A primadonna cenzúrázta vígjátékból

 

Személyek

 

Gyerfanorinszky Elek, gazdag nemesifjú [Gyertyánffy]

Finolányi András, a barátja

Demerocsinyi Tamás, az udvarmestere

Prédahelyi Lajos, hadnagy [Prepeliczay Samu*]

Muraközy Bálint [Murányi Zsigmond]

Nyalóczy Gáspár [Nagy János*]

Deresházy Gergely [Déry István]

Katica, ennek felesége [Déryné]

Madam Nyalóczy, Gáspár felesége [Murányiné*]

Csapszéki János, Gyerfanorinszky inasa [András]

 

Történik egy vendégfogadóban

 

I. felvonás
 Kilencedik jelenés

(Finolányi, majd Elek. Katica.)

 

FINOLÁNYI: No most mindjárt valami furcsa história történik. Deresházyné asszonyom fel akar menni, amint vettem észre, és ez a szegény fráter éppen most megy a nyakára. Csak frissen a kispekulált helyre – a gyertyát csak oltom, ki tudja, mi történhetik e széles lehetőség világában. (Odaszalad) Jaj, teringette, de a lábam kilátszik a ruhák közül, ha gyertyával találnak jönni. (Egy széket, vastag botot támaszt az almáriom sarkába, és az egyik lábával a gombjára áll, és a két kezével az almáriom tetejében tartózkodik a ruhák háta mögött) Átkozott savanyú poszt lesz ez a talpamnak; de semmi, remélem, hogy nem soká fog tartani; mert az én, a világban járatlan barátom, tudom, hamar ki fog a szókból fogyni, akkor pedig hamar félbeszakad az ostrom, és… jaj, itt vannak már!

 

Tizedik jelenés

(Elek, Katica. Finolányi.)

 

KATICA (mosolyogva): Hova vezet az úrfi ide a setétbe?

ELEK (megütközve): Setét? – valósággal, micsoda semmirevaló oltotta el?

FINOLÁNYI (morogva): Köszönöm a komplimentet.

ELEK: Engedjen meg, azonnal szólítom az inast, hogy gyújtsa meg.

KATICA (hirtelen): Az istenért! Mit gondol az úr!

– Szép volna, ha így találnának kettőnket. Gyerünk a többiekhez.

ELEK: Csak egy kissé, Katica, asszonyom! Ezen ajtó is az ebédlőszobára nyílik.

KATICA: Tehát gyerünk.

ELEK: Azonnal – csak – csupán…

KATICA: Nos?

ELEK: Nézzen a szemem közé.

KATICA: Nem sokat látnék, mert setét van.

ELEK: Igaz – igaz. – De mit reménylene abból olvasni?

KATICA: Egy becsületes, csendes, tiszta érzést.

ELEK: Azt, asszonyom! Azt, Istenemre mondom, azt.

KATICA: De mire ez a felhevülés?

ELEK: Ez egy belső, édes megelégedés, hogy nem azt leli bennem, amitől én tartottam, hogy találna látni. Lássa, én olvastam sokat az egyének szeméből, és azok olvasásának értelme engemet vég nélkül szerencséssé tenne minden más környülállásokban, csupán ebben nem.

KATICA: Nem értem.

ELEK: Maga már másé.

KATICA (elevenen): Igen, az.

ELEK: Ez az elválasztó fal.

KATICA: Helyesen is.

ELEK: Én is azt mondom. Ámbár még mindnyájan másképpen vélekedtek felőlem.

KATICA: Megvallom, magam is.

ELEK: Oka volt. Ne legyen ezentúl.

KATICA: Azon örvendek.

ELEK: Legyen az én barátném, az én testvérem. Lelkemre mondom, Katica, én jó vagyok magához, de csupán mint testvér, és ezt erősítem magának.

KATICA: Kedves Elekem! Elösmértem magát.

ELEK: És ezentúl?

KATICA: Tisztelni fogom becsületét.

ELEK: Köszönöm. Ó, boldog óra! Én egészen jól érzem magam.

