A kis Róza keservei; Déryné emlékezik

 

Ott laktam tehát már az óhajtott szép Pesten, a tündérek honában, miként gondolám, Fánival eljártam szorgalmasan tanulni. Keblem tele volt kérdésekkel, de még nem mertem bizalmasan nyilatkozni Fáni előtt, hogy hát járnak-e ők színházba? Még a háznál sem voltam ismerős; nem tudtam, kik laknak ott. Semmiről sem mertem kérdezősködni, igen bátortalan voltam. És ez a rossz szokás mai napig is megvan bennem, miért is némely dolgokban igen tudatlan vagyok. Évekig láthatom ugyanazon egyént mindennap, és nem kérdezem, hogyan hívják, hacsak a véletlen össze nem hoz. De különben igen vígkedvű kezdtem lenni; szüntelen danoltam az udvaron, ha kívül lehettem. Ez különben otthon is szokásom volt, s anyám sohase szidott érte. Fölkeltem, mosdottam, imádkoztam, aztán ki az udvarra! Majd fölvertem a házat. Itt is úgy. Nem volt annyi értelmem, hogy hátha itt megharagszanak, ha oly korán föllármázom őket. Sőt ellenkezőleg történt. Én néhányszor egy szürkekabátos, zömök embert láttam a túlsó házból ki- s bejárni. Nem kérdeztem senkitől, hogy ki légyen ő, s nálunk sem beszéltek róla semmit, hát közömbös volt előttem. Egy reggelen, midőn ismét rózsaszín kedvemben, az udvaron táncolva, ugráltam, danoltam, ki áll az ajtóban: a szürkekaputos. (Anyám gyakran szidott, hogy nem járok becsületesen a földön, hanem repülök, mint egy szélhajtó förgeteg; máskor meg azért szidott, hogy hacsak nem danolok, akkor meg elmerengek a felhők közé, sehogy se voltam kedvére.)

– Ejnye, kishúgocskám – mond –, hát ilyen korán fölkelt már a pacsirtákkal?

Én megálltam, a dal fönnakadt a torkomon, s néztem rá, nagyon haragos képet csinál-e? De ő mosolygott az ő vastag ajkával és hunyorgó, apró, sötét szemeivel; nyájasság s jóság tündöklött piros, kövér arcáról. Én csak álltam, néztem rá. Ő is. Egyszerre elmúlt minden félelmem, megszólaltam, mondván: – Nem fogok többé énekelni, hogy föl ne keltsem az urat.

– Isten őrizz! Azt ne cselekedje, lelkecském – s odajött hozzám az ajtóból, s megcsipkedte arcomat. – Sőt azt akarnám, hogy hajnaltól egész nap hallhatnám azt a szép kis flótahangját. Még eddig sohasem mondta senki, hogy szép hangom van.

– Hát ki tanította azokra a szép dalokra, miket már több ízben hallottam?

Csodálkoztam, hogy kérdi:

– Oh, hát édesmamám.

– Úgy-e?

– Úgy – mondám.

– Hát hová való magácska?

– Jászberénybe.

– Úgy?

– Úgy – mondom.

– Hát ki kislyánya?

– Hát az özvegy patikáriusnéé.

– Hát tán oskolába jár itt?

– Ah, nem – mondám szörnyű neheztelve –, mit gondol? Hiszen már nyolcéves koromban tudtam írni-olvasni.

– Ugyan.

– Bizony.

– Hát most hány éves?

– Jaj, most már sok vagyok; azt mondta mama, már nagy vagyok, s tanulni kell szép munkákat, mert már tizenegy éves leszek.

– Óh, én azt gondoltam volna, hogy csak most nyolcéves.

– Jaj, mama is mindig azt mondja, ha föl akarok valamit emelni, eredj, te filigrán munka.

… Ekkor hangzott a túlsó oldalról Fáni hangja:

– Rózsa, Rózsa, hol vagy? Reggelizni!

– Hát Rózsának hívják? – kérdi a szürkekabátos.

– Néha meg Rózsikának – kiáltám vissza, de már ekkor fölugrottam a mi küszöbünkre, s hátra se néztem. Odabent bezzeg a mamika zsémbelve, a gyerekek szemeiket mind reám szegezve, egy teli szájjal kiálták:

– Ugyan hol voltál megint? Oly soká váratsz magadra.

– Bizonyosan a Duna partján ácsorgott, mint szokott, s nézte az embereket, hogy miként rakják egyik lábukat a másik után – mond mamika. Én erre elkacagtam magam, s mondám:

– Nem, nem, nem azt néztem, hanem itt az udvarban, a túlsó ház előtt egy nagy, veres pofájú emberrel beszéltem.

– Ki az? – kérdék mindnyájan.

– Én nem tudom; ott a túlsó ajtóban állott egy szürkekaputos.

– Jaj, az nagy úr – mondá Gábor.

Én nagyon megijedve mondám:

– Nagy úr?* Jaj istenem, majd neveletlennek fog tartani, én csak úgy mondám neki: „az úr”.

– Hahaha – elkezdettek mindnyájan kacagni, mamika is. – Oh, te kis bolygó – mondá –, hiszen az csak egy komédiás.

– Komédiás??? – kérdém, csaknem kiejtve a kanalat a kezemből. – De hiszen magyarul beszélt!

– No, hiszen magyar komédiás.

– Magyar? – kiálték föl bámulatomban még hangosabban; mama azt mondta, hogy németek játszanak Pesten, és ő odajárt, mert tán nem tudta… de ezek már rég itt vannak. Fölugrottam a székről, még a kávémat is otthagytam, átöleltem az egész mamikát, térdre omlottam előtte, összevissza csókoltam a térdit, és kértem:

– Édes, kedves, jó mamikám, vigyen el engem oda csak egyszer, sohasem kérem többé, csak egyszer.

– Mi lelte ezt a leányt? – mond mamika. – Hiszen olyan, mint az őrült, egészen nekipirosodott az a sápadt arca.

– Mi már voltunk többször is – mondák a gyerekek.

