A tapskezdő kormányzóné

 

Nemsokára célt értünk; már közeledett Kolozsvár. Én még mindig rosszul éreztem magamat egy kissé (ámbár az oláhné sulyokkeze jól széjjeldörzsölte is az összecsomósodott vért), úgy, hogy a fejem még mindig szédült. Esteledett az idő. Én ledűlve feküdtem a szekérben, és elszenderedtem egy cseppet. Azon kiáltásra eszméltem föl:

– Hála istennek, itt vagyunk!

– Hol? – mondám félálmosan.

– Itthon! Kolozsvárott!

– Ah! – mondám. – Hála az istennek, csakhogy már szobába juthatunk.

Tizennégy nap utaztunk, tizennégy rövid s mégis borzasztó hosszú nap. Csak a napok voltak rövidek, de annál hosszabb az idő, mit keresztülszenvedtem tizennégy napon. Végighajtottunk a hosszú Monostoron, már minden háznál gyertya világolt az ablakokon keresztül. Kiváncsilag hajtottam fejemet, kikandikálva az ernyő alúl, s nemigen örvendetes meglepetés fogott el, látván a mind csupa földszinti házakat és egy igen széles utcát, hol a továbbláthatást egy nagy sötét kapu s kétoldalt romladozott magas kőkerítés-bástya akadályozta.

– Hát nincsenek emeletes házak? – mondám.

– Dehogynincs, hisz ez csak a külváros.

Azzal fordult a szekér, és a Székely* házába gördült be. Székelyné,* nevendék leánya és más leányok siettek ki a tornácra sikoltozva:

– Itt vagy, Székely, valahára! Kedves apám, de soká odamaradtál, már sirattalak. Elhoztátok-e Dérynét?

Azalatt mi, többiek, is kibontakoztunk Székely után, kit úgy elhalmoztak övéi öleléseikkel, hogy nem bírt szóhoz jutni. Csak midőn már Székelyné kérdezte: hogy elhoztak-e, mondá hadarva:

– Éspediglen, Anikó! Itt van! Fölséges énekesnő. Könnyekre indított, éspediglen tessék…

Már mi azalatt kibújtunk. Egy cseléd gyertyát hozott kijjebb a kapu alá, és Székelyné kedves hangon, férje kirohanásait kacagva:

– Oh, te Székely! – mondá neki s felém sietve, ölelő, tárt karokkal szorított magához. – Oh, te kedves Déryné! Mi szívszakadva várlak már régóta, te kedves művésznő.

Azalatt hordták be, ami bevaló volt a szobákba, s mondja Székelyné:

– Jer, kedves! Addig is egy findzsa kávét, míg a vacsora elkészül.

Már bent voltunk az előszobában, de én nem tudtam megállni, igen gyenge voltam, s szédültem.

– Éspediglen, Anikó, hamar becsináltat készíts.

– Igen, beteg vagy angyal? – kérdi Székelyné.

– Igen rosszul – mondám.

– Mindjárt kész a vacsora. Minden este tíz óráig vártunk a vacsorával, egy hét óta, aztán más barátainkkal költöttük el.

– Semmit, semmit – mondám –, csak kérek egy ágyat, igen szédülök. Semmit se tudnék enni. Se kávé, semmi se kell, csak lefeküdni. Bocsáss meg, édes Székelyné, hogy legelső megjelenésem házadnál alkalmatlanság.

Mindjárt a belső szobában ágyat készített. Én lefeküdtem. Herbateát készített, és mondám:

– Semmiben se zsenírozza magát, ne töltse nálam idejét, nekem csak nyugalom kell. – Ő töltse most idejét övéivel, kit rég nem látott, s engem hagyjon magamra.

Úgy is tett. Én magamra maradván az ágyban, nem tudtam elaludni. A szobaajtó csak gyengén volt behajtva, s hallhattam mindent, mit ők vacsora alatt beszéltek. Emezek minden utazási eseményeiket és küzdelmeiket elésorolták az utolsó jottáig. Sokszor kellett elmosolyodnom…

(…) Eljött a másnap, midőn föllépendő valék. Megjelentünk a színpadon, s láttam, hogy a páholyok némelyike élénkülni kezd, de csak úgy inkognitó: „hátrahúzódva az árnyékba”. Egyszer látom, hogy a gubernátor-i* páholy függönyei összehúzódnak. Hozzám jön Deáky,* s karon fogva vezetgél hátrafelé, míg a zenekar össze nem jő, s mondja súgva:

– Az egész választmány itt van a páholyokban és a gubernátorné fölküldötte az öreg hajporos, copfos, parókás fejű udvarmesterét, alkalmasint, hogy vigyen neki hírt.

