Az első magyar operatársulat Pesten

 

Itt vagyunk már most a kedves, óhajtott Pesten!

(…) Aznapon a városi német színházban a Bűvös vadász-t* adták. Gyerünk német színházba. Elmentünk. Szándékosan a leghátulsó zártszéksort foglaltuk el, hogy vége lévén az előadásnak, hamar ki lehessen jutni az ajtón. Kilényi,* ki mindig igen pénzes ember volt, igen sokat tartott az arany ékszerekre és drágakövekre, s az a gyöngesége volt, hogy amennyi smukkja volt, ő azt mind fölrakta egyszerre. Sokszor úgy nézett ki, mint egy fölcifrázott… indiai nábob. Ő különben szép ember volt fiatal korában. Termetes, katonás tartású, minthogy katona volt, s midőn fölöltözött, ha valahol meg kellett jelenni, tekintélyes volt. Fölöltözött hát feketébe egészen. Vastag aranylánc, mint egy szekérkötő az aranyóráján, a nyakába akasztva, s a mellén egy négyszögű, jó nagyocska, filigrán munka, aranycsat, melynek közepén egy borsónyi nagyságú solitaire* ragyogott ajour-foglalattal.* Az előingibe tűzve ismét egy melltű, az is borsónyi, hasonló foglalatú solitaire. Akkor jou-jou-kat viseltek. Az óralánc végén ott lógott az különféle aranymindenséggel. Még jó nagyocska aranykereszt is fityegett közte. Az ujjain tömérdek sok gyűrű. Mind drágaköves nagy rosa-gyűrű (alliance). Minden ujja tele. Szentpétery* is tekintélyes ember volt, s többnyire mind feketébe voltak öltözve, s csinosak. Mi, nők, s egy-egy férfi is, beült a zártszékbe, de a vezértagok mind a hátunk megett foglaltak helyet a földszinten. A színház nemigen zsúfolva volt tele, de azért szép közönség volt.

Elkezdődött a zene. Nekem úgy dobogott a szívem, mint egy kezdő színésznőnek, midőn először lép föl. Magam se tudtam, miért. Föllebben a függöny. Midőn már elkezdődött a kardal, egészen lecsillapulva voltam. A férfiaink hátunk mögött osztán mindenféle megjegyzéseket tettek, melyeket velünk is közlöttek, s egymással közlöttük észrevételeinket. Midőn már egypár jelenés folyt, mondák:

– No, még eddig mindenkor elibe vághatunk. – A férfiak azon esetre föltételezték a társaság Pesten való megállhatását, ha én megmérkőzhetek a pesti német primadonnákkal. Engem az a kérdés egy kissé sértett is, minthogy már én a tűzpróbát kiállottam a pesti nagy színpadon, midőn akkor több jeles énekesnő énekelt Pesten. S így mindenikünk feszült figyelemmel néztünk az első énekesnő megjelenésére. Most megjelenik Agátha. Egy szép, fiatal nő, termete szép, de nemigen ízléses öltözetben. Én egy kissé igen közönségesnek találtam egy fővadászmester leányának. Midőn megjelent, nagy tapssal fogadták. Gyönyörű, kellemetes, tiszta hangja volt. Az ablaknál való jelenése sok játékot s küzdelmet kíván, különben veszít a jelenés, ha az érzéstele várakozás nincs kifejezve, midőn kedvesét várja. Kilényi azt súgta fülembe, föl merek-e lépni s ezzel mérkőzni??? – Mindenkor – felelém. Az énekesnő tetszett, tapsolták, a mi férfiaink se maradtak hátra. Az egész eléadás alatt szüntelen néztek ránk, kíváncsi szemekkel, kivált a körül álló férfiak. Midőn az első felvonásnak vége volt, s a függöny legördült, csoportosult körülöttünk a férfisereg ezer kérdésekkel. A legelső megszólításuk az volt:

– Az urak magyarul beszélnek! Magyarok? (Mert a boldogult s most újra föltámadt cilinderek akkor közönséges divat volt, s nem tudták a pestiek, hogy odavalók vagyunk-e vagy hová tartozunk) Kilényi azt felelte reá:

– A javából.

– Honnan jönnek?

– Most jövünk Becskerekről.

– Az urak színészek?

– Igen.

– Hát itt fognak játszani?

– Szándékunk, ha sikerülne. – Nagy beszédbe eredtek osztán a társasággal, s mondták:

– Arról ne is kétkedjenek az urak, hogy meg ne engedjék. Összetörnénk mindent. El ne menjenek, ne féljenek, ha játszani fognak, zsúfolva lesz a ház, hiszen szintúgy örülünk, ha vagy egy magyar szót hallunk megint.