Rimánkodtam, mint csak tudtam, összetett kézzel. A gyerekek is támogattak.

– No, hát legyen – mondá végtére mamika. – Bizony, ha apátok itthon volna, nem menne oly könnyen.

(…) Még akkor a németek az úgynevezett Rondellában játszottak. A Duna-parton ez olyan kerek épület volt, mint egy malom, talán az lehetett valamikor; a magyarok pedig a váci országúton. A nagy kaszárnya hátulsó udvarával szinte szemben volt egy nagy, egyemeletes épület: a Hakker nevű ház, egy nyílt kerttel. Annak első emeletében volt a nagy szála, s az volt színpadnak alakítva: ott játszottak a magyarok több éveken át. Azon társaság, mely legelőször Pesten működött, Erdélyből jött ki, Kolozsvárról. Ott állt össze legelőször egy magyar társaság báró Wesselényi* kormányzása alatt. Ez Kolozsvárott igen nagy társaság volt, s igen jó színészei és színésznői voltak; de még odalent meghasonlottak egymás között, és Kolozsvárról kijöttek Debrecenbe. Ott a társaság kétfelé oszlott, fele maradt Debrecenben, fele Pestre jött, s ezek működtek itt. Midőn a szálába beléptem, s midőn a játszók megjelentek, azt az érzést nem vagyok képes leírni; pedig ötéves koromtól fogva minden legkisebb mozzanatomra, mi velem s körülöttem történt, híven emlékszem. Atyám halálán elkezdve, miket anyám beszélt otthoni életéből, mindenre oly jól emlékező elmém volt… de azon elragadtatásról, melybe ekkor merültem, nem tudok számot adni… azaz talán szót sem tudok találni a kifejezésére. Elnémultam; akármit beszéltek hozzám, semmire sem feleltem, csak nagy gondolkodásba estem, de hogy mi volt gondolatim összpontja, arról semmit sem tudok. Egy káosz volt a fejemben, s midőn hazamentünk, kérdi tőlem mamika:

– No, Rózsika, te egészen csendes vagy; te aludtál, ugye? Neked nem tetszik? Egy szót sem szólsz. Hiszen te verted félre a legjobban a harangot, hogy csak gyerünk, gyerünk.

– De – mondám –, ugye, azok a cifra asszonyságok meg kisasszonyok mind istennők voltak, ugye, az égből jöttek le?

Csakugyan tökéletesen azt hittem, első színházba menetelemkor, hogy azok nem emberek, mint mi, hanem valami istenek!

– Oh, te balga – mondá, s kacagtak –, majd az égből jönnek le az istenek neked komédiát játszani. Látszik hogy falusi vagy, kis Róza.

– De oly nagyon szépek – mondám –, én még sohasem láttam életemben olyat… aztán azok a csillogó, fényes ruhák!

(…) Történt azonközben, hogy az első színész odaadta fiát hozzánk iskolába. Már egy kicsit megismerkedtem vele; az atyját Láng Ádámnak* hívták. Nekem ő igen tetszett, mikor játszott. Ő játszta a szerelmeseket. Láng Lajoska* sokszor ott maradt iskola után is a gyerekekkel játszani, labdázni. Hazajővén a varróból, együtt játszottunk. Egyszer a többek közt azon töprenkedtünk Fánival, hogy mit cselekedjünk már, hogy eljuthassunk a színházba. Semmi módot nem tudtunk kitalálni. Pénzem már nem volt, s csak addig tartott az ígéret a színházba mehetni.

– Fáni, te! – mondám egyszer. – Hiszen nemcsak éppen oda szeretnék menni, ahol fizetnek, én még jobban szeretnék oda menni, ahol játszanak! Oh, Fánikám! De szeretném én, ha nagy volnék, és nem volna olyan nagyon világos hajam, nagyon szeretnék én játszani.

Elkezd Fáni röhögni, a kezét összecsapkodni, kiabálni:

– Mama, mama, hallja-e, mit mond Rózsika? Jaj, ez a veres hajú falusi Rózsika! Ugyan mit gondolsz te, hiszen a szádat sem tudnád, hogy miként nyisd ki.

– Hijába tapsolsz – mondám –, én bizony ki tudnám nyitni. Csak a hajam ne volna veres. De pedig már nem is oly nagyon veres; a mamikától kértem zsírt a minap, azóta mindennap megkenem. Ott azoknak milyen szép fekete hajuk van… meg a te hajad is de szép fekete, Fánikám.

– Mert én magam is barna vagyok, míg te pösze vagy, kis Rózsikám; de a szemed meg milyen fekete, osztán nagy fogaid vannak.

– Oh, istenem, istenem! Engem oda nem vennének be, ha nagy volnék is, hogy is álmodsz oly bolondokat?

– Nono, csak mama meghallja, majd lesz nemulass.

– Hallod-e, Fáni, beszéljünk Láng Lajoskával, hogy eresszen be minket oda, ahol játszanak.

– Jó – mondá Lajoska –, csak jertek, ott várjatok reám az ajtóban, majd bevezetlek.

Alig vártuk az estét, ott termettünk az ajtóban. Nézünk széjjel, Lajoska sehol sincs. Engem már a hideg kezdett lelni; azt gondoltam magamban, bemegyek biz én, ha el nem jön Lajoska, és ha kérdik, mit akarok, azt fogom mondani: én Láng Lajoskát keresem. Közöltem Fánival.

– Jaj, isten őrizzen, hiszen kidobnának bennünket.

– Ki-e?

– Ki bizony!

– Én nem bánom, de én bemegyek.

Jöttek a muzsikusok.

– Jaj – kiálték hangosan –, már itt vannak, már mindjárt kezdik.

Én csak kandikáltam be az ajtón szívdobogva… hát itt jön a mi kis lovagunk hazulról!

– De soká jössz, Lajoska, már rég itt várunk, már mindjárt kezdik.

Bevezetett bennünket a színpadra, ott mutogatott egyet mást: a házakat, rózsalugasokat, mik föl voltak állítva már. Ott ténferegtünk, mindent megtapogattunk, én egész boldogságba merülve. De boldogságomból egyszerre egy lármás hang riasztott föl… németül!