KATICA: Már most gyerünk.

ELEK: Vegye ezen rózsát.

KATICA: Uram!

ELEK: Ne ütközzön meg – becsületemre mondom, nincs oka reá. Semmi egyebet nem kérek, csupán hogy ez a rózsa ne kerüljön idegen kézbe. – Katica! Katica! Ehhez a hitvány rózsához kötöm becsülésemet, s meg fogom látni, miképp bánik ezzel az újdonos barátság. (Elsiet)

 

Tizenegyedik jelenés

(Finolányi. Katica. Majd Hadnagy.)

 

FINOLÁNYI: Mégsem gondoltam volna, hogy ez a gyakorlatlan fráter ily helyes próbáját tudja találni az állhatatos barátságnak.

KATICA (bámul): Hm! (Fel s alá jár) Mit gondoljak? – Én őtet ismerni gondoltam. – Hm! Tehát ezen tapasztalatlan ifjú gondolkozása módjának kitanulásában bankrotírozzon-é* az én megállapodott eszem?

HADNAGY: Tüzes bomba és kartács! Hát itt találom kincsem a setétben.

FINOLÁNYI: Ó, jaj!

KATICA: Csak csendesen, Lajos! Némely környülállásokat tekintve tán még jobb – mert valósággal én zavarodásban vagyok.

HADNAGY: Zavarodásban? – Ennek rendes oka van.

KATICA: Még ebben is kétségeskedek, ha van-é vagy sincs?

HADNAGY: Bomba és kartács, csak nem fog bolonddá tenni, kincsem!

KATICA: Bizonyára.

HADNAGY: Köszönöm ez alkalmatosságot, kincsem! Tehát csak ily egyedül?

KATICA: A férjem a társaival itt az ifjú Gyerfanorinszky úrnál vacsorálnak.

HADNAGY: Maga pedig a setétben egyedül.

KATICA: Igenis.

HADNAGY: Intett énnekem, hogy jöjjek. Mit kíván?

KATICA: Valójában, Lajos, ha jobban nem esmérném, szép bukfencet vetne szemeim előtt a galantériája.

HADNAGY: Bomba és kartács, hiszen nem értem én ezt úgy, úgy…

KATICA: Tudom, Lajos – tudom. Akkor talán éppen valamit kívántam is. De most ez a rózsa igen felzavart.

HADNAGY: Rózsa? Vesse hát szép szemeinek ágyújába és lője valamely meghódíthatatlan ellenségre.

KATICA: Isten őrizz! Én örömest alliance* vagyok az egész világgal.

HADNAGY: Adja nekem.

KATICA: Ej, ej, hadnagy uram! Hát ellenségem maga nékem?

HADNAGY: Lelkemre mondom, az, mert azt ragadta el tőlem, aminek egy katonánál szüntelen helyén kellene maradnia: a szívemet.

FINOLÁNYI: Ej, ej!

KATICA: No, tehát tegye ezt a helyére, mert fájdalom, szívét vissza nem adhatom, hacsak cserét nem teszünk, mert akkor nekem semmi se maradna!

FINOLÁNYI: Ej, ej, ej!

HADNAGY: Köszönöm, kincsem. A zászlóra esküszöm, hogy kardom után ez lesz a legkedvesebb tulajdonom.

KATICA: Gyerünk.

FINOLÁNYI: Bizony csakis ám! Mert mindjárt elkiáltom magam, úgy szúrja a bot talpamat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

II. felvonás
 Hetedik jelenés

(Elek.)

 

ELEK: Mennyei állhatatosság, ne hagyj el engemet! Bezárom az ajtóm, a portás elment, mindegy – csukva fog maradni. (Kalapját veszi, és menni akar, de ismét leveti) Az az átkozott rózsa! Milyen igaz érzéssel kértem, hogy tartsa magának, és ő még abban az órában, dehogy, abban a fertályban, még minekelőtte rajta csak a kezem melegsége is elmúlt volna, odaadja egy embernek – egy embernek, aki – nem akarok gondolkozni róla, nem érdemes, hogy epedjek utána!