Még csak akkor pödrötte Kilényi a gyűrűs ujjával a pörge bajuszát. Neki lehetett bajuszt viselni, mert mind olyan szerepeket játszott, miben megjárta, vagy ha nem, minthogy parányi volt, elmaszkírozta. Az urak végig velünk maradtak, s minden segítséget ajánlottak, ha szükségeltetik. Az idősebb vagy elsőbb színészeket elvitték játék végeztével a Halszl-vendéglőbe, s szüntelen bátorították őket, hogy ne tágítsanak, s hogy ott maradjanak. Másnap eljártak minden utakat, s ki is kapták az engedélyt az egész téli időszakra, csak már most Grimm-mel,* a direktorral kellett nekik egyezkedni. Elmentek hozzá. Itt már bajjal járt a dolog. Grimm nemigen örült az engedélynek, de a vármegye kiadta a rendeletet, s neki bele kellett nyugodni, hanem élt is felsőbbségi jogával, ő lévén a város által behelyezett igazgató. Nem engedett többet, csak minden héten két előadást, és minden előadás jövedelmének, már nem tudom, felét-e vagy harmadrészét. És csak a vásár alkalmával engedte meg, hogy vasárnapon mi is játszhattunk. Az pedig úgy történt meg, hogy mi ebéd után négy órakor kezdettük meg a játékot, ők pedig hét órakor. Nekem ez a délutáni játék teljességgel nem ízlett. Nem is esett jól a játék olyankor. A színház belsejét teljességgel nem lehet elsötétíteni. Minden oly világos! Éppen úgy érzettem magam, mint mikor Mátray Gáboréknál mint gyermek az iskolai padok között játszottunk a vasárnapi délutánokon. Én igen elkedvetlenedtem, midőn mondák a szerződés pontjait. A társaság között is voltak tagok, kik nem örömest egyeztek az ottmaradásba. Volt is benne valami, hogy oly roppant társaság nem jöhet ki, ha csak kétszer játszik, s még annak is a felét oda kell adni. De elküldeni se lehetett senkit, mert a nagyszerű operákhoz nagy személyzet kívántatott. Sőt még szaporodott a társaság, mert Kántorné,* a nagy művésznő, Budán a sárfürdőt használván, eljött hozzánk, s a társaság nyílt karokkal fogadta e szerencsét, és szerződött is vele. De végre is csak amellett állapodott meg a társaság, hogy ott maradtunk.

Most már az volt a kérdések kérdése, hogy mit adjunk legelőbbször, mert az első impressziótól függ minden. Mindnyájan csak odairányzottak, hogy bárhol, bármerre csak az első énekesnőre függesztik figyelmöket. Ha az megtetszik, meg van alapítva a társaság léte, s így legjobbnak találták a Sevillai borbély-t!* Itt az énekesnő kimutathatja, mit ér. Szerdahelyi* mint Figaro nem talált vetélytársat, még a németeknél se; Udvarhelyi* az ő szörnyű félénk, ostoba pofájával, midőn reszketve mondá: sárga hideg; Szilágyi, ő maga a megtestesült Bartolo. Pályról* a karakterfestésben nem mondhatok semmit. De volt gyönyörű tenor hangja. Azért ő mégis elmondta hidegen: con amore, con amore (egész tűzzel). Meg volt hát határozva a Sevillai borbély első eléadásul.

Kezdődött a nagy nyitány, Rozina a negyedik jelenésben lép a színpadra. Valamennyi első színész, de a többiek is, mert a kórusban az elsőbbrendűek is énekeltek, kinek csak hangja volt, mind szerepelt. Az első jelenés Pályé volt, ki Lindoro (Almaviva) szerepét játszta. Tapsoltak, egy kissé gyéren. Most mindenik az én felléptemet várta figyelemmel, szinte rebegés között. Én meg odalent trillázgattam az öltözőben. Fölmegyek. Megvallom, pedig már játsztam, énekeltem dicsőséggel e színpadon, mégpedig németül, németekkel, s mégis, midőn ott vártam jelenésemet az álfalak között, megdöbbent a szívem egy kissé. De az csak azért volt, hogy oly nagyon az első ária jó sikerülésétől függesztették föl a társaság szerencséjét, azon áriától, mit már százszor bravúrral énekeltem, s így magam is gondolkodóba estem: nem ér-e addig valami légvonat, nem rekedek-é el. Lekukkantottam egy kissé a publikumra. Zsúfolva, tömve a ház. Ej, mondám magamban: hiszen publikum van itt, nem éneklünk üres falaknak. Courage!

Már nem tudom, régi nevem-e, vagy hogy tán ízlésesebben voltam öltözve, mint a német Rozinák szoktak öltözni ezen szerepben… (mert bocsánat, én láttam több Rozinákat a németeknél imitt-amott, fölöltözvén egy hosszú seszli-s,* nehéz szövetű, sötét vagy fekete spencerbe, s oly vénnek néztek ki benne még a legfiatalabb énekesnők is, hogy igazán mondom, azt mondám magamban: ni, itt jön a vén Rozina, nevezetesen egy Kranitz kisasszony, és én, habár ezen játékban eltértem is egy kissé a karakteröltözettől, de ízléssel párosítottam a jelmezetet, hiszen ez. egy fiatal pajkos, kit a szerelem visz némi ravaszságra s tettetésre, nem valami kitanult, ármányos nő). Én tehát kiléptem, de valóban a zajos taps miatt meg kellett szűnni a zenének. Háromszoros taps fogadott. (Ha még rekedt lettem volna is, kirekedtem volna.) De hát még az ária bevégeztével! A német publikumbeli férfiaktól, kik ott szoktak állni az orchestrumhoz támaszkodva, hallszott föl a zajos charmant!!!* Egész elragadtatással tapsoltak, éljeneztek. No – gondolám –, már csak nem esnek kétségbe férfiaink a hatás felől? Az első felvonás végeztével följöttek a német urak többen. Már akkor Szerdahelyi lecsókolta fél arcomról a festéket:

