Kötetünk szerzői

 

Arany János – (1817–1882). A vándorszínészélet során megvalósulatlanul maradt eszményt, a klasszikusok művelését nagy költőnk utóbb drámafordítóként váltotta valóra, Arisztophanész komédiáinak és Shakespeare műveinek (Hamlet, János király, Szentivánéji álom) átültetésével.

 

Bajza József – (1804–1858). A rendszeres és tudományos megalapozottságú magyar színikritika megteremtője, aki bírálatai mellett vitacikkekben, röpiratban támogatta az eredeti magyar drámairodalom ügyét. Két ízben, 1837–38-ban és 1847–48-ban a Nemzeti Színház igazgatója is volt.

 

Balog István – (1790–1873). A népszerű komikus igazgató évtizedeken át járta az országot. 1839-től a Pesti Magyar Színház, majd a Nemzeti Színház tagja volt, 1854-ben vonult nyugdíjba. A maga korában sikeres színpadi szerző; eredeti műveit, fordításait, átdolgozásait egyaránt ismerjük. Fennmaradt írásos hagyatékát (amely a maga nemében egyedülálló hazai viszonylatban) a Magyar Színházi Intézet őrzi.

 

Bartsai László – (1772–1810). Erdélyi arisztokrata, akinek németből készült drámafordításai ma már csak művelődéstörténeti jelentőségűek. Schiller Haramiák című szomorújátékát ő ültette át először magyarra. Boér Sándorral közösen adta ki Kolozsvárott az Erdélyi Játékos Gyűjtemény műsorgyarapításra szánt köteteit.

 

Benke József – (1781–1855). A kötetünkben róla, illetve tőle közölt szemelvényeket a következőkkel egészíthetjük ki: 1804-ben kezdte pályáját Kolozsvárott, színészeszménye Kótsi Patkó János volt; a színházról vallott nézeteit, amelyeket több röpiratban és színházi zsebkönyvben terjesztett, elsősorban Schiller formálta. A több nyelven beszélő, művelt, tudatos színész rendezőként is működött, eredeti és fordított munkái pedig műsoron szerepeltek.

 

Csokonai Vitéz József – Színész, súgó. Utóbbi minőségében Kolozsvárott, Szegeden és Budán több színházi zsebkönyvet szerkesztett.

 

Déryné Széppataki Róza – (1793–1872). Életének legfontosabb fordulóit naplója szemelvényeiből már ismerjük. (Kéziratát az Országos Széchényi Könyvtár őrzi.) Bár a Pesti Magyar, illetve a Nemzeti Színháznak két ízben is tagja volt, ott már vezető szerepet nem játszott, ezért ismét vándortársulatok tagja lett. 1847-ben vonult vissza a színpadtól. Élete utolsó éveiben nagy szegénységben élt. Alakja, életútja számos irodalmi és színpadi feldolgozást ihletett, naplójából két film is készült.

 

Fáy András – (1786–1864). A „nemzet mindenesének” tisztelt író színdarabok szerzőjeként, szakíróként, mint Pest vármegyei politikus és országgyűlési követ egyaránt harcolt a magyar színészet fellendítéséért. 1833–34-ben társigazgatója volt a budai Várszínházban játszó magyar együttesnek.

 

Gaál József – (1811–1866). A helytartótanács tisztviselője, aki pályáját költőként kezdte. Igazi sikereit azonban prózai életképeivel és színpadi műveivel aratta. A peleskei nótárius-t Bécsben is előadták.

 

Grillparzer, Franz – (1791–1872). Az osztrák drámairodalom klasszikusa, akinek lírikusi és elbeszélői életműve is jelentős. A Sapphó-t 1818-ban írta. Feldolgozta Bánk bán történetét is.

 

Gyulai Pál – (1826–1909). Színésznek állott bátyja példájára maga is gondolt a színpadra lépésre. Nagyszámú kritika megírásával, elméleti-szakírói tevékenységgel, a Nemzeti Színház drámabíráló bizottságában, a Színitanoda katedrájáról évtizedeken át befolyásolta a magyar színházi élet alakulását.

 

Jakab István – (1798–1876). A helytartótanács tisztviselője volt. A maga korában kedvelt költő, zeneszerző; színpadi műveket szintén írt. A magyar színészetet dráma- és operafordításokkal, valamint az elavult régi fordítások kijavításával is támogatta.

 

Jókai Mór – (1825–1904). Drámaíróként is működött; első felesége, Laborfalvy Róza révén személyes színházi kapcsolatai is voltak. Több regényében térnek vissza a színészélet epizódjai; színháztörténeti cikkeit, emlékezéseit halála után két kötetben adták ki.

 

Karacs Teréz – (1808–1892). Karacs Ferenc rézmetszőmester és Takács Éva írónő leánya. Maga is írt, ennél jelentősebb azonban pedagógiai tevékenysége: 1846-ban Miskolcon ő alapította meg és vezette az első olyan leánynevelő intézetet, amely származásra való tekintet nélkül fogadott be növendékeket.