 

Nyolcadik jelenés

(Deresházy, Elek.)

 

DERESHÁZY (melankolikus): Jó reggelt! (Lerakja kalapját, pálcáját) Jó reggelt, ifjú ember!

ELEK: Köszönöm, mert nincsen.

DERESHÁZY: Úgy-é?

ELEK: Mit keres az úr nálam? – Az úr is csak olyan, mint a többi társai!

DERESHÁZY: Éppen olyan, kivévén azt a csekélységet, hagy én a becsületet a szívemben hordom, ők pedig az ajkokon.

ELEK (nyakába veti magát): Szerencsétlenségem társa!

DERESHÁZY: Bolondság. Midet vesztetted el, ifjú?

ELEK: Nyugalmamat! – Mindent!

DERESHÁZY: Eszelősködés. Neked azt elvesztened nem lett volna szabad.

ELEK: Ó, bár soha titeket ne láttalak volna, bár ide ne jöttetek volna!

DERESHÁZY: Úgy azon gyarló asszonynak nem szédült volna el a feje! Ó, az az átkozott rózsa!

ELEK: Oly édesdeden kérte!

DERESHÁZY: Azt az úrnak tenni nem kelletett volna. Mi szüksége – vagy mi jussa volt az úrnak neki oly valamit adni, mely későbben az én szemeimet is megnyitotta. Uram! És ha meg is voltam is csalattatva, legalább boldognak álmodtam magamat, és az úr most oly hirtelen felver engemet abból. De nem haragszok az úrra, mert legalább nem lett azáltal szerencsésebb nálamnál.

ELEK: Lelkemre mondom, Deresházy, kérdés, ha szerencsés lettem volna, éltem volna-e azon szerencsével!?

DERESHÁZY: Ifjú ember!

ELEK: Én szerettem őtet, a férjének nem átallom ezt megvallani; de az én szeretetem nem világi, nem baromi szeretet volt. Szerettem őtet úgy, mint boldogult testvéremet, és csak azt akartam próbára tenni, ha ezen kiválasztott tárgya az én gondolkozásom módjának abban az esetben, ha Deresházyné nem volna, tudna-e énhozzám a barátságban hív, igaz szívvel lenni. – Odaadám neki a rózsát, és – már – más szagolgatja!

DERESHÁZY: Értem az urat.

ELEK: Kárhoztat engemet!

DERESHÁZY: Az úr úgy cselekedett, mint egy férfiú, én pedig úgy fogok, mint férj.

ELEK: Az, az!

DERESHÁZY: Hidegvérű maradok – és nem látok semmit.

ELEK: Egy golyóbist repítenék a fickónak a fején keresztül.

DERESHÁZY: Egy golyóbis igen drága egy olyan ostoba koponyába!

ELEK: Hát a felesége?

DERESHÁZY: Mérgelődni és ajakait rágni fogja, hogy még csak arra sem tartom érdemesnek, hogy miatta fellobbanjak.

ELEK: Férfiú! Csodálkozom hidegvérűségeden!

 

Kilencedik jelenés

(Hadnagy.)

 

HADNAGY: Bomba és kartács! Miért hívatott az úr ily nyakra-főre?

MIND A KETTEN: Kicsoda?

HADNAGY: Ördög, mennykő! Hiszen nincs most első április.

ELEK: Kit keres az úr?

HADNAGY: Az urat!

ELEK: No, rövideden!

HADNAGY: Uram! Azt én kérem!

ELEK: Mi okból?

HADNAGY: Az úr hívatott.

ELEK: Akarnám, hogy pokolban volna az úr.

HADNAGY: Bomba és kartács, hát azért, hogy ezt halljam?

ELEK: Távozzon az úr! Könnyen felhevülhetnék az úr tekintetén! Most pedig nincs kedvem az úrnak nyakát tekerni.

HADNAGY: Ne oly hevesen, ifjú uracskám! Én katona vagyok, és a forróságot hamar elugratom.