Josef szakkerment!* Még sincsenek fölgyújtva a lámpák? Tiszta-e a színpad?

Ekkor már a hátam mögött állott. Én szinte összerogytam, úgy megijedtem; már azt gondoltam, kezében a fülem, hogy kidobjon. Az enyimet ugyan nem bántotta, de ránk kiáltott szörnyű hebehurgyán:

– Hát, hát micsoda ez; mit akartok itt, no, no, mi ez?

A színpadon jól beszélt ő, de ha méregbe jött, igen dadogott. Lajoska ugyan előállott, mondván:

– Édes tata, én vezettem be… – de még ki sem mondá jól, már Lajoska fülére tapadt a keze, s úgy vezette szegény kis lovagunkat az ajtó felé, a kisasszonykákat maga előtt hajtván, szüntelen haricsálva:

– Ki, ki, ki innen… ki, mars, meg ne lássalak többé idefönn a színpadon játék előtt. Te kis gazember, majd adok én neked még holmi kis fattyúkat is idecipelni, te semmirekellő.

Ezzel az ajtóig lökdösött bennünket, mindig duruzsolva. Künn voltunk, kiűzetve abból a paradicsomból, amelybe beleálmodtam magamat. Szégyelltem nagyon, hogy úgy kirivalgott bennünket Láng úr. De a vágy legyőzte a szégyent, most először kicsi életemben, s gondolám, hátha mégis be lehetne amott jutni, hol nem látna meg a dühös sárkány. Ráesett tekintetem a gyűrűmre, melyet akkor vettem a zsidótól, mikor anyám idebe volt, négy garasért. Napóleon-gyűrű volt Lujzával, kettős foglalatban; akkor az volt divat: aranyból is, rézből is. Én Lajoskát mindig fogva tartottam ruhájánál, nehogy elillanjon.

– Lajoska, te! – mondám. – Nézd csak, de szép gyűrűm van, én ezt neked adom, ha fölvezetsz bennünket a galériára.

Lajos csak pislogott a gyűrűre is, de félt is, hogy ha az atyja megtudja, a hátával ismerteti meg a pálcáját.

– Mondjad annak az asszonyságnak, ki a bilétet szedi, hogy hozzánk jársz iskolába, majd meglásd, beereszt.

Felvezetett Lajoska, s szerencsésen bejutottunk. Már a muzsika elvégződött, fölhúzzák az előfüggönyt. Nem jut eszembe, hogy mit játszottak, cédulát nem láttam, csak az jut eszembe, hogy két kisleányka jelent meg, s gyönyörűen játszottak. Én hangosan fölkiáltottam, mindeneket feledve:

– Fáni, Fáni, látod-e, kisleányoknak is lehet játszani!

A körülöttem levők haragosan rám támadtak:

– Csitt! Mi az? No csak lássa meg az ember, micsoda lármát is csap ez a kis béka!

Összehúztam magamat, előbb csupán haragudni akartam a kis békáért, de odatekintettem a gyönyörű kisleánykákra, s egészen ki voltam engesztelődve. De a gondolatok seregei egymást űzték agyamban – el volt határozva, akárhogy teszem szerit, de nekem ott játszani kell.

(…) Azt már tudtam, hol lakik Láng úr… Megkérdeztem Lajostól. Elmentem… Kopogok az ajtaján: szabad. Benyitok, lassan előremegyek, én nagyon féltem. Nem tudtam, mit mondjak. Ő rám néz, én is rá; féltem, ha megmondom, hogy mit akarok, kivet az ajtón, mert nemigen nyájasan nézett rám. Egyszer csak elkiáltja magát:

– No?

Én megrettentem, akadoztam, s végre hebegém:

– Én, én, kérem alázatosan, Láng úr, tessék nekem oly kisleány-rollé-t* adni.

– Mi, mi, mit – mert ő igen sebes beszédű volt –, mit, mit, mit akar?

Éreztem, hogy a torkom összeszorult, csak köszörültem, hogy ki tudjam még egyszer mondani. Ismétlém lesütött szemmel:

– Kérem, tessék nekem olyan kisleány-rollét adni.

– Magának?

– Igen.

– Hahaha, majd csak úgy teremnek a rollék, maga számára.

– Én meg tudom tanulni.

– Hát honnan termett maga elé?

Én azt gondoltam, azt kérdi, hogy honnan jövök most, s mondám:

– Rothkrepf úrtól,* ott lakom.

– Hát iskolába jár ott?

– Nem, csak ott lakom, ott vagyok koszton.

Féltem, hogy rám ismert, hogy én voltam az, kit kilökött; de nem, rám sem gondolt.

– De hát mégis micsoda gondolat vezette ide, hogy én rollét adjak magának, vagy küldte ide valaki?

– Oh, nem, senki, de én nagyon szeretnék játszani.

– Hja, az nem addig van, hogy játszani szeretnék, oda tanulás kell.

Már azt gondoltam, minden jól megy, mindjárt megkapom a szerepet, s mondám hirtelen:

– Oh, én nagyon jól tudok tanulni, az instruktorom…

– Ej, nem elég az, a sorokat megtanulni, sok más is kell még ahhoz, oda talentum is kell – mondá türelmét veszítve s rám lármázva –, nemcsak egy bubát fölöltöztetni s oda kiállítani, mint egy szamarat.

… Végem volt, elcsüggedtem! Mi az a talentum? Habár olvastam is azt a szót valamelyik könyvben, de ez az egy szó ellebbenhetett emlékemből. Erre egy szót sem mertem szólani, csak nagyon sírhatnám volt…, de visszaszíttam könnyeimet, s ott álltam, várva, hogy hát tán mégis valami vigasztaló szó jönne ezen goromba ember ajkiról. Oh, dehogy jött, ő könyörtelen maradt. Íróasztalán holmi irományokat szedett rendbe, s hátat fordított.

– No, elmehet, lelkem, itt nincs magának adni való rollé… Majd ha lesz… Nekem dolgom van.

