Vannak híres és kevésbé híres szerelmes levelek – s olyanok, amelyek elégetetlenül is örökre ismeretlenek maradnak. De vajon akad-e egy is, amely ne érdemelné meg, hogy híres legyen, vagy kőtáblára véssék?
A meztelenség mégiscsak misztérium.
S mi lehet meztelenebb egy szerelmes levélnél? S persze: felöltözöttebb?
A szerelem és szakítás – különösen ha írásba foglalódik – igazság és hazugság olyan keveréke, aminél nincs őszintébb megnyilatkozás. Csak az ima hasonlítható hozzá, kicsit módosítva: „Legyen meg a mi akaratunk.”
A szerelem ugyanis meglehetősen önzés, ami mégis megszentelődik. S netán diktatúra is, önzetlen kizárólagosság, ami éppen ettél az ellentmondástól képes megszentelődni.
A szerelem halottai – ennek ellenére – ugyanoda kerülnek, ahová az olcsó vagy nemes győztesek: az Örök Harcmezőre, a Hold túlsó oldalán, ahol bukottnak, győztesnek lenni egyformán kitüntetés. A szerelem, így vagy úgy, mindenkit maga fölé emel.
A szerelem kollektív tehát, de megoszthatatlan is. Arisztokratikus, de a lehető legközönségesebb is. Erósz az az isten, aki az egyetlen olyan félreértésből született, amihez képest bármilyen igazság csak ügyetlen körülírás.
De nézzünk ki más ablakon is.
A költő – Mentem volna szódáskocsisnak / ki a nagy szőke lovakat csak mossa, mossa hallgatag / – elhiteti (s mért ne higgyük el?), hogy nagy szőke lovakat mosni hallgatag: olyan lét-állapot, ami látszólagos egyhangúsága ellenére is közelebb van a dolgok eksztatikus megértéséhez, mint mondjuk az, ha egy irodában ülve a szódarendelést irányítjuk.
Az igazi szerelmesek is nagy szőke lovakat mosnak hallgatag.
Nekitámaszkodni a ló tomporának! Félszavak kútjai!
Ilyen a szerelmesek örök mozdulata, ha a külvilág interjúvolja őket; s a motyogásuk, ami egy gyűszűben elfér.
Hosszú évezredek alatt szavak légióját csiszoltuk ki, de a legfontosabb néhány tartományt többnyire egy légionistával igyekszünk bevenni, legfeljebb öttel.
A szerelmesek bőbeszédűsége példaszerűen szótlan. Innét van az egyetemes cinkosságuk is. Minthogy nem bajlódnak a szavakkal, még az sem zavarhatja őket, hogy mindegyikük azt hiszi: a kinyilatkoztatás csak nekik szól. Ugyanis szóba sem kerül.
A szerelmes tudja, hogy rokonok veszik körül, meg is tűri őket, de nem tanul, nem érdeklődik. Nem hasonlít össze.
Hogy miért?
A csíkos ruhás Napóleon magában hordozza az egyetlen abszolút érvényességet; és ilyen értelemben a szerelmesek egymás közti értő-süketségét is napóleoninak mondhatjuk. Viszont ezzel jár együtt a fölény és biztonság.
Egy szerelmes éppolyan derűvel áll meg az oroszlánketrecben, mint egy szent vagy egy vak. Érzi, hogy elhivatott. Ahogy a vak megy át az úton: elhivatott leleplezettségében van a juhászító erő. S ezen az sem változtat, ha az oroszlán esetleg másképp gondolja. A seb, amit nyalogatni lehet, végső soron a saját fontosságára, helyzete kivételességére figyelmezteti. Sőt, kiemelt alkalom ez, hogy még elhivatottabban próbálja mosni a nagy szőke lovat.
Amit ebben a kötetben kap az olvasó: nem igényel semmilyen képzettséget, hogy megértse. Vagy még pontosabban: le tudja mérni majd, hogy ő maga az érzelmeknek milyen iskoláját járta ki. Mire volt képes. S netán még tanul is; bátorságot az őszinteséghez, a szerelemhez.
Mondják, hogy korunkban a szerelmet is utolérte az elidegenedés. Olvassuk akkor tankönyvként ezt a gyűjteményt – hogy „lehet így is”.
S figyeljünk a levelek dátumára: hogyan következnek egymásra az egymáshoz írottak. Akár az éjszakai ég epikája: neves és névtelen csillagok ragyognak, megremegnek, vibrálnak. S végül is kiszámíthatatlan, hogy melyik zuhan le.
A szeretőké? A házastársaké?
Mintha mindegy is volna. Amire visszaemlékezni érdemes: ha „Ébren maga van csak az egy szerelem”.
Mészöly Miklós