ne lázadozzék turbánom ellen, tekintsen inkább úgy, mint valami színészt, aki törököt játszik a színpadon. Noha hitehagyott lettem, semmivel sem vagyok inkább muzulmán, mint Spanyolországban voltam, lelkem mélyén továbbra is ragaszkodom hitemhez. Ha majd megtudja, mi mindent éltem át ebben az országban, meg fog bocsátani. A szerelem vitt bűnre, a szerelem istenének áldoztam föl magam. De más okból is mérsékelnie illenék nemtetszését, hogy ilyen helyzetben lát. Nyilván arra számított, hogy Algírban kemény rabságban kell élnie, s lám, gazdája személyében gyöngéd, tisztelettudó fiúra lelt, aki elég gazdag ahhoz, hogy ön itt bőségben élhessen, amíg alkalom nem nyílik rá, hogy biztonságban visszatérhessünk Spanyolországba. Ismerje el, igaza van a közmondásnak, hogy minden rosszban van valami jó.

- Fiam - felelte Lucinda -, minthogy az a szándéka, hogy egyszer visszatér hazájába, és megtagadja a mohamedánizmust, teljesen megvigasztalódtam. Hála istennek - folytatta -, hogy húgát, Beatrizt, épen és egészségesen vihetem majd vissza Kasztíliába!

- Igen, asszonyom - jelentettem ki -, így lesz. Mindhárman a lehető leghamarabb visszatérünk családunk többi tagjához, hiszen Spanyolországban nyilván van még gyümölcse az ön termékenységének.

- Nem - felelte anyám -, csak két gyermekem van, s tudja meg, hogy Beatriz törvényes házasságból származik!

- És miért részesítette ilyen előnyben a húgomat velem szemben? - kérdeztem. - Miként szánta el magát a férjhezmenetelre? Hiszen gyermekkoromban sokszor hallottam, hogy kijelentette, soha nem tudná megbocsátani egy csinos nőnek, hogy férjhez megy!

- Változnak az idők, változnak az ember nézetei is, fiam - felelte. - Még a leghatározottabb férfiak is változnak, miként várhatná hát el egy nőtől, hogy kitartson véleménye mellett. Elmesélem, mi történt velem, amióta ön elhagyta Madridot.

Azzal elmondta a következő történetet, amelyet sohasem fogok elfelejteni. Önöket sem akarom megfosztani egy ilyen érdekes történettől.

- Ha még emlékszik rá - kezdte anyám -, idestova tizenhárom éve, hogy elhagyta az ifjú Leganezt. Az idő tájt történt, hogy Medina Celi herceg közölte: szeretne egy este kettesben vacsorázni velem. Meg is jelölte a napot. Vártam a nagyurat, el is jött, s megnyertem tetszését. Megkért, hogy valamennyi vetélytársáról mondjak le a kedvéért. Belementem abban a reményben, hogy jól megfizet érte. Így is történt. Már másnap ajándékot kaptam tőle, s ezt később további ajándékok követték. Attól féltem, hogy nem tudok sokáig lekötni egy ilyen magas rangú férfit; annál is inkább tartottam tőle, mert tudtam, hogy híres szépségek karjai közül is sikerült kiszabadulnia, egykettőre lerázta magáról az igát. De korántsem így történt. Ahelyett, hogy napról napra kevesebb örömét lelte volna bennem, inkább úgy látszott, hogy újra meg újra élvezi társaságomat. Egyszóval, sikerült elszórakoztatnom és megakadályoznom, hogy természettől fogva állhatatlan szívének hajlamait kövesse.

Már három hónapja szerelmes volt belém, s így joggal kecsegtethettem magam a reménnyel, hogy vonzalma tartós lesz, amikor egyik barátnőmmel elmentünk egy társaságba, ahol ő is jelen volt feleségével, a hercegnével együtt. Mi azért mentünk el, hogy meghallgassuk az énekkart és a zenekari hangversenyt. Véletlenül elég közel ültünk le a hercegnéhez, aki rossz néven vette, hogy olyan helyen merészkedem megjelenni, ahol ő is jelen van. Azt üzente egyik komornájával, hogy azonnal távozzam. Gorombán válaszoltam az üzenetre. A felingerelt hercegné panaszt tett a férjénél, aki odajött hozzám, és így szólt:

"Távozzék, Lucinda! Ha nagyurak önhöz hasonló alacsony rangú teremtményekhez vonzódnak, ez még nem jelenti, hogy önök megfeledkezhetnek magukról; ha jobban szeretjük is önöket feleségünknél, feleségünket többre becsüljük, és ha önök olyan arcátlanok, hogy össze akarják hasonlítani magukat velük, szégyenszemre mindig megalázó bánásmódban fognak részesülni."

Szerencsére a herceg olyan halkan mondta el e kegyetlen szavakat, hogy a körülöttünk ülők nem hallhatták. Megszégyenülten távoztam, és sírtam dühömben, hogy ilyen sértést kellett elviselnem. Bánatomat tetézte, hogy a színészek és színésznők még aznap tudomást szereztek az esetről. Az ember azt hinné, valami démon van közöttük, akinek az a szórakozása, hogy jelentse az egyiknek, ami a másikkal történik. Ha például egy színész egy nagy tivornyán valami hóbortos dolgot művel, vagy egy színésznő összeáll egy gazdag szoknyabolonddal, a társulat rögtön értesül róla. Szóval valamennyi kartársam megtudta, mi történt a hangversenyen, s bizisten remekül mulattak rajtam. A színészek közt a könyörületesség szelleme uralkodik, ami ilyen alkalmakkor rendszerint megnyilvánul. Én mindenesetre fölülemelkedtem rosszmájúságukon, és megvigasztalódtam Medina herceg elvesztésén is; többé ugyanis nem jelent meg nálam, sőt néhány nap múlva megtudtam, hogy meghódította egy énekesnő.

Ha egy színésznőt az a szerencse ér, hogy divatba jön, nem szűkölködik szeretőkben, s egy nagyúr szerelme, ha csak három napig tart is, emeli az értékét. Mihelyt köztudomású lett Madridban, hogy a herceg elmaradt tőlem, megszálltak a hódolók. Vetélytársai, akikről lemondtam miatta, jobban rajongtak bájaimért, mint annak előtte, tömegével szálltak csatasorba, s ráadásul rengeteg újabb hódítást is csináltam. Soha nem voltam ennyire divatban. A kegyeimre áhítozó férfiak közül egy nagydarab német, Osuna herceg egyik udvaronca mutatkozott a legtürelmetlenebbnek. Nem volt túlságosan jóképű férfiú, mégis magára vonta figyelmemet azzal az ezer pisztollal, amelyet gazdája szolgálatában takarított meg, s könnyelműen elpazarolt, csakhogy rákerülhessen a szerencsés szeretőim listájára. A derék fickót Brutandorfnak hívták. Amíg volt miből költekeznie, szívesen fogadtam; mikor tönkrement, zárt ajtókra talált. Eljárásom nem tetszett neki. Felkeresett előadás közben a színházban. A színfalak mögött voltam. Szemrehányásokat akart tenni, mire szembenevettem. Dühbe gurult, s német alapossággal lekent egy pofont. Fölsikoltottam, s nem voltam hajlandó tovább játszani. Kimentem a színpadra, és Osuna hercegtől, aki aznap feleségével, a hercegnével együtt ott ült a nézőtéren, elégtételt kértem udvaronca germán eljárása miatt. A herceg megparancsolta, hogy játsszunk tovább, mondván, hogy a darab végeztével hajlandó meghallgatni az érdekelt feleket. Mihelyt befejeztük a darabot, nagyon felindultan a herceg elé járultam, s hevesen előadtam sérelmemet. Ami a németet illeti, egy szóval se védekezett; kijelentette, hogy tettét nem bánta meg, sőt kész volna megismételni. Miután Osuna herceg mind a két félt meghallgatta, így szólt a germánhoz: "Brutandorf, ezennel elbocsátom, és megtiltom, hogy megjelenjen előttem, nem azért, mert felpofozott egy színésznőt, hanem mert nem viselkedett kellő tisztelettel ura és úrnője iránt, s meg merte zavarni az előadást jelenlétünkben."

Az ítélet hallatán megdöbbentem. Mélységes harag fogott el, hogy a németet nem azért bocsátják el, mert megütött. Azt hittem, ha egy színésznőt ilyen sérelem ér, a bűnöst legalább olyan szigorúan megbüntetik, mintha felségsértést követett volna el, arra számítottam, hogy a nemesurat megfenyítik. Ez a kellemetlen esemény kinyitotta a szememet, rájöttem, hogy a világ nem téveszti össze a színészeket a szerepekkel, melyeket alakítanak. Elment a kedvem a színháztól, elhatároztam, hogy otthagyom, s elköltözöm valahová messze Madridtól. Valencia városát szemeltem ki remeteségem helyéül, s inkognitóban utaztam oda húszezer dukáttal, részben készpénzben, részben drágakövekben. Úgy gondoltam, ez bőven elég lesz életem hátralévő napjaira, mivel úgy terveztem, hogy visszavonult életet fogok élni. Valenciában kibéreltem egy kis házat, csupán egy asszonyt meg egy apródot fogadtam föl, akik éppúgy nem ismertek, mint a város többi lakója. Egy királyi katonatiszt özvegyének adtam ki magam, s azt mondtam, azért akarok éppen Valenciában letelepedni, mert hír szerint ez az egyik legkellemesebb város Spanyolországban. Nagyon kevés emberrel érintkeztem, s olyan kifogástalanul viselkedtem, hogy senki sem gyanította, hogy valaha színésznő voltam. Habár kilétemet gondosan titkoltam, magamra vontam egy nemesúr figyelmét, akinek kastélya volt Paterna közelében. Elég jóképű, harmincöt-negyven körüli lovag volt, s nyakig úszott az adósságban, ami Valenciában éppoly gyakran előfordul, mint másutt.

Ez a nemes hidalgó, mivel személyemet kedvére valónak találta, tudni akarta, hogy más tekintetben is megfelelek-e neki. Utánam nyomoztatott, s kémei jelentéseiből örömmel értesült róla, hogy nemcsak az arcom csinos, hanem elég vagyonos özvegy is vagyok. Ezek után úgy találta, hogy éppen megfelelek neki, s rövidesen elküldött hozzám egy derék vénasszonyt, aki közölte velem a nevében, hogy erényességem és szépségem elbűvölte, megkéri kezem, és kész oltár elé vezetni, ha hajlandó vagyok hozzámenni. Három nap gondolkodási időt kértem. Tájékozódtam a nemesúr felől, s noha anyagi helyzetét nem titkolták el előttem, annyi jót hallottam róla, hogy nem sokkal később feleségül mentem hozzá.