Ezzel mentem. Ahogy kiléptem ajtaján, szemeim már úgyis könnyel teltek el, odakünn szinte hangos zokogásba törtem ki, csupán az tartott vissza, hogy mindjárt az utcán voltam, és szégyelltem sírni. Senki sem látott az udvaron, fölszaladtam a padlásra, lefeküdtem egy szalmanyoszolyára, s ott jól kisírtam magamat. Estefelé lesompolyogtam, Fáni volt, ki már előmbe jött, s már mindenfelé keresett. Éppen ünnep volt, szülői sem voltak honn, de most már hazaérkezvén, mamika mindenfelé keresett.

– Hát te, Rózsika, hol voltál? Majd kikapsz. Osztán hogy ki van sírva a szemed… mi bajod, édes Rózsikám? Ki bántott?

Ölelt, csókolt, cirógatott…végre nyíltszívűvé tett.

– Kedves Fánikám, én megmondom neked, de el ne árulj, én Láng úrnál voltam.

– Te?

– Én.

– Tán kilökött, hogy sírtál?

– Nem éppen, de bizony ő goromba; de meg nem azért sírtam, hanem azért, hogy nem kapok rollét. És mikor kijöttem tőle, úgy fájt, hogy majd megszakadt a szívem.

– Látod, Rózsika, miért mentél el; verd ki azt a fejedből, mert majd ha mamád is megtudná, jól megrázná a veres vuklikat.

(Otthon bár mindig hajporozta anyám a hajamat, hogy szép szőkeséget kapjon, és mindig háromszorosan tekergette be a hajamat, három sor keskeny, fekete bársonypántlikával választván el a fürtöket egymástól – a hajport ugyan elhagytam, de a fürtöktől nem tudtam elszokni –, szegény anyám mindjárt csak azokba kapaszkodott, ha meg akart büntetni nagyobbacska koromban.)

– Nem bánom már én, akármit csinálnak velem; ha nem játszhatom, nem bánom, ha meghalok is.

És csakugyan igen sokáig, igen bús voltam. Nem tudták kitalálni, mi bajom.

Egyszer jó anyám bejött Pestre látogatni, megtekinteni, szorgalmas vagyok-e? A madám nem győzött eléggé dicsérni; hogy az én könnyű, vékony kezem sokkal ügyesebben tudja a finom csipkéket behúzni, mint a nagy kamaszok, kik pedig már régebben tanulnak. Ezen anyám igen örült, s ígérte, hagy húsvétra új ruhát fog nekem készíttetni. Egyszerre az villant az eszembe, hogy annak a két kisleánynak, kik a színpadon játszottak, rózsaszín cipőcskéjük és könnyű ruhácskájok volt fodrokkal. Most elkezdettem anyámat cirógatni; hízelegtem, csókoltam azon ígérettel, hogy még jobban fogom magamat viselni, ha nekem húsvétra fehér, fodros ruhácskát és rózsaszín cipőcskét csináltat.

– Mi fér hozzád? Most egyszerre hogy tud hízelegni! Nono! Hiszen majd meglesz az is.

– Jaj, de nem majd, kedves, jó mamám… mindjárt; kérem, kérem mindjárt!

– Nono, csak türelem, nem oly könnyen megyen az, mint meggondoljuk. Nekem arra most költségem nincs… hanem az utolsót is föl kell áldoznom értetek. Ott van szép fehér stikkelt vapeurslepp-em,* majd abból neked is, kistestvérednek is kitelik.

Bele kellett nyugodnom, de nem hagyott el azon eszme, hogy én azt nem veszem föl, ha kész lesz is, hanem elteszem, s akkor veszem föl legelsőbbszer majd, ha játszom a színpadon.

Anyám elutazott; hagyott ismét három forintocskát. No, Fáni! Majd elmegyünk ismét teátromba! Jártunk is mindig. Midőn a ruha elkészült, anyám beküldte Pestre, szépen fölcsipkézve és rózsaszín szalagokkal díszítve. A rózsaszín cipő is elkészült… készen volt a quadrop-om* a föllépésre! De nagy fájdalmamra, az én számomra még sehol sem írtak szerepet az egész világon, s én sokszor gondolkoztam magamban arról: hogy tán majd ebben a ruhában fognak eltemetni!… Egy hét múlva, nem is álmodtam, csak beáll a jászberényi szekeres, s anyám száll le a kocsiról. Midőn eleibe futottam kezet csókolni, ellökött magától, haragos tekintettel nézett reám egy kis ideig. Egy szót sem szólt, de már tudtam halálos ítéletemet. Félrevonultam egy zugba, s gondolám: most nagy égiháború lesz; világos, hogy Fáni elárult. Oh, gondolám, miért is voltam nyíltszívű. Ekkor elkezdé mamika:

– Kedves barátné asszonyom! Kénytelen voltam megszomorítani, bocsásson meg. De annyi szenvedélyt nem láttam életemben, mint amilyennel ez a gyermek viseltetik a színészet iránt. Leányom mindent megmondott, én nem őrizhetem! Pedig egyébként mily szorgalmas; szereti a szép munkákat – s mutogatta anyámnak, mondván, hogy már pénzért is dolgozunk. Anyám csak hallgatott, de láttam, hogy nagyon haragos. Mondá végre:

– Teszünk róla! – Én csak hallgattam, s nem mertem reá fölnézni, csak midőn reszkető szavaival, sírva mondá:

– Ezért költöttem neveltetésedre megfeszült erővel a saját csekély jövedelmemből, hogy végtére is egy… komédiásné leányom legyen…

Ekkor nem állhattam ellent, zokogva rohantam lábaihoz, bocsánatát kérve, mert csakugyan éreztem magamban, miként Láng úr mondá, hogy rossz gyermek vagyok.

– Végre – mondá anyám még mindig keményen, de nem bántott (azon pillanatban tán még szerettem volna, ha egy kissé megsuprikáz) –, végre – mond anyám –, úgy látom, be van végezve tanulásod ideje is. Most jer velem tanítónédhoz, elvégzünk mindent, s holnap reggel indulunk haza; úgyis szükség lesz rá, hogy otthon pénzért dolgozzál, hogy legyen látszatja tanulásodnak.