 

Katona József – (1791–1830). A Bánk bán szerzője diákként került Pestre. 1812 novemberében írt alá műkedvelő színészi szerződést a társulathoz, de már korábban készített számukra átdolgozásokat, fordításokat, sőt maga is fellépett. Életének utolsó évtizedét szülővárosában töltötte Kecskemét város tisztviselőjeként. A Bánk bán csak három évvel halála után került színre Kassán; Melindát Déryné játszotta.

 

Kazinczy Ferenc – (1759–1831). Egyik szervezője volt a pest–budai első magyar színtársulatnak. Noha kapcsolata később meglazult a színjátszással, számos drámafordítása (köztük Shakespeare, Moliere, Lessing és a példaképnek tartott Goethe művei) került a vándortársulatok műsorára.

 

Miklós Miklós – (?–1869). Tordai református lelkész. Írt költeményeket, fordított drámát is. 1849 júliusában házában látta vendégül az erdélyi hadszíntérre siető Petőfit és Egressyt.

 

Molnár György – (1830–1891). A szabadságharc után, melyben tüzérként vett részt, folytatta vándorszínészi pályáját. Első igazi rendezőegyéniségünk, aki tanulmányait és párizsi tapasztalatait a budai Népszínházban, Debrecenben, majd a Nemzeti Színház és a Népszínház főrendezőjeként kamatoztatta. Élete végén ismét vándorszínész volt.

 

Pap Gábor, Inántsi – (1791–?). Fejér megye alügyésze az 1820-as években, aki a Sappho fordítás mellett verseket, regéket, drámákat is kiadott.

 

Petőfi Sándor – (1823–1849). A kötetünkben felemlített vándorszínészi működés után még 1844. október 12-én fellépett a Nemzeti Színházban, Szigligeti A szökött katona című népszínművének intrikus-szerepében. Színészi eszménye Egressy Gábor volt, akinek III. Richárd alakításáról klasszikus értékű kritikát írt. Színpadra szánt művei: az elveszett Zöld Marci, a Tigris és hiéna, a Caraffa drámatöredék. Lefordította továbbá Shakespeare Coriolanus-át, és megkezdte a Rómeó és Júlia átültetését.

 

Schröderer, Friedrich Ludwig – (1744–1816). Német színész, színigazgató, aki Shakespeare több művét dolgozta át a korabeli színpad követelményeinek megfelelően. Hamlet-jében, amelyből Kazinczy fordított, kedvező a végkifejlet: az új uralkodói erkölcsöt hozó királyfi diadalmaskodik a dráma végén.

 

Sepsy Károly – (1822–1853). Színész és színigazgató. 1841-ben Petőfi is szerepelt vezetése alatt. Társulatával megfordult Olaszországban is, vendégként sikerrel lépett fel a Nemzeti Színházban. A forradalom ügyét a vidéki színészekhez intézett honvédtoborzó kiáltványával támogatta.

 

Szentgyörgyi István – (1842–1931). Csak pályája elején volt rövidebb ideig vándorszínész; a budai Népszínház után évtizedekig Kolozsvárott, az ottani Nemzeti Színházban játszott. Hosszú pályáján rendkívül sok kisebb-nagyobb szerep birtokosa volt; legemlékezetesebb sikereit népi figurákkal, elsősorban a Bánk bán Tiborcával aratta. Filmen is eljátszotta 1912-ben.

 

Szigeti József – (1822–1902). Pályája elején három évig volt vándorszínész. 1844-ben. került a Nemzeti Színházhoz, ahol id. Lendvay Márton mellett a második hősszerelmes feladatköre várt rá. Igazi képességei azonban később, a „kedélyes apák” szerepkörében bontakoztak ki. Népszínművei és vígjátékai sikeres színpadi szerzővé is avatták.

 

Szigligeti Ede – (1814–1878). Családi neve Szathmáry József. 1834-ben állt be a Várszínház együttesébe. Pályája során volt segédszínész, a Nemzeti Színház titkára, rendezője, majd igazgatója, a Színitanoda tanára. A XIX. század talán legtöbbet játszott szerzője, aki a műsort száznál több művével gyarapította. Közülük elsősorban korai népszínművei és néhány vígjátéka bizonyultak maradandó értékűnek.

 

Szilágyi Pál – (1790–1874). Pályakezdéséről maga számol be kötetünk lapjain. 1811 és 1817–18 között huszárként szolgált, ezután visszatért a színpadra. Sokoldalú színészként és énekesként a korszak valamennyi színházi központjában megfordult. A Nemzeti Színház első gárdájának tagjaként ő lett 1853-ban a színház első nyugdíjasa.

 

Szuper Károly – (1821–1892). Naplója a szabadságharccal zárul, utána ismét színigazgatóként tevékenykedett, főként a Dunántúlt járta. 1880-tól ellenőrnek, majd színházi pénztárosnak alkalmazták a fővárosban.

 

Török Damaszcén – (1757–1824). Minorita szerzetes volt, aki tizenkét évig vezette a rendet Miskolcon. Több prédikációgyűjteménye jelent meg.




Hátra Kezdőlap Előre