Don Manuel de Xerica (így nevezték férjemet) mindenekelőtt kastélyába vitt, amelynek régies külsejére nagyon büszke volt. Azt állította, hogy egyik őse építette valamikor, s ebből azt a következtetést vonta le, hogy Spanyolországban nincs ősibb kastély a xericainál. Az idő azonban már javában kikezdte a nemesség e szép jogcímét, a több oldalról is megtámogatott kastély összeomlással fenyegetett, nagy szerencséje volt hát don Manuelnek, hogy engem vett feleségül! Pénzem felét a kastély rendbehozatalára költöttük, a másik feléből pedig fényűző módon éltünk. Szóval, hogy úgy mondjam, új világba kerültem, egy kastély nimfája, a plébánia kegyúrnője lettem. Ez volt aztán az átalakulás! Sokkal jobb színésznő voltam, semhogy ne feleltem volna meg a rangomból rám áradó dicsőségnek. Olyan előkelően viselkedtem, mint a színpadon, amiből az egész falu arra következtetett, hogy előkelő családból származom. Mennyit mulattak volna a rovásomra, ha tudták volna, ki vagyok! A környékbeli nemesség kigúnyolt volna, a parasztok pedig sokkal kisebb tiszteletet tanúsítottak volna irányomban.

Csaknem hat éve éltem már boldogan don Manuel oldalán, amikor elhalálozott. Kusza pénzügyeket hagyott rám, valamint az ön húgát, Beatrizt, aki akkoriban múlt négyéves. A kastélyról, egyetlen vagyonunkról, sajnos kiderült, hogy számos hitelezőnél el van zálogosítva, a legtöbb pénzt Bernardo Astuto^[45] adta rá kölcsön. Milyen remekül illett hozzá a neve! Ügyészi hivatalt töltött be Valenciában, a perrendtartás a kisujjában volt, s még jogi tanulmányokat is végzett, hogy annál eredményesebben követhessen el jogtalanságokat. Félelmetes hitelező! Egy ilyen ügyész kezében egy kastély, akár a galamb a kánya karmai közt. Mihelyt férjem haláláról értesült, señor Astuto nem is mulasztotta el megkezdeni a kastély ostromát. Kétségtelenül fel is robbantotta volna az aknákkal, amelyeket már kezdett lerakni, ha nem lép közbe szerencsecsillagom. Jó sorsom azonban úgy akarta, hogy az ostromló rabszolgámmá váljon. Azon a megbeszélésen, amelyet követelései tárgyában tartottunk, elbűvöltem. Megvallom, semmit se kíméltem, hogy szerelemre gerjesszem; a vágy, hogy földemet megmentsem, arra késztetett, hogy kipróbáljam rajta mindazokat az arckifejezéseket, amelyekkel már annyi sikert arattam. De minden életművészetem ellenére tartottam tőle, hogy az ügyész esetében csütörtököt mondok. Annyira elfoglalta mestersége, hogy képtelennek látszott a szerelemre. S a sunyi papírkörmölő firkoncnak mégis jobban megtetszettem, mint gondoltam volna.

"Asszonyom - jelentette ki -, én egyáltalán nem értek a szerelemhez. Hivatásom mindenkor annyira lefoglalt, hogy nem volt alkalmam megtanulni az udvarlás módját és szokásait. A lényeggel azonban tisztában vagyok, s hogy a tárgyra térjek, közlöm önnel, hogy ha hajlandó hozzám jönni, minden pöriratot elégetünk, s megszabadítom a hitelezőktől, akik szövetkeztek velem birtoka megszerzésére. A tulajdonjog a leányáé lesz, a jövedelem az öné." Beatriz érdeke, no meg az enyém sem tűrt tétovázást, tehát elfogadtam az ajánlatot. Az ügyész megtartotta ígéretét, egész fegyverzetével a többi hitelező ellen fordult, s biztosította számomra a kastély birtoklását. Alighanem ez volt életében az első eset, hogy egy özvegyen és egy árván segített.

Tehát ügyészné lettem, s továbbra is kegyúrnő maradtam. Új házasságom azonban kegyvesztetté tett a valenciai nemesség körében. Az előkelő hölgyek lecsúszott nőként tartottak számon, s nem voltak hajlandók többé összejárni velem. Kénytelen voltam beérni a polgárasszonyok társaságával, ami eleinte eléggé nehezemre esett, hiszen hat éven át hozzászoktam, hogy csak előkelő hölgyekkel érintkezzem. De hamarosan megvigasztalódtam. Megismerkedtem egy jegyzőnével és két ügyésznével, rokonszenves teremtés volt mind a három. Volt a modorukban valami nevetséges, ami mulattatott. Ezek a kispolgárasszonyok rendkívüli embereknek hitték magukat. "Sajnos - gondoltam néha, amikor megfeledkeztek magukról -, ilyen a világ! Mindenki azt képzeli magáról, hogy fölötte áll szomszédjának." Régebben azt hittem, hogy csak a színésznők ismerik félre magukat; most láttam, hogy a polgárasszonyoknak sincs több eszük. Szeretném, ha büntetésül köteleznék őket, hogy akasszák ki otthonukban őseik arcképét. Esküszöm az életemre: nem a legvilágosabb helyre akasztanák őket.

Négyesztendei házasság után señor Bernardo Astuto ágynak esett és meghalt, nem hagyott maga után gyereket. A vagyonnal, amelyet házasságkötésünk alkalmával rám íratott, valamint azzal, amim már előzőleg is volt, gazdag özvegyszámba mentem. Gazdagságomnak híre terjedt, s ez csábított hozzám egy szicíliai nemesurat, név szerint Colifichinit, azzal az elhatározással, hogy vagy tönkretesz, vagy feleségül vesz. Rám bízta a választást. Azért jött át Palermóból, hogy megismerje Spanyolországot, s miután kíváncsiságát kielégítette, állítása szerint már csak az alkalomra várt Valenciában, hogy visszatérhessen Szicíliába. A lovag még nem töltötte be huszonötödik évét, alacsony volt, de jó alakú, egyszóval megtetszett nekem. Módját lelte, hogy négyszemközt tárgyaljon velem, és őszintén megvallom, hogy már első találkozásunk alkalmával őrülten beleszerettem. A kis csirkefogó is megjátszotta, hogy rabul ejtették bájaim. Isten bocsássa meg, de azt hiszem, azon nyomban megesküdtünk volna, ha az ügyész még túlságosan friss halála nem akadályozza meg, hogy máris újabb házasságot kössek. De mióta megkedveltem a törvényes házasságot, tiszteletben tartottam a társadalmi illemszabályokat.

Abban állapodtunk meg tehát, hogy az illendőség kedvéért kicsit későbbre halasztjuk a házasságkötést. Ez idő alatt Colifichini tovább udvarolt, s szerelme nemhogy lohadt volna, szinte napról napra hevesebb lett. Szegény fiú nem jól állt pénz dolgában. Észrevettem, s attól fogva nem szenvedett többé pénzhiányban. Azonfelül, hogy csaknem kétszer olyan idős voltam, mint ő, eszembe jutott, hogy fiatal koromban magam is megadóztattam a férfiakat, s adományaimat úgy tekintettem, mint a törlesztés egy formáját, s ez megnyugtatta lelkiismeretemet. A tőlünk telhető legtürelmesebben vártuk, hogy leteljen az idő, amelyet a halottak iránti tisztelet az újból férjhez menni óhajtó özvegyeknek előír. Mihelyt ez az idő letelt, oltár elé járultunk, s örökre egymáshoz kötöttük életünket. Aztán hazatértünk a kastélyomba, s nyugodtan állíthatom, hogy két évig, nem is mint férj és feleség, hanem mint két gyöngéd szerető éltünk egymás oldalán. De sajnos, nem lehettünk tovább is boldogok: drága Colifichinimet elragadta a mellhártyagyulladás.

Ennél a pontnál anyám szavába vágtam.

- Ejha, asszonyom! A harmadik férje is meghalt? Ön mellett, úgy látszik, nagy a halandóság!

- Nem rajtam múlt, fiam - felelte anyám. - Hogyan hosszabbíthattam volna meg a napokat, amelyeket számunkra kiszabott az ég? Nem tehetek róla, hogy három férjet vesztettem el. Kettőt nagyon sajnáltam. Legkevésbé az ügyészt sirattam meg. Minthogy pusztán érdekből mentem hozzá, elvesztésén könnyűszerrel megvigasztalódtam. De - folytatta - hogy visszatérjek Colifichinihez, még el akarom mondani, hogy halála után néhány évvel elhatároztam, hogy elutazom Palermo környékére, és megnézem azt a falusi házat, amelyet özvegyi járadékul rám íratott a házassági szerződésben. Lányommal együtt hajóra szálltunk, hogy Szicíliába utazzunk, útközben azonban az algériai pasa hajói elfogtak bennünket. Ide hurcoltak, ebbe a városba. Szerencse, hogy ön éppen ott volt a piacon, ahol el akartak adni. Különben nyilván valami kegyetlen gazda kezére kerültünk volna, rosszul bántak volna velünk, s lehetséges, hogy egész életünket nála kellett volna töltenünk rabszolgaságban, s ön még csak nem is hallott volna rólunk.

Miután anyám ilyenformán elbeszélése végére ért, neki adtam, uraim, házamban a legszebb lakosztályt, és engedtem, hogy éljen, ahogy akar. Ez igen kedvére volt. A nagyszámú ismétlés révén a szerelmeskedés annyira szokásává lett, hogy föltétlenül szüksége volt egy szeretőre vagy férjre. Eleinte egyik-másik rabszolgámmal kezdett ki, de nemsokára minden figyelmét Ali Pegelin, egy hitehagyott görög vonta magára, aki néha-néha megfordult a házamban. Még nagyobb szerelemre lobbant iránta, mint annak idején Colifichini iránt, s olyannyira értett hozzá, hogyan kell megszerettetni magát a férfiakkal, hogy sikerült a görögöt is elbűvölnie. Úgy tettem, mintha nem venném észre kapcsolatukat; akkor már különben is csak azon járt az eszem, hogyan térhetnék vissza Spanyolországba. A pasa már hozzájárult, hogy felszereljek egy hajót és elinduljak kalózkodni. A hajó felszerelése teljesen lefoglalt, de egy héttel a munka befejezése előtt így szóltam Lucindához:

- Asszonyom, hamarosan útra kelünk Algírból, itt hagyjuk ezt a várost, amelyet annyira gyűlöl.

Szavaimra anyám elsápadt, és fagyosan hallgatott. Rendkívül meglepődtem.

- Hogyhogy? - kérdeztem. - Miért vág ilyen rémült arcot? Úgy látszik, elszomorítottam, ahelyett, hogy örömet szereztem volna önnek! Azt hittem, kellemes hírt közlök, amikor tudtára adom, hogy mindent elintéztem, készen állunk az indulásra. Talán nem óhajt visszatérni Spanyolországba?