Mentünk a tanítónémhoz, de midőn anyám tudatá vele, hogy hazaviszen, szinte elrémült.

– Mit gondol, asszonyom? Azzal, hogy szépen hímez, s csinosan dolgozik minden munkát, még nem fejezte be tanulását. Így előtte fekszik egy nagy munka, mely neki dicséretére fog válni, ha bevégzi.

Egy nagy zöld bársony magyar mente, dolmány és több hozzá tartozó arannyal gazdagon hímezve, volt kifeszítve egy kétrőfös rámára, s már a mente eleje ki is volt varrva.

– Látja, asszonyom – mond a tanítóné –, miként hagyhatná félbe e gyönyörű munkát, ezt neki kell befejezni, mert ő kezdette. Higgye el, asszonyom, csak az ő vékony kis kezeire bízhatom ezt a drága munkát, mert amazoknak az erős kezei mindig izzadnak az ily finom munkáknál.

Anyám nem akarta hinni, hogy az az én munkám.

– No, Róza! – mond a tanítóné. – Hozd elő chatouille-odat* s aranyfonalakkal a skatulyát, s mutasd mamádnak, hogy mily szorgalmasan tanultál. Hanem az igaz, hogy jobb volna, ha egészen itt lakna, mert mindig siet haza. Ja, das verfluchte Theater!* – mondá, s kacsintott egyet az ő zöld szemeivel. E percben szerettem volna a kis árat, mellyel az apró gomblyukakat szokták kifúrni, a szájába fúrni. Anyám egy kissé gondolatokba merült, gyönyörködve szemlélte munkámat, s kérdé a svábnétól:

– Maguk járnak-e a színházba?

– Azokkal a nagyokkal, ha hazamennek, nem parancsolhatok, de bizony, kik itt vannak koszton, szálláson, azok nem mehetnek. Én nem járok, elég sok velök a bajom itthon, másra pedig nem bízom a gyermekeket.

Ezzel anyám meg volt elégedve. Megegyezett vele, s másnap már mennem kellett új szállásomra, hol még néhány hónapig maradni fogok, hogy bevégezzem szép munkámat.

– Édes barátném – mond anyám –, ez a rossz leány még egypár hónapig Pesten fog maradni, mert nincs bevégezve a tanulása; hanem kosztra, szállásra oda kell neki menni, tudom, nem fog többé színházra gondolni! Fánival azért mindennap együtt lesznek, de azután, ha a komédiát csak elő is hozza, Fánika nekem mindjárt megírja.

Anyám hazament nélkülem, és én búsan váltam meg az eddigi kedves körtől: játszótársaimtól, a jó mamikától, kinek mindig volt a kék kötője zsebjében valami kis nyalánkság a számomra; de most a svábnénál!

(…) Egyszerre csak elkezdek a széken düledezni két oldalra. Rám néznek: az istenért, mi baja van? Rosszul van? De nekem nem volt többé időm felelni; erőt vettem magamon, kirohantam. A többi magától értetődik; künt fölfordult velem a világ, lerogytam; fiákeren vittek haza. A borzasztó különös étel szaga mindenütt velem jött, nem szabadulhattam tőle. Kilelt a hideg erősen, de amely napon nem volt hideglelésem, egész nap dolgoztam, és mégsem voltam képes bevégezni munkámat. A negyednapi hideg igen megrongált, s erőfeszítéssel bár, de ki akartam vinni, amit elkezdettem. Olyan természetű voltam, s vagyok mai napig is, de ez most képtelen lehetetlenség volt. Még az is hozzájárult, hogy alkonyig dolgoztam szorgalommal, csak hogy bevégezhessem… de megvakultam, két hétig semmit sem láttam. Végre az orvos segített. Tovább azonban már nem tűrhettem a dicsőséget; elmentem mamikához, megkértem, írja meg édesanyámnak, hogy jöjjön be értem, vigyen haza, mert nagyon beteg vagyok. Szegény anyám már harmadnapra bejött értem, s hazavitt.

Most már el volt vágva előttem az út, mely a deszkavilágra (nézetem szerint a paradicsomba, az én világomba) vezetett volna. Lemondva minden reményről, betegen, búsan, kedv nélkül, jó anyámtól ápolva, vissza-visszasóvárogva, hazaértünk estére. Másnap orvos jött, hozzáfogott a kínával való kúrához, de az én hidegem makacsul kínzott. El-elmaradozott néhány napra, de ismét visszajött, s ez így tartott már tovább egy évnél. Én otthon varrogattam, hímeztem pénzért, mert a kis kamat, mi a csekély örökségből jött, nem volt elég a háztartásra és ruházatra. Akkor történt a pénzdevalváció is, és így igen csekélyre apadt le a kis tőke: egy-egynek jutott öt-ötszáz forint. Már a garderobomat sem tartottam tovább a fiókba rejtve… hiszen sohase lesz már többé reá szükségem.

Így teltek hetek, hónapok öröm nélkül, a vágy ugyan szüntelen élt lelkemben, de a remény végképp kihalt szívemből.

(…) Ugorjuk át ezt a másfél évet, mely minden érdekes esemény nélkül röpült el fölöttem.

Egyszer a többek között keresem valami rég eltévedt rajzomat anyám irományai között; ő éppen nem volt bent a szobában. Egyszerre csak kihull a többi papirosok közül egy levél Pestről. Nekem megdöbben a szívem. Anyám nem itt szokta leveleit tartani, ezek csak olyan limlom papirosok voltak. Felbontom, hirtelen átfutom: oh, égnek angyalai! Engem hívnak Pestre a színházba…

Mit mondjak magamról vagy érzelmeimről? Azt leírni nem lehet. Őrült voltam, nem voltam magamnál. Kirohanok az udvarra, anyámat kiáltom:

– Jaj, mama, jöjjön hamar, hamar, mindjárt meghalok… Pestre hívnak! jöjjön, jöjjön hamar! – Anyám előlép, hidegvérrel kérdi tompa hangon:

– Mi a baj? Micsoda őrült lárma ez? – Én, ki e pillanatban bosszúságot érzettem szegény jó anyám iránt, én örömsugárral tele arcomon, ő jéghidegséggel mérve végig… Egyszerre megfagytam tetőtől talpig, oly hatást gyakorolt rám egy tekintete. A levél reszketett kezemben… anyám hozzám lép, kikapja a kezemből, s a házba ment be vele, csak annyit mondott:

– Ostoba, annyira viszen szemtelenséged, hogy reményleni merészkedel, hogy én odavigyelek? – Ezzel otthagyott.