DERESHÁZY: Akkor e hidegvér áll az úr eleibe! Távozzon!

HADNAGY: Ördög, mennykő! Uraim, meg ne bolondítsanak!

ELEK: Már mondottam az úrnak – avagy erővel akar-e nyakamon lenni?

HADNAGY: Az ördög vigye el az urakat.

ELEK: Hadnagy!

HADNAGY: Nos?

ELEK: Az úr ismeri Deresházynét?

HADNAGY: Tovább.

ELEK: Micsoda lábon áll az úr vele? – vagy?

HADNAGY: Minő jussal kérdezi az úr?

ELEK: Feleletet kívánok.

HADNAGY: Kíván?!

ELEK: Tudja-é az úr, hogy ő még nem özvegy?!

HADNAGY: Azt az isten ne is adja!

ELEK: És mégis?

HADNAGY: Micsoda?

ELEK: Az úr egy becsületes embernek becsületében gázol.

HADNAGY: Az úr hazudik.

ELEK: Hadnagy uram!!

HADNAGY: Úrfi uram!!

ELEK: Az úr engemet és Deresházyt igen megbántott ám!

HADNAGY: Az úrnak nincs esze, Deresházy pedig bolond.

MIND A KETTEN: Micsoda?

HADNAGY: Még egyszer kérdeznek?

ELEK: Mindjárt fogok az úrnak felelni! (Elsiet)

 

Tizedik jelenés

(Elek nélkül)

 

DERESHÁZY: Az úr egy igen szemtelen vendég!

HADNAGY: Bomba és kartács! Hát a bolondokházában vagyok?

DERESHÁZY: Bizonyára tudom, hogy inkább ott kívánna lenni, mint egy becsületes ember előtt.

HADNAGY: Mennydörgős ördög mennykő!

DERESHÁZY: Most én kérdezem az úrtól, micsoda lábon áll Deresházynéval?

HADNAGY: Hát mi gondja erre az úrnak?

DERESHÁZY: Az úr szereti őtet?

HADNAGY: Hát az ördögbe is, miért ne szeressem?

DERESHÁZY: Lássa az úr! Még lelkemre mondom, ezen vallomása mellett is elég hidegvérrel tudok az úr előtt lenni.

HADNAGY: Talán az úr valami alattomos Adonis?*

DERESHÁZY: Nem – több, mint Adonis, de egy idő olta kevesebb, mint férj.

HADNAGY: Férj?

DERESHÁZY: Én, Deresházy Bálint…

HADNAGY: Deresházy, édes Bálintom!

DERESHÁZY: Szemtelen ember!

HADNAGY: Még nem láttalak soha is, de mindenkor szerettelek.

DERESHÁZY: Megbolondult az úr!

HADNAGY (megöleli): Kedves Bálintom! Oly sokszor kerestelek már, és sohasem találtalak fel!

 

Tizenegyedik jelenés

(Elek, előbbiek.)

 

ELEK (egy pár pisztollyal): Itt vagyon a felelet. (Meglátja) Mi ez?

DERESHÁZY: Ez az ember vagy bolond, vagy ádáz ember!

HADNAGY: Ördög, mennydörgős mennykő! Hát ez a jutalmam?

ELEK: Uram! Itt az ily beszédet kikérem magamnak, mert…

HADNAGY: Hát ki tette az urat prókátorrá?

ELEK (hirtelen a pisztolyt nyújtja): Itt a replika!

HADNAGY: Mit akar ezzel az úr?

ELEK: Uram, az úr egy félénk, gyáva, ha ezt el nem fogadja.

HADNAGY: Mi okból?

ELEK: Az úr tegnap egy rózsát nyert Deresházynétól.

HADNAGY: Ez az? (Mutatja)

ELEK: Inkább a házamat perkelte volna fel az úr!

HADNAGY: Bomba és kartács! Oly drága rózsa volna ez?

ELEK: A becsületem volt rajta!

HADNAGY: Hát ki parancsolja az úrnak, hogy reátegye?