- Nem, fiam, nem óhajtok visszatérni - felelte anyám. - Annyi szomorúságban volt ott részem, hogy örökre lemondok róla.

- Micsoda? - kiáltottam fel szomorúan. - Vallja be inkább, hogy a szerelem idegenítette el hazájától. Szent ég, micsoda változás! Amikor megérkezett e városba, mindent gyűlöletesnek talált, ami csak a szeme elé került, Ali Pegelin hatására azonban megváltozott a hangulata.

- Nem tagadom - felelte Lucinda -, szerelmes vagyok a hitehagyottba; azt akarom, hogy ő legyen a negyedik férjem.

- Micsoda ötlet! - vágtam borzadva a szavába. - Egy muzulmánhoz akar férjhez menni! Elfelejti, hogy keresztény, vagy talán eddig is csak névleg volt az? Ó, anyám, mit kellett megérnem! A vesztébe rohan! Önként cselekszi meg azt, amire én csak kényszerűségből szántam el magam!

Még sok minden egyebet is mondtam neki, hogy eltérítsem szándékától, de hasztalan szónokoltam: elhatározása megmásíthatatlan volt. Sőt: nem érte be azzal, hogy rossz hajlamának engedve elváljon tőlem, és együtt éljen a hitehagyottal, azt akarta, hogy Beatriz is maradjon vele. Tiltakoztam.

- Ó, szerencsétlen Lucinda, ha már semmi nem képes önt visszatartani, legalább egyedül engedje át magát az őrületnek, amely megszállta, s ne sodorjon magával egy ártatlan fiatal lányt is a szakadékba!

Lucinda felelet nélkül otthagyott. Azt hittem, felcsillant még benne az értelem egy maradék szikrája, s meggátolja benne, hogy makacsul ragaszkodjék a lányához. Mily rosszul ismertem anyámat! Két nap múlva egyik rabszolgám megszólított:

- Vigyázzon, uram! Pegelin egyik rabszolgája az imént közölt velem bizalmasan valamit, s jó lesz, ha minél hamarabb ennek értelmében cselekszik. Az ön anyja áttért, s hogy bosszút álljon, amiért ön nem hajlandó nála hagyni Beatrizt, elhatározta, hogy értesíti szökési tervéről a pasát.

Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy Lucinda csakugyan megteszi, amit rabszolgám mondott. Volt alkalmam tanulmányozni őnagyságát, s rájöttem, hogy addig játszotta a tragédiákban a vérgőzös szerepeket, míg maga is megbarátkozott a bűnnel. Képes lett volna elevenen elégettetni, s nem hinném, hogy halálom érzékenyebben érintette volna, mint egy színpadi tragédia.

Így aztán nem engedtem el a fülem mellett a rabszolgám figyelmeztetését. Meggyorsítottam az indulási előkészületeket. A portyázni induló algériai kalózok szokása szerint törököket is fölfogadtam, de éppen csak annyit, hogy gyanút ne keltsek, s mihelyt csak lehetett, Beatriz húgommal és valamennyi rabszolgámmal együtt kihajóztam a kikötőből. Gondolhatják, hogy nem felejtettem el magammal vinni minden pénzemet és drágakövemet; összesen körülbelül hatezer dukát értéket tehetett ki az egész. A nyílt tengerre érve, ártalmatlanná tettük a törököket. Rabszolgáim sokkal többen voltak, tehát könnyűszerrel megkötözhettük őket. Olyan kedvező szelünk volt, hogy rövid idő alatt elértük Itália partjait, s szerencsésen befutottunk Livorno kikötőjébe, ahova, azt hiszem, az egész város kicsődült, hogy partraszállásunknak tanúja lehessen. Azzarini nevű rabszolgám apja - véletlenül vagy kíváncsiságból - szintén ott volt a bámészkodók közt. Figyelmesen szemügyre vette valamennyi rabszolgámat, amint sorra partra szálltak, de bár a fia arcát kereste, nem számított rá, hogy meg is találja. Milyen határtalan megindultsággal borultak egymás nyakába, amikor mégiscsak találkoztak!

Mikor Azzarini elmondta apjának, ki vagyok és mi hozott Livornóba, az öregúr felszólított, hogy Beatrizzal együtt feltétlenül nála szálljak meg. Mellőzöm annak a rengeteg sok mindennek részletes leírását, ami az anyaszentegyház kebelére való visszatérésemet megelőzte, csak annyit jegyzek meg, hogy sokkal őszintébben tagadtam meg a mohamedán hitet, mint amilyen őszintén fölvettem. Miután tökéletesen megtisztultam Algéria mocskától, hajómat eladtam, és valamennyi rabszolgámat felszabadítottam. Ami a törököket illeti, őket fogva tartották a livornói börtönökben, hogy kicserélhessék őket keresztény foglyokért. A két Azzarini szeretete minden jelével elhalmozott, sőt, a fiú feleségül vette Beatriz húgomat, akivel őszintén szólva nem is járt rosszul, hiszen Beatriz nemesúr leánya volt, s ráadásul a xericai kastély tulajdonosnője is. Anyám a kastélyt, mikor Szicíliába készült utazni, bérbe adta egy gazdag pateinai földművesnek.

Miután egy ideig Livornóban tartózkodtam, Firenzébe utaztam, mert szerettem volna megnézni a várost. Egész csomó ajánlólevelet vittem magammal. Az idősb Azzarininek volt néhány barátja a nagyherceg udvarában, s beajánlott náluk mint spanyol nemesurat s egyben rokonát. Nevemet megtoldottam a don szócskával, amivel sok polgári származású spanyolt utánoztam, aki Spanyolország határain kívül habozás nélkül használja ezt a nemesi címet. Vagyis arcátlanul don Rafaelnek neveztem magam, s mivel Algírból elég pénzt hoztam magammal, amivel nemesi címemet alátámaszthattam, nagy pompával jelentem meg az udvarnál. A lovagok, akiknek az öreg Azzarini ajánlólevelet írt, világgá kürtölték, hogy előkelő személyiség vagyok, olyannyira, hogy az ő állításuk, no meg a viselkedésem alapján minden nehézség nélkül mindenki fontos embernek nézett. Csakhamar megismerkedtem a főurakkal, akik bemutattak a nagyhercegnek. Szerencsére megtetszettem neki. Igyekeztem udvarolni az uralkodónak, s egyszersmind tanulmányoztam is. Megfigyeltem, miket mondanak neki a legöregebb udvaroncok, s szavaikból kielemeztem hajlamait. Egyebek között észrevettem, hogy kedveli a tréfát, a szellemes históriákat és a jó mondásokat. Eszerint viselkedtem. Reggelenként följegyeztem a történeteket, amelyeket a nap folyamán el szándékoztam mesélni neki. Rengeteg történetem volt, hogy úgy mondjam, egy tömött zsákkal. De bárhogy takarékoskodtam is, a zsák lassanként kiürült, annyira, hogy vagy kénytelen lettem volna ismételni magam, vagy el kellett volna árulnom, hogy kifogytam az aranymondásokból, ámde leleményes és termékeny szellemem bőségesen ellátott anyaggal: sikamlós és mulatságos történeteket agyaltam ki, amelyek szerfölött mulattatták a nagyherceget, s ami a hivatásos szellemeskedőkkel gyakran megesik, reggelenkint följegyeztem noteszembe a szellemességeket, amelyeket délután rögtönzésekként tálaltam.

Költőként is bemutatkoztam, és múzsámat a fejedelem dicsőítésének szolgálatába állítottam. Őszintén bevallom, hogy verseim nem voltak jók, szerencsére nem is bírálta meg őket senki: de ha jobbak lettek volna, akkor se hiszem, hogy szívesebb fogadtatásra találhattak volna a nagyhercegnél. Igen elégedettnek látszott velük. Valószínűleg tartalmuk akadályozta meg, hogy rossznak találja őket. Akárhogy is volt, a fejedelem lassanként olyannyira megkedvelt, hogy az udvaroncok féltékenykedni kezdtek. Ki akarták nyomozni kilétemet. Nem sikerült. Csak annyit tudtak meg, hogy elhagytam hitemet. Ezt nem is mulasztották el közölni a fejedelemmel abban a reményben, hogy befeketítenek vele. De nem értek célt vele, sőt ellenkezőleg: a nagyherceg egyszer rám parancsolt, hogy meséljem el a valósághoz híven algériai utazásomat. Engedelmeskedtem, s kalandjaim, amelyeket egyáltalán nem szépítettem, végtelenül mulattatták.

- Don Rafael - szólalt meg, mikor az elbeszélést befejeztem -, igen kedvelem önt, s ennek olyan bizonyítékát szeretném adni, ami kizárja, hogy kételkedjék benne. Ön lesz titkaim letéteményese, s hogy mindjárt bizalmamba avassam, elárulom önnek, hogy szerelmes vagyok egyik miniszterem feleségébe. Ez a hölgy a legszeretetreméltóbb egész udvaromban, s egyszersmind a legerényesebb is. Otthonába zárkózva él, csak férjét szereti, aki a bálványozásig imádja, látszólag tudomást se vesz róla, milyen híre van bájainak egész Firenzében. Gondolja el, milyen nehéz feladat meghódítani! Mindamellett ez a szépség, akármilyen elérhetetlen is a hódolók számára, néhányszor meghallgatta vallomásaimat. Módját leltem, hogy tanúk nélkül szót válthassak vele. Ismeri érzelmeimet. Nem hízelgek magamnak azzal, hogy szerelemre lobbantottam, semmi okot sem adott rá, hogy ebben a jóleső hitben ringassam magam. Mégse mondok le a reményről, hogy állhatatosságommal és titokzatos viselkedésemmel - vigyázok, hogy ilyennek látsszam - megnyerem tetszését.

- E hölgy iránt érzett szerelmemről - toldotta meg a nagyherceg - egyedül csak ő tud. Ahelyett, hogy gátlástalanul követném hajlamaimat, és uralkodó módjára járnék el, mindenki előtt titkolom szerelmemet. Azt hiszem, ennyivel tartozom Mascarininak: ő a szeretett nő férje. Buzgalma, hozzám való ragaszkodása, szolgálatai és becsületessége arra köteleznek, hogy titokban és nagy körültekintéssel járjak el. Nem akarok tőrt döfni a boldogtalan férj szívébe azzal, hogy nyíltan a felesége szeretője legyek. Azt akarom, hogy ha lehet, sose tudja meg, milyen szenvedély lángol bennem, mert meggyőződésem, hogy belehalna a fájdalomba, ha értesülne arról, amit most meggyónok önnek. Titokban járok hát el, s elhatároztam, hogy az ön útján közlöm Lucreziával, milyen fájdalmat okoz a magamra kényszerített önmegtartóztatás. Ön lesz érzelmeim tolmácsa. Semmi kétségem felőle, hogy ön nagyszerűen eleget tesz majd e megbízatásnak. Létesítsen kapcsolatot Mascarinival, igyekezzék megnyerni barátságát, járjon el a házába, és eszközölje ki, hogy négyszemközt beszélhessen a feleségével. Ezt várom öntől, és bizonyos vagyok benne, hogy a kényes feladathoz illő ügyességgel és tapintattal jár majd el.