Én egyetlen szót sem tudtam szólni, de oly neme a keserűségnek fogta el egész valómat, hogy nem tudtam magamnak számot adni érzelmeim felől. Én, ki anyámat úgy szerettem, egy percig azt gondoltam (bocsásson meg nekem az isten, de hiszen nem szabad eltitkolnom rosszaságomat sem), egy percig gyűlöltem. Utánanéztem, de leginkább a levélre volt függesztve tekintetem, s azt gondoltam, ott viszi minden boldogságomat.

(…) Én tehát dacos lettem. Ültem, dolgoztam, így telt el hosszú idő egyformaságban. Én többet egy szót sem szóltam színházról… anyám sem. Én magamban mindenféle helytelen gondolatokkal tépelődtem: hogy miként lehetne célt érnem anélkül, hogy anyámat fölszólítsam. A többek közt azt is gondoltam, hogy három nap nem eszem semmit, akkor majd meghalok, s majd fog akkor anyám búsulni, hogy miért is nem engedett elmenni. Meg is próbáltam, de anyám észrevevén szándékomat, maga elé intett, s mondá ismét hidegvérrel: – Semmirevaló, minthogy oly szemtelen vagy és dacolni bátorkodol anyáddal s nekem bosszúságot okozni, vedd addig e jutalmadat, míg őrültségedből kigyógyulsz! – és ezzel két oldalról annyira összevissza röpültek a poflik, hogy az orrom vére is elindult. Anyám föl se vette, s folytatá:

– Ez csak egy kis érvágás, majd a kúra ezután fog következni, ha ez ki nem gyógyít. Inkább agyonütlek, itt temessenek el, mintsem valami gyalázatot megérjek általad.

Én azt nem értettem akkor, hogy micsoda gyalázat volna abban, ha én a színházhoz mennék. Véres orral, sírva föl mertem szólni:

– Jobb is, ha agyonüt, úgysem akarok már én tovább élni.

– Mars ki a szobámból mosdani! …

Engemet a hidegláz ismét elővett, és mindig sírtam ez eset után. Egy hétig mindig feküdtem, de láttam, hogy anyám egy kissé szelídebben szól hozzám betegségemben.

A sors úgy akarta, hogy anyám levelet kapott Pestről; jelentik neki Rothkrepfék, hogy az egyik fia katona lett. Ez ismét nagy zavart okozott szegény anyám életében.

– Mind rosszul hálálják meg gyermekeim sok fáradságaimat és költségeimet. Mind becsületben akartam fölnevelni őket, s íme, az egyik, becsületéről megfeledkezve, komédiásné akar lenni… Pest megrontotta erkölcseit. A másik katona lett! Kell-e egy anyának több szívfájdalom, mely őt a sírba vigye?

És sírt igen keservesen. Én megbánva minden bűneimet, odavánszorogtam, leborultam térdre, lábait átölelve, sírva kértem bocsánatot, hogy:

– Ne haragudjék rám; én nem is tértem le a becsület útjáról, csakhogy nem tehetek róla magam se, de én nem élhetek, ha a színházhoz nem viszen, miután már hívnak is.

– Most már betöltötted a tizenhárom évet – mondá –, nagyleány vagy, okosan, mindent meggondolva kell cselekedned. Mi jövőt látsz magad előtt, ha a színházhoz mégy? Csak gondold meg jól. Ugye, nem tudod, mert még tapasztalatlan vagy. Megmondom én. Legtöbbször is engemet fognak kárhoztatni, hogy gyermekemet eldobva magamtól, rossz útra vezettem.

– Hiszen nem rossz út az; hiszen minden ember nagyon szereti a teátrálistákat, mert, édesmama, az nem is komédia, azt mondták Rothkrepféknél, s hogy az nem szép, ha úgy mondják.

– Hallgass tovább. Másodszor soha senki nem fog becsülni, mert van sok rossz példa. Te ott sohasem fogsz férjhez menni.

– Hiszen nem is akarok én soha, soha. Aztán mindig becsületesen viselem magamat.

– S aztán oda tudomány kell. Hát mit hiszel te magadról, hogy te ott meg tudnál élni? Hiszen mindjárt a föld alá süllyednék, ha szégyen érne ott.

– Meglássa, kedves egy mamám, nem ér semmi szégyen, csak maga ne haragudjék reám, és vigyen el most magával, mert a szürkekaputos írt, és az nagyon jó ember.

– Hát micsoda ember az a szürkekaputos?

– Hát olyan pufók ember, de mindig nevetésre áll a szája, de meg aki olyan nagy vitézeket játszik, meg olyan jószívű, öreg apókat is.

– Eredj, láss dolgodhoz, majd megválik, miként rendeli Isten. Most össze kell szednem mindenemet, hogy egy kis pénzt csináljak össze. Istenem, az utolsómtól is gyermekeim rosszasága foszt meg…

Ezen készületek alatt eltelt ismét egynehány nap. Egyszer mondja anyám a többek közt:

– De te szerencsétlen, elveszett gyermek, hiszen ruhád sincsen arra való, hát azt gondolod, amid van, az oda elégséges?

Igaz, gondolám, már nagyobbacska is vagyok; de hiszen három széles szegélyt csinál rá mamám, eresszük ki. Hej, de ez az egy nem elég, vevésről pedig szó se volt. Édesanyám, midőn első férjéhez ment, gyönyörű stafírungot kapott, s még most is megvoltak a többi gyolcsingek között a legfinomabb batiszt, perkál, térdig stikkelt ingei.