ELEK: Az úr nekem a rózsát visszaadja!

HADNAGY: Parancsolja vagy kéri?

ELEK: Mindegy.

HADNAGY: Parancsolatot nem hallom, a kérést csak, ha akarom. De mintsem az úrnak ezért a nyakát tekerjem ki, inkább visszaadom. (Általadja.)

ELEK (elvetvén az asztalra): Tehát nem lett volna az úrnak bátorsága?

HADNAGY: Bátorságom!

DERESHÁZY: Vitéz uram! Az úr ezt az érdempénzt nyilván vette?

HADNAGY: Ördög, mennykő, bomba és kartács! A kis erdőben estve hét órakor meglátjuk egymást.

ELEK (utánakiált): Kardra vagy pisztolyra?

HADNAGY: Akár ágyúra! (El)

ELEK: Az úr nekem szekundánsom* lesz.

DERESHÁZY: Nem, az úr lesz az enyém. Én vagyok a megsértett férj. Éljen egészséggel! (El)

 

Tizenkettedik jelenés

(Elek, majd Katica)

 

ELEK (leteszi a pisztolyokat): Így jól van, ne gondoljátok, kardos uracskáim, hogy egy polgári ifjonc megijed a puskapattanástól! (Meglátja a rózsát) Átkozott rózsa, átkozott rózsa! – Ó, asszony! (Elmosolyodik) Nem vagyok-é bolond, hogy másokért epesztem magamat! De ő engem megsértett, mert a gondolkozásom módja szerént való személyeknek bizodalmától is megfosztott, és ez a kellemetes cimborám! Várj, madám! Mert majd a sovány arcodra csapok, hogy a máz mind a két pofádról lecsúszik, és elfelejted a pletykaságot! De hogy is jöhettem én arra a gondolatra, hogy a korpába keverjem magamat. Kár, kár, örökös kár azért a Deresházyért! (Az ablakon kitekint) De ki az? Éppen jókor. Mintha hívtuk volna. – Katica. (Kiszól) Szolgája. (Mintha feleletet várna) Nem tetszik feljönni? (Ismét) De csak egy kissé. (Ismét) De ha igen kérem – igen fontos beszélnivalóm vagyon. (Eljön az ablaktól) Kíváncsiság mégis mindenkor győzedelmes az asszonyok előtt. Hidegvérű akarok lenni, de mégis szúrós. Tőlem igaz, hogy semmit sem vett el, mert hozzá nem volt semmi jussom; de a barátságnak csak adhatott volna egy példát ezen csekélységben. Valójában szinte lecsendesedtem a felhevülés után, és érzem, hogy a dolog veleje egy asszony.

Tizenharmadik jelenés

(Katica. Elek.)

 

KATICA: Szolgálója.

ELEK: Csak rövideden kívánnék szólani.

KATICA: Amint tetszik, édes Elekem!

ELEK: Én tegnap egy rózsát adtam.

KATICA: Én pedig általadtam egy másnak.

ELEK: De én igen kértem magát…

KATICA: És én bizonyára az egész világon senkinek által nem adtam volna, csupán neki.

ELEK: Ugyan?

KATICA: Minden bizonnyal.

ELEK: Hahaha! És az a szerelmes Adonis ismét másnak adta.

KATICA: Nem reményleném!

ELEK: Csak bátran, édes Penelopém,* reménylem! – Íme, itt vagyon. Most már siessen, odaadhatja akár egy markőrnek.* (El)

KATICA: Ej, ej, Lajos uram! Ez nem jól volt. (El)

 

[1814]

 

(A párbaj természetesen elmarad, s – vígjátékról lévén szó – minden jó, ha a vége jó: Prédahelyi Lajosról kiderül, hogy Katica bátyja, így a családi becsületen nem esett folt.)

 

 

Katona József* útban az eredeti drámák felé: István király történetének szabad átdolgozása németből

 

 

Katona sokáig népszerű karácsonyi darabjának színlapja

 




Hátra Kezdőlap Előre