Megígértem a nagyhercegnek, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, kiérdemlem bizalmát, és rajta leszek, hogy szenvedélye viszonzásra leljen. Fáradságot nem kímélve igyekeztem megnyerni Mascarini tetszését, s ez minden nehézség nélkül sikerült is. Örült, hogy a nagyherceg egyik kegyence keresi a barátságát, így aztán félúton elémbe jött. Háza kapuja mindig nyitva volt előttem, szabadon érintkezhettem, feleségével, s merem állítani: olyan ügyesen intéztem a dolgot, hogy Mascarini egyáltalán nem gyanította, milyen feladattal bíztak meg. Igaz, ahhoz képest, hogy olasz volt, elég kevéssé volt féltékeny, bízott Lucrezia erényességében, gyakran bezárkózott dolgozószobájába, s egyedül hagyott az asszonnyal. Eleinte becsületesen jártam el. Ecseteltem a nagyherceg szerelmét, s kijelentettem, csupán azért járok hozzá, hogy az uralkodóról beszéljek neki. A hölgy láthatólag nem volt oda a nagyhercegért, mindamellett észrevettem, hogy hiúságból nem utasítja vissza vallomásait. Szívesen meghallgatta őket, válaszolni azonban nem óhajtott. Józan volt, de mégiscsak nő, s észrevettem, hogy erénye fokonként enged a gyönyörű elképzelésnek, hogy egy uralkodó hever a lába előtt. Egyszóval, az uralkodó joggal bízhatott abban, hogy nem kell Tarquinius erőszakosságához folyamodnia, Lucrezia anélkül is megadja magát. Egy véletlen azonban, amelyre a legkevésbé számított, szétzúzta reményeit, miként mindjárt meg fogják látni.

Természettől fogva merész vagyok a nőkkel szemben, ez a jó vagy rossz szokás a törököknél ragadt rám. Lucrezia szép volt. Megfeledkeztem róla, hogy nekem csak a követ szerepét kell játszanom. A magam nevében is beszéltem, s a tőlem telhető legudvariasabban felajánlottam szolgálataimat a hölgynek. Merészségem nem botránkoztatta meg, nem felelt haragosan, hanem mosolyogva így szólt:

- Vallja be, don Rafael, hogy a nagyherceg igen hűséges és buzgó közvetítőt választott. Ön olyan tökéletes tolmácsa, hogy minden dicséretet megérdemel.

- Úrnőm - feleltem ugyanolyan modorban -, ne szemléljük aggályosan a dolgokat. Hagyjuk az elmélkedést, könyörgök; tudom, hogy csak káromra szolgálna. Én mindenesetre átengedtem magam érzelmeimnek. Különben azt hiszem, nem én vagyok az első a herceg bizalmasai közül, aki szerelmi ügyben elárulta urát, mesterét. A nagyuraknak gyakran támadnak veszedelmes vetélytársai követeik személyében.

- Lehetséges - felelt Lucrezia -, de ami engem illet, igen rátarti vagyok, és legfeljebb egy uralkodó érhet fel hozzám. Eszerint viselkedjen - folytatta komoly hangot ütve meg -, és változtassunk témát. Hajlandó vagyok elfelejteni, amit az előbb mondott, de csak azzal a feltétellel, hogy soha többé nem mond ilyeneket. Különben megeshetik, hogy nagyon megbánja.

Noha a figyelmeztetést illett volna megszívlelnem, nem szűntem meg szenvedélyes szerelmemet ecsetelni Mascarini feleségének. Sőt nagyobb hévvel sürgettem, mint előzőleg, hogy viszonozza szerelmemet, s vakmerőségemben meg is engedtem magamnak egyet s mást. Erre a hölgy, akit sértettek szavaim és muzulmán viselkedésem, nekem támadt. Megfenyegetett, hogy tudtára adja szemtelenségemet a nagyhercegnek, és biztosított róla, hogy méltó büntetést fog kérni a fejemre. Ez a fenyegetés engem is fölingerelt. Szerelmem gyűlöletté változott; elhatároztam, hogy bosszút állok, amiért Lucrezia ilyen megvetően bánt velem. Fölkerestem a férjét, s miután megeskettem, hogy nem szolgáltat ki, tájékoztattam felesége és a nagyherceg kapcsolatáról, s hogy az ügyet még izgalmasabbá tegyem, nem mulasztottam el úgy festeni le az asszonyt, mint aki nagyon szerelmes. A miniszter, hogy megelőzze a botrányt, feleségét minden magyarázat nélkül bezárta egy titkos lakrészbe, és néhány megbízható cseléd őrizetére bízta. S míg az asszonyt árgus szemek figyelték, s megakadályozták, hogy üzenjen a nagyhercegnek, én szomorú képpel jelentettem az uralkodónak, hogy fölösleges többé Lucreziára gondolnia. Azt állítottam, hogy minden bizonnyal Mascarini jött rá a dologra, ezért helyezte őrizet alá a feleségét; hogy fogalmam sincs, mivel adhattam okot neki a gyanúra, hiszen - véleményem szerint - mindig nagyon ügyesen viselkedtem; talán maga a hölgy vallott be mindent a férjenek, s hogy vele egyetértésben záratta be magát, így akarván megszabadulni az erényét veszélyeztető kísértéstől. Az uralkodót láthatólag nagyon lesújtotta jelentésem. Fájdalma megindított, sokszorosan megbántam, amit cselekedtem, de már késő volt. Másfelől, megvallom, kaján kárörömet éreztem, amikor arra gondoltam, hogy milyen helyzetbe juttattam a gőgös nőszemélyt, aki nem volt hajlandó kielégíteni vágyaimat.

Büntetlenül élveztem a bosszú gyönyörét, mely oly jólesik mindenkinek, de különösen a spanyoloknak, amikor egyszer a nagyherceg a következő kérdéssel fordult hozzám és a társaságában lévő öt-hat udvari nemesúrhoz:

- Az önök véleménye szerint milyen büntetést érdemel az az ember, aki visszaélt uralkodója bizalmával, és el akarta csábítani annak kedvesét?

- Négy lóval kell széttépetni - jelentette ki az egyik udvaronc. Egy másik azon a véleményen volt, hogy agyon kell verni. Aki a legkevésbé volt kegyetlen ezek közül az olaszok közül, s a légelnézőbbnek mutatkozott a bűnös iránt, úgy nyilatkozott, hogy szerinte elég volna lehajítani egy torony tetejéről.

- És önnek, don Rafael - folytatta a nagyherceg -, mi a véleménye? Meggyőződésem, hogy hasonló körülmények között a spanyolok éppoly szigorúan járnak el, mint az olaszok.

Mint bizonyára sejtik, rögtön rájöttem, hogy Mascarini nem tartotta meg esküjét, vagy a felesége talált rá módot, hogy tájékoztassa az uralkodót, mi történt közte és köztem. Arcomon észrevehető volt a zavar. De akármilyen zavart voltam is, határozott hangon válaszoltam a nagyhercegnek:

- Uram, a spanyolok nagylelkűbbek. Ilyen esetben megbocsátanának az uralkodó bizalmasának, s jóságukkal azt érnék el, hogy örökké furdalná a lelkiismeret árulása miatt.

- Nos - jelentette ki a herceg -, én is tudok ilyen nagylelkű lenni. Megbocsátok az árulónak, hiszen csak magamra vethetek, hogy bizalmamra méltattam egy olyan embert, akit nem ismertem, s akiben azok után, amiket hallottam róla, nem lett volna szabad bíznom. Don Rafael - tette hozzá -, hallja hát bosszúmat! Azonnal hagyja el országomat, soha többé meg ne lássam udvaromban!

Azonnal távoztam, s jobban örültem, hogy ilyen olcsón úsztam meg a dolgot, mint amennyire kegyvesztettségem miatt bánkódtam. Már másnap fölszálltam egy barcelonai hajóra, amely éppen elhagyni készült a livornói kikötőt, hogy visszatérjek Spanyolországba.

E ponton félbeszakítottam don Rafael elbeszélését.

- Okos ember létére - mondtam -, véleményem szerint, nagy hibát követett el, amikor nem hagyta el Firenzét rögtön az után, hogy tájékoztatta Mascarinit az uralkodónak Lucrezia iránt érzett szerelméről. Számolnia kellett volna vele, hogy a nagyherceg előbb-utóbb tudomást szerez árulásáról.

- Teljesen egyetértek önnel - felelte Lucinda fia. - Jóllehet, a miniszter biztosított róla, hogy nem szolgáltat ki az uralkodó bosszújának, úgy is terveztem, hogy minél hamarabb kereket oldok.

- Mivel Firenzében megjátszottam a spanyol nemesurat - folytatta elbeszélését -, Algírból hozott vagyonom java részét elpazaroltam, s csak egy kis maradékával érkeztem Barcelonába. Nem maradtam sokáig Katalóniában. Majd meghaltam a vágytól, hogy viszontláthassam Madridot, bájos szülővárosomat, s mohó vágyamat a lehető leggyorsabban ki is elégítettem. Madridba érkezvén, találomra megszálltam egy fogadóban, ahol egy Camila nevezetű hölgy is lakott. Noha már nem volt éppen fiatal, nagyon ingerlő teremtés volt: señor Gil Blas is tanúsíthatja, aki csaknem ugyanakkor találkozott vele Valladolidban. Szépségénél csak esze volt nagyobb: soha kalandornő nem tudott úgy lépre csalni senkit, mint ő. De nem tartozott azok közé a könnyű nőcskék közé, akik hasznot húznak szeretőik hálájából. Ha kifosztott egy üzletembert, a zsákmányt megosztotta az első lovaggal, aki útjába akadt valamelyik lebujban, s megtetszett neki.

Mihelyt megláttuk, azonnal meg is szerettük egymást, és hajlamaink rokonsága oly szoros köteléket alkotott köztünk, hogy hamarosan minden vagyonunkat megosztottuk. Az igazat megvallva, ez a vagyon nem volt valami tekintélyes, s rövid idő alatt fölemésztettük. Sajnos, mindkettőnk egyetlen gondja csak az volt, hogy a másiknak tessék, s egyáltalán nem kamatoztattuk képességeinket, hogy a mások költségén éljünk. De a nyomor végül is fölébresztette a gyönyöröktől elzsibbadt szellemünket.