– Ezekből kell föláldoznom – mondá ő –, pedig még egynek sincs semmi baja. De ezután nem kapsz tőlem semmit az életben, ez lesz végadományom, bár… halotti inged lenne belőle!

Kicsiny voltam, négy inget, a legszebb stikkelésűeket választotta ki, s megkészítette köntösöknek, más-más szabásokkal. Akkor igen-igen szűk, cviklis* ruhákat viseltek, egytenyérnyi, rövid derékkal, de hogy mind ne legyen egy szín, hát egyet megfestett vadsáfránnyal, szörnyű virító sárgára. No, de másképp nem lehetett, nem tellett. De már sál is kellett volna, mert az volt a divat, az pedig anyámnak nem volt. Szegény, jó anyám! Volt egy igen szép levantin, nagy, vörös selyemkendője egytenyérnyi szélességű fehér atlaszszéllel. Láttam, miként vette elő háromszor is, de csak megint berakta a komódba. Végre, már majd az utolsó napon, ollót vett kezébe, s bánatos arccal kétfelé hasította a szép nagy kendőt, s összevarrta a közepén sálnak. Ez volt egész stafírungom színpadra!…

Készen voltam. Anyám szekeret fogadott. Egy bőrös ládát megtöltött fehérneműmmel, meg a téli ruhámmal, mely állott egy kis vékony, kopott, fekete selyem-vikler-ből.* Télen sohasem jártunk ki, mert féltett anyám a meghűléstől. Ez volt minden.

Elindultunk. Este Pesten voltunk. Beszálltunk ismét csak Rothkrepfékhez:

– Elhoztam ismét ezt a régi rosszat… s gyermekemet magam viszem a mészárszékre… Anyám ismét sírt. Végre mind jól aludtak.

Mind jól aludtak – egyedül én nem. Azon ábrándok: hogyan, miképp fog ez történni, hogy én színésznő legyek? Minden földi reményem teljesülni fog-e? Nem lép-e vissza anyám? S nem viszen-e ismét haza Jászberénybe? – nem hagytak aludnom! De akkor csakugyan leugrom a szekérről, és úgy elfutok, hogy sohase lát többé. Reggel fölkeltünk. Kezdődtek a tárgyalások. – Hogy hát kicsoda az a direktor?

– Az – mondja mamika – egy földesúr. Törtelen szép kastélya és jószága, de ő mindig Pesten lakik, mert ő táblabíró, s szörnyen szereti a színészeket.

– A direktor? Hm! De hát hogy lesz? – mondja anyám. – Mert én nem megyek el hozzá.

– Úgy lesz – mond mamika –, majd elhívatjuk ide Nagy urat,* s majd megmondja ő, mit kell tenni.

Úgy is lőn, és eljöve Nagy úr. És, oh, jaj! Anyám szörnyű különös jászberényi módon fogadá, azaz igen magyarosan megmondá: hogy bár se levelét, se magát sohase láttam volna, és hogy ne fáradozott volna egy ostoba, szófogadatlan gyermek fejét még jobban elcsavarni, mint amely már magában is zavart volt!

Hajlongva csókola kezet Nagy úr, és szörnyű udvarias kifejezésekkel monda bókokat: hogy egy oly anya csakis szerencsésnek mondhatja magát, ki ily kedves kis csalogánnyal ajándékozta meg a világot. Erre anyám elmosolyodott:

– Úgy látom, az úr nemcsak a színpadon ágál. – Én pedig majd kibújtam a bőrömből, hogy volt valaki, aki anyámnak úgy megmondá, hogy én mégiscsak érek valamit. Elment Nagy úr Vida úrnak* megjelenteni, hogy itt vagyunk. Azalatt is mindig zúgolódott anyám, miközben mindig csak azt hangoztatta, hogy nem, nem tud beleegyezni!

Megérkezett Vida úr, egy igen kedves, megnyerő arcú, már nem fiatal úr, magas, derék termetű. Oly szíves nyájassággal közeledett anyám felé, miután Nagy úr bemutatta, hogy anyám is elővette rózsaszínű arcvonását. A szokásos üdvözletek után anyám mindjárt elősorolá, hogy ő milyen különös helyzetben van, s hogy maga se tudja magát beletalálni.

– Én egy ismeretlentől levelet kapok – mondá –, kit én sohase láttam, s azon levélben egy érdektelen, a világ előtt egészen ismeretlen gyermeket kérnek tőlem a színházhoz. És én, az anya, kinek a világért se jutott volna soha eszembe gyermekemet ezen pályán látni, magam hozom a mészárszékre.

– Az istenért, asszonyom! Mit gondol? Mit ért az alatt?

– Azt, nyíltan megvallom, hogy nem sok jót tartok a színészekről és színésznőkről.

– De honnan e balítélet?

– Én gyermekkoromban Pesten lévén tanulásban (akkor még csak német színház volt), és…

– Hagyjuk azon időt elmúltnak, asszonyom.

– De kérem, már csak az is, hogy mit mond a világ felőlem, ha oly nők társaságába adom gyermeket, kik – engedelmet kérek – nem az úri rendből valók… az mégiscsak sokat teszen.

– Elbámulok, hogy ilyesmit hallok. Sőt ellenkezőleg, én elősorolom mind a nőket: itt van Rehákné* ifjasszony, ki egy ügyvédnek a neje, Simény* Borbála, ki ügyvédnek a leánya, Murányiné Lefebre Terézia,* ki egy francia menekültnek a leánya, Murányi pedig Erdélyben asszesszor volt. Mind elő tudnám sorolni őket, kik között nincs egy szál, sem a nők, sem a férfiak között, ki nem tisztességes háztól való volna. Biztosítom, asszonyom, hogy gyermeke nem fog aljas személyek között helyet foglalni. De hát hol van az én jövendő kis színésznőm, kihez én szép reményeket táplálok, s ki – mint Nagy úr is biztosított – oly szépen s oly fejlett hangon tud énekelni.