– Bravó, Déryné! Remekeltél az áriádban, soká élj! – Szentpéteryhez hasonlóan, mind körülfogtak. Jön fel Kántorné.* Ő igen egzaltált nő volt mindenekben; kitárt karokkal rohant a színpadra, s elkezdte:

– Kedves magyarjaim! Mire nem vagytok ti képesek?!

Még ő nem látott magyar nagyobbszerű új operát tőlünk, mert nem volt a mi társaságunknál. Az urak, kik oda följöttek, mind tele voltak dicsérettel, s most is az volt felőlem a megjegyzésök, hogy minden szavát megérteni, amit énekel! Dicsérték a pontos összevágást s a karakter eltalálását, s végtére is azzal végzék be az urak, hogy őnálok nem megy ez a játék oly pontosan és oly jó hangulatban, mint ahogy a mi eléadásunk ragadja a publikumot.

Mi természetesebb, mint hogy a játék végével az egész társaságot, közmegelégedésük jeléül, német, magyar zajos tapsok között kihívták és éljenezték.

Második eléadásunk ismét egy nagyszerű opera volt, mert azt határoztuk, hogy három nagy operát adunk egymás után. Ha egyszer a publikum meg lesz nyerve, lehet majd rendre a többit is. Így hát, úgy gondolom, Othelló-t* vagy Don Juan-t* Mozarttól adtuk ismét nagy tetszéssel, úgy, hogy a német társaság irigykedni kezdett már is reánk. Harmadiknak volt kitűzve a Tolvaj szarka.* Ezt is mindig nagy tetszéssel fogadták mindenfelé tökéletes pontossággal adtuk. A ház oly tömve, hogy mint szokás mondani: egy almát se lehetett volna ledobni. Elkezdettük a játékot. Minden numerust nagy tetszéssel fogadott a közönség. Jól is ment a játék, s éppen az összes személyzet a színpadon volt, midőn Ninettát el akarják hurcolni a börtönbe. Egyszerre borzasztó visító fütty hangzott le a galériáról, mely az egész karéneken keresztülharsogott. Az egész társaság a színpadon, mintegy taktusra, kővé merevülve elnémult. De nem volt idő sokáig némán állni. Az egész publikum egy hanggal kiáltott:

– Ki volt az? Fogd meg! Tépd széjjel! – De mire idelent azt kiáltották, már a galérián hangzott a rettenetes kiáltás:

– Gazember, te vagy? Tépd széjjel a száját, ne fütyülhessen többé! – Közbe-közbe püff-paff hangzott; ordítoztak, a színpadon a társaság kiáltott:

– Ereszd le a függönyt, nem lesz játék! – A publikum közül fölrohantak a színpadra.

– Hol van Grimm?*

– Nincs sehol. – A galérián kiáltozás:

– Eresszetek el, mindent megvallok.

– Nem, gazember! Élve nem szabadulsz meg. Fogjátok meg! Vessétek le a parterre-re!…*

Onnan elkezdettek a nők visítani, a férfiak kiáltani:

– Ide ne vessétek, emberhalál lesz! (Ott álltak a szegény német urak.) Itt agyonüttök vele. Vessétek le a lépcsőzeten!

Ott voltak a rendőrök, s mondták:

– A mi tisztünk szerént mint csendháborítót törvény eleibe visszük, addig bezárjuk.

– Nem! – mondák. – Majd oda le; onnan elvihetitek.

Akkor odacipelték a lépcsőzethez, s ott sorban minden lépcsőnél lerugdosták, míg csak a csarnokba legurulva, összetört fejjel a csendőrök el nem cipelték.

Ily pokoli zaj között mi odafönt reszketve, ki-ki vetkőződni akart. De a higgadtabb vérű urak közül följövén többen, eleitől fogva mind csak tartóztattak, s mondák:

– Isten mentsen, hogy egy ily gazember gazsága miatt az egész publikum meg legyen fosztva az élvezettől.

A publikum összegyűlt ismét, kiáltottak föl:

– Folytassák a játékot! Éljenek! – Így osztán mi is rendbe szedtük magunkat, s azon jelenést egészen újrakezdve, bevégeztük az operát nagy tetszés és eléhívások között.

 

(Déryné* naplója, II. 365–373.)*

 




Hátra Kezdőlap Előre