- Kedves Rafael - mondta Camila -, váljunk el egymástól, barátom. Vessünk véget a hűségnek, mely mindkettőnket romlásba dönt. Ön szerelemre lobbanthatna egy gazdag özvegyet, én elbűvölhetnék egy öreg nemesurat; ha továbbra is kitartunk egymás mellett, két vagyont szalasztunk el!

- Gyönyörű Camilám - feleltem -, ön csak megelőzött; ugyanezt a javaslatot akartam tenni. Egyetértek önnel, királynőm. Igen, kölcsönös szerelmünket úgy őrizhetjük meg legtovább, ha hasznos hódításokra teszünk szert. Kölcsönös hűtlenkedéseink megannyi közös diadallá válnak.

Miután ilyenképpen megegyeztünk, munkához láttunk. Eleinte nagyarányú hadműveletekbe bocsátkoztunk, ámde nem leltük meg, amit kerestünk. Camila csak aranyifjakra talált, azaz olyan szeretőkre, akiknek a zsebe üres, én meg olyan nőkkel akadtam össze, akik szívesebben szedték, mint fizették az adót. Mivel ilyenformán a szerelemből nem húzhattunk sápot, kénytelenek voltunk csalásokhoz folyamodni. Annyi csalást követtünk el, hogy végül a corregidor is tudomást szerzett róla, és ez a pokolian szigorú bíró megbízta egyik alguacilját, hogy tartóztasson le bennünket. De az alguacil, aki éppoly jó volt, mint amilyen gonosz a corregidor, egy kis összegecske ellenében megengedte, hogy békében távozhassunk Madridból. Valladolidnak vettük utunkat, ott telepedtünk le. Béreltem egy házat, ott laktunk Camilával, akiről a botrány elkerülése végett elhíreszteltem, hogy a húgom. Eleinte féken tartottuk ösztöneinket, s mielőtt bármilyen vállalkozásba fogtunk volna, alaposan kitanulmányoztuk a terepet.

Egyszer az utcán mellém szegődött egy ember, nagyon udvariasan üdvözölt, és megkérdezte:

- Nem ismer meg, don Rafael?

- Nem én - feleltem.

- Pedig én jól ismerem önt - folytatta. - A toszkánai udvarban láttam, a nagyherceg testőrségében szolgáltam akkoriban. Csak néhány hónapja léptem ki az uralkodó szolgálatából - tette hozzá. - Egy furfangos olasszal átjöttem Spanyolországba. Három hete tartózkodunk Valladolidban. Egy kasztíliaival és egy galíciaival lakunk együtt, mind a ketten vitán felül derék fickók. A két kezünk munkájával keressük meg a kenyerünket. Remekül kosztolunk, s vidáman élünk, mint a hercegek. Ha kedve volna csatlakozni hozzánk, barátaim örömmel fogadnák. Én mindenkor úgy néztem fel önre, mint természettől fogva nem túl aggályos, derék férfiúra, aki mestere a szakmánknak.

A csirkefogó őszintesége engem is őszinteségre késztetett.

- Ha már ilyen nyíltan beszélt - feleltem -, megérdemli, hogy én is úgy beszéljek önnel. Való igaz, hogy nem vagyok kezdő az önök szakmájában, és ha szerénységem engedné, hogy elmeséljem kalandjaimat, láthatnák, hogy rólam alkotott jó véleményük nem túlzott. De hagyjuk a dicsekvést, elég, ha annyit mondok, hogy készséggel beállok az önök társaságába, és mindent el fogok követni, hogy bebizonyítsam: nem vagyok méltatlan az ajánlatára.

Alig közöltem a mindkét kezét egyaránt ügyesen használó férfiúval, hogy hajlandó vagyok cimborái számát szaporítani, máris elvezetett hozzájuk, és megismertetett velük. Ott találkoztam először a kiváló Ambrosio de Lamelával. Az urak kifaggattak, hogyan lehet ügyesen eltulajdonítani felebarátaink vagyonát. Szerették volna tudni, megvannak-e a kellő alapismereteim, mire mutattam nekik néhány fogást, amit még nem ismertek, csak a szájukat tátották. Még jobban elcsodálkoztak, mikor kijelentettem, hogy a kézügyességet túlságosan közönséges dolognak tartom és megvetem, viszont nagy szakértő vagyok az észt és leleményességet kívánó szélhámosságokban. Hogy meggyőzzem őket, elbeszéltem nekik kalandomat Jerónimo de Moyadasszal, és pusztán az elbeszélés alapján olyan kiváló lángelmének találtak, hogy egyhangúlag megválasztottak vezérüknek. Választásuk helyességét számos sikerült szélhámossággal igazoltam amelyeknek, hogy úgy mondjam, én voltam a lelke. Valahányszor női szereplő segítségére volt szükségünk, Camilához fordultunk, aki elragadóan tudott eljátszani minden ráosztott szerepet.

Akkoriban fogta el Ambrosio barátunkat a honvágy. Elutazott Galíciába, de biztosított róla, hogy számíthatunk visszatérésére. Kielégítette honvágyát, s visszatérőben benézett Burgosba, hátha sikerül egy-két jó fogást csinálnia. Ott egy ismerős fogadós elszegődtette señor Gil Blas de Santillana szolgálatába, miután kioktatta az ügyei felől.

- Señor Gil Blas - fordult felém don Rafael -, emlékszik rá, hogyan fosztottuk ki egy valladolidi fogadóban? Bizonyára gyanította, hogy Ambrosio volt a tolvajlás főszereplője, és nem is tévedett. Mikor Valladolidba érkeztek, Ambrosio fölkeresett bennünket. Tájékoztatott az ön helyzetéről, s mi, a vállalkozók, ehhez mérten tettük meg a szükséges lépéseket. De nem tudja, mi történt e vállalkozás után. Mindjárt elmondom. Ambrosio meg én elloptuk az ön útitáskáját, felültünk az öszvéreire, és elindultunk Madrid felé, fütyülve Camilára és cimboráira, akik minden bizonnyal éppúgy meglepődtek, mint ön, amikor másnap nem láttak viszont bennünket.

Utazásunk második napján megváltoztattuk eredeti tervünket. Ahelyett, hogy Madridba mentünk volna, ahonnan nem ok nélkül léptem meg, áthaladtunk Cebreroson, s meg sem álltunk Toledóig. Ott az volt az első dolgunk, hogy csinosan kiöltöztünk, testvéreknek adtuk ki magunkat, akik Galíciából valók, s azért utazgatnak, hogy világot lássanak. Hamarosan megismerkedtünk néhány igazi úriemberrel. Annyira megszoktam már, hogy előkelő úriembert játsszam, hogy mindenki könnyen lépre ment, s mivel az ember rendszerint a költekezéssel szédíti meg embertársait, fényes ünnepségeket rendeztünk a hölgyek számára, s ezzel hintettünk port a világ szemébe. A nők közül, akikkel találkoztam, az egyik igen nagy hatást tett rám. Szebbnek találtam, mint Camilát, s jóval fiatalabb is volt. Kíváncsi voltam, kicsoda, és megtudtam, hogy Violante a neve, s egy lovag felesége, aki már ráunt a kegyeire, és egy kurtizán után szaladgál, akibe beleszeretett. Ennyi is elég volt, hogy elhatározzam: Violante lesz minden gondolatom királynője.

Violante hamarosan észrevette, hogy meghódított. Mindenhová követtem, és százszámra követtem el az őrültségeket, hogy meggyőzzem: egyetlen vágyam, hogy férje hűtlenségéért megvigasztaljam. A szép hölgy elgondolkozott a dolgon, s ennek eredményeként csakhamar örömmel tapasztaltam, hogy szándékaimat helyesli. Válaszul számos levelemre, amelyet ama vénasszonyok egyikével juttattam el hozzá, akik oly jó szolgálatokat tesznek Spanyolországban és Itáliában, kaptam tőle egy levelet. A hölgy közölte benne, hogy férje minden este a kedvesénél vacsorázik, s csak késő éjszaka szokott hazatérni. Megértettem, hogy ez mit jelent. Még aznap este megjelentem Violante ablaka alatt, és igen gyöngéd társalgást folytattam vele. Mielőtt elváltunk volna, megegyeztünk abban, hogy minden este hasonlóképpen elcsevegünk majd ugyanabban az időpontban, anélkül persze, hogy ez napközbeni találkozásaink rovására menne.

Idáig don Baltasar (így nevezték Violante férjét) még elég olcsón megúszta a dolgot; én azonban testi szerelemre vágytam, s egy este azzal a szándékkal jelentem meg a hölgy ablaka alatt, hogy közlöm vele: nem élem túl, ha nem találkozhatom vele bizalmas kettesben alkalmasabb helyen, ahol kielégíthetem szerelmi vágyamat, amire mindaddig nem adott módot. Amikor azonban a színhelyre érkeztem, megpillantottam az utcán egy férfit, aki szemmel láthatólag engem figyelt. Csakugyan: a férj volt, aki a szokottnál korábban tért haza kedvesétől, s egy lovagot látván háza közelében, nem ment be, hanem sétálni kezdett az utcán. Egy ideig tanácstalanul álltam, nem tudtam, mihez kezdjek. Végül is elhatároztam, hogy megszólítom don Baltasart, akit nem ismertem, s ő sem ismert engem.

- Lovag uram - fordultam hozzá -, nagyon kérem, engedje át nekem az utcát ma éjszakára, más alkalommal majd viszonozom a szívességét.

- Uram - felelte -, ugyanezt akartam kérni én is öntől. Szerelmes vagyok egy lányba, aki húsz lépésre lakik innen, s akit gondosan őriztet a bátyja. Magam is azt szeretném, ha senki se tartózkodnék az utcán.

- Van rá mód - viszonoztam -, hogy mindkettőnk óhaja teljesedjék anélkül, hogy zavarnánk egymást. A hölgy ugyanis - tettem hozzá, s a házára mutattam -, akinek a hódolója vagyok, ott lakik. Sőt: segítenünk kell egymást, ha valamelyikünket megtámadnák.

- Rendben van - jelentette ki -, akkor hát megyek is a találkára, s ha kell, kölcsönösen segítünk egymáson.

E szavakkal otthagyott, de csak azért, hogy jobban szemmel tarthasson, s hála az esthomálynak, akadálytalanul meg is tehette.

Ami engem illet, jóhiszeműen Violante erkélyéhez siettem. Nemsokára meg is jelent, és társalogni kezdtünk. Nem mulasztottam el sürgetni szívem királynőjét, hogy menjen bele egy titkos találkába valamilyen zárt helyen. Kicsit ellenkezett, de csak azért, hogy az általam kért kegy értékét növelje, aztán előhúzott a zsebéből egy levelet, s ledobta.

- Tessék - mondta -, e levélben megtalálja az ígéretet, amelyért olyan nagyon zaklat.