Körülnézett a szobában, hol én Fáni háta mögé húzódva, remegve vártam a végítéletet. Nem mertem előjönni.

– Ott áll – mondja anyám rám mutatva, s most már minden bátorságát elvesztette. – Mondom, uram, hogy nem lesz arra való. Énekelni is csak annyit tud, mint amennyit a háznál szokott az ember önmulatságára, de nem a színpadra.

– Jaj, azt majd megtanuljuk – mondá Vida úr. – Hát ez a parányi, kis félénk gyermek az?

Igen megméregetett a szemével: no, gondolám magamban, nem tetszem neki, igen kicsiny vagyok, mire ő ismét megszólalt:

– No – mondá fölkelve a székről –, jöjjön idébb, kis bodri. Hát talán fél tőlem? – s megcirógatta arcomat.

– Oh, nem – mondám –, teljességgel nem félek… de édesmama…

– No hiszen, édesmama is beléegyezik. Hát akar-e az én leányom lenni? Lássa, nekem nincs leányom.

– Oh, nagyon, nagyon szívesen – mondám.

– És fog is engem szeretni, mint édesatyját?

– Igen, igen, nagyon…

És ha a szürkekaputos kérdezte volna, annak is csak azt feleltem volna. Szóval, aki eszköz volt arra, hagy a színházhoz bevezessen, mind apámnak, anyámnak fogadtam volna. De anyám csak habozott. Végre fölszólalt mamika, az én kedves, jó mamikám.

– Kedves barátném – mond –, egyezzen már bele valahára, és hogy megnyugodjon, én is odaadom Fánimat, és így ott is mindig együtt lesznek. És lássa, azért adta be legelőszer is Pestre, hogy a német szót tanulja; hiszen otthon megint mindent elfelejt.

Megcsókoltam volna mamikának még a talpát is… Vida úr is még egy ideig ostromolta, és kétségeire nézve egészen megnyugtatá, hogy bízzék az ő becsületében, mert egy hajszálam sem fog meggörbülni! Végtére engedett anyám, s mondá, hogy ott fogok maradni Rothkrepféknél.

Az nem lehet, mond Vida úr, mert nekem most tanulnom kell, s egy színésznőhöz kell mennem kosztra és szállásra.

– Színésznőhöz? Isten őrizz! Azt nem engedhetem teljességgel… Csak jobb lesz, hazaviszem.

Én ezer tortúrát álltam ki. De Vida úr édes szavaival ismét lecsillapítá, midőn egész Pest publikumát kívánta bizonyságul fölhívni, hogy Murányiné a világon a legbecsületesebb nők egyike, ki férjével a legcsendesebb házi életet éli; egymást véghetetlenül szeretik, s minden örömüket egyetlen kisfiukban találják. Ő itt az első színésznő, kit az egész közönség nagyon szeret és becsül. Mamika is bizonyította. Végre meglőn az egyezség, anyám már most mindenbe belenyugovék. Csak midőn Nagy úr a szerződést megcsinálta, és három évre akarta írni, fölriadt anyám, s mondá:

– Mentsen isten! Egy évre nem bánom, tovább egy pillanatra se hagyom Pesten… – De odafönt másképp volt pályám kimérve.

Megvolt tehát az egyezkedés írva: tizennyolc forintot kaptam havi fizetést, egyebet semmit se kötöttek ki egyik részről is. Fiákerre ültetett Vida úr, hogy elvigyen bennünket Murányinéhoz, s kinek pártfogását és oktatását számomra kikérje, kit már előre is értesített és megkért, hogy kosztra, szállásra magához fogadjon, mit ő nagyon is szívesen megígért. Odaérvén, szíves fogadásban részesültünk. Vida úr azzal köszöntött be, anyámat bemutatván:

– Édes Murányiné ifjasszony, itt hozom a mi kisleányunkat, kit magának ígértem; mert én leszek atyja, és maga lesz édesmamája helyett édesanyja.

– Oh, szíves örömest elfogadom, de én a leányomtól nagy engedelmességet és szófogadást követelek, meg szeretetet igénylek – mire megcsókolt.

– Oh, én már most is nagyon szeretem – mondám, de az „ifjasszony” a torkomon akadt, azt a szót sohasem állhattam. Akiket én legalábbis földi isteneknek tartottam, legalábbis „nagyságosoknak” szerettem volna. Most ötlött csak eszembe, hogy én meg majd „leányasszony” leszek, és nem „kisasszony” többé, ami szintén nagyon a tetszésem ellen volt mindig is.

– De kérem – szólalt föl Murányi tréfásan –, ha már ennek a kis szirénkének a tekintetes úr az atyja, s a feleségem az anyja, hát tulajdonképpen én mije vagyok?

– Hát, édes Murányim, maga lesz a mumus, ki ijesztgetni fogja, ha szófogadatlan lesz a kislány.

– No, nem bánom, hát fog-e tőlem félni?

Ránéztem s mondám:

– Oh, nem, hiszen igen szép… – Erre mind kacagtak, mert csakugyan igen szép volt, amiből még sok tréfa következett.

Ebédre ott marasztottak, de Vida úr* nem maradt. Az ebédtől fölkelvén, anyám azzal vett búcsút, hogy kést fogott föl, s mondá:

– Asszonyom, gyermekemet lelkére bízom, de ha valaha pirulnom kellene miatta, egy késsel szúrnám keresztül.

– Ne aggódjék semmit, úgy fogok őrködni fölötte, mint saját gyermekem fölött… én is anya vagyok.

Végre szíves búcsúzások között elváltak. Mi Rothkrepfékhez* mentünk vissza, Murányiné ígérvén, hogy estefelé maga fog értem jönni. Murányiné eljött értem, kevés poggyászomat, bőrös ládámat jól fölpakolván, új szállásomra vitt – s én színésznő lettem [1810-ben].

 

(Déryné* naplója, I. 54–57, 58–68, 78–80, 81–83, 89–101.)*




Hátra Kezdőlap Előre