Csokonai Vitéz Mihály*
  Vajda Juliannához (3.)**

[1797. október 21.]

Budapest, 1926. február 14.

Szép Kegyes! Mihelyt vettem boldogító kezecskédnek sorait, azonnal az öröm ezer édes érzésekkel lepte meg tusakodó szívemet, s azonnal kiindúltam Komárom földéből. Megyek és repülök, kedves angyalom, a Te leveled szárnyakat köt az én óhajtásaimra, s ragadtatva ragadtatom az én szerencsém felé; mert ami legnagyobb szerencsém volt, feltaláltam.

Ah, kedves lélek! gondolhatod-é, mely örömöket szerzett nékem az az imádandó papiros? úgy néztem a túlsó felen írott két sorocskádat, mint az én paradicsomi boldogságom felől való kontraktust!

Egész utazásomba mindég a kezembe tartottam leveledet, s elérkezvén mostani szállásomra, kebelembe dugtam azt, s annak angyali íróját képzeltem magamnak – az éjjel is szívem mellett háltattam – háromezer betű van abba a kevés írásba, én pedig minden betűt ezer csókkal terítettem be – gondolod-e, mennyi volt az a csók? pedig még a tisztáját is sorra csókoltam, mert ott is járt az a gráciai kéz, a melyet én bálványolok!

Igazán írod, vigasztaló őrző angyalom! hogy levelem szívemnek belső rejtekéből származott: mert hogy ne származna a szívemből, amelybe semmi sincs egyéb írva, hanem ez az istenasszonyi név: Julianna, s utána ez a hét betű: hogy szeretek!

Lehet-é az, hogy egy szelíd lélek ellen kegyetlenek lehessenek a fátumok? és hogy a rettegés és félelem háborgasson egy oly szívet, amely más szívre is nyugodalmat áraszthat?

És te sóhajtasz! Én azt tartottam, hogy a sóhajtás nem férhet a mennyeiekhez vagy azokhoz, a kik olyanok mint a mennyeiek. – De áldom azt a sóhajtást, amely olyan ölelésre teremtetett kebelből származott fel! Vajha a szelek szárnyain ez a szép sóhajtás hozzám repülhetne, és eggyé forrhatna az én lelkemmel, amely csupa sóhajtás!!

Már én ezután levelemet csak a mi barátnénkhoz utasítom. – Te pedig ha oly kegyes vagy, amilyen szép, ne tagadd meg tőlem az én békességemet, azaz, írj ezután is, de írj hosszabban, forróbban, és úgy, hogy én annak olvasásában elájuljak!

Ma 21-ik napja van októbernek – ma kezdd el, ma; mikor vészed ezen levelemet – tégy félre minden dolgot, felejtkezzél el mindenről, még magadról is; a feljövő nap már a papiros mellett találjon, s mikor lemegy utólsó sugára is, a te csókra méltó betűdre pillantson, s csak akkor vedd észre, hogy a szerelembe elmerűltél, mikor az én nevemnek emlegetését a hajnali kakasszó rezzenti félbe! Így készíts nekem november végire egy levelet – köttesd bé Töltesy urammal, s olyan nagy csomóba küldd el, hogy én azt Hármas Históriának* gondoljam! Akkor küldd el delizsáncon Pestre az Institoris úr* magyar kabinetjébe – már én akkor eladom a Stokfisomat[?], s annak az árán kiváltom: sőt kész volnék magamat is annak kiváltásáért árendába adni – de már én nem vagyok magamé – magamról rendelést nem tehetek; mert a Te rabod vagyok. Írtam Bicskén octóber 21-kén, 1797-ben.




Hátra Kezdőlap Előre