Azzal vissza is vonult, mert közeledett az időpont, amikor férje rendszerint haza szokott térni. Markomba szorítottam a levelet, és elindultam arrafelé, ahol don Baltasarnak állítólag dolga volt. A férj azonban, aki nagyon jól látta, mit akarok a feleségétől, elém jött, és így szólt:

- Nos, lovag uram, elégedett-e a szerencséjével?

- Megvan rá az okom - feleltem -, és ön mire ment? Kedvében jár-e a szerelem?

- Sajnos nem - válaszolta -, szépséges szerelmem átkozott bátyja megjött vidéki házából, pedig azt hittük, csak holnap tér vissza. E váratlan esemény megfosztott a gyönyörűségtől, amellyel kecsegtettem magam.

Don Baltasar meg én biztosítottuk egymást barátságunkról, s másnapra találkozót beszéltünk meg a főtéren. Miután elváltunk egymástól, a lovag hazament, és nem árulta el Violanténak, hogy mindent tud róla. Másnap ott volt a főtéren, én egy pillanattal később érkeztem. Barátilag üdvözöltük egymást, ő álnokul, én őszintén. Aztán a ravasz don Baltasar összevissza hazudozott mindenfélét a hölggyel való viszonyáról, akit előző este említett. Elmondott egy hosszú mesét, amelyet csak azért talált ki, hogy engem is rávegyen: mondjam el, hogyan ismerkedtem meg Violantéval. Bele is estem a kelepcébe; a legőszintébben bevallottam mindent. Meg a levelet is megmutattam, amelyet a hölgytől kaptam, s fel is olvastam neki: "Holnap doña Inésnél ebédelek. Tudja, hol lakik. E hűséges barátnőm házában szeretnék bizalmas kettesben találkozni önnel. Nem tudom többé megtagadni öntől a kegyet, amelyet érzésem szerint megérdemel."

- Ez igazán olyan levél - jelentette ki don Baltasar -, amely kilátásba helyezi, hogy teljesül hő vágya. Fogadja előre is jókívánságaimat a boldogsághoz, amely önre vár.

Miközben ezeket mondta, feltétlenül zavarban lehetett egy kicsit, zavarát és bosszúságát azonban könnyűszerrel eltitkolta előlem. Annyira eltöltött a reménység, hogy eszem ágában sem volt bizalmas barátomat megfigyelni, aki végül is kénytelen volt elbúcsúzni, nehogy izgatottságát észrevegyem. Elrohant a sógorához, hogy tájékoztassa a dologról. Fogalmam sincs róla, mi történt köztük, csak annyit tudok, hogy don Baltasar bekopogtatott doña Inéshez, amikor éppen nála voltam Violantéval. Tudtuk, ki lehet, s én kiszöktem egy hátsó ajtón, mielőtt még don Baltasar belépett volna! Mihelyt eltűntem, a hölgyek, akiket a férj váratlan megjelenése kicsit megzavart, megnyugodtak, s olyan pimaszul fogadták, hogy kétségtelenül sejtette: vagy elrejtettek, vagy megszöktettek. Nem írom le, mit mondott doña Inésnek és a feleségének, mert nincs tudomásom róla.

De még ekkor sem fogtam gyanút, hogy don Baltasar az orromnál fogva vezet, káromkodva eltávoztam, és visszatértem a főtérre, ahol találkozót adtam Lamelának. Nyoma sem volt. Neki is megvoltak a maga kis ügyei, s a gazfickónak nagyobb szerencséje volt, mint nekem. Miközben ott vártam rá, látom ám, hogy közeledik álnok barátom igen vidám hangulatban. Csatlakozott hozzám, és nevetve megkérdezte, hogy sikerült a légyottom doña Inésnél a nimfával.

- Nem tudom, micsoda féltékeny démon leli örömét benne, hogy gyönyöreimet meghiúsítsa, de tény, hogy miközben kettesben voltam hölgyemmel, és sürgettem, hogy tegyen boldoggá, bekopogott a kapun a férje, hogy az isten verje meg! Sürgősen el kellett tűnnöm. Egy hátsó ajtón távoztam, a pokolba kívánva a nyavalyást, aki keresztülhúzta számításaimat.

- Őszintén sajnálom - kiáltott föl don Baltasar, akit boldogtalanságom titokban örömmel töltött el - ezt az arcátlan férjet! Tanácsolom, hogy ne irgalmazzon neki!

- Ó, követni fogom a tanácsát - válaszoltam -, és biztosíthatom, hogy ma éjjel vége lesz a becsületének. Amikor elbúcsúztam a feleségétől, a hölgy azt mondta, hogy ilyen csekélység ne riasszon vissza, s legyek ma a szokottnál korábban az ablaka alatt, mert elhatározta, hogy beenged, de minden eshetőségre felkészülve kísértessem el magam két-három barátommal, hogy ne érjen meglepetés.

- Ez aztán óvatos hölgy! - mondta don Baltasar. - Szívesen elkísérem.

- Ó, kedves barátom! - kiáltottam fel forró örömmel, és átöleltem don Baltasart. - Végtelenül lekötelez!

- Még többet is teszek - folytatta. - Ismerek egy César nevű fiatalembert, őt is magammal viszem. Ilyen kíséret mellett igazán nyugodt lehet.

Azt se tudtam, hogyan mondjak köszönetet új barátomnak, annyira elbűvölt a buzgalma. Elég az hozzá, hogy elfogadtam a fölajánlott segítséget, s miután napszálltakor találkozót adtunk egymásnak Violante erkélye alatt, elbúcsúztunk. Don Baltasar a sógorához ment, ő volt a szóban forgó César, én pedig egészen estig Lamelával sétáltam, akit meglepett ugyan a hév, amellyel don Baltasar igyekezett segítségemre lenni, de éppúgy nem fogott gyanút, mint én. Nyitott szemmel sétáltunk be a kelepcébe. Mi tagadás, magunkfajta emberek esetében az ilyesmi megbocsáthatatlan. Amikor úgy gondoltam, ideje megjelennem Violante ablaka alatt, Ambrosióval együtt megjelentünk a színen karddal felfegyverkezve. Hölgyem férjét már ott találtuk egy másik férfival, kitartóan várakoztak. Don Baltasar hozzám lépett, és sógorára mutatva így szólt:

- Uram, íme a lovag, akinek a bátorságát dicsértem ma délután. Menjen csak be kedveséhez, s nyugodtan élvezze a szerelem örömeit.

Még néhány bók hangzott el mindkét részről, aztán bekopogtam Violante kapuján. Egy dueñaféle nyitotta ki. Beléptem, s nem törődve vele, mi történik mögöttem, továbbmentem egy szobába, ahol a hölgy várt. Miközben köszöntöttem, a két áruló, aki ugyancsak bejött utánam a házba, s olyan gyorsan bezárta maga után a kaput, hogy Ambrosio kint rekedt az utcán, fölfedte kilétét. Gondolhatják, hogy meg kellett verekednem velük. Egyszerre támadtak rám mind a ketten, de meg is keserülték. Egymás után elintéztem mindkettőjüket, mégpedig úgy, hogy valószínűleg megbánták, amiért nem választottak biztosabb módot a bosszúállásra. A férjet keresztülszúrtam. Sógora, látva, hogy don Baltasar harcképtelen lett, az ajtó felé indult, amelyet a vénasszony és Violante kinyitott, mialatt vívtunk, kimenekült a házból. Az utcáig üldöztem, s ott csatlakoztam Lamelához, aki nem tudta mire vélni a házból hallatszó lármát, mivel a menekülő hölgyekből egyetlen szót sem tudott kiszedni. Visszatértünk a fogadóba. Összeszedtük értékesebb holmijainkat, öszvérhátra ültünk, s még napkelte előtt elhagytuk a várost.

Tisztában voltunk vele, hogy az ügynek következményei lehetnek, Toledóban nyomozást fognak indítani, s azt eszünk ágában sem volt megvárni. Az éjszakát Villarrubiában töltöttük. Egy fogadóban szálltunk meg, ahová röviddel utánunk megérkezett egy toledói kereskedő, aki Segorbéba tartott. Együtt vacsoráztunk. Elmesélte Violante férjének tragikus esetét, s mivel eszébe se jutott gyanút fogni, hogy részünk lehet a dologban, nagy bátran mindenféle kérdést tettünk föl neki.

- Uraim - felelte -, ma reggel indultam útnak, akkor szereztem tudomást a szomorú esetről. Mindenfelé keresték Violantét, s a corregidor, aki rokona don Baltasarnak, állítólag kijelentette, hogy időt s fáradságot nem kímélve kinyomozza a gyilkosság elkövetőit. Ez minden, amit tudok.

A toledói corregidor által indított nyomozás csöppet sem ijesztett meg. Mindamellett elhatároztam, hogy sürgősen távozom Új-Kasztíliából. Úgy vélekedtem, hogy ha Violantét megtalálják, mindent be fog vallani, személyleírást ad rólam a bíróságnak, s ennek alapján üldözőbe vesznek. Ez volt az oka, hogy óvatosságból már másnap elkerültük az országutakat. Szerencsére Lamela Spanyolország háromnegyed részét ismeri, s tudta, milyen kerülőkkel juthatunk biztonságban Aragóniába. Ahelyett, hogy egyenest Cuencába mentünk volna, bevettük magunkat a város előtt elterülő hegyekbe, s a vezetőm ismerte ösvényeken egy barlang elé jutottunk, amely egészen úgy festett, mint egy remetelak. Ez volt az a barlang, ahová önök tegnap este betoppantak menedéket kérni.

Mialatt szemügyre vettem a bájos környéket, útitársam így szólt hozzám:

- Hat évvel ezelőtt jártam erre. Akkor egy öreg remete húzódott meg e barlangban, s nagyon szívesen fogadott. Megosztotta velem minden élelmét. Emlékszem, hogy szent ember volt, s megpróbált a lelkemre beszélni abban a reményben, hogy sikerül lemondatnia a világi életről. Talán még él, utánanézek.

Azzal a kíváncsi Ambrosio leszállt az öszvéréről, és bement a remetelakba. Néhány pillanatig bent maradt, majd visszajött, és így szólt:

- Jöjjön, don Rafael, nagyon megható látványban lesz része.