Jött az est. Igen, igen szépen voltam öltözve, mert minden darab ének, vagy jelenéshez a jellem (karakter) szerént öltöztem mindég. Most mint géniusz: háromszoros, bő, fektetett ráncokba szedett, fehér, rövid tülltunika, mindeniknek alja arannyal szegélyezve. Kék atlasz serpen,* a mellen keresztülhozva, a vállról leeresztve, egész térden alul; testszín selyemtrikó és kék atlaszszandálok fél lábszárig fölfűzve. Hajam, homlokomon elkezdve, apró s úgy hosszabb-hosszabb fürtökben egész hosszúságában leomolva. Magyarország címere a kék atlaszpantalléra volt tűzve mellemre.

Föllebben a függöny, hangzik a zene, megjelenek. Halálcsendesség. A gubernátori páholy setét, a függönyök behúzva. Egyéberánt a többi páholyokban csillámlott a dámák fejéről az ékszer, és a dufla világítás a páholyok körül egész pompájokban kitüntette őket, mert akkori időben is még mindig úgy szoktak megjelenni a dámák ékszerrel. Hát még azelőtt régebben! Már a ritornell közeledett végéhez, nekem hangosan dobogott a szívem. Mi lehet ez? Még csak egy hang se hallatszott, mely tetszést jelentett volna. Egyszerre kétfelé nyílik a gubernátorné páholya, és szinte elvette szemem világát a nagy fényesség. Az asztalon álló, nagy ezüstkandeláberokban égtek a viaszgyertyák, és a páholy tele férfiakkal, s amint a függöny kétfelé nyílt, a gubernátorné fölkelt az asztaltól (hol már a játék elejétől fogva ott kártyáztak, pikétet játszottak a bevont függönyök mögött), kihajolt a páholyból, leeresztette két kezét a publikum fölé, s úgy kezdett erősen tapsolni! Ekkor mintegy jelszóra, valamennyi páholy, zártszék, galéria… szóval borzasztó tapsvihar következett. A muzsika természetes, hogy megszűnt, mert a háromszoros taps sokáig tartott. Én mindig hajtogatva magamat, mindig meghajolva hátráltam. Őexcellenciája mindig újrakezdette, midőn már énekhez akartam fogni. De az én félelmem is elmúlt, már nem dobogott a szívem féltemben. Végre a gubernátorné s valamennyi vendége most mind a páholy eleire ültek. A zene újrakezdődött, és én elkezdettem, énekeltem. Azt kellett volna aztán hallani, midőn fölszabadult, mindenkinek tetszése szerént érzését vagy helyeslését nyilváníthatni! Minden szóra, mely által érdekelve volt haza, hősiség, hűség, mind megannyi gátat tört vihar hangzott a taps mindenfelől. Ének után többször kihívtak. Ez itt ritkaság volt.

Ezen itt előjött kis esemény felől egy kis fölvilágosítást kell adnom. Ugyanis az volt akkor még a szokás, hogy ha valami látványosság vagy föllépés történt, és a gubernátorné jelen volt, addig se tapsolt, senki se csinált legkisebb zajt, míg a gubernátorné jelt nem adott saját tapsa által: hogy tetszésére van-e a megjelenendő Excellenciájának.

Ha ő nem tapsolt, már akkor nem volt kegyelet meg elismerés. Illetlennek tartották őeleibe vágni. De én ezt csak játék után tudtam meg Deáky* úrtól.

Midőn elvégeztem áriámat, s újrakezdődött a kihívás és taps, utána újra bevonták a függönyöket, s ekkor teáztak. Mikor a teázást oda szokta rendelni a gubernátorné, az megtiszteltetésül szolgált a föllépendőnek. Azzal megelégedését nyilvánította.

 

(Déryné* naplója, II. 112–113., 125–128.)




Hátra Kezdőlap Előre