Azonnal leszálltam a nyeregből. Öszvéreinket fához kötöttük, s követtem Lamelát a barlangba, ahol egy hencseren megpillantottam egy öreg, sápadt, haldokló remetét. Sűrű, fehér szakálla meg a hasát is eltakarta, összekulcsolt kezében hatalmas rózsafüzért szorongatott. Közeledtünkre fölneszelt, s kinyitotta szemét, amelyet a halál már-már lezárt. Miután egy pillanatig figyelmesen szemügyre vett bennünket, megszólalt:

Alighogy kimondta e szavakat, kilehelte lelkét. Halála mindkettőnket megrendített. Az ilyesmi még a legléhább emberekre is mindig nagy hatást tesz; megindultságunk azonban nem tartott sokáig. Hamarosan elfelejtettük, amit mondott, s nekiláttunk számba venni, ami a remetelakban található volt. Nem tartott sokáig, mivel egyéb bútor nem volt a barlangban, csak amit ön is látott. Juan fráter nemcsak a bútornak volt szűkében: nagyon szerényen is kosztolt. Egyéb élelme nem is volt, csak mogyoró és néhány darab fölöttébb kemény árpakenyérhéj, amelyet a szent férfiú ínye nyilván nem bírt szétmorzsolni. Nem véletlenül mondok ínyt, tudniillik észrevettük, hogy minden foga kihullott. Mindaz, amit magányos hajlékában találtunk és láttunk, arra mutatott, hogy a derék remete szent ember volt. Mindössze egyvalami lepett meg bennünket: az asztalán egy levél formára összehajtott papírt találtunk, s a levélben arra kérte az olvasót, hogy rózsafüzérét és saruját vigye el a cuencai püspökhöz. Fogalmunk se volt róla, milyen szándék vezérelhette ezt az újkori remetét, hogy ilyen ajándékot küldjön a püspöknek, s úgy éreztük, nagyot vét vele az alázatosság ellen, mivel nyilván arra pályázott, hogy boldoggá avassák. Bár az is meglehet, hogy együgyűségből csinálta. Ez már soha nem fog kiderülni.

Mialatt a dologról tanakodtunk, Lamelának meglehetősen mulatságos ötlete támadt:

- Maradjunk ebben a remetelakban - javasolta -, öltözzünk föl remetének, temessük el Juan frátert, s ön átveszi az ő szerepét, én meg Antonio fráter néven gyűjtök majd alamizsnát a környező városokban és falukban. Azonfölül, hogy ilyeténképpen megmenekülünk a corregidor üldözésétől, mert nem hinném, hogy eszébe jutna itt keresni bennünket, Cuencában jó ismerőseim vannak, akikkel összejöhetünk.

Helyeseltem a bizarr ötletet, nem is annyira Ambrosio érvelésének hatása alatt, mint inkább szeszélyből, mivel ilyen szerepet játszhattam egy színdarabban. A barlangtól harminc-negyvenlépésnyire gödröt ástunk, abba temettük el szerényen az öreg remetét, miután előzőleg megfosztottuk ruháitól, azaz attól az egyetlen köntöstől, amelyet bőrövvel kötött meg a derekán. Levágtuk a szakállát is, hogy álszakállt tudjunk készíteni, s a temetés után birtokba vettük a remetelakot.

Az első nap nagyon böjtösen kosztoltunk; kénytelenek voltunk a megboldogult készletéből fogyasztani, másnap azonban Lamela még pirkadat előtt útra kelt a két öszvérrel, Toralvában eladta őket, s este már vissza is tért tömérdek ennivalóval meg egy sereg holmival, amit az árukon vásárolt. Mindent hozott, ami az átalakuláshoz kellett. Maga varrt magának kámzsát, s készített lószőrből egy kis vöröses szakállt, amelyet olyan ügyesen akasztott a fülére, hogy mindenki megesküdött volna, hogy természetes szakáll. Nincs még egy ilyen ügyes fickó a világon. Juan fráter szakállát befonta, arcomra illesztette, s az álöltözetet barna gyapjúsapkám koronázta meg. Nyugodtan állíthatom, hogy álöltözetünk tökéletes volt. Mindketten olyan mulatságosan fölszereltük magunkat, hogy képtelenek voltunk kacagás nélkül egymásra nézni, annyira nem illett hozzánk ez a ruha. Juan fráter ruhájával együtt birtokomba vettem olvasóját és saruját is, eszembe se jutott, hogy megrövidítem vele a cuencai püspököt.

Már három napja éltünk a remetelakban, anélkül, hogy egy lelket is láttunk volna, negyednap azonban két paraszt toppant a barlangba. Kenyeret, sajtot és hagymát hoztak a megboldogultnak, akiről azt hitték, hogy még él. Mihelyt megpillantottam őket, azon nyomban a hencserre vetettem magam, így aztán nem volt nehéz becsapni őket. Azonfölül, hogy a barlangban nem volt elég világos ahhoz, hogy vonásaimat kivehessek, tőlem telhetőleg igyekeztem utánozni Juan fráter hangját, hiszen utolsó szavait még hallottam. A parasztok nem is fogtak gyanút, hogy csalás áldozatai, csak azon lepődtek meg, hogy még egy remetét találnak a barlangban, Lamela azonban észrevette meglepetésüket, és képmutató arccal így szólt:

- Testvéreim, ne ütközzetek meg rajta, hogy itt találtok ezen az elhagyott helyen. Otthagytam aragóniai remetelakomat, és idejöttem, hogy legyen valaki a tiszteletre méltó és érdemes Juan fráter mellett, mert tekintettel előrehaladott korára, társ kell neki, aki szükségleteiről gondoskodjék.

A parasztok meghatott dicshimnuszokat zengtek Ambrosio önfeláldozásáról, és kijelentették, nagyon örülnek, hogy vidékük két szent életű férfiúval is büszkélkedhetik.

Lamela, aki nem felejtett el egy nagy tarisznyát sem vásárolni, vállára vetette, és első ízben indult el alamizsnát gyűjteni Cuenca városába, mely a remetelaktól csupán egy kurta mérföldnyire fekszik. Jámbor küllemével, amellyel a természet ajándékozta meg, s magas fokú képessége révén, amellyel e küllemet kamatoztatni tudta, adakozásra ösztönözte a jólelkű embereket. Átalvetőjét megtöltötte adományaikkal.

- Ambrosio uram - mondtam neki, midőn visszatért -, fogadja szerencsekívánataimat tehetségéhez, amellyel meglágyítja a keresztény szíveket. Istenemre, azt hinné az ember, hogy a kapucinusoknál tanult meg alamizsnát gyűjteni.

- Nemcsak az átalvetőmet töltöttem ám meg - felelte. - Megkerestem egy Barbara nevű fehérszemélyt, akibe szerelmes voltam valamikor. Nagyon megváltozott: ő is ájtatos életre adta magát, akárcsak mi. Két vagy három jámbor nőszeméllyel lakik együtt, akik a nyilvánosság előtt erkölcsös életet prédikálnak, de rendkívül botrányos életet élnek. Először rám sem ismert.

- Hogyhogy? - kérdeztem. - Lehetséges volna, Barbara asszonyság, hogy már nem ismeri meg egyik legrégibb barátját, az ön alázatos szolgáját, Ambrosiót? "Hitemre, Lamela uram - kiáltott fel a hölgy -, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen ruhában látom önt viszont. Mi késztette rá, hogy remetévé legyen?" - Ezt most nem mesélhetem el önnek - válaszoltam. - Kicsit hosszú történet, de holnap este eljövök, és kielégítem kíváncsiságát. Sőt magammal hozom Juan frátert is, a társamat. - "Juan frátert? - szakított félbe a hölgy. Azt a derék remetét, aki itt lakik a város közelében egy barlangban? Ön félrebeszél, hiszen az már elmúlt százéves." - Igaz - feleltem -, hogy egyszer elérte azt a kort, pár nap óta azonban szerfölött megfiatalodott, semmivel sem öregebb nálam. - "Hát csak hozza el akkor őt is - mondta Barbara asszonyság. - Látom, valami titok lappang a dolog mögött."

Másnap, mihelyt beesteledett, nem is mulasztottuk el megjelenni a bigott hölgyeknél, akik nagy lakomát készítettek a tiszteletünkre. Mindenekfölött levettük a szakállunkat és remetecsuhánkat, s minden köntörfalazás nélkül bevallottuk a hölgyeknek, hogy kik vagyunk. Nehogy őszinteség tekintetében mögöttünk maradjanak, a hölgyek is megmutatták, mire képesek a talmi ájtatoskodók, ha levetik az álarcot. Csaknem az egész éjszakát asztalnál töltöttük, csak röviddel napkelte előtt tértünk vissza barlangunkba. Nemsokára megint felkerestük a hölgyeket, jobban mondva három álló napig jártunk hozzájuk. Készpénzünknek több mint kétharmadát elvertük a közreműködésükkel. Egy féltékeny úriember azonban mindenre rájött, s följelentett a rendőrségnél, amely ma nyilván kiszáll a remetelakba, hogy letartóztasson bennünket. Ambrosio tegnap, miközben alamizsnát gyűjtött Cuencában, találkozott az egyik nőszeméllyel, aki átadott neki egy levelet, és azt mondta:

"A levelet egyik barátnőm írta, épp most akartam elküldeni önöknek gyorsfutárral. Mutassa meg Juan fráternek, s tegyenek megfelelő óvintézkedéseket."

- Ez az a levél, uraim, amelyet Lamela az önök szeme láttára adott át nekem, s amely arra késztetett, hogy magányos lakóhelyünktől ilyen hirtelen megváljunk.

MÁSODIK FEJEZET
Don Rafael és társai tanácskozásáról, valamint arról a kalandról,
amely akkor esett meg velük, amikor ki akartak jutni az erdőből

Mikor don Rafael befejezte elbeszélését, amely szerintem kissé hosszúra nyúlt, don Alfonso udvariasan közölte vele, hogy a történet nagyon szórakoztatta. Aztán señor Ambrosio vette át a szót:

- Don Rafael - fordult cimborájához -, ne feledje, hogy a nap már lemenőben van. Azt hiszem, ideje volna megfontolni, mitévők legyünk.

- Igaza van - felelte bajtársa -, el kell döntenünk, hová megyünk.

- Ami engem illet - jelentette ki Lamela -, azon a véleményen vagyok, hogy ne vesztegessünk tovább egy percet sem, induljunk azonnal útnak, hogy még ma éjjel Requenába érjünk, s holnap Valenciában lehessünk, ahol újból hozzáláthatunk mesterségünkhöz. Az az érzésem, hogy Valenciában remek fogásokat csinálunk.

Don Rafael, aki e tekintetben csalhatatlannak tartotta cimborája előérzeteit, egyetértett vele. Ami bennünket, don Alfonsót és engem illetett, minthogy teljesen rábíztuk magunkat a két úriemberre, szótlanul vártuk a tanácskozás eredményét.

Az lett hát a határozat, hogy Requena felé indulunk, s mindjárt hozzá is kezdtünk az előkészületekhez. Ugyanolyan lakomát csaptunk, mint reggel, aztán fölraktuk a ló hátára a borostömlőt és maradék élelmiszereinket. S mivel közben beesteledett, s a sötétben biztonságban haladhattunk tovább, kifelé indultunk az erdőből, de alig tettünk száz lépést, világosságot pillantottunk meg a fák közt, ami mindnyájunkat fölöttébb gondolkodóba ejtett.

- Mit jelenthet ez? - kérdezte don Rafael. - Csak nem a cuencai bíróság rendőrkopói, akiket a nyomunka uszítottak? Megszimatolták volna, hogy ebben az erdőben vagyunk, s már keresnek is bennünket?

Nem hinném - felelte Ambrosio -, inkább utasok lesznek. Rájuk esteledett, s itt akarják megvárni a napkeltét az erdőben. De lehet, hogy tévedek - tette hozzá -, majd utánanézek, mi az. Önök hárman maradjanak itt, rögtön visszajövök.

Azzal nesztelenül elindult a világosság felé, amely nem volt nagyon messze. Óvatosan félrehajtotta az ágakat és leveleket, melyek útját állták, és kellő figyelemmel szemügyre vette a dolgot. Négy férfi ült a füvön egy földbe szúrt gyertya körül. Éppen akkor fejezték be vacsorájukat: elfogyasztottak egy pástétomot, és kézről kézre adva kiürítettek egy elég jókora borostömlőt. Néhány lépésnyire tőlük megpillantott egy fához kötött nőt meg egy lovagot, s valamivel távolabb egy utazókocsit és két gazdagon felszerszámozott öszvért. Mindjárt arra gondolt, hogy a földön üldögélő férfiak rablók, s beszélgetésükből kiderült, hogy feltevésében nem is csalódott. A négy bandita láthatólag egyformán arra vágyakozott, hogy az övé legyen a kezük közé került hölgy, s épp arról tárgyaltak, hogy kisorsolják egymás közt. Miután Lamela ilyenképpen megtudta, mi a helyzet, visszatért, és a valósághoz híven beszámolt arról, amit látott és hallott.

- Uraim - szólalt meg ekkor don Alfonso. - Lehetséges, hogy a hölgy és a lovag, akiket a rablók fához kötöztek, előkelő személyek. Szabad-e tűrnünk, hogy a brigantik durvaságának és aljasságának áldozataivá legyenek? Javaslom, hogy támadjuk meg a banditákat; hulljanak el csapásaink alatt.

- Egyetértek a dologgal - felelte don Rafael. - Jót tenni éppúgy kész vagyok, mint rosszat.

Ambrosio ugyancsak kijelentette; hogy örömest vesz részt ilyen dicséretes vállalkozásban, amelynek, mint mondta, előreláthatólag jó fizetség lesz a jutalma. Merem állítani, hogy ez alkalommal engem se rettentett vissza a veszély, és soha vándor lovag nem mutatkozott meg nálam készségesebbnek arra, hogy egy hölgynek szolgálatot tegyen. De az igazság kedvéért meg kell mondanom, hogy egyáltalán nem volt nagy a veszély; Lamela ugyanis jelentette, hogy a rablók fegyverei mind egy rakásban hevernek vagy tíz-tizenkét lépésnyire tőlük, tervünk végrehajtása tehát nem látszott túlságosan nehéznek. Lovunkat hozzákötöttük egy fához, és nesztelenül megközelítettük a banditák tartózkodási helyét. Igen hevesen vitatkoztak, s olyan lármát csaptak, hogy észrevétlenül meglephettük őket. Fegyvereiket megkaparintottuk, mielőtt még fölfedeztek volna, aztán közvetlen közelből rájuk lőttünk, s mind a négyüket ott helyben leterítettük.

E rajtaütés során a gyertya kialudt, úgyhogy sötétben maradtunk. Mindamellett leoldoztuk a fákról a lovagot meg a hölgyet, akiket annyira hatalmában tartott a félelem, hogy nem is volt erejük megköszönni, amit tettünk értük. Igaz, hogy még nem tudhatták, szabadítóiknak nézzenek-e bennünket vagy szintén banditáknak, akik nem azért ragadták el őket a másik bandától, hogy kíméletesebben bánjanak velük. De hamarosan megnyugtattuk őket, mondván, hogy elkísérjük őket a legközelebbi fogadóig, amely Ambrosio véleménye szerint mintegy félmérföldnyire lehetett onnan, s a fogadóban majd megtehetik a szükséges óvintézkedéseket, hogy biztonságban eljuthassanak oda, ahová igyekeznek. E megnyugtatás után, amely észrevehetőleg nagy megelégedésükre szolgált, beültettük őket az utazókocsiba, aztán kantárszáron fogtuk az öszvéreket, és kivonszoltuk a kocsit az erdőből. A két remete átkutatta a legyőzött rablók zsebeit, aztán eloldoztuk a fától don Alfonso lovát. Birtokunkba vettük a rablók lovait is, amelyek az ütközet színhelye közelében álldogáltak a fákhoz kötözve. Aztán a lovakkal együtt követtük Antonio frátert, aki felült az egyik öszvérre, hogy a hintót elkalauzolja a fogadóhoz, ahová csak két óra múlva érkeztünk meg, noha Antonio azt állította, hogy nincs messze az erdőtől.

Erélyesen dörömböltünk a kapun. A házban már mindenki aludt. A fogadós és felesége sietve fölkelt, és egyáltalán nem látszott haragosnak, amiért pihenésében megzavartuk. Bizonyára arra számítottak, hogy a társaság sokkal többet fog költeni náluk, mint amennyit valójában költött. Pillanatok alatt kivilágították az egész fogadót. Don Alfonso, valamint Lucinda jeles fia kézenfogva segítette ki a hintóból a lovagot és a hölgyet, s szinte inasként serénykedett körülöttük, egészen a szobáig, ahova a fogadós vezette vendégeit. Számtalan bók hangzott el, s ugyancsak elcsodálkoztunk, amikor megtudtuk, hogy éppen Polán grófot és leányát, Serafinát mentettük meg. Lehetetlen leírni, mily nagy volt a hölgy s nemkülönben don Alfonso meglepetése, amikor megismerték egymást. A gróf annyira el volt foglalva, hogy észre sem vette a dolgot. Elmesélte, hogyan támadták meg, s fogták el őket a rablók, miután előzőleg megölték a kocsisukat, egyik apródjukat és egy szobainasukat. Végezetül kijelentette, hogy teljesen tisztában van vele, mivel tartozik nekünk, s ha hajlandók leszünk fölkeresni őt egy hónap múlva Toledóban, meg fogjuk látni, hálás-e vagy hálátlan.

A főúr leánya sem felejtett el köszönetet mondani, amiért szerencsésen megmentettük, s mivel Rafael meg én úgy gondoltuk, örömet szerzünk don Alfonsónak, ha lehetővé tesszük számára, hogy kis ideig négyszemközt beszélgethessen az ifjú özveggyel, szórakoztatni kezdtük Polán grófot, s célunkat sikerült is elérnünk.

- Gyönyörűséges Serafina - súgta don Alfonso a hölgynek -, ezentúl nem panaszkodom a sorsra, amely arra kényszerít, hogy a társadalom számkivetettjeként éljek, mivel abban a szerencsében részesültem, hogy hozzájárulhattam az önnek tett fontos szolgálathoz.

- Szóval, ön mentette meg életemet és becsületemet! - felelte nagyot sóhajtva a hölgy. - Önnek vagyunk hát oly sokkal adósai, atyám is meg én is! Ó, don Alfonso, miért is ölte meg a bátyámat!

Többet nem is mondott, don Alfonso azonban e szavakból és a hangsúlyból, ahogyan kiejtette őket, eléggé megérthette, hogy akármilyen szenvedélyesen szereti is Serafinát, őt sem szeretik kevésbé.

Jegyzetek

1. hiberniai alakok - Hibernia Írország régi neve. A XVII. században sok ír élt Franciaországban a száműzött Stuart II. Jakab angol király kíséretében, s ez idő óta az ír szó a kellemetlen vitatkozóval lett egyértelmű. ^[VISSZA]

3. a Szent Hermandad Testvériség - régi spanyol rendőri szervezet, amely a XV. század végén alakult, s elsősorban az útonállók ellen harcolt, majd az inkvizíció szolgálatában állt. ^[VISSZA]

4. don Pelayo - Asturia első királya a VIII. században; legyőzte az arabokat, és helyreállította a vizigót monarchiát. ^[VISSZA]

5. Corregidor - a királyi hatalom helyi képviselője, igazgatási és igazságszolgáltatási jogkörrel. ^[VISSZA]

12. Torbellino - spanyolul vihar (Lesage gyakran nevükkel is jelzi hőseinek jellemét vagy mesterségét). ^[VISSZA]

14. folyó seb - a kor nyelvén mesterségesen előidézett gennyedést, illetve magát a marószert jelenti. ^[VISSZA]

19. Sic vos, non vobis - így (dolgoztok) ti, de nem önmagatoknak. Vergilius állítólag egy költőhöz írta, aki verset plagizált tőle. ^[VISSZA]

20. kermesz - eredetileg a bíbortetű neve (az arab "kirmiz"-ből), de így hívtak egy antimonszulfidból készült gyógyszert is. ^[VISSZA]

21. Püladész - Oresztész hűséges barátja a görög irodalomban. ^[VISSZA]

23. Guevara - spanyol dráma- és regényíró a XVII. században, A sánta ördög című regény szerzője. Lesage neki ajánlotta a maga Sánta ördög-ét. (A spanyol író már majd száz éve halott volt, de Lesage ezt nem tudta.) ^[VISSZA]

24. Fuente - költött alak, állítólag a filozófus. Fontenelle, az enciklopédisták előfutára (1657-1757). ^[VISSZA]

30. Finis coronabit opus - A befejezés teszi teljessé a művet. ^[VISSZA]

33. Nagy Sándor - a makedón királyt levélben figyelmeztették, hogy orvosa meg akarja mérgezni: a király mégis megitta az orvosságot, majd átadta a levelet az orvosnak, de közben erősen figyelte. ^[VISSZA]

34. lustrum - a régi rómaiaknál ötéves időszakasz. ^[VISSZA]

36. Hekaté - görög istennő, hármas alakban élt, az égen, a földön és az alvilágban. ^[VISSZA]

37. Arisztotelész - nem ő írt művet a gazdaságról, hanem Xenophón, s éppen egy háztartás vezetéséről. ^[VISSZA]

39. Ventoleria - a színész alakjában Lesage Baron francia színészt (1653-1729) csúfolta ki, aki nagy nőhódító hírében állt, A nők kedvence címmel darabot is írt sikereiről, s a főszerepet természetesen maga játszotta. ^[VISSZA]

43. német gárda - V. Károly óta a spanyol királyok testőrsége németekből állt. ^[VISSZA]

44. marabút - szent életű muzulmán, elmélkedéssel és a Korán tanulmányozásával tölti életét. ^[VISSZA]